A tehetségkutató műsorok legszórakoztatóbb része szokott lenni a legelső selejtezőket bemutató összefoglaló, amikor a jelentkező a színpadon szembesül vele, hogy sajnos nem sok tehetsége van az énekléshez. Ilyenkor a zsűritagok vérmérséklettől függően többé vagy kevésbé udvariasan jelzik számára, hogy érdemes lenne inkább mással foglalkoznia. Ám mi van akkor, ha senki nem mondja meg az illetőnek, hogy zéró érzéke van a zenéhez? Egy ilyen hölgyről szól a film, amely nem mellesleg megtörtént eseményeket dolgoz fel.

A történet Florence Foster Jenkinsről szól, aki egy tehetős, beteg, idős dáma és mindene a zene. A második világháború idején, a csaták zajától távol, New Yorkban, saját klubesteket is szokott rendezni, amelyre férje válogatja ki a meghívottakat. Ezeken a rendezvényeken Florence áriákat énekel, házastársa pedig drámai monológokkal szórakoztatja a közönséget. A szépséghiba csak annyi, hogy egy középszerű színészről van szó és egy botrányosan tehetségtelen énekesnőről. Mindezzel nem is lenne probléma egészen addig, míg Florence ki nem találja, hogy többezres közönség előtt szeretne fellépni – és sajnos fogalma sincs róla, milyen fülsiketítő módon énekel.

Florence világába egy újonnan szerződtetett zongorista érkezésével nyerünk bepillantást. Így kiderül, hogy a kezdetben hozományvadásznak tűnő, fiatal(abb) férj gyakorlatilag búra alatt tartja álomvilágban élő feleségét, mivel szeretné megóvni minden csalódástól és rosszindulattól a betegeskedő asszonyt. Tulajdonképpen a film sem ad magyarázatot arra, amire a valóságban sem sikerült épkézláb indokot találni, hogy a művészvilág és a felső tízezerbe tartozó leginkább sznob társaság miért támogatta ezt a kulturálisan pusztító tevékenységet, amelyet Florence előadásaival véghez vitt. Maga az alkotás is legalább ennyire ellentmondásos lett: a nézőnek is kínos ezeket a durván fals áriákat hallgatni, amik már jócskán túlmutatnak a viccesség határán.

Érdemes megjegyezni, hogy a film főhősnőjét játszó Meryl Streep (leírni is szörnyű, de már) 30 évvel ezelőtt a Távol Afrikától című életrajzi drámában is megformált egy szifilisz betegségben szenvedő asszonyt – akárcsak most, hiszen az aktuális műben is elhangzik, hogy Florence már évtizedek óta szifiliszes. Azonban az 1985-ben készült alkotásban megemlítésre került, hogy amennyiben túléli a kezeléseket, mentálisan károsodhat – míg Florence esetében erről egyetlen szó sem esett. Csak találgatni tudunk, hogy esetleg ez okozhatta-e téves önértékelését – vagy mégis tudatában volt annak, hogy rettenetesen énekel. Az igazság sosem derült ki, így a mostani film sem ad rá választ.

Meryl Streeppel kapcsolatban azt is megjegyezhetjük, hogy ezúttal sem okoz csalódást. Szinte már közhelynek hat azt ismételgetni, hogy ő napjaink legjobb színésznője – és nemcsak a díjak mutatják ezt, hanem valóban rászolgált a titulusra. Egy évvel ezelőtt még egy rocker nagymama szerepében díszelgett 66 éves korát meghazudtolva a Dübörög a szív-ben. Most pedig egy legalább 80 éves dámának látszik és annyira hitelesnek hat a hol ripacs, hol esendő hölgy szerepében, hogy komolyan elgondolkodunk rajta, valóban ennyire megöregedett volna? Véleményem szerint természetesen nem. És még azt is fontos megemlíteni, hogy Florence karakterének megértéséhez sokat hozzátett két segítőtársa: az Agymenőkből ismert Simon Helberg az énektanár szerepében, illetve a kettős életet élő férjet megformáló Hugh Grant. Nemcsak egyenrangú partnerei voltak a címszereplő dívának, hanem Grant pályafutása eddig legjobb alakítását nyújtotta, annyira érzékenyen nyúlt ehhez az összetett figurához. A szereplő egyik legnagyszerűbb gondolata mellett sem mehetünk el szó nélkül: a karakter azt fejtegette, hogy amióta tudja, hogy nem kiemelkedő színész, hanem átlagos, megszűnt a bizonyítási kényszere, elmúlt a nyomás. Ezt akár a hús-vér Hugh Grant is megfogalmazhatta volna ars-poetica gyanánt.

A Florence – A tökéletlen hang nem hibátlan alkotás, sőt egyértelműen jó szájízzel sem tudunk majd túllépni rajta. Viszont ragyogó színészi alakításokat láthatunk benne, csodásak a díszletek, a stílusa kifogástalan, nagyszerűen visszarepít a ’40-es évek Amerikájába minden formában. Csak azok a fránya hangok ne lennének… Meryl Streep rendkívül illúzióromboló áriákkal zsongja tele a filmet – ám egy jelenetben az is egyértelművé válik, hogy nyilván igazából mégis tud ő énekelni. És hogy ne legyen annyira rossz érzésünk a látottak/hallottak miatt, a mű legvégén egy igazi Florence Foster Jenkins felvétel is felcsendül, ha még szikrányi kétségeink maradtak volna afelől, hogy biztos nem volt ennyire durva a valóságban – pedig de…

Florence – A tökéletlen hang (Florence Foster Jenkins)

amerikai-angol vígjáték, 110 perc, 2016 (12)

Főszereplők: Meryl Streep, Hugh Grant, Simon Helberg

Rendező: Stephen Frears

Forgalmazó: Freeman Film

A cikk eredeti megjelenése: 2016. 09. 14. www.nembulvar.hu