Aki kedveli a hollywoodi filmeket, vélhetően akadnak kedvenc Hollywoodról szóló filmjei is. Hiszen Hollywood mítoszát leglelkesebben maga az álomgyár táplálja, a filmkészítés örömeiről és gyötrelmeiről szóló alkotások szinte futószalagon készülnek. Ezúttal minden idők legfiatalabb Oscar-díjas rendezőjének, Damien Chazelle-nek jutott eszébe, hogy mondjon még valamit erről a témáról – méghozzá nem is akárhogyan…
Damien Chazelle a Kaliforniai álom című zenés filmmel robbantott nagyot Hollywoodban és emelkedett a legnagyobbak közé. Tulajdonképpen már az a mozi is arról szólt romantikus köntösbe bújtatva, hogy hogyan lehet betörni az álomgyárba, és mit kell ahhoz feláldozni. Chazelle vélhetően úgy érezte, hogy még nem mondott el mindent a hollywoodi gépezet működéséről – vagy ha igen, akkor nem elég hangosan és látványosan. Nem kevesebb, mint tíz évet dolgozott a film koncepcióján, hogy annyira üssön, amennyire csak lehet.
A Babylon története 1926-ban indul, amikor az utolsókat rúgta a némafilmipar. A stúdiók teljes kapacitással működtek, a mozik zsúfolásig megteltek, a sztárok pedig úgy vetették bele magukat a féktelen luxuspartikba, mintha nem lenne holnap. A következő évben azonban bemutatták az első hangosfilmet, és a szép új világhoz nem mindenki tudott alkalmazkodni, a technológiai váltás rengeteg karriert tört ketté. A Babylon alapvetően erre a korszakhatárra fókuszál, ami valójában nem forradalmi ötlet, mivel már 70 éve feldolgozták minden idők egyik legismertebb filmjében, az Ének az esőben-ben. Chazelle pimasz válasza erre az lett, hogy egyrészt a szó legszorosabb értelmében megidézi, avagy újrahasznosítja filmjében az Ének az esőben cselekményének egy részét, másrészt úgy mutatja be a némafilm hattyúdalát, ahogyan még senki.
A szépet mindig egyszerű szeretni és könnyű vágyakozni utána. Damien Chazelle viszont úgy véli, hogy a glamúr mögötti mocsok is lehet ellenállhatatlan, a züllöttség is irigylésre méltó. Lehet a hedonizmus undorító és ijesztő, mégis hiányzik az élvezetek gátlástalan habzsolása. Akárcsak a bibliai városban, ennek a sátán uralta új Babylonnak a lakói is a magasba törnek, ám természetesen osztályrészük a zuhanás is. De azért volt pár jó évük...
A 188 perces film egy félórás bulijelenettel indul, amire az „erős” valójában gyenge kifejezés. A Kinoscope Stúdió egyik fejesének villájában extázisban tombol fél Hollywood, dübörög a jazz, folyik a pezsgő, hegyekben áll a kokain, miközben a táncparketten spontán orgia zajlik, amit csak egy igazi elefánt érkezése szakít félbe, hogy a háttérben ki lehessen csempészni az eszméletlenre drogoztatott színésznőjelöltet. A jelenet mentségére csak az szolgál, hogy nem teljesen öncélú, mivel a főszereplőket is bemutatja: a némafilmsztárok legnagyobbikát, Jack Conradot (Brad Pitt), a villa mexikói mindenesét, az izgalmasabb életre vágyó Mannyt, és Nellie LaRoy (Margot Robbie) színésznőt, aki ugyan még egy filmben sem szerepelt, de már sztárnak tartja magát, és mindenre képes lenne azért, hogy tényleg azzá is váljon. Hollywoodban viszont nemcsak tehetség, de szerencse is kell az érvényesüléshez: jelen esetben, hogy éppen Nellie érkezésekor üresedjen meg egy apró szerep (hála a túladagolt színésznőnek), vagy hogy Conrad szimpatikusnak találja Mannyt, és magával vigye a másnapi forgatásra. A két fiatal karrierje így egyszerre indul el felfelé, éppen úgy, mint a Kaliforniai álomban.
Újfent az álmok és a zene foglalnak előkelő helyet a koncepcióban, viszont nem csoda, hogy vegyes volt a nézői fogadtatás a rendező korábbi, kissé cukormázas alkotása alapján – hiszen a Babylon mondhatni ízléstelenül, csillámpor nélkül ábrázolja az 1920-as évek Hollywoodját. Egyébként a szereplők szinte mindegyikének kinyomozható a valós előképe: Conradot az a John Gilbert ihlette, akin az Ének az esőben főhőse is alapul, Nellie a 20-as évek szexszimbólumának, Clara Bow-nak az alteregója, Fay Zhut az első kínai származású amerikai színésznő, Anna May Wong inspirálta, de Conrad csak pár percre feltűnő magyar feleségét sem véletlenül hívják ugyanúgy Puttinak, mint a Putti Amália néven született Lya De Puttit. Ugyanígy a vicces és tragikus anekdoták jelentős részét sem az íróasztalnál ülve találta ki Damien Chazelle, hanem a filmlexikonokból és a korabeli bulvárlapokból merített. Azonban az ő olvasatában a csillogás mögött hányadék, ürülék, szex, drog és pénz bújik meg, illetve rengeteg gusztustalanság és indokolatlan meztelenkedés – ami amennyire mellbevágó élmény, legalább annyira elrettentő is lehet az érzékenyebb lelkületű nézők számára, akik irtóznak a testnedvektől és az obszcenitástól.
A pörgés pedig a parti végeztével sem fejeződik be: másnap kezdődik a forgatás, ahová a színészek és a rendezők is más- vagy még aznaposan érkeznek, ennélfogva óriási káosz az eredmény újfent. Ám a nap végén felsejlik mindaz, amiről valójában a Babylon mesél a nézőknek: vér, verejték és könnyek árán megszületnek a felvételek. A forgatásban megsemmisült kamerák helyére sikerül az utolsó pillanatban, a tökéletes naplementére beszerezni egy újabbat, a részeg Jack Conrad pedig a végső csókjelenetre megszűnik imbolyogni. És létrejön a varázslat. Az örökkévalóság, a nagybetűs film, amit száz évvel később is megnézhet bárki.
Viszont azt is érdemes leszögezni, hogy a Babylon kizárólagos főszereplője maga a mozi mítosza, és nem feltétlenül erőssége az alkotásnak a karakterábrázolás. A semmiből a csúcsra törő színésznő és a kiégett szupersztár történetét már jó párszor elmesélték, a kifutófiúból pár év alatt stúdióvezérré váló Manny pedig eleve szürkébb karakter annál, hogy túl érdekes legyen. Így a fináléban újra előkerülő szerelmi szál lezárása sem tudja biztosítani a katarzist, pedig láthatóan hasonló szándék vezérelte a rendezőt, mint a Kalifornia álom bravúros befejezésében. Viszont a sekélyes karakterek ellenére fontos hangsúlyozni, hogy Margot Robbie meglehetősen impulzív alakítása zseniális, Brad Pitt pedig egyszerre villanthatta meg komikus és drámai vénáját, egyúttal búcsújelenete a film legemlékezetesebb pillanatává vált.
A Babylon valójában nem is egy egységes sztorit mesél el, hanem egy korlenyomatot mutat be, de azt sem túlzás állítani, hogy Hollywood egész történelmét magába foglalja. Damien Chazelle filmje grandiózus kísérlet arra, hogy megfogalmazza, miért nem tudunk kiszakadni az álomgyár bűvköréből, és miért térünk vissza újra és újra a sötétbe, hogy a csupasz vászonra vetített fényeket bámuljuk megbabonázva. A rendező azt is megmutatja, milyen mocskos momentumokkal terhelt Hollywood múltja, mennyi áldozatot kell hozni azért, hogy megszülethessen egyetlen mozgókép, és hány álomnak kell kettétörnie közben. Sokatmondó jelenet az interjú Jack Conraddal, a nagy hollywoodi színészikonnal: a snittben végig csak Brad Pitt arcát látjuk, és mikor a riporter rákérdez, mit gondol a hangosfilmről, a színész egy ideig, épp csak a korábbiaknál egy picivel tovább nem válaszol, apró rezdülést látunk a tekintetén, enyhén remegni kezd a keze, de végül legyűri az érzéseit, és újra a megszokott hangján azt válaszolja: "nem szabad a fejlődés útjába állni".
Maga Damien Chazelle szemére sem lehet vetni, hogy nem innovatív rendező, minden eddigi filmjénél jobban megmutatja, micsoda tehetsége van a ritmushoz és a zsigeri hatáskeltéshez. Ebben nagy segítségére van Justin Hurwitz zenéje, aki fantasztikus dallamokat tesz a rendező elképzelései alá, tökéletes egységet alkotva ezáltal. Jóformán minden jelenetet a '20-as, '30-as évek lüktető zenéje hat át, ami még a süketek lábát is beindítaná, annyira ritmusos. Justin Hurwitz a korszak zenéjébe csempészte bele a Kaliforniai álom fülbemászó dallamát, trombita és szaxofon köré építette andalító és földbe döngölő, falhoz szegező jazz-zenéjét. A Babylont már csak ezért is érdemes moziban megnézni, nagy vásznon, nagy hangszórókból dübörgő jazz-zel, monumentális képekkel, úgy, hogy a százhúsz mulatozó szereplő életnagyságban jelenjen meg előttünk.
Ráadásul a rendezőnek a hanghatásokkal kapcsolatban egy különös paradoxont is sikerült alkotásába csempésznie. Koncepciójában a némafilm forgatását dobhártyaszaggatóan hangos munkálatok kísérik: halljuk az ordítozást a különböző jelenetekben, vásári forgatagként sodródunk az egymásra halmozott díszletek között. Ellenben a hangos film forgatásán egy pisszenést sem lehet hallani. Csupán a halálos áldozatok közösek bennük, akik a filmkészítés oltárán áldozták fel jelentéktelen életüket.
A Babylon annyira színes-szagos, mint bármelyik Baz Luhrmann film, gátlástalanságában megidézi, sőt talán túl is szárnyalja a Martin Scorsese nevével fémjelzett A Wall Street farkasát, hangulatát tekintve pedig kísértetiesen emlékeztet Quentin Tarantino Volt egyszer egy… Hollywoodjára. És persze ott van még a sokat emlegetett Ének az esőben. Damien Chazelle pontosan úgy merített mindenből egy kicsit, hogy filmje megmaradt egyedinek, meglehetősen formabontónak, nagyon kortársnak, de mégis olyan érzékletesen festette Hollywood aranykorát a mozivászonra, hogy összeszorul tőle a néző szíve. A Babylont lehet szeretni vagy gyűlölni, átérezni vagy zsigerből elutasítani, de annyi biztos, hogy napjaink egyik legtehetségesebb rendezője készítette, szívvel és lélekkel. Felkavar, de egyben elgondolkodtat.
Persze több szempontból is érthető, miért lett megosztó Damien Chazelle műve. Egyeseknek kaotikus, másoknak ízléstelen, sokaknak hosszú – és mindegyik érvben van igazság. Lett volna mit csiszolgatni rajta, de valójában tele van emlékezetes jelenetekkel, nem beszélve a zseniális zenéről. A Babylon azért érdekes látlelet, mert lelkes szerelmeslevél és lehangoló búcsúüzenet Hollywoodról. Arról az örökmozgó gépezetről, ami bekebelez, felemészt és nincs tekintettel senkire, mégis megannyi csodát köszönhetünk neki.
Babylon
amerikai filmdráma, 188 perc, 2022
Rendező: Damien Chazelle
Főszereplők: Margot Robbie, Brad Pitt, Diego Calva, Tobey Maguire
