A második világháború a mai napig kimeríthetetlen ötlettárnak bizonyul a különböző művészeti ágak számára. Talán azt sem túlzás állítani, hogy a háború annyi aspektusát megismertük már, hogy ritkán található valami olyan jellegű újdonság e témában, ami igazán megfogná a célközönséget. Éppen ezért üdítő színfolt a Fülemüle című regény.
"Ha e hosszú élet során megtanultam valamit, az így szól: a szerelemben felfedezzük azt, akivé válni akarunk, a háborúban felfedezzük azt, akik vagyunk.” –szól a könyv első mondata.
A történet 1939-ben, Franciaország egyik csendes kis falujában kezdődik, ahol Vianne éppen búcsúztatja a frontra induló férjét, Antoine-t. Kislányával együtt bizakodóan néznek a jövő elé, elképzelni sem tudják, hogy a nácik megszállhatják hazájukat. Ám végül annyira az események közepébe csöppennek, hogy a házukba beköltözik egy német parancsnok. A helyzetet pedig súlyosbítja, hogy Vianne lázadó, tizennyolc éves húga, Isabelle csatlakozik az Ellenálláshoz, és annyira buzog benne az ifjúság nyughatatlan szenvedélye, hogy saját életét is kockára téve próbál segíteni a bajbajutottakon.
" A szeretetnek erősebbnek kell lennie, mint a gyűlöletnek, különben nem létezik jövő a számunkra."
A Fülemüle testvérpárja két teljesen különböző vérmérsékletű nő, mindketten a maguk veszélyes útján indulnak el a túlélés és a szabadság felé. A regény egyedisége abban rejlik, hogy nem katonai perspektívából, vagy a szenvedő háttérország nézőpontjából ábrázolja a háború borzalmait. Érezhető rajta, hogy nem férfi írta, és az egész mű alapvetése illeszkedik a kortárs feminista irányzathoz, mivel egyértelműen a nők erejét és állhatatosságát reprezentálja. Azokét a névtelen hősökét, akik minden bátorságukat összeszedve a végsőkig kiálltak a jóért, és az emberi méltóság megőrzéséért.
„– A történeteket férfiak mesélik – feleltem. A kérdésére ez a legigazabb, legegyszerűbb válasz. – A nők részt vesznek bennük. Számunkra ez egy árnyékban folytatott háború volt. A mi tiszteletünkre nem rendeztek parádékat, amikor véget ért, nem kaptunk kitüntetéseket, és nem említenek minket a történelemkönyvek. A háború alatt tettük, amit tennünk kellett, amikor pedig véget ért, összeszedtük a szilánkokat, és újrakezdtük az életünket.”
A könyv alapvetően az emberi sorsokról, érzelmekről, kapcsolatokról szól, amihez háttérül szolgálnak a második világháború eseményei, kissé tankönyvszerűen felvonultatva. Az oldalakon megelevenedik Párizs megszállása és onnan a lakosság menekülése, a vidéki Franciaországra érkező náci tisztek túlkapásai, a zsidók üldözése, a koncentrációs táborok borzalmai, a hadifogságba esett katonák nehézségei, az Ellenállás küzdelmei, embercsempészet a zöldhatáron, és a háború utáni családegyesítés örömei és fájdalmai.
„A sebek begyógyulnak. A szeretet kitart. Mi megmaradunk.”
A Fülemülét a szerző rendkívül olvasmányos stílusban írta meg, az első oldalaktól kezdve beszippantja az olvasót, és egyszerűen nem lehet letenni. Ennek oka, hogy a könyv érzelmi síkon igen jól működik: a szereplők okoznak meglepetéseket, többször is váratlan, felkavaró döntéseket hoznak, amelyek révén megdöbbentő fordulatot vesz életük. Viszont nehéz attól elvonatkoztatni, hogy mégis csak egy fikciót tartunk a kezünkben: főhőseink nem valós személyek – persze ettől még elképzelhető, hogy léteztek hasonló történetek a világháború sodrában. Mi több, biztos, hogy léteztek: a szerző Isabelle karakterét egy 19 éves belga nőről, Andrée De Jongh-ról formázta meg, aki a nácik által megszállt Franciaország területén hozott létre egy menekülési útvonalat Spanyolország felé brit katonáknak, akiket addig bújtatott és hivatalos papírokat is szerzett nekik.
Összességében a Fülemüle inkább egy háborús, romantikus könyv, mintsem történelmi regény – olyan Elfújta a szél típusú, nagy ívű, érzelmes alkotás, amely közben akár pár könnycseppet is elmorzsolhatunk. Ráadásul annyira profin írta meg a szerző az egészet, hogy szinte egy filmként pereg le előttünk a teljes könyv. Nem mellesleg, ebből a történetből igen jó mozit lehetne készíteni – kicsit úgy érzem, hogy már láttam is…
