Kétszáznégy éve ezen a napon született Andersen, a legnagyobb dán meseíró. Művei nemcsak gyerekeknek szólnak, hiszen Andersen egész élete visszaköszön belőlük.

1805. április 2-án Dánia harmadik legnagyobb városában, Odensé-ben látta meg a napvilágot Hans Christian Andersen. Nagyon szegény családból származott, édesapja cipészként próbálta eltartani a családot a napóleoni háborúk idején. Édesanyja mosónő volt és gyakran nézett a pohár fenekére. Andersen tizenkét éves volt, amikor apja meghalt. Ezután neki is munkát kellett vállalnia: egy szövödében, majd egy dohánygyárban inaskodott, később bejutott egy patikába is tanonclegénynek. Az iskolát abbahagyta, de otthon szívesen olvasta Shakespeare műveit, amelyeket kívülről meg is tanult.

Állítólag egy jósnő azt jövendölte Andersennek, hogy híres emberként tér majd vissza és egész Odensét kivilágítják a kedvéért. Tizennégy éves volt, amikor édesanyja Koppenhágába küldte, hogy a királyi színháznál zenész legyen. Hamar megkedveltette magát a társulattal, így a színház és a király támogatásával latin iskolába majd egyetemre járhatott.

Andersen nevét hallva minden bizonnyal a mesék jutnak eszünkbe, pedig sok érzelmes és elegánsan gúnyos verset írt, sőt regényeket is. Csak harminc éves korában, pénzkeresés céljával kezdett el gyermekeknek szóló történetekkel foglalkozni. Állítólag egy ideig szégyellte is ezt a műfajt, de a váratlan siker folytán rádöbbent, hogy igazán csak most talált rá saját területére. Így élete végéig a meseírásnak szentelte idejét: 156 meséje több mint nyolcvan nyelven jelent meg. Ahogy Andersen mondta, ezek az “útlevelei szerte a világban.”

A rút kiskacsa, A kis hableány, A Hókirálynő, A rendíthetetlen ólomkatona, A kis gyufaáruslány, A császár új ruhája – csak néhány cím a legismertebb Andersen-mesék közül. Ezek a történetek szomorú képet festenek gyermekkora tájairól, az élet legmélyebb bugyrairól, ugyanakkor a jóság is mindig megjelenik bennük. Andersen egyik művében azt írta, hogy az élete olyan szép és napsugaras volt, mint valami csodálatos mese. Ez a kijelentés rávilágít Andersen derűs, a szenvedéseket is magasabb szempontból értékelő lelkivilágára, hiszen gyermekkora korántsem volt boldognak mondható. Az általa írt történetek gyermekmesék a javából, de mélységükkel a felnőtteknek is sokat mondanak. Babits Mihály fiatal korában nem olvasta el Andersen műveit, de évtizedek múltán mégis rátalált egy mesekönyvre: “később elővettem, s akkor tökéletesen felnőtt könyvnek találtam.”

Andersen sosem bírt egy helyen megmaradni, bejárta egész Európát, sőt még Ázsiába és Afrikába is eljutott. 1841-ben Magyarországon is járt. Pest-Budáról lehajózott Mohácsra és megnézte a csatateret. Megszerette hazánkat, mivel az Egy költő bazárja című könyvében úgy nyilatkozott, hogy “Magyarország gazdag ország, és egy szép nyári nap Dániájára emlékeztet; két testvér...”

Andersen édesanyja halála után magányosan élt, egyik helyről a másikra utazott. Bár életében népszerűvé váltak művei, ő mégis szerény maradt. 1875. augusztus 4-én Koppenhágában halt meg. Az utókorra hagyott életműve felbecsülhetetlen értékű, hiszen a gyermekek nevelésében igen fontos szerepe van a meséknek. Andersen meséi viszont univerzálisak és nemcsak a gyermekek válnak jobbá általuk.

A cikk eredeti megjelenése: 2009. 04. 02. www.nembulvar.hu