A nyár kifejezetten az az évszak, amikor sokaknak megadatik, hogy ellátogathatnak valamely ország mesés tengerpartjára. Akinek már volt szerencséje megpillantani a lélegzetelállítóan kék, hullámokkal tördelt vízfelszínt a végtelennek tűnő horizonttal, és megcsapta arcát a párás, sós szél, valószínűleg sosem felejti el azt a semmi máshoz nem hasonlítható élményt. Ha viszont idén kimarad egy ilyen jellegű utazás, akkor sincs okunk búslakodni, hiszen széles vásznon akár két különböző aspektusból is megcsodálhatjuk az óceán döbbenetes erejét és szépségét.

Merülés a szerelembe (Submergence, rendező: Wim Wenders)

Az Oscar-díjas Alicia Vikander és James McAvoy főszereplésével készült drámában egy mélytenger kutatásával foglalkozó matematikus és egy kém románcát láthatjuk. Az események három szálon futnak: az óceánkutató nő Grönland környékén készül több ezer méter mélységbe merülni, a magát vízmérnöknek kiadó brit titkosügynök fogságba esik Szomáliában, emellett visszaemlékeznek közös élményeikre is, amikor egy felejthetetlen karácsonyt töltenek együtt a francia óceánparton. Mint a fentiekből is kitűnik, kapcsolatuk alkotóeleme a víz, ez a végtelen, megújuló, körforgó elem, ami életben tartja, de akár meg is ölheti őket. Beszélgetéseik fő témáját a tudomány, a természet, a történelem, az irodalom adja, illetve rendkívül bájos párbeszédeket is folytatnak az emberi testben jelenlévő víz kapcsán. Természetesen mindez az életszerűség legapróbb csíráját sem tartalmazza.

A filmmel nem csak az a probléma, hogy irreális a szerelmi szál. Maguk a szereplők eltúlzott helyzetekbe sodródnak és mindkettejüknek a saját vállukon kell cipelniük az egész világ súlyát is. A fogságba esett, magát humanitáriusnak kiadó férfi gyilkosokkal folytat szinte filozófiai mélységű beszélgetéseket a keresztény-iszlám vallás kibékíthetetlen ellentéteiről, a globális aktuálpolitikáról vagy az afrikai vízhiányról. Ezzel egy időben a nő az óceán mélyét vizsgálja, új életformákat keres, és az onnan szerzett oxigénből próbál olyan információkat kinyerni, amelyek az emberiség jövője számára is hasznosak és meghatározók lehetnek. Habár maguk a szereplők szimpatikusak, szinte nevetségesnek tűnik, ahogy világmegváltó szándékaik és szerelmi gyötrődéseik közepette megpróbálnak valami általános és hihető konklúziót átadni.

A Merülés a szerelembe mentségére szolgál, hogy elképesztő ereje van az operatőri munkának. A vidéki francia táj napsütötte, zöld pázsitos, sziklákkal szabdalt tengerpartja után hirtelen az óceán fenekén uralkodó vaksötétbe merülhetünk; vagy Szomália aszott, piszkos, kietlen hegyei közül szinte varázsütésre a lenyűgöző szépségű izlandi tengerparton találjuk magunkat, ahol minden szikla hihetetlenül zöld és élettel teli. Ha fogékonyak vagyunk a gyönyörű tengerparti felvételekre, akkor nem érezzük annyira vontatottnak és mesterkéltnek a művet, amilyen valójában. Kár érte, mert az alkotói szándék nem volt elhibázott vagy céltalan. A film mottóját egy John Donne idézet adja, ami nem mellesleg Ernest Hemingway egyik legismertebb regényének is a bevezető gondolata – és a férfi főhősünk hangosan felolvassa, nyomatékosítva. Érdemes ezen elmerengeni egy picit.

„Senki sem különálló sziget; minden ember a kontinens egy része, a szárazföld egy darabja; ha egy göröngyöt mos el a tenger, Európa lesz kevesebb, éppúgy, mintha egy hegyfokot mosna el, vagy barátaid házát, vagy a te birtokod; minden halállal én leszek kevesebb, mert egy vagyok az emberiséggel; ezért hát sose kérdezd, kiért szól a harang: érted szól.”

Sodródás (Adrift, rendező: Baltasar Kormákur)

Állítólag már maga Magellán is megmondta, hogy habár „az óceán veszélyes és az ott dúló vihar rettenetes, de ez az akadály sem elegendő ok parton maradni.” A 23 éves Tami Oldham és 34 éves vőlegénye, Richard Sharp is ugyanígy vélekedhetett erről, amikor Tahitin vitorlát bontottak és a kaliforniai San Diego irányába kormányozták hajójukat 1983-ban. Ám a nevét meghazudtolva az óceán nem a csendes arcát mutatta meg nekik: a semmi közepén egy 4-es erősségű hurrikán csapott le jachtjukra, eltörve az árbocokat és tönkretéve minden navigációs eszközüket. Egy szextáns szögmérő segítségével próbálták magukat a több, mint 3000 kilométerre lévő Hawaii partjaihoz sodortatni. Mivel az esetből most mozifilm is készült, így nem árulunk el nagy titkot azzal, hogy a hajó 41 nap után meg is érkezett célpontjához.

A rendező, Balatasar Kormákur előszeretettel nyúl olyan megtörtént esetekhez, amelyekben vakmerő emberek extrém dolgokban vágnak bele és kalandvágyuk okán szenvedésre kárhoztatnak. Előző, Everest című filmje az 1996-os tragédiáról szól, ahol 8 hegymászó vesztette életét egy nap alatt és többen egy életre megnyomorodtak. Habár a mű teljesen a nézőre bízta az eset megítélését és nem foglalt állást a kérdésben, a döntések súlyát és a természettel szembenálló emberi felelősség témakörét is feszegette, mivel nemcsak a viharos időjárás okozta a baleseteket. Az Everestben az az igazán lenyűgöző, hogy a táj szépsége és vadsága nemcsak esztétikai minőséget képvisel, hanem beleépül a tartalomba: a hegy fenséges és grandiózus ábrázolásmódja, amibe mi nézők is beleborzongunk, egyértelművé teszi, hogy miért kockáztatják annyian az életüket, hogy feljussanak rá.

A Sodródásban ugyanúgy megkapjuk a hátborzongatóan gyönyörű, ámde kegyetlen óceán kontextusát, hiszen mi már régóta tudjuk, hogy „habár fölűl a gálya, s alúl a víznek árja, azért a víz az úr”. Ám akárcsak a Merülés a szerelembe esetében, a szintén csodálatos tájképeken és a természet elemi zordságának ábrázolásán túl itt is félrecsúszott valami, vagyis sajnos nem jutott elég szél a vitorlába.

Kezdjük azzal, hogy a film karakterei rendkívül vérszegények. A másik óceános filmhez hasonlóan ez az alkotás is több idősíkon fut: in media res az összetört jachton kezdünk sodródni, és párhuzamosan betekintést nyerünk a főszereplők megismerkedésétől egészen a hurrikánig lezajlott eseményekbe. A férfi (Sam Claflin) a Sodródás legnagyobb részében csak fekszik és szenved, a visszaemlékezésekben pedig bárgyú módon bájolog. A nő (Shailene Woodley) már izgalmasabb karakter lenne, viszont a színésznő irritálóan túljátssza. Ő a producer is, egyértelmű, hogy rászabták az egész karaktert, még csak fizikailag sem hasonlít az eredeti Tamira – aki egy jelenet erejéig látható a filmben.

A történtek ábrázolása sekélyes, még csak gondolat szintjén sem merül fel, hogy bármikor rossz döntést hoztak vagy hibáztak a szereplők. A Sodródásban az is probléma, hogy habár alapvetően túlélésről szól az alkotás, mégsem erre helyeződik a hangsúly. A karakterek negédes párbeszédeket folytatnak a végtelennek tűnő hánykolódás közepette, de az már nem derül ki, milyen fizikai megpróbáltatásokkal kellett megküzdeniük a nyílt tengeren történő életben maradásért. De legalább maga a hánykolódás nagyon hiteles: a rendező két órányira a szárazföldtől forgatta le a filmet, így nemcsak a fényviszonyok és a hullámzás volt eredeti, hanem a színészeknek sem kellett sokat sanyargatni magukat, hogy rosszul nézzenek ki.

Azért is szomorú, hogy ennyire félresikerült a Sodródás, mert magában a zsánerben van potenciál, hiszen Hemingway Az öreg halász és a tengere óta közkedvelt kontextus az „egyedül a tengeren” alapötlet - egyszerre lehet valami nagyon látványos és egyben filozofikus művet létrehozni. Nagyszerű példa erre a 2012-ben bemutatott Pi élete vagy a 2013-ban készült Minden odavan. Előbbiben egy indiai fiú hánykódik 227 napon keresztül a Csendes-óceánon és a hitről, illetve a szavak erejéről mond valami teljesen felejthetetlent a nézőknek. Utóbbiban egy idős férfi hajója ütközik az Indiai-óceánon egy szemétként sodródó konténerrel, ami teljesen megrongálja a navigációját, és csak reménykedni tud benne, hogy az áramlatok egy hajózási útvonalig sodorják. Mindkét film csapdába esett, magányos hősök túlélésért folyatott küzdelmét mutatja be, láthatjuk belső vívódásaikat és a természet vad erejével szemben folytatott harcaikat egyaránt. Ha pedig arra szeretnénk példát látni, hogy igenis lehet megtörtént események alapján, óceánon játszódó, nagyszerű filmet készíteni, gondoljunk csak a 2000-ben debütált Viharzónára, amely az Everesthez hasonlóan a helyes vagy helytelen döntésekről és vakmerőségről szól – mindarról, amiről a Sodródásnak kellett volna.

Szó, mi szó, sem a Merülés a szerelembe, sem a Sodródás nem olyan kaliberű film, amikre pár év múlva emlékezni fogunk. Ha viszont a Túl szexi lánynál vagy az Egy burka, egy nadrágnál komolyabb hangvételű filmeket keresünk a mozik nyári kínálatában, akkor bármelyikkel nyert ügyünk van. Ha többször nem is, egyszer mindenképpen megéri megnézni őket – már csak a csodás tájképek miatt is.