Miért irritáló a Mamma Mia!? Meglepő a kérdés, hiszen a blogban számtalan bejegyzés született már musicalekkel, illetve zenés filmekkel kapcsolatban, így sejthető a műfaj iránti személyes elköteleződés. Azonban mindig szokott lenni egy kivétel, ami erősíti a szabályt.
Pontosan 10 évvel ezelőtt került mozikba a Mamma Mia!, amit rendkívül nagy várakozás előzött meg. Nemcsak a musicalek rajongóinak szólt a felhívás, hiszen ki ne lenne fogékony a nyár közepén egy olyan filmre, amely egy csodaszép görög szigeten játszódik, a szikrázó tengerparton pedig diszkó-ruhákban rázzák magukat világsztárok ABBA slágereket énekelve az esküvői előkészületek során? A Mamma Mia! célközönsége tehát nemcsak musical rajongókban merül ki, hanem ugyanúgy megszólít mindenkit, aki imádja az ABBA dalokat, vagy akinek bejön a Bazi nagy görög lagzi című fergeteges vígjáték – vagy úgy egyáltalán valamilyen limonádé jellegű, nyári hangulatú kikapcsolódásra vágyik. Akkor mégis mi csúszott félre? Talán a jó ízlés.
Kezdjük azzal, hogy a film rettenetesen giccses. Oké, általában a musicalfilmek alapból azok. Viszont jelen esetben indokolatlan mennyiségben borítják a nézőre a photoshopolt képeslapokra hajazó tengerparti tájképet, mindenféle közhelyes vízparti magatartásformával egyetemben (mint amikor a szereplő kendőjét lobogtatva szalad és haját fújja a szél, vagy az azúrkék tenger egy-egy cseppje megcsillan a félmeztelenül csónakázó férfi felsőtestén). És akkor még arról nem is esett szó, hogy a feszes testű, fiatal táncosok vagy az ötvenes diszkódívák mennyire ízléstelen kosztümöket viselnek.
Ha a látványon túltesszük magunkat és elfogadjuk olyan ötlettelennek, amilyen, akkor vessünk arra is egy pillantást, hogy miről szól a film. A történet rendkívül banális: egy fiatal amerikai lány a Görögországban tartandó esküvőjére készül, és meghívja édesanyja (nem kevesebb, mint) három egykori szeretőjét, hogy kiderítse, közülük ki lehet az apja. Természetesen a Mamma Mia! teljesen elsiklik amellett, hogy morálisan mennyire elfogadható az édesanya promiszkuitása, vagy pszichológiailag megalapozott-e az, hogy az anyja által egyedül felnevelt lány az esküvője napján miért érzi elengedhetetlennek apja támogatását. A hab a tortán pedig az, hogy ez az alapból bárgyú sztori oda fut ki, hogy végül nem derül ki az édesapa kiléte, a lány nem megy férjhez, viszont az édesanya összeházasodik az egyik apa-jelölttel.
Ha nem találnám végtelenül balgának ezt a történetet, akár túl is lépnék rajta azzal, hogy alapvetően a musicalek nem a mély gondolatokról híresek és vigaszt lelnék a csodálatos zenében. És talán ezen a ponton válik szürreálissá a Mamma Mia! élmény: ahogyan Pierce Brosnan vagy Colin Firth váratlanul dalra fakad, azt napokig nem lehet feldolgozni. Finoman szólva is csekély tehetséggel rendelkeznek az éneklés terén, és a filmbeli jelenlétük kapcsán is olyan érzésünk támadhat, mintha maguk sem tudnák, mit keresnek itt. A menyasszonyt alakító Amanda Seyfried hangszíne kifejezetten kellemetlen, a dalok előadásakor pedig haloványnak és erőtlennek tűnik. Vele ellentétben Meryl Streep leginkább a hangerejével próbálja kompenzálni hangi adottságait, ami miatt néha ordításnak hat éneklése (lásd The Winner Takes It All). Nem mellesleg fizikailag inkább nagymamának fest, mintsem örömanyának. Filmbéli barátnői (Julie Walters és Christine Baranski) pedig kifejezetten idegesítőek, de az összhatáson nem sokat rontanak. Szóval, valójában teljesen érhetetlen, hogy ezek a köz- és elismert művészek miért vállalták be, hogy így beégessék magukat. Colin Firth magyarázata szerint minden valamire való színésznek ki kell próbálnia, milyen musicalben játszani – de, mint a példa is mutatja, ez nem feltétlenül garancia a minőségre, ezúttal a hangok illúziórombolónak hatnak az eredeti ABBA slágerekhez képest.
A Mamma Mia!-ban a kegyelemdöfést a tánckoreográfia adja meg, már amennyiben nevezhetjük annak. Amikor a filmben éppen véget ér egy idétlen vihogásokkal vagy fájdalmas közhelyekkel tarkított prózai rész, akkor szinte óramű pontossággal érkezik a táncjelenetnek szánt, de leginkább ütemes ugrabugrálásban és rohangálásban kimerülő koreográfia. Ezt úgy képzeljük el, hogy Meryl Streep az ágyon trambulinozik a „Dancing Queen”-re, Colin Firtht egy lánybúcsún vetkőztetik a „Gimme! Gimme! Gimme! (A Man After Midnight)” taktusaira, a festői kis görög templomban felhangzik az "I Do, I Do, I Do, I Do", ami aztán egy egész erőltetett és kínos bulivá fejlődik, végül ráadásként, éjféli csónakázás közben felcsendül az „I Have a Dream”.
Mielőtt kijött a Mamma Mia!, az angol sajtóban már előzetesen attól tartottak, hogy ez a film a musical halálát jelenti. Ugyanis maga a darab az 1999-es ősbemutatója óta leradírozhatatlan többek között a londoni West End és a New York-i Broadway műsoráról, Budapesttől Oszakáig telt házak előtt, 54 millió néző tekintette már meg az eddig 14 nyelvre lefordított előadás valamelyikét. A filmet látva viszont el sem lehet képzelni, miért tartja évtizedek óta lázban az embereket. A mozi 10 éves jubileumára pedig megérkezett a folytatás is, a rendkívül frappáns „Mamma Mia! Sose hagyjuk abba” címmel. Azért bízzunk benne, hogy mégis…
Mamma Mia!
amerikai zenés vígjáték, 109 perc, 2008
Rendező: Phyllida Lloyd
Főszereplők: Meryl Streep, Pierce Brosnan, Amanda Seyfried, Colin Firth
