Hideghegy

2019. november 24. - Péntek Tünde

Az amerikai polgárháború Hollywood egyik kedvenc témaköre, amely pár évente megelevenedik a mozivásznon valamilyen formában. A kétezres évek kezdetén Anthony Minghella érkezett egy elsöprő érzelmekkel teli eposszal, amely egyúttal a korszak kiemelkedő tablója is.

A történet szerint Inman, az egyszerű asztalos kiábrándul az amerikai polgárháború borzalmaiból és elindul haza, a távoli Hideghegyre, ahol várja szerelme, Ada. Inman útja során elvándorol az egész déli társadalom előtt, miközben kedvese is a túlélésért küzd: megpróbál elkényeztetett úri lányból vidéki gazdasszonnyá válni és tartja a frontot otthon, ahol a harctérhez hasonló kegyetlenségekkel találja szemben magát.

A Hideghegy arra mutat rá, hogy a háború a legrosszabbat vagy éppen a legjobbat hozza ki az emberből, az aljasságot vagy éppen a hősiességet, és ilyen szempontból sokszor mindegy is, hogy ki melyik oldalon harcol. Az amerikai polgárháborúban nem azért vonult be a legtöbb katona, mert elutasította a rabszolgatartást vagy egyetértett vele, vagy, mert szívügye volt a déli államok önrendelkezési joga. Azért harcoltak, mert a faluból vagy városból mindenki más is bevonult, és azért, mert azt mondták nekik, hogy az ellenséget gyűlölni kell. A csatatéren pedig már azért küzdöttek, hogy túléljenek, és ne szégyenüljenek meg a társaik előtt. A legtöbb katona a déli hadseregben eleve túl szegény volt ahhoz, hogy rabszolgája legyen, a legtöbb sötétkék zubbonyos északi katona pedig ugyanolyan előítéletes volt, mint szürkésbarna egyenruhás ellenfeleik.

A százötven percbe sűrített társadalomkép és történelem óra producere nem más, mint Sidney Pollack – akinek sok egyéb remekmű mellett az egyik legemlékezetesebb alkotása a Távol Afrikától (kritika itt), ami dinamikájában és hangulatában igencsak hasonló a Hideghegyhez. A film rendezője pedig az az Anthony Minghella, aki kiválóan ért a nagy ívű, beteljesületlen szerelmi történetekhez. Számára Az angol beteg finom egyensúlyozása az édeskés fordulatok és a drámai alaphelyzet között meghozta a világraszóló elismerést, aztán igazán nagyot következő filmjével, A tehetséges Mr. Ripley-vel domborított: egyrészt ebben fedezte fel a valóban tehetséges Jude Law-t, illetve bemutatta, hogy lehet sötétebb tónusokkal is vegyíteni a napfényes esztétikát, és képes feszesen előadni egy történetet, felvállalva annak kevésbé népszerű végkifejletét is.

Minghella könnyed eleganciája és lebilincselő mesélőtechnikája, amely a Hideghegyben is kifejezésre kerül, igazán mesteri: olyan közel kerül a giccshatárhoz, hogy szinte már túl is lendül rajta, aztán egy váratlan fordulattal könnyedén visszabillenteti az egész sztorit a realitás talajára – semmit sem maszatol el vagy színez túl. A rendező zsigerből hozza Hollywood összes valamikori és aktuális követelményét, így bizonyos szempontból egy klasszikus kalandfilmet készített, nagy csatajelenetekkel, csodás tájképekkel és viharos érzelmekkel – amely hosszúságában, esztétikájában és románcában az örökzöld Elfújta a szelet idézi. Másrészt viszont egy modern drámát hozott létre, amely két ember pokoljárásáról szól: a legnagyobb veszély gyakran nem a csatatéren leselkedik az emberre, hanem a törvénytelenné vált hátországban, ahol fosztogató katonák, szökevényekre vadászó különítmények és mindenféle más aljanépek szedik áldozataikat, és ahol férfi és nő egyforma veszélynek van kitéve.

Izgalmas kihívás tud lenni egy ilyen hosszú háborús románc a néző számára, viszont a készítői számára még inkább. A Hideghegyben látható zord szépségű, érintetlen táj a valóságban a Kárpátokban található, a filmet Brassó környékén forgatták 22 héten keresztül. A kiszámíthatatlan időjárás miatt többször módosították a forgatókönyvet, egy alkalommal pedig a helyszínt olyan özönvíz árasztotta el, hogy pár napra le kellett állniuk a felvételekkel. Anthony Minghella összesen 5 évig foglalkozott a Hidegheggyel, ebből egy teljes évet a vágásra szánt.

A történelmi tárlatot a meglepően jó színészi alakítások teszik teljessé. Itt van például Nicole Kidman, Hollywood egyik legjobb színésznője, aki például saját maga zongorázik a filmben és csontsoványra fogyott a szerep kedvéért. A filmben Sarah-t alakító Natalie Portmant is meghallgatták Ada-ként, akárcsak Julia Roberts-et és Cate Blanchett-et, mielőtt Nicole Kidmant leszerződtették. Jude Law-t Oscar-díjra jelölték Inman megformálásáért, pedig eredetileg nem is neki szánták a szerepet, hanem számításba vették Tom Hanks-et, Brad Pitt-et és Daniel Day-Lewis-t is előtte.

További kisebb szerepekben láthatjuk Donald Sutherland-et, Philip Seymour Hoffmant, Cillian Murphy-t, Emily Deschanelt és persze Renée Zellwegert, akit a legjobb női mellékszereplő Oscar-díjával tüntettek ki alakításáért. A Chicago forgatásáról érkezett Zellweger óriási fizikai átváltozáson esett át a parasztlány szerep kedvéért, kiválóan elsajátította a déli akcentust és a szájában vattát tartva beszélt a felvételek során. Nem mellesleg a forgatáson összejött a Georgiát alakító Jack White-tal, a The White Stripes énekesével és másfél évig együtt éltek.

Charles Frazier azonos című sikerkönyve alapján készült a Hideghegy, amelyet a kritikusok a hazautazás regényének neveztek: a mű ugyanis az ember földhöz, földjéhez való viszonyáról szól, hogy hogyan éljen azon a helyen, ami neki adatott. A könyvben Inman a csatába magával hurcol a szülőföldjéről szóló útleírást, melynek bizonyos mondatait addig-addig olvassa újra, míg meg nem jelenik gondolataiban a táj. A könyvet ő választotta magának, míg Minghella filmjében a hadba indulásakor kapta Ada-tól, és csak azért fontos számára, mert a nő ajándéka. A filmes verzió egy szerető szív vándorútja a rettenetes háborúból az őt türelmesen váró asszonyhoz, ezernyi megpróbáltatáson keresztül – nem pedig a szülőföldre történő hazatérés eposza. Így butítja le Hollywood az irodalmi remekműveket a fogyaszthatóság oltárán, mindennek ellenére Anthony Minghella filmje így is valódi minőséget képvisel.