Aki nyomon követi az utazásokkal kapcsolatos bejegyzéseimet – vagy netán ismer – tudhatja, hogy leginkább hűvös, északi vidékeket látogattam meg az utóbbi években. Ennek egyik oka, hogy mindig is vonzott az angolszász és skandináv kultúra, illetve a vadregényes tájak. Másrészt a jóformán elviselhetetlen nyári kánikulából szívesen menekülök zordabb éghajlatra. Ennek ellenére sosem volt arról szó, hogy ne érdekelnének a mediterrán vidékek. Régóta bakancslistám előkelő helyét foglalta el a Côte d'Azur (különösképpen Monaco), így egy hirtelen ötlettől vezérelve vettem repülőjegyet Nizzába – persze nem nyári időpontra, hanem november elejére.

Mi több, el is képzeltem, hogy amikor otthon beköszönt az esős, borongós ősz, akkor én szépen megérkezem a Francia Riviérára, ahol az év 300 napján nem borul be az ég. Nem mellesleg a napfény városának is hívják Nizzát, és a legendák szerint a helyiek elnézést kérnek a turistáktól, ha napsütés nélkül eltelik ott 24 óra. Pedig a büszke franciák tipikusan nem az a nemzet, akik bármiért mentegetőzni szoktak volna – szóval borítékoltam, hogy Nizzában jó idő lesz.

Ha belegondolok, valóban így is volt. Még novemberben sem telt el úgy nap, hogy ne láttam volna napsütést. Megérkezésünkkor például egész nap olyan fényárban úszott a város, hogy még a bőröm is leégett. Ráadásul magamtól eszembe sem jutott volna, hiszen annyira irreleváns, de az indulás előtti napon néztem utána édesapám gyanútlan kérdése kapcsán, hogy bizony még a tenger is fürödhető hőmérsékletű volt, kb. 20 fokos. A levegő viszont ennél 3-4 fokkal hűvösebb volt, így nem volt kifejezetten strandidő – ennek ellenére nem hagytam ki.

Ha végiggondolom, életemben először fürödtem nyílt tengerben. Ami nem kicsit hullámzott, habár nem volt különösebben szeles az idő. Ezek a tengeri hullámok pedig nem hasonlítottak azokra, amilyenekkel a Balatonon találkoztam. Szóval nem sikerült olyan sikkesen a strandolás, ahogy a Francia Riviérán illene: az Angol sétányról is megcsodálhatta a közönség, ahogy a csodaszép naplementében egyetlen strandolóként kissé bizonytalan léptekkel megindulok a végtelen kékség felé, és az első hullám ledönt a lábamról. Persze alapból sem álltam kifejezetten stabil lábakon, mert a kavicsos parton mezítláb egyensúlyozgattam a csúszós, hideg köveken, a hullámzás meg csak a ráadás volt – de kár is magyarázkodni. Természetesen a nizzai novemberi strandolás ebben a formában is felejthetetlen élménynek bizonyult.

De nagyon előreszaladtam. Ugyanis nem ejtettem szót arról, hogy milyen menő repülővel megérkezni Nizzába. Egyrészt az Azúr-part legszebb részeit csodálhattuk meg fentről – utólag vettem csak észre, hogy milyen gyönyörű képet készítettem Monaco-ról. Másrészt maga a repülőtér is egy csoda: pár pillanatig olyan érzésem volt, hogy itt bizony a tengerbe fogunk landolni, annyira közelinek láttam alattunk a vizet, aztán csak elértük a kifutópályát, ami konkrétan a tengerparton van. A nizzai reptér pedig 7 km-re található a városközponttól és villamossal nagyjából 20 perc alatt elérhető vele az óváros.

Mi is ott kezdtünk. Elég gyorsan megtaláltuk a virágpiacot, ahol egyik ámulatból a másikba estem, hogy itt mennyivel nagyobbak az orchideák, a ciklámenek meg úgy minden növény. Nem volt könnyű elengedni az ötletet, hogy hozzak haza is valami szépséget, de végül azzal győztem meg magam, hogy a magyar éghajlaton csak vegetálnának – sokkal jobb lesz nekik itt a napsütötte Francia Riviérán. Egyébként ez a pár napos kirándulás a kaktuszokkal kapcsolatban is megrendítő élménynek bizonyult: a szabadban akkora és olyan gyönyörű példányokat láttam, hogy azóta egyszerűen szánalmasnak látom és sajnálom az otthoni nevelményeimet – pedig milyen szépen fejlődnek ők is, és még virágzani is szoktak…

A virágpiac után egy árkád alól kikukucskálva megpillantottuk a tengert. Megértettük, miért illetik az azúr jelzővel. Az Angol sétány keleti végénél történt mindez, gyorsan átrobogtunk az úton, leültünk a kék padok egyikére és néztük a hullámzó vizet isten tudja meddig. A nap további része pedig azzal telt, hogy kérdezgettük egymást: „Te elhiszed ezt? Mert én nem.” Persze azt nem nehéz megfejteni, hogy ez a hely miért adott és miért ad inspirációt a művészvilág számára, vagy miért jár ide annyi ember gyógyulni és feltöltődni. De az egyszerűen felfoghatatlan, hogy létezik, hogy a tengernek ilyen színe van.

Miután valamennyire összeszedtük magunkat, a Colline du Château felé vettük az irányt. Az egykori kastély maradványai között lehet felsétálni a dombra, ahonnan csodás kilátás nyílik egész Nizzára. A legszebb panoráma, a park legmagasabb pontjáról, a vízesés feletti teraszról látható. Amikor odaértünk, egy zenész játszotta harmonikán a Sous le ciel de Paris című sanzont. Oké, hogy nem Párizs ege alatt voltunk, de egyszerűen csodálatos volt ez a pillanat, ahogy hallgattam a zenei aláfestést, és néztem közben a várost, és a hihetetlen kék tengert. Nem könnyű rangsorolni, hogy eddigi utazásaim során mi volt rám a legnagyobb hatással, de ez a pár perc mindenképpen benne van a top 3-ban, annyira meghatározó és intenzív élmény volt.

Tehát az első napunk Nizza felfedezésével telt. A szállásunk az óvárostól kb. 2 km-re helyezkedett el az Angol sétány mentén – így ha akartuk, ha nem (de nyilván akartuk), muszáj volt a híres promenádon közlekednünk. Franciául Promenade des Anglais-nak mondják a város jelképévé vált, 7 km hosszú, pálmafákkal szegélyezett, és elegáns kertekkel teli tengerparti útvonalat. Nevének eredete és megszületésének története ahhoz kapcsolódik, hogy a 18. század második felétől kezdődően az angol arisztokrácia szívesen töltötte a telet Nizzában, élvezve a tengerparti klímát és panorámát. Sokan egészségügyi okokból érkeztek ide, így fontos volt számukra, hogy legyen egy hely a tengerpart mellett, ahol sétálhatnak, de az akkoriban sziklás mocsaras partszakaszon ez nehezen volt kivitelezhető. A megvalósítás az angol Lewis Way lelkész nevéhez fűződik, aki az angolok között gyűjtést rendezett a cél érdekében, majd az akkoriban kevés munka miatt rossz helyzetben lévő helyiekkel megépítette a sétányt, amely végül 1824-ben készült el.

Szintén az angoloknak köszönhető egy furcsa szokás, amely minket is megijesztett. Ugyanis minden délben ágyúlövések dördülnek el a Collie du Château-ról, amelyek bezengik az egész promenádot. A legenda szerint egy angol lord megelégelte, ahogy felesége mindig hosszú sétákra indult a parton, de elfelejtett hazamenni ebédre. Ezért az uraság minden délben ágyúgolyókat lövetett ki, hogy asszonya figyelmét véletlenül se kerülje el, hogy ideje hazatérni. A nizzaiak pedig ezt hagyományként megőrizték a mai napig. 

És hogy ne csak a szép dolgokról essen szó, a lélegzet elállítóan gyönyörű Angol sétányon járva eszembe jutott az is, hogy mi történt itt 2016. július 14-én. Franciaország nemzeti ünnepén tartott tűzijáték után hazainduló tömegbe hajtott nagy sebességgel egy bérelt teherautóval egy 31 éves tunéziai származású férfi az Iszlám Állam megbízásából. Nagyjából 2 kilométert tett meg az Angol sétányon cikkcakkban haladva, hogy minél több áldozatot szedjen, és közben fegyverével is lőtt. A teherautót végül a rendőrök meg tudták állítani, a sofőrt pedig megölték. A terrortámadásban 86-an meghaltak, köztük 10 gyermek is életét vesztette. A merénylet az Angol sétány leglátványosabb és legnépszerűbb szakaszán történt, és kissé furcsálltam, hogy nem láttam ott semmilyen emléktáblát vagy szobrot, ami erre a szörnyűségre utalt volna. Persze az is lehet, hogy a sétány azon szakaszán van valamilyen emlékhely, ahol nem jártunk, Magnantól nyugatra.

Mindenesetre kicsit olyan érzésem volt, mintha erre nem szeretnének emlékezni. Pedig egy város történetéhez és karakteréhez ugyanúgy hozzátartoznak a szép és a szomorú napok is. De valahogy az egész Francia Riviéra olyan, hogy csak a szépet szeretik hangsúlyozni. A külsőségekre minden területen nagyon adnak, legyen szó épületekről, öltözködésről, vagy pékségekről. Ellenben a kívülről szép épület könnyen lehet lepusztult belülről, vagy a kristálycsillár közelebbről megnézve talán szimpla üvegből készült. Az a nő is megveszi és hordja a Louis Vuitton táskát, akinek esetleg több havi bérébe kerül, és küszködik a megélhetésért. A hívogató kirakatokkal bíró pékségekben a csodásan festő sütemények gyakran szárazak és ízetlenek. A kávéról pedig ne is beszéljünk… Illetve arról sem, hogy a legszebb kávézókban és éttermekben is lehet dohányozni. De hát ez Franciaország, a sikk és elegancia mindenek felett…

Ha csak ennyi élményünk lett volna a 4 napos kirándulás során, amennyit Nizza adott, akkor is egy életre szóló emlékekkel gazdagodtunk volna. Viszont nemcsak Nizzában jártunk, hanem alaposan körülnéztünk a környékén is. A következő bejegyzésben arról fogok mesélni, hogy milyen volt például Monaco, Cannes vagy Saint-Tropez.