Kultúra minden mennyiségben

KultúrSokk

Donna Tartt: Az Aranypinty

2020. június 17. - Péntek Tünde

Már ránézésre sem tűnik könnyű olvasmánynak Az Aranypinty monumentális méretével és 800 oldalas hosszúságával. Ám ha kinyitjuk, igen gyorsan elmerülünk a tökéletesen megírt sorok között, és nemcsak, hogy nem bírjuk letenni, hanem végül még rövidnek is érezzük. És persze elfelejteni sem tudjuk Donna Tartt 11 éven keresztül íródott remekművét, mellyel 2014-ben Pulitzer-díjat is nyert.

01_45.jpg

„A művészet azért van, hogy ne pusztuljunk bele az igazságba.”

Idézi a regényében Nietzsche fenti gondolatát Donna Tartt. A monumentális történet pedig nem más, mint e tézis illusztrációja: egy fiú története, aki egy elveszettnek hitt remekműbe kapaszkodva vészel át olyan borzalmakat, melyek felnőttként is felfoghatatlanok. Az Aranypinty egy régen várt klasszikus történet veszteségről, megszállottságról, túlélésről és önmagunk megtalálásáról.

A regény főszereplője egy szerető anya és egy távol lévő apa fia, a tizenhárom éves Theo Decker. A fiú csodálatos módon túlél egy katasztrófát, mely azonban szétrombolja az életét. Magára marad New Yorkban, irányvesztetten és teljesen egyedül, míg végül egy gazdag barát családja befogadja. Ám a Park Avenue jómódú és távolságtartó világában sehogy sem talál otthonra. Sóvárog az anyja után, és görcsösen ragaszkodik ahhoz a tárgyhoz, amely a leginkább rá emlékezteti: egy kis méretű, varázslatos festményhez, amely végül az alvilág felé sodorja.

04_43.jpg

„Lehet, hogy egy képet egy hétig nézel, és soha többé nem jut eszedbe. Az is lehet, hogy egy képet egy másodpercig nézel, és emlékszel rá egy életen át.”

Theo számára Az Aranypinty, a tragikus sorsú Carel Fabritius igéző műve lesz a horgony, ami életben tartja, amikor kicsúszik a lába alól a talaj és égetően hiányzik édesanyja. Donna Tartt regénye egyrészt egy fiatal fiú útkereséséről és megpróbáltatásairól, hullámvölgyeiről és felemelkedéséről szól. Másrészt csodaszépen mesél a szeretetről és annak megfoghatatlanságáról, illékonyságáról. Arról beszél, hogy a szeretet és ragaszkodás néha egy tárgyban ölt testet, olykor a lelki támasznak nyújtott segítségben, máskor egy hanyagul odavetett pénzkötegben, netán az alkohol- és drogmámoros percekben, amikor összemosódnak a határok, és nem érződik tisztán, hogy kit és mennyire is szeretünk.

02_42.jpg

„A festmény miatt kevésbé halandónak, kevésbé hétköznapinak éreztem magam. Támaszt és védelmet jelentett; fenntartott és tartalmassá tett. Ez volt a katedrális talpköve. És amikor hirtelen eltűnt alólam, lesújtott a felismerés, hogy felnőtt életem során valójában mindvégig ez a hatalmas, rejtett, vad öröm éltetett: a tudat, hogy egész életem egy olyan titok fölött egyensúlyoz, amely bármelyik pillanatban szétrobbanthatja.”

Meglehetősen különleges megoldás az írónő részéről, hogy főhősét mások halálán keresztül irányítja. Theo életében ugyanis a legmeghatározóbb pillanatok egy-egy haláleset révén következnek be. Mi több, Tartt olvasatában a legfontosabb dolgok az emberrel már gyermekkorában megtörténnek és ezek végig kísérnek felnőttként is. A festmény mellett New York is afféle állandóságot jelent Theo sorsában, és a könyv gyönyörűen mutatja be azt, hogyan csapódnak le ugyanazok a dolgok élete különböző szakaszaiban. Theo számára New York egy meseváros volt, mikor ott élt édesanyjával boldogságban. Miután elvesztette őt és elköltözött, ábrándosan visszavágyott a nagyvárosba. Végül, amikor visszatért, rádöbbent, hogy már semmi sem ugyanaz, mint volt, azok a szép napok örökre elmúltak és New York valami mást jelent, mint korábban. Persze a lelke mélyén azt is jól tudta, hogy leginkább nem a város változott meg, hanem ő maga.

dsc4358_1024x1024.jpg

„Nagyon elszomorító, és olyasmi, amit csak most kezdek megérteni, hogy nem választhatjuk meg a szívünket. Nem kényszeríthetjük rá magunkat, hogy azt akarjuk, ami jó nekünk vagy ami jó másoknak. Nem választhatjuk meg, hogy milyen emberek legyünk.”

Az Aranypinty nem működne a kiváló karakterek nélkül. Theo-ról esett pár szó eddig is, de érdemes külön kiemelni, hogy mennyire nagyszerű jellemrajzot kapunk róla. Mert Theo egy hús-vér szereplő, helyenként már inkább antihősként látjuk, mintsem annak a szegény árva fiúnak, aki Las Vegas-i menekülésekor csak a kiskutyáját viszi magával, azt az egyetlen élőlényt, akivel kölcsönösen szükségük van egymásra. A könyv pedig arról is kiváló képet ad, hogy sorsunkat mennyire meghatározhatják más emberek is. Az Aranypinty talán legkülönösebb szereplője Boris, aki nem tud és nem is akar kitörni bűnöző édesapja örökségéből – és mégis a legjobb szándék vezérli, amikor Theo-t elindítja az alvilág útján. Ezzel szemben szívmelengető főhősünk New York-i életének két meghatározó alakja, Hobie és Pippa. Az idős férfi apja helyett apjaként szereti a fiút és terelgeti a jóemberré válás útján. Pippa pedig az első szerelmet képviseli Theo életében, annak minden szépségével és fájdalmával együtt.

06_36.jpg

„Mert ha ennek a festménynek a nyomában szerencsétlenség és feledés járt az idők folyamán… nyomában járt a szeretet is. Amennyiben halhatatlan (márpedig az), nekem is van egy apró, fényes, változhatatlan részem abban a halhatatlanságban. Létezik; és létezni fog ezután is. És én hozzáadom a magam szeretetét azoknak a történetéhez, akik az idők folyamán szerették a szép tárgyakat, és felkutatták őket, és kimentették a tűzből, és előkerítették, ha elvesztek, és igyekeztek megóvni és megmenteni, mialatt a szó szoros értelmében kézről kézre adták őket, és fölzengett a hangjuk a pusztító időből, és elért a tárgyakat szeretők következő meg azután következő nemzedékéhez.”

Donna Tartt műve annak komolysága ellenére meglepően szórakoztató regény, arról nem is beszélve, hogy mennyire szép. Az írónő csodásan tud írni, minden során érződik a végletekig csiszoltság, minden leírása egy-egy lírai remekmű, mely olvastán könnyen beleszeretünk sosem látott festményekbe, bútorokba, ezerszínű sálakba, antik ékszerekbe. Donna Tartt-nál egyetlen szereplő, egyetlen helyszín, egyetlen kósza használati tárgy sem marad karakter nélkül – valahol félelmetes is ez az aprólékosság, ám egyúttal tiszteletre méltó, mert azt jelzi: mindennek jelentősége van. Még egy apró festménynek is.

07_36.jpg

A bejegyzés trackback címe:

https://expertin.blog.hu/api/trackback/id/tr2015703626

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.