Kultúra minden mennyiségben

KultúrSokk

KultúrSokk

Oppenheimer

2023. július 30. - Péntek Tünde

A második világháborús Manhattan-tervet vezető fizikus, J. Robert Oppenheimer atombombájáról és lelkiismeretéről szól Christopher Nolan legújabb eposza. Ez pedig két történet: nemcsak a tömegpusztító fegyver megépítésének éveiről, hanem a tudós azt követő meghurcolásáról is mesél. Morális dilemmák, politika és egy fizikus, akit az amerikai Prométheusznak is neveznek – mindez egy háromórás thrillerbe bújtatott életrajzi film formájában.

16_35.jpg

Christopher Nolan író-rendező nemrég az NBC Newsnak arról nyilatkozott, hogy szerinte az atombomba feltalálása, majd bevetése a japánok ellen a második világháborúban, az azt követő nukleáris korszak, valamint a világon bekövetkező fegyverkezési verseny körüli kérdések hasonlóak, mint amelyek most zajlanak a high-tech világban a mesterséges intelligencia kapcsán. A fejlesztők egy új éra küszöbén állnak, ami olyan morális, társadalmi és gazdasági következményeket hordozhat, mely jelenleg még teljesen kiszámíthatatlan. Elkészíteni egy eszközt egy dolog, sejteni a felhasználását egy másik – szembesülni vele pedig valami olyan, amit egy ember pszichéje elképzelni sem bír. Az Oppenheimer című film pontosan ennek a boncolását és elemzését kísérli meg.

– Mit kutat?

– Azt, hogyan halnak meg a csillagok.

Az alkotás nagy része magára a Manhattan-projektre összpontosít: nem csupán a bomba megépítéséért folytatott küzdelemre, hanem arra az erkölcsi vitára is, amelyet a projektben részt vevő tudósok, köztük maga Oppenheimer is folytatott. A történet a második világháborúban játszódik, amikor a Hitler vezette német hadsereg uralta Európát. J. Robert Oppenheimer (Cillian Murphy) neves amerikai fizikust Leslie Grovers tábornok (Matt Damon) arra kérte fel, hogy készítsen egy nagy erejű bombát a háború megállítására. Oppenheimer összegyűjtötte az ország vezető tudósait egy elszigetelt laboratóriumban, Los Alamosban. Három évnyi nehézségek és erőfeszítések árán megvalósult a kért atombomba, és az amerikai hadseregnek nem kellett sokáig várnia, hogy a bombát Japánon tesztelje.

10_96.jpg

A Dagadt és a Kisfiú nem két burleszkfigura a húszas évekből, hanem két tömegpusztító fegyver neve, amelyek megváltoztatták a világot. A mai napig csak becsléseink lehetnek róla, hogy az atomcsapás és a nyomában kialakuló sugárzás együttesen hány emberrel végzett. Legkevesebb kétszázhúszezerrel, ahogy az Oppenheimer egyik jelenetében találgatják. De ez csak az egyik kérdés. A másik az, hogy az atombomba hány ember életét mentette meg. A kioltott és a megóvott életek számolgatásával, a Hirosimára és Nagaszakira 1945 augusztusában ledobott atomtöltetek költség-haszon elemzésével nem Oppenheimernek kellett volna foglalkoznia. Különben is, saját állítása szerint soha nem volt jó matematikából. De ha valakit a Time magazin az „atombomba atyjának” nevez, azt holtáig nyugtalanítani fogja, mire használták fel a teremtményét. Elvégre Oppenheimernek nemcsak atombombája volt, hanem lelkiismerete is.

Úgy érzem, hogy vér tapad a kezemhez.

Hirosimával pedig elindult a nukleáris korszak, megjelent az atomenergia, mint új erőforrás. Nagyon is találó az „amerikai Prométheusz” titulus, ugyanis a „tűz”, amit Oppenheimer és társai lehoztak az emberiségnek, ugyanannyira használható jóra, mint egymás irtására. És ahogy Zeusz végtelen gyötrelemre ítélte az istenek ellen lázadó titánt, ugyanúgy vitatott az emberiség történetében az atomenergia megjelenése, feltalálójának megítélése. Oppenheimer soha nem kapott a Nobel-díjat, sőt, az egykori nemzeti hőst meghurcolták, a negyvenes évek végén kezdődő, Joseph McCarthy szenátor nevével fémjelzett feketelistázás következtében az Atomenergia Bizottságból is kitették baloldali kapcsolatainak köszönhetően.

02_66.jpg

Az Oppenheimer film minden másodpercén érződik, hogy egyetlen információt sem akartak készítői kihagyni és a valóság hiteles ábrázolására törekedtek. A rendező a forgatókönyvet Kai Bird és Martin J. Sherwin 2005-ben megjelent – Pulitzer-díjas – American Prometheus: The Triumph and Tragedy of J. Robert Oppenheimer című életrajzi könyve alapján írta, a filmben pedig sorról sorra haladunk végig a több mint 700 oldalon.

A film három hosszú órája alatt alaposan megismerjük a főhőst, emellett kellő teret kap a több tucat mellékszereplő, belekóstolunk a kvantumfizikába és persze az atomkísérletek okozta izgalom és morális dilemmák is átérezhetőek. A film talán legizgalmasabb momentumait Oppenheimer látomásai, illetve a fizikai kísérletek, jelenségek vizuális ábrázolása adják, és rendszerint mindkettőt monumentális hanghatások kísérik. A hatás elementáris, ám ritkán részesülünk benne. Egyedül ezek, illetve természetesen a kísérleti atomrobbantás megmutatása miatt van jelentősége az IMAX formátumnak, egyébként nincsenek a filmben akciójelenetek vagy látványos helyszínek, amelyek indokolnák a szupertechnikát. 

01_70.jpg

Ugyanis az Oppenheimer meglehetősen lassú film. Tudósok, feleségek, szeretők és katonatisztek beszélgetnek és vitatkoznak Oppenheimerrel az egyetemen, házibulikban, sötét szobákban, parkokban, csupa szándékosan elcsúfított, előnytelenül bevilágított színész előadásában, amely csak növeli a kényelmetlen érzést a nézőben. Minden elhangzott mondat történelmi jelentőségű, hiszen közvetve vagy közvetlenül a világunk sorsa múlik rajta, akik viszont kimondják őket, nem szuperhősök, hanem gyarló emberek.

09_52.jpg

A filmben még az 1945. július 15-i Los Alamos-i próbarobbantás előtt kiderül, hogy a tudósok nem tudták nulla százalékban meghatározni annak a lehetőségét, hogy egyetlen atomtöltet felrobbantásával a nukleáris láncreakció nem lobbantja lángra az egész világot. S bár az atmoszférikus reakció nem jött létre, Oppenheimer szemszögéből nézve az eseményeket a hidegháborús, versenyszerűvé váló atomfegyverkezéssel bekövetkezett az a láncreakció, amely nem is annyira tudományos, sokkal inkább politikai természetű, de amelynek egy globális konfliktus esetén ugyanaz lehet a következménye: a világot lángba borítják, és atomjaira szaggatják a felhalmozott és egymásra irányított tömegpusztító fegyverek.

– Amikor felkerestelek a számításokkal, azt hittük, olyan láncreakciót indíthatunk be, ami elpusztítja a világot.

– Nagyon jól emlékszem. Miért mondod?

– Pont ez történt.

Az Oppenheimer tele van jól idézhető, frappáns és mély mondatokkal, de túl meglepőt nem állít. Központi gondolata a bűntudat: egy tudós bűntudata, aki menedzsernek áll, hogy a kollégáit felügyelve azok kifejleszthessenek valamit, ami ugyan tudományos áttörésként érdekes a számukra, de mindannyian tudják, hogy valójában tömegpusztító fegyvert készítenek. Megéri-e gyakorlatba átültetni egy elméleti lehetőséget, elérni egy tudományos mérföldkövet, ha annak beláthatatlan következményei lesznek? Az atombomba véget vet a háborúnak – és mi lesz azután? Csak a film magyar származású tudósainál maradva, a Haumann Máté játszotta Szilárd Leó petícióval próbálja korlátozni az atomenergia hadászati felhasználását, míg Teller Ede (Benny Safdie) már a következő fegyveren, a hidrogénbombán dolgozna. Ez, illetve Hirosima és Nagaszaki elpusztításának lélektani következményei a film legérdekesebb rétegei, s Nolan jó érzékkel azt is felismerte, hogy ehhez nem kell megmutatni az atombombák ledobását. A katasztrófa ábrázolhatatlan.

04_3.jpeg

Az Oppenheimer depresszív és borúlátó film, a legmaradandóbb elemei pedig bizonyára az emberi tökéletlenség, az ellentmondásos személyiségek és a tudomány etikai vonatkozásai, valamint mindezek hatása a világtörténelemre. Kiváló másfélórás kamaradráma lehetett volna, viszont a háromórás játékidő kicsit a lényeg ellen dolgozott.

Nolan teljesen elengedte azt a szándékot és igényt, hogy könnyen befogadható, tradicionális értelemben véve is szórakoztató közönségfilmeket készítsen, sőt, már a látszatát sem akarja fenntartani annak a háromórás, elképesztően tömény, az átlag hollywoodi produkcióhoz képest a nézőitől számottevő történelmi háttértudást igénylő cselekményű filmjével, hogy  a nagyközönség könnyed szórakoztatását biztosítsa, miközben valami filmesztétikai és technikai csodát hajt végre – ahogy azt korábbi filmjeiben tette. Szóval, ha valaki esetleg még nem nézett önszorgalomból utána a témának, érdemes lehet egy gyorstalpalót venni a film előtt, mert garantáltan nem az Oppenheimer fogja felzárkóztatni a lemaradókat. Sőt, ez a fajta előzetes elvárás a játékidő előrehaladtával csak növekszik, főleg, amikor hirtelen egy kvázi tárgyalótermi drámába csap át a film. Onnantól kezdve csak úgy dobálja ránk a neveket és történelmi visszautalásokat.

08_54.jpg

Kétségtelen, hogy egy szerzői filmről van szó, amely a maga módján hasonlóan fittyet hány a történetmesélői konvenciókra. Az Oppenheimer teljesen szabadon, különösebb szabályosság nélkül ugrál térben és időben, jelenetek között oda és vissza. Egy pillanatig sem célja, hogy jól követhetően, kronologikusan adjon át egy történelmi korszakot, és nem is különösebben érdekli, hogy a néző mennyire tudja összerakni fejben a történések sorrendjét, vagy ok-okozatiságát. Az Oppenheimer bizonytalanságot akar kelteni a nézőben, miközben egy olyan időszak kellős közepébe próbál belehelyezni minket, ahol még a legapróbb döntés is alapjaiban határozhatja meg az emberiség jövőjét. Mindennek súlyát az adja meg, hogy mindezen tétek nemcsak utólagosan váltak egyértelművé, hanem már maguk Oppenheimerék is tudták, de legalább sejtették, hogy valami beláthatatlannak a kapujában állnak. A film pedig mindent alárendel annak, hogy ezt a fojtogató feszültséget és rémisztő bizonytalanságot megteremtse, és a filmvásznon keresztül elárassza vele a termet.

13_68.jpg

Ehhez viszont szükség volt egy hiteles főszereplőre is. A rendkívül különleges karizmájú Cillian Murphyről régóta köztudott, hogy jó színész, Nolan is előszeretettel foglalkoztatja (ez volt a hatodik közös filmjük), sokáig mégsem kapott a játékára épülő filmszerepeket. Az Oppenheimer-eposzban viszont bizonyíthatott, és élt is a lehetőséggel, bravúros alakítást nyújtott. A film egy percig sem engedi el főhősét, minden tekintet a színészre szegeződik, az időrendi struktúra következtében pedig Murphy három órán keresztül párhuzamosan mutatja be tudományának teljes palettáját: a lelkes és ambíciókkal teli, illetve a már megtört, bűntudattól gyötört tudós történetét, hogy aztán a két életszakasz összeérjen.

03_67.jpg

Mellette a 180 perces film a mai kor legismertebb színészeit sorakoztatja fel, akik egytől-egyig brillíroztak a történet komolyságához mérten: Emily Blunt, Florence Pugh, Robert Downey Jr., Matt Damon, Josh Hartnett, Rami Malek, Kenneth Branagh, Gary Oldman és még sokan mások visszaköszönnek a vászonról, szinte az utolsó mellékszerepre is világsztárt sikerült szerződtetni. 

05_64.jpg

Összességében az Oppenheimer egy sokrétű, színvonalas történelmi-életrajzi dráma, mely még azzal együtt is a székbe tud szegezni három órán keresztül, hogy hajlamos a csapongásra és kapkodásra, továbbá érzelmileg se nagyon tud bevonni az élménybe a karakterein keresztül. Rideg és távolságtartó film, mely végtelen intelligenciával, olykor túlzott szárazsággal mutatja meg, mi is történt Los Alamosban 1942 és 46 között, avagy hogyan vett az emberiség története egy olyan irányt, amiben ma már otthon érezzük magunkat. Ijesztően elgondolkodtató műalkotás…

11_91.jpg

Oppenheimer (2023)

amerikai-angol életrajzi dráma, történelmi film, 180 perc

Rendező: Christopher Nolan

Főszereplők: Cillian Murphy, Matt Damon, Emily Blunt, Robert Downey Jr.

00_54.jpg

A bejegyzés trackback címe:

https://expertin.blog.hu/api/trackback/id/tr5518182361

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

doggfather · http://dogg-n-roll.blog.hu/ 2023.08.30. 18:35:43

A tökéletes nyári blocbuster! Minden hang, minden kép, minden mondat, minden szereplő a helyén, hogy aztán megnézés után két órával el is felejtsd az egészet!
Tökéletes casting, nagyon jó színészek, rendezés, fényképezés, közepes, töketlen forgatókönyvvel.
A történelem legnagyobb drámája, találmánya, morális kérdését sikerült egy mindenkire szaró és egy kisebbségi komplexusos halvány csörtéjére silányítani!
Olyan üres a film, hogy arra szavak nincsenek!
Didaktikusan végigmegy az eseményeken úgy, hogy egy kérdés fel nem tesz, dilemmákat meg nem mutat!
Benne volt a lehetőség több soron is; hogy lesz a kívülálló zseniből remek projektmenedzser, közösségszervező, vagy hogy lehet valaki egyszerre egy tudós ember, aki a világot akarja megmenteni, de közben egy hűtlen, csalfa, a nem létező morálja mikor ebredt fel, a kommunisták elleni harcok az usában, mi a hazafiság?
Sok vetülete lehetett volna, de egyiket se választották, csak felolvasták a wikipédia oldalakat.
A #barbenheimmer csatát nem is kcsit nyerte meg a #Barbie aki legalább próbált válaszokat adni, kérdéseket feszegetni, de itt, Semmi nem volt sajnos.
Látványpékség az egész.
süti beállítások módosítása