1954. márciusában a Csendes-óceánban több kísérleti robbantást is végeztek az Egyesült Államok nukleáris szakértői. Emiatt a mai napig lakhatatlanná vált a terület.
Az Egyesült Államok és a Szovjetunió között már a 20. század első felében megkezdődött a fegyverkezési verseny, a nukleáris kísérletek pedig új fejezetet nyitottak a haditechnika történetében. Miután az amerikaiak 1945-ben elsőként mutatták be az atombombát működés közben, következő lépésként, hogy megőrizzék a szovjetekkel szembeni elsőségüket, a magyar születésű Teller Ede közreműködésével hidrogénbomba-kísérletetekbe kezdtek.
Az akkori világ legkiválóbb tudósaiból álló csapat munkájának köszönhetően az 1950-es évek elején az amerikaiak már termonukleáris robbantásokkal próbálkoztak. A legerősebb hidrogénbomba-kísérletek végrehajtásához a Csendes-óceánban fekvő Bikini-szigetcsoportot választották ki, ahol - az emberélettel mit sem törődve - 1954. március 1-én felrobbantották a Castle Bravot. A hidrogénbomba 20 millió tonna TNT erejével volt egyenértékű, mintegy hatszázszor volt erősebb, mint a hirosimai. A robbanás következtében nem csupán visszafordíthatatlan környezeti károk keletkeztek: a Csendes-óceánon tevékenykedő Fukuru Maru japán halászhajó legénységét radioaktív sugárfertőzés érte, amelynek következtében Kubojama Aikicsi halász szeptember 23-án meghalt, a legénység további 22 tagját hosszú időn át kezelték.
1954. március 26-án, 18 óra 30 perckor újabb hidrogénbombát hoztak működésbe: a Castle Romeot. A robbantást a néhány héttel korábban a Castle Bravo által létrehozott kráterben hajtották végre. A 11 megatonna erejű hidrogénbomba ugyanolyan károkat okozott mi a Bravo. Az amerikaiak azonban megállíthatatlanok voltak. 1954 májusáig a térségben még négy további robbantást hajtottak végre. Az 1954-ben történt tragikus események emlékére 1964 óta Japánban nemzeti békenapot tartanak március 1-jén. Világszerte a nukleáris fegyverek elleni harcra szólítanak fel.
Az első hidrogénbomba az emberéleten kívül is jelentős károkat okozott: letarolt három korallszirtet és 55 ezer Celsius-fokra hevítette a hőmérsékletet az óceán fölött. A robbanás a 200 kilométerre fekvő szigeteket is megrengette. A hét kilométer átmérőjű tűzgolyó 73 méter mély krátert vágott a zátonyon, a gombafelhő 100 kilométer magasra szállt és a radioaktív hamuból Ausztráliának és Japánnak is jutott.
Ötvenöt évvel később a Marshall-szigeteki hatóságok felkérésére nemzetközi kutatócsoport indult a területre. "Nem tudtam, mire számítsak, valami holdbéli tájra talán, de egészen mást találtunk" - mondta Zoe Richards, az ausztráliai James Cook Egyetem tengerbiológusa. A Bravo kráterben rengeteg hal él és fa nagyságú korallok nőttek benne. Van, amelyik 8 méter magas és 30 centiméter vastag a törzse. "Lenyűgöző volt, soha nem láttunk még ilyet" - mondta Richards. Az amerikai kísérletek előtt végzett korallfelméréshez képest 42 faj hiányzik, de a kiterjedt telep a korallok rugalmasságát, alkalmazkodóképességét bizonyítja. Az élőlények a közeli Rongelap korallzátonyról érkezhettek, ahol nem kísérleteztek atommal. Az atoll háborítatlan állapotban van, bár tragikus okból; a radioaktív hamu miatt lakhatatlan, de a felszín alatt egészséges és a korall az áramlatok segítségével újra meghódította a robbantás helyszínét.
A Marshall-szigetek vezetése arra is kíváncsi volt, hogy kiterjeszthetik-e a búvárturizmust a területre, ahol számos roncs pihen a mélyben, például az amerikai Saratoga anyahajó és a japán Nagato, amelynek fedélzetéről Jamato admirális a Pearl Harbor elleni támadást irányította. "A légköri gamma-sugárzás olyan alacsony, mint a háttérsugárzás egy átlagos ausztrál városban. Viszont amikor a Geiger mérőt letettem egy kókuszdió mellé, amely a táplálékkal együtt a radioaktív anyagot is magába szívja a földből, a mutató kiakadt. A Bikini-atoll tehát látogatható, de lakni nem lehet rajta" - mondta az ausztrál szakértő.
A cikk eredeti megjelenése: 2010. 03. 07. www.nembulvar.hu
