Kultúra minden mennyiségben

KultúrSokk

KultúrSokk

Az operaház fantomja

2021. augusztus 21. - Péntek Tünde

Habár minden túlzás nélkül a világ legsikeresebb musicaljéről van szó, csaknem húsz évet kellett várni, hogy a titokzatos fantom története a mozivásznon is megelevendjen.

01_53.jpg

„A Fantom megírása traumatikus élmény volt számomra. Komponálás közben úgy éreztem, belepusztultok.  Hát feltettem magamnak a kérdést: Megéri? Mi lesz a közönséggel, ha már a szerző is ilyen következtetésre jut és személyes érintettsége kétségtelen? A válasz mégis egyértelműen a szívem legmélyéből jött: meg kell tennem pontosan így, másként nem lehet. A darab vér, verejték és könnyek között született, ha szabad a huszadik század legnagyobb brit férfiját, Churchillt idéznem. Kiváló munkatársaimnak hála, minden este elértem, hogy a közönség legalább egy pillanatig együtt sírjon a Fantommal. Tehát még egyszer, ezúttal minden szerénység nélkül, Churchill felfogása szerint: Győzelem. Győztünk.” - Andrew Lloyd Webber

11_78.jpg

Viszont nem a világhírű zeneszerző fejéből pattant ki a történet, hiszen Az operaház fantomja című musical maga is feldolgozás. Gyökerei a párizsi operaház torz arcú és lelkű fantomjának évszázados legendájáig nyúlnak vissza, melyet elsőként Gaston Leroux vetett papírra 1911-ben. A horror elemekkel tarkított regény később számtalan irodalmi és filmátirat alapja lett. A Webber-féle, 1986-ban debütált színpadi feldolgozás a leghíresebb Fantom adaptáció mind közül, és azóta is hihetetlen sikerrel fut a világ színházaiban. Minden idők legtöbbet játszott musicalje lett, miután beelőzte a szintén Webber által komponált Macskákat.

03_50.jpg

Mivel egyetlen valamire való musical sem kerülheti el, hogy a mozivászonra kerüljön, így Az operaház fantomja filmváltozatának ötlete már az 1980-as évek végén megszületett.  Mi több, már annyira előrehaladott állapotban volt a projekt akkoriban, hogy csupán egy hajszál választotta el a megvalósulástól. Végül maga Webber fújta le a produkciót, mivel megromlott a házassága, majd el is vált attól a Sarah Brightmantól, akinek a női főszerepet szánta a filmben, és eleve a darab megírásakor is az ő hangjához illeszkedően komponálta meg Christine Daaé dalait. A totális kontrollhoz ragaszkodó szerzőt ezután csak sok évvel később kezdte újra foglalkoztatni a Fantom megfilmesítésének gondolata. Érdeklődésének feltámadását legfőképp talán az táplálta, hogy az ezredforduló környékén a zenés filmek kezdtek újra divatba jönni. Azonban szemben az olyan alkotásokkal, mint a Moulin Rouge és az Oscar-gálán is taroló Chicago, az általa megálmodott Az operaház fantomja film nem akarta modernizálni a műfajt, hanem annak régimódi hagyományait követte.

04_52.jpg

A 2004-ben bemutatott film a cselekmény, a dalok, sőt még a jelmezek és díszletek tekintetében is hű maradt a színdarabhoz, néhány filmes megoldással – mint vágások, kamerabeállítások – pedig még fokozta is Webber mesterművének örökségét. Nyilván a történet sem változott.  A szerény kóristalány, Christine Daaé (Emmy Rossum) őrangyala segítségével a párizsi operaház csillaga lesz. Mestere valójában persze nem túlvilági lény, ahogy azt hiszi, hanem az épület alatti csatornában élő eltorzult arcú férfi, aki régóta figyeli őt a színfalak mögül. A fantom (Gerard Butler) azt akarja, hogy társa legyen a művészetben és az életben egyaránt. A lány különös vonzódást érez iránta, ám feltűnik a színen régi szerelme, Raoul (Patrick Wilson), aki elhódítja a szívét. Az így felépített szerelmi háromszög csúcsán tehát Christine vergődik a két világ és két ígéret között, hiszen a vikomt őszinte és biztonságos szerelme mellett tagadhatatlanul lenyűgözi a fantom nyugtalanító ereje is. A maszkos férfi viszont úgy érzi, hogy elárulták, szenvedélye pedig a téboly szélére sodorja.

02_51.jpg

Míg a korai Fantom adaptációk előszeretettel építkeztek a regény horrorisztikus alapjaira, addig Webber műve egy jóval kiforrottabb stílusban romantizálta a történetet, és az eszményien gyönyörű, lírai dalok által a szereplők érzelmeit hozta előtérbe, a szerelmet és a magányosságot téve meg a legfőbb mozgatórugóknak. Webber Fantomjában a főhősnő felnőtté válása köré épül a cselekmény, ugyanis Christine-nek fel kell dolgoznia hőn szeretett édesapja halálát, akit a titokzatos mesterében lát tovább élni, és választania kell a sötét, érzéki fantom, illetve a romlatlan fiatal vikomt között. Mindez szöveges formában is elhangzik, de a filmben saját szemünkkel is láthatjuk: az egyik jelenetben Raoul a fantomot üldözve egy tükörszobában saját magával néz szembe. A két férfi tehát átvitt értelemben egy embernek a két oldala. Az operaház fantomja gyönyörű tanmese arról, hogyan válik egy kislány nővé.

05_46.jpg

A csodálatos zene pedig a történet lelke, átfogja a cselekményt, mivel láthatatlan főszereplőként mindig jelen van. Webber feldolgozásában a zene nem csupán a szereplők érzelmeit fejezi ki, hanem személyiségüket és kapcsolatukat is meghatározza. Christine ahányszor meghallja a fantom hangját, a hatása alá kerül. A köztük lévő vibrálás olyan erős, hogy duettjeikben rövid időre megfeledkeznek a külvilágról: csak ők maradnak, és a zenéjük. A fantom szólóiból az is kiderül, hogy messze nem az a szörnyszerű alak, amire arca kárhoztatja, inkább egy magányos, lelkileg sérült ember. A dalaiban ott van az életének minden szenvedése és fájdalma, az igazságtalan sorsa miatti dühe, Christine iránti szenvedélye és megszállott rajongása a zene és a művészet oltárán. Az a vágya, hogy birtokolja Christine-t, nem gonoszságból, hanem inkább az elhagyástól való félelméből fakad. A fantom ettől a sebezhető, szeretetre éhes oldalától válik minden borzalmas tette ellenére a történet romantikus hősévé, akitől nem félünk, hanem együttérzünk vele.

08_40.jpg

Az operaház fantomja film kétségtelenül teátrális, vagy erősebb kifejezéssel élve akár mesterkéltnek is nevezhetnénk, viszont fontos leszögezni, hogy Webber által kötöttek az előadás részletei. A film, mint közeg, viszont tagadhatatlanul segítette a történetet és a megvalósítást. A szükséges minimális változtatások, betoldások a cselekményben, és bizonyos filmes technikai megoldások gördülékenyebbé, könnyebben befogadhatóvá tették a színpadon talán kicsit darabos cselekményt. A látványvilág egy szóval jellemezve pazar, egyszerűen gyönyörű, ahogy a fekete-fehér nyitányból életre kel az egész film, a Maszkabál jelenet pedig egy darabka műalkotás a műalkotásban. Emellett pedig csak a hab a tortán, hogy a színészek maguk éneklik a szerepüket.

07_44.jpg

A musical zenéjében hatalmas szenvedély működik, azonban nem teljes pompájában jelenik meg a filmben, valahol, félúton színpad és vászon között elveszett. Az érzelmi hiány leginkább a 16 éves Emmy Rossum alakításán érhető tetten, aki ugyan csinos és szép hangja van, de annyira hiteltelenül alakítja Christine egyébként is nehezen elkapható figuráját, hogy helyenként a történet hatását is csorbítja. A női főszereppel első körben egyébként Anne Hathaway-t célozták meg, ám őt a Neveletlen hercegnő 2-höz kötötte a szerződése.

10_82.jpg

Gerald Butler első jelentős alakítása, amely a nemzetközi elismertséget is meghozta neki, a fantom volt. Ennél jobb ajánlólevelet nem is szerezhetett volna későbbi karrierjéhez, habár az már más tészta, hogy ezután ritkán találták meg ilyen erős és mély szerepek. Fantomként viszont lehengerlően alakít, és minden megjelenésével magára vonzza a tekintetet. Azonban ennél a karakternél sem ő volt az első választás, a rendező ugyanis Hugh Jackmant szemelte ki fantomnak, aki végül a Van Helsing miatt visszamondta – és azóta többször nyilatkozta, hogy meg is bánta. Ironikus módon viszont éppen Van Helsing ősellenségének, Draculának a megformálásával hívta fel magára a készítők figyelmét Gerard Butler. Zenei előképzettség gyanánt csupán annyit tudott felmutatni, hogy egy skót rockbandában énekelt korábban, viszont az alkotókat ezzel is meggyőzte. A filmben tulajdonképpen ugyanazzal az érzelmi átéléssel énekel, amilyen maga a fantom: egyszerre durva és romantikus, erős és félénk, karcos és gyengéd.

09_37.jpg

A szerelmi háromszög erőtlenebb sarkában a Patrick Wilson alakította Raoul áll, aki nem nevezhető komplex figurának, mindössze a herceg a fehér lovon – a filmben szó szerinti értelemben is. A színész a karaktere korlátaihoz képest igyekezett, de végeredményben nem sikerült elhitetnie, hogy méltóvá válik arra, hogy Christine őt válassza. Szerintem nincsen olyan néző, aki ne Gerard Butler fantomjának drukkolt volna ebben a felállásban.

06_45.jpg

Akárhogy is, a film méltó szellemi örököse Gaston Leroux legendás művének. A Webber-féle Az operaház fantomja a zenével kifejezett szenvedély története. Igaz, hogy szerzője majdnem belerokkant a megalkotásába, azonban minden izzadságcseppet megért. Ahogy felhangzik a címszereplő gótikus témája, és újra életre kell az operaház, abba minden egyes alkalommal bele lehet borzongani, annyira szenzációs. Lehetséges, hogy színpadon ez erőteljesebben hat, de éppen annyit sikerült belőle megőrizni a filmvásznon is, hogy ne lehessen neki ellenállni. Tulajdonképpen pontosan olyan, mintha a musical alapján készült Walt Disney mese lenne, amiben még a fantom is szép.

13_57.jpg

Az operaház fantomja (The Phantom of the Opera, 2004)

amerikai-angol musical, 135 perc

Rendező: Joel Schumacher

Főszereplők: Gerard Butler, Emmy Rossum, Patrick Wilson

00_44.jpg

A bejegyzés trackback címe:

https://expertin.blog.hu/api/trackback/id/tr4216666738

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása