Vannak olyan történelmi filmek, melyeket a nézők remekműnek tartanak, még akkor is, ha a kritikusok ízekre tudják szedni a hiteltelenségük miatt. A Gladiátor pedig méltán kiérdemelte minden idők egyik legpontatlanabb kosztümös filmjének díját, ami az ókori valót csak nyomokban tartalmazza. Persze ettől még lehet szeretni…

Az egykor diadalmas hadvezér, aki rabszolga, majd gladiátor lett, ám így is bosszút állt szerettei halála miatt. Ki ne ismerné Maximus történetét, aki az egész Római Birodalommal szembe szállt, hogy visszaadja annak dicsőségét Marcus Aurelius kívánságának megfelelően és harcoljon saját igazságáért? Már húsz év is eltelt azóta, hogy berobbant a mozikba Ridley Scott ópusza és nem kevesebb, mint öt Oscar-díjat bezsebelt tizenkét jelöléséből, köztük a legjobb filmnek és a legjobb férfi főszereplőnek jár aranyszobrocskát. A közönség és a kritikusok is egyaránt rajongtak a filmért, amely egy régen elfeledett zsánert tett fel újra a filmtörténet térképére.

Hogy mire is gondolok pontosan? Az epikus ókori történetek már a némafilmek idején is rendkívül népszerűnek számítottak, hollywoodi aranykoruk pedig az 1950-es évek kezdetétől köszöntött be. Akkortájt a stúdiók éppen úgy ontották magukból a gigantikus költségvetésű szandálos filmeket, mint ahogy mostanában a szuperhősmozik érkeznek futószalagon a vásznakra. Ekkor született meg a Quo Vadis, Ben Hur, Julius Caesar, Spartacus, Az aranygyapjú legendája, és ennek a megalomániás korszaknak a kicsúcsosodását (egyben kolosszális bukását) hozta el az 1963-as Kleopátra. Az Elizabeth Taylor és Richard Burton főszereplésével készült film gigászi költségvetését jól jelzi, hogy nemcsak saját korának legdrágább alkotása volt, de még most is az előkelő 26. helyen szerepel minden idők legdrágább filmjeinek listáján – úgy, hogy az első hatvanba nem fért be semmi más 1995-nél korábbról. Hiába produkálta a Kleopátra az év legnagyobb bevételét a mozikban, akkora veszteséget termelt, hogy csaknem csődbe vitte a 20th Century Foxot. Ezzel véget is vetett az ókori történelmi környezetben játszódó filmek aranykorának. Habár a műfajnak később ugyan volt egy-két fellángolása, de nem kapott erőre, az 1990-es évek második felére már nem is nagyon lehetett a moziban látni ilyen filmeket, az ókori mitológia inkább a tévéképernyőre redukálódott, olyan nem túl minőségi sorozatokkal, mint a Herkules vagy a Xéna.

Az ezredfordulón pontosan ebbe a pangásba robbant be a Gladiátor, amely ugyan nem volt olcsó mulatság (100 millió dollár), de 460 millió dolláros bevételével bőven nyereségesnek bizonyult. A nagy stúdiók ezután ismét bátrabban kezdtek költeni az ókori filmeposzokra, így jött a Trója, a Nagy Sándor, a Titánok harca, a Herkules, a 300, a Pompeii, az Exodus vagy a nem túl jól sikerült Ben Hur-remake. Még a tévé minőségi forradalma is meglegyintette a műfajt. Igaz, az HBO sikeres sorozatát, a Rómát épp azért állították le két évad után 2007-ben, mert túl sokba került, ennek ellenére komoly szerepe volt abban, hogy előkészítse a terepet az olyan blockbuster-szériáknak, mint a Trónok harca vagy a Spartacus.

De túlzottan előre is szaladtunk, térjünk vissza a Gladiátorra – pontosabban arra, hogyan született meg a film. Ugyan Ridley Scott rendezett már több történelmi filmet is, mégsem a forgatókönyv, hanem egy 19. századi festmény győzte meg, hogy vállalja el a Gladiátor elkészítését. A producerek megmutatták neki Jean-Léon Gérôme 1872-es, Pollice Verso (azaz lefelé fordított hüvelykujj) című képét, amelyen egy gladiátor feszít földön fekvő áldozata fölött, míg a nézőtérről lefelé fordított hüvelykek erdeje mered rá. Az Alien és a Szárnyas fejvadász rendezőjére állítólag akkora hatással volt a festmény drámai ereje, hogy igent mondott a projektre.

Tehát az angol direktort igencsak magával ragadták a témában rejlő lehetőségek, ám a forgatókönyvvel és a bárgyú dialógusokkal az első pillanattól fogva nagyon elégedetlen volt. Ennek köszönhetően úgy vágtak bele a forgatásba, hogy mindössze 21 oldal volt meg a szkriptből, a nagyjátékfilmeknél átlagos 100–120 helyett, így menet közben kellett improvizálniuk. Russell Crowe később egy interjúban elmesélte, hogy napról napra találták ki, mit forgassanak, volt olyan is, hogy szabadnapot adtak a teljes stábnak, mert nem tudták, mi következzen másnap. Ilyenkor összegyűltek a színész lakásában, és a különféle forgatókönyvírók javaslatai között lázasan szemezgetve tákolták össze az éppen sorra kerülő párbeszédeket. Russell Crowe nevetgélve idézte fel, hogy ez „a lehető legostobább módja volt a filmkészítésnek”, és gyakran megesett, hogy egy esti ital mellett maguk is hüledeztek rajta, hogy sikerült elkerülniük a katasztrófát. Ridley Scott egyszer úgy fogalmazott, hogy a filmen ugyan ez nem látszik, de olyan volt a forgatás, mint egymás után megmászni tizenhat hegycsúcsot.

Nemcsak a dialógusok alakultak menet közben, azt is a forgatás felénél járva találták ki, hogy Maximus meghaljon a végén. Eredetileg ugyanis túlélte volna a Commodus császárral való viadalt, de Ridley Scotték rájöttek, hogy a főhős egyetlen célja, hogy megbosszulja a családja kivégzését, majd megtérjen hozzájuk, így nem lenne sok értelme életben hagyni. Russell Crowe azzal is viccelődött, hogy miután leszámolt a császárral, esetleg nyithatna egy pizzériát a Colosseum mellett. Ez biztos megkönnyítette volna a folytatást, de szerencsére végül a dicső halál mellett döntöttek.

A Gladiátor elkészítésekor Ridley Scott alapvetően három filmből merített ihletet. Az A Római Birodalom bukása című 1964-es alkotás szolgáltatta a római politikai intrikákat, hiszen itt is Marcus Aurelius császár utódlása a központi téma. Egyértelműen a Spartacus-ból jött az egész gladiátorvonal. A Ben Hurból pedig a rabszolgasorba taszított főhős megdicsőülése a római arénában szolgáltatta az inspirációt. Habár a készítők ezt sosem ismerték el, van még egy fontos film, amelyből merítkeztek, sőt, egy ponton szinte filmkockáról filmkockára meg is jelenik. Leni Riefenstahl grandiózus náci propagandamunkája, Az akarat diadala egy légi felvétellel kezdődik, amely a birodalmi gyűlésre megérkező Hitlert mutatja, Ridley Scott Rómát mutatja a levegőből, és azt, ahogy Commodus elvonul a tömeg előtt harci szekerén, majd ugyanolyan sas jelvény jelenik meg, mint a náci gyűlésen, aztán mindkét vezetőnek kislányok adnak virágot. Ehhez persze azt is hozzá kell tennünk, hogy a náci szimbolika rengeteget kölcsönzött a római birodalom szertartásaiból.

Akárcsak az említett inspiráló filmek, úgy a Gladiátor is valódi audiovizuális élménynek nevezhető. A harcjelenetek, a díszletek, az öltözékek és az épületek monumentálisak, és sokszor mi magunk is a helyszíneken érezhetjük magunkat a kameraállásoknak köszönhetően. A látvány frappánsan megidézi a kort, annak kolosszális atmoszféráját, és igényesen tálalja az erőszakot, egyszerre lehengerlő, ámde még gyomorral bírható módon. Ridley Scott aprólékossága mellett a film legnagyobb erénye a zseniális zenéje, Hans Zimmer amúgy sem elhanyagolható életművének legjobb darabja, és aminek motívumait később újrahasznosította (pl. a Karib-tenger kalózaiban). A Gladiátor még mai szemmel nézve is eléri azt, amit húsz évvel ezelőtt: az érzelmekre pont úgy hat, és még most is tátott szájjal nézzük a nyitó, tízperces csatajelenetet, vagy az arénabeli grandiózus jeleneteket.

Az impozáns látvány azonban mit sem érne kiemelkedő színészi alakítások nélkül. Russell Crowe karrierjének csúcsidőszakát élte ekkoriban, kapkodtak utána a stúdiók, és egymást követő három évben is jelölték a legjobb férfi főszereplőnek járó Oscarra (A bennfentes, Gladiátor, Egy csodálatos elme). Ridley Scott és Russell Crowe ettől kezdve rendszeres alkotótársak lettek, eddig öt filmet forgattak közösen. További érdekesség, hogy az ausztrál színész évtizedekig nem használt kaszkadőrt az akciójelenetek forgatásához, így számos sérülést szenvedett a forgatásokon: a Gladiátor például egy törött lábfejcsontba, egy zúzódott csípőbe, egy sérült Achilles-ínba, több arcsérülésbe és egy évekre érzéketlenné váló mutatóujjba került neki.

Habár csak Russell Crowe kapott Oscar-díjat a filmbeli alakításáért, sokan legalább ugyanolyan emlékezetesnek tartják Joaquin Phoenix játékát. Az 1990-es évek közepétől egyre többen figyeltek fel a színész érzékeny alakításaira, de a nagy áttörést egyértelműen a Gladiátor hozta meg a számára, ahol olyan elánnal formálta meg Marcus Aurelius fiát, a szeretetéhségből ármánykodó Commodust, hogy szinte elhomályosította Russell Crowe-t is. Ridley Scott szemét dicséri, hogy Joaquin Phoenix volt az első választása a szerepre. A huszonöt éves színész állítólag nagyon ideges volt a forgatás során, de maximális elköteleződése és sajátos munkamódszere már akkor is megmutatkozott. A közös nagyjelenetük előtt arra kérte Russell Crowe-t, hogy verje meg, mert így tudna hangulatba kerülni. Állítólag Russell Crowe a Marcus Aureliust alakító Sir Richard Harrishez fordult tanácsért, aki az életben is elég bölcsnek bizonyult, hiszen azt javasolta, hogy a verés helyett inkább itassák le a fiatal kollégát. Az anekdota szerint számos órával és jó pár korsó Guinness-szel később Joaquin Phoenix is megnyugodott, így tudták folytatni a munkát.

Tulajdonképpen a látvány, a kiváló színészek és a nem túl bonyolult történet sok mindenről eltereli a figyelmet. Ha végiggondoljuk, a Gladiátor meglehetősen egyoldalú üzenetként közvetíti, hogy vannak a jók, a becsületesek, a köztársaság oldalán állók, és a gonosz egyeduralkodó, aki romlást és pusztulást hoz a gazdag földre, őt le kell győzni, bosszút kell állni az igazságért. Mindezt modoros, politikailag elfogult párbeszédekkel rágja a nézők szájába, és egyszerű szóhasználatú, emelkedett, szentimentális gondolatmeneteket hallgathatunk a szabadságról, bizalomról, a szeretetről, hűségről és egyéb idealizált erényekről. Összességében a Gladiátor illogikus összképet mutat egy olyan világ ábrázolásával, ahol minden fekete és fehér, ahol egy rabszolgakereskedő is a szíve mélyén jó ember, ahol a film alatt lemészárolnak ezreket, és a végén mégis elhangzik az a kérdés, hogy „Megéri Róma egy jó ember életét?”, mintha addig nem haltak volna meg tömegesen.

És most jutottunk el arra pontra, hogy arról is szót ejtsünk, mennyire hiteltelen történelmileg a Gladiátor. Ami például egyértelműen szemet szúrhat, hogy nyilván van abban némi költői túlzás, hogy a császár kiáll a Colosseum küzdőterére, hogy gladiátorokkal harcoljon. A vicc viszont az, hogy ez a momentum éppen hiteles, Commodus a valóságban is előszeretettel küzdött – előzetesen megsebesített, sok esetben amputált – fegyvertelen hadifoglyokkal az arénában, akiknek császárként megkegyelmezett, miután legyőzte őket. Mi több, a film kifejezetten visszafogottan ábrázolja Commodus szokásait, ugyanis szeretett egzotikus állatokkal is megküzdeni és feljegyezték, hogy egyszer egyetlen nap leforgása alatt száz oroszlánt vert agyon, máskor pedig zsiráfokat fejezett le, vagy elefántokat ölt meg. Ráadásul minden egyes fellépése után egymillió szeszterciuszt fizettetett ki saját magának Róma kincstárából, elvégre senki nem várhatta el, hogy egy császár ingyen szórakoztassa a közönségét. A film pedig abban is pontatlan, hogy Commodus nem a küzdőtéren lelte halálát, hanem gladiátor-edzőpartnere, Narcissus egy viadal után leitatta, majd a fürdőben puszta kézzel megfojtotta. Valljuk be, ez nem lett volna annyira epikus a mozivásznon.

Commodus jelleme sem adja vissza a valóságot, ugyanis grandiózusan elmebeteg, önimádó gonosztevő volt, aki Rómát átnevezte Colonia Commadianára (Commodus városa), és a hónapoknak is a sajátja alapján adott nevet. Herkules reinkarnációjának tartotta magát, és nyilvánosan mindig úgy mutatkozott, ahogy a történetírók Herkulest lefestették, vagyis gyakorlatilag pucéron, egy szál, oroszlánbundából fabrikált köpenyben, kard helyett egy bunkósbottal. A sima császári helyett a félisteni posztnak kijáró tiszteletet követelt magának. Néró harminc méteres bronzszobrának levágatta a fejét, és a saját mását rakatta a helyére. Az viszont mentségére legyen mondva, hogy legalább nem ő ölte meg a saját apját, ahogy a Gladiátorban látható.

Marcus Aureliust egyes források szerint a pestis, mások alapján a himlő vitte el i.sz. 180-ban Vindobonában, vagyis a mai Bécsben, amikor már három éve közösen igazgatta a birodalmat a fiával, akinek képmásával érméket is veretett és szó sem volt afféle hezitálásról, hogy ne őt szeretné utódjaként. Az pedig, hogy a végakarata szerint helyre akarná állítani a köztársaságot, elképzelhetetlen és nevetséges. Emellett a filmbéli germán törzseket sem győzte le egy döntő csatában Marcus Aurelius, az úgynevezett markomann háborúkat már Commodus zárta el békekötéssel.

Természetesen Maximus Decimus Meridius kitalált figura, de több valóban élt karakterből gyúrták össze. Először is ott volt a szír származású Claudius Pompeianus, aki Marcus Aurelius lányát, a filmben is szereplő Lucillát vette feleségül, hadvezér volt, nem politizált, ám a Commodus elleni összeesküvésekben sem vett részt. További minta volt Cincinnatus, az egyszeri földműves, aki diktátor lett, amikor Rómát veszély fenyegette, majd annak elmúltával visszaadta tisztségét, illetve Marcus Nonius Macrinus, Marcus Aurelius egy valóban élt hű tábornoka.

Bármilyen szépen is mutatnak a vásznon, a filmben a jelmezek sem stimmeltek (a sisakok különösen nem), a rómaiak nem használtak kengyelt, katapultot pedig még viccből sem vontattak az erdő mélyére, amiből soha nem lőttek ki lángoló lövedéket. Egy újabb sokat emlegetett hiba, hogy még ma is sokan úgy tudják, hogy a lefelé tartott hüvelykujj jelzi azt, hogy nincs kegyelem, pedig pont fordítva van. A császár felfelé tartott ujja volt a jele annak, hogy a legyőzött ellenfél nem érdemel kegyelmet, és a felfelé mutató ujj a kardot jelképezi, a lefelé mutató ujj pedig a kard hüvelyét, vagyis a kegyelmet. Erre Ridley Scottot is emlékeztették a szakértői, ő viszont úgy döntött, hogy nem zavarja össze a közönséget, és a már elfogadott rossz verziót használta.

Mindent összevetve kijelenthetjük, hogy a Gladiátor történeti szempontból nem kifejezetten autentikus és még sokkal tovább lehetne sorolni a pontatlanságokat, ám ennek ellenére is azon ritka történelmi témát feldolgozó fiktív filmalkotások közé tartozik, amelyek esetében a hitelesség hiánya nem vesz el sokat az élvezeti értékből, nem megy a hangulat és a történetmesélés rovására. Bizonyos változtatások, mint Commodus karakterének megszelídítése, valószínűleg még jót is tettek a filmnek. Ridley Scott egyszer azt nyilatkozta, hogy a Gladiátorral a halandóság metaforáját szerette volna megtalálni. Annyi bizonyos, hogy filmrendezőként nagy lépést tett saját halhatatlanságának biztosítása felé.

Gladiátor (Gladiator, 2000)

amerikai-angol történelmi dráma, 149 perc

Rendező: Ridley Scott

Főszereplő: Russell Crowe, Joaquin Phoenix