Előző bejegyzésemben arról meséltem, hogy milyen csodálatos élményeket szereztem Nizzában. Viszont ezen az utazáson nemcsak ott jártam, hanem két nap kirándultunk és nagyjából mindent megnéztünk, amit a Francia Riviérán érdemes. Tehát most irány Monaco, Cannes, Saint-Tropez – és az Azúr-part rejtett kincsei!
Ha az ember a világ egyik legdrágább vidékére látogat és nem milliomos, érdemes előre megtervezni mindent, mert rengeteget lehet spórolni vele. Alapos kutatómunka után arra jutottam, hogy a legtöbb látványosságot úgy lehet megnézni a környéken, ha kiscsoportos kirándulásra fizetünk be – például a GetYourGuide honlapon sok program közül lehet szemezgetni. Egyrészt ez a legkedvezőbb opció, másrészt kényelmes is, mert az utasokat a szállásuknál veszik fel és viszik haza, és csak egy picit kötöttebb, mintha bérelt autóval utaznánk, hiszen minden fontos látnivalónál megállunk. Ráadásul a sofőr útközben minden fontos tudnivalót is elmesél, és segít a tájékozódásban – de valójában nem idegenvezető, mert a látnivalókhoz nem kísér el, hanem megvár a parkolóban, így mégsem vagyunk a többi utashoz vagy egy csoporthoz kötve.
Mivel alapvetően Monaco miatt szerettem volna egyáltalán elmenni az Azúr-partra, ezért az első kirándulást ennek jegyében foglaltuk le. Már a megbeszélt időpont előtt eljött értünk sofőrünk, Xavier, aki a reggeli 12-13 fokban nagy kabátban annyira didergett, hogy én még ilyet nem láttam. Elmesélte, hogy az a legrosszabb, amikor orosz vagy norvég turistákat szállít, mert ők aztán semmilyen hidegre nem fogékonyak. Már amit a Francia Riviérán nevezünk hidegnek – gondoltam…
Xavier egyébként tipikus francia volt, az angolt is olyan ízes franciasággal beszélte H hangok nélkül, egy-két francia kifejezést beleszőve mondandójába, aminek az angol megfelelőjét nem tudta. Mivel tanultam franciául, ezért engem kifejezetten szórakoztatott a dolog, és nagyon tetszett, amikor úgy szólított minket, hogy „My friends from Hongrie”. De hozzátenném, hogy amikor azt kérdezte a csapattól, hogy „Can you see the tour?”, akkor csak én pillantottam fel a dombtetején látványosan árválkodó toronyra, a többiek nem igazán tudták értelmezni a kérdést.
Első megállónk Villefranche-Sur-Mer település felett egy kilátópontnál volt. Mint megtudtuk, nemrég itt vásárolt nyaralót magának Leonardo DiCaprio. Szerintem az ízlése kifogástalan, már ami a tájat illeti:
Ezután Éze-be vezetett utunk, ahol a Fragonard parfümgyárban ismerkedtünk meg a virágos és gyümölcsös illatok rejtelmeivel, amelyek a falakra kiaggatott képek szerint Károly herceg és Kamilla tetszését is elnyerték. Egyébként Éze egy középkori jellegű, sikátoros városka, amely egy sziklára épült. Felmásztunk legmagasabb pontjára, a botanikus kertbe, ahol egyszerűen nem tudtunk betelni a látvánnyal.
Innen viszont már egyenesen Monaco-ba vezetett az utunk. Első körben a városállam legrégebbi részével, Monaco városával ismerkedtünk meg. Volt időnk végigjárni a szikla tetején álló parkot, ami szó szerint virágillatban úszott. A katedrálisban megcsodáltuk Grace Kelly sírját, amelyet egy rózsaszín orchidea díszített. A palota mellett pedig páratlan kilátás nyílt az öbölre és Monte Carlo-ra. Igen, pontosan így képzeltem el.
Mivel néhány útitársunk rejtélyes módon eltévedt Monaco-ban és sokat kellett várnunk rájuk, így borult a program és arra nem maradt idő, hogy sétáljunk egyet Monte Carlo-ban. Viszont végiggurultunk a Forma1-es Nagydíj útvonalán és Xavier nagyon sokat mesélt a városról. Igazából nekem nem is hiányzott, hogy kiszálljak, mert ott csak luxust láttam, semmi olyat, ami az én pénztárcámhoz mérhető lett volna. Xavier-től pedig azt is megtudtuk, hogy egy négyzetméternyi ingatlan ára Monaco-ban kb. 20 millió forintnak felel meg… Szóval még kell gyűjtögetni egy Monaco-i apartmanra.
Innen autópályán egyenesen Cannes-ba suhantunk. Hát, talán az egyetlen dolog, ami csalódást okozott az egész Francia Riviérán, az Cannes. Éppen egy zenei fesztivál volt, így a híres vörös szőnyeget csak távolról láttuk, de az az őrület és felhajtás, ami ott fogadott minket, túlmutatott az elviselhetőség határán. És el tudom képzelni, hogy a filmfesztivál idején ez még borzalmasabb lehet. Cannes-ból is szinte csak a luxust és a csillogást láttam, de valahogy mégsem öltött olyan megdöbbentő méreteket, mint Monte Carlo-ban.
Következő állomásunk Antibes volt, ahol Európa egyik legnagyobb jacht kikötője található. Monaco és Cannes után már úgy éreztem, hogy immunis lettem a luxusra és nem tudott annyira letaglózni a látvány, pedig tényleg nem volt semmi a felhozatal.
Utolsó megállónk szinte megkoronázta az utazást: naplementére értünk Saint-Paul-de-Vence-ba, egy középkori jellegű, szűk sikátorokkal tűzdelt, csendes kisvárosba, ahová állítólag a legnagyobb sztárok is elmenekülnek a Cannes-i forgatag elől. A legendák szerint megszállt már itt Johnny Depp, Brad Pitt és Angelina Jolie, illetve a régebbi idők művészei közül Saint-Paul-de-Vence lankái között töltődött fel Ernest Hemingway, F. Scott Fitzgerald, Yves Montand, Pablo Picasso, Marc Chagall és Henri Matisse.
Talán mondanom sem kell, de elég zsúfolt és kimerítő napunk volt. Éppen ezért, úgy gondoltuk, hogy a második kirándulás alkalmával lazábbra vesszük a figurát. Tulajdonképpen az egész napos programba három attrakció tartozott: Port Grimaud, Saint-Tropez és némi tengerparti autózás Cannes-ig. Ezen a napon pedig az égiek velünk is voltak, meg nem is: életem legcsodálatosabb napfelkeltéjére ébredtem, viszont Saint-Tropez-ba már szakadó esőben érkeztem.
De ne szaladjunk úgy előre. Ugyanis úgy alakult, hogy privát túránk lett, mivel ezen a napon rajtunk kívül senki nem akart Saint-Tropez-ba kirándulni Nizzából. Sofőrünk és egyben idegenvezetők a bolgár származású Zara volt, aki nemcsak kifogástalan angol nyelvtudásával nyűgözött le minket, de rendkívül kommunikatív és barátságos volt – tulajdonképpen mindenről lehetett vele beszélgetni.
Első állomásunk Port Grimaud volt, amit a Francia Riviéra Velencéjének is hívnak. Ennek oka, hogy az egykori mocsaras területet egy lagúnavároskává alakította az 1960-as években Francois Spoerry építész. A település hangulata igazán különleges, a csatornák Velencét idézik, míg az épületek a francia halászok házaira emlékeztetnek.
Novemberben rendkívül kihalt volt a település és nagyjából minden bolt zárva tartott, ami számunkra nem is okozott különösebb problémát, mivel az előző napi nyüzsgés után éppen erre a csendre és nyugalomra vágytunk. A templom tornyán kialakított kilátóról páratlan panoráma nyílt egész Port Grimaud-ra és a 6 km-re lévő Saint-Tropez-ra is. Az idillt csupán az zavarta meg, hogy igazán sötét felhők gyülekeztek a nem is olyan távoli horizonton és elkezdett dörögni az ég. Nem tudom, ki hallott már égdörgést a tenger felől – kicsit hangosabb, mint a szimpla szárazföldi verzió.
És ahogy korábban említettem, mire Saint-Tropez-ba értünk, már szakadt az eső. Az óvároson átszaladva az első szimpatikusnak tűnő kávézóba behúzódtunk és vártuk, hogy elálljon az égi áldás. Közben megkóstoltuk a helyi specialitásnak számító La Tarte Tropézienne-t, amelyet Bridget Bardot nevezett el. Véleményem szerint a színésznő többet tett hozzá Saint-Tropez legendájához, mint maga a süti: Bridget Bardot futtatta fel a települést és ekkortól vált a sztárok közkedvelt nyaralóhelyévé. A színésznő 1958-tól a városkában él La Madrague nevű villájában és állítólag ma már az udvarra vagy a tengerpartra sem mer kimenni, nehogy lefotózzák idős, elhízott testét.
Szerencsére nem kellett sokáig elidőznünk mire véget ért a zápor, és kényelmes tempóban körbe tudtuk járni a kihalt várost. Zara többször is elmondta, hogy Saint-Tropez szerinte erősen túlértékelt, ami valóban így is van. Egy 4500 fős halásztelepülésről beszélünk, aminek van egy picike óvárosi jellegű része drága boltokkal, aztán akad még egy látványos kikötője is – és, nem mellesleg sok hírességnek van itt magánvillája, amikből a turista semmit sem láthat. Szerintem egy sétát mindenképpen megért Saint-Tropez, de az alábbi képpel tudnám leginkább visszaadni, hogy miről is van szó…
Egyébként a település története elég érdekes. Krisztus előtt 599-ben alapították a Marseille-iek és Villa des Platanes (platán falu) nevet kapta. Mai elnevezését viszont egy elég kellemetlen ügy kapcsán szerezte: Néró császár idejében halt mártírhalált Szent Torpes, akit Pisában lefejeztek. Fejét az Arno folyóba vetették, testét pedig egy korhadó csónakba tették egy kakassal és egy kutyával együtt, majd tengerre bocsátották őket. A csónak pedig annál a településnél ért partot, amit ma Saint-Tropez-ként ismerünk.
És persze a Saint-Tropez-i csendőrről sem szabad megfeledkeznünk, hiszen a Louis de Funes által alakított Lütyő felügyelőt igen nagy kultusz övezi a településen. A Gendarmerie épülete ma is csendőrségként üzemel, viszont kialakítottak benne egy múzeumi részt és szuvenír boltot is, ahová bárki betérhet – és állítólag mindig tartózkodik ott egy figura, aki Lütyő felügyelőnek öltözve várja a turistákat.
Saint-Tropez-ból pedig indultunk is vissza Nizzába, viszont Cannes-ig a tengerparti úton közlekedtünk. Annak ellenére, hogy felhős volt az idő, és a tenger színe nem azúr volt, még így is lenyűgöző volt a táj. Zara elmesélte, hogy az egész Francia Riviérán ezt a hegyoldali, kanyargós útszakaszt szereti a legjobban, ami valóban leírhatatlan szépségű.
Emlékeimben úgy maradt meg ez a csodaszép tengerparti út és a festői panoráma, hogy a háttérben Rúzsa Magdi énekel. Ugyanis Zarától kértük, hogy hallgassunk zenét és mutasson nekünk népszerű, kortárs francia slágereket – őt javasolta:
Aztán kb. 2-3 dal után fordult a kocka, és így történhetett meg, hogy az Azúr-part legcsodásabb útvonalán felcsendült az Április. Zara annyira megkedvelte Rúzsa Magdit, hogy vagy másfél órán át őt hallgattuk. Elsőre kicsit tájidegennek éreztem a dolgot, de most már úgy gondolom, ha összeállítanék egy videót a Francia Riviérán töltött 4 novemberi napom képeiből, akkor csakis az Áprilist tudnám elképzelni hozzá háttérzenének. Szerintem meg is csinálom…
Ha tetszett a bejegyzés, szíves figyelmedbe ajánlom az előzményeket is!
Côte d'Azur novemberben – 1. rész
