Nem volt még egy olyan film 2019-ben, amely akkora közutálatnak örvendett volna, mint a Macskák. A magyar nyelvű kritikákat olvasva egyetlennel sem találkoztam, amely pozitív hangvételű lett volna. Viszont az enyém ilyen lesz.
Mielőtt a filmről beszélnénk, röviden tekintsük át, hogy mit is érdemes tudni a világhírű darabról. A Macskák című kétfelvonásos musical T. S. Eliot angol költő Macskák könyve című versciklusából született Andrew Lloyd Webber zeneszerzőnek köszönhetően. A musical a londoni West Enden mutatkozott be 1981-ben, ahol rekordot állított be, mivel 21 éven keresztül játszották, csaknem 9000 előadást megérve. Emellett a Broadway történetének leghosszabb ideig futó darabja is volt, míg Webber egy másik musicalje, Az Operaház Fantomja meg nem előzte. Viszont a New York-i előadás így is 18 éven át volt műsoron és hét Tony-díjat kapott, köztük a legjobb musicalnek járót. Egyes kalkulációk szerint a Macskákat eddig több mint 50 millió ember látta világszerte, 26 országban mutatták be és 10 nyelvre fordították le (köztük magyarra is).
A Macskák történetét nem egyszerű elmondani. Arról van szó, hogy Macskabált tartanak az elhagyott színház ódon színpadán. Minden évben egyszer megrendezik ezt az eseményt, és ilyenkor összegyűlnek a környék különböző szeszélyű, magaviseletű, eltérő jellemű macskái. Az emberi tulajdonságokkal rendelkező négylábúak eltáncolják és eldalolják életüket, a mindennapi megpróbáltatásaikat mesélik el a szürke és unalmas hétköznapoktól kezdve a boldog, önfeledt, de ritka ünnepnapokon át. A bál végén az egyik macska új reményt nyer el, visszakapja régi életét, mindazt, ami az embereknek is fontos: a szeretetet, a megbecsülést, a társadalomban elfoglalt méltó helyet.
Már a Macskák trailerének megjelenésekor is felütötték fejüket a negatív kritikák, hogy valami igencsak visszataszító dolog van készülőben. A rossz reklám pedig ezúttal valóban rossznak bizonyult, mivel a hihetetlenül sikeres színpadi musical filmverziója tíz nap alatt mindössze szerény 16 millió dollár körüli bevételt hozott és az IMDb-n 2,8 csillagos értékelést kapott. Mintha divattá vált volna a Macskákat szapulni, úgy jöttek egymás után az egyre botrányosabb vélemények és elemzések.
Ezek viszont leginkább a hozzá nem értésről tanúskodtak. Nyilván egymás ízlését nem lehet befolyásolni, ha valakinek nem tetszett az, amit a moziban látott, akkor azon nincs mit ragozni. De úgy gondolom, hogy egy kritikusnak nem az a dolga, hogy leírja a saját benyomásait, hanem utána kell néznie a film hátterének is, és az sem árt, ha az adott műfajról átfogó tudással rendelkezik. Mert attól még lehet jó a film vagy lehetnek benne értékek, ha nem felelt meg az egyéni ízlésvilágunknak. A következőkben a Macskákkal kapcsolatban megjelent kritikákból szedtem össze néhány bicskanyitogató idézetet, amelyekhez érdemesnek találtam némi magyarázatot fűzni.
„Cirmos cica, halj! – harsogja az internet a Macskák kapcsán, de talán nem véletlenül. Tom Hooper alkotása kedélyeket borzoló musical-vízió, amit szinte lehetetlen józanul élvezni.” Filmtekercs
Nem véletlen, hogy nem készült eddig filmes verzió a Macskákból: Webber musicaljének egyik sajátossága az, hogy macskának beöltöztetett és kifestett embereket látunk a színpadon, akik zavarba ejtő módon kúsznak, ugrálnak, tisztálkodnak és esetenként merev tekintettel bámulják a közönséget – ahogy a bársonytalpúak is teszik ezt a valóságban. Bármennyire is bizarr élmény ezeket a lényeket először megpillantani a színházban, a dalok, a tánc és a látványvilág segít átlendülni a kezdeti furcsaságokon. Aki pedig ezt nem tudja élvezni, ne vállalkozzon arra, hogy megnézi ugyanezt moziban. Ugyanis a Macskák filmes verziója ragaszkodik a Webber-i hagyományokhoz, ugyanebben a koncepcióban mutatja be a Karminca-bál résztvevőit.
A rendező, Tom Hooper zsánerébe kifejezetten illik a Macskák, mivel eddig is klasszikus stílusú filmeket készített, amelyek különböző korok perifériára szorult személyeiről szólnak: például egy dadogó királyról (A király beszéde), egy transznemű nőről (A dán lány - kritika itt) vagy egy egész csapatnyi szerencsétlen sorsú emberről (A nyomorultak - kritika itt). Ráadásul utóbbiból a musical változatot filmesítette meg, főszerepekbe igazi sztárparádét varázsolt – a híres hollywoodi arcok mellé pedig a klasszikus színpadi verzióból is szerződtetett színészeket. A nyomorultak nagy szakmai és közönségsiker lett, így a bevált recept alapján próbálkozott meg Hooper a Macskák megfilmesítésével.
„A musical abból a szempontból kényes, hogy sokakat eleve elriaszt a műfaj, melyről legtöbbünknek a folyamatos éneklés jut az eszébe először. … Hooper és csapata bármennyire erősen dolgoztak azon, hogy hatásos, látványos elemekkel teli showműsort alkossanak, a végeredmény nagyon bizarr, öncélú hakni lett, amiben Judi Dench, Ian McKellen és a többiek félig emberi, félig szőrös macskaarcú lényként dalolásznak.” 24.hu
Tény és való, hogy nem mindenki gyomra veszi be a musicaleket. Akit elriaszt a műfaj, nem muszáj erőltetnie. Manapság viszont nagyon trendi, hogy az internet népe szívesen belerúg olyan alkotásba, amiről ugyan nem sok fogalma van, de tetszik neki, hogy mások is pocskondiázzák. Valójában sokkal inkább lehet öncélúnak nevezni a Macskák színpadi verzióját, mint a filmet – mivel Webber darabjában jóformán egymás után jönnek a színpadra a különböző macskák, Hooper filmjében viszont kapunk egy új szereplőt, aki segít kontextusba helyezni a látottakat (vélhetően a gyengébbek kedvéért).
Az emberi jegyeket pedig azért nem tüntették el a karakterekről, mert éppen ezzel veszne el a musical lényege. Aki esetleg nem értette volna még meg, a Macskák valójában a sorok mögött, a felszín alatt egy meglehetősen összetett alkotás. A lényege pontosan az, hogy szereplői felismerhetően felismerhetetlenek: amennyire macskák, legalább annyira emberek is. Más szóval, bármennyire is macskának tűnnek, de mégis az emberi társadalomról, rólunk mesélnek.
„Hooper 100%-osan ültette át a musicalt a vászonra, nem változtatott semmit, csak filmesre kalibrálta a vizualitást, rémálmokat okozva ezzel a vájtszeműeknek. A Macskák teátrális struktúrája színházi élményt közvetít, filmet nem látunk a képernyőn. A sztorit (már ha lehet erről beszélni ebben az esetben) a legcsekélyebb változtatások nélkül mesélik el.” Filmtekercs
Ez az állítás egyszerűen nem igaz. A valóság ugyanis az, hogy a színházi darabhoz képest a film narratívája megváltozott, érkezett egy új szereplő, aki új dalt is kapott – amellyel nemcsak kerekebb lett a történet, de aktuálisabb is.
A film úgy kezdődik, hogy kidobnak egy macskát az utcára. Victoria pedig hozzácsapódik a Karminca-bálra készülő társasághoz, akik szépen sorjában bemutatkoznak. Ugyan az új cica is bemehet a bálra, de mivel még nem teljes körű tagja a csapatnak, így csak szemlélőként vehet részt rajta. Miután kiválasztották azt a macskát, aki új életet nyer, utána Old Csendbelenn (aki ezúttal nőnemű) kihirdeti, hogy Victoriát befogadják maguk közé.
Tulajdonképpen az új karakter nagyszerűen beleépült a darabba és még összetettebbé varázsolta a történetet. Ha kicsit megvizsgáljuk Victoria szerepét, akár arra is gondolhatnánk, hogy az állatvédők nagy örömére végre szót adtak annak, hogy manapság milyen könnyen kihajítanak egy szerencsétlen háziállatot az utcára. Viszont leginkább arról van szó, amikor valaki, akinek nincsen hová mennie, belecsöppen egy teljesen idegen társadalomba és sok nehézséggel kell szembenéznie, míg befogadják. Talán nem is kell tovább ragozni, hogy mitől aktuális ez a gondolat.
„Jason, csak megsúgom: ti sem filmet csináltatok, csak egy végtelenül giccses, ízléstelen celluloid mocskot, aminél még bagzó macskákat is kellemesebb hallgatni az éjszaka közepén alvás helyett.” Puliwood
Sok mindent el lehet mondani a film kapcsán, de egyértelműen látszik rajta a munka és az odaadás – a kamera előtt és mögött egyaránt. Gondosan kivitelezettek a koreográfiák, a színészek pedig lubickolnak saját szerepükben. A londoni Royal Ballet vezető balett-táncosai (Francesca Hayward, Steven McRae) mellé igencsak változatos szereplőgárdát sikerült összeválogatni: olyan drámai színészek mellett, mint Judi Dench, Ian McKellen és Idris Elba, muzikális vígjátékszínészek, mint Rebel Wilson és James Corden, és popsztárok, mint Jennifer Hudson, Taylor Swift és Jason Derulo is feltűnnek a vásznon egy-egy macska képében. Ráadásul az egyes macskabőrbe bújtatott karakterek megjelenítése tökéletesen ráillik a színészek, énekesek valódi természetére, jellemére, tudására (például James Corden bugyuta nárcizmusa, Rebel Wilson dagiságát kompenzáló idétlenkedése, Jason Derulo macsó popsztár mivolta, Taylor Swift szexisége vagy Ian McKellen, mint a megöregedett színházi színész).
A cicamáz alatt pedig senki sem lustálkodott, legjobb tudásukat adva énekeltek, táncoltak a szereplők – és láthatóan élvezték is, amit csináltak. A Macskák legismertebb dala, a Memory ezúttal is a csúcspont lett, Jennifer Hudson hátborzongatóan erőteljes és hatásos előadásmódjával sok néző szemébe könnyeket csalt. A bagzó macskák csak szeretnének így nyávogni…
„A szinkronos változatot volt szerencsénk megnézni, ami azt jelenti, hogy a filmben nagyjából 10 sort magyarul lehet meghallgatni, a többi ugyanis feliratozott ének. Ez egy 110 perces alkotásnál annyira kevés, hogy simán feliratozni kellett volna a teljes szöveget, főként azért, mert pl. az első magyarul hallható beszéd az egyik ének közben hangzik el, bőven a film kezdése után sok-sok perccel. Teljes káosz. A macska rúgja meg…” Player.hu
Tom Hooper és csapata semmit nem tehet arról, hogy a magyar szinkron ennyire botrányosra sikerült. Egy olyan musical esetében, ahol 95 százalékban csak énekelnek, teljesen felesleges szinkronizálni – anno A nyomorultak kapcsán meg tudták ezt ugrani, és nem is készült magyar szinkronos verzió. De született már olyan megoldás is, például a Mary Poppins visszatér (kritika itt) esetében, hogy a dalokat is leszinkronizálták – véleményem szerint igencsak borzalmasan. Összességében a Macskáknál ez a felemás megoldás részemről semmit nem vont le a film értékéből – a hanyatló magyar szinkronvilág igénytelenségét mutatta csak.
Továbbá fontosnak tartom itt megemlíteni azt is, hogy a közönség soraiban rengeteg olyan pici gyermek ült, aki még nem iskoláskorú. Nyilván a szüleik azért vitték el a Macskákra őket, mert látták, hogy szinkronizált a film – a valóságban pedig leginkább angolul énekeltek benne. Nem csoda, ha sokan csalódottan távoztak a moziból.
Összességében abban látom a problémát, hogy rossz célcsoportot, túlságos széleskörű közönséget céloztak meg ezzel a filmmel. Bármennyire világhírű és elképesztően sikeres musical a Macskák, igazából nem való mindenkinek. Mert a sok negatív véleményből is az látszik, hogy az átlagnéző egyszerűen nem értette meg, miről szólt a film. A ’80-as években készült eklektikus dalok, melyek a klasszikus popzenétől a dzsesszen át a rockig, sőt a magasztos himnuszig ívelnek, akusztikus, olykor elektronikus kísérettel, pedig élvezhetetlenek a napjaink „slágereire” szocializálódott nézők számára. Szerintem a Macskák leginkább a musical-rajongóknak készült alkotás, akik tisztelettel tudnak tekinteni Andrew Lloyd Webber életművére – és nem felejtik el:
Sokféle macska él, igaz,
De véleményem róluk az,
Hogyha jellemük titka húz,
Tolmács nélkül is boldogulsz.
Tudnod kell, a macska olyan,
Akár magad vagy jómagam
Vagy mint a többi emberek:
Ahány, annyiféle lehet.(T. S. Eliot: Macskák könyve)
Macskák (Cats, 2019)
amerikai-angol musical, 120 perc
Rendező: Tom Hooper
Főszereplők: Francesca Hayward, Judi Dench, Rebel Wilson, James Corden, Ian McKellen, Taylor Swift, Idris Elba, Jennifer Hudson, Jason Derulo
