A perui Andokban fekvő hegyi várost a helyi indiánok mindig ismerték, de a világ közvéleménye előtt Hiram Bingham eredményei tudatosították létezését. Ez volt az amerikai régészet legnagyobb felfedezése, melyre pontosan 99 éve került sor.
A Yale Egyetemen dolgozó Hiram Bingham 1906 és 1915 között öt kalandos régészeti expedíciót vezetett Peruba, az utolsó inka főváros Vilcabamba felkutatására. 1911. júliusában, amikor bejárta a Cuzcótól hatnapi járásra fekvő vidéket, találkozott Melchor Arteaga indián földművessel, aki elmesélte neki, hogy van egy elhagyatott város az erdő mélyén az Urubamba völgye felső részének egyik csúcsán, és hajlandó odavezetni a tudóst. Bingham, kísérői társaságában július 24-én jutott fel erre a sűrű növényzettel benőtt hegyhátra, ahol a növények között jó állapotban megmaradt kőházakat fedezett fel. Azt hitte megtalálta a keresett Vilcabambát, Manko Inka király utolsó menedékét, amelyet 1572-ben hódítottak meg a spanyolok. (Bingham haláláig fenntartotta Vilcabambáról alkotott nézeteit pedig itt valójában egy olyan városra talált, amelyet a spanyolok soha nem ismertek, és amely elnéptelenedése után még évszázadokig fennmaradt. A városnak a legközelebbi hegycsúcs nevét adták, így lett Machu Picchu.)
„… A folyó mintha menekülne a jeges fennsíkról, utat vájva magának a gigantikus gránitsziklák között. Az ösvényről felülmúlhatatlan szépségű táj tárult a szemünk elé… Szépsége oly sokszínű, s varázslatos volt, hogy a föld egyetlen más természeti szépségéhez nem hasonlítható. Havas csúcsok, melyek a felhők fölé emelkednek, szivárványszínű gránitsziklák, gigantikus szakadékok, melyek sok ezer méter mélységben szakadnak a habzó-zuhogó, dübörgő folyó medrébe, ugyanakkor a legcsodálatosabb színekben játszó orchideák, buján zöldellő fák és bokrok, a pompázatos növényvilág elhaló harmóniája, s az őserdő misztikus boszorkánykonyhája. Valóban szentélynek való hely!” – írta le első benyomásait Bingham.
A város, amely az inkák legépebben megmaradt települése, 2400 m magasan épült gránitkőből, két hegy közötti keskeny hegygerincen, melynek két oldalán meredek sziklalejtő fut le az Urubamba folyóig. A központi teret a palota, a Nap temploma ás más középületek határolják, a teraszos hegyoldalakon növénytermesztés folyt. A városba vékony csatornákon jött a víz a hegyi forrásokból, fürdők és kutak épültek. Machu Picchut - a név öreg csúcsot jelent - három oldalról meredek hegyoldalak és lejtők védték, dél felől, ahol az inka út a városba vezetett, fal határolta, árokkal. A templomban kőoltár található, e hely neve: Intihuatana, azaz ahová a Napot kötötték. Machu Picchun számos múmiát és kerámiát találtak, a falakat kötőanyag nélkül rakták, oly szorosan összecsiszolva, hogy a késpenge sem fér közéjük. A sokszögű kövek egymásba kapaszkodva a földrengés hatását voltak hivatva csökkenteni. A nyeregtetős lakóépületeket fa szelemenekkel és zsúptetővel fedték le. A városban talán hivatalnokok, papok és katonák éltek. A sziklák hasadékait temetkezési barlanggá alakították, s bár ezeket kifosztották, Bingham a környéken számos leletet, múmiákat és kerámiát talált.
Nem tudjuk biztosan, mikor volt lakott a terület, s miért hagyták el. Valószínűleg 1450 körül épült, s talán 1572-ig használták az indiánok. Az inka birodalom keleti határán épült erődlánc tagja lehetett. Az építőanyagot a völgyből vitték fel, az inkák nem ismerték a kereket, nem voltak teherhordó állataik és fémszerszámaik. Mindezek ismeretében teljesítményük még lenyűgözőbb. Ma turisták tömegei látogatják, a Cuzcóból az Urubamba völgyén idetartó, 112 km hosszú vasúton, és a romokig felvezető szerpentinúton, melyeket 1948-ban építettek. Machu Picchu ma a világörökség része, természetes környezetét 1981-ben „perui történelmi szentély” címmel ruházták fel, mint különlegesen fontos kulturális értéket őrző szent területet, 2007-ben a Világ Új Hét Csodájának egyike lett.
A cikk eredeti megjelenése: 2010. 07. 22. www.nembulvar.hu
