Tavaly megígérték, idén teljesítették: a nagy sikerű decemberi koncertjük után visszatért Budapestre az Il Volo. A klasszikus és pop-zene határait feszegető, tíz éves jubileumát ünneplő együttes szeptember 29-én lépett fel a Papp László Sportarénában.
Az Il Volo karrierje tíz éve töretlenül ível felfelé: az együttes a napjainkban nagy népszerűségnek örvendő crossover műfaj egyik legkiemelkedőbb képviselője. A Gianluca Ginoble (bariton), Piero Barone és Ignazio Boschetto (tenorok) alkotta együttes megalkotásának nem titkolt célja volt a legendás Három Tenorhoz hasonló trió örökségének felélesztése. A nagy elődök iránti tisztelet máig töretlen maradt, azonban az is tisztán látszik, hogy az Il Volo sikere a népszerű operák világát a könnyűzene elemeivel való stílusos ötvözésében rejlik. Az ifjú énekesek bátran, ugyanakkor kifinomult ízléssel alkotják meg a klasszikusokban gyökerező, ám nagyon is mai zenei világukat.
Az Il Volo történetéről a tavalyi budapesti koncert kapcsán már írtam (itt olvasható), így ezúttal nem is bocsátkoznék hosszabb részletezésbe. Aki esetleg nem ismerné őket, röviden annyit érdemes tudni a három olasz fiatalemberről, hogy egy tehetségkutatón fedezték fel őket 2009-ben még 13-15 éves korukban. Azóta öt stúdióalbumot jelentettek meg és számtalan fellépésen, turnén vettek részt, az egész világot bejárták. 2014-ben elnyerték a Latin Billboard Zenei Díjátadón “Az év legjobb csapata” díjat. 2015-ben indultak először a Sanremói Dalfesztiválon, amelyen nagy fölénnyel győzedelmeskedtek, így képviselhették Olaszországot az Eurovíziós Dalfesztiválon, ahol a legtöbb közönségszavazatot kapták Grande Amore című slágerükkel. Minden túlzás nélkül állítható, hogy az Il Volo népszerűsége a popsztárokét közelíti, Youtube videóik több százmilliós megtekintést értek el.
Az Il Volo 2018. december 10-én adott először koncertet Magyarországon (beszámoló itt). A rendkívül jól sikerült fellépésen megígérték az énekesek, hogy visszatérnek hazánkba – és erre egy évet sem kellett várni. Az idei turnéjuk apropóját a trió megalakulásának 10. évfordulója szolgáltatta, így eddigi pályafutásuk legsikeresebb dalait adták elő a hazai közönségnek.
A nagyjából húsztagú zenekar két részből állt: egyik fele klasszikus (fúvósok, vonósok, zongora), míg a másik fele pedig elektronikus hangszerekből (gitár, basszus, dob) tevődött össze. Ennek megfelelően a repertoárt komolyzenei és örökzöld slágerek alkották – mi több, az énekesek öltözete is sugallta ezt a kettősséget, mivel az a fekete öltönyhöz és inghez fehér tornacipőt viseltek. A koncert a világhírű Puccini áriával, a Nessun Dormával kezdődött, aztán jöttek szépen sorban az ismertebbnél ismertebb dallamok trióban, duóban vagy szólóban, mint például: Il Mondo, ’O Sole Mio, Granada, Smile, Love Story, Surrender (Elvis Presley), My Way (Frank Sinatra), Delilah (Tom Jones), Maria (West Side Story), Memory (Macskák) Libiamo ne’ lieti calici (Traviata), Bridge over Troubled Water, Arrivederci Roma. A fellépést pedig a Volare majd a Grande Amore zárta.
A színpadképet a zenekar és néhány reflektor alkotta, így semmilyen látványelem nem vonta el a figyelmet a három énekesről. Akárcsak tavaly, idén is megállapítottam, hogy a srácok énekhangja a legutóbbi találkozásunk óta is hallhatóan fejlődött. Nem is ragoznám ezt tovább, hogy milyen színvonalat és minőséget kaptunk tőlük, vagy mennyi dal közben lehetett libabőrös a közönség. Összességében a koncert hangulata nagyon hasonlított az előzőhöz, ráadásul a repertoár több mint fele változatlan maradt. Mindennek ellenére egyáltalán nem volt unalmas a fellépés, aki pedig kifejezetten kedveli az olasz életérzést, hát egy alapos dózissal feltöltődhetett belőle ezen a szeptemberi estén.
Ami viszont picit más volt, hogy ezúttal nem csak azt hangsúlyozták, hogy milyen barátian és harmonikusan működnek együtt már tíz éve, hanem többször rámutattak arra is, hogy mindhárman más karakterek és más az ízlésük is. Persze továbbra is Ignazio a gátlástalan bohóc, aki nemcsak azzal tűnik ki, hogy mennyire lazán énekeli a koncert mondhatni legkönnyedebb stílusú dalait, hanem olyan poénokkal is szórakoztatja a közönséget, hogy budapesti menyasszonyt keres magának – egyet Budán és egyet Pesten. Piero már nemcsak a szemüveges srác, hanem a legnagyobb tenorokat idéző klasszikus orgánumával és széles mosolyával szabályosan elvarázsolja a közönséget, amikor operát énekel. És ott van még az együttes legkomolyabb(nak tűnő) tagja, Gianluca, akinek a szépfiú, avagy szívtipró szerepkör jutott: nemcsak hallgatni, de nézni is jó – ennek megfelelően pedig előszeretettel ad elő drámai és szerelmes dalokat.
Persze továbbra is a tehetség és a lenyűgöző énekhang a lényeg, a profi előadásért pedig rendkívül hálás volt a közönség. Akárcsak a magyar szavakért. Ezúttal nemcsak Ignazio próbálkozott meg a magyar nyelvvel, hanem a többiek is – a „köszönöm” és a „kussolj” már mindenkinek jól megy. Amikor pedig legközelebb jönnek hazánkba, remélhetően nemcsak a hangjukat és a repertoárjukat, hanem a magyar szókincsüket is tovább fejlesztik.
Ha tetszett a cikk, szíves figyelmedbe ajánlom a tavalyi koncert kapcsán íródott beszámolómat:
