Kultúra minden mennyiségben

KultúrSokk

KultúrSokk

Elfújta a szél

2020. október 04. - Péntek Tünde

Színház a koronavírus idején: menni vagy nem menni? Ez itt a kérdés. A következő beszámoló pedig talán segítséget nyújt a válaszadásban.

original-143654.jpg

Végérvényesen bekopogtatott az ősz hozzánk. Nem volt túlzottan udvarias, nemes egyszerűséggel ránk törte az ajtót. Egyik nap még a pulcsit is nehéz volt viselni a tűző napsütésben, ám a következő reggelen már ballonkabátban is csípősnek ígérkezett a levegő, és a süvítő szél szanaszét hordta az égből aláhulló esőcseppeket. Így a balerina topán a szekrénybe került, a helyét pedig átvette a vízhatlan félcipő. Amikor az ember először felveszi az őszi szezonban a melegebb lábbelit, onnantól már nincs visszaút. Különös módon ilyenkor a hőérzet is megváltozik. Jöhetnek ugyan enyhébb napok, és felpislákolhat még az indiánnyár egy-egy utolsó sugara, ám nincs az az isten, amiért visszaakasztanánk a szögre a kiskabátot, és újra elővennénk a könnyedebb cipellőt. Mert a szívünk mélyén már elbúcsúztattuk a nyarat, tudjuk, hogy csupán illúzió, amikor a hőmérő higanyszála 20 fok fölé kúszik októberben. Valójában minden nappal közelebb kerülünk a sötét és hűvös téli estékhez.

Amikor az időjárás egyre zordabbá válik, rövidülnek a nappalok, és kevésbé melengetik lelkünket a napsugarak, hajlamosak vagyunk egy kicsit az életkedvünket is elveszíteni. Éppen ezért, elképzelni sem tudnék annál kellemesebb és üdítőbb őszi esti kikapcsolódást, minthogy színházba menjek. Ilyenkor az ember fia-lánya pár órára kiszakad a borongós hétköznapokból, és könnyedén feltöltheti sivárnak vélt lelkületét egy nagy adag érzéssel, derűvel, drámával és katarzissal a látottak függvényében.

edv_0549.jpg

Nálam már afféle tradícióvá vált, hogy minden évadban megnézem egyszer az Operettszínház repertoárján az Elfújta a szél című musicalt. Így a 2013-as premier óta jó pár előadáshoz és szereposztáshoz volt már szerencsém, viszont ennyi idő alatt sem tudtam megunni. Mindig találok benne valamit, ami megérint. Jól emlékszem rá, hogy az első alkalommal a történet mennyire más aspektusa fogott meg, mint most, legutóbb vagy azelőtt. Hét év alatt magam is változtam, talán a világot is kicsit másképp látom, viszont éppen ettől csodálatos és örökérvényű Margaret Mitchell nagy ívű története. Sosem tudnám megunni ezt az előadást. Már az első jelenet a székhez szegez, együtt sírok és nevetek a szereplőkkel a darab végéig. Mindig összerezzenek és cseng a fülem, amikor a puskák eldörrennek a színpadon, és zajlik az amerikai polgárháború minden kegyetlenségével és fájdalmával együtt. Mindig végigizgulom Scarlett O’Hara és Rhett Butler románcát, mintha nem tudnám, mi lesz a vége. És mindig kiráz a hideg, és libabőrös leszek, amikor végighallgatom, milyen monumentális zenét és dalokat írt hozzá Gérard Presgurvic, a nagysikerű Rómeó és Júlia musical francia zeneszerzője.

uf5f11.jpg

A 2020. évi előadás mindenképpen emlékezetesnek ígérkezett. Egyrészt azért, mert február óta, azaz csaknem nyolc hónapja nem jártam színházban, és alaposan ki voltam éhezve a kulturális élményekre. Másrészt sosem léptem még át egyetlen teátrum kapuját sem FFP2 maszkban. De most ennek is eljött az ideje. Mivel az Operettszínház a járványügyi helyzetnek megfelelően több intézkedést hozott a fertőzés kockázatának minimalizálása érdekében, így már a beléptetés is meglepetéseket okozott. Aki már járt ebben a Nagymező utcai ékszerdobozban, tudhatja, milyen fenséges érzés, amikor a jókedvű néző belép a míves kovácsoltvas kapukon és azon a tükrökkel és aranyló motívumokkal szegélyezett csodaszép folyosón áthalad a nézőtér irányába. Ám ezúttal ez az élmény elmaradt, mert attól függően, hogy hová szól a jegyünk, léphetünk be az Operettszínház két bejáratának valamelyikén. Nekem a Mozsár utcai oldalsó kapu jutott, majd egyből jött a kötelező lázmérés is. A belépési procedúra után felkerestem a kordonnal és fóliával körülölelt ruhatárat. A színház vörös padlószőnyegére ragasztott sárga matricák pedig arra figyelmeztettek, hogyan tartsuk nézőtársainktól az előírt távolságot, míg leadjuk a kabátunkat.

19851-elfjta_rm2.jpg

Leszámítva azt, hogy mindenki maszkot viselt, a nézőtérre belépve már a megszokott látvány fogadott. Kicsit gyanakodva méregettem a környékemen helyet foglaló idegeneket, akik másfél méternél közelebb ültek hozzám, és akikkel három órát kénytelen leszek együtt tölteni. Aztán hét óra magasságában, amikor már mindenki megtalálta a bársonyszékét, de még nem kapcsolták le a világítást, az a furcsa benyomásom támadt, hogy milyen csend van. A nézőtéri duruzsolás sokkal halkabb volt, mint bármikor máskor. Ennek okára is rájöttem, amint körbenéztem. Ugyanis az Operettszínházban az utóbbi 15 évben csak olyan előadásokon vettem részt, melyek megközelítőleg vagy teljesen teltházasak voltak. Ezen az októberi estén viszont a székek harmada üresen maradt. Rendkívül szomorú látványt nyújtott, ám még így is több néző jött el, mint amennyit gondoltam az egy nappal korábbi jegyeladások tükrében. A kedélyek borzolása végett a hangos bemondó némi hatásszünet után tájékoztatta a nézőket arról, hogy a ma esti előadás megtartásra kerül. És megköszönték, hogy ebben a nehéz időszakban megtiszteltük az Operettszínházat jelenlétünkkel. Majd elsötétültek a fények.

120627055_3791933154162024_1445256144057828662_o.jpg

„Istenem, mindjárt sírva fakadok, olyan régen voltam színházban” – sóhajtott fel félhangosan a mögöttem ülő idős hölgy. Ettől a pillanattól fogva már nem egy potenciális vírushordozó idegenként tekintettem rá, hanem színházimádó sorstársamként. Mivel magam sem tudtam volna szebben elmondani, milyen érzések kavarogtak bennem, mikor ennyi idő után végre felgördült a függöny és felcsendültek azok az ismerős dallamok.

A darab egy monológgal kezdődik, amely lefesti mennyire csodálatos és idilli volt az amerikai polgárháború előtti időkben a déli élet, ám azt a régi szép világot már elfújta a szél. Igaz, hogy többedjére hallottam már ezeket a sorokat, ám sosem éreztem ennyire aktuálisnak, mint ezen a napon, amikor életemben először FFP2-es maszkban léptem be a járványhelyzet miatti korlátozásoktól megváltozott színházba… Valamit 2020-ban is elfújt a szél, méghozzá nem is akármilyen erővel.

120421909_3784553354900004_2470690048273611935_o.jpg

Viszont az előadás lendülete még mindig annyira magával ragadó volt, hogy teljesen megfeledkeztem arról, hogy maszkot viselek. Egyedül az hiányzott, hogy nem éreztem a színháznak azt a bizonyos illatát, ami ezelőtt mindig megcsapta az orromat a nézőtéren ülve. Persze azért enélkül is beszippantott a darab atmoszférája és olyan érdeklődésekkel követtem az események láncolatát, mintha nem tudtam volna, mi következik. És mint kiderült, valóban nem tudtam, mivel mielőtt a gyászoló Scarlett megérkezett volna Atlantába, ismét megszólalt a hangos bemondó, miszerint technikai hiba lépett fel és pár percre megszakítják az előadást, majd lement a függöny és felkapcsolták a lámpákat. Nem kicsit volt aggasztó a helyzet. Majd arra gondoltam, mennyire várom, hogy ismét halljam, ahogyan Scarlett elmondja nagy monológjában az első felvonás zárásában, hogy Istenre esküszik, hogy őt senki és semmi nem győzheti le. Ugyanígy az előadásnak is folytatódnia kell, ha már a vírushelyzet ellenére eddig eljutottunk. Szerencsére pontosan így is történt 10 perc múlva. Ráadásul éppen a darab legerősebb, háborús jelenetei jöttek sorban egymás után, amelyek ezúttal is annyira megrázónak bizonyultak és olyan elementáris energiával hatottak, hogy igazából meg sem törte az előadás ívét a technikai malőr. Ezt pedig nemcsak én gondoltam így, mert másfél órával ezután a közönség állótapssal köszönte meg a művészeknek az eltelt három órát. Katartikus élmény volt.

unnamed.jpg

A tapsrend után a nézők szakaszosan hagyhatták el a színházat, és mivel az első sorban ültem, meg kellett várnom mindenki mást. Viszont ez idő alatt még mindig azon gondolkodtam, hogy mennyire csodálatos és különleges este volt ez számomra. Nemcsak azért, mert járványhelyzet van és speciálisak a körülmények. Nemcsak azért, mert annyira hiányzott már a színház. Nemcsak azért, mert frenetikus volt az előadás. Hanem az olyan pillanatok miatt, mint amikor a Rhett Butlert játszó Szabó P. Szilveszter az utolsó jelenetben egy bőrönddel a kezében megtorpant, mielőtt végleg elhagyta volna Scarlettet. Lemondóan megrázta a fejét, és nemcsak a szomorú tekintete árulkodott érzéseiről, hanem az egyik szeme sarkában egy könnycsepp is megcsillant - majd elment. Az ilyen pillanatokért éri meg színházba járni. Mert annyira igazi volt. Sokáig emlékezni fogok arra a tekintetre. És arra is, hogy milyen szép ajándékkal leptem meg magam születésnapom előestéjén. Stílusosabban el sem tudtam volna búcsúztatni megboldogult fiataléveim egyikét. És remélem, amikor jövőre eljövök ismét megnézni a darabot, akkor már a szögre akaszthatom az FFP2-es maszkomat, és a vírusokat is jó messzire elfújja a szél.

elf_1.jpg

Ha szívesen olvasnál tovább is, az Elfújta a szél musicalről szóló korábbi kritikámat itt megtalálod!

elfujta_a_szel_osszproba_vago_zsuzsival_a_foszerepben_34471.jpg

A bejegyzés trackback címe:

https://expertin.blog.hu/api/trackback/id/tr6516226684

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása