Tallinn – a Baltikum mesevárosa

Egy hét, három ország – 2. rész

2019. november 03. - Péntek Tünde

Turisták tízezrei keresik fel évente Észtország fővárosát, amely ma már a Balti-tenger partvidékének kihagyhatatlan látványossága, és hatalmas léptekkel haladva előzi meg a régió többi nagyvárosát. Tallinn nemcsak Észak-Európa egyik legősibb városa és az UNESCO Világörökség része, de mint a Skype szülőhazája szerepel a világ 10 legjobb high-tech városának listáján is.

Ahogy a Helsinkiről szóló útikalauzban utaltam rá, az egyhetes skandináv körutunk során a finn fővárosból átugrottunk egy napra Tallinnba is (előzmények itt). Pontosabban nem is ugrottunk, hanem hánykolódtunk a Balti-tengeren. Számomra a kétórás utazás második fele meglehetősen kínkeserves volt, pedig nem volt különösebben szeles idő, ráadásul a komp is elég nagy volt ahhoz, hogy csak úgy ne adja meg magát a hullámzás ritmusának. Így hát más magyarázat hiányában meg kellett állapítanom, hogy valóban nem születtem vikingnek, mi több, a finnugor népekkel is csak nyelvrokonságban állok.

Komolyabbra fordítva a szót. Tehát Helsinkiből komppal utaztunk át Tallinnba. A két város pontosan szemben helyezkedik egymással a Finn-öböl két partján, nagyjából 80 km távolságra, amelyet az általunk választott hajótársaság két óra alatt tett meg. Ahogy azt már egy korábbi beszámolómban is megállapítottam, a Balti-tengeren hajózni egy életforma. Mivel Finnországban rendkívül magas áron lehet kapni a szeszes italokat, így ők előszeretettel vásárolnak vámmentes árut a nemzetközi vizeken, vagy átugranak egy kedvezőbb árfekvésű országba – például az észtekhez. Ennek megfelelően igen magas kihasználtsággal közlekednek a Helsinki-Tallinn kompjáratok, évente nagyjából 8 millió főt szállítanak. Persze nemcsak finnek, hanem jó sok turista is utazik rajtuk.

Tallinn története dióhéjban annyi, hogy a dánok alapították egy kis észt halászfalu közelében. A település igazi fejlődése akkor indult meg, amikor Tallinn is a Hansa-szövetség tagjává vált és felvirágzott a kereskedelem. Az észtek az évszázadokon keresztül vívott, véresebbnél véresebb harcaik során hősiesen küzdöttek a hódító dánok, németek, svédek és oroszok ellen, míg végül 1991. augusztus 20-án nyerték el a függetlenségüket. Tehát Észtország életében is jeles nap augusztus 20., ráadásul mi is éppen ezen a napon értünk partot Tallinn kikötőjében.

Alapvetően az óvárost szerettük volna megnézni, amihez volt egy nagyon hasznos útikönyvünk és térképünk is. Viszont annak már csak felületesen néztem utána, hogy a kikötőből hogyan jutunk el odáig. Gondoltam, egyértelmű lesz, hiszen mindenki oda megy majd és amúgy sem tűnt túl nagy távolságnak. Nos, magam sem értem, mi történt, de amint leszálltunk a hajóról és kiverekedtük magunkat a terminálból, mintha eltűntek volna az emberek. Vagy taxiba és buszra szálltak vagy magába szippantotta őket egy hatalmas pláza a kikötőnél. Az ingadozó erősségű helymeghatározó applikációt hívtuk segítségül, aminek az lett a vége, hogy egy órán át bolyongtunk a nemzeti ünnep miatt teljesen kihalt Tallinnban, mire megtaláltuk az óvárost. (Csak zárójelben jegyezném meg, hogy visszafelé kb. 10 perc séta volt az óvárostól a kikötő). Egyébként nem bántuk meg a kitérőt, mert egy teljesen modern városrészt is láttunk, ahol ilyesmi épületek voltak:

Az óváros az évszázados történelmi viharok ellenére is megőrizte a Hansa-korszak jellegzetes középkori stílusát: a régi falak, a csúcsos templomtornyok és a macskaköves utcák időutazás érzését keltik a látogatókban. Szinte minden út az 1402-1404 között épült Városházához vezet, ami sokak szerint a Baltikum legszebb, eredeti állapotában megmaradt gótikus építészeti emléke és egyben a Világörökség része is. A közelében húzódik a középkori városfal, amely a 15. században Európa egyik legjelentősebb védműve volt. Ma a városfal 2 kilométeres hosszában 26 őrtorony áll, közülük némelyikben múzeumok és egyéb közintézmények üzemelnek, sokuk viszont lakóházként működik.

Tallinn talán legismertebb épülete az Alexander Nyevszkij székesegyház, amely hagymakupoláival, 11 hatalmas harangjával, és a benne található gyönyörű ikonosztázzal és mozaikokkal lenyűgöző látványt nyújt. Az ortodox katedrálist III. Sándor cár idején építették a 19. században. A legenda szerint a katedrális alapjainak ásása során a munkások egy vasajtóra bukkantak, melyen a következő felirat állt: „átkozott legyen, aki megzavarja békémet”. Úgy vélték, hogy Kalev ősi sírját találták meg, és kisebb rémületet okozott, amikor az alapban repedések keletkeztek. A katedrális azonban mindent túlélt. A templom névadója Alexander Nyevszkij herceg, aki a Csúd tó jegén vívott csatában legyőzte a német teuton lovagokat.

Tallinn látképét viszont egy másik műemlék határozza meg: a 12. században épült Szent Olaf templom 159 méter magas tornyával a középkori Európa és egyben a világ legmagasabb épülete volt. A legenda szerint, amikor elkészült a templom, Olaf nevű építője leesett a tetőről és halálra zúzta magát: ahogyan a földön feküdt, szájából egy kígyó és egy béka mászott elő. A történelem során a templomtoronyba legalább nyolcszor csapott a villám, és háromszor teljesen leégett, a többszöri átépítés után jelenlegi magassága 123 méter. A műemlék nevét II. Olaf norvég királyról, a tengeri utazók védőszentjéről kapta, a magas torony pedig évszázadokon keresztül jelzésül szolgált a közeledő hajók számára, mivel a Balti-tengerről már messziről látható. 1944 és 1991 között viszont a KGB rádiótoronyként és figyelőállásként használta.

Tallinn óvárosa néhány óra alatt kényelmesen bejárható és az egynapos városnézésbe belefér némi kulináris kalandozás is. A Városházától nem messze található az Olde Hansa étterem, ahová középkori népviseletbe öltözött fiúk és lányok invitálják be a vendégeket. Az épületbe belépve elcsodálkoztunk, hogy mennyire autentikus helyre tértünk be, mivel csak gyertyafény szolgáltatta a világítást – akárcsak egy fél évezreddel ezelőtt. A vacsoránkra várva annyira átszellemültünk a középkori félhomályban, hogy amikor a pincér megkérdezte, hogy hoztunk-e fegyvereket, mindenre gondoltunk, csak arra nem, hogy az evőeszközökre gondolt. Sajnos olyannyira nem jött át az észt humor, hogy a megszégyenült pincér még magyarázatképpen hozzáfűzte: „It was a joke.”

Egyébként a korábban már említett útikönyv is kitért arra, ha Észtországba látogatunk, vigyünk magunkkal egy zsáknyi humorérzéket is. Az Olde Hansában meg is értettük, hogy mire céloztak ezzel a kijelentéssel. Városszerte is találkoztunk még egy-két furcsasággal, amivel lehet érzékeltetni, hogy az észt humornak valóban nincsen párja.

Tallinn mai kultúráján két nép hatása érződik: az oroszoké és a finneké. Igazából egyik sem szorul komolyabb magyarázatra sem földrajzi, sem történelmi viszonyokat tekintve. De érdemes megjegyezni, hogy mennyire kézzel fogható a finnugor rokonság: a két nyelv olyan szinten hasonlít egymásra, hogy a szovjet éra alatt az észtek rendszeresen nézték a finn televízió adását. Észtországban a lakosság egyharmada még ma is orosz, ahogy az Útikritika.hu oldalon egy magyar turista találóan összefoglalta: „A boltokban mindenfelé oroszokat láttunk”. Egy másik utazó pedig egy újabb frappáns következtetésre jutott: „az észtek az oroszoktól egy dolgot tanultak meg rendesen: inni.”

Még Tallinnban voltunk, mikor az alábbi, kissé kétségbeesett beszámolót olvastuk a fentebb említett honlapon a tarthatatlannak tűnő helyi viszonyokról: „Este a városközpontban az ittas fiatalok ugyan nem bántják a turistákat, de valahogy mégis tartani kell tőlük, mert kiszámíthatatlanok. Péntek és szombat este a helyi részegek mellé megkapjuk az import részegeket, azaz a hajóval átjövő finneket, akiket leginkább az észt italok olcsósága csábít ide, sőt jönnek a még ittasabb brit srácok legénybúcsú keretében.” Hát így élnek ott a Baltikumban. Mi az esti programot már kihagytuk, helyette a Balti-tenger hullámain visszacsorogtunk Helsinkibe, ahol a kikötőben udvariasan utat engedtünk a személyenként 5-6 rekesznyi szeszes italt szállító finneknek.