Kultúra minden mennyiségben

KultúrSokk

KultúrSokk

Álmomban Prágában jártam – és más helyeken is

2020. május 08. - Péntek Tünde

Sok minden miatt mondhatjuk azt, hogy nehéz napokat élünk és talán még sosem volt ennyire nehéz eddigi életünk során. Ennek egy jelentéktelen(nek tűnő) aspektusa az, hogy nem lehet utazni – pedig aki igazán szeret és akit kis túlzással ez éltet, számára különösen idegőrlő, hogy még tervezni sem tud. Viszont eddigi emlékeinket, álmainkat senki nem veheti el tőlünk, és most van időnk alaposan átgondolni azt is, hogy hol állt meg velünk az élet.

20190604_201257.jpg

Március óta, amikor betört a koronavírus járvány az életünkbe, azóta szeretnék írni egy cikket, ami úgy kezdődne, hogy „Álmomban Prágában jártam.” Mert így is történt. Ez volt a legelső álombeli utazásom azóta, hogy nem lehet utazni. Nyilván ebben a helyzetben ez a legkisebb probléma, és persze nem is lenne tanácsos útra kelni, már ha egyáltalán lehetne. Viszont szörnyen hiányzik. A blog „Utazás” rovatában megtekinthetők fényképes úti-beszámolóim arról, hogy az elmúlt évtizedben mennyi helyre jutottam el, és 2020-ra is lettek volna terveim. Viszont amíg ezek az úticélok jegelve vannak, szeretnék arról a négy korábbi utazási emlékemről megosztani pár gondolatot, amelyek mostanában álmaimban is visszaköszöntek. És tényleg, ha összegezni szeretném eddigi élményeimet, valóban ezek azok a helyek, amelyek a leginspirálóbban hatottak rám, amiket azóta sem tudtam teljesen elengedni, ahová szó nélkül visszamennék – és kicsit érzelgősen akár úgyis mondhatnám, hogy egyszerűen csak a szívembe zártam őket.

20191110_071243-01_2.jpeg

Prága

Álmomban Prágában jártam. Már alkonyodott, amikor a kellemesen csípős időben a Károly-hídon sétáltam át. Nem voltak sokan. Furcsálltam is, mert amikor legelőször jártam ott, attól féltem, hogy a hömpölygő tömeg elsodor a barátaimtól. Második és harmadik alkalommal meglepődtem, hogy ezek szerint nem mindig olyan őrjítő a turistaáradat, az elviselhetőség határán belül is tud mozogni. Negyedszerre pedig úgy láttam, hogy kifejezetten kevesen vannak. Persze a Prágában először járó útitársam egyáltalán nem így gondolta. De azon a kora nyári, forró napon, amikor szinte minden útba eső kisboltnál megálltunk vizet venni, amikor pár óra alatt paprikavörösre égtem le és a balerina cipőmtől egy nap alatt szinte megsántultam a macskaköveket járva, akkor tényleg nem lézengett annyi turista a hídon, mint amit korábban tapasztaltam.

20190604_194941.jpg

Viszont amikor álmomban jártam Prágában, akkor alig voltak. Életemben először, úgy isten igazából szerettem ott lenni. Teljes lelki nyugalommal sétáltam át rajta, nem frusztrált a tömeg, nem mások diktálták a tempót és nem gondoltam a zsebtolvajokra sem. Megcsodáltam az összes szobrot, az elém táruló panorámát a várral és Prága ezer tornyával együtt. A hajamba kapott a szél, hallgattam az alattam zúgó Moldvát, és megpróbáltam megszámolni a folyóban úszkáló, végtelen számú hattyút is. Végre úgy sétáltam át a Károly-hídon, hogy átjárt annak szelleme, és talán sosem láttam még annyira csodálatosnak a várost, mint onnan a híd közepéről. Arról a helyről, ami már a középkorban is ott állt és évszázadok óta emberek milliói koptatták köveit.

20171021_113329_1.jpg

Prága nekem szerelem volt első látásra. Mondhatnám azt, hogy azért, mert nyugati, kulturált, tiszta és gyönyörű a történelmi belvárosa, amit könnyű léptekkel bejárhatunk – a knédli, a sör és a Becherovka pedig csak a ráadás. Viszont, ha teljesen őszinte akarok lenni, nem tudom megmagyarázni, hogy miért. A szerelemre is ezt szokták mondani, hogy akkor igazi, ha nem tudsz válaszolni arra, hogy mit szeretsz a másikban. Valahogy én is így érzek Prága iránt. Azóta mindig visszahúz a szívem, pontosabban az első alkalom után már háromszor visszahúzott, de az ötödik út gondolta is megfogant bennem. Akárhányszor megyek Prágába, mindig végig járom az óvárost, majd átsétálok a Károly-hídon afféle kötelező programelemként. De sosem fogott meg úgy igazán. Egészen eddig az álmomig. Utána pedig úgy ébredtem fel azon a márciusi reggelen, amikor a kilátástalan harcot vettük fel a koronavírussal szemben, hogy nincsen semmi gond, fogok én még ebben az életben a Károly-hídon sétálni.

20190604_201229.jpg

Írország

Álmomban Írországban jártam. Újra a Moher-sziklákról csodáltam az Atlanti-óceán vad hullámait. Vannak az ember életében olyan pillanatok, melyekre örökre emlékezni fog és ez az álom is ezt hozta vissza. Sose felejtem el, ahogyan felkaptattunk a turistaúton, átbújtunk a kerítésen és egy jól kitaposott ösvény mentén a szikla peremére jutottunk. Előttem az óceán végtelen kékje terült el, alattam kétszáz méterrel pedig rengett és üvöltött a tenger, és szilaj hullámokat vetett rémítő ereje – ahogyan Petőfi is mondaná. Nem számított, hogy tériszonyom van, ezen a helyen nem éreztem. Még a szikla szélére is kimerészkedtem és lefeküdtem a puha, hihetetlenül zöld fűbe. Utólag ezek a fényképek rendkívül viccesen néztek ki, de igazából nagyon szeretem őket, mert jól emlékszem, hogy milyen érzések kavarogtak akkor bennem.

20170602_194029.jpg

Nem tudom, mennyi ideig ültünk ott. Késő délután, kora este volt már, a napnak kevés ereje maradt, de arra éppen elég volt, hogy az ír tavasz végén ücsörögjünk a földön a süvítő szélben, anélkül, hogy fáztunk volna. Egy felhő sem borította az eget. Hallgattam a tenger morajlását, a sirályok énekét, néztem a tajtékos tenger játékát a parttal, és megborzongtam attól az óriási barlangtól, melyet évezredek alatt vághattak a sziklába az óceán szilaj hullámai. Sosem nyűgözött le annyira a termeszét ereje, mint abban a pillanatban. Semmi másra nem tudtam gondolni, azon kívül, hogy milyen káprázatos ez a hely, teljesen kiürült az elmém. Ilyet sem előtte, sem utána nem láttam, pedig Észak-Írországban vártak még ránk csodák.

20170602_201537.jpg

Ha az utazásaimról faggatnak, hogy mi tetszett eddig a legjobban, nagy nehezen Írországot szoktam kibökni. Mert azon a szigeten van valami a levegőben, ami sehol máshol nincsen. Emlékszem rá, hogy milyen boldog voltam ott és mennyi gyönyörűséget láttam egy helyen. Azóta is szeretnénk visszamenni, mivel az ország déli része kimaradt, és már megterveztem az utazást is, melynek csúcspontja ismét a Moher-sziklák lennének. Azon a helyen ott hagytam a szívem egy darabját, és kíváncsi lennék, milyen érzés lenne visszatérni. Nyilván nem hatna már az újdonság erejével, és nem nézném sóvárgó szemmel az Atlanti-óceán végtelenjét, hogy a túlparton Amerika van, ahol még sosem jártam, de amióta az eszemet tudom, vágyom rá. Mert azóta már eljutottam oda is.

20170602_200442.jpg

New York

Álmomban New Yorkban jártam. Az ötödik sugárútról érkeztem a Central Park délkeleti sarkához. Felpillantottam a Plaza Hotelre, és gondolatban megemlékeztem Robert Redfordról és Barbra Streisandról, ahogy ezen az ikonikus helyen búcsút vettek egymástól az Ilyenek voltunk végén. Majd átmentem a zebrán, és elindultam a park felé. Még mindig ott volt az a bódésor, ahol pár dollárért milliónyiféle festett New York-i képből lehet válogatni. Annak idején én is választottam néhányat, de képkeretet azóta sem vettem hozzájuk – lehet, hogy itt lenne az ideje... Innen pedig már csak pár lépés, hogy a Central Park elnyeljen minket és kilépjünk a város lüktető morajlásából.

Arról a majdnem 2 hétről, amit Amerikában töltöttem, órákig tudnék beszélni. Még így 2 év távlatából is élénken él bennem az a város, amely sosem alszik és amelyhez fogható nincs ezen a világon. Sokan kérdezték, hogy mi tetszett a legjobban, és minden alkalommal azt a választ adtam, hogy inkább azt mondanám el, hogy mi nem, mert az sokkal rövidebb. És talán meglepőbb is, mivel éppen az a Central Park volt számomra a legnagyobb csalódás, ahol álmomban is jártam most. A valóságban elvesztem benne, nehéz volt A pontból B-be eljutni. Véleményem szerint a magyar turistautakon is könnyebb tájékozódni, mint a Central Park útvesztőjében. Isten tudja hány kört róttunk le körbe-körbe, mint egy labirintusban a nyomorult állatkertet keresve – amiről aztán kiderült, hogy felújítás miatt zárva tart. És arra is emlékszem, ahogy a szakadó esőben a Természettudományi Múzeumból a The Met-be tartottunk a parkot átszelve és csak a jóisten segítségének tudtuk be, hogy nem tévedtünk el a kihalt fasorok között, ahol süvített a szél és jéghideg esőcseppek vágtak néha az arcunkba.

20181026_133304.jpg

Viszont azt sejtem, hogy miért éppen ez a helyszín jött elő álmomban. Ugyanis az 5. sugárút és az 59. utca találkozása számomra egy varázslatos hely, ami gyakran eszembe jut – nemcsak az Ilyenek voltunk miatt. Amikor ott sétáltam hús-vér valómban, az a különös érzés fogott el, hogy már jártam itt. Minden ismerős volt: a szökőkút, a hotel, az arany lovasszobor, a várakozó konflisok, a bódésor és még azt is tudtam, hogy hol lehet bemenni a parkba – ami nem is annyira egyértelmű, mint amilyennek látatlanban gondolnánk. Sosem történt velem ilyen azóta sem, és nem tudok rá magyarázatot adni. De még ennek ellenére sem fogott meg különösképpen a Central Park. Azért azt elismerem, hogy voltak benne ikonikus helyek és szoktam emlegetni azt is, hogy mennyire szerettem azt a New York-i pillanatot, mikor John Lennon emlékhelyéhez érkeztünk, és egy gitáros srác pont az Imagine-t kezdte énekelni.  Ha visszamennék New Yorkba – amihez már elkezdtem összegyűjteni a korábban kimaradt vagy újra megnézendő látnivalók listáját – adnék még egy esélyt a Central Parknak is. Akkor talán már az állatkert is nyitva lesz.

20181026_145114.jpg

Nizza

Álmomban Nizzában jártam. Semmi különöset nem csináltam, csupán az Angol sétányon sétálgattam. Azon a hét km hosszú pálmafákkal tűzdelt csodán, amelynek egyik oldalán az azúrkék tenger hullámai csapdossák a kavicsos partot, a túloldalon pedig Nizza legszebb épületei fürdenek a szinte állandó napfényben. Amikor elfáradtam, a kék padok egyikére leültem, az arcomat a fénybe fordítottam, a hihetetlenül kék színű tengert csodáltam, hallgattam a hullámzást, és talán csak a pár percenként fel- és leszálló repülők hitették el velem, hogy ez a hely valóban létezik, nemcsak egy álom. Persze amikor reggel felébredtem, kiderült, hogy mégiscsak álom volt, viszont tavaly novemberben nagyon is valóságosnak tűnt.

20191108_110531.jpg

A Francia Riviéra óta nem jártam külföldön. A koronavírus időszakának legsötétebb napjain az is eszembe jutott, hogy ha soha többé nem lépem át az országhatárt, akkor is hálás lehetek a sorsnak, mert csodás helyekre jutottam el, és ennek a megkoronázása az a pár nap, amit végül Nizzában és környékén töltöttem. Nem is lehet szavakkal leírni, hogy mennyire gyönyörű volt. Még a fényképek sem adják vissza. Ahonnan a következő fényképet készítettem, azon a helyen elidőztünk egy darabig. A háttérben egy harmonikás francia sanzont játszott, én pedig nem tudtam levenni a szemem a panorámáról, boldogságomban talán még 1-2 könnycsepp is legördült az arcomon, és ugyanazt éreztem, mint Írországban a Moher-szikláknál: egyszerre mindent és semmit.

20191108_131411.jpg

Abszolút meg tudom érteni, hogy miért tölti és töltötte ott a telet annyi angol, amerikai és orosz nemes – és miből merítettek ihletet az odaérkező művészek. Azóta én is felvettem a bakancslistámra egy olyan tételt, hogy pár hónapra kiköltözöm Nizzába és írok ott egy könyvet. Még ha sosem valósul meg, akkor is szép álomnak tűnik. Addig is, ha szeretném felidézni, hogy milyen volt a Francia Riviérán, elő tudom venni a titkos fegyverem: ezen az ominózus utolsó utazáson vettem egy parfümöt, a Fragonard gyárban tett látogatásunkkor beleszerettem az Étoile nevű illatba. Valójában már a neve is megtetszett, mivel ez a kedvenc francia szavam (ami egyébként csillagot jelent). Miután hazaértem, jóformán csak ünnepnapokon kaptam elő, jeles alkalmakra tartogattam és egy időre feledésbe is merült. Aztán, az egyik hűvös, téli reggelen, amikor nyűgösen és világfájdalommal ébredtem, valahogy a kezembe akadt az aranyló üvegcse. Ahogy magamra fújtam belőle, egy pillanat alatt visszajött minden szép emlék, amit Nizzában átéltem. Még a szemem is becsuktam pár pillanatra és láttam az Angol sétányt. Ekkor el is döntöttem: ha kifogy a parfüm, vissza kell mennem az utánpótlásért, ha már így rátaláltam Nizza illatára.
20191108_111540_1.jpg

Ha szeretnéd elolvasni az úti-beszámolóimat is a fenti helyekről, itt megtalálod őket:

A száztornyú Prága

Prágai nyár

Advent Prágában

A zöld ötven árnyalata – kalandozások Írországban

New York-i élménykalauz

Côte d'Azur novemberben – 1. rész

Côte d'Azur novemberben – 2. rész

20181026_133852_1.jpg

A bejegyzés trackback címe:

https://expertin.blog.hu/api/trackback/id/tr3715671892

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása