A transzvesztitákkal kapcsolatban számtalan előítélet él és ritkán jelennek meg a mozivásznon. Leginkább csak extravagáns mellékszereplőként bukkannak fel, azonban két éve Jared Leto Oscar-díjat kapott a Mielőtt meghaltam-ban nyújtott alakításáért, és egyre nagyobb igény mutatkozott egy olyan alkotás iránt, amelyben övék a főszerep. Erre egészen mostanáig kellett várni: A dán lány célja nem más, minthogy a lehető legszélesebb közönséghez juttassa el a témát – netán bezsebeljen néhány rangos díjat.

Az életrajzi dráma 1926-ban kezdődik Koppenhágában, ahol egy művész házaspár mindennapjaiba nyerhetünk bepillantást. Einar Wegener (Eddie Redmayne) nagy sikereket arat tájképeivel és Gerda Wegener (Alicia Vikander) a köztiszteletben álló polgárok portréfestője. Boldog házasságban élnek, bár a személyes és a művészi megvilágosodás eddig mindkettejüket elkerülte. Ám egy napon Gerdának gyorsan be kell fejeznie egy portrét, ezért megkéri a férjét, hogy öltözzön nőnek és legyen a modellje. Az élmény sorsfordító erejű, Einar rájön, hogy Liliként tudja kifejeznie valódi énjét, és elkezd nőként élni. Gerda váratlanul rádöbben, hogy új múzsája lett, ami kreatív lendületet ad művészetének. Egymásnak köszönhetően mindketten bátorságra tesznek szert, hogy merjék vállalni valódi önmagukat.

A rendezői széket Tom Hooper foglalta el, aki pár éve számos díjat elnyert A király beszédével, illetve A nyomorultak című musicallel. Korábbi műveihez hasonlóan most is a konvencionális ízlés és letisztultság jellemzi munkáját, amellyel azonban éppen a választott célkitűzés ellen szól, és saját prűdsége akadályozza meg abban, hogy az első nemváltoztató műtét vállaló „dán lány” lelke mélyére ásson, csak a felszínt kaparássza meg. Semmiképpen sem a polgárpukkasztás volt a cél, persze láthatunk „pikáns” jeleneteket is, de ezek egyszer sem lépik át a jóízlés határát, nem váltak öncélúvá.

Hooper azt próbálja bemutatni, ahogyan a férfi ráébred nőiségére, és megalkotja Lilit. Viszonylag precízen követte le az ezzel járó érzelmi folyamatokat, az eltávolodást a levetni kívánt személyiség szokásaitól, a zavarodottságot és a gyászt a feleség részéről. Ám a cselekmény középpontjába nem a férjet, hanem feleségét, Gerdát helyezte. Főként az ő megpróbáltatásait láthatjuk, ami egyrészt érthető, hiszen a közönség túlnyomó többsége vele tud azonosulni, másrészt viszont épp önnön célja elől veszi el a lehetőséget, mivel nem mutatja be jól a transznemű emberek belső vívódásait. Annyira nem, hogy Einar Lilivé válását szinte kizárólagosan a külsőségekre alapozva ábrázolja: jóformán utánzással válik nővé, és közhelyek gyűjteményét veszi magára, hiszen a divatszakmában dolgozik, a selyemharisnya tapintása izgatja, és háztartásbeliként szeretne élni. Lili sűrű szempilla rezgetéssel, haja folyamatos babrálásával, egyszerre zavart és kihívó mosolyával borzasztóan suta jelenség, és végig megmarad egy bizonyos távolság, ami miatt nem lehet megkedvelni. Ezentúl ott van Gerda, akiről valójában nem sokat tudunk meg, érthetetlen módon tart ki egyre távolodó férje mellett. Ezek a karakterek teljesen életszerűtlennek hatnak még úgy is, ha nem tudjuk, hogy a valódi Gerda nyilvánosan leszbikus volt, nyílt házasságban élt férjével, akire egy idő után barátnőként tekintett, és halálhíre pedig Marokkóban érte.

Mindemellett az is a valóság felfoghatatlan torzítása, hogy a filmben Einar halálát a második műtétje, a női nemi szerv kialakítása okozza, de valójában csak az ötödik operációja után hunyt el, ami a méhbeültetés volt. Ráadásul még az is kimaradt, hogy egy orvosi szakvélemény szerint a férfi fejlődési rendellenességgel született, kezdetleges női ivarszervei voltak. Viszont olyan, szinte már tragikomikus, fantazmagóriák belekerültek a műbe, hogy Einar orra minden hónapban vérzett és ekkor a hasa is görcsölt.

Azonban, hogy mondjunk valami jót is, érdemes a színészekről is beszélni. Alicia Vikander alakítása rendkívül impulzív, amiért Oscar-díjra is jelölték, de furcsa módon a legjobb női mellékszereplő kategóriában, habár ő tölti a több időt a vásznon. A nővé átváltozó Eddie Redmayne-t androgün alkatával, filigrán vonásaival, hófehér bőrével és hatalmas mosolyával az Isten is ilyen szerepekre teremtette, zseniálisan hozza ezt a figurát, minden idegszálával ráfeszül arra, hogy úgy nézzen ki minden mozdulata, mintha azt egy nő végezné. Ha tavaly nem nyert volna A mindenség elméletével Stephen Hawking megformálásáért, ezért az alakításért biztosan Oscar-díjat kapna. Azonban meg kell jegyeznünk, hogy számára nem ismeretlen az alapállás, mivel ismét egy olyan férfit alakít, aki szakmájában kiemelkedő, de teste börtönében kell élnie, mígnem rá nem jön, hogyan tud ezen túllépni, ebben pedig felesége segíti őt. Nem túlzás azt állítani, hogy a két történet váza teljesen megegyezik.

A dán lány nem egy nővé operálandó férfiről szól, hanem arról, hogy a férfi nőnek akarja magát érezni. Ám hiába lesz izgalmas külsejű férfiból izgalmas külsejű nő, ha nem derül ki, hogy mitől lesz egy transzszexuális ember transzszexuális. Mi hajtja egészen odáig, hogy kockára tegye az életét is, hogy női testben élhessen tovább. Napjainkban hatalmas kincs a filmre vihető érdekes, eredeti sztori. Einar Wegener élettörténete ilyen. A téma elképesztő bátorsága ellenére, vagy éppen ezért, az alkotók nagyon biztonsági játékot játszottak és Hooper csak egy szép filmet tudott belőle készíteni, amely esztétikailag kifogástalan, a látvány, a sminkek, a jelmezek, a díszletek gyönyörűek. Lehetett volna felkavaró, nyomasztó, megdöbbentő is, de mégsem lett az.

A dán lány (The Danish Girl)
amerikai-angol életrajzi dráma, 120 perc, 2015 (16)
Főszereplők: Eddie Redmayne, Alicia Vikander
Rendező: Tom Hooper

A cikk eredeti megjelenése

Az idei Oscar-szezon egyik kiemelkedő alkotása a Brooklyn, amely egy ír bevándorló lány történetét meséli el az ötvenes évek Amerikájában. A legkülönösebb pedig az, hogy nincsen benne újdonság, semmilyen gondolat, amit ne hallottunk volna már – és mégis kiválóan működik, ritkán látni ennyire megható filmet, a kifejezés legnemesebb értelmében.

Röviden és tömören akár úgyis összegezhetnénk a Brooklyn történetét, hogy egy fiatal ír lány a jobb élet reményében Amerikába költözik, ahol megpróbál gyökeret verni, de közben honvágy is gyötri és megkísérti annak lehetősége, hogy visszatérjen szülőföldjére. Ha alaposabban végiggondoljuk az egészet, rá kell jönnünk, hogy sok mondandót sűrítettek bele ebbe a közel kétórás alkotásba. Kezdjük azzal, hogy egy fejlődéstörténetnek lehetünk szemtanúi, főhősnőnk a szemünk előtt válik felnőtté és élete meghatározó döntését hozza meg. Eilis lelkiállapota teljesen átérezhető, hogy miként lesz egyre boldogabb és felszabadultabb, amint fokozatosan megkap mindent, ami életének beteljesítéséhez szükséges: megbecsülést, tanulási lehetőséget és szerelemet. Rendkívül hiteles az ábrázolás abban a tekintetben is, hogy milyen gyomorszorító érzés elhagyni az otthont és belecsöppeni valami teljesen újba és ijesztőbe, ahol már mindenki csak a maga szerencséjének kovácsa. Másrészt igazán szívbemarkoló a honvágy bemutatása is, hiszen Eilis érzelmileg nagyon kötődik az ír kisvárosban hagyott szeretteihez. Amikor pedig visszatér hozzájuk, nosztalgikus érzések töltik el, és óriási dilemmát okoz számára, hogy szinte tálcán kínálják neki mindazt, amit korábban sosem kapott meg, de nagyon vágyott rá. Adja fel amerikai álmait és váljék azzá, amivé született? Nos, a választ a film végén megkapjuk.

Habár a Brooklyn egyszerre szól a múltról és napjainkról, mégsem akar politizálni: maga a mű bevándorlási témakört is erősen érinti, viszont valójában köze sincs ahhoz, amiről manapság a hírek szólnak. Főhősünk nem háború elől menekül, nincs veszélyben az élete, nem éhezik, nem is magányos, hiszen van családja, ráadásul nem a semmibe utazik, mivel nővére spórolt pénzének illetve a katolikus egyház segítségének köszönhetően munka és lakhatás várja Amerikában. Mindössze jövőképe nem volt Írországban, nem találta meg ott boldogulását, ezért döntött a kivándorlás mellett.

Egy következő érdekes megközelítés, ha a feminizmus szempontjából gondolunk a filmre, aminek tökéletes mintapéldája Eilis és pozitív életképet sugall. Főhősnőnk a saját kezébe veszi a sorsát, egymaga irányítja életét és biztosítja a megélhetéshez szükséges feltételeket, mindemellett mégis sikeresen megőrzi nőiségét. Már csak ezzel is óriási teher nehezedik a vállára, ráadásként nemcsak önmagáért, hanem az óceán túlpartján maradt családjáért is felelősséggel tartozik. Férfiakat megszégyenítő módon menedzseli mindezt, sőt, még egy párkapcsolatra is marad ideje, ami által kiteljesedik az élete.

Brooklyn szempontjából meghatározó jelentősége van annak is, hogy Eilis sikereit Amerikában éri el. Első blikkre áltatásnak tűnhetne az egész história, hiszen tulajdonképpen azt látjuk, hogy az ír lány számára az ideális otthon egy alagsori lakás, a legjobb munkahely egy drogéria és a legjobb parti számára egy vízvezeték-szerelő, aki nem mellesleg egy olasz bevándorló. Viszont másképp szemlélve, ez a gátlásos fiatal lány amerikai léte révén nyeri el önbizalmát, ott válik önálló, felelősségteljes felnőtté. Így, amikor visszatér Írországba, nem a szülőföldje mutatja más arcát, hanem saját maga változott meg: sikeres és magabiztos nőként pedig több ajtó nyílik meg előtte – és mindezt Amerikának köszönheti.

Fontos tényező az is, hogy az ideális főszereplőt sikerült megtalálni a történethez. Saoirse Ronan már ránézésre is jó választás, hiszen jellegzetesen ír külsővel rendelkezik és ő valóban is ír bevándorlóként ért el sikereket az amerikai filmiparban, így nem volt nehéz beleélnie magát a karakter lelkivilágába. Ronan legismertebb szerepei közé tartozik a Vágy és vezeklés álnok kislánya, illetve a Grand Budapest Hotel sebhelyes arcú cukrászlánya. Mostani alakításában kifinomultan és érzékletesen mutatja be a folyamatot, ahogy rút kiskacsából hattyúvá válik – igaz, ehhez kellett egy olyan forgatókönyvíró is, mint Nick Hornby, aki már az Egy lányról és a Vadon című filmekkel is bizonyította, hogy nagyszerű szerepeket ír nőknek, amiket rendszerint Oscar-díjra is jelölnek.

A Brooklyn remek alkotás, szívszorító és megmosolyogtató film, amelynek egyszerűsége és következetessége nevezhető legnagyobb erényének. Érdemes megemlíteni egyedi humorát is, amely néha harsány, máskor elegánsan visszafogott, de mindenképpen kedvesen szórakoztató. Aprólékosan kidolgozott minden mellékszereplő szála is, semmi sem történik benne véletlenül vagy feleslegesen – élettel teli az egész történet. Ritkán látni olyan filmet, amely képes ennyire megérinteni a lelkünket és pozitív üzenete révén szebbé varázsolja a hangulatunkat.

Brooklyn
ír-angol-kanadai romantikus film, 111 perc, 2015 (12)
Főszereplők: Saoirse Ronan
Rendező: John Crowley

A cikk eredeti megjelenése

Kulisszatitkok

 „Az a furcsa érzése támadt, mintha két ember lakozna benne: az egyik, aki két kemény telet végigküzdött és sok-sok nehéz napon át harcolt Brooklynban, mígnem rátalált a szerelem; és a másik, az anyja kicsi lánya, Eilis, akit mindenki ismer vagy legalábbis ismerni vél.” Colm Tóibín: Brooklyn

Eilis (Saoirse Ronan) többre vágyik, mint annyi jutott neki. Elhagyja az anyai otthont, és Írországból New Yorkba költözik. 1950-ben ez egy magányos, kíváncsi lány számára ez olyan, mintha egy másik bolygóra került volna. Hamar magával is ragadja a nagyváros forgataga, és a honvágyat gyorsan legyőz egy mindent elsöprő szerelem. Ám nem ilyen egyszerű új életet kezdeni. A lány régi élete nem tűnik el nyomtalanul, és Eilis hamarosan válaszút előtt találja magát: választania kell két világ és két élet között. A Brooklyn egy vágyakkal és reményekkel teli fiatal felnőtté válásának és lassan gyöngyöző szerelmének története, Colm Tóibín 2009-ben megjelent, azonos című könyve alapján.

Az utóbbi évtizedek egyik legsikeresebb regényéből Nick Hornby forgatókönyvíró (Vadon, Egy lányról) és John Crowley rendező (A bűn hálójában) készített filmet. Korábban rengeteg olyan mozgóképes produkciót láthattunk, amelyben férfiak próbálnak szerencsét Amerikában, ezúttal azonban egy csendes, szerény, de ragyogó szellemű fiatal lány maga keresésének és nővé válásának lehetünk szemtanúi, amint vívódások és kétségek közepette elszakad szülőföldjétől, hogy új életet kezdjen az óceán túlpartján. „A lány sorsában két ország rejtett, jobbára elhallgatott történelme jelenik meg – teszi hozzá Tóibín. – Hazámé, Írországé, ahol az elmúlt 150 évben minden család elveszítette egy-két tagját. Embereket, akik elutaztak, azután soha nem tértek vissza. De ez az Egyesült Államok titkos története is, hiszen a filmbéli bevándorlók a mai amerikaiak nagyszülei. Történelmi jelenség ez, melyről ritkán esik szó.”

„Úgy gondolom, hogy aki régi életét felszámolva önként száműzetést vállal, az minden esetben valamely kényszerítő körülmény hatására, de legalábbis alapos okkal indul útnak – folytatja Crowley. – Elhagyod a hazádat egy jobb élet reményében, de az a jobb élet egyelőre nem létezik. Neked kell megteremtened, felépítened, lényegében a semmiből. Nem tartozol többé oda, ahová eddig tartoztál, de nem tartozol még az új otthonodhoz sem. Egy köztes, átmeneti, harmadik közösséghez tartozol: a hozzád hasonló száműzöttekhez. Manapság milliók élnek szülőhazájuktól távol. A Brooklyn hitelesen mutatja be azokat a problémákat és kihívásokat, amikkel ezeknek az embereknek szembe kell nézniük.”

Ám ennek ellenére a Brooklyn elsődleges témája mégsem a bevándorlás, hanem  a modern kori szerelem. „Ebben a történetben a szerelem bonyolult dolog. Nem olyasvalami, ami csak úgy megesik velünk, végzetszerűen hatalmába kerít bennünket, és megváltoztatja az életünket, hogy boldogan éljünk, míg meg nem halunk… Mint minden, a szerelem is hatalmas átalakuláson ment át a huszadik században. Előfordulhat, hogy nem felemel, hanem lehúz. Megesik, hogy szívből szeretünk, de nem csak egy embert. Előfordul, hogy keményen meg kell dolgoznunk, áldozatot kell hoznunk a szerelemért. Amikor Eilisnek döntést kell hoznia valamelyik férfi mellett, akkor egyúttal azt is el kell döntenie, hogy melyik életet választja – mondja a rendező. – Azt, amelyet annyi szenvedés árán már majdnem sikerült maga mögött hagynia, vagy azt, amelyet annyi kemény munkával már majdnem sikerült felépítenie?”

A főhősnőt Saoirse Ronan alakítja, akit már 13 évesen Oscar-díjra jelöltek Joe Wright Vágy és vezeklés című 2007-es filmjében nyújtott alakításáért. Tökéletes választásnak bizonyult Eilis szerepére: a színésznő ír szülők gyermekeként New Yorkban született, és Dublin környékén nevelkedett. Noha alig múlt húszéves, olyan filmekben játszott, mint a Komfortos mennyország, a Hanna – Gyilkos természet vagy Wes Anderson Oscar-díjas Grand Budapest Hotelje. Ronan azonnal rokonszenvet táplált Eilis iránt, és lelkesen vállalta el élete első főszerepét. „Bár Nick Hornby nem ír származású, a forgatókönyvben valahogy sikerült megragadnia Írország szellemét. Gyönyörűen, érzékenyen megírt történetének szereplőit szinte azonnal láttam magam előtt – mondja a színésznő –, és rögtön a szívembe is zártam őket. Útjukat az én szüleim is megtették a 80-as években, amikor New Yorkba költöztek, és habár egy másik korban, de átélték mindazt, amit a film szereplői. Életünk egyik legnagyobb megpróbáltatása, amikor a család nyújtotta biztonságot elhagyva elindulunk egy új, önálló élet felé.”

Ronan számára ismerős volt az a szédítő, egyszerre izgalmas és riasztó érzés, ami Eilist a két különböző világ közé kerülve eltölti. „Bizonyos értelemben nagyon is ír vagyok, ugyanakkor legalább ennyire amerikai, New York-i is – magyarázza a színésznő. – Minden, amin Eilis keresztülmegy, megtörtént, illetve megtörténik velem, így a történet számomra mélyen személyes. Az eddigi szerepeimet a forgatás után, a nap végén mindig letettem, magam mögött hagytam. Hazatérve újra önmagam voltam. Ez a figura azonban annyira közel állt hozzám, hogy a megindultságtól gyakran sírva fakadtam, és Eilis érzéseitől otthon sem szabadulni.”

A film lezárása egyelőre maradjon titok. „Lesznek, akik egyetértenek majd a választásával, és lesznek, akik nem – mondja Amanda Posey producer. – Mi kezdettől fogva tudtuk, hogy miként fog dönteni, de azt szerettük volna, ha a nézők is meghozzák a maguk döntését. Eilis történetében gyönyörű szerelmeknek lehetünk szemtanúi: Eilis Tonyval megtapasztalja az első szerelem elsöprő, örök emlékű élményét, Jimmel pedig egy felnőtt, felelős kötődés felemelő érzését. Felnőni azt jelenti, hogy tisztában vagy vele: amikor döntesz valami mellett, ajtók sokasága záródik be körülötted. Én azt hiszem, hogy a jelentős, életre szóló döntések, mint amilyen Eilisé is, mindig valamilyen súlyos lemondással járnak, amibe egy kicsit bele is szakad a szívünk.”

John Crowleyt és Colm Tóibínt egyaránt lenyűgözte a színésznő alakítása. „Saoirse-nak rendkívüli képessége van rá, hogy minimális eszközökkel maximális hatást érjen el – véli Tóibín. – Alig tesz valamit, alig rándul az arcizma, alig húzódik fel a szemöldöke vagy a szája sarka, de a nüánsznyi változás érzelmekkel tölti el a nézőt. Ez csak a legkiválóbb színészek sajátja.” Saoirse Ronan neve pedig idén is felfedezhető az Oscar-jelöltek listáján, akárcsak a Brooklyn című filmé, a legjobb film kategóriájában, és Nick Hornby-é a legjobb forgatókönyv esetében. Sok szerencsét nekik!

Megható, magával ragadó szép film kiváló színészekkel és egy elmúlt kor látványos, részletekben gazdag felidézésével már a mozikban!

Napjaink legnagyobb kasszasikerei a képzeltbeli, természetfeletti erőkkel rendelkező, kigyúrt testű képregény-figurákhoz fűződnek. Azonban a legnagyobb hősök mégis köztünk élnek. Ennek ékes példája a Spotlight - Egy nyomozás részletei című, megtörtént eseményeken alapuló dráma, amely a 2015 legjobb filmjének járó Oscar-díjat is elnyerte.

A mű 2001-ben megtörtént eseményeket követ. Bostonban járunk, ahol a kor szellemiségének megfelelően a nyomtatott sajtó már hanyatlani kezdett és egyre nagyobb teret hódított magának az online média. Azonban lelkes újságírók csapata azon tevékenykedett, hogy fenntartsa az olvasók érdeklődését hatásos cikkeikkel, amiért továbbra is érdemes megvenniük a lapot az embereknek. Ezekben az időkben érkezett a Boston Globe-hoz egy új főszerkesztő, aki a Spotlight nevű rovat oknyomozó riportereit ráállította a katolikus egyházzal kapcsolatos gyermekmolesztálási ügyekre. Amire ezután bukkantak, az az egész világot megrengette.

A filmben bemutatott nyomozás igazán magával ragadó és izgalmas lett, legnagyobb erényének pedig az tekinthető, hogy mellőz minden hatásvadász elemet, a maga lehangoló valóságában láttatja a történteket. Nincsenek nagyjelenetek, nincsen érzelgősség, nem akarnak a szánkba rágni semmit, csak őszintén elénk pakolják a tényeket, amelyből mindenki levonhatja magában a megfelelő konzekvenciákat. Persze az is a film javát szolgálta, hogy az események bemutatása is éppen elég felkavaró ahhoz, hogy ne menjük el szó nélkül mellette. A Spotlight csapata megfeszítő munkájával a rendelkezésre álló apró morzsákból feltárta teljes valójában a rendkívül szerteágazó ügyet: az egyház módszeresen védte a gyermekeket molesztáló papjait, folyamatosan eltussolva az ügyeket, így az elkövetők következmények nélkül élték tovább életüket, miközben áldozataik élete teljesen tönkrement. Ahogy a film egyik szereplője is fogalmaz: nemcsak szexuális erőszakot éltek át, hanem spirituálisan is bántalmazták őket, örökre tönkretéve bennük a hitet.

A Spotlight úgy tudott hőskölteménnyé válni az újságírásról, hogy közben nem esett túlzásokba. A főszereplőknek nem az életükre törő, őket elhallgattatni próbáló gonoszokkal kell megküzdeniük, hanem a tudattal, hogy mennyi ember élete ment tönkre évek alatt, miközben senki nem tett semmit, mindenki csak elfordította a fejét. Ráadásul mindez vonatkozik az újságírókra is, ugyanis a bizonyítékok nem teljesen új keletűek voltak, sőt, akadt olyan áldozat, aki már öt évvel korábban is kopogtatott a lap ajtaján. Az ügy darabjai végig ott voltak a kezükben, csak össze kellett volna őket illeszteniük. Így bár az igazság felszínre került, a feszültség nem oldódott fel. A film ezzel igen okosan fogalmazza meg az üzenetét a kollektív felelősséggel kapcsolatosan.

Az alkotás rendezőjét nem titkoltan a klasszikus újságírói munka folyamata motiválta. Nem volt szükség hollywoodi mázra, csak arra, hogy lépésről lépésre, odafigyeléssel, a tényekhez való ragaszkodás szigorú attitűdjével bemutassák az eseményeket, a botrány feltárásának folyamatát. A végeredményt nézve természetesen adódik az összevetés Az elnök emberei című 1976-ban készült remekművel, ami a Watergate botrányt felfejtő két oknyomozó újságíró nyomába eredt. Carl Bernstein és Bob Woodward újságíró közösen vezette a Washington Post tényfeltáró vizsgálatát 1972-től 1974-ig, melynek eredményeképpen Richard Nixon elnök kénytelen volt lemondani. A témából adódóan a két alkotás sok hasonlóságot mutat, még sincs olyan érzésünk, mintha a Spotlight csak kullogna klasszikusa elődje nyomdokaiban, hanem méltó utódja a tényfeltáró riportos filmek non plus ultrájának. A 2016-os mű saját jogán szerez érvényt magának, és teszi ezt a feszültség remek adagolásának, továbbá a kifogástalan színészi játéknak köszönhetően.

A Spotlight rendkívül fontos alkotás az újságírói szakma tekintetében, hiszen újra eszünkbe vési, hogy a média a negyedik hatalmi ág. Még mindig van értelme a minőségi sajtónak, ami tulajdonképpen szabad lehetősége annak, hogy a nem megfelelően működő intézményeket, rendszereket az igazság feltárásával elszámoltatni lehessen. Az alkotás azt is bemutatja, hogyan működik a jó újságírás, mennyire nehéz, összetett munka ez, a sajtót milyen erkölcsi és egyéb válaszutak elé állítja a mindennapos tevékenysége. Összességében a Spotlight önmagában is izgalmas, lendületes, tisztességes film, amely a téma roppant érzékeny mivolta ellenére meghökkentően visszafogott, szentimentalizmus helyett tényszerűséggel operál, mélyen felkavarva a nézőket. És nem utolsó sorban emlékeztet arra is, hogy csapatmunkával, kitartással (és akár egy tollal meg jegyzetfüzettel) meg lehet rengetni a világot: a Boston Globe közel 600 történetet hozott nyilvánosságra, több mint 70 pap szexuális visszaéléseiről, 2008-ra 1476 személyről derült ki, hogy a bostoni katolikus egyház lelkészei szexuálisan bántalmazták, világszerte pedig összesen 6427 katolikus papot vádoltak meg gyerekmolesztálással: az áldozatok száma 17259 főre tehető.

Spotlight – Egy nyomozás részletei (Spotlight)
amerikai thriller, 128 perc, 2015 (16)
Főszereplők: Michael Keaton, Rachel McAdams, Mark Ruffalo, Liev Schreiber
Rendező: Tom McCarthy

A cikk eredeti megjelenése

Kulisszatitkok

Az igaz történeten alapuló Spotlight – Egy nyomozás részletei arról az esetről szól, amivel a Boston Globe oknyomozó újságírói 2002-ben leleplezték a katolikus egyházon belül zajló gyerekmolesztálásokat. Országos felháborodást kiváltó riportsorozatuk több mint hetven pap érintettségét derítette fel, és alapjaiban rázta meg az egész egyházat. A Spotlight csapata viszont feltárta, hogy a pedofília mélyebben átszövi az egyházat, mint bárki gondolta volna. Viszont ami még döbbenetesebb volt (és erről szintén az ő írásaikból értesülhetett a világ), az egyházi vezetők nemcsak tudtak az évtizedek óta zajló gyerekmolesztálásokról, hanem az eltussolásukban is aktívan közreműködtek. A botrány megrengette az egyház pozícióját az Egyesült Államokban, sőt az egész világon, elsöpörte a helyéről a bostoni egyházmegye püspökét, és az egész katolikus egyházon belül fontos változásokhoz vezetett. Számokban kifejezve úgy összegezhetnénk ennek a maroknyi újságíró munkájának jelentőségét, hogy a Boston Globe közel 600 sztorit hozott nyilvánosságra több mint 70 pap szexuális visszaéléseiről, amelyekről a katolikus egyház nem csupán tudott, de az eltussolásukban is részt vett, 2008-ra 1476 személyről derült ki, hogy a bostoni egyházmegye papjai szexuálisan bántalmazták, világszerte pedig összesen 6427 papot vádoltak meg gyerekmolesztálással: az áldozatok száma 17259.

Nicole Rocklin és Blye Pagon Faust producerek tudták, hogy komoly szakmai kihívást jelent mozivászonra átültetni az oknyomozó újságírók drámai harcát az igazságért, de nagy fantáziát láttak a sztoriban. „A történet izgalmas, ugyanakkor mély társadalmi igazságot hordoz” – mondják a producerek. „Én magam is katolikusként nőttem fel – folytatja Tom McCarthy, a rendező –, és tisztelem az egyházat. Számomra ez a történet nem az egyház érintettségéről szól, hanem arról, hogyan fajulhattak idáig a dolgok. Miképp folyhattak ezek a szörnyűségek évtizedekig anélkül, hogy bárki is szót emelt volna ellenük?”

A Spotlight riportereinek története arra is lehetőséget adott, hogy a direktor kifejezze csodálatát az igényes, távlatokban gondolkodó újságírás iránt. „Szerettem volna bemutatni, mennyire másképp folyt ez a munka 15 évvel ezelőtt, mint manapság, és milyen hatása van az egész társadalomra, ha újságírók komolyan veszik a szakmájukat.” A Spotlight – Egy nyomozás részleteit sokan Alan J. Pakula nagy klasszikusához, Az elnök embereihez hasonlítják, amely Bob Woodward és Carl Bernstein Watergate-botrányt kirobbantó 1972-es nyomozásáról szól. A két filmet a tematikus rokonság mellett összeköti egy érdekes személyi szál: Az 1976-os műben szerepel Ben Bradlee, a Washington Port egykori főszerkesztője, a mostaniban pedig a fia, Ben Bradlee Jr., aki a Boston Globe vezető munkatársa volt az egyházi pedofilbotrány idején. De a legfontosabb kapocs, hogy mindkét film a sajtómunkások felelősségéről szól. Az elnök emberei annak idején arra ösztönözte a fiatal újságírókat, hogy nézzenek alaposan a körmére a jogosítványaikkal visszaélő politikusoknak és intézményeknek. A Spotlight hasonló üzenetet hordoz egy olyan korban, amikor a minőségi újságírás egyre inkább háttérbe szorul a szenzációk, sztárpletykák és internetes nézettségnövelő cikkek mögött. „A bostoni csapat megmutatta, milyen nagy társadalmi hatása lehet a professzionális, magas szintű újságírásnak – összegzi McCarthy. – Ezzel a filmmel szeretnénk megkongatni a vészharangot, és figyelmeztetni a világot, hogy erre a munkára ma is szükség van.”

Mielőtt McCarthy és alkotótársa, Josh Singer nekilátott volna az írásnak, hónapokat töltött kutatómunkával. Háromszor jártak Bostonban, hogy interjút készítsenek az érintett újságírókkal, áldozatokkal, és az ügy egyéb szereplőivel. „Mindenkivel beszéltünk, akivel csak lehetett – emlékezik Singer. – Volt, akivel többször is találkoztunk. Az összes létező szempontból meg akartuk ismerni a történetet.” A színészek is találkoztak az újságírókkal, akiket a filmben eljátszottak. A Spotlight riportercsapatának vezetője Walter “Robby” Robinson volt, akit a filmben a Birdmanért Oscarra jelölt Michael Keaton alakít. Keaton, aki hívő katolikus családban nőtt fel, nem pusztán lelki hasonulásra törekedett a figurával, hanem fizikailag is igyekezett lemásolni modelljét. „Amikor megláttam a mozivásznon, majdnem elájultam – meséli nevetve Robinson. – Nem csak a hanghordozásomat és a bostoni akcentusomat utánozta le, hanem még a grimaszaimat és a mozdulataimat is.” Rachel McAdams részletesen kifaggatta Sacha Pfeiffert. „E-mailben kezdtük az ismerkedést Sachával, majd telefonra váltottunk, és a végén átvonatoztam New Yorkból Bostonba, hogy egy teljes hétvégét vele meg a férjével töltsek. Mindent tudni akartam róla, még olyan apróságokat is, hogy például viselt-e órát akkoriban. Ezek lényegtelen dolgoknak tűnhetnek, de számomra borzasztó fontosak, hogy bele tudjak bújni egy figura bőrébe.”

Csaknem másfél évtized telt el azóta, hogy a Boston Globe újságírói a sokkoló információk nyomára bukkantak. Tényfeltáró írásaikat ügyészi vizsgálatok követték, amelyek lerántották a leplet a katolikus egyházban burjánzó pedofíliáról. Boston döbbenten szembesült azzal, hogy a támadhatatlan tekintélynek örvendő papok sorozatban követtek el gyerekmolesztálásokat, és egyházuk szinte rutinszerűen mosdatta őket tisztára. A botrány alapjaiban rázta meg a katolikus egyházat, és fontos szerkezeti és szemléletbeli változásokhoz vezetett. „Az egyház ma már sokkal jobban odafigyel azokra a problémákra, amelyeket filmünk érint, és szervezeti rendszerét is átalakította – mondja Michael Sugar producer. – Nem túlzás kijelenteni, hogy a Boston Globe riporterei megváltoztatták a világot!”

Hetek óta A Wall Street farkasától hangos a sajtó. Mire fel ez a nagy felhajtás? Ugyan kit izgatnak a brókerek? Meg kell nézni a filmet és ezután mindenkinek leesik majd az álla.

A Wall Street farkasa Jordan Belfort önéletrajzi könyvének adaptációja. Elöljáróban annyit érdemes tudni, hogy Belfort 1998-ban pénzmosásért és értékpapírcsalásért 4 év börtönbüntetést kapott (amelyből 22 hónapot kellett letöltenie). Ez idő alatt számot vetett eddigi életéről és így született meg a filmmel azonos című memoárja. Ez a történet egy igazi nagy durranás, Michael Scorsese és Leonardo DiCaprio nem kevesebb, mint hat éven át küzdöttek a film megvalósulásáért. Scorsese és DiCaprio összeszokott színész-rendező páros, mivel A Wall Street farkasa már az ötödik közös filmjük (New York bandái, Aviátor, A tégla és Viharsziget után), így átgondolt koncepció alapján vágtak bele a projektbe. Maga Belfort nem folyt bele a forgatásba, viszont DiCaprio többször találkozott vele és próbált belőle kiszedni olyan részleteket, amelyek a könyvében nem szerepelnek. Például így kerülhetett a filmbe a görkorcsolyázó csimpánz is. De ennek mi köze van a Wall Streethez? Lássuk csak...

A Wall Street farkasának története röviden úgy szól, hogy egy szegény és naiv fiatal a Wall Street világába csöppen, mert kicsit becsvágyó is. Nem kell sok idő ahhoz, hogy egy olyan gátlástalan alak váljon belőle, aki mások átveréséből gazdagszik meg. Annyi pénze lesz, hogy nem tudja mire elkölteni. A film jelentős részében azt láthatjuk, hogyan tép be és szórja a milliót - egy kötegnyi pénzt csak konfettinek nevez, így egyszerűen. Láthatjuk a mérhetetlen gazdagságát, de valamiért mégsem irigykedünk. Megcsömörlünk a rengeteg elvadult partizástól és kokainmámor őrültségektől. Végül megállapíthatjuk, hogy így járnak a túl lentről jött és hirtelen nagy vagyonhoz jutott emberek.

Mindemellett A Wall Street farkasa emlékezetes marad a lenyűgöző színészi alakítások miatt is. Leonardo DiCaprio a hősszerelmes szépfiúk után megmutatta, mennyire romlott is tud lenni - és soha nem tűnt még ennyire hitelesnek fekete hajával és kicsit meghízva. (További érdekesség, hogy az idei Oscar-gálán a Legjobb férfi főszereplő díjáért DiCaprio és Matthew McConaughey pályázik a legnagyobb eséllyel, akiről még később lesz szó, hiszen ebben a filmben is feltűnik.) Jonah Hill A Wall Street farkasa nagy meglepetésének tekinthető. Már A pénzcsinálóért is kapott egy Oscar-jelölést pár éve, amúgy B-kategóriás vígjátékokban tűnik fel. A Wall Street farkasában viszont egyszerűen zseniális, idén is megkapta a megérdemelt Oscar-jelölését. A film egyik legőrültebb pillanatában lenyel egy aranyhalat - azonban mindenki megnyugtatásának érdekében eláruljuk, hogy a valóságban semmi bántódása nem esett a halacskának az állatvédők közbenjárásának köszönhetően: Hill legfeljebb három másodpercig tarthatta a szájában, majd újra vízbe került.

Jean Dujardin is felbukkan egy mellékszerep erejéig. Két éve még Scorsese Leleményes Hugo-jának nagy vetélytársaként versenyzett A némafilmes főszerepében Dujardin. Biztos vagyok benne, hogy a rendező itt figyelt fel rá és úgy gondolta, hogy egyesíteniük kell erejüket és meghívja a következő mesterművéhez. Telitalálat együttműködésük. Illetve Matthew McConaughey talán egyetlen filmben sem játszott még ennyire nyúlfarknyi szerepet, de ennyire emlékezeteset sem. Sokáig csengett a füleimben a film után is a melldöngető mormolása, amely úgy került a vászonra, hogy DiCaprio kifigyelte McConaughey-t, hogy így relaxál a szünetekben az öltözőjében és ezt elég viccesnek találta ahhoz, hogy beletegyék a filmbe. Nagyszerű ötlet volt. McConaughey azért is jöhetett még kapóra, mert akkoriban forgatta a Mielőtt meghaltam-ot, amelyben egy AIDS-beteget alakít és a szerep kedvéért csontsoványra fogyasztotta magát. Így A Wall Street farkasában is rendkívül hitelesnek bizonyult a szétkokózott agyú és kiégett bankár szerepében.

A Wall Street farkasa keményen korhatáros és ez nemcsak annak köszönhető, hogy Guiness-rekordot döntött, mivel 506-szor hangzott el a film három órája alatt a "fuck" szó. Kinek is ajánljuk a filmet? A figyelmeztetés ellenére is biztosan erősnek és mocskosnak ítéljük meg majd, tehát tegyük félre mimóza lelkületünket, mielőtt hozzáfognánk. Viszont A Wall Street farkasát legalább egyszer az életben meg kell nézni. Nagy buli lesz, az biztos.

A Wall Street farkasa (The Wolf of Wall Street)

Amerikai életrajzi dráma, 179 perc

Főszereplők: Leonardo DiCaprio, Jonah Hill, Margot Robbie, Matthew McConaughey

Rendező: Martin Scorsese

Forgalmazó: Pro Video & Film Distribution Kft.

A cikk eredeti megjelenése: 2014. 01. 15. www.nembulvar.hu

Szinte a semmiből repült a hazai mozikba a Mindörökké rock című zenés film, amely az idei nyár egyik legüdítőbb alkotásává nőtte ki magát. Időutazásra fel, azonnal indulunk is a 80-as évekbe!

A Rock of Ages az Egyesült Államokban közismert musical, a Broadway egyik legsikeresebb darabja, így nem kerülhette el a sorsát, hogy előbb-utóbb a filmvásznon is visszaköszönhessen. A cselekmény több szálon fut, de az alapsztori szerint a 80-as évek közepén Los Angelesben van egy klub, ami a rock fellegvárának minősül és ott lép fel az akkori rockisten, Stacee Jaxx. Ő egy igazi ikon, az a sztár, aki már azzal tömeghisztériát vált ki, ha csak fellép a színpadra. Zenéjére tömegek tombolnak, ő pedig megállíthatatlanul söpör végig a színpadon. Az új polgármester és még elszántabb felesége a fejébe veszi, hogy megtisztítja a várost attól a fertőtől és mocsoktól, amit a rock zúdított a városra. Eközben egy kisvárosi lány, Sherrie aki Hollywoodban keresi az álmait, és egy városi srác Drew útjai is itt fonódnak össze. A rocklegendák torténetét a Def Leppard, Joan Hett, a Journey, a Foreigner, a Bon Jovi, a Night Ranger, a REO Speedwagon, Pat Benatar, a Twisted Sister, a Poison, a Whitesnake és még sok más hallhatatlan banda zenéje festi alá.

Ahogy a musicalek világában lenni szokott, általában nem a mélyen szántó gondolatok, hanem a szép dallamok és a szórakoztatás szerepel az első helyen. Mindehhez pedig nagyszerű színészekre van szükség. A Mindörökké rock azon érdekes filmek egyike, amelyekben a két főszereplő pocsékul játszik, azonban a mellékszereplők annyira erőteljesen lesöprik őket a vászonról, hogy abszolút élvezhető a végeredmény. A történet középpontjában ugyanis két fiatal szerelmes áll, akiket jóformán eddig ismeretlen színészek (Julianne Hough és Diego Boneta) formálnak meg. A fiatal lány karaktere, aki a világvégéről a nagyvárosba érkezik, hogy énekes legyen, eleve elcsépelt és maga a megvalósítás általában kifejezetten idegesítő. Párja is hasonló álmokat dédelget, viszont ő már ott született a nagyvárosban, mindössze eddig még nem fedezték fel – valójában kettejük közül még ő az, aki némi szimpátiát ébreszthet a nézőben és gyönyörűen cseng a hangja például a Waiting for a Girl Like You című Foreigner slágerben, de leginkább Matthew McConaughey ikertestvérének tűnik és hozzá hasonlóan mutogatja testi adottságait.

A feketeleves után ejtsünk néhány szót a többi szereplőről, ugyanis igazi sztárparádét vonultat fel a Mindörökké rock. Alec Baldwin és Russell Brand formálja meg a hírhedt bár tulajdonosait. Eddig számomra rejtély volt, hogy Baldwin tud énekelni, viszont ezúttal tánctudását és csípőmozgását is megvillantja a nagyérdemű előtt. Catherine Zeta-Jones viszont született musicalszínész, hiszen Oscar-díját is a Chicago Velma Kelly-jeként zsebelte be. Számára jutalomjátéknak tűnik az a csöppnyi mellékszerep és még ennyiből is látszik, hogy ő mozog a legrutinosabban a zenés színház világában. A legnagyobb meglepetést pedig Tom Cruise szolgáltatatja, ugyanis ő játssza a legendás Staciee Jaxx-et. Cruise zseniálisat alakít, annyira egybeolvad a karakterrel, hogy komolyan elgondolkodtatott, vajon nemcsak saját magát adja-e… Úgy látszik, a Trópusi viharbeli szarkasztikus szerepe után már csak ez jut neki osztályrészül, de minden kétséget kizáróan még nagyobbat durrant rockerként. Ráadásul még énekelni is megtanult a szerep kedvéért, nem is akárhogyan.

A Mindörökké rock a nyár talán legüdítőbb filmje. Könnyed történet, vicces szituációk, nosztalgikusan fülbemászó slágerek és a szerepeiket láthatóan élvező színészek egy igényesen kivitelezett produkcióban. Mi kellhet még? Talán még egy kis rock ’n’ roll.

Mindörökké rock (Rock of Ages)

Rendező: Adam Shankman

Főszereplők: Tom Cruise, Alec Baldwin, Diego Boneta, Julianne Hough, Catherine Zeta-Jones, Russell Brand

Forgalmazó: InterCom

A cikk eredeti megjelenése: 2012. 07. 01. www.nembulvar.hu

Ridley Scott legutóbbi filmjét soha nem látott felhajtás övezte, már a bemutató előtt számtalan rekordot megdöntött a műalkotás. Ezúttal magát a filmet vesszük górcső alá és kiderül, vajon valóban érdemes volt-e várakozni 2012 egyik legnagyobbnak szánt durranására.

Ridley Scott neve számtalan kasszasikerrel fonódott egybe, gondolhatunk akár a Szárnyas fejvadászra, az 1492 – A Paradicsom meghódítására vagy a Gladiátorra. Azonban a karrierje minden kétséget kizáróan A nyolcadik utas: A Halállal kezdődött. Az Alien filmek legelső darabja nemcsak látványvilágát tekintve számított bravúrosnak, hanem megdöbbentő, hogy mindezt szinte minimális költségvetésből hozta ki a rendező 1979-ben. Így nem csoda, hogy mindenki kíváncsisággal várta, vajon hogyan is muzsikál Ridley Scott, amikor újra előszedte az Alien témakört. Legalábbis ez hírlett a Prometheus-ról, hogy némi köze lesz hozzá.

Az ismertetőkből annyit tudhatunk meg a Prometheusról, hogy egy tudósokból álló expedíció az ember földi életének eredetére utaló nyomokat talál. Ezeket követve indulnak kutatóútjukra, mely az univerzum legtávolabbi, legveszélyesebb vidékére vezet. Olyan tájra jutnak, és olyan ellenségekkel kell szembenézniük, amilyenről ember eddig nem is álmodott. Még a rémálmaikban sem. Egy szörnyű csata vár rájuk, amennyiben alul maradnak, akkor az egész emberiség velük pusztul. Ez a leírás azonban kissé csalóka, mivel a Prometheus egyrészt több mint egy egyszerű sci-fi, másrészt nem tekinthető Alien-filmnek, mivel főhőseink valójában nem is találkoznak a Halállal.

A Prometheust úgy lehetne leginkább leírni, mint egy elgondolkodtató és egyben izgalmas, jövőben játszódó történetet. A felszín alatt olyan kérdésekre keresi a választ Ridley Scott, mint a tudomány és a halhatatlanság keresésének összefüggései és robotmechanika fejlődésének lehetőségei. A válaszok megadásához egészen mitológiai síkig megy vissza, és Prometheustól eredeztet mindent, aki ellopta a tüzet az istenektől az emberek számára.

A filmmel kapcsolatban megoszlik a nézők véleménye: egyesek csalódottak és úgy vélik, hogy bizonyos jelenetek túlzottan emlékeztetnek korábban már látott Alienes részekhez. Szerintem a film lényege és rendkívülisége az elméleti síkon ragadható meg, nagyon jó az alapanyag. Amivel ezt feltöltötte Ridley Scott, az sem sikerült felemásra: minden izgalom és feszültség benne van a történetben, amiért valaki szeretheti az Alien filmeket (habár továbbra sem tartozik a sorozathoz), a látvány kitűnő (3D-ben különösen az), ráadásul nagyszerű színészeket szerződtettek a szerepekre. Michael Fassbender platinaszőke hajjal bravúrosan formálja meg a robotot, Charlize Theron alakítása is rendkívül figyelemre méltó és Noomi Rapace-ról sem szabad elfeledkezni, aki a svéd tetovált lány óta jobbnál jobb szerepekben tűnik fel.

Tehát, beváltotta a Prometheus a hozzáfűzött reményeket? A válasz egyértelműen pozitív. Napjainkban számtalan lenyűgöző látványvilággal megspékelt film kerül moziba, amelyekben a tartalom igencsak elveszik. A Prometheus azon ritka sci-fik egyike, amelyben a mondanivaló sokkal hangsúlyosabb, mint maga a kivitelezés – de természetesen nem probléma, hogy az is rendben van. A Prometheus tehát leginkább az értő közönség számára készült, de azok tetszését is elnyerheti, akik csak egy precízen megalkotott univerzumba szeretnének csöppeni. Az Alien rajongók számára pedig egyértelművé válhat, hogy a Prometheus szervesen nem alkotja a sorozat részét, habár bizonyos szempontból tekinthető az előzményének.

Prometheus

Rendező: Ridley Scott

Főszereplők: Noomi Rapace, Michael Fassbender, Charlize Theron

Forgalmazó: InterCom

A cikk eredeti megjelenése: 2012. 06. 23. www.nembulvar.hu

Woody Allen nevét hallva senki sem marad vélemény nélkül. Van aki szereti, van aki nem – de a nézőre gyakorolt hatása vitathatatlan. Legújabb filmjét, egy romantikus vígjátékot Párizsban készítette el, amely igazi meglepetéseket tartogat…

Először megemlíthetnénk, hogy mit is keres Owen Wilson egy Woody Allen-filmben? Film megnézése után a válasz egyértelmű: egy olyan főhős kellett, aki könnyen megszerethető komikus alkat, ám annyira kifinomul művész, hogy minden ripacsságát a tengerentúlon felejti. Owen Wilson éppen ilyen. Az általa megformált karakter egy alkotói válságban lévő forgatókönyvíró, aki a menyasszonyával érkezik álmai városába, Párizsba és szorgalmazza, hogy költözzenek ide. Lenyűgözi Párizs (főképp esőben), és az utcákat róva fantáziál a század eleji művészekről, akik annyi inspirációt gyűjthettek a fények városában.

Másodszor beszélhetnénk magáról Párizsról. Amikor egy romantikus film a szerelem városában játszódik, az általában egy rendkívül elcsépelt húzás. Vajon miért esett Woody Allen ebbe a banális hibába? Nos, a válasz itt is egyértelmű a film megtekintése után: akinek van érzéke hozzá, csak tegye nyugodtan. A filmben nemhogy nem tűnik lerágott csontnak Párizs Eiffel-tornyostól, Notre Dame-ostól, Diadalívestől stb., hanem a néző kedvét is meghozza, hogy el(vagy vissza)menjen erre a gyönyörű helyre. Úti filmekben sem lehetne ilyen meseszépen bemutatni Párizst, ahogy Woody Allen tette. Amikor a főhős áradozik a városról, a nézőnek jóformán a szíve szakad meg, hogy most nem lehet ott… A pár éve bemutatott Párizs, szeretlek! egy valóságos, hétköznapi városképet mutatott be kisfilmjei által, ezzel szemben az Éjfél Párizsban pedig egy varázslatos helyet, amelynél nem találhatunk szebbet a föld kerekén. E film tökéletes reklám Párizsnak!

Harmadszor jöjjön pár szó a film karaktereiről. Hogy veszi a bátorságot Woody Allen, hogy egy filmbe, mi több, egy helyszínre, tömörítsen olyan művészeket, mint Ernest Hemingway, Cole Porter, T. S. Elliot, F. Scott Fitzgerald, Gertrude Stein, Pablo Picasso, Salvador Dalí és Luis Buñuel? E kérdés megválaszolásával eljutottunk arra a pontra, hogy ismertessük, miről is szól a film. Tipikus Woody Allen vonás, hogy egyrészt történik valami a filmben, másrészt a néző elkezd gondolkodni mit is lát – és valami egészen rendkívülire bukkan a felszín alatt. Az imént említett emberek hétköznapi tulajdonságokkal felruházva elevenednek meg előttünk, ráadásul egy karikatúraként ábrázolva. Mindegyiknek van valami flúgja vagy furcsa jellemvonása, viszont cselekedeteiket és gondolkodásukat tekintve nem térnek el egy átlagos embertől, vagy főhősünktől sem (aki időutazás segítségével csöppen az általa aranykornak titulált 1920-as évek Párizsába). Allen interpretációja szerint ezek az emberek saját életüket szövik bele műveikbe és a kiindulópont akár egy banális hétköznapi esemény is lehet – a sztori szerint főhősünk is több nagy mű megszületését segítette elő.

Negyedszer, Woody Allenről elterjedt az utóbbi filmjeit figyelembe véve, hogy sok sztárt foglalkoztat egy filmben különböző mellékszerepekben, viszont ez gyakran az alkotás rovására megy: egyrészt a színész is félvállról veszi, másrészt csak nézőcsalogatónak használja őket. Nos, az Éjfél Párizsbanra nem igaz a fenti sztereotípia, mondhatni a mellékszereplők villanásai maradnak a legemlékezetesebb alakítások a filmben. Marion Cotillard, Adrien Brody, Kathy Bates, Michael Sheen vagy a francia First Lady Carla Bruni mind-mind üde színfoltjai a mozinak. Egyedül Rachel McAdams játéka túlzás egy kicsit, a kelleténél hisztérikusabban formálja meg a céltudatos menyasszonyt.

Woody Allen filmjeit gyakorta titulálják réteg-filmeknek, viszont erre tökéletes ellenpélda az Éjfél Párizsban. A könnyedén követhető cselekmény, a szarkasztikus humor és mélyben lappangó gondolatok egyvelege egy üdítő filmet eredményez, amely akár délutáni limonádénak is elmegy, de egy lefekvés előtti gondolatébresztő kategóriába is belefér. Az Éjfél Párizsban végső kicsengése szerint az emberek mindig az a kort tartják unalmasnak, amelyben ő maguk élnek. Az elvágyódás egy idealizált világba az emberi természet velejárója – szeretnek nosztalgiázni vagy hamisan bálványozni bizonyos múltbéli időszakokat. Viszont Párizs állandó, kortól és nemtől függetlenül ugyanolyan varázslatos mindenki számára – talán nemcsak Woody Allen sugallata szerint…

Éjfélkor Párizsban (Midnight in Paris, 2011)

spanyol, amerikai romantikus vígjáték, 94 perc

Rendező: Woody Allen

Főszereplők: Owen Wilson, Rachel McAdams, Marion Cotillard

Forgalmazó: Budapest Film

A cikk eredeti megjelenése: 2012. 04. 05. www.nembulvar.hu

A lazacok és Jemen egy azon mondatban történő említése óriási paradoxonnak hat. Azonban a Lazacfogás Jemenben rávilágít, hogy annyira mégsem, hiszen a lehetetlen is lehetséges. A filmből választ kaphatunk, hogyan függ össze a műlegyes horgászat komoly politikai lépésekkel, láthatunk nem várt hősiességet és lassan bimbózó szerelmet.

Mire is számítson a néző egy ilyen cím hallatán? A szinopszis alapján romantikus vígjáték, azonban nem a szó szoros értelmében vett vígjátékról van szó. A történet úgy kezdődik, hogy a boldogtalan Fred Jones (Ewan McGregor), a halászat-specialista egy nap különleges, vagy talán inkább nevetséges projekt vezetésére kap felkérést egy bizonyos Harriet Chetwode-Talbottól (Emily Blunt): Jemenben száraz, kiapadt folyómedreiben kell meghonosítania a lazachalászatot. Az ötlet mögött egy jemeni sejk (Amr Waked) áll, aki egyben egy skóciai sportbirodalom tulajdonosa. A sejk abban hisz, hogy ha a pecázást meghonosítja saját országában is, akkor elősegíti a békét és a spirituális felemelkedés a gyilkos indulatok uralta országban.

A Lazacfogás Jemenben valójában egy igazán európai film, angol humorral fűszerezve. Az amerikai romantikus vígjátékokra szocializálódott átlagnéző talán unalmasnak és száraznak tarthatja a filmet, hiszen hiányoznak belőle a tipikus klisék és a minél nagyobb poénra gyúró jelenetek. Viszont az európai vígjátékok úgyis meg tudják nevettetni az embert, hogy közben még valamilyen útravalóval is szolgálnak. A Lazacfogás Jemenben tanulságos történet arról, hogy a lehetetlen nem létezik, illetve, hogy a politika az élet minden területét behálózza. Afganisztánról és a háború okozta fájdalmakról is érdekes gondolatokkal gazdagodhatunk és tesszük mindezt úgy, hogy egy csepp vér nem folyik a képernyőn. Zseniális. A szerelmi szál pedig csak hab a tortán, a rendező megkímél minket az amerikai szirupos kapcsolatoktól és valójában egy olyan pár kibontakozását láthatjuk, akikről talán még a néző sem hiszi el, hogy egymásnak valóak lennének – legalábbis egy ideig.

A film főszerepére Ewan McGregor igazán találó választásnak tűnik, hiszen a skót színész rendkívül hitelesen passzol a skót tájakhoz. Ewan McGregor számára nemcsak ezért lehet örömjáték Fred Jones szerepe, hanem mostanság dúskál az érzelmileg visszamaradott karakterek megformálásában (Kezdők, 2010), továbbá egyik korábbi kiemelkedő alakítása szintén halakhoz kapcsolható (Nagy hal, 2003). A Lazacfogás Jemenben-ről elmondható, hogy abból a szempontból is tipikusan európai film, hogy még a legkisebb mellékszerepben is meggyőző színészi játékot láthatunk, pedig „csak” egy romantikus vígjátékról beszélünk.

A Lazacfogás Jemenben rendezője Lasse Hallström, akinek neve nincs benne az amerikai mainstreamben, pedig eddigi munkái alapján lassan meg kellene jegyeznünk. Korábbi alkotásai közül kiemelendő például a Gilbert Grape (1993), Szóbeszéd (1995), Árvák hercege (1999), Csokoládé (2000), Kikötői hírek (2001), Befejezetlen élet (2005), Casanova (2005), Hacsi – A leghűségesebb barát (2009), Kedves John! (2010).

A Lazacfogás Jemenben címe tehát senkit ne ijesszen meg! Egy rendkívül üdítő vígjátékot takar a vicces cím, amely a történet igen tömör kivonatát tartalmazza. Akár úgy is összegezhetnénk a látottakat, hogy ismert színészek láthatóan örömmel játszanak csodálatos és egzotikus tájakon (mint Skócia vagy Jemen), a sztori pedig legalább annyira érdekfeszítő, hogy észre sem vesszük azt a csaknem két órás időtartamot. Kicsit limonádé, kicsit elgondolkodtató, kicsit vicces, kicsit szerelmes, kicsit drámai, kicsit politikai – azonban a „sok kicsi sokra megy” – elv ez esetben is érvényes, a film megtekintése minden korosztálynak ajánlott!

Lazacfogás Jemenben (Salmon Fishing in the Yemen, 2011)

angol romantikus vígjáték, 111 perc

Főszereplők: Ewan McGregor, Emily Blunt, Kristin Scott Thomas

Rendező: Lasse Hallström

Forgalmazó: Fórum Hungary

A cikk eredeti megjelenése: 2011. 10. 29. www.nembulvar.hu

„A tömeg összecsődítésének nincs annál egyszerűbb módja, mint közhírré tenni, hogy egy bizonyos időpontban, egy bizonyos helyen valaki megpróbál valamit, s ha nem sikerül, az életével fizet"- vallotta Harry Houdini szabadulóművész.

Harry Houdini minden kétséget kizárva 1874. március 24-én Budapesten a VII. kerületben született Weisz Erik néven. Egyes források szerint pár napos korában, mások szerint kettő vagy négy évesen költözött családja az Egyesült Államokba. A Wisconsin állambeli Appleton nevű városban telepedtek le, amit Houdini a szülőhelyének nevezett egész életében.

Édesapja rabbi és jogtanácsos volt. Otthon magyarul, jiddisül vagy németül beszéltek, angolul sosem. A család szegénységben élt ezért Houdininek már egész fiatalon munkát kellett vállalnia. Dolgozott cipőpucolóként, újságkihordóként és munkásként egy nyakkendőgyárban.

Különös képességeire akkor derült fény, amikor süteményt szeretett volna szerezni a konyhából és ehhez ki kellett nyitnia egy zárat. Kilenc évesen beállt egy vándorcirkuszba és kártyatrükkökkel szórakoztatta a nézőket. Testvérével szemtanúja volt egy spirituális jellegű előadásnak, amelyben a megbilincselt előadó egy lezárt láda belsejéből szellemekkel kommunikált. Houdini szkeptikus volt a produkció valóságtartalmát illetően és ezután határozta el, hogy szabadulóművész lesz.

Tizenhét évesen hagyta el a szülői házat és ekkor vette fel a Harry Houdini nevet. Harry az Erik-Ehrich-Ehrie becézéséből származott, a Houdini pedig egy francia bűvész (Robert Eugen Houdini) után. Fizikailag erősítette magát, futott, súlyokat emelt, úszott, fürdőkádban gyakorolta a levegő visszatartását. Szabadulásait nagy részben erejének, hajlékonyságának és fájdalomtűrő képességének köszönhette. Akár négy percig képes volt víz alatt maradni és a lábával át tudott fűzni egy cérnát egy tűn. Ezen képességei tették minden idők legnagyobb szabaduló művészévé. George Bernard Shaw szerint a világon a három legtöbbet emlegetett név Jézus Krisztus, Sherlock Holmes és Houdini.

Houdini olyan mutatványokkal kápráztatta a közönséget, hogy kötelekből, láncokból, bilincsekből, zubbonyokból szabadult ki a legbizarrabb körülmények között (magasból, fejjel lefelé lógva, víz alól, börtönből). 1918-ban, a New York-ban eltüntetett egy elefántot, a legnagyobb dolgot, amelyet bűvész addig is láthatatlanná tett. Houdini soha sem állította, hogy mutatványait természetfeletti képességek segítségével hajtotta volna végre (sőt erőteljesen fellépett a sarlatánok ellen), viszont mutatványainak állandó veszélyeire, azok esetleges káros következményeire mindig tudatosan hívta fel a nézők figyelmét. Houdini nem csupán a bűvészetben volt úttörő: 1916 és 1923 között öt filmet is készített. Valószínűleg csak halála akadályozta meg abban, hogy hangosfilmekben is szerepeljen.

Halála legalább olyan bizarr, mint élete nagy része. A McGill egyetem hallgatóinak tartott bemutatón kijelentette, hogy hasizmai olyan erősek, hogy bárki hasba ütheti, akkor sem lesz baja. Az egyik diák kapott az alkalmon és váratlanul hatalmas ütést mért Houdini hasára. A bűvész még egy esti fellépést is tartott, de a hotelbe érve rosszul lett. Kiderült, hogy az ütéstől gyakorlatilag szétrobbant a vakbele és mérgezőanyagokkal árasztotta el testét. Műtét után még napokig öntudatánál maradt, de elkapott egy fertőzést, amit már ő sem tudott legyőzni. 1926. október 31-én Detroitban érte utol a halál.

A New York Times Houdinit a modern idők legnagyobb showman-jei közé sorolja. Houdini néhány kivétellel maga találta ki trükkjeit, és csak négy legközelebbi segítőtársa tudta a legnehezebb mutatványok megoldását. Egy-két olyan számának azonban csak ő tudta a titkát, hiába is próbálnák utánozni. Produkciói olyan nehezek voltak, hogy sokszor csupán pillanatokon múlt az élete, de szívesen vállalta a veszélyt. Minden idők legnagyobb bűvésze szeretett volna lenni, s elmondható, hogy ez a vágya teljesült is: híres szabadulásainak titkát sohasem fejtették meg.

A cikk eredeti megjelenése: 2011. 03. 24. www.nembulvar.hu

Harmincnégy éve halt meg rejtélyes körülmények között Elvis Presley. Még ma is élhetne, hiszen a hetvenötöt sem töltené be.

Elvis Presley-t senkinek nem kell bemutatni, mindenki ismeri. Már életében legenda volt, minden adottsággal rendelkezett, ami a világsztárrá váláshoz szükségeltetik. Öltözködése, hajviselete, táncmozgása, életfelfogása felpezsdítette az 1950-es évek zenei és kulturális életét, a rock ’n’ roll általa jött létre bombasztikus slágerek kíséretében. Mindehhez csatlakozott egy igazán különleges hang: Gregory Sandows, a Columbia Egyetem zeneprofesszora szerint „Elvis egyszerre volt basszus, bariton és tenor a legszokatlanabb módon, ahogyan senki más, sem a klasszikus, sem a popénekesek közül.” Annyi bizonyos, hogy Elvis két és egyharmad oktávos hangterjedelme az érzelemkifejező hangszínek nagyon széles skálájával rendelkezett. Lefektette minden rocksztár működésének alapjait, még azokét is, akik korábban éltek. Ahogy John Lennon mondta: „Elvis előtt nem volt semmi.” Bruce Springsteen így summázta véleményét a mindenkori zenei palettáról: „Van egy csomó kemény srác. Vannak trónkövetelők. Vannak küzdők. De Király csak egy van.”

Életének utolsó éveiben Elvis megváltozott. Ahogy az American Heritage magazin írta egyik fellépéséről: „Elvis Presley karcsú, energikus, valahai önmagának groteszk karikatúrája. Iszonyúan elhízott, értelmileg eltompult a gyógyszertárnyi szertől, amit nap mint nap beszed, alig bírta túlélni ezt a rövid kis koncertet”. Az utolsó turné nagyon megviselte Elvist, állítólag amint leszállt a gépe, egyből lefeküdt és a show kezdetére ébresztgetni kellett, ráadásul orvosi tanácsra fűzőt viselt a színpadon.

Az utolsó koncert Indianapolisban volt 1977. június 26-án. „A nagy kérdés, lefogyott vajon? Két évvel ezelőtti itteni legutolsó koncertjén Elvis jócskán túlsúlyos és beteges volt, előadása mondhatni letargikus. Amint az Arénában kihúnytak a fények, érezni lehetett a közönségen átfutó könyörgést: Elvis, nehogy kövér legyél! És akkor megjelent arany-fehér ruhában, fehér csizmában, és olyan energiával töltötte föl a színpadot, hogy mindenki megkönnyebbült. 42 évesen, dereka körül ugyan jelentős úszógumival, de olyan ellenállhatatlan erővel adta elő magát, mint az igazi Elvis fénykorában!” –írta az Indianapolis Star.

Ezután a Király párhetes szabadságra ment a következő turné előtt. 1977. augusztus 16-án memphisi otthonában a hálójához tartozó fürdőben a földön fekve talált rá menyasszonya, Ginger Alden, már a hullamerevség állapotában. Ekkor a Király negyvenkét éves volt és 159 kilogramm. Milliók zarándokoltak el temetésére Memphisbe, még Jimmy Carter elnök is beszédet mondott. Az USA államaiban félárbócra eresztették a lobogókat.

Elvis halálának körülményei máig foglalkoztatják az embereket. Ennek elsősorban az az oka, hogy a boncolási jegyzőkönyvet 1977. októberében zár alá helyezték, és a jelenlegi törvények szerint ötven évig nem bontható fel. Dr. Jerry Fransisco, halottkém még a boncolás ideje alatti sajtótájékoztatón bejelentette, hogy Elvis halálát szívritmuszavar okozta. Hamarosan kiszivárgott, hogy Elvis holttestében legalább tízféle drogot találtak, amelyek közül néhány keverése akár halálos kombinációt jelenthetett. Elvis azonban már régóta gyógyszereken élt, egyik munkatársa szerint valóságos lábon járó patika volt. Nemcsak pontosan tudta, hogy a tablettáknak milyen hatása lehet, de szervezete szinte immun volt a gyógyszerekkel szemben.

Így megindultak a találgatások. Egyik verzió szerint Elvis öngyilkos akart lenni ezért túladagolta magát. Ennek ellentmond közelgő esküvője és az új turné. Elképzelhetőnek tartják azt is, hogy halálos betegség végzett a Királlyal. A feltételezést cáfolja a teljes körű kivizsgálás, amin Elvis 1977-ben átesett és túlsúlyán kívül semmilyen kóros elváltozást nem találtak szervezetében. Ehhez kapcsolódóan kitalálták, hogy Elvis bulémiában szenvedett, amit szíve nem volt képes elviselni. Az állításnak ellentmond, hogy Elvis hozzászokott a megerőltetéshez, hiszen fiatalkora óta rendszeresen mozgott. Ezek mellett még egy maffia leszámolást is lehetségesnek tartanak a rajongók, mivel egy FBI ügyben koronatanú volt Elvis és halálakor az apja is gyilkosságról beszélt. Ennek ellenére az FBI kizárta ezt a lehetőséget. Ne feledkezzünk meg arról sem, hogy Elvis nem halt meg. Rengeteg rajongó bizonygatja, hogy a Király él, amit ezernyi Elvis-észlelés támaszt alá. Állítólag a Királynak elege lett a közszereplésből és új néven új életet kezdett. Sose lehet tudni, mindenesetre annyi bizonyos, hogy a legenda tovább él, hiszen Elvis Presley ma is legalább annyira népszerű, mint saját életében.

A cikk eredeti megjelenése: 2011. 08. 16. www.nembulvar.hu

Anne Frank naplóját milliók olvassák világszerte, egyike a legismertebb nem szépirodalmi műveknek, hozzávetőleg 30 millió példányban kelt el. Hatvanöt éve ezen a napon hunyt el a tizenhat esztendős zsidó lány.

Anneliese Marie Frank 1929. június 12-én született Frankfurtban. A családja e városban élt, ahol békésen megfért egymás mellett a zsidó és nem zsidó népesség, a gyerekek együtt jártak iskolába a katolikusokkal, protestánsokkal és zsidókkal együtt. 1933 márciusában a frankfurti választásokon Adolf Hitler náci pártja győzött, antiszemita megmozdulásokra került sor, így Anne édesapja, Otto Frank elhatározta, hogy elhagyja Németországot. A család Hollandiába menekült.

Frankék új életet kezdtek, berendezkedtek, vállalkozást alapítottak. Viszont a németek 1940 májusában lerohanták Hollandiát és begyűrűzött a zsidók üldözése. Margotnak és Annének, akik kitűnően tanultak és sok barátjuk volt, el kellett hagyniuk az iskolát a törvények miatt, kizárólag zsidó iskolába járhattak és sárga csillagot kellett viselniük.Anne 1942. június 12-én tizenharmadik születésnapjára egy naplót kapott ajándékba. Úgy írta bejegyzéseit, mintha egy fiktív barátnőjével társalgott volna, ezért minden bejegyzése „Kedves Kittym!” megszólítással kezdődik.

Ugyanezen a nyáron Anne nővére, Margot munkaszolgálati behívót kapott Németországba. A családfő tudta, hogy ez deportálást jelent, így már másnap elrejtőztek. Frankék egy másik családdal huszonöt hónapig bujkáltak Amszterdam belvárosában, Otto cégének hátsó épületében. Évekig éltek anélkül, hogy felfedezték volna őket egy padlástérből kialakított helyiségben, ahol barátaik ellátták élelmiszerrel. Naplójában Anne leírja viszontagságos életüket a rejtekhelyen: ő olvasással és tanulással töltötte az idejét, folyamatosan írta bejegyzéseit a naplóba, érzéseit, gondolatait a családról, a világról, a háborúról, a háború és a zsidóüldözés ellenére hitét nem adta fel. Kezdetben csak magának írogatott, később, amikor megérett benne az elhatározás, hogy híres írónő lesz, elővette régi írásait, és módszeresen átírta, javítgatta őket. Az volt a terve, hogy naplója alapján könyvet ír a háborúról, és hű képet fest benne a német megszállás éveiről Hollandiában. A napló azonban nem egy későbbi regény alapja lett, hanem a nácizmus szörnyűségének a mementója. (A háború után derült ki, hogy a nácik megszállásuk alatt 110 000 zsidót deportáltak Hollandia területéről, ezt 5000-en élték túl.) „A nácik nem egyszerűen hatmillió zsidót öltek meg, hanem egy zsidót hatmilliószor" /Abel Herzberg/.

A napló utolsó bejegyzésének időpontja 1944. augusztus 1. Ezután három nappal egy máig ismeretlen személy feljelentette őket, a rendőrök körbefogták a házat. Kérdezősködtek, elmentek, de később visszatértek és módszeresen átkutatták a házat, felfedezték a titkos épületszárnyat, a rejtőzködőket megtalálták és elhurcolták. (Csak Miep Giest nem tartóztatták le, aki a rejtőzködők élelmezéséért felelt - ő később visszatért, és magához vette az ott maradt iratokat és személyes holmikat, köztük Anne naplóját is, bízva abban, hogy a háború után átadhatja a lánynak és családjának.) Frankékat Westerborg-ba vitték, a Hollandia északi részén álló ideiglenes táborba. Innen Auschwitzba hurcolták őket, ahonnan Annét és nővérét, Margot-t Bergen-Belsenbe vitték tovább. 1945. március 12-én, a tábor felszabadulása előtt néhány héttel mindketten tífuszban haltak meg.

Anne Édesanyja Auschwitzban lelte halálát. Édesapjuk, Otto Frank megmenekült. Amszterdamba hazatérvén tudta meg, hogy felesége meghalt a koncentrációs táborban, később a Vöröskereszten keresztül kapott értesítést lányai haláláról. Anne naplóját Miep Gies-től kapta meg. Miután elolvasta lánya személyes gondolatait, többek rábeszélésére 1947-ben adta ki, így lett Anne Frank naplója ismert és világhírű. Hatvanöt nyelvre lefordították, színdarabot, filmet, operát írtak belőle. Az Otto által kiadott első napló nem tekinthető teljesnek (kivett belőle részeket), de halála után (1980) a teljes kritikai kiadás látott napvilágot.

A cikk eredeti megjelenése: 2010. 03. 12. www.nembulvar.hu

1962. október 5-én jelent meg a Beatles első kislemeze a boltokban Love Me Do címmel. A Beatles nyolcéves pályafutása alatt olyan világrekordokat állított fel a zeneiparban, melyek nagy részét máig nem sikerült senkinek sem megdöntenie.

A Beatles 1959-ben alakult meg Liverpoolban. A kikötővárosba érkező tengerészek, üzletemberek jóvoltából felpezsdült a popélet, miután az angol fiatalság megismerkedett a divatos amerikai előadók lemezeivel. Az iskolatársakból és gyerekkori barátokból alakult The Silver Beatles a helyi sikerek után Hamburgba szerződött, ahol a kikötői negyed éjszakai klubjaiban játszottak napi 8-10 órát. A rendkívül megerőltető munka jó iskolának bizonyult, s megteremtette azokat az alapokat, melyeken a hatvanas évek elejétől a Beatles karrierje kibontakozott.

A liverpooli fiúk 1962-ben tértek vissza szülővárosukba, ahol az azóta lebontott Cavern klubban játszottak. Itt fedezte fel őket Brian Epstein. Tagcserék után alakult ki a legendás négyes: John Lennon (ének, gitár), Paul McCartney (ének, basszusgitár), George Harrison (szólógitár, ének), Ringo Starr (dobok) felállással. Epstein elvállalta menedzselésüket, s Londonban megpróbálta lemezszerződéshez juttatni őket. Több sikertelen próbálkozás után George Martin producer látott fantáziát a zenekarban és kikérte őket a hamburgi lemezcégtől, amely könnyű szívvel vált meg tőlük, még bánatpénzt sem követelt. Valószínűleg a második világháború óta ez volt Németország legnagyobb vesztesége.

1962. október 5-én készült első kislemezük, a Love Me Do az angol lista tizenhetedik helyére került fel, majd az ezt követő Please, Please Me már a slágerlisták élén landolt. Következő évben több nagylemezük is megjelent és a tengeren túlra is átért a Beatles őrület. Az együttes az új ifjúsági lázadás és a köréje szerveződő szubkultúra megteremtőjeként több milliós rajongótáborra tett szert. 1964-ben a Billboard slágerlistáján a Beatles foglalta el az első öt helyet. Ez más előadónak azóta sem sikerült. (A dalok a Can't Buy Me Love, Twist and Shout, She Loves You, I Want to Hold Your Hand, és a Please Please Me voltak.)

Utolsó hivatalos koncertjüket San Franciscóban adták 1966. augusztus 29-én, ezek után a lemezekre koncentráltak, bár egy-két botránnyal is felhívták magukra a figyelmet. Lennon és Harrison ekkoriban kezdtek kísérletezni az LSD-vel, és McCartney is követte őket. Később a Lucy in the Sky with Diamonds című számukat be is tiltatták, mert úgy találták, hogy a dal kábítószerre buzdítja a fiatalokat. Illetve Lennon akkor keltett világhírű megbotránkozást, amikor kijelentette, hogy a kereszténység haldoklik, és a „Beatles népszerűbb, mint Jézus.” A heves bírálatokat követően egy sajtótájékoztatón bocsánatot kért, mert a Beatles dalait tiltólistára tették az amerikai rádiók, a déli államokban nyilvánosan égették el lemezeiket és olyan radikális csoportoktól kaptak fenyegetéseket, mint a Ku Klux Klan.

1968 környékén a tagok között fokozatosan romlani kezdett a viszony. Utolsó két albumuk, az Abbey Road és a Let It Be megjelenése után a helyzet már tarthatatlanná vált, az együttes 1970-ben feloszlott. Ezután mind a négy Beatle jelentetett meg szólóalbumokat. Egyes lemezeik tartalmaznak együttműködéseket alapító Beatles tagokkal; Starr Ringo-ja az egyetlen, ami tartalmaz kompozíciókat, előadásokat mind a négyüktől, habár külön számokban.

A rajongók leghőbb álma, a csapat esetleges újraegyesítése véget ért 1980. december 8-án, amikor egy őrült rajongó lelőtte John Lennont New Yorkban. Ekkor a Beatles végleg legendává vált. Tagjai az együttes feloszlása óta is minden évben jelentettek meg nagylemezt antológia vagy sosem hallott koncertfelvétel formájában. 2001 novemberében George Harrison is elhunyt. Paul McCartney jelenleg 67 esztendős, Ringo Starr pedig 69.

A Beatles a rockzene legnagyobb hatású és legsikeresebb zenekara, akik 2004 végéig világszerte több mint 1,3 milliárd lemezt adtak el, többet, mint bárki más. A Beatles több eladási rekordot is felállított és több mint ötven Top 40-es kislemezük jelent meg. Az első brit zenekar volt, mely folyamatos népszerűségre tett szert az USA-ban, nem kevesebb, mint huszonhét első helyezett dalt jegyezve. Ennek köszönhetően a Beatles a 20. század legsikeresebb zenekara lett. Yesterday című daluk a modern kori zenetörténet legtöbbször feldolgozott slágere, mivel több mint háromezer változata létezik.

Titkuk a mai napig megfejthetetlen: nem voltak hangszervirtuózok, rendkívüli hangjuk sem volt, ám azt az elegyet azonban, amit ők négyen alkottak, senki sem tudta utánozni. Soha nem engedtek a csábításnak, hogy összeálljanak egy nosztalgiakoncertre. Lemezeik azonban azóta is fogynak, halhatatlanságukat már több mint három évtizede örökre bebiztosították.

A cikk eredeti megjelenése: 2011. 10. 05. www.nembulvar.hu

Harmincegy éve látta meg a napvilágot Louise Brown, az első mesterséges megtermékenyítés során fogant egészséges gyermek.

Lesley és John Brown már kilenc éve szerettek volna közös utódot, de az asszony petevezeték elzáródása miatt úgy tűnt, hogy ez nem lehetséges. Ám Lesley jelentkezett Robert Geoffrey Edward pszichológus és Patrick Steptoe nőgyógyász vezette „kémcső” programba és 1977. november 10-én mesterségesen megtermékenyített petesejt beültetést hajtottak végre. 1978. július 25-én 23 óra 47 perckor az angliai Oldhamban császármetszéssel világra jött a 2600 grammos Louise Brown. Az egészséges kislány születése új távlatokat nyitott meg a meddő házaspárok életében.

Louise Brownnak teljesen hétköznapi gyermekkora volt. A szülei az előtt beszéltek neki különös fogantatásáról, hogy iskolába ment: „apa és anya megmutatták a születésemről készült videót, és megpróbáltak mindent elmagyarázni, ahogyan azt egy hétévesnek lehet.” Louise semmiképpen sem számított nagyon különös egyednek a családban, mivel négy évvel fiatalabb húga, Natalie szintén lombikbébiként fogant (ő volt a világon a negyedik). Továbbá Natalie azzal is világrekorder lett, hogy ő volt az első olyan lombikbébi, aki természetes úton esett teherbe és egészséges gyermeket szült.

A Brown család pár éve újra címlapokra került, mivel Louise is követte húga példáját és 2006-ban életet adott Cameron nevű fiának mindenféle komplikáció nélkül. A boldog apa, Wesley Mullinder így nyilatkozott: „Túláradó boldogság tölt el minket, és tudom, hogy Louise-ból kiváló anya lesz.”

Louise Brown születése óta jelentős fejlődésen ment keresztül a lombikbébi program anyák millióinak adva reményt. Hazánkban először 1993. júliusában, a budapesti Szent János Kórházban született meg az első lombikbébi, aki a Veronika nevet kapta.

Nem is olyan régen, nagyjából harminc éve a lombikbébi fogalma futurisztikus álom volt csupán, s nem kisebb vádakkal támadták az első mestersége megtermékenyítést végző orvosokat, mint az erkölcstelenség és etikátlanság. A szakértők többsége már az első lombikbébi születésekor is elfogadta a gyermektelen házaspárok számára nyílt páratlan lehetőséget, viszont etikailag komoly fenntartásokkal álltak a testen kívüli megtermékenyítés továbbfejlesztése előtt.

A problémák alapvetően túlmutattak azon a filozófiai kérdésen, hogy az ember játszhat-e istent, s beavatkozhat-e a „teremtés” folyamatába. Olyan kérdések elé állította a tudomány az orvosokat, biológusokat és jogászokat, melyek gyakorlatiasságuk ellenére komoly erkölcsi vonatkozással bírtak. Például mi legyen a sorsa azoknak az embrióknak, melyek nem kerültek beültetésre, jogilag elfogadható-e a „felesleges” megtermékenyített petesejtek megsemmisítése, az azokon való kutatás, nem kisebb problémaként jelent meg az új technikával együtt, mint a béranyaság, donor-apaság kérdései.

Üveghengerben fejlődő magzatok központi köldökzsinórra csatlakozva, felnőtt klónok a fölébredés pillanatára várva, apa és anya nélküli születés. Ezek a képek ma még csak fantasztikus filmekben létezhetnek, a tudomány rohamos fejlődése azonban egyáltalán nem zárja ki, hogy egyszer majd a valóság részei lehetnek ezek a ma még erkölcsileg is kérdéses beavatkozások.

A cikk eredeti megjelenése: 2009. 07. 25. www.nembulvar.hu

1743-ban ezen a napon született Jean-Paul Marat, a francia forradalom hírhedt alakja. Orvos, természettudós és filozófus is volt egy személyben. Meggyilkolása a francia történelem egyik legfelkapottabb témája.

1743. május 24-én a svájci Boudry-ban született Jean-Paul Marat. Tizenhat évesen került Franciaországba. 1789-ig filozófiai, politikai tanulmányokat publikált és háziorvosként is dolgozott. Az önmagát nem kímélő munkatempó miatt többször idegkimerültségben szenvedett. Betegsége súlyosbodott amikor a Francia Akadémia több ízben visszautasította kérelmét, hogy kutatásai révén csatlakozhasson a tagok közé. 1789-ben újságíróként dolgozott és így került egyre közelebb az események sűrűjéhez. Tevékenysége a forradalom előrehaladtával egyre inkább kiszélesedett. Kétszer száműzték és többször betiltották lapját. Katakombákba kényszerült bujdosni egy ideig és itt szerezte bőrbetegségét.

1792-ben a királyság bukásakor tért vissza és a Konvent tagjává választották. Robespierre-rel és Dantonnal együtt elérte, hogy XVI. Lajost halálra ítéljék. Beszédeiben kifejtette a diktatúra szükségességét, bár a jakobinusok hatalomkerülése környékén háttérbe húzódott. Ebben szerepet játszott súlyosbodó bőrbetegsége is, melyhez epilepsziás rohamok is társultak.

Victor Hugo így emlékezett meg Marat-ról az 1793 című művében: „A ’törpe’ egy sárga arcú kis ember volt, aki ha ült, szinte torznak látszott; fejét hátravetette; szeme véraláfutásos volt, beteges foltok mutatkoztak az arcán. Zsíros, lapos haját egy zsebkendővel kötötte le; homloka alig látszott, arcán nagy és félelmes szája uralkodott. Hosszú nadrágot viselt, papucsot, mellényt, mely valamikor fehér szatén lehetett, és e mellény fölé egy övfélét tekert, melyben egy helyen kemény, egyenes kitüremkedés egy odadugott tőrt sejtetett.”

1793 nyarától gyógyvizes kádjában töltötte napjait, ott dolgozott újságján és írt leveleket a Konventnek. Július 13-án két üzenetet kapott egy ismeretlen nőtől, aki egy összeesküvésről írt és segítséget kért tőle. Marat felesége először nem engedte be a hölgyet, viszont amikor este újra megjelent, a beteg kérésére beengedte. Charlotte Corday egyenes Marat kádja felé vette az irányt. Mialatt Marat a Corday által írt levéből másolta a neveket, a nő egy konyhakéssel szíven szúrta és szinte azonnal meghalt. Corday már régóta tervezte, hogy megöli ellenségét, így nagyon büszke volt tettére, még dicsekedett is vele. „Egy embert öltem meg, de ezzel százezer életet mentettem meg” – mondta. Corday meggondolatlanul járt el, mivel az orvosok szerint Marat bőrbetegsége annyira súlyos volt, hogy csupán pár hónappal élhetett volna tovább. Corday elhamarkodott lépése viszont a terror elszabadulását jelentette és őt is kivégezték Marat temetése napján, 1793. július 17-én.

A cikk eredeti megjelenése: 2010. 05. 24. www.nembulvar.hu

Az idei Cannes-i Filmfesztivál talán legnagyobb port kavart alkotása végre megérkezett hazánkba is, amely a Drive rendezője és Ryan Gosling újabb közös munkája. Megtekintése erős idegzetűeknek ajánlott.

2011. egyik legsikeresebb filmje a Drive – Gázt! volt, amely a kritikusok és a nézők tetszését egyaránt elnyerte. A film egy olyan férfi történetét meséli el, aki szerelme biztonsága érdekében bármire képes, még az agressziótól sem riad vissza. Ehhez képest a Csak Isten bocsáthat meg kulcsszereplője nem repes az örömtől, amikor testvére gyilkosán kellene revansot vennie. Csak akkor veszi fel a harcot, amikor már nincs más választása.

Tulajdonképpen a Csak Isten bocsáthat meg tekinthető a Drive továbbfejlesztett verziójának. Mindkettőben Ryan Gosling a főszereplő, aki csendes és szűkszavú férfiakat formál meg (a mostaniban kb. harmad annyi mondata van, mint a Drive-ban) és ezekre a figurákra épül a dráma. Továbbá a meglepően agresszív viselkedés mindkét alkotásban dominál, viszont az utóbbiban kifejezetten brutálisnak lehet nevezni a látottakat. A Drive hangulatát is meghatározta a csordogáló (ám mégis feszültséggel teli) eseménysor és a lassított felvételek – a Csak Isten bocsáthat meg-ben mindez tovább fokozódik. Ráadásul a film látványvilága is különösen beszédesre sikerült: több zártterű helységet láthatunk, melyekben meghatározó a vörös fény. A filmzene is nagyszerűen illeszkedik ebbe a távol keleti atmoszférába. Mindebből is látszik, milyen kifinomultsággal és szakértelemmel alkották meg a filmet, mert úgy tűnik, minden a helyén van. Akkor mégis miért lett megosztó alkotás?

A film megtekintése kizárólag a 18 éven felüli korosztály számára ajánlott. Ennek oka a filmben látható brutális és kegyetlen jelenetekben keresendő. A rendező, Nicolas Winding Refn tökélyre fejlesztette, hogyan is kell művészfilmben a vászonra vinni a legdurvább fajta emberkínzást és vérontást. Valószínűleg ezért alkotja a film kontextusát a bangkoki alvilág harca, hiszen az emberekben eleve baljós asszociációkat vált ki ez a párosítás. A rendező igazán zseniálisan kreálta meg a filmet és a karaktereket – bizonyos jelenetek és szereplők hosszú időre belevésődnek a nézők memóriájába. Akármi is legyen a véleménye a film megtekintőjének, az teljesen biztos, hogy emlékezetes élményt nyújt neki.

A főszereplő Ryan Gosling nagyon ráállt ezekre a figurákra, akik alig beszélnek pár szót, viszont illegális cselekedetekkel, az agressziótól vissza nem riadva próbálnak boldogulni. A Csak Isten bocsáthat meg immár a harmadik a sorban, előtte hasonló karaktert formált meg a Drive-ban és a Túl a fenyvesen-ben is. Egyébként napjaink egyik legfelkapottabb színészéről van szó, aki nemcsak szuggesztív külsejével, hanem rendkívüli tehetségével hívta fel magára a figyelmet. Biztosan hallani fogunk róla a jövőben, akár díjkiosztó ünnepségeken is.

Bizonyos szempontból csalódás a Csak Isten bocsáthat meg, mert a néző nem azt kapja, amit a Drive alapján elvárna. Másrészt ez annál sokkal kidolgozottabb és finomabb munka – annak ellenére is, hogy a történetből teljes mértékben hiányzik a finomság. Kegyetlen, brutális és meghökkentő. Ez az a film, amiről valóban lehet mit beszélni és véleményt nyilvánítani.

Csak Isten bocsáthat meg (Only God Forgives, 2013)

francia - svéd - thaiföldi thriller, 90 perc

Főszereplők: Ryan Gosling, Kristin Scott Thomas, Vithaya Pansringarm

Rendező: Nicolas Winding Refn

Forgalmazó: Vertigo Média Kft.

A cikk eredeti megjelenése: 2014. 04. 11. www.nembulvar.hu