Meglepő módon a még 2012-ben forgatott Serena csak most került a filmszínházakba, pedig éppen akkoriban került az érdeklődés középpontjába a szinte legendássá vált színészpáros, Jennifer Lawrence és Bradley Cooper. Persze, amihez ők adják a nevüket, akár három év késéssel is robbanhat egy nagyot. Vagy mégsem?

A Napos oldal befejezése után jóformán azonnal el is kezdték a Serena előkészületeit, így 2012-ben talán még kicsit unta is egymást Jennifer Lawrence és Bradley Cooper, annyit dolgoztak együtt. A bipoláris zavarokkal küzdő férfiről szóló romantikus dráma egyöntetű sikernek bizonyult a kritikusok és a nézők részéről is, például Jennifer Lawrence szinte minden létező díjat (köztük az Oscart is) bezsebelt alakításáért. Bradley Coopert is nominálták számos kitüntetésre, és ha nem is járt akkora sikerrel, mint kolléganője, de egyértelműen az A-kategóriás színészek sorába emelkedett, akikre érdemes odafigyelni a későbbiekben. Így akár a sikerpáros együttműködésének megkoronázása lehetett volna, ha ekkoriban mutatják be a következő közös alkotásukat, a Serenát. Állítólag azért csúszott el ennyire a premier, mert a friss Oscar-díjas színésznő naptára annyira zsúfolt volt, hogy az utószinkronizálásra nem jutott egyetlen szabad napja sem egy éven keresztül. Mindazonáltal az eltelt idő alatt a nézőknek hasonló elvárásaik születhettek, mint amilyenek egy borral szemben vannak: minél tovább érlelődik, annál jobb lesz.

A történet a nagy gazdasági világválság idején zajlik Észak-Karolina ködös erdeiben. Az egykor menő faipari vállalkozó a tragikus múltú Serena személyében nem csak szerelmére, de üzleti partnerére is lel, kinek segítségével próbálja életben tartani a döglődő bizniszt. Befolyásukat és hatalmukat kihasználva a friss házasok senkit nem engednek közel magukhoz, s ettől egyre bonyolultabbá válnak a dolgok. A szenvedélyes szerelem és a fokozódó konfliktusok egyre drámaibb tettekre sarkalják őket – és ezzel még csak finoman fogalmaztunk. A Serena tulajdonképpen egy olyan szerelmi kapcsolatot mutat be, ami már azelőtt tönkrement, mielőtt egyáltalán megszületett volna. A boldogság csak pillanatokra adatik meg főhőseinknek és néző a lelke mélyén már a kezdetektől tudja, hogy ennek nem lesz jó vége. Annyi szörnyűnél szörnyűbb történéssel terhelt ez a film, hogy ilyet ritkán látni.

Elvileg minden együtt lett volna egy nagyszerű drámához, de a gyakorlatban csak egyik hiba követi a másikat. A mű első komoly gyengesége, hogy túlzottan komoly. Nyilván nem egy vígjátékról van szó, de 109 percig egyetlen nevetést sem hallhatunk, mindenki olyan komoly, mint egy vakbélgyulladás. Persze miért is nevessenek, hiszen annyi tragédia sújtja főhőseinket, amelyet nézőként is nehéz elviselni… A második probléma a dialógusokhoz kapcsolódik. Ha már a szereplők nem adnak okot a mosolygásra, azért a szájukba adott mondatok néha igen. Kedvenc részem, amikor a szerelmesek találkoznak: a férfi meglátja egy díjugrató versenyen álmai asszonyát, utána lovagol az erdőbe, majd a köszönés után szinte azonnal, csak annyit mond neki, hogy „szerintem össze kellene házasodnunk”. Persze a jóképű Bradley Coopernek nehéz ellenállni, na de akkor is… Illetve Serena reakciója is páratlan, amikor meglátja férje volt szeretőjét, aki történetesen terhes: „Nem számít, mit tettél ezelőtt. A mi szerelmünk előtt nem létezett semmi.”  Végül a harmadik végzetes tévedés az, hogy nincs semmi szerethető a film karaktereiben.  Két önző figurát látunk, akik az első adandó alkalommal a bűn útjára lépnek, a legrosszabb pedig az, hogy ezek meg sem rázzák őket. A címadó Serena kapcsán felmerül a kérdés, hogy mégis miért róla kapta a nevét a film, annyira semmilyen. Nincs a karakterében semmi hangsúlyos, habár próbál szimpatikus, gonosz, félelmetes vagy zsarnoki lenni, de egyik sem sikerül neki. A férje sem éppen kidolgozott karakter: néha nagyon kemény, például minden vágya, hogy meglőjön egy pumát, néha meg felesége kérésére, akarata ellenére gyilkossá válik. Törvénytelen gyereke csak azután lesz érdekes, miután megszületett és elég egyetlen álmatlan éjszaka azért, hogy végre önálló döntést hozzon feleségével szemben.

A Serena óriási bukásnak bizonyul, Amerikában a nyitóhétvégén 42 milliót hozott – ami még magyar viszonylatban is kevésnek számít. Hollywoodi elvárás szerint legalább a forgatás költségeinek meg kellene térülnie egy ilyen nevekkel bíró filmnél, de ez esetben nagyon félrement minden. Talán az a legborzasztóbb az egész alkotásban, hogy rossz érzéseket kelt a nézőkben. Olyan főhősöket látunk, akiket nem szeretnénk, ezáltal sajnálni sem tudjuk őket, nem hat meg tragédiájuk. Bradley Cooper karaktere és kiváltképp az utolsó nagy jelenete egyszerűen röhejes, Jennifer Lawrence pedig sosem volt ennyire átlagos és felejthető. Néha a legnagyobb sztárok is hibáznak, netán épp a karrierjük csúcsán.

Serena

amerikai-francia romantikus dráma, 109 perc, 2014 (16)

Rendező: Susanne Bier

Főszereplők: Bradley Cooper, Jennifer Lawrence

A cikk eredeti megjelenése

A tehetségkutató műsorok legszórakoztatóbb része szokott lenni a legelső selejtezőket bemutató összefoglaló, amikor a jelentkező a színpadon szembesül vele, hogy sajnos nem sok tehetsége van az énekléshez. Ilyenkor a zsűritagok vérmérséklettől függően többé vagy kevésbé udvariasan jelzik számára, hogy érdemes lenne inkább mással foglalkoznia. Ám mi van akkor, ha senki nem mondja meg az illetőnek, hogy zéró érzéke van a zenéhez? Egy ilyen hölgyről szól a film, amely nem mellesleg megtörtént eseményeket dolgoz fel.

A történet Florence Foster Jenkinsről szól, aki egy tehetős, beteg, idős dáma és mindene a zene. A második világháború idején, a csaták zajától távol, New Yorkban, saját klubesteket is szokott rendezni, amelyre férje válogatja ki a meghívottakat. Ezeken a rendezvényeken Florence áriákat énekel, házastársa pedig drámai monológokkal szórakoztatja a közönséget. A szépséghiba csak annyi, hogy egy középszerű színészről van szó és egy botrányosan tehetségtelen énekesnőről. Mindezzel nem is lenne probléma egészen addig, míg Florence ki nem találja, hogy többezres közönség előtt szeretne fellépni – és sajnos fogalma sincs róla, milyen fülsiketítő módon énekel.

Florence világába egy újonnan szerződtetett zongorista érkezésével nyerünk bepillantást. Így kiderül, hogy a kezdetben hozományvadásznak tűnő, fiatal(abb) férj gyakorlatilag búra alatt tartja álomvilágban élő feleségét, mivel szeretné megóvni minden csalódástól és rosszindulattól a betegeskedő asszonyt. Tulajdonképpen a film sem ad magyarázatot arra, amire a valóságban sem sikerült épkézláb indokot találni, hogy a művészvilág és a felső tízezerbe tartozó leginkább sznob társaság miért támogatta ezt a kulturálisan pusztító tevékenységet, amelyet Florence előadásaival véghez vitt. Maga az alkotás is legalább ennyire ellentmondásos lett: a nézőnek is kínos ezeket a durván fals áriákat hallgatni, amik már jócskán túlmutatnak a viccesség határán.

Érdemes megjegyezni, hogy a film főhősnőjét játszó Meryl Streep (leírni is szörnyű, de már) 30 évvel ezelőtt a Távol Afrikától című életrajzi drámában is megformált egy szifilisz betegségben szenvedő asszonyt – akárcsak most, hiszen az aktuális műben is elhangzik, hogy Florence már évtizedek óta szifiliszes. Azonban az 1985-ben készült alkotásban megemlítésre került, hogy amennyiben túléli a kezeléseket, mentálisan károsodhat – míg Florence esetében erről egyetlen szó sem esett. Csak találgatni tudunk, hogy esetleg ez okozhatta-e téves önértékelését – vagy mégis tudatában volt annak, hogy rettenetesen énekel. Az igazság sosem derült ki, így a mostani film sem ad rá választ.

Meryl Streeppel kapcsolatban azt is megjegyezhetjük, hogy ezúttal sem okoz csalódást. Szinte már közhelynek hat azt ismételgetni, hogy ő napjaink legjobb színésznője – és nemcsak a díjak mutatják ezt, hanem valóban rászolgált a titulusra. Egy évvel ezelőtt még egy rocker nagymama szerepében díszelgett 66 éves korát meghazudtolva a Dübörög a szív-ben. Most pedig egy legalább 80 éves dámának látszik és annyira hitelesnek hat a hol ripacs, hol esendő hölgy szerepében, hogy komolyan elgondolkodunk rajta, valóban ennyire megöregedett volna? Véleményem szerint természetesen nem. És még azt is fontos megemlíteni, hogy Florence karakterének megértéséhez sokat hozzátett két segítőtársa: az Agymenőkből ismert Simon Helberg az énektanár szerepében, illetve a kettős életet élő férjet megformáló Hugh Grant. Nemcsak egyenrangú partnerei voltak a címszereplő dívának, hanem Grant pályafutása eddig legjobb alakítását nyújtotta, annyira érzékenyen nyúlt ehhez az összetett figurához. A szereplő egyik legnagyszerűbb gondolata mellett sem mehetünk el szó nélkül: a karakter azt fejtegette, hogy amióta tudja, hogy nem kiemelkedő színész, hanem átlagos, megszűnt a bizonyítási kényszere, elmúlt a nyomás. Ezt akár a hús-vér Hugh Grant is megfogalmazhatta volna ars-poetica gyanánt.

A Florence – A tökéletlen hang nem hibátlan alkotás, sőt egyértelműen jó szájízzel sem tudunk majd túllépni rajta. Viszont ragyogó színészi alakításokat láthatunk benne, csodásak a díszletek, a stílusa kifogástalan, nagyszerűen visszarepít a ’40-es évek Amerikájába minden formában. Csak azok a fránya hangok ne lennének… Meryl Streep rendkívül illúzióromboló áriákkal zsongja tele a filmet – ám egy jelenetben az is egyértelművé válik, hogy nyilván igazából mégis tud ő énekelni. És hogy ne legyen annyira rossz érzésünk a látottak/hallottak miatt, a mű legvégén egy igazi Florence Foster Jenkins felvétel is felcsendül, ha még szikrányi kétségeink maradtak volna afelől, hogy biztos nem volt ennyire durva a valóságban – pedig de…

Florence – A tökéletlen hang (Florence Foster Jenkins)

amerikai-angol vígjáték, 110 perc, 2016 (12)

Főszereplők: Meryl Streep, Hugh Grant, Simon Helberg

Rendező: Stephen Frears

Forgalmazó: Freeman Film

A cikk eredeti megjelenése: 2016. 09. 14. www.nembulvar.hu

Az ijesztgetés mesterét, Alfred Hitchcockot ebben az életrajzi drámában teljesen más oldaláról ismerhetjük meg Anthony Hopkins bravúros alakításában – ráadásul a filmklasszis Psycho forgatásának kulisszatitkaiba is bepillantást nyerhetünk.

„Kérem, hadd említsek meg négy embert, akitől a legtöbb szeretetet, megbecsülést, bátorítást és együttműködést kaptam. Az első egy vágó, a második egy forgatókönyvíró, a harmadik a lányom, Pat (Patricia Hitchcock) édesanyja, a negyedik pedig egy olyan szakács, aki csodákat művel a konyhában. És az ő nevük Alma Reville.” (Alfred Hitchcock)

Alfred Hitchcock, a filmes feszültségkeltés, a suspense zsenije nem volt olyan magányos alkotó, amilyennek gondoljuk. Az emberi gonoszságot és félelmet mesterien ábrázoló filmrendezőnek volt egy nagy titka, mégpedig a kreatív energiákat felszabadító romantikus kapcsolata hűséges feleségével és munkatársával, Alma Reville-el. Sacha Gervasi rendező Hitchcock-ja most először feltárja előttünk ezt a lenyűgöző és összetett szerelmi történetet. S teszi ezt olyan ravasz és sejtelmes módon, ahogy a legmerészebb filmes kaland, az 1960-as Psycho tette. Amikor a legendás és sokat vitatott filmet bemutatták, csak nagyon kevesek tudták, hogy az elkészült mű valójában nem egy, hanem két ember műve. Gervasi Alfred és Alma házasságát olyan izgalmasan akarta bemutatni, ahogy az egy igazi Hitchcock-filmben szokás. Két ember valódi kapcsolatát szerették volna ábrázolni: a zsarnoki, sötét rögeszmékkel rendelkező rendező és a vadul intelligens nőét, aki úttörő volt egy olyan időszakban, amikor a nők kreatív munkája szinte még láthatatlan volt Hollywoodban.

A film főszerepeiben két Oscar-díjas színészt láthatunk: Sir Anthony Hopkins-t és Helen Mirrent. „Mindig lenyűgözött Hitchcock – meséli Hopkins. – Az első profi munkám 1960-ban volt Manchesterben a színházban, és emlékszem, akkor játszották ott a moziban a Psychót. Elmentem megnézni a filmet egy októberi vasárnap este, és nem hiszem, hogy valaha úgy féltem volna életemben. Ez volt talán a legnagyobb film, amit addig láttam. A hátsó ablak és a Psycho a kedvenc filmjeim.”

A rendező rendkívül elkötelezett híve Hopkins-nak. „Kezdettől fogva nem hasonmást kerestünk. Az volt fontos számunkra, hogy a nagy szellem életre keljen, és Anthony Hopkins mestere az ilyen figurának, hisz olyan ikonikus karaktereket formált meg eddig, mint Nixon, Pablo Picasso. Amikor meglátod, mint Hitchcock, egy másodpercre talán meglepődsz, de ugyanakkor olyan erős és intenzív a színészi jelenléte, hogy néhány mondat után tökéletesen belenyugszol, hogy Tony Hopkins most Hitchcock. Nagyon kevesen képesek ezt megcsinálni. Ő az egyetlen színész, akinek úgy éreztem, hogy sikerülni fog. Valójában, azt mondtam a producereknek, ha nem tudjuk megszerezni őt, nem fog működni a film.”

Gervasi rendező Helen Mirrenről is szuperlatívuszokban beszélt: „Az ő rugalmas hozzáállása ehhez a karakterhez, mely egyszerre volt hihetetlenül fókuszált és nyitott, nagyon fontos volt. Mirren olyan varázslatot hajt végre, melyet nehéz megmagyarázni az olyan egyszerű földi halandóknak, amilyen például én is vagyok.”

Mirren és Hopkins még soha nem játszott együtt, annak ellenére, hogy hasonló színházi világból jöttek, és számtalan közös ismerősük van. „Mindketten tudtuk, hogy a sorsunkban meg van írva, hogy egy napon együtt dolgozzunk, de azért amikor ez a munka megtalált minket, azt gondoltuk, ’mi tartott ilyen sokáig?’” – elmélkedik Mirren. Mindenképpen érdemes megnézni ezt a nagy találkozást, mivel a tavalyi esztendő egyik legjobb filmje lett.

Hitchcock (Hitchcock, 2012)

amerikai romantikus dráma, 98 perc

Főszereplők: Sir Anthony Hopkins, Helen Mirren, Scarlett Johansson, Jessica Biel

Rendező: Sacha Gervasi

Forgalmazó: InterCom

A cikk eredeti megjelenése: 2013. 02. 23. www.nembulvar.hu

Valószínűleg mindenki emlékszik még Óz, a csodák csodája mesére vagy filmre, ismeri a Somewhere Over The Rainbow című dalt, melyet Judy Garland óta számtalan előadó énekelt már. Az Óz, a hatalmas című mozifilm ebbe a világba repíti vissza a nézőt és a híres varázsló történetét meséli el.

Hogyan született meg Óz legendája? Lyman Frank Baum amerikai író meseregénye az Óz, a csodák csodája (The Wonderful Wizard of Oz) 1900-ban jelent meg és igazi bestsellerré vált. Ezután Baum további történeteket írt, melyek Óz mesebirodalmában játszódnak. Három évvel később már egy Broadway előadás készült belőle, melyet az év 365 napjából 293-on adtak, teltházzal. Ez a verzió az alapműhöz képest rövidített címen debütált (és közismert a mai napig): The Wizard of Oz. 1939-ben készült el a világhírű film, melyet napjainkban is előszeretettel játszanak a tévécsatornák: az Óz a csodák csodája főszerepét Judy Garland játssza, aki Liza Minelli édesanyja. 90 évvel az eredeti mű születése után elkészült a musical verzió is: a The Wizard of Oz Andrew Lloyd Webber 18. musicalje, melynek főszereplőjét egy televíziós tehetségkutató keretében választották ki. A 2010-ben futó műsor az Over the Rainbow címet viselte és 18 adás alapján választattok ki a 18 éves Danielle Hope-ot. Természetesen a műben hallható a híres Somewhere Over the Rainbow című dal is. További érdekesség, hogy a magyar változattal ellentétben minden fordításban és feldolgozásban a „Varázsló”-ként emlegetik Ózt. Tükörfordítás szerint annyit tenne a mű címe, hogy Az Óz-i varázsló vagy Óz varázslója. Csak az Óz csodálatos földje című mesekönyvben derül ki, hogy a varázsló eredeti nevének rövidített változata Óz.

Mit is érdemes tudni a történetről, mielőtt megnéznénk az Óz, a hatalmast? Az Óz, a csodák csodája főszereplője Dorothy, akit egy forgószél Óz birodalmába repít. Megérkezésekor elpusztítja a gonosz keleti boszorkányt és a jó boszorkány neki ajándékozza a halott piros színű varázscipellőit. Dorothy szeretne hazajutni a különös földről, ezért felkeresi Ózt, a varázslót. Útközben azonban társai is akadnak: egy bátortalan oroszlán, egy szalmaeszű madárijesztő és egy szívtelen bádogember – akik bátorságot, eszet és szívet szeretnének kérni a nagy varázslótól. Óz azonban először megbízza őket, hogy pusztítsák el a gonosz nyugati boszorkányt, ezután teljesíti kéréseiket. Miután sikeresen legyőzték és visszatértek Ózhoz, kiderül, hogy a varázsló egy egyszerű csaló és nem tudja teljesíteni Dorothy kérését. Végül Glinda, a jó boszorkány segít neki a hazajutásban. A mostani mozifilmben számtalan rejtett utalás történik a nagy elődre, azonban önmagában is megállja a történet a helyét, az előismeretek nélkül is.

A film rendezője Sam Raimi, kinek nevéhez többek között a régebbi Pókember filmek fűződnek. Az Óz, a hatalmas látványvilágát és történetét tekintve leginkább Tim Burton szellemiségét idézi meg. Óz szerepet James Franco játssza, aki többek között a Pókember filmekben is feltűnt, de láthattuk már az Oscar-gála házigazdájaként is vagy igen emlékezetes alakítást nyújtott a 127 óra című drámában. Ózról számtalan háttérinfó kiderül a film folyamán: megtudhatjuk, hogyan került a mesebirodalomba, hogyan vált belőle híres varázsló és milyen eszközökkel született meg a híres legenda róla. Ráadásul egy igazi személyiségfejlődésnek is tanúi lehetünk. Óz történetében fontos szerepet játszanak a boszorkányok (a jóságost Michelle Williams alakítja, a gonosz testvérpáros tagjai pedig Mila Kunis és az Oscar-díjas Rachel Weisz). A rendkívül látványos filmben láthatunk mindenféle mesés élőlényeket, például repülő majmokat és beszélő porcelánbabát.

Az Óz, a hatalmas nagyon kedves történet, melyet a család minden tagja élvezhet, hiszen több korosztályt is megszólít. Érdemes 3D-ben is megnézni, mert a speciális effektekkel nem fukarkodtak a készítők és a különleges mesebirodalom szinte kézzelfoghatóvá válik a háromdimenziós technológiának köszönhetően.

Óz, a hatalmas (Oz The Great and Powerful, 2013)

Amerikai fantasztikus kalandfilm, 127 perc

Főszereplők: James Franco, Michelle Williams, Rachel Weisz, Mila Kunis

Rendező: Sam Raimi

Forgalmazó: Fórum Hungary

A cikk eredeti megjelenése: 2013. 04. 12. www.nembulvar.hu

Ki ne ismerné az Óz, a csodák csodáját és Judy Garland örökzöld slágerét? Most a történet animációs film formájában folytatódik és a sárga köves út mentén ismét meglepetések és kalandok várják Dorothy-t és társait.

Lyman Frank Baum meseregényének világhírű adaptációja 1939-ben került mozikba és azóta sem telik el egyetlen esztendő anélkül, hogy valamelyik televíziós csatornán megnézhessük az Óz, a csodák csodáját. Több generáció gyermekkorát aranyozta be Dorothy kedves és varázslatos története és még mindig nagy érdeklődés mutatkozik Smaragdváros rejtelmei iránt. Tavaly mutatták be az Óz, a hatalmas című fantasztikus kalandfilmet, amely a híres varázsló fiatal éveiről mesél és bemutatja, hogyan is hozta el a békét és nyugalmat a csodák földjére. Most Dorothy kalandjai folytatódnak a Visszatérés Óz birodalmába című animációs filmben, és az eredeti történet utáni időkbe csöppenhetünk, amikor a Madárijesztő gondolkozik, a Bádogember érez és az Oroszlán bátor.

Így a mostani animációs filmből a régi karakterek köszönnek vissza (habár az előbbiek új képességekkel rendelkeznek), de Dorothy hűséges társa továbbra is Totó és találkozhatunk Glindával illetve a repülő majmokkal is. A sárga köves út pedig még mindig Smaragdvárosba vezet. Azonban új szereplőkkel is megismerkedhetünk: a gonosz boszorkányok helyett ezúttal az Udvari Bolond képviseli a negatív oldalt (aki nem más, mint a legyőzött boszorkányok elátkozott öccse) és Dorothy is szerez új szövetségeseket, például egy Pille tábornagy nevű pillecukrot, Porcelánkát, a hiú királykisasszonyt és  IQ-t, a „vaskos”, ám felettébb beszédes baglyot. A Visszatérés Óz birodalmába egy új régiót is bemutat: láthatjuk a cukorkák földjét, ahol az édességevésért halálbüntetés jár és az ítélőszék vezetőjét Bonbon bírónak hívják. Az animációs film legnagyszerűbb találmánya nem más, mint a Madárijesztő alkotta „szivárvány-mobil”, így Dorothy-nak a piros cipellőkre sincs már szüksége, hanem ezzel utazhat oda és vissza Kansas-be.

Animációs film révén, a célközönség elsődlegesen a fiatalabb korosztály és így felmerül a kérdés, hogy mit tanulhatnak a látottakból. Az általános kliséken kívül, (mint a jó végül elnyeri jutalmát és a gonosz megbűnhődik) újszerű momentum a természeti katasztrófák ábrázolása. A történet kezdetén Kansas-en egy hatalmas tornádó söpör végig és szinte porig rombolja a házakat. Dorothy példája azt mutatja be, hogy nem szabad félni az újrakezdéstől és minden rosszból van valamilyen kiút. Egyértelművé teszi a film a gyermekek számára, hogy nem olyan jó dolog korlátlanul édességeket enni. Pille tábornok karaktere annak állít példát, hogy a szabályokat érdemes betartani, habár nem feltétlenül kell minden esetben szabad szó szerint venni őket. A természetvédelem fontossága is megjelenik beszélő fák képében, akik alaposan lehordják Dorothy-t, amiért letört egy szép faágat.

Azonban a célközönség másik részét azok a felnőttek alkotják, akiket még érdeklik a csodák Óz birodalmában. Számukra vajon mit nyújt ez a mese? Az élményen kívül, hogy részesei lehetnek Dorothy újabb kalandjának, nem sok mindent. Örülünk neki, hogy az Oroszlán, a Bádogember és a Madárijesztő boldogan használja új képességeiket és Dorothy ugyanolyan cserfes kislány maradt. Azonban az animáció nem tett jót Dorothy-nak és kifejezetten zavaró, hogy darabosan mozog, dobálja végtagjait és az amúgy nagyszerű magyar szinkron nem passzol az animált lány artikulációjához. Másrészt a Bolond és Porcelánka karaktere felveti azt a kérdést, hogy miért is nem filmet forgattak ebből? Az Udvari Bolond a film utolsó harmadában egy az egyben úgy néz ki, mint Joker a Batman filmekből (még a rúzst is elkeni a szája sarkától felfelé) és kifejezetten hálás szerep lenne egy igazi színésznek. Porcelánka kapcsán eszünkbe juthat az Óz, a hatalmas porcelánbabája, aki szintén animált, de valamiért sokkal szebben mutat a vásznon. Szerintem ebből a történetből egy igazán látványos és szórakoztató filmet lehetne forgatni, amelyhez sokat hozzátenne a színészek játéka.

A Visszatérés Óz birodalmából sokkal többet lehetett volna kihozni. Egyértelműen nem professzionális egyes karakterek mozgáskultúrája. Sok zenét tartalmaz az animációs film, azonban valamiért egyetlen sláger sem átütő vagy emlékezetes. Ráadásul magáról a címszereplő Ózról egyetlen szó sem esik az egész film közben, a kisebb korosztály nem feltétlenül érti a régi filmre történő utalásokat. Sajnos így a legújabb Óz történet megmaradt egy átlagos animációs film szintjén.

Visszatérés Óz birodalmába (Legends of Oz: Dorothy's Return)
színes, magyarul beszélő, amerikai animációs film, 88 perc, 2013

A cikk eredeti megjelenése

Kétség kívül 2016 egyik legjobban várt filmje a Lány a vonaton volt. Könyv formájában elképesztő sikereket ért el, így mindenki arra számított, hogy ebből egy eszméletlenül jó film készül. Vagy mégsem.

2014 egyik legemlékezetesebb mozija a Holtodiglan volt, amely újra divatba hozta a hátborzongató krimiket, hiszen vérfagyasztó módon és rendkívül hitelesen mutatta meg, hogy mennyire nem ismerjük azt, aki a legközelebb áll hozzánk. Valószínűleg valamelyik hollywoodi producer ettől a remek ötlettől vezérelve felbuzdult, hogy kellene még olyan történetet nyomatni a nézőknek, ahol eltűnik egy szőke nő, és nem tudni, hogy áldozatról vagy tettesről van szó. Ugyanis a Lány a vonaton főhőse, Rachel is csupán egy tanú, (vagy ha úgy tetszik, kukkoló), aki csak egy ponton túl lesz valóban főszereplője saját filmjének.

Paula Hawkins bestsellere nagyjából 11 millió eladott példány fölött jár már világszerte, és hollywoodi mércével mérve is rekordsebességgel készült belőle a mozgóképes verzió. A regény 2015. februárjában jelent meg, márciusban a DreamWorks megvette a jogokat, májusban már a rendezőt is megtalálták, és 2016. október elején a film castinggal, forgatással, vágással és utómunkával együtt a mozikba került. Gyorsan ledarálták tehát az egészet, és ez sajnos meg is látszik rajta.

Kicsit elfogultan azzal kezdeném, hogy nekem már a könyv sem tetszett – mivel nem találtam benne egyediséget, a karakterek sem tűntek érdekesnek, vagy különösebben rokonszenvesnek és kicsit irritált is, hogy mire fel ez a nagy felhajtás körülötte. Mindennek ellenére mégis adtam egy esélyt a mozinak, hátha jó lesz. A Lány a vonatonnal kapcsolatban azért elfogultság nélkül kijelenthető, hogy maga a sztori beszippantja a fogyasztóját, két nap alatt kiolvasható a könyv, ám sok meglepetést nem tartogat. Valószínűleg a mozifilm rendezőjének is lehettek kétségei, ugyanis a helyszínt Londonból kapásból áttette New Yorkba – ezzel a húzással pedig el is vette a regény azon kicsi egyéniségét, ami legalább volt neki.

Ami még értékelhető volt a könyvben, az Rachel karakterének alapos ábrázolása. Az írónő a többi szereplőt egészen elhanyagolta, viszont ezzel a 34 éves alkoholista, depressziós nővel igen behatóan foglalkozott. Mondhatnám azt is, hogy napjainkban is tabunak számít, hogy fiatal nőknek komoly problémáik legyenek az italozással, de a Lány a vonaton igenis ráerősített erre, hogy létező jelenségről van szó, nők lába alól is kicsúszhat ennyire a talaj. Ráadásul a könyvben nagyon hitelesen mutatta be Rachelt, aki nem túl szép, püffedt arcú, és súlyproblémákkal is küzd. Nos, őt játssza Emily Blunt, aki pályafutása során nem egyszer mutatkozott meg modellként és legelcsúfítottabb verziójában is szépnek tűnik. Mentségére legyen mondva, hogy a színésznő alakításával kapcsolatban nincsen probléma, az apró rezdülésektől kezdve számtalan részlet a helyén van - a fizikai adottságokon kívül. Viszont gyakorlatilag az egész film arra épül, hogy nem látunk mást, mint Rachel könny áztatta szemeit, bágyadt vonásait és imbolygását – ami elég hamar igen unalmassá válik.

És persze a forgatókönyvvel voltak a legkomolyabb gondok. A Lány a vonaton története lassan ér oda, ahová tart. Három nőt kell megismernünk, több idősíkkal is játszadozik a rendező. Sokáig szinte csak arcokat látunk, mert mindenkit közeliben mutatnak, ami rendkívül idegesítő, nem segíti a helyzetek megértését. A cselekményt is időszakokra bontva, visszafelé ismerjük meg, ami ugyancsak akadályozza az eligazodást. Túl sejtelmesen, túl lírain vezeti fel őket, üresen csengő mondatokat ad a szájukba, és a legegyszerűbb eszközökkel él, amivel egy tanácstalan rendező csak élhet, ha komoly érzelmeket akar ábrázolni. Ez el is viszi a film lendületét.

Összegezve a korábbiakat, amitől valóban felejthető a Lány a vonaton, az a halovány krimi-szál és a gyenge rendezés. Az eredeti regényben a nyomozás dominált, itt azonban egy idő után mintha megfeledkeztek róla, mintha senki sem kereste volna az eltűnt nőt és rendőrség munkája abban merült ki, hogy Rachelt gyanusítgatják. Nem is tudom, hogy egyáltalán láttam-e már olyan filmet, amit ennyire felkaptak, és ennyire jelentéktelen lett volna a végeredmény. Ha olyan művet szeretnénk megnézni egy unalmas esténken, amitől nem váruk semmi maradandót, akkor féltetlenül a Lány a vonatonra essen a választásunk. Nem biztos, hogy érdemes megnézni, de talán mégsem érdemes kihagyni.
 

Lány a vonaton (Girl on the Train)

amerikai thriller, 112 perc, 2016 (16)

Főszereplők: Emily Blunt, Haley Bennett, Justin Theroux, Luke Evans

Rendező: Tate Taylor

Forgalmazó: Freeman Film

A cikk eredeti megjelenése: 2017. 01. 04

A film megtörtént eseményeket dolgoz fel, amelyben a csillogó sztárvilág annyira elvakít hollywoodi fiatalokat, hogy betörnek kedvenceik házaiba és elhoznak szuvenírként pár darabot. Tanulságos történet, amely megosztja a nézőket és a kritikusokat egyaránt.

Hollywood, Los Angeles. A hírnév megszállottjainak városa. Itt mindenki ki akar tűnni, és ha nem jön össze a színészi sztárság, majd a bűn elvégzi a melót. Egy tinédzserekből álló csapat tagjai úgy próbálják magukévá tenni az amerikai álmot, hogy az interneten lenyomozzák különböző sztárok lakcímeit, majd betörnek házaikba, és értékes ingóságaikkal együtt távoznak. A fiatalok több mint három millió dollár értékben tulajdonítottak el luxustárgyakat, áldozataik között pedig olyan nevekkel találkozhatunk, mint Paris Hilton, Orlando Bloom, Lindsay Lohan. A Bling Ring néven elhíresült rablócsapat története remek tükörképe a mai hírnév- és luxus-hajhászó fiatalság naivitásának. A poénból bűnöző banda tagjainak esetén keresztül feltárulnak előttünk azok a kísértések, melyeknek kevés tinédzser tudna ellenállni: ami először jópofa balhénak tűnik, könnyedén eldurvulhat, így kapunk végül egy kijózanító betekintést a mai modern kultúrába.

A film rendezője Francis Ford Coppola lánya, Sofia, aki Oscar-díjat nyert az Elveszett jelentés forgatókönyvéért, és olyan filmek fűződnek nevéhez Marie Antoinette (Cannes-i Filmfesztivál, Arany Pálma jelölés), Made in Hollywood (Velencei Filmfesztivál, Arany Oroszlán). A Lopom a sztárom valamennyire a kritikusok által agyondicsért Made in Hollywood témakörét folytatja, amelyben egy kiégett hollywoodi színész főszereplésével tekinthetünk be a hollywoodi álom kulisszái mögé. A Lopom a sztáromban a rajongók vágyainak manifesztálódása áll a történet középpontjában: belépnek a kedvenc sztárjaik privát szférájába és az eltulajdonított cuccok által kicsit maguk is sztárokká válnak – legalábbis ők úgy érzik. A film által feldolgozott probléma teljesen kortárs, hiszen a közösségi oldalak virágkorát éljük, amely egyrészt közelít, másrészt távolít az emberektől. Olyanok kerülnek testközelbe, akikkel amúgy sosem találkoznánk (fizikailag távol vannak, netán híres emberek gondolatait is olvashatjuk személyes üzenőfalunkon), másrészt szívesebben töltjük az időt a Facebook előtt, mint mondjuk kint a parkban vagy húsvér emberek között. A film pedig ékes bizonyítéka annak, milyen káros hatása lehet, ha a megközelíthetetlennek tűnő sztárok elérhetővé válnak és ismerjük a például a napirendjüket vagy szokásaikat.

A Lopom a sztárom témája öt csillagos, viszont a feldolgozás mégis hagy némi kívánni valót maga után. Dokumentumfilm jellegű, amelyben csak az eseményeket látjuk, az ítéletet magunk alkotjuk meg a szereplőkről. Nagyon felszínesnek tűnt a karakter-ábrázolás, szinte csak bulizni és betörni látjuk a fiatalokat. Nem derül ki, hogy emellett vajon járnak-e iskolába, mióta ismerik egymást, hogyan jött nekik ez az őrült rajongás. A családi háttérről egy-két infó kiderül, de az is teljesen mellőz minden drámaiságot és úgy tűnik, mintha csak azért lenne a filmben, hogy essen pár szó is a szülőkről – akik azt hiszik, hogy mindent tudnak gyerekeikről.

Összességében elmondható, hogy a Lopom a sztárom trailere sokkal jobb, mint maga a film. Abban minden a helyén van és figyelemfelkeltő. A film viszont néhol unalmas, kicsit vontatott. De az tagadhatatlan, hogy gondolkodásra készteti a nézőket. Hihetetlennek tűnik, hogy léteznek ennyire álomvilágban élő fiatalok. Pedig tényleg léteznek, hiszen a film megtörtént eseményeket dolgoz fel. Nyilván arra sem kapunk választ, miként lehetne elkerülni az ehhez hasonló bűntényeket és hogyan előzhető meg az ennyire elvakult rajongás. Viszont a Lopom a sztárom felhívja a figyelmet a rossz példára és csak bízhatunk benne, hogy a szülők kicsit jobban odafigyelnek majd a gyerekeikre Hollywoodban.

Lopom a sztárom (The Bling Ring, 2013)

amerikai filmdráma, 95 perc

Főszereplők: Katie Chang, Israel Broussard, Emma Watson

Rendező: Sofia Coppola

Forgalmazó: Fórum Hungary

A cikk eredeti megjelenése: 2013. 11. 03. www.nembulvar.hu

Ritkán fut bele az ember annyira összetett filmbe, mint amilyen Max Joseph első rendezése. Nemcsak egyszerű alkotás egy feltörekvő DJ-ről és a klubvilág sajátosságairól, hanem benne van a mai huszonévesek útkeresésének problémaköre, szerelem, hűtlenség, barátság, alkohol és drog – és mindez másfél órába sűrítve.

A Miénk a világ a 21. századi, MTV-n felnövő generációról szól – ami nem meglepetés, hiszen a film írója és rendezője az MTV műsorvezetőjeként tevékenykedett hosszú évekig.  Az egész alkotásból árad ez az „MTV-hangulat”, hiszen főhősünk, Cole (Zac Efron) egy feltörekvő DJ srác, aki a haverjaival együtt szeretne kitörni a szürke hétköznapokból és befutni. Álmaik megvalósításához rögös út vezet, hiszen kénytelenek egy ingatlanirodában munkát vállalni, és egész nap a telefonon lógva dolgozni. Cole egyik este a klubban összefut egy híres és gazdag DJ-vel, illetve az álomszép barátnőjét is megismeri. Így nemcsak mecénását találja meg, hanem a szerelem is utoléri. Maga ez a szituáció is kellemetlen, ráadásként barátait is hanyagolni kezdi, akik eltünedeznek mellőle és lassan egy maga marad a világ nagy problémáival szemben.

Tehát, a Miénk a világ sokkal inkább az útkeresésről szól, mintsem a felhőtlen bulizásról és partizásról. Rendkívül találó a magyar cím, hiszen a főhősünk és barátai éppen azt a korszakukat élik, amikor szerintük bármit elérhetnek, bármire képesek, életcéljuk, hogy kitörjenek a külváros szürkeségéből – aztán szembesülnek azzal, hogy az élet mégsem olyan egyszerű, mint elképzelték. A film központi üzenete valami olyasmi, hogy sose akarj más lenni, mint ami vagy, maradj egyedi, ne add el a lelked pénzért cserébe és kitartással, szorgalommal beteljesítheted az álmaidat. Valószínűleg a rendező mindent bele akart zsúfolni egyetlen filmbe, ami a szívét nyomta és ennek az lett az eredménye, hogy mindenbe csak belekapott, a felszínét súrolta a problémáknak – a mélységükig nem jutott el.

A film stílusa is rendkívül csapongó. Amikor Cole-t bevezetik egy zártkörű, elit partiba és egyúttal a kemény drogok világába, akkor olyan víziót láthatunk a szer hatását szemléltetve, mintha mindenki egy óriási festménnyé válna és képregényszerű animációs jelleget ölt minden egy csapásra. A megvalósítás érdekes és látványos – de abszolút értelmezhetetlen mind a mű addigi jellegét tekintve, meg úgy általánosságban is, mint drogos látomás. Másrészről a Miénk a világ könnyed, bulizós életformájú srácok mindennapjainknak bemutatásával indul, majd egy huszáros vágással hirtelen előkerül egy drámai szál, ami teljesen más irányba tereli az alaphangulatot is, mintha egy új mű kezdődne innentől. Itt derül ki, hogy mennyire szegények ezek a srácok, a húszas éveik derekán még a szüleikkel élnek, ők támogatják őket a mindennapokban és Hollywood árnyéka is folyamatosan rávetül a völgy lakóira, akik gyerekkoruk óta csak álmodozni tudnak a nagymenőségről.

Számomra meglepő volt, hogy a Miénk a világ 18-as karikát kapott. A 16-os korhatár is bőven megállta volna a helyet, hiszen maximum káromkodás, drogok és egy kis meztelenkedés látható benne, komolyabban felkavaró dolog nem. Összességében kellemes szórakozást nyújt a film, kellően energikus és a komoly önmegvalósító gondolatok mellett azért néha nevetni is lehet rajta. Habár azt hozzátenném, hogy az egyik viccesnek szánt megjegyzés kicsit szíven ütött: a külvárosi (max. érettségivel rendelkező főhős) azzal poénkodik, hogy mivel nincsen diplomája, lövése sincs arról, hogy mit jelent az a szó, hogy „affinitás”. Még jó, hogy ott volt az egyetemet egy év után otthagyó szerelme, aki gyorsan a segítségére sietett és megállapította, hogy valószínűleg francia eredetű kifejezés lehet, de többet ő sem tud róla mondani.

Az egész mű azt sulykolja a nézők felé, hogy elég egyetlen szuperprodukció, és ennek révén a siker egyből az ölünkbe hullik. A rendezőnek is ez lebeghetett a szemei előtt, hiszen első filmesként nagyon sok mindent megpróbált beletenni a művébe. A végeredmény viszont sajnos kicsit felszínesre sikerült, a kevesebb néha több. Amennyiben állást foglalt volna amellett, hogy fajsúlyos drámát vagy bulifilmet akar csinálni a lemezlovasokról, akkor sokkal jobb lett volna a végeredmény. Mindenesetre egyszer mindenképpen megéri megnézni a filmet, mivel érdekesek a benne elhangozó DJ szakmai ismeretek, a zenéje átlagon felüli és a tartalmát illetően aktuális problémákat feszeget, elgondolkodtató – Zac Efron pedig végleg kinőtt a tinisztár imidzsből, a látványvilágot tekintve ő sem utolsó szempont.

Miénk a világ (We Are Your Friends)

amerikai zenés film, 93 perc, 2015 (18)

Rendező: Max Joseph

Főszereplők: Zac Efron, Wes Bentley

Forgalmazó: Freeman Film

A cikk eredeti megjelenése: 2015. 10. 22. www.nembulvar.hu

A nyári filmszezonban az üdítő vígjátékoké a főszerep a mozikban. Ezúttal a Gyakornokok című komédiát szeretném mindenki figyelmébe ajánlani, amely korhatárra való tekintet nélkül vicces mindenki számára.

Owen Wilson és Vince Vaughn már az Ünneprontók ünnepe című nagy sikerű vígjátékban is együtt dolgozott. Annak témája az esküvők körül forgott. A mostani filmnek jóformán semmi köze az előzőhöz, viszont annyira komolyan vették a dolgot, hogy maga Vaughn írta a forgatókönyvet és az aktuális gazdasági trendekhez alkalmazkodva a munkanélküliség alkotja a történet kiindulópontját. Viszont nem kell semmi komolyra gondolni.

A sztori szerint két régi vágású értékesítő fölött eljár az idő és megszűnik munkahelyük. Egyetlen lehetőségnek a Google gyakornokprogramját találják, azonban arra ők sem számítanak, hogy vetélytársaik jóformán a gyermekeik is lehetnének. Ráadásul felkészültségük sem vetekedhet azokkal a fiatalokkal, akik kiskorúk óta a számítógép előtt ülve élik mindennapjaikat. A generációs különbségek számtalan helyzetkomikumhoz vezetnek. A film nagy előnye, hogy egyrészt a digitális bennszülöttek számára is vicces a 40-es éveikben járó csávók bénázása, másrészt akadnak olyan nézők is, akiknek meg azok a fiatalok tűnnek viccesnek, akik a Google minden funkcióját betéve tudják.

Napjaink vígjáték tendenciájára jellemző az úgynevezett ordenáré-humor, melynek ékes példája az idei év eddigi legsikeresebb komédia szériájának befejező része, a Másnaposok 3. A Gyakornokok ehhez képest könnyed és kulturált szórakozást ígér, mellőzve a trágárkodást és a gusztustalan poénokat. Még az Ünneprontók ünnepéhez képest is kicsit visszafogottabbra sikerült a mostani film, bár ez betudható talán a Gyakornokok alapkoncepciójának is, miszerint az örökifjak felett is eljárhat az idő és a humoruk is korábbi értékekhez igazodik.

A mozi-rajongók két fajtája létezik: egyikük a feliratos filmekért, másik felük a szinkronizáltakért rajong. A Gyakornokokat országos szinten szinkronizáltan adják, viszont sokáig futott a mozikban a Gyakornokok feliratos trailere is. A Gyakornokok egyik legviccesebb jelenetében a főszereplőknek ki kell találniuk egy új alkalmazást és Vince Vaughn karaktere a „villámháló”-t ajánlja, ami szerinte annyi lenne, hogy készítenek egy fényképet, ami ezután egyből felkerül az internetre(?). Eredeti nyelven a „villámháló” fogalma „on the line”-nak hangzott. A fiatalok az elképesztő ötlet előtt is padlót fogtak, hogy valaki a 21. században nem ismeri az „online” kifejezést, hanem következetesen „on the line”-t mond. Szerintem ennek a magyar változata (villámháló vs. világháló) elég gyatrára sikeredett. Aki ért angolul, inkább feliratosan nézzen filmeket, mert nem mindent lehet átültetni magyarba, hogy pontosan ugyanaz legyen az értelme.

Összességében a Gyakornokok egy kellemes és szórakoztató vígjáték, amely annak ellenére leköti a néző figyelmét az első perctől az utolsóig, hogy már az elején sejtheti mindenki, hogy itt biztosan happy end lesz valamilyen formában. A film további előnye, hogy az Owen Wilson – Vince Vaughn páros továbbra is nagyon jól működik és ez a két teljesen különböző karakter igazán egymásra talál a vásznon. Az első filmkockától elnyerik a nézők szimpátiáját, ami nem mindenkinek sikerül a vígjáték-iparban. Bízom benne, hogy nem ez volt az utolsó közös filmjük.

Gyakornokok (The Internship, 2013)

amerikai vígjáték, 119 perc

Főszereplők: Owen Wilson, Vince Vaughn

Rendező: Shawn Levy

Forgalmazó: InterCom

A cikk eredeti megjelenése: 2013. 07. 26. www.nembulvar.hu

Huszonhat éve ezen a napon tartották az afrikai éhezők megsegítésére Londonban a Live Aid-koncertet, amelyen a legismertebb világsztárok léptek fel. A televíziós közvetítésnek köszönhetően több mint másfél milliárd ember látta egyenes adásban, így ez lett az emberiség egyik legnagyobb kollektív eseménye.

Bob Geldof (a Boomtown Rats együttes frontembere, a Pink Floyd "The Wall" c. filmjének főszereplője, újságíró) 1984-ben látott egy televíziós riportot az éhező etiópiai gyermekekről. A látvány annyira megindította, hogy Midge Ure-rel (az Ultravox énekesével) megírta a "Do They Know It's Christmas?" című számot. Terve az volt, hogy híres énekesekkel énekelteti fel lemezre és a bevételből élelmiszer szállítmányokat indít Afrikába. A kislemez nagy sikernek bizonyult, a Band Aid-re keresztelt alkalmi csapat felvételéből egyedül Angliában 3 milliót adtak el, összegyűjtve így 70 ezer fontot. Geldof a sikeren felbuzdulva elhatározta, hogy megszervez egy nagy jótékonysági koncertet, ami elegendő bevételt hozna, hogy rendszeres segélyszállítmányokat indíthassanak az éhezőknek. Ezzel nagyjából párhuzamosan Amerikában is indult egy hasonló összefogás:Lionel Ritchie és Michael Jackson megírták a "We Are The World" c. dalt, amit az amerikai sztárokból összeállt US For Africa nevű formáció adott elő.

A Live Aid-koncertet két fő helyszínen, a londoni Wembley stadionban, és a philadelphiai John F. Kennedy stadionban tartották. Londonban mintegy 72 ezer, Philadelphia-ban 90 ezer nézője volt. A program a Wembley-ben, helyi idő szerint délben kezdődött: a koncertet Károly herceg és Diana hercegnő nyitotta meg, a JFK Stadionban két órával később lépett színpadra az első előadó. A fellépők egységesen 17 percet kaptak a színpadon. Londonban este 10-ig, Philadelphia-ban helyi idő szerint 11-ig tartott a koncert, ami összesen 16 órát jelent, de mivel többnyire párhuzamosan zajlottak az események, a műsorok össz-hossza ennél jóval több volt. Londonban a Do They Know It's Christmasszel, Amerikában a We Are The Worlddel zárult a program.

Idézzünk fel néhány emlékezetes pillantot a koncertekről! A Queen koncertje (Bohemian Rhapsody, Radio Ga Ga, Hammer to Fall, Crazy Little Thing Called Love, We Will Rock You, We Are the Champions) a show vitathatatlan csúcspontja volt, Freddie Mercury élete legnagyobb alakítását nyújtotta, később több kritikus és zenész minden idők legjobb élő rock-előadásának titulálta a Queen showját. Sokak szerint Madonna és a U2 ezen a napon váltak igazi globális szupersztárokká. A U2 énekese, Bono annyira fellelkesült, hogy a közönségbe vetette magát, így az eredetileg tervezett három helyett csak két dalt adtak elő, mert nem tudott visszajutni a színpadra, hogy elénekelje azt. Phil Collins mind a Wembley stadionban, mind a JFK stadionban fellépett: A menetrendszerinti szuperszonikus Concorde-dal utazott Londonból New Yorkba, onnan pedig helikopterrel Philadelphia-ba. Saját dalai mellett ő dobolt Eric Claptonnak és az újra összeállt, még élő Led Zeppelin tagoknak is. A Concorde-on összefutott Cher-rel, aki nem is tudott az egész eseményről. Collins magával vitte, és az énekesnő látható is volt később a színpadon a We Are The World előadói között. Az amerikai koncertet Joan Baez nyitotta meg ezekkel a szavakkal: "Ez a ti Woodstock-otok, ami már nagyon rég esedékes volt". A koncert közben Bob Dylan-nek elszakadt egy gitárhúrja, ezért Ron Wood odaadta neki a sajátját és amíg a technikusok hoztak neki egy másikat, jobb híján lég-gitározott. Dylan-nek volt egy felhördülést kiváltó megnyilvánulása is, amikor azt javasolta, hogy a pénzből a megélhetésüket elvesztett amerikai farmereket is támogatni kellene. Geldof később önéletrajzában felháborodva kommentálta Dylan kijelentését, szerinte Dylan nem értette meg az afrikai helyzet súlyosságát, azt hogy mi a különbség aközött, ha valaki csak a megélhetését veszti el vagy ha éhenhal. David Bowie és Mick Jagger eredetileg együtt, de két helyszínen adták volna elő közös dalukat, a Dancing In The Street-et, de technikailag nem sikerült megoldani a szinkronizálást, így egy előre felvett videón énekeltek együtt (élőben Bowie Londonban, Jagger Amerikában lépett fel). Jagger a Tina Turner-rel közösen előadott It's Only Rock And Roll alatt elszakította az énekesnő ruháját, aki szerencsére viselt alatta egy szűk tornadresszt, így abban fejezte be a dalt.

Mivel a Live Aid-et egyedi és megismételhetetlen eseménynek tervezték, hivatalos felvételek nem készültek. A tévétársaságok azonban megőrizték közvetítéseiket, és a szaporodó kalózfelvételek miatt hat évvel ezelőtt - ezekre alapozva - a szervezők mégis kiadtak egy DVD-t. A koncert és az azt követő segélyprogram megszervezéséért a Királynő Bob Geldofnak lovagi címet adományozott. Geldof később több dokumentumfilmet forgatott Afrikában a BBC-nek, nem csak a Live Aid programról, hanem általában Afrika és az afrikaiak helyzetéről. 20 évvel később, 2005. július 2-án Live 8 címmel rendeztek koncerteket, ráirányítva a világ vezető politikusainak figyelmét arra, hogy a problémák nagy része még mindig nem oldódott meg.

A cikk eredeti megjelenése: 2011. 07. 06. www.nembulvar.hu

1954. márciusában a Csendes-óceánban több kísérleti robbantást is végeztek az Egyesült Államok nukleáris szakértői. Emiatt a mai napig lakhatatlanná vált a terület.

Az Egyesült Államok és a Szovjetunió között már a 20. század első felében megkezdődött a fegyverkezési verseny, a nukleáris kísérletek pedig új fejezetet nyitottak a haditechnika történetében. Miután az amerikaiak 1945-ben elsőként mutatták be az atombombát működés közben, következő lépésként, hogy megőrizzék a szovjetekkel szembeni elsőségüket, a magyar születésű Teller Ede közreműködésével hidrogénbomba-kísérletetekbe kezdtek.

Az akkori világ legkiválóbb tudósaiból álló csapat munkájának köszönhetően az 1950-es évek elején az amerikaiak már termonukleáris robbantásokkal próbálkoztak. A legerősebb hidrogénbomba-kísérletek végrehajtásához a Csendes-óceánban fekvő Bikini-szigetcsoportot választották ki, ahol - az emberélettel mit sem törődve - 1954. március 1-én felrobbantották a Castle Bravot. A hidrogénbomba 20 millió tonna TNT erejével volt egyenértékű, mintegy hatszázszor volt erősebb, mint a hirosimai. A robbanás következtében nem csupán visszafordíthatatlan környezeti károk keletkeztek: a Csendes-óceánon tevékenykedő Fukuru Maru japán halászhajó legénységét radioaktív sugárfertőzés érte, amelynek következtében Kubojama Aikicsi halász szeptember 23-án meghalt, a legénység további 22 tagját hosszú időn át kezelték.

1954. március 26-án, 18 óra 30 perckor újabb hidrogénbombát hoztak működésbe: a Castle Romeot. A robbantást a néhány héttel korábban a Castle Bravo által létrehozott kráterben hajtották végre. A 11 megatonna erejű hidrogénbomba ugyanolyan károkat okozott mi a Bravo. Az amerikaiak azonban megállíthatatlanok voltak. 1954 májusáig a térségben még négy további robbantást hajtottak végre. Az 1954-ben történt tragikus események emlékére 1964 óta Japánban nemzeti békenapot tartanak március 1-jén. Világszerte a nukleáris fegyverek elleni harcra szólítanak fel.

Az első hidrogénbomba az emberéleten kívül is jelentős károkat okozott: letarolt három korallszirtet és 55 ezer Celsius-fokra hevítette a hőmérsékletet az óceán fölött. A robbanás a 200 kilométerre fekvő szigeteket is megrengette. A hét kilométer átmérőjű tűzgolyó 73 méter mély krátert vágott a zátonyon, a gombafelhő 100 kilométer magasra szállt és a radioaktív hamuból Ausztráliának és Japánnak is jutott.

Ötvenöt évvel később a Marshall-szigeteki hatóságok felkérésére nemzetközi kutatócsoport indult a területre. "Nem tudtam, mire számítsak, valami holdbéli tájra talán, de egészen mást találtunk" - mondta Zoe Richards, az ausztráliai James Cook Egyetem tengerbiológusa.  A Bravo kráterben rengeteg hal él és fa nagyságú korallok nőttek benne. Van, amelyik 8 méter magas és 30 centiméter vastag a törzse. "Lenyűgöző volt, soha nem láttunk még ilyet" - mondta Richards. Az amerikai kísérletek előtt végzett korallfelméréshez képest 42 faj hiányzik, de a kiterjedt telep a korallok rugalmasságát, alkalmazkodóképességét bizonyítja. Az élőlények a közeli Rongelap korallzátonyról érkezhettek, ahol nem kísérleteztek atommal. Az atoll háborítatlan állapotban van, bár tragikus okból; a radioaktív hamu miatt lakhatatlan, de a felszín alatt egészséges és a korall az áramlatok segítségével újra meghódította a robbantás helyszínét.

A Marshall-szigetek vezetése arra is kíváncsi volt, hogy kiterjeszthetik-e a búvárturizmust a területre, ahol számos roncs pihen a mélyben, például az amerikai Saratoga anyahajó és a japán Nagato, amelynek fedélzetéről Jamato admirális a Pearl Harbor elleni támadást irányította. "A légköri gamma-sugárzás olyan alacsony, mint a háttérsugárzás egy átlagos ausztrál városban. Viszont amikor a Geiger mérőt letettem egy kókuszdió mellé, amely a táplálékkal együtt a radioaktív anyagot is magába szívja a földből, a mutató kiakadt. A Bikini-atoll tehát látogatható, de lakni nem lehet rajta" - mondta az ausztrál szakértő.

A  cikk eredeti megjelenése: 2010. 03. 07. www.nembulvar.hu

1945. augusztus 6-án dobták le Hirosimára az amerikaiak az első atombombát. A világ első atomtámadásában hivatalos becslések szerint 140 ezren vesztették életüket azonnal vagy néhány hónap leforgása alatt.

1945. augusztus 6-án Truman elnök elrendelte Hirosima atombombával történő támadását. A támadás célja a háború gyors befejezése mellett válasz volt a Szovjetúnió kísérleti atomrobbantásaira. Előzőleg az atombomba megalkotásában résztvevő tudósok a munka vége felé közeledve közös nyilatkozatot tettek, melyben határozottan ellenezték az atombomba bevetését a lakosság ellen. „Ne használják az atomfegyvert emberek ellen. Ha okvetlenül szükséges, "mutassák meg” a japánoknak: robbantsák fel 10 km magasan éjszaka Tokió fölött, hogy mindenki láthassa a szörnyű erejét, de senkinek a haja szála se görbüljön meg!” – mondta Szilárd Leó.

Hirosimának 1940-ben, a második világháború elején 350 000 lakosa volt, de 1945. augusztus 6-án délelőtt 8 óra 15 perckor az Amerikai Egyesült Államok légi erejének ezredese, Paul W. Tibbets az Enola Gay nevű B–29-es bombázóról atombombát dobott a településre. A vakító villanással és gombafelhővel kísért atombomba-robbanás a halottak és a romok városává tette Hirosimát. A hő akkora volt, hogy néhány áldozatnak csak a körvonalai maradtak meg, melyeket a robbanás a környező betonfalakba égetett. Mások onnan még három kilométeres távolságra is szörnyű égési sérüléseket szenvedtek. A robbanás fészkében a radioaktív sugárzás azonnal kioltotta mindenki életét. Miután az Enola Gay nevű bombázó repülőgépről ledobták az atombombát, és látták a pusztítás mértékét, amely emberi ésszel fel nem fogható volt, a repülőgép legénységének egyik tagja csak ennyit írt naplójába: „Úristen, mit tettünk!” A robbanás körzetében 1,2 kilométeres sugarú körben minden a földdel vált egyenlővé. Az atomtámadás 242 ezer ember életét követelte, 140 ezer ember azonnal meghalt, a többiek pedig később, a sugárzás okozta betegségek következtében.

Történelmi szemszögből megvizsgálva fontos megfigyelni annak lehetséges okait, amiért az Egyesült Államok ledobhatta az atombombát. A tényleges ok a mai napig nem tisztázott, de az előzményeket szem előtt tartva több magyarázat is megfogalmazható: Az Egyesült Államok ellen Japán 1941. december 7-én hadüzenet nélküli támadást intézett, melynek során a Pearl Harbor nevű támaszpontot megsemmisítették. Japán többszöri kapitulációs felhívás ellenére sem volt hajlandó a háború feladására.Elsősorban a Szovjetuniónak szánt figyelmeztetés volt, ugyanis Sztálin ígéretet tett a teheráni konferencián Japán megtámadására.

1945. augusztus 9-én együtt ült a legfőbb haditanács a japán császárral az élén, és éppen eldöntötték, hogy befejezik a háborút, amikor az amerikaiak ledobták a Fat Man fedőnévre hallgató plutóniumbombát. A hirosimai atomtámadás után három nappal Nagaszakira ledobott atombomba csaknem 80 ezer halálos áldozatot követelt, és további 75 ezren szenvedtek sugársérülést. Teller Ede, az atombomba egy megalkotójának véleménye ekképp hangzott: „Azt, hogy Hirosimára le kellett-e dobni az atombombát, én nem tudom. Én azt hiszem, hogy ez hiba volt. De hogy Nagaszakira ledobni hiba volt, abban egészen biztos vagyok! ” 1978-ban a BVT javaslatára augusztus 6-át - Hirosima és Nagaszaki atombombázásának évfordulóját - a nukleáris fegyverek betiltásáért folyó harc világnapjává nyilvánították.

A cikk eredeti megjelenése: 2010. 08. 06. www.nembulvar.hu

Ma ünnepli hatvanharmadik születésnapját Bill Clinton, az Egyesült Államok negyvenkettedik elnöke.

William Jefferson Blythe III 1946. augusztus 19-én látta meg a napvilágot az Arkansas állambeli Hope városában. Még születése előtt három hónappal édesapja életét vesztette egy közlekedési balesetben. Édesanyja négy évvel később feleségül ment Roger Clintonhoz, akinek vezetéknevét a leendő elnök középiskolás korában vette fel. Bill Clinton kiváló tanuló és szaxofonos volt, egy időben hivatásos zenész szeretett volna lenni. Ám amikor egy Fehér Házban tett látogatásakor találkozott az akkori elnökkel, John Kennedy-vel, élete egészen más irányt vett.

Egyetemi éveit a Georgetown University nemzetközi kapcsolatok képzésén töltötte, majd a diploma megszerzése után az angliai Oxford Egyetemen tanult tovább. A Yale Egyetemen jogból diplomázott és itt ismerte meg Hillary Rodhamet, akit 1975-ben feleségül vett. Öt évvel később született lányuk, Chelsea.

Bill Clinton már egyetemi évei alatt is William Fulbright szenátor kongresszusi segédje volt. 1977-ben Arkansas főügyésze lett és egy évvel később az USA történelmének legfiatalabb kormányzójává választották. Egy ciklusig tartó szünet után, 1982-től minden alkalommal elnyerte ezt a posztot. Kormányzóként széles körben elismerést szerzett környezetvédelmi törvényeivel és a gazdasági élet szabályozásának csökkentésével. Az 1992-es elnökválasztási kampányban a gazdasági és szociális kérdésekre helyezte a hangsúlyt, és a tizenkét évnyi republikánus kormányzatnak véget vetve a Demokrata Párt jelöltjeként legyőzte George Bush addigi elnököt és a független Ross Perot-t. Bill Clinton volt a USA harmadik legfiatalabb elnöke és az első, aki a második világháború befejezése után született.

Clinton elnöksége első ciklusában elődje kemény politikáját folytatta Irakkal, Szomáliából azonban kivonat az amerikai csapatokat. Közvetítőként jelentősen hozzájárult a közel-keleti válság rendezéséhez: Jichák Rabin és Jasszer Arafat Washingtonban írták alá a palesztin önigazgatás megteremtéséről szóló egyezményt. Clinton az ENSZ felhatalmazásával sikeresen lépett fel a haiti junta ellen és a balkáni háborúban a tárgyalásos rendezést szorgalmazta. Belpolitikájában a dolgozó anyák védelmére kelt és szigorította kézifegyver-vásárlási előírásokat és a környezetvédelmi törvényeket. Jelentős gazdasági fejlődést is elért, hiszen elérte az elmúlt harminc év legalacsonyabb munkanélküliségi és inflációs rátáját, valamint a bűnözés csökkenését.

Ilyen sikerek mellett nem meglepő, hogy 1996 novemberében újraválasztották. Franklin D. Roosevelt óta ő volt az első demokrata, akit másodszor is elnök lett. Clinton Második ciklusában a gazdasági fejlődés tovább növekedett, megszűnt a szövetségi költségvetés deficitje. Külpolitikájában támogatta az írországi, koreai és izraeli béketörekvéseket, és fontos szerepet játszott a kereskedelmi korlátok lebontása. Az amerikai mentalitást és szabadságot hirdetve számtalan utazást tett Dél-Amerikában, Európában, Oroszországban, Afrikában és Kínában. Páratlan politikai sikereit egy 1997-ben kirobbant erkölcsi botrány árnyékolta be, melynek során az elnöki székből való elmozdításának alkotmányos lehetősége is felmerült. Ugyanis hamis tanúzás és az igazságszolgáltatás akadályozása miatt vád alá helyezte a képviselőház, mert nyilvánosan letagadta, hogy viszonyt folytatott a Fehér Ház egyik fiatal alkalmazottjával, Monica Lewinsky-val. Végül 1999 elején a felmentették az elnököt a vádak alól. Bill Clinton második elnöksége 2001-ben járt le. Leköszönése után megírta nagy sikerű visszaemlékezéseit, melyek 2004-ben jelentek meg Életem címmel. Clinton a mai napig nem vonult vissza a közélettől, legutóbb pár hete került címlapokra, mivel Észak-Koreából tárgyalások útján kiszabadított két fogságba esett amerikai újságírót.

A cikk eredeti megjelenése: 2009. 08. 16. www.nembulvar.hu

Immár több mint másfél százada ismeretes a nevetőgáz fájdalomsemlegesítő hatása foghúzásnál. Használata manapság ismét reneszánszát éli.

Az altatást, fájdalom csillapítást a XIX. sz. végén vezették be. Először kokaint és nitrogén-oxidult (nevetőgázt,-kéjgázt) használtak. 1844-ben a New Yorki fogorvos, Horace Wells egy véletlen baleset kapcsán jött rá a nevetőgáz fájdalomcsillapító hatására és próbálta ki kollégáján egy foghúzás alkalmával - sikerrel. A páciens nem érzett fájdalmat.

Dr. Horace Wells, hogy betegei fájdalmát foghúzás közben enyhítse, élénken érdeklődött a legújabb kísérletek iránt. Így vett részt az 1844. december 10-i nitrogén-oxidulról szóló előadáson, ahol bemutatták az új szer hatását a szervezetre. Az előadást egy utazó kémikus, Gardner Q. Colton tartotta. Miután előállítottak elegendő nitrogén-oxidult, mely "nevetőgáz"-ként került a köztudatba, Colton úr meghívta a nézőket, hogy menjenek közelebb és inhalálják a gázt. Ennek következtében a résztvevőkből egységes mulatozó tömeg lett. Wells megfigyelte, hogy az önkéntesek nem mutatták jelét a fájdalomnak, amikor megbotlottak vagy lehorzsolták bőrüket a padokban. Ezen események hatására támadt az ötlete, hogy ilyen inhalációs módszerrel a foghúzások alatt jelentkező fájdalmon is lehetne enyhíteni. Az előadás után megkérte Coltont, hogy adjon neki az új, megismert szerből, ugyanis saját fájós fogát kívánta nitrogén-oxidul segítségével kihúzni. Colton tartózkodott e kérés teljesítésétől, mert félt a nagyobb mennyiségű gáz végzetes hatásától.

Wells kitartott ötlete mellett, és végül sikerült meggyőznie Coltont, hogy teljesítse kérését. Másnap Wells a saját rendelőjében addig inhalálta a gázt, míg el nem vesztette eszméletét. Barátja és volt tanítványa, dr. Riggs kihúzta Wells bölcsességfogát. Miután észhez tért, örömében felkiáltott: "A foghúzások új fejezete kezdődik".  Később mégis más szerekre tértek át: éter és a kloroform segítségével végezték a fájdalmas foghúzásokat.

Egy kis orrmaszkon keresztül belélegzett kis mennyiségű nevetőgáznak is jelentős hatása van a páciensre. A megkönnyebbültség érzése, és a feszültség elmúlása egy könnyed transzállapotot idéz elő, mely alatt a páciens tudatánál van és képes az orvosával kommunikálni, kérdésekre válaszolni, öblíteni. stb. A nyelési reflexei is megmaradnak, tehát nem nyelhet félre, és az ehhez hasonló hiedelmektől sem kell tartania. Mellékhatás nem lép fel a kezelést követően. A félelmet és a szorongást biztonságérzet váltja fel, ami egy fejhallgatón hallgatható relaxációs zenével még tovább fokozható. Ezt az állapotot kéjhipnózisnak nevezik.

A félelemmel egyidőben a fájdalom is eltűnik, így a nyugtatót tartalmazó injekció már nem lehet probléma a páciensnek. Elsősorban szorongó pácienseknek ajánlott, hisz a nevetőgáz fájdalomcsillapító hatása mellett a félelem oldását is előidézi. Az USA-ban és több más országban, így Angliában, Ausztriában és a Skandináv országokban a fogorvosok több mint 50%-a rutinszerűen használ nevetőgázt a kezelések során.

A cikk eredeti megjelenése: 2011. 12. 13. www.nembulvar.hu

Szakadó hó, jeges fuvallat, ám mégis vérvörös táj és egy omladozó kastély. Ha csak elképzeljük mindezt, már akkor átjár minket a rémület. Azonban ekkor még a kísértetjárta épületbe be sem léptünk, pedig a legrettenetesebb dolgok a falak mögött történnek Bíborhegyen.

A fantasztikus mese főhősnője Edith Cushing (Mia Wasikowska), egy amerikai iparmágnás lánya, aki több szempontból is csodabogárnak számít. Nem jár társasági eseményekre, hanem egy kíséretregényt ír, ráadásul halott anyjának szelleme kislánykora óta zaklatja, és minden alkalommal figyelmezteti: „Óvakodj a Bíborhegytől!” Már ez az alaphelyzet is éppen elég táptalajt ad valami vérfagyasztóhoz, ám az események akkor indulnak be igazán, amikor egy elbűvölő angol báró felbukkan a környéken. Az Edithnek első látásra szimpatikus Thomas Sharpe (Tom Hiddleston) Amerikában próbál szerencsét, hogy támogatókat toborozzon találmánya forradalmasításához. Ráadásul magával hozza titokzatos, vénkisasszony nővérét, Lucille-t (Jessica Chastain) aki már első ránézésre többnek tűnik egy aggódó testvérnél. Ám a szerelmes főhősnőt nem kerítik hatalmába baljós megérzések, így boldogan férjhez megy az ellenállhatatlan férfihez és követi a testvérpárt az angol ódon kastélyba. Ott aztán egyre több rejtéllyel szembesül Thomas-t és Lucille-t illetően, és elég hamar az lesz Edith legkisebb problémája, hogy a tető lyukas, a rézcsövek ijesztően kopognak, vérszínű víz folyik a csapból és az épület folyamatosan süllyed az alapját képező, ázott, vörös agyagba.

Guillermo del Toro bevallása szerint elsősorban egy kosztümös szerelmes filmet szeretett volna létrehozni, amelyet sötét árnyak vesznek körül. Tulajdonképpen a sztorit végig a két szenvedélyes nő, Edith és Lucille mozgatja, a középpontban pedig természetesen a sármos férfi áll, akit mindenki persze csak magának szeretne. Mia Wasikowska, Jessica Chastain és Tom Hiddleston megformálta karakterek furcsa filmbéli kapcsolatában végig izzik a feszültség, a néző mind a tíz körmét lerágja, mire minden letisztázódik és egyértelművé válik.

A film első harmadában a zsúfolt nagyvárosok érdekházasságokon alapuló társadalmi élete a hangsúlyos, majd a maradék játékidő egy háromfős kosztümös színdarabbá alakul. A Bíborhegy színpompás és véres újrahasznosítása A kékszakállú herceg várának, és az összes többi olyan történetnek, ahol egy elszánt nő halált megvető bátorsággal kideríti a férje sötét titkait. Továbbá megidézi olyan remekművek hangulatát (akár szó szerint is), mint Mary Shelley Frankensteinje, vagy Edgar Allen Poe alkotásai, a Drakula filmek, Jane Eyre, Üvöltő szelek, Szép remények, Alice Csodaországban, a Hókirálynő és még sok egyéb más is, ami a gótikus irodalomhoz köthető. És ha mindez még nem lenne elég, sokban emlékeztet Tim Burton kézjegyéhez fűződő alkotásokra is, illetve az egyik szereplő pontosan azt a borzongást testesíti meg, amit A Manderley-ház asszonyának házvezetőnője kapcsán érezhetünk.

A Faun labirintusának mexikói rendezője nem fukarkodott a díszletekkel, hiszen a látványvilág és az atmoszféra az első másodperctől az utolsóig lenyűgözi a nézőt, olyan, mint egy mozgóképbe oltott műalkotás, csodás zenei aláfestéssel. A címbéli helyszín bemutatásához ugyanis valóban felépítette egy ősi angol kúria díszleteit, ami annyira élethű lett a csupa nyikorgó lépcsőjével és hulló faleveleivel, hogy mostantól bérelt helye van a filmtörténelem ikonikus kísértetkastélyai között. Kifejezetten érdekes az a megoldás is, hogy a falat kaparászó, ajtókat csapkodó, hörögve gomolygó, véres kísértetek itt nem gyilkolni akarnak, hanem inkább megvédelmezni főhősnőnket. Azonban Bíborhegyen az igazi horrort az emberek jelentik: a nővér szerepében látható Jessica Chastain annyira hátborzongatóan jól játszik, hogy már egy-egy szemrebbenésével is sokkal inkább ráhozza a frászt a nézőre, mint bármelyik hirtelen előbukkanó szellem.

A Bíborhegy legnagyobb erénye az atmoszféra, a látvány, a megvalósítás és a kimagasló színészi játék. Maga a történet nagy vonalakban kiszámítható, legfeljebb bizonyos részletek okozhatnak meglepetést. Viszont mindez talán megbocsátható, mert ritkán látni ilyen alkotást, ami képes ennyire magával ragadni a nézőt és kiszakítani a hétköznapok sodrából két teljes órára. Aki szereti az ijesztő filmeket és a nagyszabású szerelmi történeteket, akkor két legyet üt egy csapásra ezzel a filmmel. A rendező mindent megtett, hogy egy rendkívül emlékezetes románcot vigyen vászon csodás színészek tolmácsolásában és egyben minden vérrel kapcsolatos rémálmát is beleszője: ki ne borzongana bele már csak annak a gondolatába is, amikor a hófödte pusztaságban hirtelen mintha lélegezni kezdene a föld, és vérvörössé válik?

Bíborhegy (Crimson Peak)
amerikai horror, 119 perc, 2015 (18)
Rendező: Guillermo Del Toro
Főszereplők: Mia Wasikowska, Tom Hiddleston, Jessica Chastain, Charlie Hunnam

A cikk eredeti megjelenése