Itthon jóformán semmit nem hallottunk erről a filmről, csak annak híre jutott el hozzánk, hogy Meryl Streep-et és Julia Roberts-et minden jelentős díjra jelölik az ebben nyújtott alakításukért. Lássuk csak, mit is érdemes még tudni erről az oklahomai augusztusról.

A tavaly Matthew McConaughey főszereplésével bemutatott 18-as karikás Gyilkos Joe szerzőjének (és egyben forgatókönyvírójának) alkotása az Augusztus Oklahomában. Ez a mű egy hamisítatlan, kőkemény családi dráma: egy halotti toron összegyűlik a szétszóródott család és régi sérelmek élednek újjá, nagy bejelentések borzolják a kedélyeket, sorsfordító titkok látnak napvilágot. Tehát valójában nem is az eseményeken van a hangsúly, hanem azon, hogy a karakterek milyen meglepetésekkel szolgálnak. Ez pedig a színjátszás magasiskolájának ad lehetőséget.

Meryl Streep neve garancia, hogy valami nagyszabású és emlékezetes alakítást fogunk látni. Itt sem okoz csalódást. Minden eddiginél gonoszabb és unszimpatikusabb szerepben tűnik fel, és hihetetlen, de még ez is jól áll neki. Tulajdonképpen ő a film központi figurája és a konfliktusok okozójának tekinthető. Egyik lányát Julia Roberts alakítja, aki mostanában nem tűnt fel komolyabb szerepkörökben. Ebben a filmben is kicsit olyan, mint mindig, viszont akadnak nagy pillanatai is, még Meryl Streep mellett is. Rajtuk kívül a többiek afféle töltelék szereplők és mindenki érdekes karaktert kapott: Juliette Lewis, a mindig rossz párt választó nő, Ewan McGregor, a külsőségekre adó besavanyodott férj, Benedict Cumberbatch, anyuci pici és antiszociális fia, Dermot Mulroney, akit kislányok hoznak lázba, Julianne Nicholson, az anyja árnyékában senyvedő nő, Abigail Breslin, a szülői civakodást megsínylő gyermek.

Mint minden jó drámában, úgy ebben is szépen kirajzolódnak az egyéni konfliktusok és végül megoldásra lel nagyrészük. Tracy Letts (a szerző és forgatókönyvíró) a korábbiakból is merített, a Gyilkos Joe-hoz hasonlóan visszatér a hűtlenség drámája és annak következményei, illetve az idősebb férfi vonzódása egy tizenegy-két éves fiatal lányhoz. Emellett abban is hasonlóak, hogy minden konfliktus és karakter túlzásnak hat (bár itt azért kevésbé, mint a Gyilkos Joe-ban) – de mégis elülteti a nézőben azt a gondolatot, hogy van benne realitás a színfalak mögött.

Nem mindenki szeret drámákat nézni, hiszen általában a hétköznapok is annyira stresszek, hogy olyan filmre vágyunk szabadidőnkben, ami kikapcsol minket. Ennek ellenére érdemes megnézni az Augusztus Oklahomában-t, mivel olyan nagyszerű alkotásról van szó, amely hemzseg az érdekes karakterektől, a szereposztás mondhatni telitalálat és az első perctől az utolsóig képes lekötni a figyelmet. Szóval, ha hamisítatlan és színvonalas drámára vágyunk, véletlenül se hagyjuk ki!

Augusztus Oklahomában (August: Osage County, 2013)

Amerikai filmdráma, 130 perc

Főszereplők: Meryl Streep, Julia Roberts

Rendező: John Wells

Forgalmazó: Fórum Hungary

A cikk eredeti megjelenése: 2014. 01. 04. www.nembulvar.hu

Az éhezők viadala trilógia a könyves világ után a mozikba is betört: a Futótűz az első résznél is nagyobb sikereket aratott és a novemberi premier óta még mindig lázban tartja az érdeklődőket. Vajon miért?

Az éhezők viadala egy olyan jövőbeli országban (Panemben) játszódik, ahol 12 kerület található és a békés együttélés érdekében minden évben megrendezik a viadalt, amelyre sorsolással kerülnek be a fiatalok, minden kerületből egy fiú és egy lány – ám csak egy maradhat életben, aki megnyeri azt. A trilógia első részéből megismerhettük Katniss Everdeent, aki a 12. körzetet képviselte és önként jelentkezett húga helyett a halálos tusába. Katniss talpraesettségének és bátorságának köszönhetően nemcsak megnyerte a viadalt, hanem megmentette társát is a 12. körzetből, így két győztest avathatott Panem lakossága. Azonban ezzel kivívta az elnök haragját, aki Katniss viselkedését lázítónak tartja és meg szeretné törni őt. Innen folytatódik a második rész.

Az éhezők viadala forgatókönyve nagyon hasonlít a regényhez, így nagy meglepetések nem érik a könyv olvasóit, ha megnézik a filmeket (legfeljebb apróságokban, de a fő eseményeket tekintve nem). Így a Futótűz is legalább annyira pörgős és magával ragadó, mint az írott verziója. Tulajdonképpen ugyanarra a kaptafára épül, mint az előző rész – azonban minden tekintetben nagyobb a tét. A 146 perces film egyáltalán nem tűnik hosszúnak, annyira leköti a néző figyelmét, mi több, szívesen látnánk egy-ültünkben a folytatást is, ebben biztos vagyok. Az éhezők viadalában az a jó, hogy nemcsak a látott események tartják izgalomban a nézőt, hanem továbbgondolva mindenki rájöhet, hogy ez egy komoly társadalomkritika is. Hiszen a milliós nézettségű valóságshow-k vagy tehetségkutatók is alapjában véve ugyanúgy működnek, ahogy a filmben bemutatott viadal…

Az éhezők viadala filmekben nemcsak a történet nagyon erős, hanem a szereplőgárda is. Katniss Everdeent Hollywood jelenlegi üdvöskéje, Jennifer Lawrence formálja meg, aki idén is nagyon eséllyel pályázik az Oscar-díjra (amelyet tavaly már hazavitt). Mellette a gyerekszínészből felcseperedett Josh Hutchersont láthatjuk a legtöbbször, aki rendkívüli népszerűségre és ismertségre tett szert ezzel a szereppel. Illetve emlékezetes és testhez álló karaktereket formál meg Donald Sutherland (az elnök), Woody Harrelson (alkoholista mentor), Stanley Tucci (extravagáns műsorvezető), Lenny Kravitz (stylist), Liam Hemsworth (forróvérű munkás) és a nemrég elhunyt Philip Seymour Hoffman (akinek szerepe legyen meglepetés azok számára, akik még nem ismerik a történetet).

Abban általában nincs egyetértés a nézők között, hogy az első vagy a második film sikerült-e jobban. A második javára szól, hogy több benne az akció – ezáltal látványosabb és pörgősebb. Az első viszont az újszerűség varázsával élt, sokkal kifinomultabb eszközökkel vitte vászonra az eseményeket és ismertette meg ezt az utópiát a nézőkkel. Ha az első rész nem teremtette volna meg azt az egyedi és érdekes légkört, ami által milliók beleszerettek Az éhezők viadala világába, akkor a folytatás sem lenne kasszasiker. Habár egyértelműen látszik a különbség, hogy más rendezte a filmeket, azonban az azonos szereplőgárda és ismerős karakterek tompítják a más felfogásból adódó eltéréseket.

A harmadik epizódra még várni kell egy kicsit, ráadásul az Alkonyat és Harry Potter finálékhoz hasonlóan két darabra szedték a könyvben amúgy egy regényt: idén novemberben jön a Kiválasztott első része, majd 2015 novemberében a második. Addig bőven van időnk könyvben is elolvasni, akár mind a három részt, mivel letehetetlen és megunhatatlan ez a trilógia. Suzanne Collins könyvei (Az éhezők viadala, Futótűz, A kiválasztott) már többedik kiadásukat élik meg hazánkban, akkora a kereslet. Az első film DVD-n megvásárolható és hamarosan a Futótűz is megjelenik.

Az éhezők viadala: Futótűz (The Hunger Games: Catching Fire, 2013)

Amerikai sci-fi akciófilm, 146 perc

Főszereplők: Jennifer Lawrence, Josh Hutcherson, Woody Harrelson, Philip Seymour Hoffman, Donald Sutherland, Liam Hemsworth, Lenny Kravitz, Stanley Tucci

Rendező: Francis Lawrence

Forgalmazó: Fórum Hungary

A cikk eredeti megjelenése: 2013. 11. 29. www.nembulvar.hu

Hazánkba is megérkezett az utóbbi idők legszívmelengetőbb alkotása, amely nem másról, mint Mary Poppins-ról szól. A csodás dada történetét már mindenki ismerheti, azonban most kiderül, hogyan is született meg a mese és miképp vitte azt a vászonra Walt Disney.

Az 1964-es Mary Poppins film óta generációkról generációkra szállt az elbűvölő dadus híre, viszont egyre inkább Julie Andrews képében testesült meg a köztudatban. Azonban Mary Poppins története egy P. L. Travers nevű angol írónőhöz köthető, aki Ausztráliában töltötte gyermekkorát. A Banks úr megmentése erről a tipikus londoni dámáról szól, aki nem adja könnyen az életrajzi elemekben bővelkedő könyvét a fénykorát élő Walt Disney álomgyárnak. Persze mindenki tudja, hogy valahogy mégis sikerül megtörni ezt a makacs és hajthatatlan angol vénkisasszonyt az örökké vidám és mosolygós Walt Disney-nek. De hogyan? És ki is az a Banks úr, akit meg kell menteni? Nagyjából két óra alatt mindez kiderül.

A Banks úr megmentése tulajdonképpen egy mese egy mese születéséről. Azonban a film nézése közben nem az a legrelevánsabb, hogy mennyire valósághű eseményeket látunk, sokkal inkább belevonódunk ebbe az álomvilágba. Betekintést nyerhetünk a Disney-birodalom belsejébe: kik azok az emberek, akik körülvették mindenki kedvenc Walt Disney-jét és hogyan is születtek az alkotásaik. Ráadásul az angol írónő perspektívájából csöppenünk bele ebbe a világba, aki szintén először látja – mi több, jó kritikusan szemléli a gépezetet. Elkerülhetetlen az az érték-összecsapás, amely mindig is fennáll, míg világ a világ: hogyan is vergődik közös nevezőre a tradicionális és modern szemlélet.

A Banks úr mozgatórugója a két főszerepet játszó színész: Emma Thompson és Tom Hanks. Azt hiszem, egyiküket sem kell bemutatni, hiszen napjaink leg(el)ismertebb művészei közé tartoznak. Mindkettőjük számára abszolút telitalált a film: Emma Thompson rendesen pellengérre állíthatja azt a mindenkiben élő elképzelést a zsémbes angol vénkisasszonyokról, Tom Hanks pedig hitelesen reprezentálja az amerikai álomgyár multimilliomos fejét, akinek semmi nem állhat útjába. Láthatóan örömjáték mindenki számára a Banks úr megmentése és élvezet nézni, hogy mennyire sziporkáznak a főszereplők a vásznon.

A film tulajdonképpen két idősíkon mozog, azonban nem okoz nehézséget összekapcsolni őket. A visszaemlékezésben felbukkan Colin Farrell is, aki talán még sosem játszott el egy ennyire kedves és megható szerepet. Igazából meglepő is, hogy elvállalta e karakternek az eljátszását, mivel az utóbbi időben vagy akciófilmekben vagy sötét drámákban tűnt fel. Mindenesetre most nagyon jól állt neki az apa-szerep némi drámával fűszerezve, remélhetően ezen a nyomvonalon folytatja a továbbiakban.

A Banks úr megmentése több Golden Globe-ra jelölt alkotás, azonban az Oscar-dömpingbe csak a filmzenéjével száll be. Igazából ez mellékes is, hiszen nem attól lesz nagyszerű egy alkotás, hogy mennyi díjat kap, hanem attól, hogy mennyire nyeri el a nézők tetszését. A Banks úr megmentése üde színfoltja a mozik mostani kínálatának, kifejezetten kedves és érzelmes alkotás, amely mellőz mindenféle erőszakot és trágárságot. Szerintem ezeken a hűvös, havas, jeges napokon éppen ilyen filmekre van szükség.

Banks úr megmentése (Saving Mr. Banks, 2014)

Amerikai – angol – ausztrál filmdráma, 125 perc

Főszereplők: Emma Thompson, Tom Hanks, Colin Farrell

Rendező: John Lee Hancock

Forgalmazó: Fórum Hungary

A cikk eredeti megjelenése: 2015. 02. 03. www.nembulvar.hu

A több száz éve óta uralkodó Romanov dinasztia tagjai uralmának és életének az 1917-es forradalom vetett véget. II. Miklóst, feleségét, fiát és négy lányát 1918. július 16-ról 17-re virradó éjszaka ölték meg a bolsevikok.

II. Miklós 1894-ben lépett az orosz trónra, s kezdetben elődeinek stílusában uralkodott. Csak a Japán elleni elveszített háború és a forradalmi zavargások után lehetett rábírni néhány engedményre, többek között a parlament létrehozására, az engedményeket azonban röviddel később nagymértékben visszavonta. A fenyegető forradalom hatására a cár 1917 márciusában lemondott, családjával együtt házi őrizetbe helyezték. Attól eltekintve, hogy minden lépésüket árgus szemekkel figyelték, semmiben nem szenvedtek hiányt.

1917. augusztus 14-én azonban Szibériába szállították tovább a Romanov házaspárt és öt gyermekét, majd néhány hónappal később Jekatyerinburgba. Jekatyerinburgban már nem palotaegyüttes, hanem egy kereskedőtől kisajátított kétemeletes ház várta az egykori cári családot, melyet a bolsevikok szigorúan őrizet alatt tartottak. Az itteni életkörülményeik már korántsem hasonlítottak az egykor megszokott fényűzéshez. Szobák csak a második emeleten voltak, így a család tagjai ott lettek elszállásolva az orvossal és a néhány szolgálóval egyetemben. A véget 1918. július 16-a éjszakája jelentette a Romanovok számára. Mivel a monarchisták nyomultak előre Jekatyerinburg felé, a cári család kiszabadításától rettegő bolsevikok a család kivégzése mellett döntöttek. II. Miklóst, feleségét, Alekszandrát, és az öt gyermeküket, Alekszejt, Olgát, Tatjanát, Anasztáziát, és Máriát július 16-ról 17-re virradóra a bolsevik kivégzőosztag meggyilkolta.

Jakov Jurovszkij, a foglyokat őrző osztag parancsnoka leparancsolta a családot a pincébe azzal az ürüggyel, hogy fényképet akarnak készíteni róluk. Itt felolvasták nekik a halálos ítéletüket, majd fénykép helyett sortüzet lőttek a családra, orvosukra és arra a néhány cselédre, akik hűségesen velük maradtak a fogságban is. A lövések után a puskapor füstje miatt kinyitották az ablakokat, de a négy lány közül három sikoltozva felült: a fűzőjükbe varrt családi ékszerekről visszapattantak a golyók. Mivel az ablakok nyitva voltak, a katonák nem mertek rájuk lőni, nehogy felverjék a várost, ezért őket puskatussal verték agyon. Holttestüket ezután egy teherautóra rakták, és egy város közeli bányához szállították. A meztelenre vetkőztetett tetemeket egy aknába dobták. A tettesek egy nappal később visszatértek az aknához, az összefagyott holttesteket először megpróbálták elégetni, ám az akna nem bizonyult elég jó rejtekhelynek, s később kénytelenek voltak más helyet keresni. Ott, Ganinya Jama közelében először Alekszej és Mária holttestét elégették, a többiekét a hajnal közeledtével egy mélyedésbe dobták, majd a tetemeket savval lelocsolták és elásták. A holttestek az 1991-es exhumálásig rejtve maradtak.

A mai napig szárnyra kapnak legendák azzal a bizonyos éjszakával kapcsolatban. Egyesek állítják, Anasztázia hercegnő, vagy a cárevics nem is haltak meg, valahogyan túlélték a borzalmakat. Amerikában, Kanadában, Angliában, Szibériában már több cári sarj is feltűnt, pillanatnyi szenzációt okozva. Mások úgy vélik, valójában nem is a cári család maradványait helyezték örök nyugalomra nagy pompával újratemetésük alkalmával, mert az igazi maradványok vasúti talpfák, vagy keresztút alatt fekszenek a mai napig az uráli erdőben.

Jekatyerinburgban a '90-es években öt csontvázat találtak, amikről feltételezték, hogy a cári család tagjaié. Viszont két test hiányzott, és ez számos találgatásnak adott okot. 2007 augusztusának közepén viszont megtalálták a maradék két test maradványait, így bizonyítva látszik, hogy azon az éjszakán mindenki meghalt. Az ortodox egyház és számos tudós, valamint az oroszok egy része azonban nem hiszik, hogy a meglelt csontok az utolsó cár családjáé.

1981-ben a külföldi orosz ortodox egyházak szent mártírokká nyilvánították II. Miklóst és Alekszandrát, gyermekeikkel együtt. 1998. július 17-én, nyolcvan évvel a cári család lemészárlása után a nekik tulajdonított csontokat újratemették a szentpétervári Szent Péter és Pál Székesegyházban. 2000-ben pedig az Orosz Ortodox Egyház szentté avatta az utolsó cári családot.

A cikk eredeti megjelenése: 2011. 07. 16. www.nembulvar.hu

Tizennégy éve zuhant az Atlanti-óceánba a Trans World Airlines amerikai légitársaság New Yorkból Párizsba tartó Boeing 747-es repülőgépe. Mind a 230 ember meghalt, aki a fedélzetén tartózkodott. A katasztrófával kapcsolatban számtalan teória látott napvilágot.

1996. július 17-én este nyolc óra után pár perccel a new yorki JFK nemzetközi repülőtér kifutójáról felszállt egy Boeing 747-es, fedélzetén 212 utassal és a 18 fős legénységgel. Az amerikaiTrans World Airlines légitársasághoz tartozó gép végcélja Róma lett volna, párizsi köztes megállással. Ennek ismeretében az utasok állampolgárság szerinti megoszlása logikus: 125 amerikai, 42 francia, 8 olasz, 7 brit, 6 dán, egy pár belga, ír, német… Talán csak a kilenc, algériai útlevéllel utazó lógott ki a sorból. Helyi idő szerint 20.31-kor (amikor a járat körülbelül négyezer méter magasságban repült kelet felé, egyre távolodva Long Island délkeleti partjától) a gép eltűnt a JFK repülésirányítóinak monitorairól: mint az utólag kiderült, a Boeing szétrobbant a levegőben, a sötétedő tenger mintegy másfél négyzetkilométeres területen beborítva roncsdarabokkal, testrészekkel, csomagokkal. Túlélő nem volt.

Ilyen esetekben az illetékes szervezetek (az FBI, az amerikai közlekedésbiztonsági hivatal, illetve a szövetségi polgári repülésügyi hatóság) energiát és pénzt nem kímélve elkezdik a vizsgálatot, mivel a biztonságos repülésbe vetett hit elvesztése gyakorlatilag megbéníthatja az USA gazdasági életét. A katasztrófát követő négy hónap alatt a darabokra szakadt gép több mint kilencven százalékát összegyűjtötték a tengerből, és a közeli Calvertonban található haditengerészeti bázis egyik óriási hangárában a gép testét gyakorlatilag visszaépítették, a robbanás okát kutatva.

A nyomozók ellepték a partot, felhívásokat rajzszögeztek ki és szemtanúk után kutattak. Több mint 800 ember jelentkezett, akik szívesen megosztották a robbanással-zuhanással kapcsolatos vizuális és auditív élményeiket a szövetségi ügynökökkel, valamint a helyi rendőrséggel. Közülük mintegy hatvanat rögtön eltanácsoltak, illetve jegyzőkönyvet sem vettek fel az általuk elmondottakról (volt, aki repülő dinoszauruszt látott a gép mellett, de akadt, aki Hitlert vagy magát Jézust vélte integetni látni az égen), de a többieket részletesen kihallgatták. A légiközlekedés kockázatait statisztikai adatokra támaszkodva minimálisnak nevezik; emiatt kap hatalmas nyilvánosságot minden légi katasztrófa, illetve az ilyen balesetek után kevés esetben szoktak túlélők beszámolni arról, hogy mi is történt valójában. Ne csodálkozzunk, ha az összeesküvés-elméletek dúsan tenyésznek minden olyan helyszín közelében, ahol egy-egy repülőgép roncsai hevernek.

A hivatalos verzió szerint a robbanás oka egy triviális rövidzárlat volt, amely a repülőgép központi üzemanyagtartálya mellett futó egyik vezetékben keletkezett. A gyakorlatilag még csordulásig teli tank húsz másodperc múlva belobbant, s egy több méteres lyuk keletkezett a gép 17. - 28. széksorai alatt, majd az akkor már 500 km/órás sebességgel száguldó gép darabjaira hullott. A vizsgálat lefolytatása előtti időkben bombamerénylettől volt hangos a sajtó: a robbanás oka a csomagok között elhelyezett időzített bomba volt, amit Szaddám Huszein emberei juttattak fel a gépre. Egy nappal korábban egy iszlám terrorszervezet levelet juttatott el számos amerikai sajtóterméknek, melyben azt írták: Szaddám 1979. július 16-i hatalomátvételét „egy, Amerika arcára mért, hatalmas és Allahnak tetsző pofonnal” fogják megünnepelni. A harmadik feltételezés szerint gépeltérítés történt: Az utaslistán szereplő kilenc algériai valójában afgán harcos volt, akik egy klasszikus gépeltérítéssel, majd a repülő bombaként történő felhasználásával akarták megünnepelni a tálib erők afganisztáni előrenyomulását. A negyedik változat szerint gondatlanságból elkövetett balesetről lehet szó (egy visszamaradt július 4-i tűzijáték találhatta el a gépet vagy egy félresikerült hadigyakorlat következménye, illetve egy ismeretlen eredetű rakétával találták el a Boeing 747-est.) Emellett felröppent egy olyan találgatás, mely szerint a TWA-800 egy olyan elektromágneses mezőbe ütközött, amely a Long Islanden található Montauk melletti, szupertitkos katonai kísérleteket folytató labor kreálmánya volt, s egyfajta experimentális fegyverként játszadoztak vele. Természetesen nem maradhattak ki azok az elméletek sem, amelyek hangoztatói letennék a nagyesküt, hogy a Boeing egy azonosítatlan, földönkívüli repülő tárggyal ütközött.

A cikk eredeti megjelenése: 2010. 07. 17. www.nembulvar.hu

Huszonöt éve ezen a napon hajnali fél kettő előtt pár perccel robbant fel a csernobili atomerőmű 4-es reaktora. Még most sem tudni, pontosan hány ember halálát okozta a baleset.

Az ukrajnai Csernobil városától 18 kilométerre, Fehéroroszország határától 16 kilométerre és Kijevtől 110 kilométerre kezdték el építeni az 1970-es években a hírhedt atomerőművet. Négy reaktor készült el 1983-ig és két további létrehozásán dolgoztak.

1986. április 26-án gőzrobbanás következtében kigyulladt a 4-es reaktor és újabb detonációk sorozata után megtörtént a nukleáris olvadás. A baleset okáról két, egymásnak ellentmondó hivatalos elmélet született. Az első egyértelműen az üzemeltetőket okolta, akik meggondolatlanul végeztek kísérleteket és ennek következménye az atomkatasztrófa. A másik vélemény szerint szimplán a reaktor tervezési hibája okozta a balesetet. Mindenesetre annyi bizonyos, hogy a kezelőszemélyzet nagyrészt olyanokból állt, akiket nem ilyen típusú reaktorokhoz képeztek ki és a tervezők tudták, hogy az atomerőmű bizonyos körülmények között veszélyes lehet, de ez a hibát szándékosan eltitkolták.

A katasztrófa után tűzoltók érkeztek a helyszínre, de egyiküket sem tájékoztatták, hogy mennyire veszélyes a radioaktív füst és törmelék. Mivel senki nem viselt védőöltözetet még a reaktor személyzete közül sem, így legtöbbjük a baleset után legkésőbb három héttel meghalt. Tanúk beszámolója alapján az egyik tűzoltó leírta, milyen érzés volt sugárzásnak kitéve lenni: fémes ízt érzett a szájában, és olyan volt, mintha ezernyi tűvel szurkálták volna az arcát.

A robbanás után több mint huszonnégy órával elrendelték a reaktor elpusztítását és a közeli Pripjaty város kiürítését. Az 55 ezer lelket számláló települést két óra leforgása alatt telepítették ki. A most hetvennyolc esztendős Hanna Szemenyenko így nyilatkozott a BBC-nek: „Átvertek minket, azt mondták, hogy csak három napra kell elmennünk. Nem vihettünk magunkkal semmit, mindent ott kellett hagyni.” Fél évvel később tért csak vissza, amikor már régen kifosztották a város nagy részét: „Csak pusztaság maradt, semmi más. Soha nem megyek vissza, inkább meghalnék.” A lakóknak a szovjet állam kártérítést fizetett és lakást is adott.

A felrobbant csernobili atomerőmű 4-es blokkja közel négyszázszor annyi radioaktív anyagot juttatott a környezetbe, mint Hirosima bombázásakor. A káros hatások elsősorban Ukrajnát, Fehéroroszországot és Oroszországot érintették, de a sugárzás növekedése Skóciában is mérhető volt. A szennyezés több mint kétszázezer négyzetkilométernyi területen szóródott szét Európában. A Szovjetunió igyekezett eltitkolni a csernobili katasztrófát, de egy svédországi atomerőműben felfigyeltek a magas radioaktivitásra, ami nem tőlük származott. A szenzációt hamar felkapta a sajtó, már a robbanás másnapján kitudódott, hogy mi történt.

A baleset elhárítási munkákban nyolcszázezer munkás vett részt, akiket mindenféle tapasztalat nélkül vezényeltek a legszennyezettebb területekre. Az egyik munkás így nyilatkozott: „Sokszor egyszerűen nem akartunk dolgozni, próbáltunk olyan védett területet találni, ahol biztonságban lehetünk a sugárzástól. A munkát azonban nem lehetett megtagadni, a hadsereg folyamatosan figyelt minket.”

A csernobili atomkatasztrófa áldozatainak többsége a mentésben részt vevők és a környező településeken élők közül került ki. Számukról viszont napjainkig viták folynak: négyezer és több százezer közé teszik a halottak számát. Sokan a katasztrófa után több évvel szövődményekben (például rákban) haltak meg, és vannak akik még ma is élnek, de betegségükről nehéz eldönteni, hogy az atomsugárzás okozta-e. Nem elhanyagolhatók a pszichés eredetű betegségek sem: sokan követtek el öngyilkosságot vagy terhesség-megszakítást.

Ukrajna és Oroszország ma is érzi a katasztrófa hatását. Az atomerőmű körüli harminc kilométeres zóna jelenleg is lezárt övezet. Az erősen szennyezett területeken, ahol új földet szórtak a régire, már regenerálódott a természetes környezet. A háttérsugárzás 2-20-szorosa a természetesnek, de ez már nem káros az élővilágra. A tudósok ígérik: soha többé nem lesz ilyen katasztrófa, mint huszonhárom évvel ezelőtt.

A cikk eredeti megjelenése: 2011. 04. 26. www.nembulvar.hu

1889. január 30-án lett öngyilkos Sissy és Ferenc József egyetlen fia, Rudolf koronaherceg. A tragédia körülményei a mai napig tisztázatlanok.

Rudolf 30 évesen, 1888 őszén ismerkedett meg a tizenhét esztendős Mary von Vetsera bárókisasszonnyal. Fél év múlva viszont már túl sokan tudtak a trónörökös szenvedélyes, házasságon kívüli viszonyáról: egy alkalommal Rudolf hevesen összeszólalkozott apjával. A veszekedés valószínűleg azért robbant ki, mert Rudolf a pápához akart fordulni, hogy házassága felbontását kérje. Apja ezt megtiltotta, és azonnali szakítást követelt Maryvel. Újabb kutatások azt is valószínűsítik, hogy Ferenc József ekkor közölte fiával, hogy a liberálisokkal való szimpátiája, állhatatlan természete és a Birodalom érdekeivel ellentétes nézetei miatt alkalmatlannak tartja őt a majdani trónutódlásra.

A túlérzékeny lelkű, egzaltált Rudolf erre az időre már valószínűleg eldöntötte, hogy véget vet életének. Ez a veszekedés megerősíthette elhatározásában. Társat keresett magának, aki elkísérné őt a halálba. Több alkalmi partnere is visszautasította Rudolfnak ezt a kívánságát, és sőt néhányan jelezték Rudolf öngyilkossági szándékát Bécs rendőrfőnökének, sőt Eduard von Taaffe miniszterelnöknek is, de a hatóságok nem tettek lépéseket.

1889. január 29-i találkára érkező Mary eltűnt a Hofburgból és Rudolffal együtt hintóval Mayerlingbe hajtattak. A következő éjszaka történései nem ismertek, illetve ellenmondóak. 29-én mindketten írtak búcsúleveleket. Rudolf édesanyjának, nejének, testvérének és inasának, Mary pedig édesanyjának, nővérének, fivérének és kérőjének. A Rudolf által írt levelek közül csak a feleségéhez szólónak ismert a szövege: "Kedves Stefánia! Megszabadulsz tőlem és az általam okozott kellemetlenségektől; légy boldog a magad módján. Légy jó a szegény kislányhoz, ő minden, ami belőlem megmarad. Add át üdvözleteimet minden ismerősnek, különösen Bombellesnek, Spindlernek, Latournak, Wowónak, Gizellának, Lipótnak, stb. stb. Nyugodtan megyek a halálba, mert csak ez mentheti meg jó hírnevemet. Szívből ölel szerető Rudolfod.”

Január 30-án reggel mindkettőjüket holtan találták a vadászkastélyban. A mai napig tisztázatlan, hogy Maryt Rudolf trónörökös lőtte-e agyon azon az éjszakán, vagy mindkettőjüket valaki más gyilkolta-e meg. Az eset részleteit az uralkodó család eltitkolta, rendőri vizsgálat nem folyt. Nincsenek döntő bizonyítékok, de nagyon valószínű, hogy Rudolf előbb Maryt lőtte agyon, azután maga is öngyilkos lett. Ennek ellentmondó tény, ami tovább bonyolítja a halálesetet, hogy a golyó Rudolf bal oldalán hatolt be, holott köztudomásúan ő jobbkezes volt.

A hivatalos verzió szerint Rudolf rábeszélte szeretőjét, hogy legyenek együtt öngyilkosok. Ezután vagy előbb szeretőjét, majd magát lőtte le, vagy mindketten öngyilkosok lettek. Egy újabb öngyilkossági változat szerint a terhes Vetsera Mária a magzatelhajtásba halt bele, ezután választotta Rudolf is a halált. Élénkebb fantáziájú kutatók szerint egy féltékeny erdész kényszerítette öngyilkosságra Rudolfot. Akad, aki szerint egy teherbe ejtett hercegnő fivérével vívott amerikai párbajt elvesztve kellett megölnie magát. Van, aki azt állítja: veszekedés közben vesztette életét, és a szerelmes Vetsera Mária önként követte a halálba.

A halál pontos oka sem egyértelmű: a hivatalos változatban puskalövés szerepel, de vannak, akik méregre gyanakodnak - megint mások egy ásótól származó sebeket emlegetnek. Az elméletek sorában felmerült, hogy Rudolfot apja parancsára lelőtték, majd a gyilkosságot öngyilkosságnak állították be. Egyesek politikai összeesküvést sejtenek a háttérben, mely szerint egy franciák által előkészített puccs hatalomra juttatta volna Rudolfot, aki az utolsó pillanatban visszarettent, ezért mondták ki rá a halálos ítéletet Párizsban. Egy újabb verzió szerint ittas vadásztársai lőtték le véletlenül Vetsera Máriát, majd verekedés közben Rudolfot is agyonverték, de az ügybe keveredett magas rangú személyiségekre való tekintettel ezt nem lehetett nyilvánosságra hozni. Vannak olyan teóriák is, hogy Rudolf megrendezte saját halálát, szeretőjével elmenekült és távoli vidéken éltek boldogan.

A római katolikus egyház számára (amely az öngyilkosoktól mindmáig megtagadja az egyházi temetést) külön hivatalos boncolási jelentés készült, mely szerint Rudolf pillanatnyi elmezavarában követte el tettét. Az elhunyt Rudolfot így teljes császári pompával kísérhették a bécsi kapucinus templom császári kriptájába. Nemzeti gyászt rendeltek el, sok házon gyászlobogót tűztek ki, a mulatságokat megtiltották és a színházakat bezárták több napra.

Mary halálát eltitkolták, holttestét azonnal eltávolították Rudolf mellől. Január 31-én a mayerlingi kastélyból titokban a közeli heiligenkreuzi cisztercita apátságba vitték, ott az öngyilkosok kriptájába helyezték. A szomorú eseményen csak nagybátyja, Alexander Baltazzi és gyámja, Stockau gróf vehettek részt, anyja megjelenését a rendőrfőnök nem engedélyezte. A Vetsera családot teljes hallgatásra kötelezték. Mary holttestét csak jóval később helyezhették át mai sírhelyére, a heiligenkreuz-i temetőbe.

A „tetthelyet”, a Rudolf trónörökös által építtetett mayerlingi vadászkastélyt Ferenc József lebontatta, helyén a bűnbánó karmeliták apácakolostorát építették, amely ma is látható.

A cikk eredeti megjelenése: 2011. 01. 30. www.nembulvar.hu

Szinte napra pontosan 180 éve adták át a világ első vasútvonalát, amely Liverpool és Manchester között helyezkedett el. Azonban ugyanekkor történt az első emberéletet követelő vasúti szerencsétlenség is.

1830. szeptember 15-én a Liverpool-Manchester vonal megnyitásával Nagy-Britanniában - és a világban - megkezdődött a vasút kora. Először vált lehetővé, hogy a sínhez kötött teher- és személyforgalomban lemondjanak azoknak a várakozó gőzmozdonyoknak a segítségéről, amelyekre az eddig vasútvonalakon az emelkedők legyőzése érdekében szükség volt.  A mozdonyokat George Stephenson tervei alapján gyártották. Stephenson Rocket nevű lokomotívja nyerte a Liverpool-Manchester Vasúttársaság által 1829 októberében kiírt versenyt. Ezt a mozdonyt a tervező egy újonnan szerkesztett csöves kazánnal és tűzszekrénnyel építette ki, ami nagyobb tűzfelületének köszönhetően folyamatosabb teljesítményt biztosított. Bár Stephenson korábbi mozdonyával a Stockton-Darlington szakaszon már 1825-ben megnyílt a forgalom egyelőre még szükség volt az emelkedő legyőzését szolgáló várakozó hajtóművekre.

„A vasúti utazás veszélyeit számos külföldön történt esetből már ismerhették az első magyar vasutasok és az utazóközönség” - meséli Lovas Gyula soproni vasúttörténész – „1830. szeptember 15-én nagy ünnepséggel nyitották meg a Liverpool-Manchester közötti vasútvonalat, amelyre meghívták Esterházy Pál főherceget is. Ékesen feldíszített "különvonaton" vitték végig az előkelő, meghívott vendégsereget a vonalon. A különvonat az egyik állomáson megállott és a vendégek leszálltak a kocsikról. Amíg az utasok a szerelvényben gyönyörködtek, nem figyeltek arra, hogy a szomszédos vágányon egy mozdony közeleg és a nézelődők felé rohan. Esterházyt, ki szikár ember volt, felrántották a szerelvényre, neki nem történt baja, de az egyik vendéget halálra gázolta a mozdony. Valószínűleg a főherceg volt az első magyar, aki részese volt egy vasúti balesetnek.” 

A vonatszerencsétlenségben életét vesztett vendégről annyit tudni, hogy William Huskisson angol politikus, alsóházi képviselő, egykori pénzügyminiszter és hadügyminiszter volt. Díszvendégként részt vett a Liverpool-Manchester vasútvonal megnyitásán (ugyanabban a vasúti kocsiban utazott, mint a miniszterelnök, Wellington herceg; a kocsit húzó mozdonyt maga George Stephenson vezette). Amikor a vonat megállt egy közbeeső állomáson, hogy utasai megtekinthessék a mozdonyok felvonulását, Huskisson kiszállt és az egyik lokomotív elgázolta (túlságosan közel ment el hozzá és a politikus beesett alá). Egy különvonattal (amelyet Stephenson vezetett) azonnal kórházba szállították, de nem sokkal később meghalt.

 A cikk eredeti megjelenése: 2010. 09. 15. www.nembulvar.hu

Éppen ezen a napon született 1503-ban a jóslatai révén világhírűvé vált Nostradamus. A papírforma szerint udvari orvos és csillagász volt, ám kortársai körében is ismertek voltak látnoki képességei.

Michel de Nostredame 1503. december 14-én született a franciaországi Provence tartományban. Egy több generációs orvosi családból származott. Avignonban filozófiát tanult, majd Montpellier város orvosi egyetemén végzett 1529-ben, utána közel harminc évig praktizált orvosként. Mint pestisdoktor, részt vett két nagy pestisjárvány elleni küzdelemben. Miután 1547-ben megnősült, feleségével az Aix közelében fekvő Salonban telepedett le, ahol haláláig dolgozott eredeti szakmájában. Hat gyermekük született. 1556-tól II. Henrik francia király és felesége, Medici Katalin pártfogoltja, 1564-től IX. Károly udvari tanácsosa volt.

Jósolni abban az időben kezdett, mikor letelepedett Salonban. Ezen hobbiját (a csillagászati számítások mellett) melyeket nappali munkái miatt jobbára csak éjszaka folytatott. Ilyenkor hetente néhányszor „elragadtatott állapotba” került, „megszűnt körülötte a külvilág”, lelki szemei előtt fura képek, látomások és történetek elevenedtek meg emberekről, eseményekről. Ezeket Nostradamus a jövőről szóló híradásoknak tartotta, és szorgalmasan jegyezgette. Csillagászati ismeretei és műveltsége segítségével pedig megpróbálta kitalálni, ezen események mikor és hol fognak lejátszódni és mit jelentenek valójában.

Fiának és II. Henriknek szóló leveleiben maga is írta, az utóbbi találgatásainak nem kell feltétlenül hitelt adni, mivel az asztrológia a tévedni képes „természetes értelem” része, ellentétben viszont magukkal a látomásokkal, melyek viszont a természetfeletti értelemtől, azaz Istentől származnak. Nostradamus feltétlenül hitte, hogy az általa látottak-hallottak jövendőbeli valós események, melyek pontosan úgy meg fognak történni, ahogy lelki szemei előtt lejátszódtak (erről írta egyszer: „képes vagyok nem tévedni, nem elámítódni”). Viszont abban már maga sem volt minden esetben biztos, hogy ezen események mely dátumokhoz köthetőek. A próféciák (Les propheties) című mű, mely ezeket a látomásokat versekké feldolgozott formában tartalmazta, először 1555-ben jelent meg.

Az utókor által Nostradamusról kialakított vélemények széles skálán mozognak. Egyik részről olyan radikális álláspontok találhatók, mint amilyen Jacques Halbronn-é, aki szerint a Nostradamus próféciái utólagos hamisítványok, melyek csak később, politikai motivációk alapján születtek. Bár Halbronn rendkívül jól ismeri az eredeti szövegeket és a kapcsolódó dokumentumokat, a terület legtöbb szakértője elveti az álláspontját. A másik véglet pedig a számos, közelmúltban publikált népszerű könyv és több ezer internetes oldal, melyek szerint A próféciák nemcsak, hogy eredetiek, de Nostradamus ténylegesen próféta is volt.

Bár sok jóslat értelmezésében eltérnek, de általában egyetértenek abban, hogy megjósolta a francia forradalmat, Napóleon és Hitler fellépését; mindkét világháborút. Ezen kívül többnyire olyan események előremondásában is egyetértenek, mint a német V1 szárnyas robotbomba felfedezése, a Hirosima és Nagaszaki elleni atomtámadások, vagy Louis Pasteur működése. Ezen művekre szintén jellemző, hogy a legtöbb ilyen könyv nagyjából egybehangzóan állítja, hogy Nostradamus megjósolta az adott könyv megjelenésének idején történt fontosabb aktuális eseményeket, mint például a holdra szállást, Diana hercegnő halálát, a Challenger-katasztrófát.

Nostradamus 1566. június 17-én végrendelkezett Joseph Roche közjegyzőnél „öreg korára és bizonyos testi betegségeire való tekintettel”. Egészsége valóban megromlott, különösen ízületi bántalmai és köszvénye keserítette meg életét. Ekkor már messze földekről zarándokoltak hozzá gazdag, tudós, tekintélyes, híres-neves emberek, hogy tanácsokat kérjenek tőle, vagy csak egyszerűen láthassák. Tekintélyét mégsem használta meggazdagodásra, mert bár nem volt vagyontalan, az általa szétosztott örökség összege nem mondható extrémnek.

1566. július 1-jén éjjel vagy másnap hajnalban halhatott meg. Chavigny szerint, aki aznap késő este búcsúzott el tőle, Nostradamus a következő szavakkal köszönt el tőle: „Nem fog látni életben hajnalkor”. Már egy évvel korábban megírta saját halálának körülményeit. A salomi ferences templomban temették el, ezt azonban 1791 nyarán a francia forradalom alatt feldúlták, a csontokat szétszórták. A felháborodott lakosság kérésére a forradalmi hatóságok urnába gyűjtötték a maradványokat, és a Szent Lőrinc templomban helyezték el. A forradalmi idők vége után a hatóságok által felrakott sírfeliratot eltávolították, és visszahelyezték az eredetit, melyet maga Nostradamus özvegye készített.

A cikk eredeti megjelenése: 2010. 12. 14. www.nembulvar.hu

A krimi műfajának megalapozója és máig örökzöld történetek szerzője, Sir Arthur Conan Doyle 152 éve ezen a napon született.

Sir Arthur Ignatius Conan Doyle 1859. május 22-én Edinburgh-ben született, ír szülők gyermekeként. Apja Charles Altamont Doyle, anyja Mary Doyle. A Conan név eredetileg harmadik keresztneve volt, de idős korában már vezetékneve részeként használta. 1876-tól 1881-ig orvostant tanult az Edinburgh-i Egyetemen, miközben az Aston kisvárosban dolgozott. Egyetemi tanulmányait folytatva hajóorvosként szolgált a nyugat-afrikai partokra tartó úton, s végül 1882-ben, Plymouthban kezdte meg praxisát, ami nem volt igazán sikeres. Így mialatt a betegeket várta, történetek írására is maradt ideje.

Az irodalom már fiatalon is vonzotta: még húsz éves sem volt, amikor első irodalmi alkotása a Chambers's Edinburgh Journal újságban megjelent. Miután praxisát átköltöztette Southsea-be, kezdett el mélyebben foglalkozni az irodalommal. Első jelentős alkotása A bíborvörös dolgozószoba volt, amely az 1887-es Beeton's Christmas Annualben jelent meg, s egyben Sherlock Holmes – akit Doyle egyetemi tanáráról, Joseph Bellről mintázott – is ebben a műben tűnt fel először. Érdekesség, hogy Rudyard Kipling gratulációja közben ezt kérdezte: „Ez nem dr. Joe, az én öreg barátom?”

Sokan élő embernek gondolták Sherlock Holmest. Ez a szemléletesen megformált regényalak erényeivel és kifogásolható tulajdonságaival nagyon is hihető lény volt. Magas, rideg, látszólag szórakozott ember, aki egy feladat előtt hirtelen lázasan gondolkodó, példátlanul logikus lénnyé frissült. Szinte látható férfi volt: szenvedélyes pipázó, egy kissé morfinista, zeneértő tudós, született rejtvényfejtő, aki rejtvényként fogja fel a bűneseteket. A bűnös felismerése jelenti számára a megfejtést. Ezért lettek nyomozási eredményei rejtvényfeladatok, amelyeket művészi ábrázolással fejt ki az író. Méghozzá úgy, hogy van egy jó barát, az íróhajlamú Doktor Watson, aki az olvasók számára elmondja Doktor Holmes bűnügyi eseteit és a leleplezések logikai útját. Ezt az orvosbarátot Doyle saját magáról mintázta, némileg saját paródiáját fogalmazta meg benne.

1891 novemberében ezt írta anyjának: „Erősen gondolkozom Holmes meggyilkolásán… azt hiszem sorsára hagyom. Nem hagy fontosabb dolgokon elmélkedni.” 1893 decemberében így is tett – hogy a „fontosabb” dolgokra (történelmi regényeire) koncentrálhasson –, s legfőbb ellenségével, Moriarty professzorral együtt elveszejtette. Legalábbis nyilván halálukat lelték a vízesésbe ugrásban, ahogy azt Az utolsó esetben olvashatjuk. A tömeges panaszoknak köszönhetően azonban Doyle egy frappáns megoldással visszahozta hősét A lakatlan ház című novellában: valójában csak Moriarty zuhant le, de mivel csapata óhatatlanul megbosszulta volna ezt Holmeson, úgy döntött, inkább hagyja, hogy halottnak higgyék. Sherlock Holmes összesen 56 novellában és négy regényben szerepel (valamint természetesen számtalan, más írók tollából származó történetben is).

Doyle 1885-ben elvette Louisa Hawkinst, aki tuberkulózisban szenvedett, s 1906-ban meghalt. 1907-ben új feleségre lelt Jean Leckie-t személyében, akibe még 1897-ben szeretett bele, s azóta plátói kapcsolatot tartottak fenn. Doyle-nak öt gyereke született, kettő az első feleségétől (Mary és Kingsley) és három a másodiktól (Jean, Denis és Adrian). A századfordulón, a dél-afrikai búr háborút követően, aminek következtében a világ elutasítóan viszonyult az Egyesült Királyság magatartásához, Doyle írt egy röpiratot The War in South Africa: Its Cause and Conduct (a dél-afrikai háború: oka és lefolyása) címmel, amivel igazolta Nagy-Britannia szerepét a búr háborúban, s amit több nyelvre is lefordítottak. Doyle úgy hitte, ennek a röpiratnak köszönhető, hogy 1902-ben lovaggá ütötték.

Doyle az igazság buzgó szószólója volt: személyesen nyomozott két lezárt ügyben, ennek köszönhető, hogy két bebörtönzött ember kiszabadult. Az egyik esetben George Edalji, egy félénk, félig brit, félig indiai ügyvéd volt érintett, aki állítólag fenyegető leveleket írt, s állatokat csonkított. Edaljit elítélték, s annak ellenére benn tartották, hogy a csonkítások a lecsukatása után is folytatódtak. Részben ennek az ügynek köszönhető, hogy 1907-ben megalapult a Court of Criminal Appeal, tehát Doyle nem csak George Edaljinek segített, munkája esélyt adott egyéb bírói tévedések jóvátételére is.

Feleségének 1906-os, valamint fia, testvére, két sógora és két unokaöccse I. világháború-beli halála miatt Doyle depresszióba esett. Vigaszt a spiritualizmusban, s a túlvilág létezésének állítólagos tudományos bizonyításában talált. Tökéletesen meggyőződött arról, hogy a cottingley-i tündéreket mutató fényképek valódiak, s a természetről, valamint tündérekről és szellemekről szóló elméletekkel állt elő. Doyle a híres mágussal, Harry Houdinivel is barátkozott. Bár Houdini azt bizonygatta, hogy a spiritualisták trükköket alkalmaznak (és következetesen csalónak állította őket), Doyle azt hitte, barátja maga is természetfeletti erővel rendelkezik, amely nézetét a The Edge of the Unknown-ban ki is fejtette. Houdini képtelen volt meggyőzni Doyle-t arról, hogy az ő mutatványai valójában egyszerű trükkök, ami barátságuk keserű, nyilvános megszakadásához vezetett. Sir Arthur Conan Doyle 1930. július 7-én, életének 71. évében halt meg, szívrohamban. A New Forestben található minsteadi temetőben temették el, az angliai Hampshire-ben.

A cikk eredeti megjelenése: 2011. 05. 22. www.nembulvar.hu

Barents sarkkutató megpróbáltatásai

Willem Barents sarkkutató nevét őrzi számos földrajzi egység, ám a több mint 400 éve élt felfedező tevékenysége már kevésbé köztudott. Életéről keveset tudunk, ám expedícióinak nyoma maradt egy részletesen és rendszeresen vezetett naplónak köszönhetően.

Willem Barents életéről nem sok adat maradt az utókorra. Feltehetően 1550-ben született Hollandiában és fiatal kora óta a hajózás tudományában igyekezett jártasságot szerezni. Barentset 1594-ben bízták meg egy nagyobb feladattal a Németalföldön: meg kellett keresnie a Kína felé vezető északkeleti átjárót. Első útján Barents átkutatta Novaja Zemlja nyugati partjait, majd azt északi irányban követte, de végül vissza kellett fordulnia, mielőtt elérte volna a legészakibb pontját. Viszont délen két hajója áthaladt a Vajgacs (Jugor)-hasadékon és ekkor úgy gondolta, hogy társaival együtt megnyitotta az utat Kína felé. Visszatérésük után a kormányzat hét kereskedelmi áruval megrakott hajót indított útnak.

Barents feladata volt a navigáció. A Vajgacs-hasadékot azonban jéggel elzárva találták, így vissza kellett fordulniuk. 1596-ban a harmadik kísérletnél fedezte fel Barents a Medve-szigeteket és a Spitzbergákat. Ezen az úton két hajója volt, amelyek egy idő után szétváltak.

Barents hajója – miután észak felől megkerülte Novaja Zemlját – átjárót keresett a Kara-tengerre, de a jég fogságába esett, teljesen körülzárta az expedíciót. Novaja Zemlján kellett telelniük. Ők voltak az első európaiak, akik túlélték a sarki telet. A hajó egy részét szétszedték, és a fájából építettek menedéket maguknak. Mivel a jég még 1597 első felében is fogva tartotta a hajót, úgy ítélték meg, hogy nem maradhatnak tovább, ezért a legénység június 13-án két fedélzet nélküli csónakon útnak indult. Megpróbáltak eljutni a legközelebbi településig, ám Barents már túl gyenge volt ahhoz, hogy a megpróbáltatásokat elviselje. A sarkkutató meghalt skorbutban a Jeges-tengeren 1597. június végén, a Novaja Zemlja szigetcsoport nyugati partjainál, de a legénységet orosz halászok megmentették.

A Novaja Zemlján töltött szörnyű tél történetét Gerrit de Veer, a hajó ácsa örökítette meg naplójában. Ő volt, aki először számolt be a Novaja Zemlja jelenségként ismert légköri anomáliáról.1871-ben háborítatlanul megtalálták a faházat, amelyben Barents és legénysége átvészelte a telet, számos otthagyott tárggyal együtt, amelyeket ma Hágában őriznek. A felfedezőútján életét áldozó hajósról nevezték el a Barents-tengert és Barents régiót.

A cikk eredeti megjelenése: 2010. 07. 12. www.nembulvar.hu 

Amundsen, a sarkvidékek ura

Roald Amundsen érte el elsőként a déli sarkpontot, ám sikerének nem tudott maradéktalanul örülni, mivel őt az Északi-sark tartotta bűvöletében. „Ehelyett ott találtam magam a Déli-Sarkon” – mondta a norvég felfedező.

A történelemben előforduló érdekes véletlen egybeesések egyike, hogy a sarkvidékek két legjelentősebb norvég felfedezője, Nansen és Amundsen egyazon korban élt. Roald Engelbregt Gravning Amundsen tizenegy évvel Fridtjof Nansen után, 1872. július 16-án született a délkelet-norvégiai Sarpsborg városának közelében. Eredetileg orvosi pályára készült, de ez irányú terveit feladva úgy döntött, hogy inkább a sarkkutatásnak szenteli életét. Képzett tengerészként először egy, az Északi-sark felé tartó kereskedőhajó fedélzetén szolgált, majd a Belgica első tisztje lett. Ez a hajó 1897 és 1899 között elsőként telelt át az Antarktiszon.

A sarkköri utazásokon szerzett tapasztalatok elegendő magabiztossággal vértezték fel Amundsent, hogy megkísérelje azt, ami 300 év leforgása alatt még senkinek sem sikerült: útra készült, hogy megtalálja az északnyugati-átjárót. A felfedezők régóta sejtették, hogy az észak-amerikai kontinenstől északra létezik egy átjáró, amely összeköti Európát és Ázsiát, de addig egyetlen hajósnak sem sikerült teljes hosszában végighaladni rajta. Amundsen erre az útra egy 45 tonnás, robusztus konstrukciójú hajót vásárolt, amely a Gjöa nevet kapta. 1903 nyarán indult útnak az Oslo-fjordból, hatfős legénysége készen állt arra, hogy átszelje az úszó jégtáblákkal borított északnyugati-átjárót. Az expedíció sikeresnek bizonyult, és 1906 nyarán a Gjöa elérte az átjáró legtávolabbi pontját is. Útközben a legénység rengeteg tudományos megfigyelést végzett, a legfontosabb adatokat a Föld mágnesességével, valamint a mágneses Északi-sark pontos helyével kapcsolatban gyűjtötték. Ezenkívül néprajzi anyagot állítottak össze az átjáró mentén élő eszkimó népességről is.

Az expedíció sikerén felbuzdulva Amundsen figyelme az Északi-sark felé fordult. Eredetileg úgy tervezte, hogy hajójával a jégbe fagyva telel át a Berring-szorostól északra fekvő területen, de vállalkozásához nehezen talált anyagi támogatót. 1909 szeptemberében érkezett a hír, hogy két amerikai, Robert Peary és Frederick Cook elérték az Északi-sarkot. Ezután Amundsen ugyan elhalasztotta az északi-sarki expedíció tervét, ám eközben már újabb ambíciózus tervet dédelgetett: elszánta magát, hogy elsőként jut el a Déli-sarkra, megelőzve Robert Falcon Scottot, aki ekkor már úton volt egy nagy déli-sarki expedíció élén. Augusztusban Amundsen délnek indult a Fram fedélzetén, melyet Nansen bocsájtott felfedezőtársa rendelkezésére. Ebben az időben a hajóknak még meg kellett kerülniük a Horn-fokot, hogy áthaladhassanak a Berring-szoroson, így senki sem sejtette, hogy Amundsen tervei alapjaiban megváltoztak. Amikor a hajó kikötött Madeira szigetén, Amundsen közölte az expedíció tagjaival, hogy észak helyett délnek tartanak. Scott táviratban értesült arról, hogy a norvég csapat is a Déli-sark elérését tűzte ki célul. Amundsen négy társával, négy szánnal és 52 kutyával 1911. október 19-én hagyta el a bázistábort, útján egyetlen cél vezérelte: mielőbb el kell érnie a Déli-sarkot. Ez két hónappal később valósult meg, az öt héttel utána érkező Scott már csak Amundsen és kimerült társai sátrát és a norvég zászlót pillanthatta meg elsőként. A norvég zászlót 1911. december 14-én tűzték ki a Déli-sarkra.

A déli-sarki expedíciót követően Amundsen számára már nem maradt más, hasonlóan jelentős kihívás, de még egy nagy feladat teljesítése várt rá: repülőgéppel szeretett volna felfedezőútra indulni a Jeges-tenger felett. Az álom 1925-ben valósult meg, amikor merész expedícióra indult két hidroplánnal. Az út során mindkét gépnek kényszerleszállást kellett végrehajtania, de az egyiket a csapat tagjainak sikerült megjavítania, így három héttel később épségben visszatérhettek a Spitzbergákra. Amundsen hidroplán-expedíciójának anyagi hátterét az amerikai Lincoln Ellsworth biztosította, aki egyben részt is vett a felfedezőúton. A következő évben Amundsen Ellsworthszel és az olasz Umberto Nobilével együtt újabb expedícióra indult a Norge léghajó fedélzetén, útjuk a Spitzbergáktól az Északi-sark érintésével egészen Alaszkáig vezetett. A felfedezők addig ismeretlen területek felett repültek céljuk felé, és ezzel az utolsó fehér folt is eltűnt a világtérképről.

Amundsen egész életét a sarkkutatásnak szentelte, melyhez még halálával is hű maradt. 1928-ban Nobile újabb sarkvidéki léghajóútra indult, ezúttal a Norge testvérhajója, az Italia fedélzetén, expedíciójának azonban nyoma veszett, valószínűleg a Medve-szigetek fölött lezuhant. Nemzetközi mentőakció indult keresésére: 16 hajó, 21 repülőgép, több szánexpedíció - összesen 1500 fő - kutatott Nobile és a legénysége után. Amundsen csatlakozott a keresőcsapathoz, de az olasz léghajót végül egy másik csapat találta meg. Nobilét megmentették, ám Amundsen és társai soha többé nem tértek vissza, 1928. június 18-án nyomuk veszett.

A cikk eredeti megjelenése: 2011. 06. 20. www.nembulvar.hu

A valaha készült legdrágább magyar film -  így vonult be a köztudatba a Kincsem, amelyet nemzeti ünnepünk másodnapján, március 16-án mutattak be. Hogy mi köze a filmnek az 1848-as szabadságharchoz? És vajon meglátszik rajta az a hárommilliárd forintos költségvetés? Lássuk csak!

Kincsem, a legyőzhetetlen csodakanca, a magyar csoda. Nem túlzás ilyen jelzőkkel illetni nemzetünk büszkeségét, aki világhírnévre tett szert, hiszen egész életében nem talált legyőzőre, karrierje során 54 futamon indult és mindegyiket meg is nyerte. Kincsem 1874. március 17-én látta meg a napvilágot Blaskovich Ernő tápiószentmártoni birtokán. 2 évesen kezdték el trenírozni és már fiatal korától kezdve rendkívül kényes jószágnak tűnt, válogatós volt étkezésében és érzékeny az ivóvízre. Például legendák szólnak arról, hogy a baden-badeni versenypálya közelében embert próbáló feladat volt számára ivóvizet találni, mivel a futama előtt egy teljes napon át nem volt hajlandó inni az addig felkínált ivóvízből. Kincsemmel kapcsolatban az sem mese, hogy legkedvesebb társa egy fekete-fehér nőstény macska volt. Csalogány nélkül egyetlen versenyén sem volt hajlandó elindulni, így mindenhová az istállóval együtt utazott a doromboló négylábút is, aki például Boulogne-ban nagy fejtörést okozott elcsatangolásával, a teljes személyzet kétségbeesetten kutatta őt a kikötőben, végül szerencsére előkerült a kis kóborló. Kincsem talán legnevezetesebb futása 1878. szeptember 9-én történt Baden-Badenben. Mindenki meglepetésére a futam holtversennyel zárult, azonban Blaskovich Ernő nem fogadta el ezt az eredményt, és az akkori szabályok szerint igényelhette az újrafutást. Ez meg is történt, ahol Kincsem hat hosszt rávert kihívójára. Minden rigolyája ellenére ez a ló valóban egy csoda volt.

És hogyan emlékezik meg erről a fantasztikus paripáról minden idők legdrágább magyar filmje? Nos, az előző bekezdésben olvasható tények nagyrészt a mozivászonról is visszaköszönnek. Minden más viszont fikció. Herendi Gábor művének Blaskovich Ernőjével a 48-as szabadságharc leverése után találkozunk, szemtanúi lehetünk, ahogy árulónak minősített édesapját kivégzik, a kisfiút pedig kisemmizik a grófságból. 25 évvel később látjuk újra főhősünket, aki elég léha életet folytat, de minden vágya megbosszulni régi sérelmeit. Lelkesedése a lovak után semmit sem csökkent gyerekkora óta és úgy próbál visszavágni apja gyilkosának, hogy a versenypályán indított jószágokkal szeretné kivívni a győzelmet. Miután Kincsem a birtokába kerül, új távlatok nyílnak meg előtte, azonban szívét egy másik nő is elrabolja ez időben, aki történetesen a megátalkodott báró egyetlen lánya. A romantikus filmek kedvelői biztosan sejtik, micsoda bonyodalmakra lehet itt számítani. Összességében kicsit klisésre sikerült a szerelmi szál, viszont természetesen jelen írásból nem derül ki, hogyan is végződik a történet: dráma lesz avagy happy end.

A Kincsem látványvilágát tekintve is egy sosem volt világot jelenít meg, amelynek a XIX. század második fele adja a hátteret, viszont az eszközkészletét tekintve rendkívül alternatív: félelmetes fémszerkezetek, színpompás bőrcuccok és fekete napszemüvegek mutatják, hogy a „boldog békeidők” fogalom új értelmezést nyert jelen műben. Ráadásul az alkotás kortalanságát aktuális utalásokkal és poénokkal toldották meg: a fogadáson hiphopot táncolnak; a báró kisasszony Fluor Tomi slágerét dúdolja („álljunk össze, mint két kicsi legó”), Blaskovich társa pedig a vasárnapi boltzárral viccelődik. És ha már elszakadtunk a valóságtól, Ferenc Józsefet is olyan gazemberként ábrázolja a film, amit eddig legfeljebb csak magunkban gondoltunk róla: a történet szerint a császár erkölcstelen zsarnok és aljas gyilkos, aki egész életében retteg a magyarok erejétől.

A Kincsem ezek alapján nem mondható történelmi filmnek. Felvillantja a forradalmat, megidézi a dicső lovat, amely minden magyar győzelmi vágyát kielégíti – ám ezentúl egy romantikus kalandfilmet kapunk, amelyben Kincsem nem több, mint háttér. Nem sokat tudunk meg Kincsem és gazdája közti kapcsolatról, nem ismerjük meg a ló egyéniségét, nem látjuk, hogyan élte meg a győzelmet, mi történt vele, miután beért a célba. Amikor Blaskovich megszerezte Kincsemet és „megszelídítette”, úgy látszott, hogy a gróf is afféle suttogó, mint amit Robert Redford filmjében láthattunk – azonban egy idő után eltűnt Kincsem lelke a vászonról, csak a nyerésre kiképzett állatot kaptuk meg.

A fenti kritikától eltekintve persze a Kincsem még elérheti a célját, nyújthat két óra felhőtlen szórakozást. Hiszen ehhez minden adott: egy következetes forgatókönyv, könnyen befogadható karakterek, lenyűgöző látvány, ízléses humor és szerelem. És fontos megjegyezni, mennyire alapos és minőségi munkát végeztek a készítők: a casting tökéletes és igazán frappánsan stimmel minden apró részlet. A főszerepet játszó Nagy Ervin hiteles és felejthetetlen alakítást nyújt, számomra a legemlékezetesebb az a jelenete, amikor Kincsem célba ér – érdemes figyelni az arcjátékát. Az apróságokkal kapcsolatban pedig elég csak a zenére visszagondolni: amikor a még léha életet élő főhősünket rajta kapják az Operaházban, amint egy menyasszonnyal kokettál, és a vőlegény kihívja párbajra – a háttérben éppen Sasvári Sándor énekli a Rigoletto-ból a Bosszú áriát. Vagy, amikor kilátástalannak tűnő helyzetében Blaskovich gróf belép a bálba, éppen azt a Strauss keringőt játsszák, amivel Szabó István világhírű filmje, a Mephisto is zárult.

A magyar filmipar egyértelműen felemelkedőben van, hiszen az elmúlt két évben 2 Oscar-díjat és egy Berlini Aranymedvét is megnyertünk, egyre növekszik a nemzetközi elismeréseink száma. A Kincsem azonban nem az a típusú film, ami díjakra tör, hanem a közönséget szeretné megszólítani – méghozzá minél szélesebb körben. Így csodát ne várjunk tőle, viszont rendkívül bíztató, hogy ilyen minőségű magyar szórakoztató filmek készülnek, amikért megéri moziba járni.

Kincsem

Magyar romantikus kalandfilm, 121 perc, 2017

Főszereplők: Nagy Ervin, Petrik Andrea

Rendező: Herendi Gábor

Forgalmazó: Fórum Hungary

A cikk eredeti megjelenése: 2017. 03. 18. www.nembulvar.hu

Minden évnek van valamilyen tematikája a filmvilágban – idén egyértelműen a retró hódít. Diszkózene, csillogó és flitteres ruhák, sok hajlakk és dauerolt haj. De hogyan is lesz ebből nem kevesebb, mint 10 darab Oscar-jelölés? Mindjárt kiderül!

Az Amerikai botrány megtörtént eseményeken alapul: a 70-es években egy bizonyos Mel Weinberg nevű szélhámost felkért az FBI, hogy alapítson egy arab sejk által birtokolt kamucéget és a nevében kínáljon pénzt politikusoknak bizonyos előnyökért cserébe – így leleplezve a korrupt hivatalnokokat. Ezt a történetet már többen szerették volna a mozivászonra vinni, végül David O. Russell tervei valósulhattak meg. Akinek ismerősen cseng a rendező neve, sejtheti, hogy a filmbeli karakterek ábrázolása lesz az igazi ütőkártyája – ez az Amerikai botrány esetében is teljesen így van.

David O. Russell tavaly, sőt már azelőtt is megjárta a legrangosabb díjkiosztókat, idén sem lesz másképp. 2010-ben jelentkezett A harcos című filmjével, melyért nemcsak őt, de a főszereplőket, Christian Bale-t, Melissa Leo-t és Amy Adams-t is Oscarra jelöltek. Tavaly ugyanez megismétlődött a Napos oldallal is: Jennifer Lawrence, Bradley Cooper, Jacki Weaver és Robert De Niro szintén ott voltak a nomináltak között minden jelentős gálán a rendező mellett. Az Amerikai botrány csapatát sem bízta a véletlenre David O. Russell: Christian Bale, Amy Adams, Bradley Cooper és Jennifer Lawrence idén újból megtalálhatók az Akadémia jelöltjei között. Ráadásul olyan szempontból is fedezhetünk fel összefüggést a filmek között, hogy olyan embereket láthatunk a főszerepekben, akik valaki mássá szeretnének válni, nem elégedettek önmagukkal. A rendező trilógiaként tekint erre a három művére és az emberi természet legkülönbözőbb aspektusait mutatja meg, ki hogyan alkalmazkodik saját és mások elvárásaihoz.

Az Amerikai botrányban tulajdonképpen maga a cselekmény másodlagos, sokkal nagyobb hangsúly van a karakterek egyéni indíttatásainak ábrázolásán. Adott egy szélhámos, akinek felesége és szeretője van. A feleség a gyerekével zsarolja a férjét, a szeretőnek pedig az FBI ügynök kezdi csapni a szelet, de nála csak a szakmai előrelépést akarja jobban. A szélhámos rendezni akarja életét, a feleség szeretné megtartani a férjét, a szerető szeretne nemcsak szerető lenni, az FBI ügynök pedig előléptetést akar és kitörni sivár életéből. Tanulságos a film, hogy kinek mennyire éri meg magát megjátszania és milyen árat fizet hazugságaiért.

Másrészt az Amerikai botrány különlegessége abban rejlik, hogyan mutatja be a 70-es éveket. Egyszerűen zseniális díszletekkel, ruhákkal, sminkekkel, frizurákkal és zenével turbózták fel a filmet. Ritkán látni olyan alkotást, ami ennyire képes megragadni egy adott kor hangulatát. Annak ellenére, hogy nem zenés film, néha nagyon kifejező értéke van a benne felcsendülő daloknak. Egyik kedvenc részem a filmben, amikor Amy Adams a diszkó wc-jében ülve felordít és a zene hirtelen átcsap Tom Jones Delilah-jába. Az Amerikai botrány hangkeverése eszméletlen jól sikerült.

David O. Russell egy igazi zseni, szerintem nincs még egy ilyen rendező, aki ennyire inspirálni tudná a vele együtt dolgozó színészeket. Mellette bontakozott ki Jennifer Lawrence és lett belőle Hollywood egyik legfoglalkoztatottabb színésznője és vele együtt kapott igazi szakmai elismertséget Christian Bale, Bradley Cooper és Amy Adams is. Ráadásul akármiről is szóljon a filmje, élvezet nézni a bemutatott karakterek megformálásakor hogyan lubickolnak szerepeikben a színészek és alkotnak valami emlékezeteset. Ebben a filmben is hemzsegnek a pillanatok, Jennifer Lawrence takarítása vagy Amy Adamsszel közös nagy jelenete biztosan mindenkinek megmarad. David O. Russell filmjeinek műfaját nehéz belőni, mert hol drámaibb, hol könnyedebb a hangvétel, de semmi esetre sem akarja megváltani velük a világot, bár azért többet ad szimpla szórakoztatásnál. Az Amerikai botrány pedig eddigi pályafutása csúcspontja, ne hagyjuk ki véletlenül sem!

Amerikai botrány (American Hustle, 2013)

Amerikai – angol krimi, 137 perc

Főszereplők: Christian Bale, Amy Adams, Bradley Cooper, Jennifer Lawrence

Rendező: David O. Russell

Forgalmazó: InterCom

A cikk eredeti megjelenése: 2014. 02. 07. www.nembulvar.hu

Valószínűleg kevesen gondolkodnak el azon, hogy a mindennapok során használt eszközeink kifejlesztése milyen módon történhetett. Most, itt egy film az önkicsavaró felmosó megszületéséről – amelyet nem mellesleg az utóbbi idők legsikeresebb stábja hozott össze.

Joy Mangano egy teljesen hétköznapi háziasszonyként kezdte, aki ki akart törni megfeneklett életéből. Megálmodott egy felmosót, ami forradalmasítja a takarítás művészetét: anélkül ki lehet csavarni, hogy az ember kézzel hozzáérne a rongyhoz. Nem volt túl sok esélye a sikerre, azonban mindez szárnyakat adott neki és rendíthetetlen elszántságának köszönhetően végül nemcsak teleshop-sztár lett, hanem milliomos vállalkozó, a női egyenjogúság mintapéldája.

A film mondandója nem túl komplikált, lényegében egy újabb megfogalmazását láthatjuk a klasszikus amerikai álomnak, amely szerint az önmegvalósító kisember kitartással elérheti céljait. Persze nyilván nem egyszerű mindezt véghezvinni, sok-sok kínlódással és reménytelen helyzettel van kikövezve az út, amelyen a legtöbben elvéreznek. Nem hangzik túl izgalmasan, ugye? Mégis miért kellett egy két órás filmet készíteni erről? Máris jobban fest mindez, ha belegondolunk abba, hogy a főhősünk nőként maradt talpon az üzleti életben. Akkor pedig még jobban, amikor meglátjuk a stáblistát. A Joy rendezője az a David O. Russell, aki 2010 óta virágkorát éli: olyan nagyszerű filmek fűződnek nevéhez, mint A harcos, A napos oldal és az Amerikai botrány. Mostani alkotása is nagyszerűen beilleszthető ebbe a sorba, hiszen ismét az újrakezdés témakörét mutatja be, hogy mindenki lehet a maga szerencséjének kovácsa. Ráadásul a bevált recepten sem változtatott sokat, hiszen ismét Jennifer Lawrence, Bradley Cooper és Robert De Niro játssza a főszerepeket.

A Joy-ra is tökéletesen igaz, amit a direktor korábbi műveiben is szeretni lehet, hogy egyrészt a színészi energiák táplálják a történetet, a minőségi színjátszást egyszerűen élvezet nézni. Másrészt ismét imádnivaló a tökéletesen passzoló filmzene, a korhű jelmezek, a retró díszletek. A film közepe táján a QVC tévécsatornánál játszódó jelenetsor egyszerűen tökéletes: feszes, vibráló, csak úgy kapkodjuk a tekintetünket, mintha mi is ugyanúgy elámulnák ettől az ismeretlen világtól, ahogy főhősnőnk. Itt tűnik fel Bradley Cooper is, akinek a korábbiakhoz képest kisebb szerep jutott, viszont számomra ő nyújtotta a legemlékezetesebbet: rendkívül szuggesztíven játszott és jóformán ráöntötték a karaktert. Természetesen a mindig kiváló Jennifer Lawrence sem volt rossz, de jobb mindenképpen. Például Russell mindkét korábbi filmjében erősebben formálta meg szerepeit, ez a többgyermekes családanya figura talán túl korai volt még neki. Egyébként a valódi Joy Mangano teljesen elámult Lawrence alakításától.

Mindezek után furcsán hat azt mondani, hogy a Joy mégsem jó film – pedig ez az igazság. Kezdjük azzal, hogy indokolatlanul hosszú a játékidő, főleg a film első felét lehetett volna megkurtítani. Ott gyakorlatilag pergő dialógusokkal tűzdelt véget nem érő jelenetsort kapunk a szó minden értelmében zilált család életéből, ahol nem igazán lehet megszeretni senkit sem. Az egyik pillanatban komédiának tűnik, a másikban drámába vált, aztán akciófilmbe csap át, de néhol a szentimentalizmus bugyrai is feltárulnak. Tehát a forgatókönyv elég kaotikus lett, a rendezés pedig kicsit céltalannak hat, mintha Russell sem tudta volna eldönteni, hogy mit is akar elérni a filmjével: legyen-e belőle egy karriertörténet, vagy állítson-e görbe tükröt az amerikai fogyasztói társadalomnak? A kettő egymás mellett pedig nem áll meg, ahogy a végeredményből is látszik.

Összességében a direktor rutinból készített munkájának hat ez az alkotás, egy újabb eredeti sztorit talált, amibe beletuszkolta mindazt, amit eddig szerettünk a műveiben, viszont még a nagyszerű színészi alakítások sem dobtak rajta akkorát, hogy kedves legyen szívünknek. Mindenesetre érdemes legalább egyszer megnézni, hiszen a csomagolás csodálatos, a termék teljesen eladható, csak a működése nem kifogástalan. Az előzetes elvárások alapján a nézőkre is ugyanúgy vetül egy jó film illúziójának árnya, ahogyan az egyik felejthetetlen jelenetben Jennifer Lawrence-re hullik a texasi műhó.

amerikai életrajzi film, 124 perc, 2015 (12)

Főszereplők: Jennifer Lawrence, Robert De Niro, Bradley Cooper

Rendező: David O. Russell

Forgalmazó: InterCom

A cikk eredeti megjelenése: 2016. 04. 18. www.nembulvar.hu