Matthew McConaughey visszatért karrierjének azon szakaszához, amikor nem kocka hasát mutogatja romantikus vígjátékokban – hanem minden hájjal megkent ügyvédként az igazság oldalán áll egy feszültségekkel és váratlan fordulatokkal teli thrillerben.

A ’90-es években virágkorukat élték az ügyvédeket, ügyészeket, esküdteket, vádlottakat, áldozatokat és tanúkat bemutató krimik, amelyek általában egy bestseller után kerültek a mozivászonra (A cég, Az esküdt, A Pelikán ügyirat, Az ügyfél, Egy becsületbeli ügy, Az ördög ügyvédje...) Napjaink a legnézettebb bírósági tárgyalásos történeteket nem a filmszínházban, hanem a televízióban találhatjuk meg, például A hatalom hálójában vagy A férjem védelmében rendkívüli népszerűségnek örvend. Viszont úgy tűnik mégsem teljesen haltak ki a mozikból az ügyvédek: Az igazság ára az elődjeihez méltó lebilincselő krimi, ráadásul meglepetéseket és nem várt csavarokat is tartogat.

Az igazság ára (The Lincoln Lawyer) Michael Connelly azonos című regénye alapján készült adaptáció. „Nincs félelmetesebb dolog egy ártatlan ügyfélnél. Mert ha elszúrod, és börtönbe kerül, sosem tudsz majd elszámolni a lelkiismereteddel. Így csak egyetlen ítéletet kaphat: ártatlan.” – hangzik a film főszereplőjének hitvallása. A történet középpontjában Michael Haller (Matthew McConaughey) áll, aki Lincoln típusú gépkocsija hátsó ülését használja ügyvédi irodájaként. Ám a dörzsölt, kissé beképzelt ügyvéd ezúttal nagy fába vágta fejszéjét, amikor elvállalta egy Beverly Hills-i gazdag ficsúr (Ryan Phillippe) esetét, akit egy prostituált vádol emberölési kísérlettel. Az elsőre pofonegyszerűnek tűnő ügy váratlan fordulatokat vesz és a védőügyvédnek a saját lelkiismeretével is szembe kell szállnia egy idő után.

Maga a történet alapkoncepciója nem hat az újdonság erejével. Viszont előnyére válik az első percektől tapintható feszültség és izgalom, amely egyetlen pillanatra sem hagyja lankadni a néző figyelmét. Az ilyen típusú filmek hátránya szokott lenni, hogy egy idő után túl bonyolulttá válnak, könnyen elveszíthető a történet fonala. Ám Az igazság árában erről szó sincsen, végig tiszta és egyszerűen érthető fordulatokkal és összefüggések megvilágításával bombázzák a nézőt. A sok közeli felvétel a színészek arcáról még inkább bevonja figyelmünket a cselekményszálba. Mindehhez pedig nagyszerű színészekre volt szükség, amelytől nem szenved hiányt Az igazság ára.

Matthew McConaughey számára egyfajta visszatérést jelent ez a film: 1996-ban a Ha ölni kell című krimi ügyvéd főhősének megformálásával robbant be a köztudatba, 15 évvel később, a folyamatosan csökkenő színvonalat mutató romantikus komédiák özöne után újból ügyvédként tért vissza arra pontra, ahonnan elindult karrierje hajnalán. Ám nemcsak a szarkalábak szaporodtak meg a szeme sarkában, hanem az évek igazán kiforrott színésszé tették, aki mintha rutinból hozná a fennhéjázó ügyvéd karakterét. Mellékszereplőként az egykori tinifilm-sztár Ryan Phillippe-t láthatjuk, aki nem sok izgalmasat hozott ki szerepéből, ám ő az egyetlen feledhető momentuma a filmnek. Az Oscar-díjas Marisa Tomei, Josh Lucas, John Leguizamo vagy William H. Macy igen kreatívnak nevezhető alakításokat nyújtott amúgy sablonosnak tekinthető karaktereik megformálásakor.

Hogy mitől válik jó filmmé Az igazság ára, nem könnyű megmondani. Láttunk már hasonló történetet, eddig is tudtuk, hogy az ügyvédek sem tökéletesek, mindig számítunk valamilyen csavarra és nem estünk hasra a színészi bravúrok előtt sem. Viszont Matthew McConaughey valóban az előző évezredben volt ennyire jó színész mint most, a film az első perctől az utolsóig feszültséggel és izgalmakkal teli, ráadásul még a valóságtól sem annyira elrugaszkodott a történet. Tehát Az igazság ára a krimik és thrillerek, illetve Matthew McConaughey rajongóinak kötelező alkotás vagy aki a nyári kánikulában egy forró bűnügyi nyomozásra, ám hűvös tárgyalótermi jelenetekre vágyik, nem fog csalódni eme színvonalas alkotásban.

Az igazság ára (The Lincoln Lawyer)

amerikai thriller, 118 perc

Rendező: Brad Furman

Főszereplők: Matthew McConaughey, Ryan Phillippe, Marisa Tomei

Forgalmazó: Pro Video Film & Distribution Kft.

A cikk eredeti megjelenése: 2011. 07. 10. www.nembulvar.hu

A százéves háború befejezése után a vesztes Angliában belső háborúskodás kezdődött el. A két család (York és Lancaster) trónviszálya harminc évig tartott. 1471. május 21-én jelentős fordulat történt, ami eldönteni látszott a több évtizedes csatározást.

A rózsák háborúja elnevezés eredete igen egyszerű: A York család címerén fehér, a Lancaster-ház jelvényén piros rózsa ékeskedett. A két család viszálya 1455-ben Saint Albans-nál kezdődött el csata formájában. A York-ház a városokra és a kisnemességre támaszkodva próbálta megszerezni a koronát, míg Lancasterék támogatói a főnemesek voltak.

1455-ben a trónon hivatalosan az elmebeteg VI. Henrik ült lancasteri színekben, ám a kormányzó a York-ház képviseletében Richard herceg volt. 1460-ban Richard herceg magának igényelte a koronát, ám mielőtt megkaphatta volna, egy csatában meghalt. De öccsének 1461-ben sikerült királlyá koronáztatnia magát, mint IV. Edward és a bomlott elméjű Henriket börtönbe vetette. De lancasteri fondorlattal az agyalágyult Henriket visszaültették a trónra 1470-ben, bár pár hónap múlva újra York IV. Edward lett az angol király.

1471. május 21-én úgy tűnt, hogy eldőlt kié Anglia trónja. Ugyanis IV. Edward a londoni Towerban meggyilkoltatta a gyengeelméjű Henriket, Lancasterék pártfogoltját. Így a fehér rózsás családnak sikerült felülkerekedni piros ellenfeleiken, akik kénytelenek voltak száműzetésbe vonulni. Egy időre mindenki beletörődött a sorsába.

Ám 1483-ban meghalt IV. Edward. A koronát tizenkét éves fiára, Edward hercegre hagyta, a kormányzást pedig Richard nevű öccsére. Viszont Richard elégedetlen és telhetetlen volt, a koronát is magának szerette volna. Máig tisztázatlan, hogy kinek a parancsára, de a fiatal Edwardot valaki megölette. Így Richard megkapta a hőn áhított koronát és királlyá kiáltatta magát. Ő lett a harmadik az angol Richard nevű királyok sorában. A koronát megtartania már nem volt ilyen egyszerű, mivel családon belül is több ellensége volt. Sőt, Lancasterék is újra hadba szálltak Tudor Henrik vezetésével.

1485-ben a száműzött Tudor Henrik partra szállt és Bosworthnál legyőzte a királyi hadat. Maga III. Richard is elesett a csatában, így Tudor Henrik lett az új király VII. Henrik néven. A York-ház végleges megtöréséhez még egy csatára volt szükség, amire 1487-ben került sor Stoke mellett. Majd VII. Henrik házasságot kötött az egykori IV. Edward lányával, Erzsébettel és így sikerült mindörökre kibékíteni a két dinasztiát. A Tudor-ház pedig 116 évig uralkodott ezután Angliában.

A rózsák háborúja kifejezést meghallva, a köztudatba az vésődött bele (a témájában nem éppen ide tartozó, azonos című filmen kívül), hogy nagyon megviselte az angol társadalmat és hatalmas vérveszteséggel járt. Nos, ezt a képzetet egy William Shakespeare nevű tollforgatónak köszönhetjük, aki előszeretettel írt erről a korról. III. Richard című drámájában az uralkodót púpos, kegyetlen, gátlástalan, visszataszító figuraként ábrázolta. Nyilván ebben is, mint a vérfürdők leírásában is túlzott egy kicsit, bár III. Richard a fennmaradt dokumentumok szerint tényleg kifejezetten veszélyes volt trónkövetelő rokonai életére.

A valóságban a háború térben és időben kis kiterjedésű volt. A csatákat zsoldosok vívták, így azok az angol köznépet alig fenyegették. A saját hazájában mindenki próbált minél kevesebb pusztítást végezni. A rózsák háborúja leginkább az angol nemesi családokat érintette érzékenyen: hatvannégy főúri házból huszonhat kihalt.

A cikk eredeti megjelenése: 2009. 05. 19. www.nembulvar.hu

A romantikus filmekre akármilyen szezonban vevő a közönség – ezt bizonyítja, hogy a Szerelem és más drogok jelenleg a 2. legnézettebb film az országban, három hét alatt több mint 70 ezer nézőt vonzott. Ám a cím és a reklámkampány ellenére nem az a szellemes, egyszerű szerelmes filmecske.

A film főhőse, Jamie (Jake Gyllenhaal) egy rendkívül sármos és vonzó férfi, minden nőt megkap, akit akar. A kellemest a hasznossal összekötve ezt a képességét a munkájában is kamatoztatja: gyógyszerekkel kereskedik, és minden csábját bevetve igyekszik a nagy fogást kihorgászni. Ám találkozik Maggie-vel (Anne Hathaway), aki más, mint az addigi könnyű kalandjai. Vad, szenvedélyes, és kiszámíthatatlan viszonyba bonyolódnak egymással és mindkettejük életét megváltoztatja ez a kapcsolat: Jamie, aki képtelen bármiféle elkötelezettségre, kisebb válságba kerül, mikor kapcsolatuk komolyra kezd fordulni, illetve Maggie is egyre jobban vonzódik hozzá, bármennyire is küzd az érzései ellen.

Már a találkozás első pillanatában kiderül és nyilvánvaló Jamie és a néző számára is, hogy Maggie fiatalkora ellenére Parkinson-kórban szenved. Innentől, hogy konkrétan beindulna a cselekmény, válik az addig vígjátéknak tűnő film drámává – a romantika a maga valójában pedig csak foltokban fedezhető fel. Jamie és Maggie kapcsolata jóformán a szexről szól a kezdetekben és a 16-os korhatárból sejthető, hogy a szerelmes jelenetek nem érnek véget a csóknál vagy a melltartó kikapcsolásánál. Drámaivá igazán akkor válik a helyzet, amikor Jamie-nek szemet szúr, hogy kedvese keze bizony remeg néha, már nem tud úgy festeni, mint egykor – illetve egy Parkinson-kóros nő férje ellátja ’jó’ tanácsokkal. Ekkor jön a megszokott romantikus forgatókönyvi fordulat, hogy összevesznek, eltávolodnak egymástól, a film végén pedig kiderül, hogy főhősünk valóban akkor gazember-e, mint amilyennek eddig mutatta magát.

A Szerelem és más drogok nem nevezhető sem újszerű, sem korszakalkotó műnek a maga műfajában. Az Édes november, az Ősz New Yorkban vagy a Séta a múltba is hasonló keserédes történetek, ahol a szerelmesek közé áll valamilyen végzetes betegség. A Szerelem és más drogok azért lett kicsit könnyedebb hangvételű, mert a gyógyíthatatlan kór nem követelte senki életét, csak a Parkinson-os összejövetel által kapunk képet róla, hogyan alakul Maggie egészségi állapota néhány év múlva. További különbség abban áll, hogy a fent említett filmeknél sikerült megtalálni az egyensúlyt, hogyan legyen egy ilyen történet egyszerre romantikus, megható, nagyon drámai, reális ám helyenként vicces. A Szerelem és más drogok túlzásba esett egyrészt a poénok szintjén (Jamie bátyjának karaktere nagyon kilóg), másrészt a sok meztelenkedés tekintetében, hiszen ez legfeljebb a bevételt növeli (ami persze nem mellékes szempont), de a film művészi értékét nem. Viszont kevés benne a drámai mélység, Jamie jellemfejlődése rettentően elnagyolt és hiteltelen. A sok reklámot sem lehet szó nélkül hagyni, a film végére minden néző tudni fogja – ha akarja, ha nem – a legnagyobb amerikai gyógyszergyártó cégek neveit és a legismertebb termékeiket.

A sok negatívum ellenére viszont mégis van valamiféle bája e filmnek, amiért nem gondol rá rossz szájízzel az ember. Ennek magyarázata a főszerepeket alakító színészekben áll, hiszen Jake Gyllenhaal és Anne Hathaway korosztályuk legtehetségesebbjei közé tartozik és játék tekintetében egyikük sem okoz csalódást a Szerelem és más drogokban. Arról nem ők tehetnek, hogy a forgatókönyv és a rendezés kicsit döcögős, hanem egy személyben Edward Zwick. A korábbi munkáit elnézve (pl. Szenvedélyek viharában, Az utolsó szamuráj, Véres gyémánt) egyértelműen gyengébb produkciót alkotott ezúttal. Viszont aki arra vágyik, hogy valami könnyen érthető, néhol vicces ám egy picit elgondolkodtató szerelmes filmet lásson tehetséges, fiatal színészek interpretálásában, nekik receptre felírható a Szerelem és más drogok fogyasztása.

Szerelem és más drogok (Love and Other Drugs)

amerikai romantikus dráma, 115 perc

Szereplők: Jake Gyllenhaal, Anne Hathaway

Rendező: Edward Zwick

Forgalmazó: Intercom

A cikk eredeti megjelenése: 2011. 01. 28. www.nembulvar.hu

Ritkán kerül az ember kezébe olyan könyv, amelyet képtelen letenni és miután az utolsó oldalt is elolvasta, egyszerűen még napokig képtelen elengedni a történetet, annyira csontig hatolt. Nos, az Amit csak akarsz ezen ritka kiadványok egyike.

A könyv hátlapján olvasható ismertető kicsit becsapós, mert általa egy könnyed, úgymond csajos regény rajzolódik ki, főszerepben három nővel, akiknek élete valahogyan összefonódik majd. Brooke tizenöt éve boldog házasságban él az egyetemen megismert szerelmével és elhatározza, hogy negyvenedik szülinapjára teljesíti élete nagy álmát: Scott egy művészi aktfotó-sorozatot kap a feleségéről. Samantha rosszkor volt rossz helyen: újdonsült feleségként éppen élete legboldogabb napjait élhetné Hawaii-on, amikor egy szerencsétlen véletlen folytán belenéz férje levelezésébe, és amit ott lát, az felér egy válóokkal. Katherine vezető beosztásban dolgozik annál a cégnél, amit egykori pasija, a Katherine-t csúnyán átverő Phillip irányít. Hiába a sofőr és a luxus, a szakítást és a legyőzöttség érzését nem képes kiheverni, és bár energikus és céltudatos nő, minden reggel fájdalommal és haraggal a szívében ébred. A három nő élete egy adott pillanatban örökre összefonódik, ráadásul úgy, ahogy sohasem gondoltuk volna.

A leendő olvasókkal szemben kitolás lenne, ha előzetesen elárulnánk, mi is az az összekötő kapocs. A regény két nagyobb egységből áll és óriási hangulatbeli változást eredményez a második rész, amelyben már megismerkednek egymással főhőseink. Az Amit csak akarsz egy felemelő és torokszorító regény a női barátság és a szeretet erejéről, a véletlen vagy a sors által elrendelt találkozások életmentő szerepéről, és arról, hogy a szenvedést csak az egymásból merített erővel vagyunk képesek legyőzni. Véletlenül se hagyjuk ki a szerző utószavát, amelyből kiderül, hogyan is született meg ez a történet és milyen valós eseményeken alapul. Nyilván a könyv műfajából adódik, hogy se nem életrajzi, se nem szépirodalmi alkotásról van szó, hanem szórakoztató irodalomnak készült, így ne is várjuk el tőle mindazt, amit nem tisztje szolgálni. A stílusa nagyon olvasmányos, a karakterábrázolás kicsit elnagyolt és nem teljesen hiteles (viszont szimpatikusak és rokonszenvesek a szereplők), a történet rendkívül meglepő és fordulatos. Nem azt kapja tőle az ember, amire számít.

Az Amit csak akarsz az Erawan Könyvkiadó gondozásában jelent meg. A kiadót tavaly alapította Fejős Éva, aki saját könyvei kiadása mellett külföldi regények megjelentetésével is foglalkozik, amelyeket nagyon megkedvelt, amikor eredeti nyelven elolvasta őket. „Általában a bátor hősök (hősnők) jelentik a kapcsot a saját könyveim és az általam megjelentetésre kiválasztott regények között. Olyan történeteket szeretnék elhozni az olvasóknak, amelyek nemcsak szórakoztatnak, hanem erőt és bátorságot is adnak, elgondolkodtatnak.” – vallja Fejős Éva. Ennek jegyében, a legelső Erawannál megjelent külföldi regény nem más, mint az Amit csak akarsz.

„Az elejétől fogva imádtam mindhárom hősnőt, még ha nagyon különbözőek is, de arra álmomban sem gondoltam, hogy mi lesz a kapocs az életükben… Szíven ütött a történet, de én is mindig hittem a barátság erejében, ami ezeket a belevaló, erős nőket átsegítette életük legnehezebb hónapjain. Minden barátnőmnek ajánlom ezt a regényt.” - írja Fejős Éva ajánlójában, amelynél jobban magam sem tudnám összegezni az Amit csak akarsz által kiváltott gondolatok és érzéseket. Egyszerre kedves és torokszorító olvasmány, amelyből sok erőt lehet meríteni és nehéz elfelejteni.

Mike Greenberg: Amit csak akarsz

ISBN: 9789630868327

Kiadó: Erawan, 2013

A cikk eredeti megjelenése: 2014. 10. 12. www.nembulvar.hu

Mindig van egy olyan szerző, aki megőrjíti a fiatalokat az általa alkotott álomvilággal. Úgy tűnik, a vámpírok ideje leáldozóban van, most Az éhezők viadala a legújabb szenzáció. Ráadásul, aki olvas a sorok között, nemcsak egy ifjúsági kalandregényt lát benne, hanem a 21. század egyik legkeményebb társadalomkritikáját.

„Milyen lehet egy olyan világban élni, ahol gombnyomásra az ember asztalán van az étel? Mivel tölteném az időt, amit most élelemgyűjtésre fordítok, ha ilyen könnyen tudnánk ételt szerezni? Vajon mivel töltik a napjaikat a kapitóliumi emberek, azonkívül, hogy feldíszítik a testüket, és izgatottan várják, hogy befusson egy újabb kiválasztott szállítmány, és a gyerekek legyilkolják egymást az ő szórakoztatásukra?”

Az éhezők viadala egy kitalált világban játszódik. Az ország 12 körzetre osztódik, és a béke fenntartásának érdekében minden évben megrendezik a viadalt: minden körzetből egy fiú és egy lány gyereket választanak ki, akik közül mindössze egy kerülhet ki győztesen, meg kell ölniük egymást. Mindezt pedig közvetíti a tévé, szavazhatnak rájuk, támogathatják őket. Akinek több támogatója van, több az esélye. Mire is emlékeztet mindez, ha nem a populáris média műfajaira – mint a valóságshow-k és a tehetségkutató műsorok?

Az éhezők viadalában a legapróbb részletekig megleshetjük, mi is van a látványos showműsorok kulisszái mögött, hogyan hoznak létre egy szerethetőnek látszó imázst, milyen szemfényvesztő dolgokat művelnek, melyekkel megőrjítik a nézőket. „Úgy érzem, mintha a lüktető zene, az éljenzés, a rajongás már az ereimben áramlana, képtelen vagyok visszafojtani az izgatottságomat. Cinna (a stylist) felbecsülhetetlen előnyhöz juttatott. Mindenki emlékezni fog ránk. Az emberek megjegyzik az arcomat, és a nevemet. Katniss. A lány, aki lángra robbant.”

A főszereplő, Katniss egy olyan kerületből érkezett a viadalra, ahol a mindennapi megélhetésért is komoly erőfeszítéseket kell tennie. Az ő szemével látjuk azt az álságos médiabirodalmat, amelynek ő lett az egyik főszereplője. A határozottan kritikus hozzáállása segít végig nyitva tartani az olvasó szemét és undort kelteni a visszataszítóan hamis csillogással szemben. „Eszembe juttatja, miért is vagyok itt. Nem azért, hogy menő ruhákban villogjak és ínyencségekkel tömjem a hasam. Hanem hogy véres halált haljak, miközben a tömeg torkaszakadtából üvöltve biztatja a gyilkosomat.”

A fiatalok azért harapnak erre a történetre, mert Katniss izgalmas kalandokat él át – jóformán letehetetlen a könyv, annyira pörgős – másrészt egy szerelmi háromszög alakul ki, amely a trilógia mind három részén keresztül tartani tudja a feszültséget. Természetesen a végére minden kitisztul. Nagyon fontos eleme a történetnek a testvéri szeretet és az egymás iránt érzett felelősség, amely egyértelműen pozitív értékeket sugároz az olvasóknak. Az elnyomással szembeni küzdelem pedig olyan örökérvényű jelenség, amely mindig izgalomba hozza az embereket évszázadok óta.

Az éhezők viadala sem kerülte el, hogy film is készüljön belőle. Tavaly mutatták be az első epizódot az Oscar-díjas Jennifer Lawrence főszereplésével és mellé igazi sztárparádét csatoltak (Donald Sutherland, Woody Harrelson, Stanley Tucci, Lenny Kravitz). A film kasszasiker lett, emellett a kritikusok tetszését is elnyerte, így jön a folytatás, méghozzá nemsokára, november végén. Valójában Az éhezők viadalát körülvevő mizéria sem más, mint amilyen tömeghisztériának mutatják be a magát a viadalt övező felhajtást a történetben, így azzal az idézettel zárnám soraimat, ami a résztvevők kiválasztása után hangzott el: „Boldog Viadalt és sose hagyjon el benneteket a remény!”

Suzanne Collins: Az éhezők viadala (1. rész), 390 oldal

Eredeti cím: The Hunger Games

ISBN: 9786155049675

Suzanne Collins: Futótűz (2. rész), 404 oldal

Eredeti cím: Catching Fire

ISBN: 9786155049729

Suzanne Collins: A kiválasztott (3. rész) 432 oldal

Eredeti cím: Mockingjay

ISBN: 9786155049712

Kiadó: Agave Könyvek, 2012

A cikk eredeti megjelenése:2013. 10. 28. www.nembulvar.hu

Napjaink legnagyobb bestsellerének számít E. L. James trilógiája, amely új műfajt teremtett és számtalan követője akadt, igazi áramlatot elindítva. Lássuk csak, mit is érdemes tudni róla és miért olvassuk el.

Az utóbbi idők legnagyobb könyvkampányaként is emlegethető A szürke ötven árnyalata című könyv marketingje. Aki akarta, aki nem, minden sarkon szembetalálhatta magát egy olyan plakáttal, amelyen egy szürke nyakkendő volt látható és „A könyv, amelyről mindenki beszél” felirat tarkította. Valószínűleg sokan csak azért olvasták el, mert tényleg mindenki erről beszélt. Egyesek ódákat zengenek róla, mások a hasonlóan népszerű Twilight-saga utánzásának tartják. Mi is az igazság?

A szürke ötven árnyalat úgy kezdődik, hogy szinte lehetetlen letenni. A főszereplő, Ana karaktere valószínűleg sokaknak szimpatikus (mivel egy teljesen átlagos egyetemista lány, aki önértékelési zavarokkal küzd). Egy véletlen folytán összetalálkozik egy multimilliomossal, aki elsőre tökéletesnek tűnik – majd egy idő után sejthető, hogy valami mégsem stimmel vele teljesen, miközben főhősnőnket próbálja megszerezni. Azon sem lepődtem volna meg, ha kiderül, hogy vámpír – de itt másról van szó. Valamiről, ami miatt csak felnőtteknek ajánlott a könyv elolvasása. A titok lelepleződése után főhőseink se veled, se nélküled viszonyba kezdenek, amely jóformán további két könyvön keresztül tart. A kezdeti izgalmak után a későbbiekben kicsit leül a történet, lassan halad előrébb az események folyása, további részletek is csak itt-ott csepegtetve derülnek ki – viszont annál több és vadabb szex-jelenettel tarkította a szerző a művét.

Az első könyv kezdetén a helyzetkomikumok (és a harmadik könyv végén ugyanezek a másik szereplő szemszögéből) nagyon jól sikerültek. Azonban kicsit zavaró, hogy a férfi vallomására akár már az első könyvben sor kerülhetne és az olvasóknak még két vaskos könyvön kell végigrágni magukat, mire egy nem meglepő tartalmú beismerés és magyarázat bekövetkezik. Az első könyv után kicsit szócséplésnek tűnik a két folytatás és a beletoldott feszültséggel teli, de végtelenül kiszámítható helyzetek inkább kínosnak tűnnek, mintsem izgalmasnak.

A Twilight könyvekkel történő hasonlóság tagadhatatlan, főként, hogy a szerző maga is bevallotta, hogy a vámpíros könyvek nagy rajongója. Igazából az alapkoncepció mindkettőben ugyanaz: egy átlagos lány beleszeret egy rendkívüli fiúba, majd a kezdetleges kapcsolati nehézségeket leküzdve végül megbékélnek egymással és önmagukkal is. Természetesen az Árnyalat-trilógiából is készül film, már hónapok óta lázban tartja a rajongókat az eddig eltitkolt szereposztás. A könyvet olvasva, a férfi főszereplő számomra Christian Bale-ként jelent meg: a karaktert Christiannak hívják, illetve többször nevezte a szerző a „sötét lovagnak” (amely Bale híres Batman szerepére utal). Mellette olyan nevekről suttognak, mint Ryan Gosling, Ian Somerhalder és Henry Cavill. A női főszerepre Katie Holmes, Emma Watson, Emma Stone és Mila Kunis is esélyes. Igaz, mindez csak találgatás, hivatalos közleményt még nem adtak ki. Viszont akárkik is szerepelnek a filmben, további kérdés az, hogy mennyit tesznek bele az általában szadomazo jellegű szex-jelenetekből, amelyektől csak úgy hemzseg mindegyik könyv.

A szürke ötven árnyalata óta sorban jönnek ki újabb és újabb könyvek, amelyek hasonló erotikus részekkel fűszerezettek. Talán ennek az egész „szürke” – mizériának nem kellett volna ekkorát durrannia, mivel korábban is létezhetek hasonló tartalmú könyvek, viszont azok valamiért nem váltak bestsellerré. Igazi titok, miért kapták fel ennyire őket, de egyértelműen hasonló okokból, mint a Twilight sorozatot. Azzal kapcsolatban sem értette senki, miért lett több milliós rajongótábora a vámpíroknak és vérfarkasoknak. A szürke ötven árnyalata nem a tini korosztályt célozza meg (már a 18-as korhatár miatt sem), hanem a huszonéves fiataloknak szól elsősorban, akik már kinőttek a tündérmesékből. Habár az egyszerű lány és a multimilliomos pasi happy enddel végződő kapcsolata is egyfajta tündérmese – csak tündérek nélkül.

E. L. James: A szürke ötven árnyalata (Fifty Shades of Grey) – 1. könyv

E. L. James: A sötét ötven árnyalata (Fifty Shades Darker) – 2. könyv

E. L.  James: A szabadság ötven árnyalata (Fifty Shades Freed) – 3. könyv

UIpius-ház Kiadó, 2012

A cikk eredeti megjelenése: 2013. 07. 28. www.nembulvar.hu

Hogyan is lesz egy bipoláris zavartól szenvedő férfi és egy szintén mentális betegséggel küzdő nő története 2012 egyik legjobb filmje, melynek az összes főszereplőjét a legrangosabb díjakra nominálták – és amely történetesen akár vígjáték kategóriába is sorolható?

A történet középpontjában Pat Solitano áll, akit nyolc hónapnyi elmegyógyintézetben történt kezelés után saját felelősségre hazavisz édesanyja. Pat bipoláris zavartól szenved, amelyet már gyógyszerekkel kezelnek – a betegségét azután ismerték fel, hogy szinte halálra verte felesége szeretőjét, amikor rajtakapta őket saját otthonában. Felesége azóta elköltözött és távolságtartási végzése révén megközelíthetetlenné vált. Pat azonban mániákusan a fejébe vette, hogy mindenáron visszaszerzi őt: a kedvéért jobb emberré válik  (sportol, olvas és legfőképp jól viselkedik). Jeligéje: excelsior (azaz „csak feljebb!”). Pat a napos oldalt próbálja meglátni és a pozitivista gondolkodás megszállottja. Azonban nem megy könnyen a visszazökkenés a hétköznapokba: ex-nejével nem veheti fel a kapcsolatot, szülei aggodalmaskodnak, régi ismerősei fenntartásokkal fogadják, egyesek félnek tőle. Egy váratlan találkozás új távlatokat nyit előtte: Tiffany, a lelkileg instabil, gyógyszeres kezeléseken átesett özvegy jelenti az egyetlen lehetőséget Pat számára, hogy kapcsolatba léphessen volt feleségével. Tiffany a postás szerepéért cserébe annyit kér, hogy legyen a táncpartnere egy karácsonyi versenyen. Egy idő után a néző eljut arra a pontra, amikor már Pat tűnik a legbeszámíthatóbbnak egész környezetében. A keserédes történet zseniális humorral és bravúros színészi játékkal fűszerezve egy igazán tartalmas kikapcsolódást ígér mindenki számára – a pozitív gondolatok jegyében.

A Napos oldal abból a szempontból is nagyszerű alkotás, hogy a bipoláris zavart legyőzhető mentális betegségként mutatja be és azt sugallja, hogy kitartással bármi elérhető. A néző nem úgy ismeri meg a bipoláris zavart, mint az elmegyógyintézet falai között tengődő begyógyszerezett páciensek szenvedését – hanem a hétköznapi életben előbukkanó problémáival együtt. A filmben rendkívül alapos képet láthatunk a bipoláris zavar mibenlétéről és úgy kap a néző erkölcsi nevelést a betegség toleranciáját illetően, hogy tulajdonképpen nem is tud róla. Amikor Pat vagy ötödszörre dörgöli Tiffany orra alá, hogy meghalt a férje – nem tudunk haragudni rá, ahogy a lány sem teszi, hiszen betegségének egyik tünete, hogy meggondolatlanul akármit kimond.

Azonban minden elképzelés fabatkát sem ért volna, ha nem találják meg a legjobb színészt a szerepre. Bradley Cooper egyik nyilatkozatában elárulta, hogy miután elolvasta a forgatókönyvet, nem akarta elvállalni a szerepet, mert szerinte nem tudta volna hitelesen eljátszani. Azonban David O. Russell rendező ragaszkodott hozzá. Végül úgy jutottak megállapodásra, hogy a színész a rendező elé állt és azt mondta neki minden fenntartását és félelmét félretéve: „ha úgy gondolod, hogy én vagyok az a fickó, akit szeretnél, akkor benne vagyok.” Végül egyikük sem bánta meg, Bradley Cooper eddigi karrierje legjobb alakítását nyújtotta és habár nem ő kapta meg az Oscar-díjat, de számtalan lehetőség nyílt meg előtte. David O. Russell pedig leszerződtette következő filmjére is – két Napos oldalbeli kollégájával, Jennifer Lawrence-szel és Robert De Niro-val együtt.

Jennifer Lawrence nevét mindenki megtanulta az idei Oscar-gála után és nemcsak azért, mert ő volt az, aki elesett a lépcsőn színpadra menet. A mindössze 22 éves színésznő immár a második jelölését váltotta Oscar-díjra. Tiffany szerepében félelmetesen jól alakított és semmi kétség nem fér hozzá, hogy megérdemelten zsebelt be minden nagyobb filmes díjat. Mint elmondta, David O. Russell mindössze annyit kért tőlük, hogy tegyék félre a manírokat és a lehető legőszintébben játsszanak – ez pedig mindenkin meglátszott. Igaz, mindössze ő váltotta díjra az Oscar-jelölést (a nyolcból), de rajta kívül Bradley Coopert, Robert De Niro-t és Jacki Weaver-t (Pat szülei a filmben) is nominálták, így a színészek minden kategóriájában (legjobb férfi/nő és legjobb férfi/női mellékszerep) ott volt valaki a Napos oldalból.

Ezek után már csak az a kérdés, hogy miért ne nézzük meg a Napos oldalt? Nos, erre a kérdésre nincsen válasz. Nagy szükség van az olyan filmekre, amelyek pozitív gondolatok sugároznak és megmelengetik a nézők lelkét. Ráadásul játékos módon és magával ragadóan komoly témákat feszeget a film, emellett pedig kicsit romantikus, kicsit szomorú, kicsit humoros, kicsit elgondolkodtató – de mindenek felett zseniálisan összerakott alkotás. Gratulálunk, valahogy így néz ki egy nagyszerű film!

Napos oldal (Silver Linings Playbook, 2012)

amerikai vígjáték, 122 perc

Főszereplők: Bradley Cooper, Jennifer Lawrence, Robert De Niro

Rendező: David O. Russell

Forgalmazó: Fórum Hungary

A cikk eredeti megjelenése: 2013. 05. 12. www.nembulvar.hu

1967. február 11-én mutatták be hazánkban először a My Fair Lady című musicalt az Operettszínházban. A jeles évforduló alkalmából elevenítsük fel a legfontosabb tudnivalókat az örökzöld darabbal kapcsolatban.

Eliza Doolittle szegény, elhanyagolt, rossz modorú és rémes kiejtéssel beszélő virágáruslányként él Londonban: az operaház előtt, az elegáns közönségnek kínálja portékáját. Álmai hasonlóak a többi magafajta leányéhoz: meleg szoba, puha ágy, finom ennivaló, s no meg valaki, aki szereti. De még ezek az egyszerűnek tűnő vágyak se látszanak megvalósíthatónak. Ám egy színházi előadás után Henry Higgins, az angol felső tízezerbe tartozó nyelvészprofesszor, és Indiából hazalátogató ismerőse, az amatőr nyelvész Pickering ezredes belebotlik, és fogadást köt, hogy a lányból hat hónap alatt tökéletesen beszélő úri hölgyet farag, aki bármilyen társaságban megállja a helyét. A bogaras Higgins professzor meggyőződése szerint ugyanis a szép, pontos beszéd a kulcsa a társadalmi felemelkedésnek, s egy virágárus leányból is lehet hercegnőt nevelni.

Eliza kis vonakodás után elfogadja az ajánlatot, mivel ez kivezető út lehet nyomorúságából, hiszen eddig éppen csúnya beszéde miatt utasították el a jobb állásokból. A fogadás időtartamára Higgins professzor házába költözik, ahol kezdetét veszi a beszédtanulás. A leány nagyszerű alanynak tűnik a bizonyításhoz: kitartó, tehetséges.  A hat hónap elteltével Elizát bemutatják a lóversenyen, ám a jól induló kaland rosszul sül el: bár a lány kifogástalan kiejtéssel beszél, tanítói arról elfelejtkeztek, hogy arra is megtanítsák, mit kell és szabad egy jó társaságban mondani, így újabb fogadást köt a két nyelvész. Higgins vállalja, hogy újabb néhány hónap elteltével olyan tökéletes úrinőt farag Elizából, aki még a királynő fogadásán is megállja a helyét, és senki nem jön rá alacsony származására.

Eliza újabb tanulásnak veti alá magát, azonban ahogy halad előre a tanulnivalók elsajátításában, úgy lázad fel az ellen, hogy csak egy fogadás tárgyává tegyék a személyét. A királynő fogadásán részt vesz, és valóban senki nem jön rá a csalásra, de ezután elhagyja Higgins professzor házát, aki csak ekkor jön rá, hogy bár csak fogadásból foglalkozott a lánnyal, mégis beleszeretett.

A nagyon sikeres musicalek sorában is minden valószínűség szerint a My Fair Lady hódította meg a legtöbb nézőt. George Bernard Shaw Pygmalion című darabja alapján készített musical ősbemutatója 1955-ben volt a Broadway-en, s az elmúlt évtizedekben talán nem volt olyan nap, amikor a világ színházaiban valahol ne szerepelt volna műsoron. Akadtak elemzők, akik a varázslatos zenében keresték a titok nyitját, s olyanok is, aki az igazán fordulatos, szellemes történetre szavaztak. Valójában ennek a musicalnek egyetlen elemét se lehet különválasztani, elszakítani egymástól. A nagyszerű zene minden taktusa magával ragadó, s ezzel egyenrangú a történet, s annak szereplői feledhetetlenek: nagyszerű színészi alakításokra adnak lehetőséget. A My Fair Lady darab alapján 1964-ben mutatták be a nagysikerű amerikai zenés filmet, George Cukor rendezésében, melynek főszereplői Audrey Hepburn és Rex Harrison. A musical a moziközönséget is elvarázsolta, mi több a kritikusokat is. A My Fair Lady nyolc Oscar-díjat nyert el, többek között a Legjobb film, rendező, férfi főszereplő, operatőr, látvány- és jelmeztervezés illetve filmzene kategóriában. Emellett BAFTA-, David di Donatello- és Golden Globe-díjakat is bezsebelt a nagyszerű alkotás.

Magyarországra a filmpremier után két évvel érkezett meg a My Fair Lady. Operett nagyhatalom lévén nehezen telepedtek meg más műfajú zenés darabok a hazai színházakban. Ám az 1960-as évek közepén sokan már temették az operettet, a szaksajtó támadást indított a „poros, régimódi, ásatag, senkinek sem kellő” műfaj ellen, dicsérve s szembeállítva vele az új, egész világot meghódító zenei stílust, a musicalt. Ezekben az években a Fővárosi Operettszínház sorra tűzte műsorára a világhírű darabokat, a My Fair Lady az első musicalek között volt, amit bemutattak.

A cikk eredeti megjelenése: 2011. 01. 22. www.nembulvar.hu

Az idei díjátadók egyik legfavorizáltabb alkotása egy olyan film, amely az amerikai rabszolgatartás legsötétebb korába repíti vissza a nézőket. Ráadásul a megrendítő film megtörtént eseményeket dolgoz fel és olyan igazságtalanságokról rántja le a leplet, amelyekről inkább hallgattak eddig.

A 12 év rabszolgaság története 1841-ben, az amerikai polgárháború előtti időkben kezdődik New Yorkban. Megismerhetünk egy rendkívüli tehetséggel megáldott fekete hegedűművészt, aki szabad ember és saját családja jólétéért küszködik. Ám egy nap tőrbe csalják, majd eladják rabszolgának. Solomon Northup 12 éven keresztül próbálja bizonyítani igazát és túlélni kegyetlen gazdája könyörtelenségét, aki egyetlen feketét sem vesz ember számba. A 12 év rabszolgaság Solomon emlékiratait dolgozza fel, így sejthető a főszereplő sorsa. Nyilván eddig sem volt titok (erre Solomon memoárja is bizonyíték), hogy ez is megtörténhetett a szabadság fellegvárában, Amerikában, hogy Északról elraboltak feketéket, akiket Délen rabszolgaként értékesítették. A film feleleveníti ezt a szégyenfoltot és emléket állít mindenkinek, aki ennek az igazságtalanságnak esett áldozatul.

A 12 év rabszolgaságot 9 Oscar-díjra jelölték, köztük a legjobb film, rendező férfi fő- és mellékszereplő és női mellékszereplő díjára. A Golden Globe-ot szokás az Oscar előszobájának tekinteni és igaz, hogy mindössze egyetlen jelölését váltotta ott díjra, viszont az nem volt más, mint a legjobb dráma kategóriája – így valószínűsíthető, hogy az Oscaron is számíthat valamilyen elismerésre.

Díjak ide vagy oda, önmagáért is érdemes megnézni a 12 év rabszolgaságot. Ez a film egy igazi mestermű, valójában nem sok minden akad benne, amit kritizálni lehetne. A történet érdekes, a film végig feszültséggel teli, hitelesek a helyszínek, a ruhák, a szereplők életvitele, életszerűen és sallangmentesen mutatja be az eseményeket, ráadásul mindehhez lenyűgöző filmzene is társul. Főszereplőnek pedig megtalálták a jóformán ismeretlen Chiwetel Ejiofort, akire mintha ráöntötték volna Solomon karakterét, annyira kifinomultan formálta meg, átható tekintetére biztosan sokáig emlékezni fognak a film nézői. Mellette ellenpólusnak ott van Michael Fassbender, aki még sosem játszott ennyire ellenszenves és visszataszító figurát, egyszerűen a hideg futkos a néző hátán tőle, annyira zseniális. A filmben feltűnik Brad Pitt és Benedict Cumberbatch is, azonban az ő nevük inkább csak nézőcsalogatóként merülhet fel, mert nem töltenek sok időt a vásznon – bár akkor fontos szerepet töltenek be. Viszont a szintén kicsi, ám annál emlékezetesebb mellékszerepben látható Lupita Nyong’o is nagy felfedezése a filmnek, róla is sokat hallunk még.

Mindössze két kérdés vetődött fel bennem: egyrészt ezt a filmet miért is most kellett megcsinálni, másrészt mennyiben lenne más, ha teszem azt, 10 évvel korábban forgatja le valaki? Tehát megkérdőjelezhető a film aktualitása: ha nagyjából 150 éve hozzáférhető Solomon emlékirata, miért nem jutott eszébe eddig senkinek megfilmesítenie vagy ezt a témakört feldolgoznia? Most mitől vagy miért is aktuális? Illetve, igaz, hogy a 12 év rabszolgaság egy precíz és igényesen kivitelezett alkotás, de nincs benne semmi olyan, amitől 21. századi lenne. Szerintem 10, 15 vagy 20 évvel korábban is ugyanígy nézett volna ki a Solomon Northup emlékirataiból készített film – csak más színészekkel. Ráadásul tavaly óriási sikert és elismerést kapott Quentin Tarantino Django elszabadul című filmje, ami szintén a rabszolgatartás sötét korszakába kalauzolja vissza a nézőt – de egyértelműen új és modern felfogásban.

A 12 év rabszolgaság egy igazi klasszikus, kosztümös alkotásnak tekinthető. Sok ilyen nagy volumenű és óriási érzésekkel konspiráló történelmi filmet láttunk már. Sőt, mostanában egyre kevesebb ilyen típusú művel találkozhatunk, tehát egyértelműen hiánypótló film és kicsit nosztalgikus is ilyen szempontból. Mindenképpen érdemes megnézni a 12 év rabszolgaságot, mert ritkán látni ennyire szívszorító történetet a mozivásznon, ami tényleg egy valódi mestermű.

12 év rabszolgaság (12 Years a Slave, 2013)

Amerikai – angol életrajzi dráma, 134 perc

Főszereplők: Chiwetel Ejiofor, Michael Fassbender, Lupita Nyong’o, Brad Pitt

Rendező: Steve McQueen

Forgalmazó: Pro Video & Film Distribution Kft.

A cikk eredeti megjelenése: 2014. 02. 07. www.nembulvar.hu

Amikor beköszönt az ősz, esőssé és egyre hűvösebbé válik az időjárás, jólesik beülni egy szívmelengető filmre a legközelebbi moziban – gondolják a filmgyártók, mivel az év ezen szakaszában elárasztják romantikus alkotásokkal a közönséget. Idén az Egy nap a szezon egyik slágere.

David Nicholls azonos című regénye 2010-ben az év könyve címet is elnyerte Nagy-Britanniában. A szerző maga írta meg a forgatókönyvet, amellyel nem kellett sokat házalnia, hiszen a történet legalább akkora dobásnak ígérkezik a filmvásznon, mint a könyvesboltok polcain. A The Times-ban a következő kritikát kapta a bestseller: „A komikus köntös ellenére az Egy nap valójában a magányról és a sors alapvető vadságáról szól. Arról, milyen tragikus különbségek vannak a fiatalkori álmok és a kényszerűen megkötött kompromisszumok között, amiket viszont mindenképp el kell fogadnunk.”

A történet egy olyan lányról (Emmáról) és fiúról (Dexterről) szól, akik 1988. július 15-én fejezték be tanulmányaikat az edinburghi egyetemen, a következő éjszakát pedig együtt töltötték. A film (és a könyv is) a következő húsz esztendő július 15-it tárja a szemünk elé. Legyenek éppen együtt vagy külön, láthatjuk, amint Dexter és Emma elfoglalja magát ügyes-bajos dolgaival; megismerjük baráti viszonyaikat és különböző vitáikat, reményeiket és elszalasztott lehetőségeiket, mosolyaikat és könnyeiket. Valahol az utazás során a két embernek rá kell jönnie, hogy amit annyi ideig kerestek, és amire olyan régóta vágynak, valójában végig az orruk előtt volt. Amint kiderül számukra, hogy egészen pontosan mit is jelentett az a bizonyos 1988-as nap, megismerik a szerelem és az élet valódi természetét.

David Nicholls regényének megfilmesítésekor az első nehézségekkel a szereplőválogatáson szembesült. Olyan embereket kellett kiválogatni, akik "egyszerre diákok és középkorúak. Azt hiszem, sikerült megtalálnunk a megfelelő megoldást" – mondta az író. Emma megformálójaként Anne Hathaway-t láthatjuk, aki fiatalkora ellenére már számtalan főszerepet magáénak mondhat magáénak. Romantikus vígjátékokkal kezdte pályafutását, mint a Neveletlen hercegnő-széria, Az ördög Pradát visel, A csajok háborúja, Valentin nap, Szerelem és más drogok, emellett drámai szerepekben is megmutatta már tehetségét (Túl a Barátságon, Jane Austen magánélete, Rachel esküvője). Az Egy napban látható meggyőző és szíventaláló alakítása tökéletesen passzol eddigi filmes karaktereinek sorába. A színésznő azt mondta, titokban kapta meg a forgatókönyvet, mert a szigetországban forgató rendező nem akart erre a posztra amerikai származású szereplőt – ám egy személyre szabott dalválogatással sikerült levennie a lábáról. Filmbeli párját, Dextert a kevésbé felkapott (ám egyáltalán nem tehetségtelenebb) angol színész, Jim Sturgess játssza, akinek legismertebb korábbi szerepe A másik Boleyn lány George Boleyn-je. Ám e film segítette a jóképű színész karrierjét beindítani, mivel 2012-ben három új filmmel is debütál a mozikban.

Az Egy napot Skóciában, Angliában és Franciaországban forgatták, Edinburgh szépsége, London nagysága és a francia életérzés is megmutatkozik a képkockákon. A szívszorító szerelmi történet kifogástalanul ágyazódik a különböző helyszínekbe és a városok karakterei megjelenítésnek köszönhetően egyértelműen felismerhető a térbeli mozgás (amit egyébként nem mindig nevesítenek a filmben). A lassan folyó történetmesélés ellenére mégis annyi feszültség és érzelem húzódik meg a sorok között, amely nem engedi a néző figyelmét egyetlen pillanatra sem elkalandozni a párbeszédekről. A romantikus, könnyfakasztó (talán még az ’életszerű’ jelző is ráhúzható) dráma valójában nem tekinthető korszakalkotónak vagy rendkívül egyedinek – viszont mégis van benne valami, amiért emlékezni fogunk rá és nemcsak egy bárgyú film marad a sok közül.

Egy nap (One Day, 2011)

amerikai romantikus dráma

Szereplők: Anne Hathaway, Jim Sturgess, Romola Garai

Forgalmazó: Big Bang Media

A cikk eredeti megjelenése: 2011. 11. 14. www.nembulvar.hu

2012 legjobb filmjének járó díjat Az Argo-akció kapta meg az idei Oscar-gálán, amit a film egyik producere (és egyben rendezője, illetve főszereplője) azaz Ben Affleck vett át. Mitől is nagyszerű ez a film? Mivel is győzte meg a kritikusokat a gyakran vitatott tehetségű Ben Affleck? Lássuk csak!

Az Argo-akció megtörtént eseményeket dolgoz fel. Pontosabban Antonio Mendez hasonló című könyvének adaptációja, amely szintén tavaly látott napvilágot. A film – akárcsak a könyv – Mendez történetét mutatja be, aki a CIA ügynökeként kiszabadított Iránból hat amerikai diplomatát 1980-ban. Az egész akció pikantériája, hogy egy rendkívül abszurd ötleten alapult: „túl őrült, hogy hazugság legyen” – írja könyvében Mendez. Ugyanis a mentőakció azon alapult, hogy a hat diplomata és Mendez filmes stábnak adja ki magát, akik egy sci-finek (melynek címe Argo) keresnek forgatási helyszíneket Iránban.

Az Argo-akció sikerének egyik titka, hogy épp az, hogy a valóságon alapul. Eddig számtalan olyan filmet vagy sorozatot láthattunk, amelyben a CIA tevékenységét mutatják be – de mindez csak a fikció és találgatások szintjén mozog. Viszont végre itt egy olyan történet, amely minden abszurditása ellenére valóságos. Az, hogy Hollywoodban miért is lett sikeres ez a film, igazából nem kérdés: mert azt mutatja be, hogy a filmipar mekkora jelentőséggel bír – a diplomáciában is. Viszont ehhez még az a tényező is hozzájön, hogy milyen alaposan kidolgozták a filmet.

Mivel a könyv és a film nagyjából egy időben született, így elméletileg kölcsönhatásban állhattak egymással. Azonban a film néhány apró részletében eltért az írott formától – például Mendez nem egyedül utazott Iránba vagy a hat amerikai nem rögtön és nem együtt kötött ki a kanadai nagykövetségen. Mint mondják, a részleteken áll vagy bukik minden – főleg egy CIA akcióban – viszont a film és könyv összehasonlítgatása inkább szőrszálhasogatásnak hat. A maga műfajában mindkettő nagyszerű, izgalmas és érdekes.

Tehát, a történet adott volt – viszont meg kellett találni az ideális szereplőket és az ideális környezetbe kellett helyezni őket, az ideális ruhákban. Manapság még mindig hódít a retró-láz – ilyen szempontból is rettentően aktuális a film, Ben Affleck nagyon eltalálta, hogy most lehet sikeres ez a film. Ugyanis tudniillik, Antonio Mendez már 1997 óta beszélhetett az Argo-akcióról és érdekes, hogy éppen most karolta fel valaki ezt a témát. Ben Affleck mellett a film másik producere George Clooney, akiről szintén köztudott, hogy már több olyan produkció születésénél bábáskodott, amelyek az amerikai társadalom megítélésének szempontjából fontos tartalommal rendelkeznek. A közel-keleti – amerikai konfliktus ma is legalább annyira aktuális, mint a film idején.

Ben Affleck is megér egy külön bekezdést. Annak ellenére, hogy elsősorban filmszínészként vált ismertté, mindeddig nem sok babér termett neki. Viszont forgatókönyvíróként már 1998-ban Oscar-díjat kapott gyermekkori jó barátjával, Matt Damonnal együtt a Good Will Huntingért – amelyet közös emlékeik alapján írtak meg. Affleck-et rendezőként kifejezetten dicsérni szokták a kritikusok – azonban az idei Oscar-gála nagy meglepetése volt, hogy éppen ebben a kategóriában nem kapott jelölést. Viszont a legjobb film díját bezsebelve valószínűleg nem szomorkodott.

Az Argo-akció sikeréhez az imént említettek mellett még az is hozzájön, hogy rendkívül élvezetesen rakták össze a filmet. Annak ellenére, hogy a magyar néző számára nem biztos, hogy ismert a történelmi szituáció, annyira jól – viszont véletlenül sem szájbarágósan – magyarázzák el az események jelentőségét és mikéntjét, hogy mindenki könnyedén felfoghatja és megértheti, mi történik a vásznon. Az izgalmas történetvezetésnek köszönhetően még azok a nézők sem unatkoznak egy percig sem, akik nem kifejezetten kedvelik a politikai drámákat. A film tetőpontja pedig annyira feszültséggel teli lett, hogy azt tanítani kellene. Mindenképpen érdemes megnézni.

Az Argo-akció (Argo, 2012)

amerikai thriller, 120 perc

Főszereplők: Ben Affleck, John Goodman, Victor Garber

Rendező: Ben Affleck

Forgalmazó: InterCom

A cikk eredeti megjelenése: 2013. 10. 16. www.nembulvar.hu

Autóbalesetben halt meg 1955. szeptember 30-án huszonnégy esztendős korában a háború utáni amerikai ifjúság egyik kultikus alakja, James Dean.

James Byron Dean 1931. február 8-án született Marionban, családi farmjukon. Hat évvel később költöztek Santa Monicaba, ahol édesapja fogtechnikus lett. James az iskolai kosárlabda csapat tagja volt, ám egy idő után a színészet kezdte érdekelni. Az érettségin után kezdett színművészetet tanulni a Los Angeles-i University of Californián.

James Dean karrierje a Coca-Cola kereskedelmi televízió statisztájaként kezdődött. Ezután New Yorkba költözött, ahol színpadon játszott és néhány filmben is szerepelt felejthető karaktereket megformálva. Ám az 1955-ös év igazi áttörést hozott számára, mivel megkapta Cal Trask szerepét John Steinbeck Édentől keletre című regénye filmes adaptációjában. Alakításáért a legjobb színésznek járó Oscar-díjra jelölték. További érdekesség, hogy a film bemutatóján az akkor már világsztárnak számító Marlene Dietrich volt a jegykezelő.

Dean az Édentől keletre sikere révén vásárolt magának egy Porsche 550 Spyder sportkocsit, hogy hódolhasson másik szenvedélyének, az autóversenyzésnek. Ekkoriban kapta meg a Haragban a világgal főszerepét Natalie Wood mellett, majd után Elizabeth Taylor, Rock Hudson és Dennis Hopper társaságában kezdte forgatni az Óriás című filmet. (Deant ezért a szerepéért is Oscar-díjra jelölték.)

A legenda szerint 1955. szeptember 23-án Alec Guiness (Híd a Kwai folyón, Csillagok háborúja) fáradtan lépett be egyik kedvenc éttermébe, a Los Angeles-i Villa Capriba. Kivételesen nem foglaltatott helyet, így szomorúan konstatálta, hogy teltház van, és persze sehol egy jó ismerős. Dean szeme azonban megakadt rajta, és az asztalához invitálta. Az ifjú csillag ebéd közben lelkesen mesélt Guinessnek új autójáról, egy ezüstszürke Porsche 550 Spyderről. Miután odabent végeztek, Dean ragaszkodott hozzá, hogy meg is mutassa a közelben parkoló járgányt újdonsült ismerősének. Guiness természetesen eleget tett a kérésnek, ám éppen csak hogy rápillantott a kolléga kedvencére, egy belső hangtól vezérelve állítólag a következőket mondta: „Kérlek, soha ne ülj bele ebbe a kocsiba! Ha megteszed, egy héten belül halott leszel!". Dean néhány barátjának ugyan megemlítette, de nem vette komolyan a figyelmeztetést.

Az Óriás felvételei közben Dean egy autóversenyre utazott 1955 szeptember 30-án. Mivel késésben volt, padlógázzal igyekezett célba érni. Látványos emlékmű áll ma Kaliforniában a 41-es és a 46-os út kereszteződésénél, ahol egy 1950-es Ford Custom Tudor kupéba csapódva, huszonnégy éves korában véget ért számára az út. A Ford sofőrje (egy texasi diák, aki szabálytalanul elé hajtott) néhány zúzódással megúszta az ütközést, Dean azonban súlyos sérüléseket szenvedett, melyek következtében hamarosan életét vesztette. Szerelője, aki mellette ült, túlélte a hatalmas erejű ütközést. Ő jegyezte le a színész utolsó szavait: „A srác meg fog állni... észre fog venni minket!” Egyes feltételezések szerint a Porschét elátkozták és ez okozta a színész halálát. Ugyanis a kocsi felhasznált alkatrészei minden későbbi tulajdonosuk számára balszerencsét hoztak, többen életüket vesztették miatta.

További érdekesség, hogy két héttel a baleset előtt a Nemzeti Országutak Bizottsága számára készített reklámfilmben Dean hívta fel rá a fiatalok figyelmét, hogy vezessenek lassabban. Két órával a halála előtt pedig megbüntették gyorshajtásért. Híres mondásainak egyike így szólt: „Gyorsan élni, fiatalon meghalni, szép halottnak lenni".

Habár mindössze három nagy mozifilmben szerepelt James Dean, melyek révén két Oscar-díj jelölést kapott, halálakor mégis legenda lett. Az Édentől keletre és az Oktalan lázadás című filmjeiben olyan fiatalokat játszott, akik meg nem értetteknek és elhagyatottaknak érzik magukat, kétségbeesve lázadoznak és dühvel, cinizmussal reagálnak a nyomasztó, őket korlátok közé szorító környezetre. Ezzel rátapintott a háború utáni fejlődésben csalódott `lost generation` (elveszett nemzedék) életérzésére, amely elfordul a felnőtt nemzedéktől. Sokak szerint legragyogóbb és legígéretesebb pályafutásnak vetett véget az ötvennégy éve ezen a napon történt tragikus baleset.

A cikk eredeti megjelenése: 2009. 09. 27. www.nembulvar.hu

Nem telik el úgy egy hónap sem, hogy ne jönne egy újabb animációs film, amelyre korosztállyal való tekintet nélkül beülhet az egész család – ám többé-kevésbé a kisebbeknek okoznak nagyobb élményeket a látottak. Viszont a Disney legújabb alkotása kilóg ebből a sztereotípiából!

1977-ben a készült el a Peti sárkánya című zenés-táncos gyermekfilm, amely valószínűleg a magyar közönség számára kevésbé ismert – és talán jobb is, ha már nem is foglalkozunk vele, amennyiben eddig még nem láttuk. A Walt Disney-nél most az a tendencia, hogy minden régi, sikeres mesét elővesznek és élőszereplős verzióban újraálmodják azt (lásd Hófehér és a Vadász, Demóna, Hamupipőke, Alice Csodaországban). Ezúttal Peti története került sorra, ám az Elliott, a sárkány esetében nem egyszerű adaptációról van szó: a rendező az egész mese koncepcióját újraértelmezte, változtak a karakterek, a háttértörténet és teljes mértékben kimaradtak a musical elemek.

A film főszereplője egy Pete nevű kisfiú, aki szülei halálos autóbalesete után egy vadregényes erdő kellős közepén találja magát – és egy barátságos sárkányt is. A két „gyermek” több évig tartó idilljének egy fakitermelő cég terjeszkedése vet véget: ekkor bukkan rá egy vadőrnő az árva Pete-re. Grace nem hiszi el a kisfiú történetét, pedig ő is úgy nőtt fel, hogy édesapja egész életében az erdőben élő sárkányról zengett legendákat. Ám hamarosan a hitetlenek számára is egyértelművé válik, hogy bizony létezik egy Elliott nevű, szőrös sárkány, aki megmentette Pete életét, és tulajdonképpen felnevelte őt.

Ez a film a Disney művekhez képest sötétebb és komorabb, nincsenek benne (irritálóan) bénázó, vicces figurák. Az első jelenet is igazán meglepő a stúdió alkotásaihoz mérve, hiszen egy tragédiával indít. Persze elég gyorsan barátságosabb légkörűvé alakul a történet, de érthető a 6-os korosztályú besorolás. Nem feltétlenül a legkisebbeket kívánja megszólítani a film, nem a habkönnyű szórakoztatás a célja, hanem elgondolkodtató és elmélyült alkotás a maga műfajának keretein belül. Gondolatvilága két témakör köré csoportosul: egyrészt elítéli az emberi gonoszságot és önös érdekeket. Már eleve negatív színben tűnik fel az értelmetlen pusztítás: az erdő irtását végző emberek reprezentálják, mennyire ártalmas és fájdalmas a környezeti értékek rombolása. A fő konfliktus pedig az, hogy ezek a favágók szeretnék Elliottot befogni és mutogatni a közönségnek – nyilván majd a mű végére kisül valami tanulság is ebből. Másrészt fontos elem Elliott és Pete csodálatosan ábrázolt barátsága, amely annyira érzékletesen is finoman lett bemutatva, hogy a felnőtt nézőket is abszolút képes megérinteni.

Elliott nem az a tipikus sárkány, mint amire a szó hallatán asszociálnánk: nincsenek pikkelyei, hanem szőrös, zöld színű, leginkább egy óriási kutyára emlékeztet – kicsit bárgyú morgásai is megidézik a hűséges házőrzőket. Abszolút feléleszti a bennünk szunnyadó kisgyereket a sárkány megjelenése: amikor a film szereplői megpillantják az erdőben, szó szerint tátva marad a szájuk tőle – és mi, nézők is ugyanígy érzünk! Ott vagyunk a szereplőkkel, Bryce Dallas Howard és Robert Redford mellett állunk és ámulunk, teljesen átragad ránk a hangulat, annyira jól felépítették az egészet. Ehhez nyilván hozzájárult a nagyszerű szereplőgárda is,továbbá a hihető és életszerű speciális effektek tárháza. Minden tájfelvétel gyönyörű aranyszínben pompázik, az erdő úgy néz ki, akár egy megelevenedett festmény, a naplementék és napfelkelték is csodaszépen mutatnak a vásznon.

Az Elliott, a sárkány rendkívül nosztalgikus élményeket válthat ki az idősebb korosztályból: kicsit Maugli, kicsit Tarzan, kicsit King Kong történet is van benne – és hasonló érzéseket kelthet bennünk, mint anno gyerekkorunk kedvenc dala, a Paff, a bűvös sárkány. Minden kétséget kizáróan szívmelengető filmről van szó, a tetőponton az egész mozi szipogásban tört ki – nemcsak a gyerekeket beleértve! Nyilván megmarad a maga műfajában, de rendkívül jól egyensúlyoz a felnőtt- és gyerekfilmek határmezsgyéjén. Nem kell eget rengetően új gondolatokat és információkat várni tőle sem az emberi természetről, sem a sárkányokról – de megpróbálja újra belénk vésni, amit szépen-lassan elfelejtettünk, míg felcseperedtünk: csodák mindig léteznek – csak észre kell venni őket!

Elliott, a sárkány (Pete’s Dragon)

amerikai családi kalandfilm, 103 perc, 2016 (6)

Főszereplők: OakesFegley, Bryce Dallas Howard, Robert Redford, Karl Urban

Rendező: David Lowery

Forgalmazó: Fórum Hungary

A cikk eredeti megjelenése: 2016. 09. 16. www.nembulvar.hu

A világ egyik legsikeresebb regényírója, Stephen King életműve legfontosabb regénysorozatából készült film minden szempontból hatalmas vállalkozás. A 40 országban több mint 30 millió példányban eladott sorozat misztikus, fantáziadús és vad világot teremt, amely a thriller, a horror, a fantasy és a western keveréke, benne hihetetlen és izgalmas, vad figurákkal.

A Setét Torony Stephen King legendás regénysorozatán alapul, amely több szempontból is kitüntetett helyet foglal el a szerző életművében. „22 évesen, egyetemistaként kezdtem el írni, voltaképpen egész pályafutásom ezzel indult – meséli King. – Ahogy aztán szaporodtak a könyveim, rájöttem, hogy szinte minden karakterem A Setét Torony világában gyökerezik. A Setét Torony lett írói univerzumom alfája és omegája, hősei bekerültek más munkáimba, más könyvem szereplői pedig itt keltek új életre.” King világéletében nagy Gyűrűk ura rajongó volt, szeretett volna hasonlót, de nem akart egyszerű Tolkien utánzó lenni, így amikor annak idején beült megnézni A jó, a rossz és a csúfot, rájött, hogy a lovagregényhez a westernt kell párosítania, ha valami saját produktummal akar előállni. De mi is az a Setét torony? „Úgy kell elképzelni, mint egy világokat összetartó tengelyt – magyarázza King. – Ha egy autónak eltörik a tengelye, nem működik tovább. Ez történik a világgal is, ha a Torony összedől. A Setét Torony kiegyensúlyozza az erőket, és a harcosok feladata, hogy az életük árán is megvédelmezzék. De már csak egyetlen, utolsó harcos maradt: Roland. És vele szemben ott áll a káosz képviselője, Walter, a feketeruhás, aki el akarja pusztítani a Tornyot.”

A Setét Torony regényfolyam nyolc könyvből és több novellából áll, több évtizeden át írt több ezernyi oldalt felölelő anyag, amelyek több évszázadon átnyúló történetét mindig is megfilmesíthetetlennek tartották. Ezért aztán a mégis elkészült film nem egy konkrét könyvhöz köthető, hanem az utolsó rész után veszi fel a fonalat, de merít az első, legismertebb kötetből, A harcosból és a harmadik, a Puszta földek címűből is.  Ennek köszönhetően rengeteg népszerű karakter kimaradt, ami érthető, az viszont már nehezebben magyarázható, hogy a gyártó miért döntött úgy, hogy az így is rengeteg történést és több megjelenített világot, és persze az egész széria esszenciáját alig 95 percre sűríti össze. Ám a rendező, Nikolaj Arcel korábbi munkái és a könyvsorozat iránti elkötelezettsége meggyőzte a producereket arról, hogy nála alkalmasabb személyt keresve sem találhatnának a filmváltozat elkészítésére. Mint Arcel elmondta, kamaszként ő is a sokmillió rajongó egyike volt. Annyira imádta a regényt, hogy 15 évesen miatta tanult meg angolul is. „Akkoriban még nem nagyon fordították Kinget dán nyelvre – emlékezik a rendező. – Beszereztem egy nyelvkönyvet, és elkezdtem angolul tanulni, hogy eredetiben olvashassam.” Aztán felcseperedvén forgatókönyvíró-rendezőnek állt, és megfogadta, hogy filmre viszi King művét.  Így is lett.

A Setét Torony főhősének személyében Stephen King egy igazi keményfiút alkotott meg – mondja Ron Howard producer. „Elgondolkodtunk rajta, hogy Hollywoodban ma ki legkeményebb srác, és így lyukadtunk ki Idris Elbánál. Elképesztő jelenség, ugyanakkor briliáns színész, aki a szerep minden rétegét képes kibontani.” Az egyetlen bökkenő, hogy a regények főszereplője, Roland egy fehér, kék szemű, magas és vékony férfi, akit King egyenesen bevallottan Clint Eastwoodról mintázott. Elba viszont ezen kritériumok egyikének sem felel meg. Sokan azért kampányoltak, hogy Eastwood fiára, Scottra bízzák a szerepet, a filmesek viszont kitartottak Elba mellett, mondván, hogy ő a legjobb. Végül King is csatlakozott hozzájuk, és azt nyilatkozta, hogy nem a bőrszín számít, hanem az, hogyan áll a hatlövetű az illető kezében és miként bánik vele. Egyébként további érdekesség, hogy a King adaptációk történetében már előfordult, hogy sikerrel „feketítettek” be egy főszereplőt: A remény rabjai regényverziójában Red egy fehérbőrű, ír elítélt volt, a filmben viszont Morgan Freeman játszotta.

A mozivásznon viszont még érdekesebbnek bizonyult Walter karaktere. Matthew McConaughey egy alakját változtatni képes, földöntúli figurát játszik, aki Roland szerint az ördögnél is rosszabb. „Walter játékos kedvű, laza fickó – jellemzi a szerepét McConaughey –, vonzó, elegáns, ugyanakkor végtelenül kegyetlen, és kaján örömét leli a pusztításban.Walter elérhetetlen. Ha valaki túlságosan megközelíti, elillan, még csak meg bele se izzad a harcba.” A Oscar-díjas színész félelmeteset alakít a feketébe öltözött ember bőrében: olyan hidegen játssza, hogy külsőségek nélkül, pusztán jelenléte alapján elhisszük neki, hogy nem ember és a hideg kiráz tőle.  Egyszerűen zseniális. Mondhatni, az utóbbi évek egyik legszórakoztatóbb főgonoszát alakítja, aki kihasználja, hogy bármit megtehet az emberekkel: leggyakrabban például azt parancsolja nekik, hogy ne lélegezzenek. A legpraktikusabb módja ez az ölésnek, ha természetfeletti képességekkel bír a gyilkos, viszont valamiért mégsem jutott eszébe még hasonló sem egyetlen szuperhősfilmnek.

Már hónapokkal ezelőtt felírtam az „ezt mindenképpen meg kell nézni” filmjeim listájára A Setét Tornyot. Szakmai ártalom, hogy mielőtt moziba megyek, átfutok pár kritikát. És sajnos ezek annyira elrémítettek ettől a műtől, hogy lebeszéltem magam arról, hogy egy ennyire egybe hangzóan rossz filmért pénzt adjak ki. Végül, a premier után egy héttel, a kíváncsiságom győzött – meg az az érv, hogy máskor is befizettem már olyan mozira, ami nagy csalódást okozott, így legalább itt sem érnek meglepetések. Azt kell, hogy mondjam, ilyen meglepetésekre bármikor vevő vagyok, ugyanis az első perctől az utolsóig élveztem ezt az alkotást, lekötötte a figyelmemet, izgalmas, látványos volt és a színészek, főleg Matthew McConaughey nagyszerűen játszottak benne. Azt hozzá kell tennem, hogy a könyveket nem olvastam, így az abból táplálkozó elvárások miatt nem értek csalódások – a legtöbb kritika viszont éppen ebből kiindulva húzta le a filmet. Ha sima fantasyként fogjuk fel, akkor egy egész kellemes darab. Másfél órájával könnyen fogyasztható nyári kikapcsolódás és mivel King képzeletéből táplálkozik, sötétsége eredetibb, ijesztőbb a műfaj többi alkotásánál.  Viszont maga a sztori szerintem túl sok Gyűrűk urás vonást tartalmaz: itt is van egy stratégiai fontosságú sötét torony, és egy olyan főgonosz is, aki látomásképekben is kísérteni tudott, illetve egy olyan pozitív főszereplő is, aki olyan erővel bír, ami a sötét erők vezetőjének kell – és ha használja ezt a képességét, azzal egyből oda is vonzza a gonoszt. Mindettől eltekintve annyira tetszett A Setét Torony, hogy simán kikiáltanám az idei nyár szórakoztatóbb művének – a tanulság pedig az lenne, hogy nem szabad hinni a filmkritikusoknak, vagy legalábbis nem mindegyiknek.

A Setét Torony (The Dark Tower, 2017)

amerikai sci-fi, kalandfilm, 95 perc, (16)

Rendező: Nikolaj Arcel

Főszereplők: Idris Elba, Matthew McConaughey

Forgalmazó: InterCom

A cikk eredeti megjelenése: 2017. 08. 19. www.nembulvar.hu

Kevés embernek adatik meg beszédhiba nélkül élni. Néhányan nem törődnek vele, mások saját akaratukból próbálják legyőzni. Mi a helyzet, ha a király dadog, akinek kötelessége nyilvánosság elé állni? A 12 Oscar-díjra nominált A király beszéde VI. György brit uralkodó, II. Erzsébet édesapja történetét meséli el.

A király beszédének mindig tökéletesnek kell lennie – a másodlagos szóbeliség korában, amikor az uralkodó hangja nemcsak egy terem vagy tér embereihez jut el, hanem kihangosítva akár több ezer kilométer távolságba, akkor a legkisebb szótévesztés is alááshatja a beszélő tekintélyét. A király beszéde című történelmi filmdráma középpontjában egy olyan brit uralkodó áll, aki kisgyermek kora óta dadog. Ezúttal egy olyan filmmel van dolgunk, amely nem a történelmi események ábrázolására helyezi első sorban a hangsúlyt, hanem egy királyi portrét alkotva a jellemfejlődésre és beszédhibájának legyőzésére – amiben szerepet játszanak a közben zajló események is.

A film elején V. György király másodszülött fiát, Bertie-t ismerhetjük meg, aki megdermed a nagy közönség elé állva. Felesége hirdetés útján eljut egy kispolgári logopédushoz, kinek módszerei ígéretesebbnek tűnnek minden korábbi arisztokrata doktorénál. Bertie rendkívüli bizalmatlansággal vág bele a sokadik orvos sokadik csodájának tűnő kezelésbe. Az enyhülés nem egyik pillanatról a másikra jön el, hanem folyamatosan alakul ki és odáig jut, hogy jó barátokká válnak. Az ausztrál logopédus rájön, hogy a dadogás lelki eredetű problémára vezethető vissza, segít Bertie-nek bátorságát és hangját visszaszerezni. A film cselekményének két éve alatt több fontos történelmi esemény is befolyásolja Bertie életét: édesapja meghal, bátyja lesz a király – ám ő egy éven belül lemond a trónról egy szerelmi ügy miatt. Így Bertie-ből VI. György király válik és uralkodása kezdetén lép be a második világháborúba Nagy-Britannia.

A király beszéde tipikus angol film: egyrészt teljesen visszaadja a brit uralkodókról szóló filmek magasztos légkörét, másrészt nagyszerű színészi alakításokat láthatunk. Továbbá a történet egyáltalán nem unalmas, annak ellenére, hogy lassan csordogál. Nem nevezhető felszínesnek, hanem tartalmas és elgondolkodtató – viszont mégsem az a kőkemény dráma, művészi módon csempésződött bele humor és némi könnyedség. Teljesen érthető a sok jelölés, hiszen egy kiemelkedően színvonalas alkotásról van szó. Az Oscar-gálán a következő kategóriákban esélyes: legjobb film, rendező (Tom Hooper), férfi alakítás (Colin Firth), férfi mellékszereplő (Geoffrey Rush), női mellékszereplő (Helena Bonham Carter), operatőr (Danny Cohen), forgatókönyv (David Seidler), vágás, látvány- és jelmeztervezés, hangkeverés illetve filmzene.

Az iménti listából kitűnik, hogy szinte minden fontos kategóriában jelölték a filmet. Ritka eset, amikor egy filmből ennyi színészt nominálnak. Colin Firth már bezsebelte alakításával a Golden Globe-ot, így őt várják február végén is a befutónak a tippelgetők. Másrészt arról is suttognak, hogy a tavalyi gálán is kijárt volna neki a díj az A Single Man főszerepéért – tehát kárpótlás szempontjából is jó esélyei vannak. A legfontosabb viszont az, hogy A király beszédét megtekintve senkiben sem támadhat kétség, hogy színészi kvalitásai alapján is kijár neki az aranyszobrocska. Geoffrey Rush-sal lenyűgöző párost alkottak és úgy tették mindezt, hogy a rivalizálásnak vagy egymás lejátszásának még a szikrája sem fedezhető fel. Helena Bonham Carter mellékszerepe pedig csak szépítette mindezt, vérbeli angol színésznőhöz méltóan – ahogy ezt tőle megszokhattuk. Összegezve elmondható, hogy A király beszéde egyértelműen 10/10-es alkotás, megtekintése mindenkinek ajánlott.

A király beszéde (The King’s Speech)

angol filmdráma, 118 perc

főszereplők: Colin Firth, Helena Bonham Carter, Geoffrey Rush, Guy Pearce

forgalmazó: Budapest Film

A cikk eredeti megjelenése: 2011. 02. 06. www.nembulvar.hu