1874. június 24-én helyezték üzembe Budapesten a világ harmadik hegyi vasútját, a fogaskerekűt Városmajor és Sváb-hegy között.

A fogaskerekű vasút a vasút egyik fajtája, általában a normál sínek között elhelyezett fogazott sínnel kiegészítve. A mozdony egy vagy több hajtó fogaskerékkel rendelkezik, amely a fogassínhez kapcsolódik. Ez lehetővé teszi, hogy a vonat meredek pályán is üzemeljen, ahol a hagyományos jellegű szerelvény megcsúszna.

A budai hegyek egyik nevezetessége a fogaskerekű, melynek alsó végállomása a Városmajorban, a Moszkva tértől két villamosmegállóra található, de gyalog sincsen messze. A felső végállomása a Széchenyi-hegyen, alig kétszáz méterre a Gyermekvasúttól helyezkedik el. A fogaskerekű 325 méter szintkülönbséget győz le ezen a majdnem négy kilométeres vonalon. A vasút a Diósárok és a Sváb-hegy villanegyedén halad keresztül és hegymenetben egyre szélesebb panoráma tárul az utas elé, visszafelé pedig az lehet az érzése, hogy a vonat szó szerint leereszkedik a városba. A pálya érdekessége, hogy nagyon ritka az egyenes szakasz, rengeteg kanyar található rajta. A Fogaskerekű Vasút nemcsak a kirándulóforgalom lebonyolítására hivatott, hanem a környék lakói közül is sokan igénybe veszik, ezért kora reggeltől késő estig közlekedik.

A XIX. században ez a környék többnyire erdővel borított terület volt és leginkább vadászok látogatták. Kiépített utak nem vezettek ide, közvilágítás és tömegközlekedés nem létezett. Kizárólag csak gyalog vagy lóháton lehetett megközelíteni. Néhány tehetősebb polgár villát épített a Sváb-hegyre és egyre többen követték példájukat, mivel úgy maradtak közel a városhoz, hogy távol is voltak annak forgatagától. Így hamar felmerült az igény a tömegközlekedés kiépítésére.

1874. áprilisában kezdték a fogaskerekű vasút építését, ami mindössze két hónap alatt készült el és a forgalom június 24-én indult meg. Ekkor még csak a Városmajortól és a Sváb-hegyig tartottak a sínek, de 1890-ben már a mai hosszúsággal rendelkezett. A városmajori végállomás máig a legfontosabb kapcsolat más tömegközlekedési eszközökkel, így a villanegyed csendes elszigeteltsége nem tartott sokáig. A lakosságon kívül egynapos kirándulásokra is sokan érkeztek a fogaskerekűt használva. Eleinte a vonatok csak április közepétől október közepéig jártak, irányonként napi 2-2 vonattal, de népszerűsége miatt ezen változtatni kellett.

Bár a hűvösvölgyi villamosok és az első világháború kicsit visszavetette a forgalmat, de mondhatni sikeres vállalkozás volt a fogaskerekű megépítése. 1929-ben elkezdték modernizálását és felsővezetéki rendszerrel villamosították, a gőzmozdonyok helyett villanymozdonyokat állítottak forgalomba. A második világháború alatt jelentős károk keletkeztek a vonalon, elpusztult a városmajori végállomás épülete és a szovjet csapatok elvitték a muzeális értékű gőzmozdonyt.

1973-ban újabb korszerűsítésre került sor és ekkor szerezték be Svájcból a ma is közlekedő szerelvényeket. Széchenyi-hegy végállomáson megépítették a második vágányt és az összes megállóhelyet az új vonatok padlószintjéhez igazították. 1990-es években számítógépes vezérlésű biztosító berendezést kapott a vonal. A fogaskerekűt teljes egészében integrálták a budapesti tömegközlekedési rendszerbe és manapság nyári hétvégéken 12 percenként, egyébként 15-20 percenként járnak a szerelvények.

A cikk eredeti megjelenése: 2011. 06. 20. www.nembulvar.hu

Meglepő módon hazánkban csak a Titanic Filmfesztiválon láthattuk moziban azt a filmet, amelyért idén Julianne Moore nemcsak Oscar-díjat kapott, hanem minden létező filmes elismerést bezsebelt. Ráadásul nemcsak miatta emlékezetes ez az alkotás, az első pillanatától kezdve magával ragadja a nézőt és a zárójelenet után is jó sokáig a hatása alatt maradunk.

A film története nem túl bonyolult: a háromgyermekes, boldog házasságban élő, megbecsült nyelvészprofesszor, Alice Howland élete egy csapásra megváltozik, amikor 50 éves korában Alzheimer-kórt diagnosztizálnak nála. Képzeljük csak el ezt a szituációt: mekkora tragédia lehet egy olyan ember számára saját szellemi leépülésének híre, aki egész életében kommunikációval, írással, tanítással, szavak történetével foglalkozik. Alice állapota fiatal kora ellenére rohamos romlásnak indul, amely óriási megpróbáltatás elé állítja családját is. Eleinte csak saját gondolatmenetébe zavarodik bele, majd nem jutnak eszébe bizonyos szavak, ezután egyre nehezebben talál haza, sőt saját otthonában is eltéved – a mű másfél órája alatt tanúi lehetünk, hogy veszti el lépésről lépésre a kapcsolatot a külvilággal. Egy briliáns elme elszánt küzdelme az egyre ködösödő emlékeiért egyszerre ijesztő, szívszorító és példaértékű ebben a nagyhatású alkotásban. Mindazonáltal a sokszor nyomasztó és reménytelen pillanatokban mellette áll a családja és minket, nézőket is átjár a szeretet ereje, elsőre nem is gondolnánk, hogy csak pozitív érzéseket kapunk ettől a filmtől.

Vitathatatlan, hogy a Megmaradt Alice-nek sikere nagyban köszönhető Julianne Moore fantasztikus játékának. Egyszerre drámai, visszafogott és természetes. Mindenféle érzelgősség nélkül tud könnyeket csalni a néző szemébe, hiszen már az első perctől elnyeri a szimpátiánkat. Kevés színésznő képes ennyire mély átéléssel, ámde hitelességgel megformálni egy szerepet. Eddigi munkásságát tekintve is egyértelműen kijelenthetjük, hogy idén a legjobb helyre került az Oscar-díj. Habár azt is érdemes hozzátenni, hogy úgymond hálás feladat mentálisan sérült embereket eljátszani, gondoljunk csak Tom Hanks-re a Forrest Gumpban, Dustin Hoffmann-ra az Esőemberben, vagy a közelmúltból Bradley Cooper és Jennifer Lawrence munkájára a Napos oldalban, illetve idén a Julianne Moore-ral együtt menetelő Eddie Redmayne-re A mindenség elméletében – mindegyik alakítás megért egy Oscart. Nyilván a nagy kihívás sok túlzásra is lehetőséget ad, ezért mégsem annyira egyszerű egy szellemileg leépülő karakter ábrázolása.

Azt szokták mondani, hogy például attól jó egy film, ha a befejezés után az ember el tud merülni a gondolataiban. Nos, a Megmaradt Alice-nek egyértelműen ilyen alkotás. Kulisszatitokként még azt is érdemes tudni, hogy a rendező-páros egyik tagja Richard Glatzer szinte haldokolva dolgozta végig a forgatást (ugyanabban a betegségben szenvedett, mint Stephen Hawking – akinek megformálásáért kapta idén a számtalan elismerést az előbb említett Eddie Redmayne) és pár nappal azután, hogy Redmayne és Moore is átvette az őket megillető Oscar-szobrocskákat, elhunyt. Ha belegondolunk, elég életszerűtlen ez a szituáció – mégis valós.

A Megmaradt Alice-nek érdemeit talán már felesleges tovább vitatni. Ha mégis egy rövid ajánlást kellene megfogalmazni, akkor az lehetne a központi gondolat, hogy az utóbbi évek legszebb drámájáról van szó, amely habár rettenetesen felkavaró, ámde egyetlen percig sem szentimentális. A film meggyőző erővel mutatja meg a nézőknek, hogy tulajdonképpen saját emlékeinkért élünk, ezeket gyűjtjük egész életünkben és nélkülük elveszettek vagyunk. Ha pedig mindössze egyetlen szóval kellene összefoglalni, hogy miről is szól a film, akkor ugyanazt mondhatnánk, mint ami a film legutolsó jelenetében elhangzott: „a szeretetről”.

Megmaradt Alice-nek (Still Alice)

amerikai filmdráma, 101 perc, 2014

Rendező: Wash Westmoreland, Richard Glatzer

Főszereplők: Julianne Moore, Kristen Stewart, Alec Baldwin, Kate Bosworth

Forgalmazó: Select Video

A cikk eredeti megjelenése: 2015. 06. 25. www.nembulvar.hu

Pó, a kissé túlsúlyos, butus, ámde hatalmas szívű karatézó panda újabb izgalmas és szórakoztató kalandokba keveredik – a nagysikerű animációs film második része ezúttal 3D-ben is megtekinthető.

Az animációs filmekre specializálódott két legnépszerűbb stúdió, a Pixar és a DreamWorks között állandó rivalizálás zajlik a nézők becsalogatásának érdekében. Míg a Pixar a Disney rajzfilmek hagyományaira építve igyekszik felépíteni a karaktereit és a történet fonalát, addig a DreamWorks olyan filmeket gyárt, melynek főhősei az átlagostól eltérő tulajdonságokkal rendelkeznek. A Shrek kövér és műveletlen ogréje, a Cápamese vegetáriánus cápája vagy a Mézengúz lusta méhecskéje mellé beállt a sorba egy eltunyult, pocakos pandamaci, aki rettenthetetlen harcművész szeretne lenni. Az alkotók pedig annyi fantáziát láttak benne, hogy folytatták Pó történetét, akiből már Sárkány Harcos vált és visszaállította a békét és egyensúlyt a Völgyben az első epizód végére.

A Kung Fu Panda 2-ben nem meglepő módon egy újabb ellenség bukkan fel, aki nemcsak egész Kínát akarja rabszolgasorba dönteni, hanem csodafegyverével a kung fut szeretné végérvényesen elpusztítani. Póra és barátaira hárul a feladat, hogy megsemmisítsék a fegyvert, ám az utazás váratlan meglepetéseket tartogat. Pó sejtése igaznak bizonyul, miszerint az eddig édesapjának hitt lúd mégsem vér szerinti szülője: a panda nemcsak az ellenséggel küzd meg, hanem saját démonaival is, és fény derül származásának valódi hátterére.

A második epizódban az ismerős arcok mellett új szereplőkkel is találkozhatunk, például Shennel, a pávával, kinek kegyetlensége és szívtelensége sosem látott méreteket ölt Kínában. Érdekes vállalkozásnak tűnt a DreamWorks részéről ez a karakter, mivel erőteljesen emlékeztet például az Aladdin Jafarjára vagy A hercegnő és a béka gonosz mágusára – pedig a stúdió kerülni szokta az ennyire egyoldalú jellemvonásokkal rendelkező szereplőket. A Kung Fu Panda 2 abban nem tér el attól a mesékre jellemző alapsémától, miszerint a jó elnyeri jutalmát, a rossz pedig méltó büntetését. Viszont a Shennel kapcsolatban az átlagos gonosz karakterekkel ellentétben megvilágították, hogy miért vált ennyire megátalkodottá és zsarnokivá a páva, ám a változás lehetőségét már nem adták meg neki és úgy végezte, mint akármelyik negatív tulajdonságokkal rendelkező anti-mesehős. Talán okosabb befejezés lehetett volna a megbocsájtás, mert így a mese üzenete elég sötétre sikeredett: két árva élőlény csapott össze és a béke, illetve a szeretet helyett az erőszak és a bosszúállás győzedelmeskedett, méghozzá annak a szereplőnek kellett pusztulnia, akinek sanyarú gyerekkora volt, mert a szülei nem szerették.

A Kung Fu Panda 2-t 3D-s verzióban is meg lehet tekinteni mozikban. Az effektek viszont nem sokat dobnak a látványon – mert az anélkül is rendkívül igényes és lenyűgöző. A 3D szükségessége mindössze annyiban fedezhető fel, hogy megijessze a gyermekeket, mivel néhány hirtelen lándzsa-rántás vagy kődobálás még a felnőtt nézőket is összerezzenti egy pillanatra, nemhogy a kisebbeket. A 12-es korhatár ennek is betudható, nemcsak a verekedős jeleneteknek. Egy animációs film 3D-s verziója napjainkban már szinte alapkövetelmény és a Kung Fu Panda 2 is ezt a tendenciát mutatja: inkább kötelességből (és magasabb bevételek miatt) csinálták meg így is, mintsem hogy növelje a film értékét.

Mindenesetre a Kung Fu Panda 2 egyértelműen élvezhetőbbre sikerült, mint az első epizód. Nemcsak a történetben fedezhetők fel mélyebb tartalmak és komolyabb gondolatok a korábbihoz képest, hanem a grafika és a színvilág kifogástalan a nagyszerű zenéről nem is beszélve. Az már más kérdés, hogy a fiatalság számára milyen értéket tud közvetíteni, mert a régi idők klasszikus Walt Disney meséinek korában ez sem okozott problémát. Viszont szórakozás szempontjából rendben van, aki csak egy igényes kivitelű animációs filmre vágyik, bizonyára nem fog csalódni.

Kung Fu Panda 2, 2011

amerikai animációs film

Forgalmazó: UIP-Duna Film

A cikk eredeti megjelenése: 2011. 05. 31. www.nembulvar.hu

A Valami követ a nyár szenzációjának ígérkezik az ajánlások szerint. Mi több, nem kisebb jelzőkkel illetik a kritikusok ezt a művet, mint „az évtized horrorfilmje”. Nos, utánajártam, mennyi ezen állítás valóságtartalma.

„Képzeld el, hogy követ valaki. Bárhol is vagy, és egyszer csak feléd sétál. Bármilyen alakot felvehet. Lehet egy régi ismerős, kedves, szeretett arc, vagy egy ijesztő alak, egy vadidegen. Nem fut feléd, nem is különösebben siet. Csak határozottan megy feléd, és ha utolér, meghalsz. Ha pedig rád ragad, a követés átkától egyféleképpen szabadulhatsz: ha szexuális együttlét során átadod valaki másnak. De ha az illető meghal, újra nagy bajban vagy.” – derül ki a nagy rejtély már a film első negyedórájában.  Főszereplőnk, a 19 éves Jay ezzel a halálos veszéllyel néz szembe, amikor egy ártalmatlan egyéjszakás kalandot követően arra lesz figyelmes, hogy valami követi. Csak egyben biztos: menekülnie kell előle - az életéért.

Nos, minderről szól „az évtized horrorfilmje”. Ha ez a kijelentés igaz lenne, akkor valószínűleg elég gyatra évtizedet zárhatott a horror-ipar. A nagy várakozásokhoz képest a kapott műalkotás több mint kiábrándító. Érthetetlen, miért is ez a nagy felhajtás körülötte. Jóformán egyetlen pozitívumot sem lehet felhozni az érdekében, még akkor is, ha a műfaj keretein belül vizsgáljuk meg alaposabban.

Elsőként kiemelendő az előbb bemutatott történet. Nyilván a horrorfilmekben nem feltétlenül kell logikát és valósághűséget keresni. Viszont ez az alapsztori, miszerint szexuálisan terjed ez a gyilkos fenyegetés, rettenetesen abszurd. Nem, nem az abszurd a megfelelő kifejezés: inkább a röhejes. A legjobb horrorfilmeket azért élvezzük, mert képesek vagyunk átérezni a szituációt, együtt izgulunk és rettegünk főhőseinkkel. Nos, jelen esetben erről szó sincsen, annyira képtelen a történet és a megoldás pedig annyira kézenfekvő lenne. Persze főhőseinek nincsen annyi értelme, hogyan gyorsan rövidre zárják az eseményeket.

Másodszor, ha már „az évtized horrorfilmje”, akkor nyilván elvárhatnánk tőle, hogy mi is beleborzongjunk. A Valami követből egyszerűen kimarad a riogatás – talán egy-két jelenetnél lehet picit megijedni, viszont nagyon is kiszámítható, mikor következik valami rémisztő. Tulajdonképpen maga a film csak szimplán unalmas és vontatott, a 100 perces játékidőt sokkal többnek érezzük. Ráadásul a gyors léptekkel a főhős felé közeledő alakok sem okoznak majd álmatlan éjszakákat, még a néző vérnyomása sem igazán emelkedik meg, amikor feltűnik egy újabb ilyen teremtmény a vásznon.

Harmadszor, főszereplőnk – és a többiek is – rettenetesen bárgyú karakterek, akikben nincsen semmi szimpatikus. Irritálóan bután kezelik a szituációt – habár itt újra meg lehet említeni, hogy maga a szituáció is rettenetesen idióta. Mindenesetre minden logikus lépés ellenére cselekednek (a végső megoldás a jelenség legyőzésével kapcsolatban szinte értelmezhetetlen, viszont még kínunkban sem lehet nevetni rajta, hogy mégis hogyan találták ezt ki) és meggondolatlanul viselkednek. A felnőtt nézők szimpátiáját biztosan nem nyerik el a bajos tinédzserek zűrös ügyei, a 18 év alattiak pedig jobb, ha nem nézik meg ezt a filmet.

Negyedszer, még abból a szemszögből is harmatgyenge az alkotás, hogy alig van benne véres jelenet. A legdurvább képsort már az első 5 percben ellövik, onnantól pedig nem kell tartanunk megrázó sérülésektől, felejthetetlenül gusztustalan halál-formáktól. A Valami követ további 95 percében végig borongós, néhol sötét színvilágú marad, amely légkörben a szereplők is mintha elunnák az életüket.

Valójában teljesen érthetetlen, mit esznek rajta a kritikusok, szerintem roppant gyenge darabja a műfajnak, hiszen hiányzik belőle minden, amitől élvezetes egy horrorfilm. Összességében számomra óriási csalódás volt. A nagyszerű filmajánlóknak és marketingfogásoknak köszönhetően beleestem abba a hibába, hogy kíváncsiságom csillapításának érdekében megnéztem. Nos, teljesen felesleges volt, mindössze 100 elvesztegetett perc. Megtekintését semmilyen korosztálynak nem ajánlom, inkább válasszunk valami mást a filmkínálatból.

Valami követ (It Follows)

amerikai horror, 100 perc, 2015

Főszereplők: Maika Monroe, Keir Gilchrist, Bailey Spry

Rendező: David Robert Mitchell

Forgalmazó: Vertigo Média Kft.

A cikk eredeti megjelenése: 2015. 06. 25. www.nembulvar.hu

Manapság a bestsellerek közt megtalálhatók a történelmi fikciós könyvek, amelyek egy valós korszakot mutatnak be – általában kitalált szereplőkkel. Ez a műfaj pedig hazánkba is begyűrűzött.

Bíró Szabolcs Non nobis, Domine könyvei a kiskirályok korába kalauzolják az olvasót. Az első kötetben, amely a Kelet oroszlánja alcímet viseli, betekintést nyerhetünk a templomos lovagok rejtett világába is. A második rész, Az utolsó vörös barát a kiskirályokkal történő leszámolás időszakát eleveníti fel. A két kötet főszereplője Attila, aki nemcsak a jeles történelmi eseményekben vesz részt, hanem végigkövethetjük személyes drámáját és szerelmi életét is.

Igaz, hogy a Non nobis, Domine könyvek már 2012-ben megjelentek, azonban még most is hiánypótló alkotásnak tekinthetők. Steven Saylor, Carlos Ruiz Zafón, Steve Berry, Umberto Eco és Ken Follett mesterei az olyan típusú könyveknek, amelyek egy adott történelmi időszakban kalauzolják az olvasót, hűséges leírást adva a környezetről, szokásokról, eseményekről és a főszereplő általában egy olyan kitalált személy, aki végigvezeti az olvasót a sorsfordító pillanatokon. Ezek tipikusan olyan írások, amelyek úgymond krimi jelleget öltenek és szinte letehetetlenek még annak ellenére is, hogy az olvasó ismerheti a történelmi tényeket az időszakkal kapcsolatban. Bíró Szabolcs az első olyan szerző, aki mindezt a magyar történelem eseményeiből merítve valósította meg.

Bíró Szabolcs a könyv bevezetőjében elmondja, hogy nagyon érdekesnek tartja az 1300-as évek magyar történelmét és ezért ezt választotta a regény kontextusának. Nem hamarkodta el az írást, több éven keresztül kísérte át az életét a regény megszületése, így egyértelműen szívügyének tekinti a Non nobis, Domine fogadtatását. A történelem órákon nem sok érdekességet tanítanak erről az időszakról, így akik csak innen ismerik a kiskirályok uralta Magyarországot, új szemszögből tekinthetnek rá a könyv elolvasása után. Másrészt arról még kevesebbet tudunk, hogy a templomos lovagok hogyan és miként működtek, így ilyen szempontból még érdekesebb a könyv (habár Bíró Szabolcs elmondja, hogy a templomos szokások ismertetése nagyrészt fikció művében).

Ráadásul Bíró Szabolcs műve abban is hasonlít a műfaj többi sikerkönyvére, hogy egy nagyon szimpatikus karakter a főszereplője, akivel annyira izgalmas dolgok történnek, hogy jóformán letehetetlen a regény – és az első rész után azonnal a folytatásért nyúlnánk. Mindenképpen érdemes a kezünkbe venni a Non nobis, Domine könyveket és megjegyeznünk Bíró Szabolcs nevét, mert valószínűleg még sokat hallunk róla.

Bíró Szabolcs: Non nobis, Domine 1. – Kelet oroszlánja

Ulpius-ház, 2012, ISBN: 9789632546025, 448 oldal

Bíró Szabolcs: Non nobis, Domine 2. – Az utolsó vörös barát

Ulpius-ház, 2012, ISBN: 9789632547077, 396 oldal

A cikk eredeti megjelenése: 2014. 02. 07. www.nembulvar.hu

Egy ír legenda szerint a Dublin fölötti hegyen a Hellfire Clubban az ördög kártyán nyerte el az ott mulatozók lelkét. Sok száz évvel később karácsony este négy ismerős és egy idegen férfi összeül pókerezni, a tét pedig egyre nagyobb lesz.

Röviden és tömören erről szól a Bárka Színház Stúdiójában 2008. december 19-én bemutatott Tengeren című előadás. Természetesen a felszín alatt ennél sokkal többről van szó. A darabban öt különböző karaktert ismerhetünk meg egyéni problémáikkal, ennek ellenére közel érezzük magunkhoz őket.

Először is ott van Richard Harkin (Mucsi Zoltán), aki nemrég vesztette el a szeme világát. Beletörődött sorsába, de nem képes egyedül ellátni magát, szüksége van valakire. Ezért hozzáköltözött öccse, a jószívű de néha agresszív Sharky Harkin (Ilyés Róbert). Tulajdonképpen Sharky karaktere a kulcsfigura, miatta látogatja meg az ördög a díszes társaságot.

Karácsony estéjén a Harkin testvérekhez érkezik két barátjuk: Ivan (Gados Béla), akit éppen kidobott otthonról a felesége és Nicky (Dévai Balázs), az aranyifjú, aki Sharky volt barátnőjével él együtt. Utóbbi társaságában érkezik Mr. Lockhart (Kálid Artúr), aki Sharkynak felfedi valódi énjét: „a reggel fia vagyok, Sharky. A kígyó a kertben. A lelkedért jöttem ide ezen a karácsonyon…” Ezután kezdődik a mindent eldöntő pókerparti, ami nem kis meglepetéssel zárul.

Minden kétséget kizáróan a rendező Göttinger Pálnak sikerült a megfelelő színészeket kiválasztani, mindenki telitalálat. Külön kiemelendő Mucsi Zoltán és Kálid Artúr játéka. Mucsi Zoltán vak karaktere bármely színésznek nagy kihívást jelenthet, és neki sikerült hitelesen a semmibe révedő tekintettel végigjátszania a darabot és szerethetővé tennie a kötözködő, trágár Richardot. Kálid Artúr Mr. Lockhartja titokzatos és elegáns, mindemellett kellően ijesztő és félelmetes.

A Tengeren a 38 éves Conor McPherson The seafarer című drámája színpadra állítása. Feltűnő, hogy csak férfiak vannak jelen, a nőket csak megemlítik. Erre a The Guardian hasábjain adott választ a szerző: „férfi vagyok, ezért a világot is férfiként élem meg. A világ igazi, nyers igazsága számomra hímnemű.” Ugyanebben az interjúban arra is fény derül, hogy miért ábrázolta McPherson minden karakterét részegnek karácsony estéjén: „Az alkoholizmusban tudtam megízlelni a függetlenség és a szabadság érzését… Ilyenkor azt hiszi az ember, hogy jobban érzi magát, pedig csak elodázza a bajokat – voltaképpen halogatja saját magát.”

Ahogy McPherson említi „olyasmit szeretnék létrehozni, ami a közönségből érzéseket vált ki, ami elviszi őket valamerre.” A darab az élet nagy kérdéseire próbál válaszokat találni. Létezik-e Isten előtt bűnbocsánat? Egyáltalán létezik-e valaki, aki mindig vigyáz ránk onnan fentről? Miért jó a szeretet? Ajánlom ezt a darabot mindenkinek, aki nem a látványos díszletekért és az önfeledt szórakozásért megy színházba, hanem a jó színészekért, a nagy gondolatokért, a katarzis átéléséért és nem okoz problémát a trágár szavak elhangzása.

A cikk eredeti megjelenése: 2009. 02. 02. www.nembulvar.hu

1948. január 30-án egy szélsőséges nacionalista lelőtte Mahatma Gandhit. Nemcsak India önállóságának kivívásában játszott kulcsszerepet, hanem az egész világot jobbá szerette volna tenni tanításaival.

1869. október 2-án született Indiában Móhandász Karamcsand Gandhi egy jómódú fűszerkereskedő családba. A középiskolát szülőföldjén végezte, de jogi egyetemre már Angliában járt. Az hindu hagyományoknak megfelelően már tizenkét évesen megnősült és négy gyermek édesapja volt, amikor a brit fővárosba indult. Az egyetem elvégzése után viszont rájött, hogy a jogi pálya mégsem neki való: „a törvénykezés oly módszer, amely erőszak alkalmazásával akar igazságot tenni” – mondta.

A nyilvánosság akkor figyelt fel Gandhira, amikor a brit fennhatóság alatt álló Dél-Afrikába került az ott élő hindu kisebbség védelmével kapcsolatban. Egyenlő jogokat szeretett volna kiharcolni, de nem fegyverekkel. Gondolkodásának középpontjában mindig is az állt, hogy a cél nem szentesíti az eszközt, az erőszakra nem szabad agresszivitással válaszolni. Többször próbálták megölni: megverték, lelőtték, sebesülten magára hagyták. Ő viszont sosem emelte fel a kezét és a kórházban magához térve mindig megbocsátást kért a merénylő számára. Közel húsz évet töltött így Dél-Afrikában, mire végre törvénnyel biztosították a hinduk egyenlőségét és polgárjogát. Bebizonyosodott, hogy az erőszakot béketűréssel és gyűlöletet szeretettel le lehet győzni.

1915-ben feleségével és gyermekeivel visszatért Indiába és a függetlenségi mozgalom élére állt. Követői ekkor aggatták rá a Mahatma nevet, ami annyit tesz: „nagy lélek”. Gandhi passzív ellenállása erősebbnek bizonyult a brit fegyvereknél. A véres merényletekre éhségsztrájkkal válaszolt. Több ízben letartóztatták, de sosem tudták sokáig börtönben tartani. A két világháború idején lehetősége lett volna a visszaélnie Nagy-Britannia súlyos helyzetével, de nem tette. Szerinte ez az ellenség hátbatámadásának minősült volna. A második világháború után az angolok hálája viszont elmaradt, sőt még jobban megnyirbálták India jogait.

Ezután véres zavargások törtek ki, amin már Gandhi sem tudott úrrá lenni: 1947-ben két részre szakadt India, a muzulmán Pakisztánra és a hindu Indiára. Gandhi nem járult hozzá az ország felosztásához, így nélküle írták alá a papírokat. Ezután békíteni járt mindkét országrészbe. 1948-ban éhségsztrájkkal elérte, hogy India adja át Pakisztánnak a nemzeti vagyon neki járó részét. Ám amikor a hindu közösségeket akarta rávenni, hogy tegyenek engedményeket a muzulmán kisebbségeknek, akkor egy szélsőséges nacionalista, Nathuram Godse, lelőtte Új-Delhiben.

Az egész világot megrázta Gandhi halálának híre. Az első indiai elnök lánya, Dzsahavaral Néhru az iránta érzett tiszteletből Indira Gandhira változtatta nevét. Az utókor számára a békés ellenállás jelképeként él tovább. 2007-ben az ENSZ közgyűlése Gandhi születésének napját, október 2-át, az erőszakmentesség világnapjává nyilvánította.

A cikk eredeti megjelenése: 2009. 01. 27. www.nembulvar.hu

Minden idők legdrágább háborús filmjeként már hónapokkal ezelőtt nagy érdeklődés övezte, a premier után pedig kapásból bombasztikus sikernek bizonyult a Dunkirk, mivel a 100 millió dolláros költségvetése gyakorlatilag két hét alatt meg is térült. Nem mellesleg páratlan kritikai visszhangokat is kapott, egyből ráhúzták a „remekmű” jelzőt és a legnagyobb klasszikusokkal emlegetik egy lapon. Tényleg ennyire jó lenne a Dunkirk?

A történelemórákról is ismerősen csenghet Dunkerque neve. 1940 májusában a Belgium és Hollandia irányából érkező német hadsereg Dunkerque közelében a La Manche csatornáig szorította a brit és francia erőket. Egy nagyon szűk, nagyjából öt kilométeres tengerparti sávban 400 ezer katona esett csapdába. Winston Churchill miniszterelnök a brit parlamentben elmondott beszéde során „kolosszális katonai katasztrófának” minősítette a kialakult helyzetet, melyre az egyetlen megoldást a villámgyorsan kidolgozott Dinamó hadművelet jelentette. A brit katonák evakuálásában több mint 850 különféle hajót is bevontak, köztük a Brit Királyi Haditengerészet hadihajóit, halászhajókat, magánjachtokat, utasszállító hajókat. Előzetes kalkulációk szerint 30-45 ezer katona kimentésével számoltak, ám a végeredmény mindenkit meglepett: 338 ezer katona ért partot Nagy-Britanniában.

A film a Dinamó hadműveletet mutatja be három idősíkban: a szárazföldi katonák egy hetét, a civil hajósok egy napját és a pilóták egy óráját láthatjuk. Tulajdonképpen nincsen főszereplője a műnek. Habár a különböző színtereken visszatérő karakterek szempontjából élhetjük át az eseményeket, azonban ők is leginkább névtelenek maradnak, és keveset beszélnek. A Dunkirk egyik húzónevének számító Tom Hardy például az egész filmben nagyjából két mondatot mond – és hasonlóan a rendező korábbi alkotásához, a Sötét lovag - Felemelkedéshez, itt is szinte végig maszk fedi a pilótát alakító Hardy arcát, a szemeiről ismerhetjük csak fel. További furcsaság, hogy az egész alkotásban egyetlen német katona arca sem látszik, mindössze olyan fenyegetésként vannak végig jelen, akik bármikor felbukkanhatnak és lelőhetik, vagy szétbombázhatják a parton rekedteket. Ami pedig az erőszakos jeleneteket illeti, a Dunkirk mellőz mindenféle naturalitást, véres haláltusát vagy érzelgősséget. Mindebből levonathatjuk azt a következtetést, hogy valóban nem túlzott Christopher Nolan, amikor azt állította, hogy kísérleti jellegű háborús filmet készített. Ilyet eddig még tényleg nem csinált senki sem előtte.

Ha ennyire személytelen maga a mű, akkor mégis mitől lesz hatásos? A válasz igen egyszerű: a képek és a hanghatások visznek magukkal – nem kicsit. Nolan amikor csak lehetett, kerülte a CGI használatát, szinte kizárólag praktikus effekteket alkalmazott, amit lehetett, rekonstruált, például igazi csatahajókat vett kölcsön, igazi Spitfire repülőket küldött fel az égbe. Ha már a repülőknél tartunk, a pilóták például teljesen hihető módon manővereznek: abszolút hiányoznak a hollywoodi túlzások a légi csatákból, és gyakorlatilag ugyanazzal az elánnal száguldunk mi nézők is a levegőben, ahogy a pilóta harc közben figyeli a célkereszten át az ellenfelét. A felépített tengerparti látvány, a sorakozó katonák, a végeláthatatlan móló, a bombázások, a süllyedő hajók annyira nyomasztó, ijesztő és baljós érzések közé sodorják a mozi teremben ülőket is, hogy szabályosan minket is elfog a rettegés. Szerintem nincsen olyan néző, akiben ne merülne fel az, hogy „ha én itt a klimatizált multiplexben ennyire rosszul érzem magam a háborútól, mi lehetett ott élőben!” Érdemes a filmet minél jobb minőségű filmszínházban megtekinteni – én például IMAX-ben láttam – párját ritkítóan bravúros effekteket láthatunk, amik otthon nézve már biztos nem lesznek ugyanolyanok. A Dunkirk egyértelműen egy igazi mozi-élmény, amiért megéri elmenni és kifizetni a jegy árát.

Összességében egy igazán színvonalas, egyedi látásmódú és kiemelkedő háborús film a Dunkirk, amelynek valóban ott a helye a műfaj klasszikusai között. Viszont a „tökéletes” jelzővel nem illetném, mivel két zavaró tényező is szemet szúrt. Az egyik, miszerint a tengerparton szabályos, kettes oszlopokban, fegyelmezetten várakoztak a hajókra a katonák, bombázás után is felkeltek, majd egyből visszaálltak a sorba. Ellenben a Vágy és vezeklés című film dunkerque-i jelenetében egy bravúros 5 és fél perces, vágás nélküli jelenetben elementáris erejű látképet kaptunk a parton uralkodó káoszról, fejetlenségről, reményvesztett katonákról, akik szervezetlenül lézengenek és inkább a halált várják, mintsem a megváltást. Nem tudom eldönteni, hogy vajon melyik a hitelesebb. A másik dilemmát pedig a Jack Lowden alakította pilóta frizurája okozta, ami tökéletesen úgy fest, mint az a napjainkban divatos, oldal felnyírt, felül hosszú stílusú – felmerült bennem, hogy mennyire lehet korhű viselet. Mindenesetre ez már tényleg csak szőrszál (vagy itt inkább hajszál) hasogatásnak minősül.

Dunkirk (2017)

amerikai-angol-francia történelmi dráma, 106 perc, (16)

Rendező: Christopher Nolan

Főszereplők: Kenneth Branagh, Mark Rylance, Tom Hardy, Cillian Murphy

Forgalmazó: InterCom

A cikk eredeti megjelenése: 2017. 08. 12. www.nembulvar.hu

Negyvenöt éve ezen a napon hunyt el Hercule Poirot és Miss Marple megálmodója. A világ minden idők legtöbb eladott könyvét elérő írónő egyik színpadi darabja (The Mousetrap), tartja az első előadást követően leghosszabb időn át játszott előadás rekordját, 1952. óta máig repertoáron van.

Agatha Mary Clarissa Miller 1890. szeptember 15-én született a délnyugat-angliai Torquay-ban, Devonshire grófság egy tengerparti városkájában, amerikai édesapa és angol édesanya harmadik gyermekeként. Mivel nagy korkülönbség volt testvérei és közte, akik bentlakásos iskolában tanultak, Agatha szinte egykeként nőtt fel, a kor szokásainak megfelelően otthon nevelkedett. A tanulás mellett rengeteget olvasott, korai irodalmi élményei közé tartoztak Lewis Carroll, Daniel Defoe, Charles Dickens, Jules Verne és mindkét Alexandre Dumas művei. Édesapja halála után öt évvel, 1906-ban Párizsba utaztak, ahol egy ottani intézetben Agatha az irodalom és a filozófia alapjait tanulmányozta mélyebben. Eközben zongorázni és énekelni tanult. Arra vágyott, hogy operaénekesnő, mégpedig Wagner-énekesnő legyen, ám hangja nem volt elég erős, ráadásul félénksége miatt iszonyodott a nyilvános szerepléstől.

Archibald Christie hadnaggyal Angliában ismerkedett meg. Nem sokkal később eljegyezték egymást, és 1914 karácsonyán összeházasodtak. Az első világháborúban Archibald vadászrepülőként szolgált, Agatha pedig kórházi ápolónőként dolgozott. Később áthelyezték a gyógyszertári részlegbe, ahol alapos és pontos ismereteket szerzett a különféle gyógyszerekről és mérgekről. Ekkoriban kezdte írni első regényét (A titokzatos styles-i eset), amelyet csak 1920-ban adtak ki. Ez volt az a történet, amelyben a nagyközönség megismerhette a kissé excentrikus belga detektívet, Hercule Poirot-t. A nyomozó az agymunka híve, a logika, de még inkább a pszichológia mestere. Vagy a bűncselekmény motivációja érdekli, vagy a bűnöző, illetve az áldozat lélektana. Mivel az emberéletet szentnek tartja, szenvedélyesen kutatja fel, és leplezi le a gyilkost. Szentül hisz saját zsenialitásában. Mániákusan imádja a rendet, a szimmetriát, a tiszta áttekinthető dolgokat.

A háború után a fiatal pár Londonba költözött. Archibald egy banknál helyezkedett el, Agatha pedig otthon maradt. 1919-ben megszületett a család egyetlen gyermeke, Rosalind. 1926-ban meghalt imádott édesanyja, és ettől Agatha teljesen összeomlott. Sajnos férje nem tudta megérteni a feleségében bekövetkezett változást: először más karjaiban keresett vigaszt, majd Rosalind hetedik születésnapján bejelentette, hogy válni akar. Ez már sok volt az egyébként is meggyengült idegrendszerű Agatha-nak, aki 1926. december 3-án eltűnt a világ szeme elől, és egészen 13-ig semmiféle életjelet nem adott magáról. Valójában az észak-yorkshire-i Harrogate termálszállodájában élt. Mrs. Neele-nek hitte magát, és nem tudta, hol van. Amikor a hosszan tartó pszichiátriai kezelés után ismét talpra állt, belevetette magát a munkába. Agatha és Archibald Christie 1928-ban hivatalosan is elváltak.

Az egyedülállóvá vált nő még ebben az évben elindult keletre, hogy pihenjen, és új élményeket szerezzen. Utazásának első állomása Bagdad volt, ahonnan továbbutazott az ősi Urba. Itt ismerkedett meg a 14 évvel fiatalabb régészasszisztenssel, Max Mallowan-nel, akivel 1930 szeptemberében összeházasodtak. Az írónő nappal általában a férje munkájában segédkezett, éjszaka azonban újabb és újabb gyilkosságokat agyalt ki. Ugyanebben az évben jelent meg az első Miss Marple-regény, a Gyilkosság a paplakban. Miss Marple igazi vénkisasszony. Minden bűncselekményt analógia, hasonlóság, párhuzamok segítségével old meg. Szerinte az emberi természet nem változik, csak a körülmények. Miss Marple, ha kiruccan kis falucskájából, akkor is egy nagyvárossá növelt St. Mary Meadet lát maga körül. Szerinte egy öreg kisasszony a világ bármely pontján talál egy fotelt, amiben kötögethet.

1956-ban Agatha megkapta a Brit Birodalmi Rend parancsnoki fokozatát (Max hat évvel később kapta meg ugyanezt), majd 1971-ben Mrs. Mallowant lovaggá ütötték (férjét három évvel korábban érte ugyanez a megtiszteltetés). Ekkoriban helyezték el az írónő fényképét a Nemzeti Portégalériában; az osztrák Oscar Kokoscka portrét festett róla, és viaszmása bekerült Madame Tussaud londoni panoptikumába.

Agatha 1976. január 12-én békében és csendben távozott az élők sorából. Bűnügyi könyvei a XX. század első harmadába repítenek vissza bennünket. Olyan életszerűen írja le az akkori angol életformát, hogy az olvasó teljesen megfeledkezik a XXI. század világáról, amelyben tombol az erőszak, fröcsög a vér, és a jelenti a sikert, ha egy krimiben a lehető legfélelmetesebb vagy különlegesen brutális dolgok történnek. Műveivel nem csupán az olvasókat, hanem a mozifilmek és színházi előadások szerelmeseit is meghódította. Sőt, a Christie-regények filmváltozatait is valóságos sztárparádé jellemzi.

A cikk eredeti megjelenése: 2011. 01. 12. www.nembulvar.hu

Amennyiben túlléptünk a kimondottan furcsa magyar címen és érdekel, miért is érdemes megnézni ezt a filmet, rögtön az elején elárulható, hogy egy több generáción átívelő drámáról van szó, melynek főszerepeiben napjaink két legfelkapottabb férfi színésze látható, Ryan Gosling és Bradley Cooper.

Viszont nem könnyű túllépni ezen a címfordításon. A film eredetileg a „The Place Beyond the Pines” nevet viseli, melynek tulajdonképpen szószerinti magyar megfelelője a „Túl a fenyvesen”. Azonban a „fenyves” kifejezés szerintem túlzottan archaikus – ugyan ki használja napjainkban ezt a szót? – sokkal inkább preferáltam volna a „fenyőerdő”-t. Ha már így ragaszkodunk a szószerinti fordításhoz, mert számtalan olyan esetet is fel lehet hozni, amelynél semmi köze a kettőnek egymáshoz. (Kedvenc példám az eredetileg „Somewhere” címet viselő 2010-es dráma, melynek „magyar” címe az lett, hogy „Made in Hollywood”). Másrészt 2006-ban kijött egy animációs film „Túl a sövényen” címmel és számomra ez volt a legelső dolog, ami eszembe jutott, mikor elolvastam ezt a filmcímet, hogy „Túl a fenyvesen”. Remélem, senki nem keveri össze a két alkotást és megnézi a „fenyvesest”, mert igazán érdemes. (Ha rajtam múlna, akkor „A fenyőerdőn túl” címet kapta volna.)

Anélkül, hogy belemennénk a film történetébe és a fordulatokat lelőnénk, elég annyit tudni előzetesen, ami a hivatalos tartalom ismertetőben áll: „Derek Cianfrance elsöprő erejű drámája négy férfi és két generáció történetét öleli fel. Az apák bűnei tizenöt év elteltével is kísértenek két középiskolás fiú életében.” A film tulajdonképpen három nagyobb egységből tevődik össze: az első részében megismerhetjük Ryan Gosling karakterét, aki otthagyja cirkuszi kaszkadőr munkáját, hogy segítse szerelme és gyermeke életét. A következő nagyobb egység főszerepében Bradley Cooper karaktere áll, aki egy fiatal rendőrt alakít és próbálja megalapozni karrierjét. A végső felvonásban két középiskolás fiút láthatunk és a korábbiakban folyamatosan halmozódó feszültség eléri tetőpontját. Talán a három epizód túlzottan is szétválik, feldarabolja az alkotást és a néző úgy érezheti, hogy három különböző filmet lát. A megoldás elég hirtelen és gyorsan érkezik meg a végső jelenetekben. Igaz, hogy két és fél órás a film, viszont az utolsó 15 percet kicsit bővítgethették volna, hiszen a másik két egység valahogy jobban kidolgozottabbnak tűnt.

Ennek ellenére rendkívül érdekes és feszültségekkel teli drámáról van szó. A főszereplők játéka is figyelemre méltó. Ryan Gosling mostani alakítását a Drive – Gázt!–ban látható karakteréhez hasonlította és azzal azonosította több kritikus is. Némi hasonlóság felfedezhető, hiszen egy szótlan és szerelmes emberről van szó, aki agresszivitásra hajlamos és sokat száguldozik. Viszont már az arctetoválásokkal és a karakter sorsát meghatározó egyéjszakás kalanddal is azt próbálják sugallni, hogy nem az a jólfésült, kedves és segítőkész szomszéd, mint a Drive-ban. Annyi a fő különbség, hogy a Drive-ban egy alapjában véve jófiút alakított, itt pedig egy eleve rosszfiút. Innentől kezdve szerintem nem beszélhetünk arról, hogy a rendező lemásolta volna Ryan Gosling korábbi szerepét. Bradley Cooper viszont igazi meglepetés, mivel ezúttal teljes mértékben kilépett a szuperül belőtt sérójú, szépfiú skatulyából és rendkívül komolyra vette a figurát. Rendőrként újra bebizonyította, hogy az akciójelenetekben is lehet rá számítani és emellett mennyire nagyszerű drámai színész.

Érdekes módon a Túl a fenyvesen hazánkban nem került a mozikba, hanem csak DVD-n jelenik meg. Úgy tűnik, ezzel a filmmel kapcsolatban túl sok a „miért?”, hiszen ennél jóval gyengébb és kevésbé elgondolkoztató alkotások is bejutnak a hazai filmszínházakba. Nem hinném, hogy erre nem lett volna közönség, főleg, hogy a két főszereplő tényleg igazi hollywoodi szupersztár. Mi több, maga a film is izgalmas és lebilincselő, tipikusan olyan, ami sokáig nem megy ki az ember fejéből. Szóval, mindenkinek csak ajánlani tudom, ha nem is moziban, de otthon mindenképpen nézzük meg, ha egy színvonalas és magával ragadó drámára vágyunk napjaink legmenőbb színészeivel a középpontban.

Túl a fenyvesen (The Place Beyond the Pines, 2012)

amerikai dráma, 140 perc

Főszereplők: Ryan Gosling, Bradley Cooper, Eva Mendes

Rendező: Derek Cianfrance

Forgalmazó: Pro Video Film & Distribution Kft.

A cikk eredeti megjelenése: 2013. 08. 25. www.nembulvar.hu

1883. augusztus 26-án süllyedt el a tengerben a Krakatau vulkáni sziget. A katasztrófa a világ eddigi legpusztítóbb természeti csapása volt, amely éghajlatváltozást is előidézett.

A Dél-Kelet Ázsiai szigetvilágban, Szumátra és Jáva között található a Krakatau szigetcsoport. Földtanilag az eurázsiai lemez és az indoausztráliai lemez találkozásánál jött létre a Krakatau tűzhányó, ahol a lemezek élesen irányt változtatnak és itt különösen gyenge a földkéreg. 1883-ig a környékbeliek a Krakataut kialudt tűzhányónak tartották, bár három vulkáni kúppal is rendelkezett. Az említett év májusában földrengések, morajlások és gázszivárgások jelezték, hogy a hegy éledni kezd. Állítólag egyes földmozgásokat még a több ezer kilométerre lévő Ausztráliában is éreztek, a hegy által kilövellt hamu hat kilométeres magasságig eljutott, a robbanások hangerejét pedig százhatvan kilométer távolságból is hallani lehetett. Ám a hónap végére Krakatau elcsendesedett.

Július 20-a körül viszont még hevesebb vulkanikus folyamat kezdődött, a környéken horgonyzó hajókat láncokkal kellett biztosítani, nehogy elsodorja őket a hegy által előidézett hullámzás. Augusztus 11-én válságosra fordult a helyzet: a Krakatauból tizenegy helyről tört magasba a hamu és a füst, erősségük folyamatosan növekedett. Augusztus 26-án kezdődött a tényleges kitörés: a megfigyelők huszonhét méteres hamuoszlopot láttak, folyamatos láva özön és tízpercenkénti robbanások kíséretében. A környékbeli hajókra hamueső hullott, tíz centiméter átmérőjű vulkanikus kőzetekkel egyetemben. A földrengések okozta kisebb szökőár Jáva és Szumátra szigeteit sújtotta.

Ami másnap történt, az azóta sem ismétlődött meg a történelem során. Augusztus 27-én négy robbanás rázta meg Krakatau környékét. A vulkán kúpja a sziget egy részével együtt a levegőbe repült, akár negyven kilométerre is hullottak kődarabok. Krakatau szigete 250 méter mély víz alá került. A robbanást tengerrengés követte, harminc-negyven méteres szökőárt előidézve, amely nagyjából negyvenezer embert sodort a vízbe, több települést elmosott a föld színéről. Az árhullámok Dél-Afrika partjainál is megrengették a hajókat és kisebb hullámokat még a La Manche-nál is észleltek.

A hírhedt kitörés a hirosimai atombomba energiájának az ötezerszeresével robbantotta darabjaira a hegyet, huszonöt köbkilométernyi sziklát és hamut lökött ki a vulkánból, és a történelem során feljegyzett legnagyobb hangkitörést produkálta. A robbanás zajára a 3100 km távolságra elhelyezkedő ausztráliai Perthben az emberek felriadtak álmukból, a Rodriguez-szigeten (4800 km) Mauritius közelében a fültanúk azt hitték, puskalövést hallanak, de Bogorban (150 km) is károkat okozott a robbanás, sőt hallották Manílában (2900 km) és Madagaszkáron is (6000 km). A légköri lökéshullám hétszer kerülte meg a Földet, és  öt nappal később is érezhető volt.

A Krakatau hamuja 50-80 km magasra röpült. A hamueső nyolcszázezer négyzetkilométert borított be és eloszlott az egész Földön, a légkörben elsötétedést, félhomályt váltva ki. A kitörés után évekig világszerte sötétebb volt az ég és több hónapig a korábbinál látványosabbak voltak a napnyugták. (Kutatók azt is feltételezik, hogy Edward Munch híres kompozíciója, a Sikoly hű képe a Norvégia felett a Krakatau kitörése után látott égnek.) A kitörést követő évben a globális átlaghőmérséklet másfél Celsius fokkal esett. Az időjárás évekig a megszokottól eltérő mintákat mutatott és a hőmérséklet csak 1888-ra tért vissza a korábbi szintekre.

A katasztrófa harminchatezer halálos áldozatot követelt, elpusztított 165 települést és súlyosan megrongált több százat. Sok ezren sérültek meg, főképp a pusztító kitörést követő szökőár következtében, amely végigsöpört az Indiai- és a Csendes-óceánon, hatalmas pusztítást végzett Nyugat-Afrikában, Mexikóban és Latin-Amerikában. A hatóságok 36 417 áldozatot regisztráltak, egyes források szerint azonban a valós szám meghaladhatta a százhúszezret.

Krakatau környékén a kisebb kitörések 1883. októberéig folytatódtak, majd a környék elcsendesült egy időre. Ám az 1927 óta történt kitörések egy új szigetet építettek, amelyet Anak Krakataunak, Krakatau gyermekének neveznek. Amikor 2007. október 30-án működésbe lépett Krakatau gyermeke (szinte egy időben három másik indonéz tűzhányóval) az emberek érthető módon pánikba estek. A tudósok aggódva figyelik a fiatal vulkánt, amely az elmúlt nyolcvan évben már háromszáz méter magasra nőtt az egykori Krakatau helyén.

A cikk eredeti megjelenése: 2009. 08. 26

„…minden történet, amit olvas az ember, akkor jó, ha az alkotója meg tud teremteni egy olyan világot, amiben az olvasó benne él. Szerintem ez a titok.” – írja legutóbbi könyvében Fejős Éva, aki egyértelműen rájött a titok nyitjára.

„Van egy ajtó. Ha megtalálod, és átlendülsz rajta, különös világba csöppensz. Egy olyan világba, ahol a párhuzamosok nem a végtelenben találkoznak. Egy olyan világba, ahol az álmaid valóra válnak. Egy olyan világba, ahol, ha túl soká időzöl, a félelmeid veszik át az irányítást feletted…” – olvashatjuk a hátlapon. A Mert nekünk szeretnünk kell egymást című könyv egyik főszereplője, a tizenhat éves Lilian megtalálja az ajtót és átlendül álmai világába. Ott a fiú, akivel régóta elválaszthatatlan barátok, végre beleszeret. Ott a fiú néma kisöccse megszólal. Ott Ádám, a félszeg optikus után bomlanak a nők. Ott Anna, akit kedvesen őrült családja támogat abban, hogy ismét magára találjon egy fájdalmas elválás után, végre megtanul elengedni. De mi lesz, ha nem találják meg a visszautat? Nem lehetne örökre ott maradni, ahol minden jó? Ezekre a kérdésekre keresi a választ a Mert nekünk szeretnünk kell egymást.

Fejős Éva az egyik legkeresettebb írónő a hazai bestsellerek világában. Olyan regények szerzője, amelyekben a főszereplők életét megváltoztatja egy utazás, elvarázsolja egy egzotikus táj, a megszokottól eltérő környezet adja meg a választ az addig megválaszolatlan kérdésekre. Bangkok, Havanna, Mexikó, Bali, London, Párizs, New York, Nápoly – csak néhány helyszín a sok közül, amelyeken megfordultak Fejős Éva karakterei. A Mert nekünk szeretni kell egymást az írónő tizenhatodik regénye és talán az egyik legkülönösebb alkotása is egyben. Ugyanis kivételesen nem a szó szoros értelmében vett utazásra invitálja az olvasót, hanem pszichológiai természetű kirándulást tesz. A három főszereplő közös vonása, hogy egy múltbeli esemény fogságában élnek, elkeseredettek, kilátástalannak látják a jövőt. Azonban egy különös véletlen folytán sorsuk összefonódik és az olvasó alternatívákat láthat arról, hogy lehet túlélni az élet mélypontjait.

Fejős Éva könyvén érződik, hogy hatottak rá a kortárs szórakoztató irodalom legjobb darabjai is. Például Helen Fielding Bridget Jones trilógiájában emlékezetes a főszereplő édesanyja, aki kicsit lököttnek tűnik, de mindig csak a lánya javát akarja, akármilyen képtelen ötlettel is jelentkezzen. Fejős Éva könyvében egyszerre két ilyen furcsa anyuka is megjelenik. Cecelia Ahern: Utóirat szeretlek című regénye igazi klasszikussá nőtte ki magát: egy fiatal özvegy magára találását meséli el férje halála után. A Mert nekünk szeretnünk kell egymást egyik főszereplője is ugyanebben a cipőben jár, ráadásul ő is rákbetegség miatt vesztette el a párját. Egyre több kortárs regényben jelenik meg a rák (John Green: Csillagainkban a hiba, Jodi Picoult: A nővérem húga, Jenny Downham: Amíg élek, Mike Greenberg: Amit csak akarsz) és szívszorítóan kegyetlenül számolnak be a halálos kórról. Fejős Éva könyve is követi ezt a tendenciát, a betegségről írt fejezetek csontig hatolóan őszinték és fájdalmasak…

Érdekes kérdés, hogy vajon minden korban azt érzik-e az emberek, hogy mennyire nehezen élnek, mennyivel könnyebb lett volna az élet pár évtizeddel korábban. Mindenesetre napjainkban valóban nem egyszerű a létezés és égető szükség van azokra a dolgokra, amelyektől pozitív energiákat nyerhetünk – legyen az akár egy másik ember, egy film, egy színdarab, egy vers vagy egy könyv. A Mert nekünk szeretnünk kell egymást éppen ilyen esetekre való, felkavaró és érzelmes olvasmány. Néhol megnevettet, néhol megríkat, de azt is megmutatja, hogy nincs olyan rossz élethelyzet, amelyből ne lenne kiút. Fejős Éva eddigi legjobb könyve, ajánlom mindenki figyelmébe.

Fejős Éva: Mert nekünk szeretnünk kell egymást

ISBN: 9789638997708

Kiadó: Erawan, 2014

A cikk eredeti megjelenése: 2015. 04.11. www.nembulvar.hu

Életrajzi filmeket készíteni elég nehéz műfaj, hiszen a valóságot újra rekonstruálni lehetetlen vállalkozás. Azonban akadnak emlékezetes alkotások, amelyek kiemelkednek a sorból, vagy a színészi teljesítmények révén, vagy pedig olyan információ morzsákat adnak hozzá a történtekhez, amik nincsenek a köztudatban. Nos, a Jackie esetében mindkét kritérium teljesül.

1963. november 22, Dallas. Nem kell amerikainak lenni ahhoz, hogy a dátum és a helyszín alapján beugorjon a 20. század talán legsokkolóbb gyilkossága. Egy világ megjegyezte Lee Harvey Oswald nevét, aki lelőtte az Egyesült Államok elnökét, John Fitzgerald Kennedyt a városban tett autós felvonulás közepette. Azóta is mítoszok övezik a gyilkosságot, számtalan teória született, könyvek és filmek sokasága meséli el a történteket, ráadásul a mai napig nagyon sokan hiszik azt, hogy nem is Oswald volt a merénylő, hanem valamilyen más összeesküvés áldozata lett JFK. A Jackie című mű azonban nem ezt a témakört feszegeti: bemutatja, hogy milyen volt first lady-ként átélni a borzalmakat.

A Jackie több idősíkkal dolgozik, kellően posztmodern, ámde nem zavaros módon vezetve az események láncolatát. A film azzal kezdődik, hogy a gyilkosság után pár héttel Jackie Kennedy egy újságírót fogad otthonában, akinek elmeséli saját verzióját az elmúlt időszak eseményeiről. A visszaemlékezéseknek köszönhetően betekintést nyerhetünk a dallasi látogatás hátterébe, illetve az azt követő pár nap történéseibe, egészen a temetésig. Emellett elő-előbukkannak Jackie emlékei a Fehér Házban töltött legcsodálatosabb hónapokról: a first lady egy tévéműsorban mutatta be a nagyvilágnak a frissen felújított elnöki rezidenciát. Ez a megnyilvánulás nemcsak a hivalkodásról szólt, hanem az Egyesült Államok korábbi vezetőinek állított impozáns kiállítást tárta a közönség elé – ezzel először téve nyilvánossá a Fehér Ház berendezését. Jackie kézjegye máig látható az épületben.

Mivel a Kennedy-gyilkosság akkora sokkot okozott az egész világnak, kicsit elsikkadt mellette, hogy mit is érezhetett a felesége. Jelen film ezekre a hiányosságokra kíván rávilágítani. Az események középpontjában egy olyan nő áll, aki a férje mellett ült az autóban, amikor fejbe lőtték. Ő szorította a sebet, amíg beértek a kórházba – majd ott volt, amikor halottá nyilvánították. Ezután a repülőn jelen volt Amerika következő elnökének eskütételén. Utána Washingtonba érve, ő mesélte el két gyermekének, hogy édesapjuk már nem jön többet haza. Aztán az Egyesült Államok legfiatalabb elnökéhez méltó temetést kellett megszerveznie férjének – miközben elkezdett csomagolni, hiszen ki kellett költöznie a Fehér Házból, már nem volt többet first lady.

Alapvetően megrázó mindebbe belegondolni és viszontlátni széles vásznon, azonban mindez nem lett volna ennyire hatásos, ha nem egy olyan kaliberű színésznő játssza a főszerepet, mint Natalie Portman. A fekete hattyúban nyújtott teljesítménye alapján már beírta magát a legnagyobbak közé, viszont Jackie Kennedy megformálása szintén kiemelkedő drámai alakítás, nemcsak az év egyik legjobbja, hanem pályafutása meghatározó szerepe lett. Még ha fizikailag nem teljesen idézi meg az egykori first lady-t, gesztusaiban és viselkedésében teljesen átlényegült a szenvedő asszonnyá.

Korrajzként is érdekes mű a Jackie, nagyszerűen jeleníti meg azt a feszültséggel teli időszakot, amikor megtörténhetett, hogy közismert embereket egyszerűen lelőttek az utcán. A Kennedy-gyilkossággal elindított hullám akkora sokkot jelentett akkor a világnak, mint napjainkban a terrorista cselekmények. Magát a merényletet is közelről megismerhetjük, és a rendelkezésre álló források alapján kijelenthető, hogy rendkívül élethűre sikerült a filmbéli ábrázolás. Ritkán látni ennyire sokkoló és nyomasztó alkotást (a filmzene csak tovább fokozza a rettenetet). Aki megnézi, biztos, hogy egy ideig nem megy ki a fejéből az egész. A Jackie olyan erőteljes és hatásos alkotás lett, amit mindenképpen érdemes egyszer átélni. Viszont derűs estékre nem ajánlott a megtekintése.

Jackie

amerikai-chilei-francia életrajzi dráma, 100 perc, 2016

Rendező: Palo Larraín

Főszereplők: Natalie Portman

Forgalmazó: Mozinet

A cikk eredeti megjelenése: 2016. 02. 15. www.nembulvar.hu

Nem titok, hogy mindig az év utolsó harmadában jönnek a legjobb filmek. Krimi/thiller műfajban a szezont az agyonreklámozott, ám kevésbé jól sikerült A lány a vonaton nyitotta, ezután jött a már sokkal izgalmasabb és fordulatosabb Jack Reacher – Nincs visszaút Tom Cruise főszereplésével, majd megérkezett a Ben Affleck nevével fémjelzett A könyvelő is, amely szintén nem okozott csalódást. Ám tökéletes időzítéssel november közepén bekúszott a mozikba az Éjszakai ragadozók is – minden babért learatva.

Az Éjszakai ragadozók rendezője (és egyben forgatókönyvírója, producere) Tom Ford, aki a Velencei Nemzetközi Filmfesztivál Zsűri Nagydíját is elvitte legújabb alkotásával. Vele kapcsolatban érdemes megjegyezni, hogy ez csupán a második filmje, viszont már az elsővel (Egy egyedülálló férfi) is zajos sikereket aratott a kritikusok körében 7 évvel ezelőtt. Tulajdonképpen Ford a divatszakmából érkezett Hollywoodba, ami oly módon érződik mozgóképein, hogy rendkívül gondos a felépítésük, precízen megalkotott jelentésrétegeket lehet lehámozni róluk és nyilván a külsőségekben is nagyon dizájnos minden. Mostani filmje Austin Wright 1993-ban kiadott, Tony and Susan című regényét dolgozza fel. Már alapjában véve is érdekes a felépítése: Susan egy csomagot kap volt férjétől, Tony-tól, aki elküldi neki első könyvének kéziratát, amit történetesen ex-feleségének ajánl. Ezáltal egyrészt megelevenedik előttünk Susan és Tony kapcsolata, illetve az olvasás révén egy teljesen más cselekményszál is életre kel – a néző feladata pedig összeilleszteni őket. És ezen a ponton meg is jegyezném, hogy nem olyan egyszerű a dolog, mint elsőre tűnik – viszont  elképsztően megdöbbentő  érzés lesz, ha végre összeállnak azok a darabkák...

Tom Ford úgy nyilatkozott az Éjszakai ragadozókkal kapcsolatban, hogy „tanulságos mese arról, miként fogadhatjuk el és dolgozhatjuk fel a döntéseket, amelyeket életünk során meghozunk, és milyen következményei lehetnek e döntéseknek. Egy olyan kultúrában, ahol egyre inkább minden eldobhatóvá válik, beleértve a kapcsolatokat is, ez a történet a lojalitásról, az odaadásról és a szerelemről szól.” Meg persze a bosszúról is: megelevenedik előttünk a klasszikus, kegyetlen, véres, erőszakos vendetta – emellett pedig a lélek szintjén zajló brutalitásnak is szemtanúi lehetünk. Gyakorlatilag egy jegy áráért két filmet is megnézhetünk: egy kiüresedett emberekről szóló, meghökkentő drámát, illetve egy rendkívül feszült, ám igen durva thrillert. Habár látszólag a két történetsík nagyon távol áll egymástól, viszont érzelmi szinten több közös pont van bennük, egymásba rétegződik a valóság és a művészi fikció, hogy egy szemet gyönyörködtető, de iszonyatosan nyomasztó élményben részesítse a nézőt annak érdekében, hogy még jó sokáig agyaljon rajta, majd rendesen földhöz vágja a megoldás.

Az Éjszakai ragadozók igazán stílusos és egyedi produkció lett. Műfajilag nehéz besorolni és maga a rendező kézjegye sem túl mainstream, nem szájbarágós, semmihez sem hasonlítható. Esetleg Dennis Villeneuve korábbi filmje, a Fogságban juthat eszünkbe: annak is rettenetesen nyomasztó, zsigerekig hatoló az atmoszférája, és a film végén ott sem részesül senki a hőn áhított feloldázásban – a nézők sem... Ráadásul közös pont bennük Jake Gyllenhaal, aki mindegyikben hiteles, energikus és emlékezetes alakítást nyújt, minden további nélkül betölti a vásznat szuggesztív játékával – nem túlzás kijelenteni, hogy ilyen szerepekre született.  Másrészt a Ford-Villeneuve párhuzamban további érdekes momentum, hogy szinte egyszerre jöttek ki a direktorok legújabb filmjei, ráadásul az Érkezésben is Amy Adams játssza a főszerepet. A színésznő egyértelműen az Oscarra hajt, mindkét szerepben erős és felejthetetlen alakítást látunk tőle – és sokszínűségét mi sem mutatja jobban, hogy míg az egyikben egy teljesen átlagos külsejű tudóst alakít, a másikban pedig egy “a bőre alatt is pénz van” típusú, felszínes nőt játszik – elképesztő profizmussal. Minden arcrezdülése külön jelentést kölcsönöz szerepeinek, tökéletes érzékkel árnyalja a karaktereket, még több pluszt adva így az amúgy sem átlagos filmekhez.

Az Éjszakai ragadozók kapcsán nyilvánvaló, hogy nem egy hollywoodi futószalagon gyártott tömegtermékről van szó, hanem talán az idei év legegyedibb felfogású alkotásáról. Ford önmagát nem meghazudtolva áldoz a művészfilmek oltárán is egy sort, ha az operatőri munkát és a képi megvalósítást nézzük. Illetve nem mehetünk el szó nélkül a főcím alatti képsorok mellett sem, amelyeknek a polgárpukkasztáson kívül további lényegét nem találni: “Nyomokban pom-pom lánynak öltözött, de inkább meztelen és jócskán túlsúlyos, idősödő hölgyek rázzák mindenüket a film nyitó képsorain, majd lassan kiderül, nem Donald Trump házibuliján vagyunk, hanem egy elegáns Los Angeles-i „eseményén” – írja a Port.hu. Viszont amint túléltük a bevezetést, ez a nagyszerű film  zseniálisan beszippant és segít elfeledni a kezdeti borzalmakat – hogy más szinteken is emlékezetesen meghökkentőt adhasson nekünk.

Éjszakai ragadozók (Nocturnal Animals)

amerikai thriller, 117 perc, 2016 (16)

Főszereplők: Amy Adams, Jake Gyllenhaal, Michael Shannon, Aaron Taylor-Johnson

Rendező: Tom Ford

Forgalmazó: UIP-Duna Film

A cikk eredeti megjelenése: 2016. 11. 25. www.nembulvar.hu

Nemrég ért véget a farsangi szezon talán legismertebb eseménye, a velencei karnevál. A tél végét búcsúztató ünnepség hasonlóan egyedire sikerült, mint tavaly.

A gondolák és lagúnák városa a karnevál nélkül is Olaszország egyik legfelkapottabb turista-központja, hiszen a cölöpökre épül sikátor-labirintus világhírű látványosság. Arra nehéz megtalálni a választ, miért is folyamodtak e különleges technikához Velence megálmodói. Viszont minden másra létezik magyarázat. Hogyan is épült meg a város? A talapzatot elsőként az Alpokból hozott fenyvesek alkotják: a fákat ágaikkal együtt, fejjel lefelé állították bele a homokos, iszapos talajba, hogy jobban „megkapaszkodhassanak”. A sós víz hatására mindez megkövesedett. Ezután erre az alapra helyeztek rá isztriai márványlapokat, amely ellenáll a tengervíz savas hatásának és egyben tökéletesen szilárd és kemény alapot nyújt a további építkezéshez.

Egyetlen dologgal nem számoltak a tervezők: a globális felmelegedéssel, amely a tengerszint növekedését okozza. A szomorú valóság szerint Velence 20-30 éven belül teljes mértékben víz alá kerül. A huszadik század második felében évente nagyjából három vagy négy alkalommal öntötte el a tenger a várost – mára ez a szám harminc-negyven közé tevődik. Tehát havonta legalább háromszor víz alá kerülnek Velence bizonyos részei. Szóval, aki még szeretne sétálni a Szent Márk téren, a Dózse-palotában körülnézne, elmerengene a Sóhajok-hídja előtt vagy felfedezné a tüneményes hidacskák végtelen sorát amelyek akár a legeldugottabb sikátorokból nyílnak – ne késlekedjen! Illetve indulás előtt tájékozódjon, hogy éppen mennyire van víz alatt a város és a váratlan helyzetekre felkészülve érdemes gumicsizmát is vinni.

Nem árt azt sem tudni indulás előtt, hogy Velencében autóval nem lehet közlekedni, így valahol a külvárosban egy parkolóházban le kell tenni a kocsit és onnan előre megtervezni, milyen módon jut be az ember a városba – hajóval, vaporettoval (helyi járatos hajó), vízi taxival, netán gondolával. Illetve, amennyiben több napra szándékozunk maradni, óvatosan csomagoljunk, mivel autók híján saját kezünkkel kell cipelni poggyászunkat a sikátorokban. Velence közbiztonsága olasz viszonylatban szinte a legjobb, mivel nem kell számolni motoros rablókkal. A városban mindössze 50 ezren laknak, azonban nem könnyű eljutni egy megadott címre, mivel nincsenek utcanevek vagy házszámok. Így ennek is utána kell járni előtte, merre kell mennünk, mert nagyon könnyen el lehet tévedni a sikátorokban. Térkép nélkül semmiképpen sem vágjunk neki a városnak – néha azzal sem könnyű tájékozódni. Viszont az olaszok rendkívül segítőkészek és angol nyelv tudása nélkül is útbaigazítanak mindenkit. Amennyiben eltévedünk, érdemes bemenni egy boltba, étterembe, kávézóba stb. és segítséget kérni.

A velencei karnevál január végén, február elején három hétvégén keresztül tart. Azt mondják, a világhírű karnevál egyetlen vetélytársa csak a riói lehet – azonban ezeket sem szabad igazán összehasonlítani. Azt mondják: a riói kellemes a velencei szép. „Az egészhez a tengeren úszó furcsa meseváros márványkövei és palotái adják a díszletet” – mondta Dante. Így a velencei karnevál ideális esemény a város meglátogatásához: ezekben a hetekben több százezer turista látogat el az olasz kisvárosba. Hazánkból minden magára valamit adó utazási iroda szervez kirándulásokat – non-stop buszosokat (már 10 ezer Ft-tól) vagy ott alvósokat egyaránt.

Azonban a természet gyakran tréfát űz a karneváli sokasággal. Tavaly az év leghidegebb napjaira esett az ünneplés, amikor rekord alacsony hőmérséklet uralkodott és a lagúnák jelentős része befagyott. Idén az eső verte szét a karnevált: a második hétvégén csak mutatóban találkozhattunk báli jelmezbe és maszkba öltözött emberekkel. Mindössze pár gondolát lehetett látni (azokat is esőkabátban hajtották és esernyővel a kezükben kuporogtak benne az utasok). A turisták is csak lézengtek és elleptek minden helyet, ami nem szabadtéri (éttermek, kávézók, templomok, bazilikák, paloták, harangtornyok…). A galamb nélküli Szent Márk tér szomorúan üres volt és az estére támadt viharos szélnek köszönhetően csak széttört esernyőkkel telt meg. Így az idei karnevál kifejezetten lehangolóra sikerült, mivel jóformán semmit nem lehetett észlelni az ünneplésből, viszont cserébe jól meg lehetett ázni és nem a tél végét búcsúztattuk, hanem az esernyőinket.

Olaszországot is sújtja a gazdasági válság, így nemrég kénytelenek voltak hozni egy olyan rendeletet, amely szerint az állam nem ad támogatást a műemlékek felújítására, amikor természeti csapás következtében megrongálódnak. Ez Velencét is súlyosan érinti és láthatóan egyre több az omladozó vakolatú épület. Másrészt Velencéből menekülnek az emberek, rohamosan csökken a város népessége. A polgármester támogatást ígér mindenkinek, aki a városba költözik és nem alakítja át szállodává a lakóépületét – de mindezidáig nem tudta megállítani a menekülési hullámot. Így tulajdonképpen Velence a végnapjait éli és semmi sem tudja megállítani, hogy néhány évtizeden belül a tenger martalékává váljon.

A cikk eredeti megjelenése: 2013. 03. 10. www.nembulvar.hu