„Ilyen az ember. Egyedüli példány” – írta Halotti beszéd című művében. Ő egy személyben volt író, költő, műfordító, kritikus, esszéista és újságíró, bőséges életműve nemcsak hazánk irodalmi kincsét gyarapította. Hetvenhárom éve ezen a napon hunyt el Kosztolányi Dezső.

Az iskolában mindenki megtanulta, hogy Kosztolányi Szabadkán született, méghozzá 1885. március 29-én. Kosztolányi Árpád, a szabadkai gimnázium matematika-fizika szakos tanára majd igazgatója és Brenner Eulália gyermekéről valamilyen oknál fogva azt is mindig megjegyzi a diákság, hogy középiskolában irodalom tanárára tett megjegyzése miatt kicsapták. Az eset úgy történt, hogy oktatója megbírálta egyik irományát, miszerint az túl sok „germanizmust” tartalmazott. Kosztolányi pedig nem értett vele egyet, sőt hozzátette, hogy szerinte őmaga jobban ért az irodalomhoz, mint tanára. Ezután összehívták a tantestületi gyűlést, (amin édesapja nem vett részt) és elbocsátották az intézményből. Később magántanulóként Szegeden tette le érettségi vizsgáit.

Már 1901-ben diáklapot szerkesztett, megjelent első verse a Budapesti Naplóban. Nem meglepő módon az érettségi után, 1903 szeptemberétől a budapesti egyetem bölcsészkarán folytatta tanulmányait magyar és német szakon. Itt ismerkedett meg és kötött barátságot a szintén magyar szakos Babits Mihállyal, Juhász Gyulával illetve a matematikával és fizikával foglalkozó Karinthyval és a jogász, de közben kereskedelmi iskolai tanárnak készülő Füst Milánnal.

Kosztolányi rövid ideig a bécsi egyetem bölcsészkarán hallgatott filozófiai és lélektani előadásokat. Visszatért Budapestre, ám az ottani tanulmányait nem fejezte be, mivel 1906-ban kétszáz korona fizetéssel állást szerzett a Budapesti Naplónál. Két évvel később indult a híres Nyugat irodalmi folyóirat, melynek a kezdetektől munkatársa volt. „Ha a Nyugat hívei rajongtak Adyért, és mélységesen tisztelték Babits Mihályt, akkor Kosztolányi volt az, akit szerettek. Őszinte és szeretetre méltó. Verseit és prózáit olvasva egyaránt úgy érezzük, mintha a legbizalmasabb titkaiba avatna be minket.” –írták róla. Kosztolányi 1910-ben A szegény kisgyermek panaszai című kötettel lépett a kor költőinek élvonalába, amit az időszak legkiemelkedőbb alkotásának tartottak akkor.

1913. május 8-án nősült meg, felesége Harmos Ilona, aki Görög Ilona álnéven publikált. Házasságukból két évvel később született Ádám nevű gyermekük, aki örökölte szülei irodalmi vénáját, mivel felnőtt korában jelentek meg művei. Kosztolányi magánéletéről még az is megemlítendő, hogy Csáth Géza unokatestvére volt, kinek 1919-es öngyilkossága megrázta a családot.

Kosztolányi az 1920-as években a regényírás világába is belekóstolt. Elsősorban lélektani műveket írt, még akkor is, ha történelmet idéznek, mint a Néró, a véres költő, akkor is, ha cseléd és nagyságos úr viszonyát mutatja be, mint az Édes Anna, vagy ha vidéki városok sivárságáról szólnak, mint a Pacsirta és az Aranysárkány. Regényei betörtek a világirodalomba is. A következőket sorok állnak a Néró német kiadásának előszavában: „Örvendek, kedves Kosztolányi, hogy Önt mások előtt is üdvözölhetem e szép munkája alkalmából. A magyar névnek, melynek Petőfitől az Aranytól kezdve Adyig és Móricz Zsigmondig annyi hirdetője akadt, új becsületet hoz majd és az Ön ifjúi nevét még inkább azok sorába lépteti, kik ma Európa szellemi és műveltségi életét jelentik. Igaz híve: Thomas Mann”

1933-ban jelent meg Esti Kornél éneke novelláskötete, majd visszatért a lírához. Ennek oka, hogy ínyén vörös foltot fedezett fel - a rák első tüneteként. Többször operálták, Berlinbe és Stockholmba utazott sugárkezelésekre. Ekkortájt keletkeznek olyan művei, mint a Halotti beszéd vagy a Hajnali részegség. 1935-ben visegrádi pihenésekor megismerkedett egy férjes asszonnyal, Radákovich Máriával, akihez olyan versek szólnak, mint a Röpima vagy a Szeptemberi áhítat. Kosztolányi már a válást fontolgatta, de betegségének súlyosbodása közbeszólt. Újraoperálták, otthon lábadozott, majd 1936. nyarán végleg beköltözött a Szent János Kórházba. „Orrán keresztül, csövön át, folyékony étellel tápláljuk - írta Kosztolányi Dezsőné visszaemlékezéseiben - Beszélni sem tud. Most ír, és ennek a kötetnek minden egyes szava szívet tépő, torokhasító olvasmány.” 1936. november 3-án 11 órakor halt meg.

A cikk eredeti megjelenés: 2009. 11. 03. www.nembulvar.hu

A babákat az idők kezdete óta szeretik a gyerekek és a primitív népek, akik különféle jó és gonosz célokra használják őket varázseszközként. Az Annabelle a 2013-ban bemutatott, nagy sikerű Démonok között testvérfilmje, amelynek története a gonosz elszabadulása előtti időkben kezdődik. A film megtörtént eseményeken alapul.

John Form megtalálta a tökéletes ajándékot várandós felesége számra: egy hófehér menyasszonyi ruhába öltöztetett, ritkaságnak számító régi porcelánbabát. Mia azonban nem sokáig örülhet a gyönyörű Annabelle babának. Egy borzalmas éjszaka sátánista szekta tagjai szállják meg a házat és támadják meg a Form házaspárt. Nyomukban vér és fájdalom marad. Meg még valami: a sátánimádók megidéztek és kiszabadítottak valamit, ami még náluk is veszedelmesebb és gonoszabb, s ez a valami nem más, mint Annabelle.

Annabelle, a hírhedt baba esete a paranormális jelenségeket kutató házaspár, Ed és Lorraine Warren egyik központi ügye, egyúttal pedig a James Wan rendezte Démonok között központi jelenete volt. Wan és Peter Safran producer még a 2013-ban bemutatott thriller forgatásakor megállapodtak abban, hogy érdemes egy egész játékfilmet szentelni a nem épp ártatlan baba történetének. „Tudtuk róla, hogy annyira megátalkodott egy baba, hogy a mai napig hét lakat alatt őrzik – mondja Wan. – Azt azonban, hogy miért és miként is került tömlöcébe, nem tudtuk. Utánajártunk tehát.” „Érdekelt bennünket, hogyan lesz valamiből, ami arra született, hogy szép és kedves legyen, rút és gonosz szörnyeteg – teszi hozzá Safran –, elvetemült sátán szolgája.”

„Gary Daubermannek kitűnő ötletei voltak erre, és egy rendkívül izgalmas thrillert vetett papírra. Minden ki szeret borzongani – teszi hozzá a rendező, John R. Leonetti –, kivált, ha a film személyes vonatozású. Az Annabelle nagyszerű lehetőség arra, hogy a nézők átéljék a félelmet, kivált, ha úgy ülnek be a mozikba, hogy tudják, a történet megtörtént eseményeken alapszik. Kevés hatásosabb eszköz létezik ennél. Ugyancsak nagy erejű eszköz, ha a sztori személyes vonatkozású, és saját emlékeket idéz fel az emberekben.” „Mindenkinek volt olyan játéka, amiről gyerekfejjel azt képzelte, hogy éjjel életre kel – mondja Annabelle Wallis, aki az otthonülő, várandós feleséget alakítja. – Mia polcán egymás mellett sorakoznak a különleges, ritkaságnak számító porcelánbabák. Felnőtt fejjel azt teszi, amit kislány korában szinte mindenki: gyűjti a babákat.”

„Hogy léteznek-e szemmel nem látható, önálló tudattal bíró entitások, azt a tudomány egyelőre nem igazolta. Bizonyosan létezik azonban érzék feletti észlelés, amelynek tárgyait és kiváltóit nem tudunk pontosan megnevezni, megmagyarázni – mondja Leonetti –, de cáfolni sem. A démonológia mindig is foglalkoztatta és lenyűgözte az embereket, és persze egyeseket bolondos elméletek megalkotására sarkallt. Én viszont azt mondom, az vesse embertársaira az első követ, aki kézzelfogható bizonyítékkal tud szolgálni ezeknek az elképzeléseknek a helytelen voltára. Tény, hogy egyes jelenségeket nehéz józanésszel felfogni. Ilyen például, ha egy szép játék baba egyszerre gonosz dolgokat kezd művelni. Bevallom – teszi hozzá a rendező –, rendkívül jó móka volt eljátszani a gondolattal.”

„Ha kevés a vágás, a közönségnek nincs alkalma fellélegezni. Hosszú beállításokkal el lehet érni, hogy a néző úgy érezze, ő maga a jelenet szereplője – mondja Leonetti –, és idegességében a mellette ülő karját vagy a karfát markolássza. Nem kíméltük a nézőket: úgy fogják érezni magukat, mintha ők maguk riadnának fel ágyukban az éjszaka kellős közepén, és egy szál hálóingben kellene megvédeniük magukat a brutális támadással szemben. Garantálom a zsigeri élményt” – mondja a rendező. „John ravasz mesterember, aki tisztában van vele, mely technikákkal lehet feszültséget kelteni – mondja Safran –, majd addig fokozni, hogy az embernek minden haja szála égnek álljon. Nem elégszik meg azzal, ha valami működőképes, nem áll meg, csak a pokol legmélyebb bugyránál. Intenzív filmélményre készüljön, aki beül a moziba.”

„Remélem, hogy aki az Annabelle-t nézi pislogni is alig mer majd – teszi hozzá Leonetti –, remélem, hogy a rémület bekúszik majd a széksorok közé és befészkeli magát a szívekbe. Felborzolja a szőrt a néző karján, és megfagyasztja a vért az ereiben. S ha így történik, akkor jól dolgoztunk.” A valóságban is létező babát, melyet állítólag valóban a gonosz szállt meg, ma lakat alatt őrzik a connecticuti okkult múzeumban. Egyetlen látogatója akad csupán, egy katolikus pap, aki havonta két alkalommal megáldja a vitrinbe zárt figurát.

Tehát, akinek nem hűlt még meg az ereiben a vér és szeretne egy igazit borzongani, akkor irány a mozi, Annabelle már ott vár minden kedves érdeklődőt!

Annabelle (2014)

amerikai horror, 98 perc

Főszereplők: Annabelle Wallis, Alfre Woodard, Eric Ladin

Rendező: John R. Leonetti

Forgalmazó: InterCom

A cikk eredeti megjelenése: 2014. 10. 23. www.nembulvar.hu

2008 óta minden az Alkonyattól, vámpíroktól és vérfarkasoktól volt hangos. A bestseller és a belőle készült mozi igazi kultuszt teremtett és alaposan felforgatta a fiatalság mindennapjait. Most a sikerszéria végéhez érkeztünk, a mozikba került a befejező epizód.

2008. előtt még senki sem tudta, ki az a Robert Pattinson: ma már tinilányok milliói rajonganak érte. 2008. előtt a fiatalságot nem különösebben izgatták a vérszívók: ma már vámpíros sminkkészletek lehet kapni a drogériákban. Jóformán mindenki, aki él és mozog, hallotta már a „tvájlájt” szót, és tudja, hogy „az a vámpíros sztori”. Nagyot fordult a világ, mióta Stephenie Meyer könyvét kiadták a világ minden táján. Azonban lassan a végéhez ér az őrület: a mozikba került az utolsó rész. Vajon érdemes-e megnézni a záró epizódot? Mindjárt kiderül!

Az Alkonyat első része mindenkinél nagyot durrant, milliónyian lettek szerelmesek Edward Cullen-be és kezdtek epekedni a halhatatlan vámpír-létforma után. A folytatás, amely Újhold címen jelentkezett, tovább borzolta a kedélyeket, ugyanis félmeztelen, kockás hasú vérfarkasokkal turbózódott fel a történet – így Jacob Black (vagyis Taylor Lautner) rajongók sokasága is létrejött. A harmadik epizód, a Napfogyatkozás, talán ezután már csak a szokásos vámpír-vérfarkas sablont hozta, nem volt annyira sem meglepő, sem rendkívül. A negyedik rész, a Hajnalhasadás könyv formájában egy darab regény, filmben viszont kettéválasztották. Valószínűleg a vád nem alaptalan, hogy a mérhetetlen siker meglovagolása végett döntöttek úgy, hogy annyi bőrt húznak le a Twilight Saga-ról, amennyit csak lehetséges. Ezek után a záró részhez fűzött remények nem tartalmaztak semmit olyan elvárását, ami miatt igazán parádés befejezésre kellene számítani. Viszont mindenki szereti a pozitív meglepetéseket…

A Hajnalhasadás második részében az a dicséretes, hogy valójában sokkal szórakoztatóbb mint maga a regény. Egy-két filmes fordulatnak köszönhetően még többet is megtudhatunk a történetről, mint amit az írott verzió tartalmaz – a hitelességet pedig az bizonyítja, hogy a forgatókönyv írásában maga a regények megálmodója is részt vett. A romantika, az akció, a vérszívás vagy a hollywood-ian giccses idill is éppen a kellő mennyiségben található meg benne és itt mondok köszönetet, amiért pár filmkockával lerendezték Bella vámpír-életbe illeszkedését – amely a könyvben végtelenül hosszúnak tűnt. Ráadásul a lassított felvételek és annak színvilága, amelyek vámpír-szemmel mutatják meg a forks-i erdőt, kifejezetten gyönyörködtetőre sikeredtek.

Maguk a színészek nem okoztak meglepetést, az eddig megszokott formájukat hozták mindnyájan. Viszont érdekes volt látni azokat a jeleneteket, amelyek visszatekintenek Edward és Bella legelső találkozására és régi, közös emlékeikre. Ezekből is látszik, hogy a szereppel együtt ők is felnőttek. A képi világ és az üresjárat-mentes cselekmény-vezetés mellett azért is sikerült jól az utolsó rész, mert sikeresen visszacsempész valami bájt az első részből, amikor mindenki megszerette az egész történetet.

Vajon hogyan tovább? Milyen lesz az élet Twilight nélkül? Robert Pattinson már az Alkonyattal párhuzamosan is elkezdte építgetni saját karrierjét és látványosan fejlődik – neki talán jól is jön, hogy túlléphet a vámpír-klisén. Kristen Stewart már régi motoros, kislány kora óta színészkedik, valószínűleg őt sem kell félteni. A többieknek viszont még innen sem egyenes az út a karrier tetőpontjára, szükségeltetik letenni pár dolgot az asztalra. Mindenesetre most még mindenki örülhet az utolsó rész sikerének és elégedetten nyugtázhatja, hogy véget ért egy vámpírok és vérfarkasok tarkította korszak az életében.

Alkonyat – Hajnalhasadás II. rész (The Twilight Saga: Breaking Dawn – Part 2)

2012, amerikai fantasy, 112 perc

Főszereplők: Robert Pattinson, Kristen Stewart, Taylor Lautner

Rendező: Bill Condon

Forgalmazó: Pro Video Film & Distribution Kft.

A cikk eredeti megjelenése: 2012. 11. 20. www.nembulvar.hu

Vadregényes északi táj: sűrű erdőség égig érő fákkal és sziklás tengerpart, ahol a tajtékzó hullámokat megtöri hegyoldal. Itt játszódik napjaink egyik legnagyobb nézettségnek örvendő filmeposza, az Alkonyat, amely egy középiskolás lány és egy vámpír szerelmét meséli el. Most pedig itt a várva várt folytatás!

Alkonyat, Újhold, Napfogyatkozás, Hajnalhasadás – lassan mindenki megjegyzi e négy címet. A Stephenie Meyer első könyvéből készült 2008-as Alkonyat film szinte minden nézettségi rekordot megdöntött a világon, a főszereplőiből tömeghisztériát kiváltó sztárok lettek. Ezek után szinte előre borítékolható volt a második epizód, az Újhold sikere, bár a rajongói elvárásoknak megfelelni nem mindig egyszerű feladat. Főként, hogy adott egy bestseller, ami milliónyi fiatal képzeletében már a film előtt is létezett. Nyilván bármilyen könyves adaptációban elkerülhetetlen bizonyos részletek kihagyása, esetleg jelentéktelenebb dolgok felnagyítása, amely talán zavarja az olvasókat. Aki viszont csak a filmet ismeri, neki fel sem tűnnek ezek a torzulások – amik, hozzátenném, nem feltétlenül negatívak.

Röviden és tömören annyit kell tudni az első rész eseményeiről az Újhold megértéséhez, hogy Bella nemrég költözött édesapjához az esős kisvárosba, ahol az iskolában megakadt a szeme egy sápadt fiún, aki először ellenséges volt vele, aztán később megenyhült. A furcsa események darabjait összetéve Bella rájött, hogy Edward egy vámpír. Az első rész úgy ért véget, hogy nagy feszültségek után a szerelmesek a jövőt fürkészve egy bálon táncoltak, nagyon boldognak tűntek. Az Újholdban viszont ez az idill gyorsan elillan. Egy rosszul sikerült családi ünnepség után Edward szakít a lánnyal és elmondja neki, hogy soha többet nem fogja látni. Nehezen dolgozza fel szerelme elvesztését Bella, bár Jacob nevű indián barátjával egyre több időt tölt együtt. Nemsokára egy igazi szerelmi háromszög bontakozik ki, melynek megoldása legyen a nézők titka.

A köztudatban a vámpíros Alkonyat-széria tinifilmként kategorizált alkotás, viszont érdekes módon az idősebb korosztályt is magával ragadja ez a nem hétköznapi románc. Széleskörű sikerének titka máig titok, talán a csillagok szerencsés együttállásával magyarázható. Hiszen érzelemmel teli, romantikus történetekre és magával ragadó képi világra bármelyik korosztály fogékony lehet. Az Újhold méltó folytatása az első epizódnak: mindazért amiért szeretni lehetett az Alkonyatot, ugyanúgy jelen van az Újholdban is, mégsem érezhető egy újabb bőr lehúzásának.

Újdonság az első részhez képest a sok félmeztelen indián, ami a moziban ülő nőnemű nézők többségéből – mint tapasztaltam – nagy sóhajokat váltott ki. Bár az első rész epizódszerepe után az alkotók le akarták cserélni a Jacobot megformáló Taylor Lautnert, későbbi maradása mégis megtérült, ahogy a nézői reakciókból is látszik. A Bellát alakító Kristen Stewart játéka az idő múlásával egyre kifinomultabbá válik, szemmel láthatóan rutinosabban mozog karakterében az első részhez képest. Tulajdonképpen ugyanez vonatkozik az Edward Cullent játszó Robert Pattinsonra is, akinek az Újholdban idő szerint kisebb szerep jutott az Alkonyathoz képest, viszont jelentőségéből továbbra sem vesztett semmit.

Bár volt az Újholdban néhány elnyújtott, üresjáratnak tűnő jelenet, mégsem távoztam rossz szájízzel. Pontosan azt kaptam, amire számítottam, se többet, se kevesebbet. Az első rész igen magasra állított mércéjét az Újhold pontosan ugyanúgy eléri. A film megtekintéstől pedig senki kedvét ne vegyék el a vámpírok vagy a bemutatóban is feltűnő vérfarkasok, ugyanis az Alkonyat leginkább az érzelmekre épít, mintsem látványos vérfürdőkre. Mindehhez még annyit tennék hozzá, ami a zárójelenet után hangzott el egyik közelemben ülő egyén szájából: „Így nem lehet vége!” Senki ne számítson a történet lezárására, az alkotók épp ott hagyták abba, amikor a néző nem tudja kivárni a következő film elkészültét, hanem rohan a könyvesboltba Stephenie Meyer Eclipse – Napfogyatkozás című bestselleréért.

Alkonyat – Újhold (The Twilight Saga: New Moon) 2009

Forgalmazó: Fórum Hungary

A cikk eredeti megjelenése: 2009. 11. 28. www.nembulvar.hu

Grimm-testvérekként szokták egy kalap alá venni Jacobot és öccsét, Wilhelmet, ám annak ellenére, hogy életművük szorosan kötődik egymáshoz, mégis két különböző egyéniségről beszélhetünk.

Wilhelm Karl Grimm 1786. február 24-én Hanau am Main-ban látta meg a napvilágot. Kilencen voltak testvérek, nyolc fiú és egyetlen lány: Friedrich Hermann, Jacob Ludwig Karl, Karl-Friedrich, Ferdinand Philipp, Ludwig Emil, Friedrich, Charlotte Amalie, Georg Eduard. A testvérek Németország Hessen tartományában, Steinauban nőttek fel. Édesapjuk, a jogász Philipp Wilhelm Grimm már tekintélyes könyvtárral rendelkezett. Édesanyjuk, Dorothea Grim egy hanaui tanácsos lánya volt. Édesapjuk 1796. január 10-én tüdőgyulladásban meghalt, s ettől kezdve Jacob lett a családfő.

Wilhelm hosszú betegség miatt csak 1803-ban tudta követni testvérét a Marburgi Egyetemre. A testvérpár ebben az évben lett a ma „Heidelbergi romantikusok”-nak nevezett művész- és tudóscsoport tagja lett. 1806-ban Wilhelm államvizsgát tett, majd az időközben Párizsból visszatért Jacobhoz költözött Kasselbam ahol könyvtárosként dolgozott. 1825-ben feleségül vette korábbi szomszédjukat, Henriette Dorote Wildet, három gyermekük született: Hermann,  Rudolf és Auguste. (Jacob sosem nősült meg.) Wilhelm 1830-tól Göttingenben egyetemi tanárként dolgozott, majd 1852-ben felhagyott az oktatással és csak kutatásainak élt.

Jacobbal 1810 körül kezdték el gyűjteni a meséket és mondákat. A két fiú együtt üldögélt esténként és hallgatták a mesemondókat. Kezdetben illemtudóan figyeltek, majd úgy döntöttek: ők is felcsapnak krónikásnak. Jöttek sorban a falusi asszonyok és egy pohár bor, esetleg egy szűkös vacsora mellett mondták „tollba” a történeteket. Jacob és Wilhelm nekilátott a meseírásnak, Ludwig öccsük pedig a rajzolásnak. Wilhelm ódákat, hősi dalokat, balladákat és meséket fordított. A mesegyűjtő „családi vállalkozást” siker koronázta: 1812-ben megjelent Berlinben első mesekönyvük, a több mint kétszáz történetet tartalmazó „Gyermek és házi regék”.

Népmesegyűjteményük, mely a legszebb és legismertebb történeteket köti egy csokorba, ösztönzőleg hatott Andersen és Benedek Elek népmese-feldolgozásaira is. Van köztük pedagógiai ihletésű mese, mely az öregekkel való tisztességes bánásmódra oktat, van olyan is, mely az állatok nyelvét próbálja átfordítani emberi nyelvre. Más mesék népi bölcsességek kimondására vállalkoznak, vagy környezetrajzukhoz a korabeli paraszti világ anyagi és tárgyi kultúranyagából merítenek. Meséikben megtalálhatók az európai népmesék visszatérő motívumai: a kisebb testvér ügyessége, a jó győzelme a gonoszon, az ész, a furfang fölénye a nyers erő felett.

A Grimm-mesék eredetiben nem úgy hangzanak, ahogy a szokásos magyar fordításokban megszólalnak. Tény, hogy némelyik mese valóban akár vérgőzös pillanatokkal teli rémdráma is lehetne. Márton László úgy gondolja, hogy a népmese ilyen módon a maga természetességében mutatja meg a jó és a gonosz harcát, márpedig ha úgy van, akkor a hátborzongató részleteket sem szabad és érdemes enyhíteni, mert „a gyermeki lélek számára termékeny lehet minden, ami természetes”.

A szájhagyomány útján terjedő német mesék végleges nyelvi, művészi formája főként Wilhelm műve. A régi német irodalommal is foglalkozott, többek között megjelentette az Edda-dalokat és két kötetben a német mondákat. Élete végén a bátyjával közösen szerkesztett Német szótáron dolgozott. Berlinben hunyt el 1859. december 16-án.

A cikk eredeti megjelenése: 2010. 02. 24. www.nembulvar.hu

A tavasz beköszöntével a romantikus filmek szezonja is a tetőfokára hág. A mostani szezon egyik legígéretesebb alkotásának a világhírű bestseller-gyáros Nicholas Sparks egyik regényének adaptációja, a Menedék bizonyul.

Nicholas Sparks nevét a romantikus regények rajongói minden bizonnyal ismerik. Több könyvéből is született már filmes adaptáció, minden kétséget kizáróan a legnépszerűbb darab a Szerelmünk lapjai (Ryan Gosling és Rachel McAdams főszereplésével). De Nicholas Sparks nevéhez fűzhető az Éjjel a parton (Richard Gere és Diane Lane tolmácsolásában), Üzenet a palackban (Kevin Costnerrel, Robin Wright-tal és Paul Newmannel) Szerencsecsillag (Zac Efronnal), Kedves John (Channing Tatum és Amanda Seyfried alakításaival), Az utolsó dal (Miley Cyrus főszereplésével) vagy a Séta a múltba (Mandy Moore-ral). A mostani film főszerepeire két fiatal sztárt, Julianne Hough-t (Mindörökké rock) és Josh Duhamelt (Transformers filmek) szerződtették. A film rendezője pedig az a Lasse Hallström, akinek olyan sikerfilmek fűződnek a nevéhez, mint a Csokoládé, Árvák Hercege, Gilbert Grape, Hacsi – A leghűségesebb barát, Lazacfogás Jemenben, Kikötői hírek vagy a Casanova. Ráadásul nem is ez az első Nicholas Sparks adaptációja, a Kedves John-t is ő rendezte. Mindezek alapján nyilván garantált a siker. Vagy mégsem?

Érdekes módon a Menedék nem üt akkorát, amennyire képzelné az ember. A történet, miszerint egy titokzatos nő érkezik a kisvárosba, ahol beleszeret a kislányát egyedül nevelő magányos férfiba, majd fény derül a titkaira és azok egy kis akció keretein belül megoldódnak – valljuk be, túlzottan sablonos. A filmben jóformán csak csordogálnak az események, mellőzve a mélységet, viszont annál inkább hatásvadász eszközöket bevetve. Mint szinte mindegyik Sparks adaptációban, ebben is van tengerpart, csónakázás, tipikus amerikai gyorséttermes jelent és látványos családi házak szép zöld kertekkel. A Menedéket megtekintve olyan érzése lehet az embernek, hogy mindössze az előző Sparks alkotásokból lett összeollózva a keret, a történet pedig egy eddig még nem felhasznált klisé – a brutális férj elől bujdosó asszony személyében. Igaz, hogy ezt is láttuk már számtalan formában feldolgozva, de semmi esetre sem limonádé típusú filmben, rettenetesen lebutított verzióban.

Valamiért kezd kifogyni Nicholas Sparks-ból az egyediség. Amilyen nagyszerű és megható a Szerelmünk lapjai, a Menedék legalább akkora csalódás. Érdekes módon az utóbbi adaptációk, a Kedves John, Szerencsecsillag vagy Az utolsó dal még tokkal vonóval elmegy, mint olyan filmek, melyek a Szerelmünk lapjai sikereit kívánják meglovagolni – de a Menedékkel egyértelműen betelt a pohár. Jóformán minden romantikus történetbe illő klisét megírt már Nicholas Sparks – kíváncsian várom, hogy végre ismét valami egyedivel és nagyszerűvel jelentkezzen. Hiszen mégiscsak ő a szülőatyja ezeknek a könyvek és a filmek gyártásába is belefolyik – így nem lehet egyértelműen a rendezést kritizálni, mert szerintem ebből az alapanyagból sok mindent kihozott Hallström és a film képi világa kifejezetten szép és kellemes. Végül is nem szeretném senki kedvét sem elvenni a Menedéktől, egy kellemes délutáni limonádénak fogyasztható – de senki ne várjon tőle túl sokat.

Menedék (Safe Haven, 2013)

amerikai romantikus film, 115 perc

Rendező: Lasse Hallström

Főszereplők: Julianne Hough, Josh Duhamel

Forgalmazó:Big Bang Media

A cikk eredeti megjelenése: 2013. 05. 12. www.nembulvar.hu

1637-ben ezen a napon halt meg Pázmány Péter esztergomi érsek, akit gyakorta az ellenreformációval egy lapon emleget az utókor. Pedig a magyar nyelv és ezáltal a nemzet műveléséért is sokat tett.

1570. október 4-én egy református nemesi család fiaként látta meg a napvilágot Pázmány Péter Váradon. Amikor tizenkét éves kora környékén megözvegyült édesapja feleségül vett egy katolikus nőt, ekkor tért át a család erre a vallásra. Pázmány Péter a kolozsvári jezsuita gimnázium növendéke volt. Később Krakkóban, Jaroslawban, Bécsben és Rómában mélyült el nemcsak a katolikus vallás rejtelmeiben. Tíz évig tartó rendszeres tanulás után elnyerte a hittudományok doktora fokozatot és áldozópappá szentelték.

1607-ben tért vissza Magyarországra és Forgách Ferenc esztergomi érsek mellett a kibontakozó katolikus megújulás egyik vezéralakja lett. Nemcsak szónoklataiban nyújtott kiváló teljesítményt, hanem vitairataiban és nyelvújító tanulmányaiban is maradandót alkotott. Tevékenysége révén számos nemesi családot térített vissza a katolicizmushoz, mivel kiaknázta a protestáns felekezetek közti ellentéteket és vitáiban ütköztette a nézeteket. 1616-ban az elhunyt Forgách Ferenc helyébe lépett, mint esztergomi érsek.

1635-ben Nagyszombaton egyetemet alapított teológiai karral, melynek vezetését a jezsuitákra bízta. (Ennek az egyetemnek jogutódja az Eötvös Loránd Tudományegyetem és a Pázmány Péter Katolikus Egyetem.) 1637. március 19-én Pozsonyban halt meg és végakarata szerint e városban, a Szent Márton székesegyház kriptájába temették el.

Pázmány Péter nevét hallva eszünkbe juthatnak a nyakatekert barokk körmondatok. Írói munkásságát az utókor is elismeri, mivel a katolikus egyházi irodalom szinte minden műfajában jelentőset alkotott. Ahogy Pázmány Péter fogalmazott: „Nekünk nem hímes szók, hanem erős valóságok kellenek.” Vitairataira erős logika, tömörség, az elvont fogalmak szemléletessé tétele és különböző hangnemek alkalmazása (mint az irónia vagy a pátosz) jellemző. Kosztolányi Dezső azt írta róla, hogy „tollán forró tinta csordogál, kalamárisában pedig tűz van, égi szikra, de a poklok kénköves lángja is”. Pázmány Péter vitairataitól távol áll a gorombaság, sosem veszti el a fejét, hanem fölényességet és magabiztosságot sugároz, ami által messze ellenfelei felett áll. Írói munkásságának másik fontos tényezője, hogy sok egyházi fogalmat ő fejezett ki először magyarul.

Pázmány Péter életművének jelentőségét Kosztolányi Dezső ekképp foglalta össze: „Ő a magyar próza atyja és törvényhozója… Ha őt forgatom, nem érzem a nyelvújítás szükségességét, nem látom azt a hiányt, melyre egy század múlva, a 18. század elején döbbentek rá azok, akik tővel-heggyel új feladatokhoz akarták törni nyelvünket. Nem akarom kisebbíteni e mozgalom érdemét. Tudom, hogy nélküle ma is dadogni kellene sokunknak, stílusunk hézagos, fogyatékos lenne. De bizonyos, hogy előtte gyökeresebb, velősebb volt prózánk…”

A cikk eredeti megjelenése: 2011. 03. 19. www.nembulvar.hu

1995. július 14-én nyitották meg az Ópusztaszeri Nemzeti Történeti Emlékparkot, aminek egyik legfőbb látványossága Feszty Árpád A magyarok bejövetele című körképe.

A körkép műfaját a XVII. század környékén Robert Baker brit festőművész szabadalmaztatta. Lényege, hogy egy végtelenített, kör alakú vászonra festette a képet, melynek középpontjában állva a néző az ábrázolt táj vagy esemény részesének érezheti magát. Ezt az érzést fokozza a festmény és a néző közé épített előtér, amely egy terepasztalhoz hasonlóan összemossa a valóságot a képpel.

Feszty Árpád és körképe története tulajdonképpen 1891-ben, Párizsban kezdődött. A festőművész megnézte Detaille és Neuville kör alakú panorámaképét, a Napóleoni csatát. Akkora hatással volt rá a kép, hogy elhatározta, ő is készít egy ehhez hasonlót. Méghozzá a bibliai özönvíz történetét dolgozza fel. Apósa, Jókai Mór rábeszélte, hogy inkább a magyarok bejövetelét vigye vászonra, mivel közeledik a millenium éve.

Feszty a körkép témájának tanulmányozása végett elutazott a Vereckei-hágóhoz. Hazatérése után nekilátott nagyszabású munkájának, amelyben több festő is segítségére sietett. Négy éven keresztül készült a körkép, amit a nagyközönség a 1894. május 13-án láthatott először a Szépművészeti Múzeum helyén álló üvegkupolás épületben kapott helyet. Óriási közönség volt kíváncsi a képre, amely a maga százhúsz méteres hosszúságával, tizenöt méteres magasságával és a közel kétezer emberalak megjelenítésével egyszerűen lenyűgözte a látogatókat.

A vásznat később lebontották és Londonba szállították a Világkiállításra, ahonnan csak 1909-ben hozták vissza Budapestre. Mivel az épülő Szépművészeti Múzeum már elfoglalta a körkép eredeti helyét, így egy ideiglenes fa épületbe került a városligeti mutatványos bódék szomszédságába. Itt áll egészen a második világháború végéig, amikor egy gyújtóbomba zuhant rá és súlyosan megsebesítette a körképet. 1945. nyarán a megmaradt vásznat nyolc méteres csíkokra darabolták, fahengerekre göngyölték és raktárba szállították.

A tárolás is sokat rontott az amúgy is sérült körkép állapotán, melynek restaurálási folyamatai az 1970-es években kezdődtek. Ugyanis határozat született az Ópusztaszeri Nemzeti Történelmi Emlékpark építéséről, amelynek fő attrakciója a Feszty-körkép lenne. Ám 1979-ben leálltak a munkálatok. 1991-ben viszont egy lengyel restaurátorcsoport elvállalta a helyreállítást. Egy nemzetközi szakértő bizottság felügyelete mellett végezték munkájukat. A hiányzó képrészeket a Feszty család által megőrzött diaképek segítségével vetítették a vászonra, így az eredeti alkotást szem előtt tartva tudták pótolni őket. A körtermet modern technikával is felszerelték, mivel a lenyűgöző festmény és az előtte elterülő terepasztalszerű előtéren kívül hangeffektek teszik még inkább élethűvé.

Az újjászületett körkép felavatása 1995. július 14-én történt meg, majd augusztus 1-től a nagyközönség számára is megnyitották. Az azóta eltelt időben nagyjából hárommillió látogatója volt a körképnek, zömmel Magyarországról. De eddig a világ hatvannyolc országából is jártak vendégek Ópusztaszeren, hogy megnézhessék A magyarok bejövetelét.

A cikk eredeti megjelenése: 2011. 07. 14. www.nembulvar.hu

„Az ember szabadnak született, de mindenütt láncokat visel.” – kezdi e sorokkal legismertebb művét a híres filozófus. A felvilágosodás egyik meghatározó figurájának gondolatvilága rendkívüli hatással bírt az utókorra.

Rousseau a Vallomások című művében a következőket írja származásáról: „Genfben születtem 1712-ben mint Isaac Rousseau polgár és Susanne Bernard polgárnő gyermeke. Abból a nagyon szerény vagyonból, ami tizenöt gyermeke között oszlott meg, apámra jóformán semmi sem maradt, úgyhogy órásmesterségből kellett fenntartania magát. Ehhez egyébként kitűnően értett. Anyám, Bernard lelkész lánya, gazdagabb volt; szép és okos. Apám nem egykönnyen nyerte el.” Meggazdagodás céljából apja kalandos úton egészen Konstantinápolyig ment, azonban szegényen tért haza és Jean-Jacques születésekor a feleségét is elvesztette. A megözvegyült órásmester sajátos módon nevelte a fiát: a Vallomásokban olvashatjuk, hogy éjszakákon át olvasták – részben az édesanyjától maradt regényeket, részben klasszikus görög-római regéket, történetírókat.

Rousseau tíz éves volt amikor apjának el kellett menekülnie Genfből: polgári öntudatból párbajra hívott ki egy nemes kapitányt melynek következményeként száműzték. A fiatal Jean-Jacques először lelkész nagybátyja házába került, ahol a puritán erkölcs elsajátítása mellett latin ismeretét is bővítette, majd 1725 áprilisában egy igencsak primitívnek leírt vésnök inasa lett. Három évig lakott a vésnök házában, majd 1728. március 14-én elhagyta Genfet és Torinóba ment ahol koszt és kvártély fejében katolizált. E tíz esztendő alatt tanulta ki a zenetanárság, kottaírás mesterségét, valamint végigolvasta a 17–18. század ismert filozófusait: John Locke, Malebranche, Leibniz, Descartes, Voltaire, Fontenelle műveit.

1741-ben Rousseau Párizsba ment. A következőképpen ír erről a vallomásokban: „1741 őszén érkeztem Párizsba. Tizenöt arany készpénz, a Nárcisszus című vígjátékom és zenei tervem volt minden segélyforrásom, nem vesztegethettem tehát az időt” Párizsi évei alatt, Rousseau szoros barátságot kötött Diderot-val, aki akkortájt kezdte el szerkeszteni az Encikópédiát. Egy rövid ideig együtt béreltek egy kis lakást, amíg Diderot-t Levél a vakokról, 1749-ben megjelent művében leírt ateizmus miatt bebörtönözték. Szolidaritásként mindennap meglátogatta a Vincennes erődjében raboskodó filozófust. „Az egyik napon a Marcure de France volt velem, s ahogy jártamban átfutottam, rábukkantam a dijoni akadémiának a jövő évi díjra kitűzött pályatételére: „A tudományok és a művészetek fejlődése rombolta vagy javította-e az erkölcsöket?” Abban a pillanatban amint ezt elolvastam, egy másik világ jelent meg előttem és már emberré váltam.” A filozófus a pályázatra egy értekezést küldött be, melyben a tagadó válasz mellett foglalt állást: az ember magánerkölcseit és közéleti erényeit nemhogy nem javította, hanem tönkretette az európai civilizáció fejlődése, a tudományok és a művészetek fejlődése. Az értekezés 1750–ben jelent meg – megnyerte a dijoni akadémia díját és a filozófustársak ellenszenvét.

Az akadémiai díj elnyerés után Rousseau feladta addigi életvitelét, hogy ezentúl az ő maga által megfogalmazott elvek szerint, egyszerűen éljen: még óráját is eladta, arra hivatkozva, hogy ezentúl nem lesz szükség arra, hogy tudja mennyi az idő. Ezekben az években a francia felvilágosodás haladás-hite, a tudományok népszerűsítésének, a szellem szabadsága és az egységes Európa eszméi ellen küzdött. Rousseau második esszéjét – Értekezés az emberek közti egyenlőtlenségek eredetéről és alapjairól – ugyancsak a dijoni akadémia pályázatára írta 1754-ben, a „genfi polgár” aláírással. Ezúttal az értekezés amely tagadta a tulajdon, az egyenlőtlenség természetjogi megalapozottságát, nem nyert díjat. Rousseau a műből egy tiszteletpéldányt küldött Voltaire–nak. Voltaire a következőket írta a műről: „Íme egy koldus filozófiája, aki azt szeretné, hogy a szegények kirabolják a gazdagokat.” E levélváltás után Rousseau és Voltaire végképp összevesztek. 1756–ban Rousseau Montmorency-ba költözött, Madame d'Épinay kastélyába. Itt írta meg legfontosabb műveit: az Új Héloïse-t, A társadalmi szerződést és az Emilt. A genfi tanács elégette műveit, ugyanakkor parancsba adta, hogy ha Rousseau a városba találna jönni, tartoztassák le. Rousseau-nak sikerült elmenekülnie Angliába, ahol David Hume fogadta be.

Angliában eleinte úgy tűnt minden rendben van Rousseau életében: nagy társasági sikerekben volt része, III. György pedig évjáradékot ajánlott fel neki. Azonban ezidőtájt Rousseau-t súlyos üldözési mánia vette hatalmába, amely végül teljesen az őrületbe kergette. Még Hume-ot is meggyanúsította, hogy életére próbált törni. Végül annyira elhatalmasodott fölötte a betegsége, hogy elszökött és illegálisan visszatért Franciaországba. Párizsban, majd Ermeonville-ben élt. Utolsó művét a Vallomásokat 1778-ban fejezte be. 1778. július 2-án halt meg, néhány nappal Voltaire után. Rousseau földi maradványait – Voltaire hamvaival együtt – a forradalom idején, a Panthéonba vitték. Később azonban, a francia felvilágosodás szellemiségének megsemmisítése jelképeként, mindkettejük hamvait a Szajnába dobták.

A cikk eredeti megjelenése: 2011. 07. 02. www.nembulvar.hu

„Mi dolgunk a világon? Küzdeni erőnk szerint a legnemesbekért.” 156 éve halt meg e sorok szerzője, Vörösmarty Mihály. A magyar irodalom egyik klasszikus alakjának olyan műveket köszönhetünk, mint a Szózat, a Csongor és Tünde vagy A vén cigány.

Vörösmarty Mihály 1800. december 1-jén született Pusztanyéken, mai nevén Kápolnásnyéken. Szegény családból származott. Tizenhét éves volt édesapja halálakor, ami nehéz anyagi helyzetbe sodorta a költőt. Kénytelen volt állást vállalni: a Perczel családhoz szegődött nevelőnek a Bonyhád melletti Börzsönypusztára. Az itt töltött évek alatt reménytelenül szerelmes volt Perczel Adélba (Etelkába). A nagy társadalmi különbség miatt nem jöhetett létre semmilyen komolyabb kapcsolat kettejük között.

1826-ig foglalkozott a Perczel gyerekek nevelésével, utána már csak az irodalomnak élt. A kor legjelentősebb tudományos folyóiratainak, mint a Tudományos Gyűjtemény, melléklapja, a Koszorú és az Athenaeum szerkesztője volt. A Magyar Tudományos Akadémia alakuló ülésén, 1830. november 17-én tagjává választotta. 1843-ban nősült meg, a nála huszonhat évvel fiatalabb Csajághy Laurát vette feleségül, négy gyermekük született. 1855. november 18-án több évnyi betegeskedés után Pesten halt meg.

Vörösmarty már egész fiatalkora óta írt verseket. Első költeményei fő témáját a család, diákélet és barátság alkotta, későbbiekben pedig a szerelem és a hazafias érzés. 1823-25-ig dolgozott honfoglalási eposzán, a Zalán futásán, amivel első irodalmi sikerét érte el. Ennek hatására döntötte el, hogy életét az írásnak szenteli.

A Tünde keresztnév megalkotása is Vörösmarty érdeme.1830-ban jelent meg Csongor és Tünde című legjelentősebb drámai költeménye. A tündéries mesejáték a kor népszerű műfaja volt. Vörösmarty igyekezett ezt a keretet filozofikus tartalmakkal megtölteni: a boldogságkeresés a mű elsődleges témája. Kortársai tetszését nem nyerte el a Csongor és Tünde. Kölcsey Ferenc úgy nyilatkozott, hogy harmadik olvasás után értette meg. Mindenestre az utókor Vörösmartyt igazolta, a Csongor és Tünde a mai napig kötelező olvasmány a középiskolákban.

Az 1830-as években a költő irodalmi tevékenységét politikai színezet is gazdagítani kezdte. A reformmozgalmak mélypontja, az 1832-36-os országgyűlés feloszlatása ihlette második nemzeti énekünket, a Szózatot. Nemcsak esztétikai megformáltsága, hanem erkölcsi tartalma, a hazaszeretet, hűség, összetartozás gondolata, a múlt vállalása, a jelen és jövő alakítására való buzdítás tette örökérvényűvé a Szózatot.

Lírai alkata lévén Vörösmarty életművéből a szerelmes versek sem maradhattak ki. A Késő vágy című elégiáját Etelka ihlette 1839-ben. A vers keletkezése egy halványulni látszó szerelem újraizzását mutatja be. Az 1843-as Ábránd című költemény feleségéhez íródott. Egy irodalomkritikus azt mondta róla hogy „az Ábránd a világirodalom alighanem egyik legszebb romantikus szerelmi költeménye.” A Laura-szerelem másik ismert verse A merengőhöz. Ebben a költeményben hangzik a szállóigévé vált mondat: „ábrándozás az élet megrontója”.

Vörösmarty mindemellett bordalokat is írt. Az egyik legismertebb a Keserű pohár. Az operarajongóknak biztos ismerősen cseng, „ha férfi lelkedet egy hölgyre feltevéd”. Kevesen tudják, hogy Erkel Ferenc Bánk bán című operájának Keserű bordala Vörösmarty verse..

A költő utolsó befejezett költeménye A vén cigány. A „Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal” refrén bordal-keretet ad a költeménynek, de tulajdonképpen rapszódia a műfaja. A vén cigány talán a költő legtöbbféleképpen értelmezett műve. Kortársa, Gyulai Pál szerint a „megrendült agyú költő” nem egészen világos alkotása. Vörösmarty ezzel a versével meghaladta korát, csak a 20. században vált értelmezhetővé.

Életműve alapján Vörösmarty Mihály méltán tartozik a legnagyobb magyar irodalmárok közé. Költészetének sokszínűsége vitathatatlan. Drámák, eposzok, epigrammák, elégiák, elbeszélő költemények, ódák, bordalok, rapszódiák egyaránt szerepelnek művei között. Méltatását talán a Gondolatok egy könyvtárból utolsó sorával lehetne lezárni: „ez jó mulatság, férfi munka volt”.

A cikk eredeti megjelenése: 2011. 11. 19. www.nembulvar.hu

A köztudatban Garay János Az obsitos költőjeként, Háry János alakjának megteremtőjeként maradt halhatatlan, de valójában sokkal több kinccsel gyarapította a magyar kultúrát, és nemcsak az irodalomtörténetet.

Kevesen tudják, hogy a „bikavér” elnevezést előbb használták a szekszárdi borokra, és csak később az egriekre. Erre az írásos bizonyíték Garay János 1846-ban készült Szegzárdi Bordal című versében található, mivel ő használja elsőként e kifejezést az ízletes nedűre. „Mint a legszebb kék leányszem,/ Mint a nyájas, őszi ég,/ A szegszárdi szőlőfürtnek/ Szeme olyan tiszta kék;/ S hogyha már szőlőkorában/ Ily varázsjátékot űz:/ Hogy ne volna hát borában/ Hogy ne volna égi tűz!/ Töltsd pohárba, és csodát látsz!/  Színe mint a bikavér,/ S mégis a gyöngy, mely belőle/ Fölragyog, mint hó, fehér. /És a tőke, melyen termett/ Nemde, oly zöld, mint a rét?/ Hol leled föl szebben együtt/ Szép hazánk háromszínét?”

Garay János Szekszárdon született 1812. október 10-én. Családja ugyan kisnemesi származású, de édesapja már polgári életet élt: kereskedő és városi közgyám volt Szekszárdon. Házukban otthonos volt az új magyar irodalom, és Garayban hamarosan megmutatkozott a költői hajlam. Az otthoni és pécsi iskolák után Pestre ment továbbtanulni. Előbb orvostanhallgatónak készült, de hamarosan átiratkozott a bölcsészetre, mert hivatásos író akart lenni. Huszonegy éves korától kezdve különböző folyóiratoknál, újságoknál dolgozott. Korai költői sikereivel egyidejűleg derült ki, hogy kitűnő riporter, publicista, aki nélkülözhetetlenné teszi magát a szerkesztőségekben.

Tulajdonképpen ő az első igazi, élethivatásszerű újságíró a magyar sajtótörténetben. Mint költő a harmincas évek derekán csatlakozott a romantikusokhoz. Vörösmarty hatására írta Csatár című, Hunyadi Jánosról szóló hőskölteményét, amely hírnevet hozott Garaynak. A nemzeti múlt mozzanatai is megörökítette: az Árpád-házi királyokról egész balladafüzért írt. Elbeszélő költészetében felvonultak gyermekkori emlékei, a Szekszárd vidéki helyi regék, a Dunántúl, a Balaton meséi és mondái. A Dunántúl alakjainak idézése közben bukkant a nagyotmondó Háry János alakjára, és kivételesen szerencsés ihletben írta meg Az obsitost, amely valóban remekmű: egy embertípus mulatságosan művészi rajza, s általa a népi szemlélet kitűnő ábrázolása.

Költészetének java része ma már inkább irodalomtörténeti emlék, mintsem élő irodalom, ámbár egy-egy üde hangú regéjét, népi hangvételű verses történetét mindig újra felfedezhetjük. Verseit többek között Liszt és Erkel zenésítette meg, míg Háry Jánosról szóló meséjét Kodály Zoltán foglalta daljátékba. Nem felejtkezhetünk meg újságcikkeiről, karcolatairól, publicisztikájáról. Ezekben egy igen tehetséges újságíró igazi írói erővel vall korának jellemző apróságairól. Hozzáfogott az első magyar irodalomtörténeti és nyelvészeti egyetemi tankönyv megírásához, de munkája befejezetlen maradt. Írói sikerei ellenére családjával együtt nagy szegénységben élt, utolsó éveiben vakon dolgozott. Pesten hunyt el 1853. november 5-én.

A cikk eredeti megjelenése: 2011. 10. 10. www.nembulvar.hu

Gaudí mesterműve a Sagrada Família, avagy A szent család engesztelő temploma, ami vitathatatlanul Barcelona egyik jelképe - jelenleg ez a világon az egyetlen épülő műemlék.

Antoni Plàcid Gaudí i Cornet 1852. június 25-én született a spanyolországi Reus-ban. Szülei Francesc Gaudí i Serra rézműves és Antonia Cornet i Bertran voltak. Az építészet iránt érdeklődő kovácsinas fiú 1869-ben Barcelonába ment tanulni, de többszöri megszakítás után csak 1878-ban fejezte be a Tartományi Építészeti Főiskolán. Az egyetem rektora végzésekor azt mondta: "Még nem tudjuk, hogy bolondnak vagy zseninek adjuk-e a diplomát. Majd az idő eldönti".

Gaudí ezután viktoriánus stílusban tervezett, a barcelonai Parc de Ciudadella bővítésénél a kertépítészet új, szintkülönbségekkel, szobrászati díszekkel és vízeséssel gazdagított típusát hozta létre. A spanyol gótikára és a mór mudejár stílusára támaszkodva sajátságos épületeket emelt, amelyek szerkezetükben és díszítményeikben sajátos párhuzamot mutatnak az európai szecesszióval. Egyes szakírók ezt „katalán modernizmusnak” nevezik.

Építészeti terveit bemutatták az 1878-as párizsi világkiállításon, itt figyelt fel rá a gazdag textilgyáros Eusebio Güell gróf, aki pártfogója, mecénása és barátja lett. Gaudí épületei a mór stílust, a gótikus és iszlám építészet spanyolos keveredését idézik, mint a Vicens- és a Güell-ház Barcelonában, az El Capricho Santander mellett. Ezután történelmi stílusokkal kísérletezett: az astorgai püspöki palotát, a leóni Casa de los Botinest a gótika, a barcelonai Calvet-házat a barokk ihlette, az 1888-ban épült Colegio Teresiano parabolaíves folyosói középkori kolostorkerengőt idéznek.

1902 utáni műveit már nem lehet a hagyományos stílusokba sorolni. Épületei ezután csak saját anyagukat és szerkezetüket jelenítik meg, térszerkezetük is újszerű, s természeti vagy vallási jelképeket tartalmaznak. Gaudí e munkái során dolgozta ki külső vagy belső támpillérek nélküli szerkezeteit. Saját leleménye az épület szilárdságát növelő hullámos fal. Finoman megmunkált részletek harmóniája jellemzi műveit, a színeknek nagy súlyt adott, ikonográfiai eszközként bánt velük. Épületeinek megvalósult részleteit olykor visszabontatta, még jobb megoldást keresve. Legtöbb művéhez ő maga készítette a belsőépítészeti munkákat, bútorokat, sőt, míves csempéket is.

Gaudí jelentős szerepet vitt a Renaixensában, a katalán művészek és kézművesek mozgalmában, s annak politikai pártjában, amelyet a spanyolellenes katalánizmus jellemzett: a madridi kormány által elnyomott katalán életformát próbálták feleleveníteni. A mozgalom vallási jelképe a barcelonai Sagrada Familia templom lett, amelyet 1882-ben kezdett neogótikus stílusban építeni Francisco del Villar. A munkák irányítását 1891-ben átvevő Gaudí mindent áttervezett, s egész további életében ezen dolgozott, de haláláig sem készült el vele.

A homlokzat Krisztus születésének szimbólumait tartalmazza, a spanyol barokkra emlékeztető gazdagsággal. A keleti szárny 1891 és 1900 között, a nyugati szárny 1954 és 1985 között épült. Ma is épülő tornyai közül a legmagasabb (az eredeti tervek szerint) 170 méter magas lesz. Gaudí halálakor csak a keleti homlokzat és egy torony volt kész.  Az építkezés Gaudí tervei és modellje alapján ma is folyik, elkészülte után feltehetően a világ legnagyobb bazilikája lesz. Az El Periodico de Catalunya napilap szerint 2006-ban ez a templom volt Spanyolország leglátogatottabb idegenforgalmi nevezetessége, több, mint 2 millió belépőjegyet adtak el az idelátogató turistáknak. 2005-ben a Születés Kapuja felőli homlokzatot az UNESCO Világörökség részévé választották.

Gaudí a munka során egyre buzgóbb hívő lett, 1910 után csak e templommal foglalkozott, remeteként élt az építkezésen, s házról házra járva gyűjtött a költségekre. 40 évet dolgozott a rendhagyó épületen, életének utolsó 15 évét csak ennek a munkának szentelte. A legenda szerint a tervek annyira bonyolultak és nagyszabásúak, hogy az építkezés befejezhetetlen. "Az ügyfelemnek nem sietős" - viccelődött Gaudí amikor már sehogy sem akart készen lenni az építmény. A sors fintora, hogy épp a „szerelme” felé igyekezett, hogy felügyelje az aznapi munkát, mikor a templom előtt 1926. június 7-én Gaudit elütötte egy lóvontatású villamos. Június 12-én temették el pápai engedéllyel a Sagrada Família kriptájában.

A cikk eredeti megjelenése: 2010. 02. 06. 25. www.nembulvar.hu

„Hazámat, nemzetemet mindig lángolva szerettem; magyar lenni büszkeségem volt, lesz örökre” – vallotta Kölcsey Ferenc, kinek jelentősége legalább annyira beletartozik a kor politikatörténetébe, mint az irodaloméba.

Kölcsey Ferenc 1790. augusztus 8-án született Sződemeteren. Nemesi család sarja volt, édesapja Kölcsey Péter, édesanyja Bölöni Ágnes volt. Állítólag a hét ősmagyar törzsfő egyikétől, Ond vezértől származott (amiként egy évszázaddal később Ady is úgy tudta magáról, hogy Ond vezér kései unokája). Szülei művelt emberek, apja tekintélyes jogtudós, az antik és a klasszikus francia irodalom otthonos az isten háta mögötti falusi kúriában. Kölcsey kisgyermek korától fogva tudott a magyar anyanyelven kívül anyanyelvi biztonsággal latinul és franciául. Később, a középiskolai évek alatt jól megtanult németül és görögül is. Apja akkor halt meg, mikor fia 5 éves volt, ezért Kölcseyt édesanyja Debrecenbe küldte iskolába, ahol 14 éven át tanult. Közben a feketehimlő egész életére betegessé tette, bal szemére megvakult, és kihullott a haja. (Huszonnégy éves korában már arról írt, hogy túl van minden szerelmi képzelgésen és annyira szemérmes, hogy korai szerelmes versei ellenére sem tudunk semmit legbizalmasabb magánéletéről.) 12 éves korában édesanyja is meghalt, ezután a háztartást Panni néni, a család régi, hű szolgája vezette, s gondját viselte mind neki, mind három testvérének. A megyei hatóság az árva gyermekek gyámjául Gulácsy Antalt nevezte ki, némi anyagi támogatással ő is segített a családon.

Kölcsey 13 éves korában írta első verseit. Még 1805-ben, Csokonai Vitéz Mihály temetésén ismerkedett meg Kazinczy Ferenccel, akinek barátsága nagy hatással volt rá. Nagyjából ettől az időtől fogva Kazinczy legfőbb oktatója és példaképe lett Kölcseynek. Miután befejezte tanulmányait a Debreceni Református Kollégiumban, Pestre ment törvénygyakorlatra, azonban ügyvédi vizsgára már nem jelentkezett: feladta a jogi pályát az irodalomért. Álmosdra vonult vissza kis birtokára, s ott gazdálkodva, egyedül tanulmányainak élt. Mindemellett gondoskodott öccseiről is.

Kazinczy levelezős irodalmi körének Kölcsey lett az egyik legfontosabb és a legképzettebb tagja. Kazinczy pesti barátai közül csak Szemere Pállal tudott lélekbeli kapcsolatot találni, összekötötte őket nagy műveltségük és kritikai hajlamuk. Kölcsey az irodalom további fejlődésére nélkülözhetetlennek tartja a rendszeres kritikát. És el is kezdte felmérni az élő magyar költészetet. A közönség kezdetben mint kritikust és irodalmi vitatkozót ismerte meg. A Kazinczyt támadó Mondolatra ő és Szemere válaszolt, méghozzá a kritikákhoz hasonló harcias hangon.

Kölcsey 1826-ban Pestre utazott, ahol megalapította az Élet és Literatura című folyóiratot. Az 1829. évi tisztújításkor a megye főispánja, báró Vay Miklós Kölcseyt tiszteletbeli aljegyzőjévé tette, a Magyar Tudományos Akadémia igazgatósága pedig Pozsonyban, 1830. november 17-én, a nyelvtudományi osztály vidéki rendes tagjává nevezte ki.1832-ben Szatmár megye főjegyzőjévé, ugyanabban az évben november 6-án országgyűlési követté választották. Mint politikus a reformok híve volt, küzdött Erdély és a részek visszacsatolásáért, az alkotmánynak a nép felszabadításával korszerűsített átalakításáért és a magyar nyelv jogaiért.

Hazatérése után többet politikai közszereplést azonban nem vállalt, kizárólag az irodalomnak élt. 1836. november 12-én a Kisfaludy Társaság alapító tagja lett. Utolsó nagy műve, Wesselényi védelme, melyet barátja hűtlenségi perében készített, kimerítette erejét. Rendkívüli tisztességére és megbecsültségére utalva, Wesselényi így emlékezett meg róla: „Nem közénk való volt”. Halála hirtelen következett be. Egy hivatalos útja alkalmával szekéren utazva viharos zápor érte, meghűlt és egyheti betegeskedés után 1838. augusztus 24-én meghalt Szatmárcsekén.

Még 1823. január 22-én tisztázta le Hymnus, a' Magyar nép zivataros századaiból című nagy költeményét, amely Erkel Ferenc zenéjével Magyarország nemzeti himnusza lett. E napot 1989 óta a Magyar kultúra napjaként ünnepeljük. A mű eredeti kéziratát Kölcsey saját kezű aláírásával az Országos Széchényi Könyvtár őrzi. Hogyan vált a Hymnus himnusszá, azaz egy nemzet azonosságtudatát kifejező közösségi énekké? Kölcsey műve előtt két középkori eredetű egyházi népének töltötte be a nemzeti ének szerepét: a Boldogasszony, anyánk...Szűzanyához, a magyarok védőszentjéhez fohászkodik, az Ah, hol vagy magyarok tündöklő csillaga... kezdetű pedig Szent Istvánhoz és a magyar szentekhez szóló ének. Az irodalmi közvélemény hamar felismerte Kölcsey versének jelentőségét, de azt is, hogy nemzeti énekké csak megzenésítés után válhat. Bartay Endre, a Nemzeti Színház igazgatója 1843-ban a Szózat, 1844-re pedig a Himnusz megzenésítésére írt ki pályázatot. A felhívásra tizenhárom pályamű érkezett, s a bizottság elnöke, Egressy Béni 1844. június 15-én Erkel Ferencnek ítélte a fődíjat. Az első nyilvános bemutató július 2-án történt a Nemzeti Színházban.

A cikk eredeti megjelenése: 2010. 08. 08. www.nembulvar.hu

1941. augusztus 4-én halt meg Babits Mihály a budapesti Siesta-szanatóriumban. Életműve gazdag örökségünk, mivel egy személyben volt költő, író, műfordító, tanár, a Nyugat főszerkesztője és kuratóriumi elnök.

„Szekszárdon születtem, színésznőt szerettem” – összegezte alliterálva Karinthy az Így írtok ti-ben „Babits Bihály” életét. 1883. november 26-án látta meg Babits Mihály a napvilágot a dél-dunántúli megyeszékhelyen. Édesapja törvényszéki bíró volt, többször áthelyezték, emiatt gyakran költözött a család. Édesanyja, Kelemen Auróra rendkívül művelt, verskedvelő hírében állt (könyv nélkül tudta az Anyegint és a Toldi szerelmét), így volt honnan örökölnie az irodalom szeretetét fiának. Babits Pesten és Pécsen végezte az elemi iskoláit. Ötödikes gimnazista volt, amikor édesapja meghalt. Így a család visszatért a szekszárdi házba, ahol a nagymama (Rácz Innocentia, akit a költő Cenci néniként emleget a Halálfiai című művében) fogta össze a családot.

Érettségi után Babits a Pázmány Péter Tudományegyetemen magyar-francia szakos hallgató lett és stílusgyakorlat órákon összebarátkozott Juhász Gyulával és Kosztolányi Dezsővel. Már diplomázása előtt írt verseket, ám eleinte nem gondolt a nyilvánosságra. 1906-tól tanárként kezdett dolgozni, többek között Baja, Szekszárd, Pest, Újpest és Szeged városában, sőt Fogarason is megfordult. Ekkor jelentek meg első művei a Nagyváradon kiadott A Holnap című antológiában. Fekete ország című versével nagy botrányt kavart, mert Ady Endre Fekete zongorájához hasonlítva érthetetlennek találták. Babitsot érzékenyen érintették a kritikák és Itáliába utazott kikapcsolódni. Itt határozta el, hogy lefordítja Dante Isteni színjátékát.

1909-ben jelent meg első kötete Levelek Iris koszorújából címmel. Első korszakára az antik görög irodalom formáinak megjelenítése volt jellemző. 1912 utáni verseit a keresztény irodalom műfajainak, a zsoltárnak imitálása határozta meg. 1913-ban jelent meg fantasztikus regénye, A gólyakalifa és ez évben kezdte el az Isteni színjáték fordítását. Utóbbiért az olasz állam kitüntette és megkapta a San Remo-díjat.

Babits és Ady a korszak két nagyhatású költője volt és életpályájuk is sok hasonlóságot mutat: ugyanis a csendes esztéta Babits a világháború hatására a politika felé fordult, akárcsak Ady. Babits is vonzotta a botrányokat, bár alkatából adódóan ez igen meglepő: az 1916-os Játszottam a kezével című verséért hazafiatlansággal vádolták, következő évi Fortissimoért pedig istenkáromlás miatt perbe fogták. Így Babits kénytelen volt értelmezni saját költeményét, ami Ady Endrével is gyakran megesett.

Babitsot a per után eltávolították tanári állásából és a Nyugat munkatársává vált. 1921-ben házasodott össze Tanner Ilona (művésznevén Török Sophie) költővel, aki korábban Szabó Lőrinc menyasszonya volt. Gyermekük nem született, de csecsemőkorában örökbe fogadtak egy kislányt (akinek igen sanyarú sors jutott, mivel anyja halála előtt kitagadta az örökségből.) A család Esztergomban vett nyaralót, ahol igen sok időt eltöltöttek, mivel a szép környezet gyakran megihlette Babitsot.

1927-ben Baumgarten Ferenc végrendeltében rossz sorsú költők számára alapítványt hozott létre és Babits lett a kuratórium elnöke. Két év múlva a Nyugat főszerkesztőjévé lépett elő. Életének talán legboldogabb periódusa volt ez az időszak, amely egészen addig tartott, amikor gégerákot diagnosztizáltak nála. A betegség igencsak rányomta bélyegét költészetére és pesszimizmusba fordultak művei. 1938-ban gégemetszést hajtottak végre, ami után képtelen volt megszólalni, ezért az úgynevezett beszélgetőfüzetein keresztül érintkezett a külvilággal. Babits Mihály 1941. augusztus 4-én halt meg Budapesten.

Bálint György a fiatalok nevében így búcsúzott tőle: „Nagy nevelő volt. Azt hiszem, nincs igazán értékes magyar írója az utolsó húsz esztendőnek, aki nem tanult tőle. A harmincas évek végén, a negyvenes évek küszöbén, a szellemi értékek rohamos pusztulásának korszakában sok fiatal magyar íróra nevelő erővel hatott a tény, hogy Babits Mihály él. [...] Fiatal írók kezében sokszor állt meg a toll egy pongyola gondolat, egy laza mondat közben, ezzel a zavart kérdéssel: „Mit szólna ehhez Babits?”

Babits Mihály halálának évfordulója alkalmából a költő alábbi gondolatával zárom soraim: „Megmondom a titkát, édesem a dalnak: /Önmagát hallgatja, aki dalra hallgat. /Mindenik embernek a lelkében dal van, /és a saját lelkét hallja minden dalban. /És akinek szép a lelkében az ének, /az hallja a mások énekét is szépnek.”

A cikk eredeti megjelenése: 2009. 08. 04. www.nembulvar.hu

„Jót s jól! Ebben áll a nagy titok. Ezt ha nem érted, szánts és vess; s hagyjad másnak az áldozatot”- írta Kazinczy Ferenc, aki egész életében igyekezett jobbá tenni a magyar nyelvet.

1759. október 27-én Érsemjénen született Kazinczy Ferenc. Régi nemesi családból származott, édesapja táblabíró volt. Szülei irodalomkedvelő hírében álltak, így nem volt kétséges, hogy iskolába járatják gyermeküket. Kazinczy már kisgyerekként fogékony volt a művészetek irányába és ötévesen írta első levelét. Pár hónapig a debreceni református kollégiumba járt, Késmárkon tanult latinul és németül, tíz évig pedig a sárospataki kollégium diákja volt, ahol autodidakta módon sajátította el az ógörög nyelvet. 1773-tól főiskolára járt retorika szakra, majd ehhez társult a jog, a teológia és a francia.

Az Eperjesen töltött jogi gyakorlatáról így emlékezett: „Szerelmesen s a legtündéribb tájon, melyet képzelhetni, s könyveim birtokában, Eperjesen éltem életem legtündéribb szakát.” Kazinczy a joggyakorlat mellett sokat foglalkozott művészetekkel: táncolni, fuvolázni, festeni tanult és sokat olvasott, különösen a német írókat kedvelte.

1787-ben részt vett a Magyar Museum című folyóirat megindításában, de Batsányi János átírta az előszavát, így szakított a lappal és Orpheus címen saját kiadványt alapított. Súlyosan megbetegedett, már a halálhírét is közölték, ám hirtelen jobban lett és meggyógyult. Ez az időszak további kellemetlenségeket is rejtegetett, ugyanis belekeveredett a Martinovics Ignác-féle összeesküvésbe és börtönbe zárták, majd fél évvel később halálra ítélték, amit végül várfogságra enyhítettek. Budáról Brünnbe, a spielbergi várbörtönbe szállították, onnan Kufsteinbe, majd Munkácsra. 2387 nap fogság után kegyelmet kapott. A Fogságom naplója című művében megörökítette a nedves, föld alatti várbörtönökben átélt élményeit.

Szabadulása után nem maradt más vagyona, mint a bányácskai domb, csekély szőlővel, melyet ő csak Széphalomnak hívott. Miután egy súlyos betegségből felépült, feleségül vette gróf Török Zsófiát, Sophie-t. Anyagi gondokkal küzdött és rákényszerült, hogy könyvtárát eladja a Sárospataki Református Kollégiumnak. Ezután Kazinczy legtöbb idejét a magyar nyelv megújítására és nemesítésére fordította. Leveleiben és dolgozataiban fellépett a népiesség és laposság ellen.

Hatására a nyelvújítás országos üggyé vált. „Újítani a nyelven csak annak szabad, a ki a maga nyelvét nem csak tudja, hanem tanulta is, a ki a régibb és újabb classikusok munkáival ismeretes…” –vallotta. Széphalom az irodalmi élet központjává vált és olyan irodalmi nagyságok, mint Kölcsey Ferenc, Szemere Pál, Berzsenyi Dániel is Kazinczynak mutatták meg először kézirataikat. „Levelek áradnak szét a kis házból az ország minden részébe - a postaköltségeknek jelentős része van a nyomasztó adósságban, amelyet később Kazinczy özvegyére és gyermekeire hagy -, a levelek többnyire nem csak a címzett olvasta, tovább keringenek írók és irodalombarátok között, folyóiratokat pótolnak, irodalmi köztudatot teremtenek, nyelvet újítanak...” (Benedek Marcell)

„Én képzelhetetlenül szegényen élek” – írta Kazinczy. Utolsó éveiben Sátoraljaújhelyen a levéltárban iratok rendezésével foglalkozott. 1830-ban a Magyar Tudományos Akadémia tagjává vált. Egy évvel később Zemplén megyében kolerajárvány tört ki, melynek Kazinczy is áldozata lett 1831. augusztus 23-án.

Azonkívül, hogy Kazinczy Shakespeare-t és Goethe-t fordított, verseket írt, legnagyobb hagyatéka a levelezésben áll. Szerb Antal szerint Kazinczy „egyike volt a világirodalom legszorgalmasabb levelezőinek. Levelezésben állott mindenkivel, aki hosszú élete alatt valamelyest csak számba jött a szellemi Magyarországon, és levelezett mindenről, ami értelmes téma akkoriban felmerülhetett. A kor belső története szempontjából ezek a levelek megbecsülhetetlenek, és mint alkotások is Kazinczy legjobb művei.”

Radnóti Miklós 1942 májusában kelt levelében így írt: „A szobám falán három ’családi kép’ van, három fényképmásolat. Barabás egyik meglehetősen ismeretlen Arany-festményének másolata, ugyanerről a festményről külön a fej, és Simó Ferenc egy nemrégiben felfedezett festményének egy másolata az öreg Kazinczyról. A Kazinczy-képről csaknem mindegyik ’nem bennfentes’ látogatóm, de Aranyról is sokan megkérdezik: a nagybátyád? vagy a rokonod? Igen, felelem ilyenkor, Arany és Kazinczy. S valóban nagy- vagy dédnagybátyáim ők...”

A cikk eredeti megjelenése: 2009. 10. 27. www.nembulvar.hu