Kultúra minden mennyiségben

KultúrSokk

KultúrSokk

Los Angeles-i rémálom

2018. június 11. - Péntek Tünde

Faji zavargás dúlt az angyalok városában 1992 áprilisának végén: olyan jelenség történt, amely már hosszú évek óta nem jellemezte az Egyesült Államokat.

Az előzmény szorosan összefügg a modern társadalom technikai felszereltségével és kommunikációs szokásaival. A Los Angeles-i éjszakában négy fehér rendőr alaposan összevert egy letartóztatott fekete férfit, Rodney Kinget. Igaz, a vádlottnak már volt némi bűncselekmény a rovásán, illetve korábban is összeütközött a törvénnyel. A világ sok országában pedig a rendőri munkával járó feszültség ilyesféle szabálytalan levezetése valójában mindennapos.

41_1.jpg

Az Egyesült Államokban viszont két évszázados alkotmányos jogok védik a letartóztatottakat, és ebben az esetben az ügyet nem lehetett a szőnyeg alá söpörni. Egy polgár ugyanis, aki szemtanúja volt az esetnek, véletlenül keze ügyében tartotta a video felvevőjét, és rögzítette a verés perceit. A felvétel belekerült a tömegkommunikáció rendszerébe, és állásfoglalásra kényszerítette a nézőket. Egy kaliforniai bíróság végül felmentette a négy rendőrt. Továbbá egy másik hasonló eset is borzolta a kedélyeket: Reginald Denny, fehér kamionsofőr története, aki teherautójával kénytelen volt megállni egy piros lámpánál, ez pedig éppen a „Nyolc Adag Kokó Rémei” nevezetű banda területén helyezkedett el. Denny-t fekete suhancok kirángatták és agyonverték. Mindezt kamerák is vették, mivel a közelben forgatták a Terminátor egyik epizódját és helikopterről is filmeztek. Ezután a gettószerű, feketék lakta negyedek lakossága három napon át tombolt főként Los Angelesben, de Houstonban, Seattle-ben és Miamiban is érezhető volt az elégedetlenség.

40_1.jpg

Richard Rayner újságíró ekképp emlékezik a zavargás első napjára: „Egy reggel, ahogy a barátnőm lement a ház alatti garázsba, emberi ürüléket talált a kocsink szélvédőjén. Az ürüléket… gondosan eldolgozták: 120x60 centis, meglehetősen vastag, tökéletes téglalapot hordtak fel az üvegre.” Ez pedig még a ’barátságosabb’ atrocitások közé tartozott.  A feketék célpontjai közt vezető szerepet töltöttek be az ázsiai boltok; úgy érezték, a szintén „színes” ázsiai bevándorlók vagyonosodása még inkább hangsúlyozza a fekete lakosság viszonylagos szegénységét. Los Angelesbe végül kétezer Nemzeti Gárdistát vezényeltek, majd hozzájuk a tengerészgyalogság is csatlakozott – így sikerült leverni a forrongást.

42_1.jpg

A mérleg ötvennyolc halott: közülük huszonöt fekete, tizenhat latin-amerikai származású, nyolc fehér, két ázsiai, egy algériai, egy indiai vagy közel-keleti, összesen negyvennyolc férfi és öt nő. Emellett több száz sebesült és az anyagi kárt egymilliárd dollárra becsülték a szakértők.

Végül 1993. április 7-én a bíróság új döntést hozott a Rodney Kinget bántalmazó négy fehér rendőr ügyében. Az új ítéletben két rendőrt bűnösnek találtak. Ugyanakkor a Los Angeles-i rendőrség mind a négy rendőrt elbocsátotta állásából.

A cikk eredeti megjelenése: 2011. 04. 29. www.nembulvar.hu

A Napkirály pompája

Röviddel 77. születésnapja előtt halt meg 1715. szeptember 1-jén XIV. Lajos francia király, akit Napkirály és Nagy Lajos nevekkel illettek. 72 évig tartó uralkodásával ő a leghosszabb ideig trónon ülő király Európában.

1638. szeptember 5-én született huszonhárom gyermektelen év után XIII. Lajos francia király és Anna királyné (akit Dumas Három testőr című regényében megörökített) első utódja. A trónörökös világra jöttét valóságos csodának tekintették, ezért a szülők örömük és hálájuk jeleként Louis-Dieudonné (Lajos, Isten ajándéka) keresztnevet adták. Mondák szerint Lajosnak volt egy ikertestvére, akit börtönbe zárattak, arcát maszkkal elfedték. A Vasálarcos legendája igen csak megmozgatta a francia nép fantáziáját, bár valóságos tényekkel senki sem tudta alátámasztani a feltételezést.

11_7.jpg

1643-ban elhunyt XIII. Lajos és a négyéves gyermek örökölte a trónt XIV. Lajos Franciaország és Navarra király néven. Tizenhárom éves koráig édesanyja uralkodott helyette, aki főminiszterének az olasz Mazarin bíborost választotta. A tényleges hatalom az ő kezében összpontosult. Mazarint a francia nép megvetette idegen származása miatt, és úgy vélték, hogy túlságosan befolyásolja a királynét. Egy felkelés (Fronde) is kirobbant emiatt, de lényegi változás nem történt: Mazarin céltudatosan készítette fel Lajost a jövendő uralkodó abszolút szerepére. 1651-ben Lajost nagykorúsították, így anyja megbízatása véget ért. Mivel fiatal volt az uralkodáshoz, így a fő hatalmat Mazarin bíborosra ruházta. XIV. Lajos koronázása és ünnepélyes felkenése 1654-ben a reimsi székesegyházban történt.

1660-ban vette feleségül a király Mária Terézia infánsnőt, a spanyol uralkodó legidősebb lányát. Egy év múlva született meg a királyi pár fia, Lajos herceg, akit a nagy trónörökösnek (grand dauphin) neveztek. Ez évben halt meg Mazarin bíboros, és XIV. Lajos egyedül folytatta a kormányzást. Az államtanács tagjainak bejelentette, hogy a továbbiakban nem fog főminisztert kinevezni, hanem egyedül folytatja a kormányzást, önmaga főminisztereként. „Az állam én vagyok (L'état c'est Moi”) – hangzott el az ismert mondat.

13_8.jpg

Bár sokan kétségbe vonták képességeit, Lajos mégis határozottnak bizonyult. Anyjának azt írta egy levelében: „Nem vagyok olyan tökfilkó, amilyennek az udvaroncok hisznek”. Igen komolyan vette a politizálást és az ebből adódó kormányzati felelősséget. Európa legerősebb, leggazdagabb, legnagyobb népességű állama fölött uralkodott. Tehetséges és széles látókörű miniszterei segítségével Richelieu és Mazarin bíboros politikájára alapozva központosított abszolutista államot teremtett azzal a céllal, hogy Franciaországot Európa központjává tegye.

Párizs a Fronde-felkelés rossz emlékét idézte fel XIV. Lajosban, ezért a város melletti Versailles-ba költözött. A ma is álló palota már két évtizeden át épült, amikor Lajos 1682-ben ide helyezte át udvarát, de soha nem látta készen, mert mindig újabb és újabb ötletekkel állt elő, az építkezések haláláig folytak.

Az udvar és a király mindennapi életét a nagyrészt a spanyol szokásokból átvett, szigorúan meghatározott ceremónia szabályozta. Lajost fél nyolckor keltette az első kamarás, majd a dajkája lépett hozzá, csókkal köszöntötte. Ezután az udvari orvos vizsgálta meg, végigdörzsölte a testét, és inget cserélt rajta. Negyed óra alatt királyi test is felébredt, a főkamarás bevezette az udvaroncokat, és meghallgatták a királyi imát. Fél kilenc tájban kiszállt az ágyából, az első kamarás illatos vizet vagy borszeszt locsolt a király tenyerébe, hogy megmosakodhasson. Ezután felvette a papucsot és a házikabátot, a főborbély pedig levette a hálósapkát és a paróka viseléséhez alkalmatossá tette a haját, illetve kiválasztotta az aznapi parókát is. Minden másnap meg is borotválta. A következő helyszínre, a királyok is általában gyalog jártak. Ám jelen esetben épp fordított a dolog, ugyanis a királyi terembe toltak be egy olyan üreges széket, mely bársonnyal volt borítva, alatta pedig fajanszedény rejtőzött - ezen ülve végezte egészségügyi dolgát.

12_8.jpg

Miután fogadóképessé vált, elfogyasztotta reggelijét, ami két csésze tea vagy leves volt. Majd a bebocsátottak beszélgethettek az uralkodóval, miközben az megvált hálókabátjától, s a nappali inget, majd sorban a többi ruhadarabot (térdnadrág, selyemharisnya, gyémántos csatú, 26 centis magas sarkú cipő, zeke, kard rendszalag, kalap) is magára vette. A szigorú napirendhez időmérő eszközre is szükség volt, ezért a zsebórát, illetve a faliórákat az udvari főórás beállította. A műveletsort a közös ima zárta le.

XIV. Lajos megítélése ellentmondásos. Kiterjesztette az ország határait, de uralkodása végére elvesztette európai vezető szerepét, felvirágoztatta a művészeteket, de semmit sem törődött népének jólétével és hozzájárult a királyság későbbi bukásához. Uralmának ragyogása egész Európában irigységet és utánzási vágyat keltett, ő maga az abszolút monarchia jelképévé vált.

A cikk eredeti megjelenése: 2009. 09. 01. www.nembulvar.hu

Madame Tussaud panoptikuma

„Az utcáról belépve a látogató egy gazdagon dekorált, tükrös szalonban találja magát. Itt ül egy idős hölgy, akcentusa elárulja gall származását. Amikor mozdulatlan, azt hiheted, maga is a viaszfigurák egyike. Ő Madame Tussaud, egy hölgy, aki önmaga is látványosság.” (Részlet egy 1842-es útikönyvből)

Marie Grossholtz 1761. december 1-jén született Strassbourgban. Édesapja meghalt a hétéves háborúban, édesanyja egyik rokonuk, Philippe Curtius orvos házvezetőnője volt. Curtius kedvtelésből anatómiailag pontos viaszfigurákat készített. Egy herceg jóvoltából Párizsba költöztek, ahol csak e szenvedélyének élt Curtius és feladta orvosi munkáját.

37_1.jpg

Marie először parókakészítésből kereste a kenyerét. Állítólag a vendéghajhoz a tincseket kivégzettek fejéről vágta le. Mivel egy orvossal élt közös háztartásban és ősei között több hóhér is volt, így nem okozott gondot neki a holttestek látványa. Curtius segítségével már igen fiatalon megtanulta a mintakészítést és nagyon tehetségesnek bizonyult. Első komoly munkája Voltaire alakjának elkészítése volt, aztán Rousseau és Franklin következett. Figuráit látva, a francia királyi udvarba is meghívták: XVI. Lajostól és előkelő környezetétől számtalan megbízást kapott. Ám a történelmi események következtében átalakultak az igények és a megrendelők köre. Az 1789-es francia forradalom idején Marie halotti maszkokat készített. A kivégzett modellek fejeit gyakran a guillotine alól szedte ki, hogy megmintázhassa őket.

39_1.jpg

Ekkortájt ment férjhez Francois Tussaud mérnökhöz, ám frigyük nem volt hosszú életű. 1802-ben Marie elhagyta hitvesét és két gyermekével Angliába költözött. Már pár évvel korábban megörökölte Curtius viaszbábuit és őmaga is óriási gyűjteménnyel büszkélkedhetett, így ebből próbált megélni. Vándorkiállításaival járta a szigetországot éveken keresztül és ez meghozta neki a művészi elismerést és gazdagságot is. Bár 1822-ben a kiállítást szállító hajó elsüllyedt, de a bábukat sikerült megmenteni. 1835-ben értek véget a vándorévek és a haszonból meg tudta nyitni London belvárosában az első viaszbábu múzeumát Madame Tussaud. Az üzletvezetésben élete utolsó napjáig aktív szerepet vállalt, mivel a panoptikum kapujában belépőjegyeket szedett. Halála előtt Madame Tussaud magáról is készített egy viaszszobrot, amelyet a mai napig meg lehet tekinteni a londoni múzeumban. A híres bábukészítő 1850. április 16-án, nyolcvannyolc évesen hunyt el és múzeumát fiaira hagyta. Egészen 1967-ig egyenes ági leszármazottai vezették a múzeumot.

38_1.jpg

Manapság a brit főváros egyik kihagyhatatlan látványosságának számít, évente nagyjából két és félmillió turista keresi fel a londoni panoptikumot. Azonban Madame Tussaud múzeuma más nagyvárosokban is megtekinthető: Hong Kongban, Shanghaiban, Amszterdamban, Berlinben, Washingtonban, Las Vegasban, Los Angelesben és New Yorkban is. A kiállításokon történelmi személyeken kívül napjaink ismert emberei (színészek, énekesek, sportolók, politikusok stb.) mind-mind helyet kapnak. Évente több új figurával bővül a tárlat és azt mondják Hollywoodban, hogy az nem is igazi sztár, akiről nem mintáztak viaszbábut Madame Tussaud egyik panoptikumában.

A cikk eredeti megjelenése: 2011. 04. 16. www.nembulvar.hu

Louis Armstrong, a dzsessz királya

Nemcsak dzsesszmuzsikus volt, hanem szórakoztatóművész is, és a dzsessz elterjedése, valamint a fekete bőrű muzsikusok elfogadása nagy mértékben köszönhető munkásságának.

Louis Daniel Armstrong a hivatalos adatok szerint 1901. augusztus 4-én született New Orleansban (bár ő maga 1900. július 4-ére, az amerikai függetlenség napjára datálta születését.) Egyszerű new orleans-i néger környezetből származott; édesanyja és az utca nevelte. Hagyományos értelemben vett iskolába keveset járt, a híres-hírhedt Storyville-ben nőtt fel piszokban és zajban, szegénységben és betegségben, a zsebtolvajok, szajhák vásári prédikátorok, de nem utolsó sorban a jazz-zenészek városában is. Tinédzserévei kezdetén javítóintézetbe küldték, mert elsütött az utcán egy kölcsönvett pisztolyt. Az intézetben tanult meg kornettezni és ütőhangszereken játszani, s itt az akkoriban dzsessznek nevezett muzsikától eltérő zenei hagyományt tapasztalt meg: a díszítések és a személyes előadásmód volt az, amit az intézet utáni időszakban többletként tudott hozzátenni az akkori new orleans-i dzsesszmuzsikához. 1914-ben került ki az intézet falai közül, s akkor minden munkát kénytelen volt elvállalni, hogy eltarthassa édesanyját és húgát. Többek között volt szénkihordó és újságárus is, de a zene akkor már egyre fontosabbá vált számára. Már volt annyira birtokában hangszere ismerésének, hogy felkeresse az akkor még nyüzsgő város bandáit, és szép lassan felküzdje magát New Orleans zenei elitjébe.

18_8.jpg

Pályafutása 1917-ben kezdődött: New Orleansban King Oliver zenekarában kornettozott. 1922-ben Chicagóba már mint híres muzsikust hívták. 1924-ben feleségül vette a zenekar zongoristáját, Lillian Hardint, New Yorkba mentek, s itt Armstrong a Fletcher Henderson-zenekar tagja lett. Egy év után visszament Chicagóba, saját combókat alakított. Az évtized végére az egész országban keresett lett, felvételeket készített, stílusa a szóló virtuozitás irányába változott. Ebben az időszakban ragadt rá a Satchmo becenév, amely a Satchel Mouth (szabad fordításban Táskaszájú) szavak rövidítéséből ered, és amelyet hatalmas, trombitázás közben felfújt pofazacskóinak köszönhetett.

A harmincas években a kornettot trombitára cserélte fel. 1932- 33-ban tette első körútját Európában - zajos sikerrel. Zenei stílusának fordulatai, a klasszikus dzsessztől a swingig, a New Orleans-i stílusra jellemző kollektív improvizációtól a zenekarral kísért szolisztikus játékig, majd a visszatérés a kis létszámú együttesekhez (1940 után), nemcsak személyes pályájának, hanem a dzsessz történetének stíluskorszakait is jelzik. Csodálatos hangszertechnikai tudása kimeríthetetlen rögtönző képzelettel párosult.

22_6.jpg

Az idő múlásával Louis Armstrong arcizmai már lazultak, ezért nem tudta azt produkálni hangszerével, mint korábban, így egyre inkább áttért az éneklésre, hiszen abban is kivételesen tehetséges volt: a dzsesszben tökéletes hangszerként működő rekedt torokhangjával bűvölte el a közönséget. Egyedi előadásmódjában számtalan dal vált slágerré, köztük a Do You Know What It Means To Miss New Orleans és a What a Wonderful World, mely1968-ban a brit slágerlista élére került és közel fél évig le sem lehetett szorítani a listáról. Meg kell említeni, hogy ő volt az egyik első és legnagyobb scattelő is, azaz szöveg nélkül fantáziaszótagok artikulálásával énekelt. Több mint ötven filmben játszott és 1965-ben Budapesten is fellépett.

1971. július 6-án New York-i otthonában, álmában érte a halál. Kevés kivételtől eltekintve minden őt követő trombitás az ő nyomdokaiban haladt és halad, s így vagy úgy, de az utókor minden dzsesszmuzsikusa köszönhet neki valamit. A világ 2000-ben már megünnepelte születése 100. évfordulóját, 2001-ben pedig ugyanebből az alkalomból róla nevezték el szülővárosa, New Orleans repülőterét.

A cikk eredeti megjelenése: 2010. 08. 04. www.nembulvar.hu

Gilbert Bécaud, a „sanzon-gyáros”

Tíz éve halt meg a világhírű francia sanzonénekes, Gilbert Bécaud. „A jó dal titka a jó szöveg, ezért dolgozom mindig a legjobb szerzőkkel” - mondta egyik utolsó interjújában.

A francia sanzon egyik legnagyobbika Francois Gilbert Silly néven született Toulonban 1927. október 24-én. A helyi és a nizzai konzervatóriumban tanult zongorázni. Itt érte a második világháború kirobbanása, és tizenöt évesen csatlakozott az ellenálláshoz. A háború után kezdett dalokat szerezni, amelyet egy trióval adott elő 1950-ig. Az egyre sikeresebb Bécaud ezután turnézongoristának állt, így találkozott Edith Piaffal, aki felkarolta és elindította karrierjét. Ezen kívül mást is köszönhetett Edith Piafnak: általa ismerte meg Charles Aznavourt, aki nemcsak barátja, hanem pályatársa volt.

14_10.jpg

A sokoldalú Bécaud nemcsak mint temperamentumos énekes aratott sikereket, hanem hírnevet szerzett mint komponista, zongorista és színész is. Első sikere a Quand tu danses című dal volt 1953-ban. Következő évben a párizsi Olympia színpadán lépett fel, s ezen a pódiumon harminchárom alkalommal adott koncertsorozatot. 1996-ban az ő fellépésével avatták fel az újjáépített Olympiát, majd 1991. októberében ott tartotta utolsó hangversenyeit.

1961-ben született egyik legnagyobb slágere, az Et maintenant, amelyet a francia publikumon kívül az egész világ is megismerhetett - igaz, angol nyelven, What Now My Love címen. A dalt olyan zenészek tűzték műsorukra, mint Shirley Bassey, Sony and Cher, Elvis Presley vagy Frank Sinatra.

13_10.jpg

Legtöbben minden bizonnyal az 1963-as év egyik legnagyobb slágeréről emlékeznek Bécaud nevére: ekkor énekelte el ugyanis a Nathalie-t, amelyet egy bizonyos Natalja nevű orosz tolmácslány iránti szerelem ihletett. A dal a hidegháború kellős közepén egy orosz lányról szólt - hatására jellemző, hogy az addig viszonylag ritka női nevet akkoriban egyre több kislány kapta.

Bécaud írta a zenéjét a Babette háborúba megy című musicalnak Barbra Streisand számára, akárcsak a Párizsban száznál több előadást megért operának, az Opera d' Aran-nak is. Sikerrel szerepelt Amerikában is, a Broadway-n heteken át ment a műsora. 2000-ben rögzített Mon Cap című albumának megjelenését már nem érte meg.

Bécaud fénykorában évente gyakran kétszáznál többször lépett színpadra, de volt, amikor 250 hazai és külföldi koncertet adott. Nem meglepő, hogy „Monsiuer százezer volt” becenévvel illették. A francia - és általában európai - rajongói számára neve szinte ugyanazt jelentette, mint Elvis Presley az amerikaiaknak.

12_11.jpg

Gilbert Bécaud kétszer házasodott, öt gyerek apja volt. A kilencvenes években már leginkább válogatáslemezei jelentek meg, s egyre ritkábban lépett színpadra. A láncdohányos hírében álló Bécaud, tüdőrákban halt meg 2001. december 18-án Szajna partján lévő lakóhajóján. Párizsban, a Pére Lachaise temetőben helyezték végső nyugalomra.

Bécaud halálhíre nyomán a francia televízió- és rádióállomások rendkívüli adások sorában emlékeztek meg a közel fél évszázados színpadi karrierje során több mint négyszáz dalt szerző énekesről. „Pótolhatatlan embert és igazi barátot vesztettem el, nagyon szomorú a mai nap a számomra” - nyilatkozta Charles Aznavour.

A cikk eredeti megjelenése: 2010. 12. 18. www.nembulvar.hu

The Master

Az idei Oscar-szezon hemzsegett a nagyszerű filmektől és lenyűgöző alakításoktól – így a nagy számok törvénye alapján 1-2 érdemleges film kiesett a díj-szórásból. A The Master is erre a sorsa jutott, pedig a rendkívül felkavaró alkotás egy átlagos évben akár tarolhatott volna.

A The Master már a bemutatója előtt is nagy port kavart, mivel elterjedt róla, hogy a szcientológia történetét mutatja be és annak tanait erőlteti majd rá a nézőkre. A végeredményben azonban nyoma sincs a szcientológiának, viszont annál inkább a poszttraumás stressz betegségnek és a szekták tudatformáló erejének. A film rendezője az a Paul Thomas Anderson, aki öt évvel ezelőtt a Vérző olajat rendezte és második Oscar-díjához segítette az idén filmtörténelmet írt Daniel Day-Lewist. Akiknek tetszett a Vérző olaj, a The Master is kötelező alkotás. Akik azonban lehangoló élményként gondolnak vissza az elmúlt évtized legnyomasztóbb filmjére, számukra is ajánlott az újabb Anderson alkotás – mivel ilyen szempontból kicsit visszafogottabb. Viszont a nagyszerűségében igen is hasonló.

12_6.jpg

A történet középpontjában egy második világháborús veterán áll, aki képtelen felvenni a hétköznapi élet fonalát. Nem tud visszailleszkedni a társadalomba és problémái enyhítése végett az italba menekül. Azonban az utolsó utáni pillanatban egy hajón találja magát, ahol megismerkedik egy szellemi vezetővel. Miközben egyre inkább a mester bűvkörébe kerül, egyértelműen a gyógyulás útjára lép – bár a cél még mindig csak a szeme előtt lebeg, semmint elérhette volna. A mester családja ágállása ellenére a szívén viseli a megtört veterán sorsát. A filmben egy igen érdekes „barátság” történetét láthatjuk, amelynek a közvetlen környezeten kívül a mentális állapot is útjában áll. Továbbá bepillantást nyerhetünk egy pszichológiai eszközökkel dolgozó csoportosulás (nevezhetnénk közhelyesen szektának) felépítését és működését – ahol nem feltétlenül az a szellemi vezető és a főnök, akinek a nevével fémjelzik az újszerű tanításokat és aki az újságokból vagy a könyvek borítójáról visszamosolyog ránk.

11_5.jpg

Paul Thomas Anderson továbbra is azon rendezők sorába tartozik, aki minden színészéből képes kihozni a maximumot. Ha pedig világklasszisokkal dolgozik, akkor határ a csillagos ég. A The Master mindhárom főszereplőjét Oscar-díjra jelölték, amelyet habár egyikük sem nyert el, viszont semmiképpen sem nevezhetők veszteseknek. A háborús veteránt Joaquin Phoenix alakítja, akinek immár harmadik Oscar-jelölését hozta meg a film (A nyughatatlan és a Gladiátor után). Phoenix játéka egyszerűen döbbenetes, egyetlen pillanatra sem esik ki a görnyedt hátú, örökké őrült tekintetű karakterből. Véleményem szerint, ha nem Daniel Day-Lewis lett volna a vetélytársa Lincolnként, akkor mindenhol tarolhatott volna. Az idei gálán a férfi főszereplő kategóriában különösen erős volt a mezőny, hiszen ott volt Denzel Washington alkoholista pilótája, Hugh Jackman Jean Valjean-ja, Bradley Cooper bipoláris hőse mellett – és egy átlagos évben akár mindegyikük nyert volna, így idén szerencsétlen volt a csillagok állása számukra.

1_23.jpg

A mester szerepében az Oscar-díjas Philip Seymour Hoffmant láthatjuk (Capote című film főszerepéért nyert, Kételyért és Charlie Wilson háborújáért jelölték) és filmbéli feleségét Amy Adams alakítja (akit korábban A harcosért és Kételyért jelölték). Mindebből látszik, hogy Hoffman és Adams már többedjére játszott együtt (a színésznő is érintett a Charlie Wilson háborújában) és mindig sikerül maradandót alkotniuk és eljutniuk a legnívósabb díjátadókra – nomináltakként. Ez a The Master esetében sem történt másként és talán nem is ez lesz az utolsó közös filmjük. Talán Hoffman a korábbiakhoz képest inkább rutinból játszott és nem hozott annyira meglepő alakítást mint azt megszokhattuk tőle – bár ez csak annak az átka, mikor túl sokszor láthattunk egy színészt túl jól játszani. Adams viszont eddig pályafutása talán legjobb formáját hozta és az utóbbi éveket látva valószínűsíthető, hogy hamarosan számára is jut egy aranyszobrocskából. Azonban saját kategóriájuk győzteseivel szemben esélytelenek voltak: a legjobb férfi mellékszereplő díját Christoph Waltz vitte el a Django elszabadulban nyújtott alakításáért, melyet a film rendezője (Quentin Tarantino) kifejezetten neki írta, a legjobb női mellékszereplő pedig Anne Hathaway lett A nyomorultakban nyújtott lenyűgöző és felejthetetlen játékáért.

2_19.jpg

Tehát, díjak szempontjából a The Master az idei díjszezon egyik nagy vesztese volt. Azonban nem szabad elfelejteni, hogy európai berkekben mégiscsak nyerő, hiszen a Velencei Nemzetközi Filmfesztiválon elvitte a legjobb rendezés díját és a legjobb férfialakítást is Joaquin Phoenix és Philip Seymour Hoffmant kapta meg. A rendezőre jellemző rendkívül különös légkör ezt a filmjét is áthatja: a sötét hangulat érzékeltetése a színvilággal és az idegtépő zenével egyszerűen zseniális. Így mindenképpen érdemes megnézni a The Mastert, mivel legalább annyira világklasszis mint az idei győztesek. Mindössze rossz időpontban készült el.

 

The Master (2012)

Amerikai filmdráma, 144 perc

Rendező: Paul Thomas Anderson

Főszereplők: Joaquin Phoenix, Philip Seymour Hoffman, Amy Adams

Forgalmazó: Budapest Film Zrt.

A cikk eredeti megjelenése: 2013. 05. 14. www.nembulvar.hu

Térkép a csillagokhoz

Amikor először olvastam valahol a film címét, jó érzés töltött el és egy gyönyörű, felhőtlen nyári éjszakai égboltot láttam magam előtt. Amikor megnéztem a film bemutatóját, rájöttem, hogy nem egészen erről van szó, de egy Hollywoodban játszódó történet azért még csilloghat. Amikor pedig magát a filmet tekintettem meg, sok minden eszembe jutott, de annak semmi köze nem volt a szépséghez.

A Térkép a csillagokhoz több szálon futó, ám egészen hamar átlátható és összekuszálódó eseményáradatot mutat be. A történet középpontjában egy hollywoodi család áll: az édesapa sikeres pszichológus, aki legújabb könyvét reklámozza, az édesanya a kisfia színészkarrierjét egyengeti, a lányról pedig inkább senki sem beszél. Az édesapa egyik páciense egy kiégett színésznő (Havana), akinek édesanyja szelleme jelenik meg néha. Amikor Havana egy új személyi asszisztenst vesz fel, akkor indul be igazán a cselekmény és egy olyan végkifejlet felé vágtat, amelyhez vezető út minden képzeletet felülmúl…

1_21.jpg

Persze lehetett volna előre sejteni, hogy David Cronenberg nem az a fajta rendező, aki cukormázas, csillogó, romantikus filmeket ad ki a kezei közül. Általában a dolgok árnyoldalaira helyezi a hangsúlyt és nála éppen ellentétesen működik a „minden rosszban van valami jó” közhely. Mi több, szívesen jelenít meg filmjeiben eltorzult karaktereket, öncélúan erőszakos, durva és képmutató embereket, akik magas ívben tesznek mindenki másra. A Térkép a csillagokhoz halmozottan mutat be mindent, amivel korábbi alkotásaiban megdöbbentette a jó érzésű nézőket. Íme egy lista csak néhány filmbeli meghökkentő momentumról: kutyagyilkosság, drogozó tinédzser, piromániás, összeégett bőrű lány, gyermekét verő szülő, önmagát izgató meztelen férfi, megcsalás, lelki terror, gyerek gyilkosság, brutálisan véres gyilkosság, szellemek… Ha Az újságos fiú című alkotás azzal írta be magát a filmtörténelembe, hogy „ez az a film, amelyben Nicole Kidman lepisilte Zac Efront”, akkor a Térkép a csillagokhoz lesz az a filmben, amelyben a székrekedéses Julianne Moore ereget és Mia Wasikowska szeme láttára törli ki a fenekét.

2_18.jpg

A Térkép a csillagokhoz-ban valójában egyetlen olyan karakter sincsen, akit normálisnak lehet nevezni. A kívülállók számára ezek az emberek testesítik meg a hollywoodi álmot, azonban a film célja éppen az, hogy megmutassa, mekkora a differencia a látszat és a valóság között. Cronenberg filmje elég kiábrándult összképet mutat az álomgyárról, amelyben mindenki csak hajszolja a sikert és az élvezeteket, azonban az igazi boldogság közelébe sem kerülnek.

Külön érdemes kiemelni a nagyszerű színészi alakításokat is. Julianne Moore talán első olyan filmje, amelyben nem vörös a haja, de ennek ellenére a legemlékezetesebb és legerősebb játéka is Havana megformálása. A kiöregedő, törtető, képmutató, gonosz, önző és önértékelési problémákkal küzdő karakter megelevenítése igazi csemege egy olyan vérbeli színésznőnek, mint Julianne Moore, aki élni is tud a lehetőséggel, bravúrosan játszik. Mia Wasikowska számára is különleges ez a szerep, mivel ennyire összetett és bonyolult karaktert megformálni még nem láthattuk eddig. És meg kell állapítani, igazán meggyőző tud lenni akkor is, amikor gonoszul néz és elborul az agya. John Cusack munkásságát nehéz követni, idén például eddig hat filmben is játszott, sok oldaláról megismerhettük már, jelen esetben az ijesztő és drámai arcát mutatja meg. A Térkép a csillagokhoz tipikusan egy olyan film, amiből kár lett volna őt kihagyni, mivel rendszeresen olyan alkotásokban bukkan fel, amelyek nem tartoznak a mainstreamhez. És itt van még Robert Pattinson is, aki főszerepet játszott Cronenberg előző filmjében, a Cosmopolisban. Ezúttal egy mellékszerep jut neki, most is egy limuzin adja számára a fő kontextust, csak most ő a sofőr, nem pedig az utas. Az Alkonyat filmek egykori tinibálványa egyértelműen kitört a régi skatulyából és egyre több arcát mutatja meg drámai szerepekben.

4_14.jpg

Tehát, ezzel a filmmel a néző minden illúziója elszáll Hollywood csillogó világáról. Kicsit olyan hatása is lehet, hogy jobb lett volna mindezt nem látni és megmaradni naiv tudatlanságunkban. Cronenberg nem fukarkodott a meghökkentő képsorokkal, ráadásul azok olyan gyors egymásutánban jönnek, hogy a nézőnek még feldolgozni sincs ideje, mert már is ott a következő. Néha a kevesebb talán több lett volna. Ha más nem is, de a Térkép a csillagokhoz filmcím megmarad gyönyörűnek a film vége után is.

3_14.jpg

Térkép a csillagokhoz (Maps to the Stars, 2014)

kanadai-amerikai-francia-német dráma, 111 perc

Főszereplők: John Cusack, Julianne Moore, Mia Wasikowska, Robert Pattinson

Rendező: David Cronenberg

Forgalmazó: Cinetel Kft.

A cikk eredeti megjelenése: 2014. 09. 21. www.nembulvar.hu

Elvis – The Wonder of You

Hazánkba is megérkezett az a 12 állomásos koncertsorozat, amelyen óriás kivetítőn láthattuk és hallhattuk a rock and roll királyát, Elvis Presley-t, akinek hangját egy szimfonikus zenekar kísérte. Az est házigazdája pedig nem más volt, mint özvegye, Priscilla Presley.

1_26.jpg

Azt hiszem, Elvis Presley-t senkinek sem kell bemutatni, a világ egyik legismertebb énekesét még halála után 40 évvel is rajongás övezi. Mindezt mi sem bizonyítja jobban, minthogy nemrég útjára indult az a 12 állomásos turné, amelyen élő zenei kísérettel, archív koncertfelvételeken elevenednek meg a király legnagyobb slágerei a legkülönbözőbb műfajokban. Ráadásul a hatalmas kivetítőn nemcsak a fellépésekből mutatnak meg részleteket a közönségnek, hanem eredeti családi fényképek és videók is helyt kapnak a majdnem 3 óra hosszúságú eseményen, amelyekhez kapcsolódóan Priscilla Presley is mesél saját emlékeiről, Elvisszel töltött éveiről.

xuh8_source.jpg

A koncertek összeállításánál elsődleges szempont volt, hogy olyan országokba is elvigyék a show-t, amelyekben Elvis nem járhatott. Magyarország és Elvis kapcsolata pedig egészen különleges, mivel az énekes karrierje során következetesen távol tartotta magát a politikai nyilatkozatoktól, azonban az 1956-os forradalom kapcsán megkérte rajongóit, hogy küldjenek támogatást a magyaroknak, akiknek azonnali segítségre van szüksége. Többek között, ennek tiszteletére 2011-ben Budapest díszpolgára lett Elvis, és a Duna parton egy parkot is elneveztek róla. Így nem is olyan meglepő, miért választották be fővárosunkat az idei turné állomásai közé, amelyre a Papp László Sportarénában került sor 2018. június 6-án.

20180606_184557.jpg

A koncert kísérőzenéjét a Cseh Nemzeti Filharmonikusok szolgáltatták, akik a Sportaréna színpadán, a nagy kivetítő alatt foglaltak helyet. A karmester, miután üdvözölte a közönséget, szinte azonnal felkonferálta Vastag Csabát, aki a Peace in the Valley című dalt énekelte. Előadását Priscilla Presley is méltatta pár kedves szóval, majd a nézőket is köszöntötte. Röviden vázolta a show fő koncepcióját, miszerint szerették volna az európai rajongókhoz is elhozni Elvis dalait, akinek életében is nagy álma volt, hogy fellépjen a kontinensen – azonban ezt különböző adózási problémák miatt nem lehetett összeegyeztetni. Mindig is voltak ilyen törekvések, és úgy tűnt, hogy előbb-utóbb csak összejön az európai turné, viszont mindez Elvis 1977-ben történt halálával már nem valósulhatott meg. Napjaink modern technikájának köszönhetően végül mégis ideért hazánkba a legenda: ráadásul Priscilla biztosított mindenkit arról, hogy Elvis legszebb éveiben történt fellépésekből válogatott, amikor minden téren csúcsformában volt. A koncert kezdete előtt pedig azzal a gondolattal zárta mondandóját, hogy igaz, hogy Elvis már több, mint 40 éve halott, de még most is megtölt egy stadiont rajongóival – van-e egyáltalán még egy ilyen művész a világon, aki képes erre?

elvis_1-850x567.jpg

A kétszer másfél órás show az emlékezés jegyében telt. A csodálatos színpadi technikának, a kiváló hangkeverésnek és a nagyszerű zenekarnak köszönhetően valóban olyan érzésünk támadt, mintha egy élő koncerten lettünk volna. A dalok végén mindig bevágták azt is, ahogy Elvis megköszönte a közönségnek, akik természetesen megőrültek érte – a magyar nézők pedig szintén tapsviharban törtek ki, amit nyilván nem(csak) a szimfonikus zenekar váltott ki belőlük. Ez pedig pozitív értelemben teljes képzavart okozott, de vélhetően éppen ez az élmény lett volna az este célja. És persze azt se felejtsük el, hogy a világ egyik legnagyobb hatású énekesének koncertjén jártunk, aki még a vászonról nézve is fergeteges előadónak bizonyult. Többször lehetett látni, hogy annyira vitte magával az adott zene, mintha el is felejtette volna, hogy emberek vannak körülötte. Nincsen még egy művész, aki ennyi csiricsáré ruhadarabot magára öltve is ennyire természetesnek, lehengerlőnek, eredetinek tűnne. Még a kevésbé ismert dalok is fülbemásztak, a híresek meg pláne. A hang, a stílus, a tánc és az a csibészes mosoly Elvis arcán mindent vitt. Kétség sem fér hozzá, igazi jelenség volt.

1280x960-o_6_elvis-in-concert_c_paul-sanders-1-e1491386768183.jpg

A koncert bemutatta azt a széles műfaji palettát, amik felölelik Elvis munkásságát: volt rock and roll, gospel, country és természetesen a legismertebb szerelmes dalok is. Érdekes módon, az este csúcspontját az a három örökzöld sláger adta, amikhez videófelvétel nem is társult, mindössze a király felejthetetlen hangja zengte be az arénát. Előtte Priscilla elárulta, hogy Elvis egyik legérzékenyebb dalának tartotta a Don’t-ot, saját dalai közül pedig kétségtelenül az It’s Now or Never volt a kedvence, aminek utolsó hangjegyét rendkívül sokáig gyakorolta, míg ki tudta énekelni. A trió utolsó darabja pedig a Can’t Help Falling In Love volt, amit fellépései során mindig a legvégére hagyott, és kifejezetten a rajongóira gondolva szokta előadni. Ez a három sláger igazán feldúlta az érzelmeket, nem túlzás azt állítani, hogy mindenki közelében ült valaki, aki a dalok hallatán akarva-akaratlanul a szemét törölgette.

imager.jpg

Az este mondhatni mélypontja – merthogy az is volt – akkor jött el, amikor Priscilla két testőr és egy tolmács kíséretében az első sorokban ülőkhöz lépett és faggatni kezdte őket. Első kérdése úgy szólt egy „szerencsés” nézőhöz, hogy „mi a kedvenc Elvis pillanatod?”. Most merengjünk el egy pillanatra – mit lehet erre mondani? Priscilla a tolmáccsal is lefordíttatta a zavarban lévő hölgynek kérdését, aki erre sem tudott hirtelen mit reagálni – Elvis özvegye pedig epésen megjegyezte, hogy úgy tűnik, magyarul sem ért. Nem sokkal később az egyik megkérdezett megmutatta Priscillának a Gracelandben, Elvis háza előtt készült fotóját és egy aláírást kért rá, amit ő megtagadott tőle – a közönség pedig jó hangosan kifütyülte. Ezután Priscilla még elcsípett egy csellengő kislányt is, akitől azt kérdezte, hogy Elvis rajongója-e, ő pedig durcásan rávágta, hogy „nem”. Szerencsére ezzel véget is ért a nem túl kellemes „barátkozás a közönséggel” rész, ami szerintem már korábban elbukott. Ugyanis a show első felében Priscilla kifejezetten azért kapcsoltatta fel a világítást, hogy kézfeltartással jelezze a közönség először azt, hogy ki ért angolul, majd azt is, hogy ki nem.

elvis_2-850x567.jpg

Mindez óriási kontrasztnak bizonyult a koncertfelvételekhez képest, amiken az látszott, hogy Elvis milyen érzékenységgel viszonyult rajongóihoz: még éneklés közben is hagyta a közönségnek, hogy hozzáérjenek, megpuszilják, vagy adott esetben akár az összeizzadt törölközőt is lekapják a nyakából. Szerencsére Priscilla allűrjei semmit nem vontak le az előadás értékéből, Elvis megmaradt az est főszereplőjének, annak a világsztárnak, aki egymilliárd albumot adott el, és halála után 40 évvel is turnézik. Ezt csinálja utána bárki is…

0.jpg

A Kossuth-díj története

„A magyar törvényhozás 1848 március tizenötödikének a  százados évforduló alkalmából való méltó megörökítése  céljából a magyar alkotó  munka jutalmazására „Kossuth-díj”-at  alapít” – olvasható az 1948. évi XVIII. törvényben.

A Kossuth-díjjal eredendően a tudomány, a művészet, az irodalom valamint a szocialista termelőmunkában kiemelkedő teljesítményt elért testi és szellemi dolgozókat; munkásokat, üzemi mérnököket, gazdákat, nevelőket, orvosokat, továbbá a katonai tudományokban, valamint az alapvető szervezési munkában legjelentősebb eredményeket, felmutató személyeket, csoportokat jutalmazták. 1963 óta adják csak a kulturális és művészeti alkotó tevékenységért.

Alapításakor két fokozata létezett, majd 1951-től három, 1953-tól négy és 1977 óta újra kettő. 1990-ben az eredeti törvényt módosították, amely napjainkig érvényben van. Eszerint minden év március 15-én a köztársasági elnök adományozza általában a miniszterelnök előterjesztése alapján. A díjnak két fokozata van: a díj és a nagydíj. A Kossuth-díj jelvénye 22 mm átmérőjű, felül nyitott koszorúba hajló két arany babérág, amelynek szárát alul piros, fehér, zöld színű zománcozott szalag fogja össze. A nagydíj anyaga arany, a díjé nagy finomságú ezüst. A jelvény mellé oklevél és pénzjutalom is jár.

10_6.jpg

A díj összegét a Központi Statisztikai Hivatal által számított előző évi nettó átlagkereset ötszöröse (ötvenezer vagy százezer forintra való felkerekítéssel) adja. A nagydíjjal járó jutalom összege a díj kétszerese. A díjjal 1992-ben 750 ezer, 1994-ben 1,1 millió, 1996-ban 1,6 millió, 1997-ben 1,8 millió, 1998-ban 2,28 millió forint került kifizetésre. A jutalomösszeg a kezdetektől adó- és illetékmentes.

A Kossuth-díjat egy személy többször is megkaphatja. Eddig Illyés Gyulának sikerült begyűjteni a legtöbbet belőle, szám szerint hármat. 1990 óta határon túli alkotók is átvehetik, például Sütő András és Kányádi Sándor is részesült Kossuth-díjban.

11_6.jpg

Továbbá az 1990-es törvény azt is kimondja, hogy ezt a kitüntető címet a köztársasági elnök megvonhatja attól, aki erre érdemtelenné vált. A gyakorlatban ezt a miniszterelnök is megteheti, mivel 2008-ban Gyurcsány Ferenc tiltakozása végett nem kapta meg a díjat Sas József humorista, mert ellene bírósági eljárás irányult akkortájt. 2008-ban más botrány is volt a díj átadása körül, mivel Blaskó Péter, a Nemzeti Színház Jászai Mari-díjas színművésze a miniszterelnök elleni tiltakozásul nem fogadta el a Kossuth-díjat.

1948 óta több száz személy nyerte el a Kossuth-díjat. A teljesség igénye nélkül olvashatunk az alábbiakban pár nevet a rég- és közelmúlt díjazottai közül: Bacsó Péter, Bajor Gizi, Bánsági Ildikó, Bangó Margit, Bessenyei Ferenc, Bodrogi Gyula, Csákányi Eszter, Cserhalmi György, Csoóri Sándor, Csukás István, Darvas Iván, Eperjes Károly, Esterházy Péter, Eszenyi Enikő, Faludy György, Fábri Zoltán, Garas Dezső, Gobbi Hilda, Gyurkovics Tibor, Halász Judit, Haumann Péter, Hofi Géza, Honthy Hanna, Jancsó Miklós, Jankovics Marcell, Jókai Anna, Kállai Ferenc, Kern András, Kertész Imre, Kulka János, Latabár Kálmán, Latinovits Zoltán, Lehoczky Zsuzsa, Makk Károly, Márai Sándor, Moldova György, Molnár Piroska, Nádas Péter, Pécsi Ildikó, Pilinszky János, Pogány Judit, Psota Irén, Raksányi Gellért, Rubik Ernő, Sinkovits Imre, Spiró György, Szabó István, Szabó Lőrinc, Szabó Magda, Tamási Áron, Tarr Béla, Tolnay Klári, Tordy Géza, Töröcsik Mari, Udvaros Dorottya, Weöres Sándor, Zenthe Ferenc.

A cikk eredeti megjelenése: 2009. 03. 15. www.nembulvar.hu

X-Men – Az eljövendő múlt napjai

Az eredeti X-Men-trilógia hőseihez ebben a filmben a figurák fiatalkori énjét megtestesítő szereplők csatlakoznak, hogy nagyszabású, történelmi jelentőségű csatában mentsék meg a jövőt. Az X-Men-filmek összes legendája együtt kezeskedik azért, hogy a sorozat leglátványosabb és legizgalmasabb része készült el.

A mutánsok köztünk élnek. Ez így volt a múltban is, és így lesz a jövőben is. Legfeljebb nem ebben a sorrendben. Az alternatív jövőt, a mutánsok és emberek közti háború újabb fejezetét bemutató filmben az X-Men-mozik mindkét generációja játszik: a több, egymást keresztező idősíkon bonyolódó történetben Xavier professzor tanítványainak nemcsak az emberekkel és az emberekben örök ellenséget látó mutánsokkal kell megküzdeniük – immár robotokat is bevetnek ellenük. A sok mutánsnak és a sok harcnak egyetlen célja van: meg kell akadályozni egy a jövőben készülő katasztrófát. De erre csak egyféleképpen van lehetőség: meg kell változtatni a múltat. A mutánsok közül Farkas az egyetlen, aki visszatérhet a múltba, mert csak ő képes regenerálni sebeit, így egyedül ő élheti túl a küldetést.

28_4.jpg

Az időutazás kulcsszerepet kap Az eljövendő múlt napjaiban. „Nem hagyományos értelemben vett időutazásról van itt szó – magyarázza Bryan Singer rendező. – Nem küldjük vissza a múltba a szereplőket, hanem tudatosságra sarkalljuk múltbéli énjüket. Amíg Logan, avagy a Farkas a múltban tartózkodik, addig múlt és jövő egyszerre létezik, és párhuzamosan több idősíkon zajlik a cselekmény. A múltbéli események meghatározzák a jövőt, és mindaddig formálják, amíg a Farkas vissza nem tér.”

29_3.jpg

Az X-Men első mozi-változatát, a 2000-ben készült nagy sikerű X-Men – A kívülállókat a nagyközönség és a szakma is a legjobb képregény-adaptációként emlegette a Pókember és a Penge mellett. A Farkas szerepe a hollywoodi moziban ekkor debütáló Hugh Jackmant egy csapásra világhírűvé tette. A folytatás, az X-Men 2. 2003-ban, a harmadik darab, az X-Men: Az ellenállás vége 2006-ban került bemutatásra. A három rekordnézettségű filmet ma kivételesen egységes színvonalú trilógiaként emlegetik. Azóta három további mozifilm készült: a 2009-ben az X-Men kezdetek: Farkas, 2011-ben az X-Men – Az elsők és 2013-ban a Farkas címmel. Az eljövendő múlt napjai a franchise hetedik darabja.

31_3.jpg

A mostani film rendezője Bryan Singer, aki 2000-ben, nagy sikerű X-Men – A kívülállók című opusával elindította a képregényből készült moziszériát. Ő vezényelte le a 2003-as X-Men 2. című részt is. Viszontláthatjuk a filmben az eredeti trilógia szereplőit, Hugh Jackmant, Patrick Stewartot, Ian McKellent és Halle Berryt is, valamint az ő fiatalabb énjüket alakító és Az elsőkből már ismert Jennifer Lawrence-t, James McAvoy-t, Michael Fassbendert és Nicholas Hoult-t. Az X-Men-filmek sikeréhez nagyban hozzájárult, hogy a rendező különleges szereplőgárdát toborzott össze: „Ők nem annyira az akciófilm vagy a sci-fi műfajának sztárjai, inkább komoly színházi múlttal rendelkező, drámai színészek, akik ma a pálya legjobbjainak számítanak.” Hugh Jackman tizennégy esztendő alatt hét alkalommal játszotta el a Farkast. „Akkor döbbentem csak rá, mennyire népszerűek is az X-Men-filmek – meséli Jackman –, amikor Nicholas (Hoult) a következőket mondta nekem: »Lehettem vagy nyolcéves, amikor először láttam az X-Men első részét.« Ezt hallva megértettem, hogy a film mára kultikussá vált, én pedig lassacskán megöregszem…” – teszi hozzá nevetve a színész.

30_3.jpg

Sokak szerint Az eljövendő múlt napjai a legmonumentálisabb minden eddigi X-Men-film közül. „Rengeteg ember fektette kreatív energiát ebbe a projektbe – mondja a rendező –, és munkájuknak köszönhetően egy olyan történet jött létre, amely mindenkinek szól: kortól, nemtől, nemzetiségtől függetlenül bárkit megérinthet.” A 2013-as nemzetközi Comic-Con találkozón szinte a teljes szereplőgárda megjelent és felsorakozott a színpadon a közönség előtt. Hosszú percekig tartó vastapsot kaptak. „A színpadon állva az jutott eszembe, hogy negyedszázaddal ezelőtt épp ilyen ovációval fogadhatták a Han Solót, Luke Skywalkert és Leia hercegnőt alakító színészeket… Ha akkor ott lehettem volna, biztos én is magamon kívül lettem volna az örömtől. Az X-Menek korunk mitológiai hősei – mondja a rendező. – Boldog vagyok, hogy részt vehetek a diadalmenetükön.” 

 

X-Men – Az eljövendő múlt napjai (X-Men: Days of Future Past, 2014)

amerikai fantasztikus akciófilm, 131 perc

Főszereplők: Hugh Jackman, James McAvoy, Michael Fassbender, Jennifer Lawrence, Ian McKellen, Patrick Stewart, Halle Berry

Rendező: Bryan Singer

Forgalmazó: InterCom

A cikk eredeti megjelenése: 2014. 10. 24. www.nembulvar.hu

Farkas (4DX)

Az X-Men széria legújabb darabja megérkezett a hazai mozikba. Ezúttal Farkasé az abszolút főszerep, a történet pedig a 3. film, Az ellenállás vége után játszódik, méghozzá Japánban. Vajon az adamantium karmok élesebbek, mint a szamuráj kardok?

Végre elkészült az X-Men széria legújabb darabja, amely már a hatodik film a mutánsokról szóló képregény-adaptációk között. Hogyan is kezdődött? 2000-ben (azaz már 13 éve) jött ki az első X-Men film, A kívülállók. A sorozat története kronologikusan két további részen át folytatódott (2003-ban az X-Men 2 és 2006-ban az X-Men: Az ellenállás vége). 2009-ben került mozikba az X-Men kezdetek: Farkas című film, amely a képregény kulcsfigurájának, Farkasnak a korai évet mutatja be. 2011-ben egy másik előzmény filmet mutattak ben X-Men: Az elsők címmel, amelyben X professzor és Magneto megismerkedésének rejtélye oldódik fel. A két előzményfilmben az a közös, hogy számtalan kérdést megválaszol, amely az első 3 X-Men film kapcsán merülhet fel a nézőben. Az összes X-Men filmről pedig elmondható, hogy hűséges a szereplőgárdája (Hugh Jackman például mind a hat filmben játszik). Másrészt nívós is: 3 Oscar-díjas színésznő (Halle Berry, Anna Paquin, Jennifer Lawrence), 2 Oscar-jelölt színész (Hugh Jackman – aki nem mellesleg Golden Globe-díjas – és Sir Ian McKellen), illetve 2 Golden Globe-jelölt színész (James McAvoy, Michael Fassbender) van a csapatban.

26_3.jpg

A mostani X-Men film nem előzményeket dolgoz fel, hanem Az ellenállás vége után játszódik. Az eddig megismert karakterek közül Farkas mellett csak Jean Grey tűnik fel visszaemlékezésekben (illetve a film utolsó utáni jelenetében, a feliratok után még két másik ismerős arcot is láthatunk, de kilétük maradjon meglepetés). Azonban a Farkas című filmben egyértelműen Farkasé a főszerep. A vadonban találkozhatunk vele, ahol próbálja meglelni lelki békéjét. Majd egy váratlan látogatónak köszönhetően Japánba utazik végső búcsút venni egy régi ismerősétől. A bonyodalmak innen kezdődnek és egy megátalkodott mutánsnak köszönhetően veszélybe kerül Farkas öngyógyító képessége és adamantium karmainak is komoly vetélytársa akad.

27_3.jpg

Habár a helyszín kicsit meglepő, viszont maga a film hozza a megszokott X-Men színvonalat, mi több, az egyik legerősebb darabnak ígérkezik. A japán kultúra ötvözése Farkas vadságával igen izgalmas és különösen látványos eredményt hozott. Ráadásul ez az epizód is, akárcsak az előzőek, ad némi elgondolkodtató tanulságot: milyen ára van az örökéletnek, megéri-e halhatatlanná válni? A Farkas követi a sorozat azon trendjét is, hogy egy valós történelmi eseményhez kapcsolódik (korábban többször előjött a második világháború zsidóüldözése, illetve a kubai válság), ezúttal Nagaszaki bombázását láthatjuk. A cselekmény rendkívül pörgős, izgalmas és érdekes meglepetéseket is tartogat. Továbbá előrevetít egy következő X-Men filmet – amelyet már hivatalosan is megerősítettek és minden eddig karakter (idős és fiatal önmaga egyaránt) megjelenik benne.

24_1.jpg

Hugh Jackman is a szokott formáját hozza Farkasként. Jackman nemrég azt nyilatkozta, hogy Farkas szerepe hozta meg neki a világhírnevet és számtalan lehetőséget nyitott meg előtte, így különösen kedves számára ez a karakter – habár nem sok közös tulajdonsággal rendelkeznek. Az idén A nyomorultak főszerepéért Oscar-díjra jelölt színész ezúttal kevesebbet mutatott meg drámai tehetségéből, viszont annál profibban formálta meg immár hatodjára Farkast. A meglehetősen jó karban lévő 45 éves ausztrál színész ugyanúgy akciózik mint 13 évvel ezelőtt. Sőt, a fittségben talán kicsit átesett a ló túloldalára, a karján kidudorodó vénákat látva.

25_3.jpg

Tehát, a képregény filmek rajongóinak kötelező megnézni ezt a filmet, a kérdés már csak az, hogy milyen formában? A választék széles: hagyományos verzióban, 3D-ben vagy 4DX-ben. Utóbbival kapcsolatos élményeimről tudok beszámolni: most próbáltam ki először a március óta bevezetett 4DX lehetőséget, amely Európán egyedülálló A filmet olyan effektekkel tették életszerűbbé, mint illatok, füst, szél, különböző székmozgások (futás, ugrás, autózás, szédülés vagy lövések, rúgások illusztrálására) és víz. A tapasztalat alapján hazánkban még gyerekcipőben jár az effajta mozizás: például nem mindig volt összhangban az érezhető és látható mozgás vagy Nagaszaki bombázásának ugyanolyan illata volt, mint a japán óceánparti szellőnek. Viszont mindenképpen egy olyan különleges élmény nyújt, amit érdemes kipróbálni.

 

Farkas (The Wolverine, 2013)

amerikai akciófilm, 126 perc

Főszereplők: Hugh Jackman

Rendező: James Mangold

Forgalmazó: InterCom

A cikk eredeti megjelenése: 2013. 08. 07. www.nembulvar.hu

A stílusteremtő Wesselmann

78 éve ezen a napon született a pop-art irányzat egyik meghatározó képviselője Tom Wesselmann. A pszichológiából diplomázott festő provokáló hatású aktsorozatával írta be magát a művészet történetébe.

1931. február 23-án született az Ohio állambeli Cincinnatiban Tom Wesselmann. 1949-ben iratkozott be a helyi egyetem pszichológia szakára, ahol diplomát is szerzett, bár sosem érezte magát elhivatottnak ezen a területen. Élete meghatározó korszaka volt, amikor katonai szolgálatot teljesített két éven keresztül a koreai háborúban, ugyanis ekkoriban kezdte érdekelni a rajzolás. Leszerelés után egyértelművé vált számára, hogy a későbbiekben ezen a pályán szeretne érvényesülni. Amikor kiderült, hogy tehetsége is van hozzá, beiratkozott a cincinnati művészeti akadémiára. Pár évvel később New Yorkban folytatta tanulmányait és innen már csak egy lépés volt bekerülnie a köztudatba.

3_17.jpg

Első önálló kiállítása 1961-ben volt, amivel megalapozta munkásságának állandó témáját: a nőt. Innentől kezdve több évtizeden keresztül képein mindennapi használati tárgyakkal körülvett nőket ábrázolt gyakran erotikus pózban a reklámok sztereotípiáit idézve, amivel nem kis feltűnést keltett. Provokáló képeivel nagy sikert aratott és Andy Warhol mellett egy új művészeti irányzat, a pop-art úttörőjévé vált.

5_9.jpg

A pop-art célja, hogy megjelenítse mindazt, amit korábban méltatlannak ítéltek a művészeti ábrázolásra. Az új irányzat képviselőinek kedvenc témái közé tartozott a reklámok, képregények, folyóiratok illusztrációi stílusában készült sorozatban gyártott bútorok, ruhák, konzervdobozok, hot-dog és minden más népszerű fogyasztói termék megfestése. Minél közönségesebb és olcsóbb volt egy árucikk, annál inkább megfelelt a pop-art művészei számára.

4_17.jpg

A ’80-as években Wesselmann érdeklődését a szobrászat is felkeltette: nagyméretű, fémből készült műveihez lézertechnikát és számítógépes grafikát is felhasznált. Emellett folyamatosan festett élete végéig: csendéleteket alkotott természetesen a mindennapi életből vett tárgyak felhasználásával gyakran három dimenzióban létrehozva. Álnéven egy könyvet is kiadott saját munkásságáról.

6_8.jpg

Magánéletéről annyi tudható, hogy 1963-ban vette feleségül Claire Selley-t és házasságukból három gyermek született. Tom Wesselmann 2004. december 17-én egy szívműtét szövődményeinek következtében halt meg hetvenhárom éves korában.

A cikk eredeti megjelenése: 2009. 02. 23. www.nembulvar.hu

X-Men: Az elsők

A képregény filmek virágkorát élik napjainkban, nemcsak újabbnál újabb hősök történetei elevenednek meg a filmvásznon, hanem a bevált receptet ismét felhasználva szinte mindegyiknek a folytatása is elkészül. Jelenleg az ötödik X-Men film fut a mozikban.

32_2.jpg

Az X-Men – A kívülállók 2000-ben indult hódítóútjára: a mutánsok harca az emberiséggel és egymással három epizódot is megélt egymás után. A mutánsok különleges képességekkel rendelkeznek, melyeket a hétköznapi emberek nemcsak furcsának, hanem általában félelmetesnek is tartanak. X professzor létrehozott egy iskolát a társadalom által kirekesztett mutánsoknak, ahol nemcsak egy szerető közösségben élhetnek a fiatalok, hanem megtanulják kezelni saját rendkívüli tulajdonságukat. Viszont nem minden mutáns ért egyet a társadalomtól különvonulással, illetve maguk az emberek is félelemmel viseltetnek irányukba – ezen ellentéteket dolgozza fel az első három film. Az X-Men 2. és az X-Men – Az ellenállás vége után a legnépszerűbb karakter történetébe is betekintést nyerhetünk a negyedik filmben, amely az X-Men kezdetek: Farkas címet viseli. A mostani mozifilm is a kezdetek sorozatot erősíti: ezúttal a két ellenálló mutáns csoport vezetőinek, X professzornak és Magnetonak a múltjával ismerkedhetünk meg.

35_3.jpg

Mivel Az elsők X professzor és Magneto fiatalkorát mutatják be, így evidens, hogy nem az idős Patrick Stewart és Sir Ian McKellen játssza a huszonéves karaktereket. A választás korosztályának egyik legtehetségesebb drámai színészére, James McAvoy-ra és a szinte ismeretlen Michael Fassbenderre esett. Mellettük Mystique karaktere is megújul: kiderül, hogy egyidős az „elsőkkel”, és logikus magyarázatot is kapunk, hogy miért maradt fiatal hölgy a kronológiailag később játszódó filmekben. Kevin Bacon alakított mutáns szerepében egy olyan karaktert ismerhetünk meg, aki minden korábbi képzeletet felülmúlóan romlott és óriási pusztítást akar véghez vinni – kicsit furcsállható, hogy róla nem esett említés mindezidáig. A legutóbbi X-Men további érdekessége, hogy ez az első olyan film, amelyben nem szerepel a korábbi részek központi figurája, Farkas – bár a filmkészítők humorának köszönhetően mégsem mellőzték teljes mértékben.

33_2.jpg

Az X-Men: Az elsők valójában azért ígérkezik izgalmas vállalkozásnak, hogy vajon tud-e még újat mutatni a rajongóknak, ráadásul rizikósnak tűnik a megszokott karakterek más színészekkel történő eljátszatása. Ez a film nem más, mint élő bizonyítéka annak, hogy egy jól megírt forgatókönyv, tökéletesen megválasztott színészek és igényes kivitelezés összességéből igenis lehet nagyszerű alkotást létrehozni egy képregény-adaptáció sorozat ötödik darabjaként is.

34_3.jpg

A forgatókönyv a képregény filmek kliséire épül olyan szempontból, hogy azok gyakorta szerveződnek egy valóságos történelmi esemény köré – csak a szuperhősök szemszögéből értelmeződnek újra. Az elsők a koncentrációs táborok szörnyűségeinek felvillantásával kezd, majd a kubai válságban csúcsosodik ki a történet. Másrészt valóban megtudunk újabb információkat a szereplőkről és egymáshoz fűződő viszonyukról, melyeket eddig titokzatos homály fedte a korábbi epizódokba. Tulajdonképpen csak az ötödik részben jutottunk el odáig, hogy megtudjuk, honnan ered az X-Men kifejezés, hogyan alakult meg a híres mutáns iskola, honnan származik Magneto sisakja vagy hogyan került tolószékbe X professzor. A megvalósítás pedig az X-Men filmektől megszokott színvonalon történik: korrekt színészi alakítások, igényes grafika, hátborzongató zene. Viszont még mindig maradtak rejtélyek, amelyek elég táptalajt szolgáltathatnának egy újabb részhez vagy izgalmas befejezésként is felfoghatók, melyeket a nézők fantáziájára bíznak. Akárhogy is lesz, a következő információ már nem titok: jelenleg forgatják Farkas kalandjainak következő epizódját, a negyedik X-Men film folytatását.

 36_3.jpg

X-Men: Az elsők (X-Men: First Class)

amerikai akciófilm, 132 perc

Rendező: Matthew Vaughn

Főszereplők: James McAvoy, Michael Fassbender, Kevin Bacon, Jennifer Lawrence, Rose Byrne

Forgalmazó: InterCom

A cikk eredeti megjelenése: 2011. 07. 10. www.nembulvar.hu

X-Men – Apokalipszis

A nagy X-Men rajongók már az első előzetes megjelenése előtt várták a filmet, hiszen ki ne lenne kíváncsi a kedvelt karakterek újabb kalandjaira. Annak ellenére, hogy hamar kiderült, hogy ismét egy előzményalkotással van dolgunk, így már látatlanban biztosak lehettünk benne, hogy kedvenceinknek nem esik komolyabb bántódása, mégis mindenki izgatottan ül be a mozikba. Vajon megérte ez a nagy felhajtás?

Belegondolni is borzasztó, hogyan repül az idő, hiszen már 16 év eltelt az első X-Men mozi premierje óta. Akkoriban ritkaság számba ment, hogy képregény adaptációk kerüljenek a filmszínházakba – mi több, megkockáztatom, hogy kuriózumnak számított, magyar fiatalok számára ismeretlen terepnek tűntek az ilyen jellegű alkotások. Nyilván régebből ismertük már Batmant vagy Supermant is, viszont annak az újhullámos képregény filmes áradatnak az alapjait a legelső X-Men epizóddal sikerült lefektetni. Ha nem tévedek, a mostani mutánsos mű már a nyolcadik része a szériának – sokat lehetne vitázni arról, melyik a legjobb vagy leggyengébb darab a sorozatban, viszont a műfajban még mindig etalonnak számít a széria. Sok év tapasztalata azt mutatja, hogy X-Menéknél mindig adnak a minőségre, ráadásul ez a franchise nem esett át megújító arculat-váltáson – vannak szereplők, akik már 16 éve vissza-visszatérnek ikonikussá vált karakterükhöz.

20_3.jpg

Nehéz megmondani, miben rejlik az X-Men filmek varázsa. Annyi biztosan állítható, hogy ezek a filmek nagyszerű példáját adják annak, amikor a tartalom, az akció, a látvány, a szórakoztatás és a természetfeletti harmonikusan egymásra talál. Mindig fontos eleme a dráma (kiközösítés, elfogadás, barát-ellenség viszony), illetve a csoportdinamikáról is sokat elárul a széria (különböző karakterek együttéléséből fakadó konfliktusokra és összetartásra építenek a történetek). Ráadásul mindezt az általunk is ismert történelmi környezetbe ágyazzák be – ezáltal még közelebb érezhetjük magunkhoz az egész univerzumot.

19_4.jpg

Az Apokalipszisben egy ősgonosz feléledése korbácsolja fel a kedélyeket, aki a régi időkből származó mutáns és a Föld nagy részét szeretné kiirtani. Ezentúl nem sok információt tudunk meg a címszereplőről és indíttatásairól, habár az életcélja (kipusztítani a világot), elég markánsnak hat. Téren és időn át ívelő történetet kapunk, a sztori az ókori Egyiptomban kezdődik, majd hirtelen a 20. századi Berlinbe csöppenünk, onnan a közismert New Yorki mutánsiskolába jutunk, aztán egy kicsit visszamegyünk az időben Lengyelországba – de a második világháborús Auschwitz sem marad ki. Viszont érdemes azt megjegyezni itt a nagy idősík ugrások közepette, hogy az Apokalipszis jelenideje a ’80-as években játszódik, 10 évvel később, mint az előző rész, Az eljövendő múlt napjai cselekménye – ám szereplőink egy perccel sem tűnnek idősebbnek. Mutánséknál biztos így megy ez.

18_4.jpg

Továbbra is fontos szerep jut X professzor és Magneto konfliktusának, amelyre az egész X-Men széria is épül, viszont gyakorlatilag itt sem jutunk közelebb a feloldáshoz – de elhamarkodott lenne azt mondani, hogy unalmas őket nézni. Mindez köszönhető James McAvoy és Michael Fassbender nagyszerű színészi párosának – szerintem legalább annyira az ő arcuk ugrik már be Magneto és X professzor karakterére gondolván, mint az idős megformálóiké, akikkel annak idején (X éve) befutott a széria.

17_4.jpg

A film nagyszerűen működik, egy perc üresjárat sincs benne, viszont kellően látványos és a szokott módon a drámai elemek sem állnak távol tőle. Valószínűleg senkinek sem okozott nagy meglepetést, – és aki valamennyit is konyít az X-men filmekhez, talán nem lepődik meg rajta – hogy még annak a megszokott elvárásnak is eleget tesz, hogy egy jelenet erejéig Farkas (azaz Hugh Jackman) is felbukkant a filmben, így továbbra is ő az egyetlen olyan szereplő, akit az összes részben láthatunk. Összességében nem okoz csalódást az Apokalipszis – mint ahogy a közvélemény állítja. Igaz, hogy nekem sem ez lesz a kedvenc X-Men filmem, de ennél „rosszabb” sose legyen!

 

X-Men – Apokalipszis (X-Men. Apocalypse)

amerikai sci-fi, 144 perc, 2016 (12)

Főszereplők: Michael Fassbender, James McAvoy, Jennifer Lawrence

Rendező: Bryan Singer

Forgalmazó: InterCom

A cikk eredeti megjelenése: 2016. 09. 07. www.nembulvar.hu

Andersen mesés világa

Kétszáznégy éve ezen a napon született Andersen, a legnagyobb dán meseíró. Művei nemcsak gyerekeknek szólnak, hiszen Andersen egész élete visszaköszön belőlük.

1805. április 2-án Dánia harmadik legnagyobb városában, Odensé-ben látta meg a napvilágot Hans Christian Andersen. Nagyon szegény családból származott, édesapja cipészként próbálta eltartani a családot a napóleoni háborúk idején. Édesanyja mosónő volt és gyakran nézett a pohár fenekére. Andersen tizenkét éves volt, amikor apja meghalt. Ezután neki is munkát kellett vállalnia: egy szövödében, majd egy dohánygyárban inaskodott, később bejutott egy patikába is tanonclegénynek. Az iskolát abbahagyta, de otthon szívesen olvasta Shakespeare műveit, amelyeket kívülről meg is tanult.

18_6.jpg

Állítólag egy jósnő azt jövendölte Andersennek, hogy híres emberként tér majd vissza és egész Odensét kivilágítják a kedvéért. Tizennégy éves volt, amikor édesanyja Koppenhágába küldte, hogy a királyi színháznál zenész legyen. Hamar megkedveltette magát a társulattal, így a színház és a király támogatásával latin iskolába majd egyetemre járhatott.

Andersen nevét hallva minden bizonnyal a mesék jutnak eszünkbe, pedig sok érzelmes és elegánsan gúnyos verset írt, sőt regényeket is. Csak harminc éves korában, pénzkeresés céljával kezdett el gyermekeknek szóló történetekkel foglalkozni. Állítólag egy ideig szégyellte is ezt a műfajt, de a váratlan siker folytán rádöbbent, hogy igazán csak most talált rá saját területére. Így élete végéig a meseírásnak szentelte idejét: 156 meséje több mint nyolcvan nyelven jelent meg. Ahogy Andersen mondta, ezek az “útlevelei szerte a világban.”

17_6.jpg

A rút kiskacsa, A kis hableány, A Hókirálynő, A rendíthetetlen ólomkatona, A kis gyufaáruslány, A császár új ruhája – csak néhány cím a legismertebb Andersen-mesék közül. Ezek a történetek szomorú képet festenek gyermekkora tájairól, az élet legmélyebb bugyrairól, ugyanakkor a jóság is mindig megjelenik bennük. Andersen egyik művében azt írta, hogy az élete olyan szép és napsugaras volt, mint valami csodálatos mese. Ez a kijelentés rávilágít Andersen derűs, a szenvedéseket is magasabb szempontból értékelő lelkivilágára, hiszen gyermekkora korántsem volt boldognak mondható. Az általa írt történetek gyermekmesék a javából, de mélységükkel a felnőtteknek is sokat mondanak. Babits Mihály fiatal korában nem olvasta el Andersen műveit, de évtizedek múltán mégis rátalált egy mesekönyvre: “később elővettem, s akkor tökéletesen felnőtt könyvnek találtam.”

19_5.jpg

Andersen sosem bírt egy helyen megmaradni, bejárta egész Európát, sőt még Ázsiába és Afrikába is eljutott. 1841-ben Magyarországon is járt. Pest-Budáról lehajózott Mohácsra és megnézte a csatateret. Megszerette hazánkat, mivel az Egy költő bazárja című könyvében úgy nyilatkozott, hogy “Magyarország gazdag ország, és egy szép nyári nap Dániájára emlékeztet; két testvér...”

Andersen édesanyja halála után magányosan élt, egyik helyről a másikra utazott. Bár életében népszerűvé váltak művei, ő mégis szerény maradt. 1875. augusztus 4-én Koppenhágában halt meg. Az utókorra hagyott életműve felbecsülhetetlen értékű, hiszen a gyermekek nevelésében igen fontos szerepe van a meséknek. Andersen meséi viszont univerzálisak és nemcsak a gyermekek válnak jobbá általuk.

A cikk eredeti megjelenése: 2009. 04. 02. www.nembulvar.hu

süti beállítások módosítása