„Van egy álmom: egy napon felkel majd ez a nemzet, és megéli, mit jelent valójában az, ami a hitvallásában áll: „Számunkra ezek az igazságok nyilvánvalóak; minden ember egyenlőnek lett teremtve.”

„Van egy álmom: egy napon Georgia vöröslő dombjain a hajdani rabszolgák fiai és a hajdani rabszolgatartók fiai le tudnak ülni a testvériség asztala mellé. Van egy álmom: hogy egy napon még Mississippi állam is, amely ma az igazságtalanság és az elnyomás forróságától szenvedő sivatag, a szabadság és a jog oázisává fog változni…Van egy álmom, hogy négy kicsi gyermekem egy napon olyan nemzet tagja lesz, ahol nem a bőrszínük, hanem a jellemük alapján ítélik meg őket.”

Martin Luther King, Jr. 1929. január 15-én született a Georgia állambeli Atlantában, az Egyesült Államokban. Szüleinek, az idősebb Martin Luther King tiszteletesnek és Alberta Williams Kingnek, két másik gyermeke is született: Willie Christine és Albert Daniel. Eredetileg édesapját és születésekor őt magát is Michael Kingnek hívták, de egy 1934-es németországi látogatást követően Luther Márton lelkésznek, a protestáns reformáció szellemi atyjának tiszteletére nevet változtatott.

1939-ben King a templomi kórussal énekelt együtt az Elfújta a szél atlantai filmbemutatóján. Tizenöt évesen a Morehouse College magánfőiskolára kezdett járni, átugorva a kilencedik és tizenkettedik tanévet és a hivatalos vizsgát. 1948-ban diplomát szerzett szociológiából, majd tanulmányait vallási iskolában folytatta. Itt 1951-ben szerzett diplomát és még ezen év szeptemberében a Boston University-n folytatta doktori tanulmányokkal, szisztematikus teológia szakon.  1953. június 18-án feleségül vette Coretta Scottot. Négy gyermekük született: Yolanda, Martin Luther, Dexter Scott és Bernice.

King 1954-ben az alabamai Montgomeryben található Dexter Avenue Baptist Church gyülekezet vezetője lett. Az amerikai Dél akkoriban a szigorú faji elkülönítés helyszíne volt. Bár a rabszolgákat formálisan majdnem száz éve, a polgárháború idején felszabadították, a gyakorlatban a feketék másodrendű állampolgároknak minősültek, akiket minden nyilvános helyen távol tartottak a fehérektől.  A King életét és a modern Amerika képét egyaránt megváltoztató incidens 1955. december 1-jén történt, amikor Montgomeryben egy Rosa Parks nevű néger varrónő egy autóbuszon nem volt hajlandó átadni helyét egy fehér utasnak. A nőt a város szegregációs törvényének megsértése miatt letartóztatták. Vele rokonszenvező fekete aktivisták bojkottot szerveztek a helyi tömegközlekedés ellen, a mozgalom vezetőjévé a fiatal, tanult Kinget választották meg.  A bojkott váratlanul sikeresnek bizonyult: a feketék inkább gyalogoltak, mintsem buszra szálljanak. Kinget megpróbálták megfélemlíteni, előbb gyorshajtás miatt vették őrizetbe, majd a helyi Ku Klux Klan dobott dinamitot házára, végül illegálisnak minősítették a bojkottot és elítélték. King fellebbezett, és a szövetségi bíróság kimondta: az alabamai buszokon alkalmazott elkülönítés alkotmányellenes és eltörölte azt.

King célja, a fehérek és feketék között fennálló jogi egyenlőtlenség és a feketékkel szembeni faji megkülönböztetés megszüntetése volt. Példaképe, Mahátma Gandhi szellemében beszédeiben, nyilatkozataiban és tetteiben mindig az erőszakmentességet hirdette, céljai eléréséért a polgári engedetlenség módszerét is alkalmazta. 1957-ben megalapította és elnöke lett a Déli Keresztény Vezetők Konferenciája nevű, több mint száz egyházi és polgári szervezetet tömörítő erőszakmentes ellenállási mozgalomnak. Az elkövetkező egy évben több mint 200 szónoklatot tartott. 1958-ban a New York-i Harlemben zajló könyvdedikálása során egy elmeháborodott fekete nő, boríték nyitó késsel megsebesítette. 1963. augusztus 28-án a Washingtoni Menetelés során megtartott Van egy álmom… kezdetű beszéde óriási nyilvánosságot hozott a polgárjogi mozgalomnak, Kinget pedig a történelem egyik legnagyobb szónokává emelte. 1964-ben ő lett a legfiatalabb férfi, aki elnyerte a Nobel-békedíjat.

King 1968. április 4-én Memphisben 39 évesen egy fehér fanatikus merényletének esett áldozatul. A Lorraine Motelben szállt meg, este 18:01-kor érte fejlövés, miközben a motel erkélyén állt és egy zsoltárról beszélgetett. Halálát egy órával később a kórházban mondták ki az orvosok. A hír országszerte zavargásokat okozott. Johnson elnök április 7-ét gyásznappá nyilvánította. King temetésén Hubert Humphrey alelnök képviselte az elnököt. Gyilkosát, James Earl Rayt a londoni Heathrow Repülőtéren fogták el, ahol hamis kanadai útlevéllel próbált megszökni. 99 év börtönbüntetésre ítélték. A „magányos gyilkos” teóriáját sokan megkérdőjelezik, s úgy vélik, King összeesküvés áldozata lett. Szerintük erre bizonyság, hogy Ray már elítélése napján megváltoztatta vallomását, és halála napjáig kitartott ártatlansága mellett.

1977-ben Jimmy Carter elnök posztumusz kitüntette Kinget a Szabadság Elnöki Érdeméremmel. 1986-ban minden év januárjának harmadik hétfőjét Martin Luther King Nap néven ünnepnapnak nyilvánították az Egyesült Államokban. 2004-ben az amerikai Kongresszus posztumusz kitüntette a Kongresszusi Aranymedállal.

A cikk eredeti megjelenése: 2010. 04. 04. www.nembulvar.hu

Csaknem négy és fél évszázada hunyt el Michelangelo, aki nemcsak a világ talán legismertebb szobrát alkotta meg, hanem nagyszerű festő, építész és lírikus is volt.

Michelangelo di Lodovico Buonarroti Simoni 1475. március 6-án született Caprese-ben. Szülei elszegényedett nemesemberek voltak.  Szoptatós dajkához adták, ahol kőbányák voltak a közelben. Dajkájának apja kőfaragó volt, Michelangelo ezért később gyakran mondta, hogy az anyatejjel szívta magába a kalapács és véső használatát. Amikor a család Firenzébe költözött, a 13 éves Michelangelo jelentkezett Domenico Ghirlandaio festő műhelyébe. Hamarosan átment a Medici-kertben munkálkodó Bertoldo szobrászhoz, aki Lorenzo de’ Medici antik szoborgyűjteményének őreként dolgozott. Itt a gyűjtemény gazdája felfigyelt a tehetséges fiúra, és magához hívatta az apját, hogy a gyerekért cserébe, állást kínáljon neki. Miután az apát a vámházban alkalmazták, Michelangelo beköltözött a Mediciek palotájába, ahol szinte családtagként bántak vele.

Itt készült egyik munkája egy római bíboros birtokába került, aki Rómába hívatta, ahol 1498-1499-ben elkészítette a Pietà márványcsoportját. A mű Máriát ábrázolja karján a halott Krisztussal, ez jól illusztrálja Michelangelo esztétikai felfogását: Máriát és Krisztust fiatalnak mutatja, mert a lélek szépsége a test szépségében nyilatkozik meg. A szobor külső megmunkálása olyan tökéletes, hogy a márvány szinte áttetszőnek látszik. 1972. május 21-én egy zavart elméjű ausztrál geológus, a magyar származású László Tóth kalapáccsal támadt a szoborra. Néhány csapással letörte Mária bal kezét, valamint az orra és az egyik szemhéja egy darabját. Valószínűleg az őrült ámokfutó turistát is megbabonázta a szobor csodája, mivel több kárt képtelen volt tenni benne. A szobrot a helyreállítása óta törhetetlen üvegfal védi.

„A legjobb művész sem tud olyan eszmét,/ mit fölöslegével nem rejt a kő/ magába; s csak az elmét követő /kéz bonthatja ki burkából a testét.” – vallotta Michelangelo. Firenzébe visszatérve egy elfaragott, félig tönkretett márványtömbből kellett szobrot készítenie. Így született 1501 és 1504 között a Dávid, a reneszánsz művészet egyik legismertebb alkotása, amelyet a kortársak il Gigante („az óriás”) néven becéztek, több mint 4 méteres magassága miatt. A művészettörténetben páratlan esemény, hogy a műfaj legnagyobb alakjai egy időben egy városban éljenek. Firenzében ez mégis bekövetkezett: Michelangelo mellett 1500-ban Leonardo da Vinci, 1504-ben pedig Raffaello is letelepedett a városban. A gyanakvó természetű Michelangelo egyiküket sem kedvelte; számára mindketten a nagyvilági, optimista életfelfogás képviselői voltak a siralom völgyében.

Michelangelo-t 1505-ben Rómába hívták, hogy tervezze meg II. Gyula pápa síremlékét. Amikor ez mégsem valósult meg, a pápa a Sixtus-kápolna mennyezetének kifestésével bízta meg. Ez a munka 1508-tól 1512-ig tartott. Szinte egyedül festette meg négy év alatt a világ legnagyobb mennyezetképét, mely a legnagyobb dicsőséget szerezte neki a kortársak szemében. A hagyomány szerint senkit nem engedett be a kápolnába, amíg a munka tartott, maga a pápa is csak titokban nézhette meg a készülő művet. 1517 és 1534 között Michelangelo megszakította római tartózkodását, hogy Firenzében a Mediciek sírkápolnáján dolgozzék, majd 1547-ben átvette a Szent-Péter-bazilika építésének irányítását: a kupolát az ő tervei szerint készítették el.

Michelangelo különc volt kortársai szemében, magánéletéről keveset tudni. Annyi bizonyos, hogy több férfiszerelme volt, nem titkolta saját nem iránti vonzódását. Hangsúlyozta szerelmi érzéseinek platóni tanításnak megfelelő szellemi vonatkozását: a testi szerelmet legyőzendő, elfojtandó vágynak tekintette, és igyekezett áthelyezni szellemi síkra. Ez belső vívódáshoz, keserűséghez, feszültséghez vezetett, és ami műveiben is kifejeződik. Michelangelo nem ismeri az örömöt, a mosoly derűjét - ilyen érzelmeket sohasem ábrázolt. Alakjai tehernek érzik az életet. Nem lázadnak ellene, de örömöt sem találnak benne: vannak, mert sorsuk létre ítélte őket.

Bár önmagát mindig szobrásznak tartotta, nemcsak a szobrászatban, hanem a festészetben, az építészetben és a lírában is maradandót és jelentőset alkotott. A szobrászatot érezte igazi hivatásának, feladatának: kibontani az anyagba zárt ideát, megszabadítani az anyagban rejlő alakot a fölöslegtől, és ezáltal megteremteni az élőt. Sohasem vázolt hosszas előkészítő tervet a szobraihoz: amit alkotni akart, szinte kész alakot öltött elméjében, mielőtt még keze munkához fogott volna. A szellemében megszületett szoborról egészen kicsiny méretű mintát készített viaszból, azután a márványtömbből faragta ki művét, segédminta vagy élő modell igénybevétele nélkül.

Látszólag nem sokra becsülte verseit, de a fáradhatatlan javítás, csiszolgatás arra vall, hogy inkább csak elégedetlen volt velük, mint annyi mással élete folyamán. Van verse, mely nyolc formában is fennmaradt. „Aludni jó, és kőből lenni még jobb,'/ míg szégyen s gyalázat úr a világon./ Mily szerencse: se éreznem, se látnom!/ Ne kelts föl hát, s ó! csendesen beszélj ott.” – írta a szobrász Giuliano de’ Medici síremlékére. Michelangelo 89 éves korában, 1564. február 18-án hunyt el Rómában.

A cikk eredeti megjelenése: 2010. 02. 18. www.nembulvar.hu

115 éve ezen a napon szerezte meg az újkori olimpiák első magyar aranyérmét Hajós Alfréd. Vagyis nem is aranyat, hanem ezüstöt, mivel 1896-ban Athénban a dobogó legfelső fokán állóknak "csak" ilyen jutott.

Kevesen tudják, hogy Hajós Alfréd Guttmann Arnold néven látta meg a napvilágot 1878. február 1-jén Budapesten. Szegény izraelita családból származott. Az úszással komolyabban tizenhárom évesen kezdett foglalkozni, miután édesapja a Dunába fulladt. Az olimpiát megelőzően már szerzett Magyar- és Európa bajnoki címeket, de az ötkarikás játékokra való felkészülés komoly erőfeszítést igényelt. Edzéseit a hajnali órákban tartotta a Rudas Fürdő kis medencéjének melegvizében, majd ezután reggel nyolcra a Budapesti Műegyetemre ment előadásokat hallgatni.

Az 1896-os athéni olimpián három számban indult: 100, 500 és 1200 méteres távban. A versenyt a Mediterrán-tenger tizenegy fokos hullámzó vizében tartották és Hajós egyáltalán nem számított esélyesnek. Mivel a versenyszámokat egymás után indították, így az 500 méteres rajthoz nem ért oda, de a másik két távban végig vezetve elsőként ért célba. Saját bevallása szerint először fel sem fogta a nagyszerű sportteljesítményét, csak arra tudott gondolni, hogy mentem megfagy a szeles parton a jéghideg víz után. A 100 méteres majd az 1200 méteres verseny megnyerése után Hajós átfagyott testét a görög matrózok emelték ki a vízből, mivel annyira meghűlt, hogy saját erejéből nem tudott volna kijönni. A zászlófelvonásnál a Hajós által hozott magyar zászlót húzták fel és az osztrák himnuszt kezdték eljátszani a sportoló tiszteletére, de a jelenlévő magyarok leállították és hazánk himnuszával zárták le az ünnepélyt. A sokezres szurkolótábor élén a görög trónörökös így reagált: "Ez a magyar fiú egy valóságos delfin!" Másnap az újságok címlapján Hajós Alfrédet csak a "Magyar Delfinként" emlegették.

Hazatérése után folytatta egyetemi tanulmányait és 1899-ban diplomázott. Eközben bajnoki érmeket szerzett síkfutásban, gátfutásban, diszkoszvetésben és az első magyar futballválogatott tagja volt, mint csatár. Diplomája megszerzése után már felhagyott az aktív sportolással, de sportújságíróként illetve a Magyar Olimpiai Bizottság tagjaként az események közelében maradt.

Dolgozott építészként Lechner Ödön mellett, majd 1907-ben saját irodát nyitott. Főként vidéki megbízásokat kapott, az ő munkáját dicséri többek között a debreceni Aranybika Szálloda. Legnagyobb sportépítkezése az újpesti Megyeri úti sporttelep volt 1922-ben, ami létrehozása idején Európa legmodernebb stadionjának számított. Az 1924-ben megrendezett párizsi olimpia szellemi versenyében egy stadiontervével szerzett érmet. Pár évvel később az ő tervei alapján készült el a pünkösdfürdői strand és a Margitszigeti Sportuszoda, amely ma Hajós Alfréd nevét viseli. Több középület helyreállításában is részt vett, például a Vajdahunyadváréban.

1955. november 12-én halt meg Budapesten. Visszaemlékezései 1956-ban jelentek meg Így lettem olimpiai bajnok címmel.

A cikk eredeti megjelenése: 2009. 04. 11. www.nembulvar.hu

9/11 (nine-eleven), így szokták emlegetni az Egyesült Államokban 2001. szeptember 11.-ét. Érdekesség, hogy az ország egész területén használt segélyhívó is e számokból áll: 911. A történészek szerint ez a dátum egy új korszak kezdetét jelenti. Elevenítsük fel, mi is történt aznap!

2001. szeptember 11-én arab terroristák négy repülőgépet térítettek el. Az American Airlines 11-es Boston-Los Angeles járata New York-i idő szerint 8:46-kor a World Trade Center (Világkereskedelmi Központ) északi tornyába csapódott. A United Airlines 175-ös, szintén Boston–Los Angeles járata 9:03-kor repült a WTC déli tornyának, ezt a televíziós társaságok már élőben közvetítették. Az American Airlines 77-es Washington-Los Angeles járata Washingtonban az USA védelmi minisztériumának épületébe, a Pentagonba csapódott. Az United Airlines 93-as Newark–San Francisco járata, amelyet eredeti feltételezések szerint a Fehér Háznak akartak vezetni a terroristák, Pennsylvania államban egy Shanksville melletti mezőn lezuhant. Ezen a gépen néhány utas berontott a pilótafülkébe és megpróbálta átvenni az irányítást. Amikor a terroristák számára világos lett, hogy elveszítik az ellenőrzést, egyikük a földbe irányította a repülőgépet. Az eseményeket kivizsgáló kormánybizottság később megállapította, hogy a terroristák célpontja a washingtoni Capitolium volt.

A terrortámadás a New York-i fronton volt a legvégzetesebb. A WTC ikertornyai, New York egyik jelképe, a becsapódó repülőgépektől kigyulladtak (a romok alatti tüzet csak december közepére sikerült végleg eloltani). A WTC-ben a katasztrófa idején több, mint 50 ezer ember tartózkodott, közülük a feltételezések szerint rengetegen azonnal életüket vesztették. A fejvesztve menekülő emberek egy része az ablakokon keresztül a mélybe vetette magát és szörnyethalt, mások egymást halálra taposva próbáltak kijutni az épületekből. Alig egy órával a becsapódás után saját súlyuktól összeomlottak egymás után a tornyok. Összesen huszonöt épület rongálódott meg a támadásban, ebből a WTC hét épületből álló együttesén kívül a Deutsche Bankot le kellett bontani. Ezeken kívül még négy metróállomás is súlyosan megrongálódott, illetve részlegesen beomlott. A NASA űrhajósai is jelentették, hogy látták a leomló WTC tornyainak gomolygó füst és porfelhőit. „Amint elhagytuk Maine-t, elénk tárult New York City és a tüzek füstje” - jelentette rádión az expedíció parancsnoka, Frank Culbertson, aki hozzátette: „minden fohászunk és gondolatunk azoké az embereké, akik ott vannak.”

A harmadik repülőgép a Pentagon épülete melletti helikopterleszállóra zuhant, és felrobbant. Az óriási erejű robbanás ledöntötte a Pentagon egy részét, és az egész környéken tűzvész pusztított. A robbanás óriási erejére utal, hogy a környéken tartózkodó embereket több tíz méterre repítette. A negyedik utasszállító Newarkból San Francisco-ba tartott, amikor Sommerset mellett szintén lezuhant. A rendőrség szerint a helyszínen nem maradt túlélő. Összesítések alapján legalább 2986 ember lelte halálát a támadásban, köztük a négy repülő összesen 265 utasa, 343 tűzoltó, 23 rendőr és 37 kikötői vámtiszt, akik a mentésben segédkeztek és legalább 2318 ember a toronyházakban, illetve azok, akik a környezetben, valamint az alattuk található metróállomásokon tartózkodtak.

Sok tanulmány látott napvilágot a terrortámadás érzelmi hatásait vizsgálva. George Lakoff elmélete a következő: „képszerű gondolkodásmódunk, idegrendszerünk segítségével leképezi a külső tényleges borzalmakat, metaforikus borzalmakká alakítva azokat.” Eszerint a következő pontokon keletkezett törés az amerikai emberek fejében: először is a „miénk az irányítás”-elv a tornyok ledőlésével megsemmisült és a hatalom elvesztését jelentette. Másrészről az erő szimbólumai omlottak össze, szinte megerőszakolás hatását kiváltva az amerikai népben. A WTC a társadalom épülete volt, így a fenyegetés egy egész nemzet ellen irányult. A merénylet azt a kérdést is felveti az emberekben, hogyha a WTC-t több ezer évre tervezték és ennyi pillanat alatt semmivé vált, akkor mennyire lesz tartós az amerikai társadalom. Lakoff szerint a kapitalizmus szentélye semmisült meg, az amerikai álom dőlt össze. Továbbá az emberek fejében a pokol képei is megjelentek füstölgő romok állandósult képében.

George Bush elnök szeptember 11-ét nemzeti ima- és emléknapnak, illetve a hazafiság napjának nyilvánította. A terrortámadás legfőbb gyanúsítottja Oszama bin Laden szaúdi származású vezető. A merénylet lett a közvetlen kiváltó oka az afganisztáni és iraki háborúnak, melyeket a terrorizmus elleni küzdelemre hivatkozva indított meg az Egyesült Államok.

A cikk eredeti megjelenése: 2011. 09. 11. www.nembulvar.hu

“Az embert nem a születés, a földi rang avatja előkelővé, hanem a szellem és a jellem.” Weimarban 1832. március 22-én halt meg a német irodalom egyik klasszikusa és a világirodalom egyik legnagyobb költője, Johann Wolfgang Goethe.

Johann Wolfgang von Goethe Frankfurt am Main-ban született 1749. augusztus 28-án. Szülei hat gyermeke közül csupán ő és egy évvel fiatalabb húga, az 1750-ben született Cornelia Friederike Christiana maradt életben. Goethe édesapja sokoldalúan képzett, mélyen tisztelt jogász volt, édesanyja egy melegszívű asszony. Mindkét gyermeküknek boldog fiatalkora volt a szülői házban. Édesapjuktól és házitanítóktól általános magánleckéket kaptak, ezen felül nyelvekre is oktatták őket: latinul, franciául, görögül és angolul beszéltek. Goethe tanult rajzolni, úszni, lovagolni, vívni; mindent, ami egy előkelő fiának képzettségéhez tartozott. Rendkívül szeretett az ecsettel bánni és nagyon korán kezdett érdeklődni az irodalom – különösen Friedrich Gottlieb Klopstock és Homérosz – iránt. Kedvelte a színházat is és rajongott a bábszínházért.

Goethe jogi tanulmányokat folytatott Lipcsében, de utálta a jogi kart, mert ott naphosszat ósdi jogszabályokat kellett magolnia. Jobban kedvelte Christian Fürchtegott Gellert költészet óráit, amelynek rendszeres látogatója volt. A város mind emberként, mind költőként nagy hatással volt rá. Ezután Strassburgba került, itt ismerkedett össze Herderrel, aki a világirodalom több nagyságára, és a népköltészetre is felhívta figyelmét. 1772-ben a wetzlari kamarai bíróság gyakornoka volt, itt szeretett bele Charlotte Buffba, akit a Werther Lottéjaként örökített meg. Négy év múlva állami szolgálatba lépett, Weimarban különböző tisztségeket töltött be a kormányban. 1791 és 1817 között a weimari udvari színház igazgatójaként tevékenykedett. 1823-tól visszavonultan élt. Sokoldalú tevékenysége kiterjedt az irodalom- és művészelméletre, a filozófiára, a történelem és a természettudományok területére.

Még 1794-ben barátságot kötött Schillerrel, kapcsolatukat termékeny együttműködés és nemes versengés jellemezte. 1805-től, Schiller halála után életét az egyetemességre való törekvés hatotta át. Életműve kiemelkedő a lírában, a drámában, az epikában és az esszéirodalomban is. Legfontosabb műveinek felsorolása alig áttekinthető: Az ifjú Werther szenvedései szentimentális levélregény, hatása egész Európára kiterjedt, és Goethét végig a Werther szerzőjeként tisztelték. A vándor vihardala, a Mohamed éneke, a Prométheusz, a Ganümedész, a német irodalmi lázadók mozgalmának, a Sturm und Dragnak és a természetrajongásnak lírai kifejezői. Híres balladái (A villikirály, Az isten és a bajadér, A bűvészinas, A korinthusi menyasszony), a Schillerrel való versengés során keletkeztek, témájuk régi és távoli forrásokból származik, melyek Goethe feldolgozásában mély erkölcsi és mitikus tartalommal telítődtek.

Halála előtt befejezte félbehagyott műveit, az Utazás Itáliábant, a Költészet és valóság önéletrajzi köteteit, s lezárta főművét, a Faustot, a `világkölteménynek` szánt tragédiát, amely élete főműve lett. Egész életén át dolgozott rajta, ez szellemi önéletrajza. Faust – az emberiség jelképes megtestesítője – az élet célját és értelmét keresi, s a drámai költemény azt az utat mutatja be, amíg megtalálja a választ az emberi lét legalapvetőbb : szabad földön, szabad néppel, munkával alakítani a valóságot.

A cikk eredeti megjelenése: 2010. 03. 22. www.nembulvar.hu

Írként született, ám angolul és franciául publikált. Családapa volt, mégis tartott férfi szeretőt. Művészetében a romantikusok követője volt, mégis a modernek előfutára lett. Egy életen át protestánsként élt, de utolsó óráiban megtérve, katolikus hitűként halt meg.

Fingal O’Flahertie Wills 1854. október 16-án született Dublinban, aki később Oscar Wilde néven vált ismertté, mint költő, próza- és drámaíró. Azért keresett magának új nevet, hogy az az angol közönség számára is könnyen kiejthető és megjegyezhető legyen. Oscar az ossziáni eposz hős lovagja volt, Wilde pedig vadat jelent - életpályáját nézve már művészneve is telitalálatnak bizonyult.

Ír értelmiségi családból származott: édesapja fül-orr-gégész szakorvosként dolgozott, akinek betegei között volt például George Bernard Shaw. Édesanyja pedig Speranza álnéven forradalmi hangvételű költeményeket írogatott. Így az ifjú Oscar már egészen fiatalon megfertőződött az irodalom szeretetével. A gyenge fizikumú, érzékeny fiú kitűnő neveltetésben részesült: a dublini Trinity College-ban és az oxfordi Magdalen College-ban tanult. Pályáját döntően befolyásolták itáliai és görögországi utazásai, valamint oxfordi tanárai. Már ekkor mindenben a másságot, a gondolkodás-, viselkedés- és öltözködésbeli különbségeket kereste. Londonban gyorsan az előkelő társaságok kedvence lett.

Wilde a londoni szalonok állandó vendége lett, de különc viselkedése és kirívó, szokatlan öltözködése miatt háta mögött kinevették. A Punch c. hetilap 1880-tól karikatúra sorozatot indított róla, melyben egyértelműen a gúny céltáblája volt, de nem bánta, hiszen ez ingyen reklám volt neki. Wilde pedig mindenáron akarta a hírnevet: „Sértegessetek, dobáljatok meg sárral, de az istenért, nézzetek rám.”

Wilde híres akart lenni, hogy gazdag s gazdagsága révén szabad lehessen. 1879-ben jelent meg első verseskötete, de foglalkozott regényekkel, novellákkal, meseírással, sőt drámákkal is, aforizmái pedig a mai napig népszerűek. "Köszönöm, hogy végre méltányolnak" – hangoztatta pályája csúcsán. Kiemelkedő alkotása a Readingi Fegyház balladája, mely a szenvedő ember érzéseit, s az angol börtönviszonyokat írja le, s amely megnyerte számára az európai olvasók rokonszenvét. Jelentősek elbeszéléskötetei, A canterwille-i kísértet, a Lord Arthur Saville bűne, A boldog herceg. Wilde szerette magát aforizmákban kifejezni`A bűn lényeges eleme a haladásnak`- állította, s ebben rokona lett Baudelaire-nek, Poe-nak, Verlaine-nek. Ennek az elvnek legtisztább kifejezése a Dorian Gray arcképe című regény, amely egy nagyvilági ifjú életét beszéli el az élet tetőpontjától a teljes elzüllésig.

1884-ben megnősült, két fia született. 1891-ben ismerkedett meg a fiatal lord Alfred Douglas-szal, aki maga is író volt. Oscar Wilde élete az ifjú titán megismerését követően siklott félre, mivel barátságuk akkor szokatlan kapcsolattá fejlődött. Az elismert író a családját elhanyagolva egyre több időt töltött a pályakezdő irodalmárral ami sem a feleségnek, sem pedig az ifjú apjának nem tetszett: Constance Lloyd elvált Wilde-tól, Lord Douglas, Quennsberry ura pedig fajtalankodás vádjával bíróság elé citálta. „Sokan azt gondolták, hogy az életem merő valótlanság, én ellenben mindig is tudtam, hogy igaz, mert akárcsak az igazság, csak ritkán volt tiszta, és sohasem volt egyszerű.” –vallotta az író. Formailag rágalmazásért, valójában az ifjú lorddal folytatott homoszexuális kapcsolat miatt kétévi börtönre ítélték Wilde-ot. Ennek következtében mind anyagilag, mind társadalmilag tönkrement. 1897-ben szabadulva a börtönből azzal a ténnyel kellett szembesülnie, hogy feleségének, Constance-nak ítélte a bíróság a két gyermeket. A fiukat, Cyrilt és Vyvyant – anyjuk gerincbántalmai miatt- egy házban nevelték, ahol Wilde neve tabunak számított, sőt Constance lecserélte a Wilde családnevet a Holland-ra, aki fiait akarta megóvni a szégyentől és megaláztatásoktól. Hazája elfordult Wilde-tól, aminek következtében kitaszítottnak és magányosnak érezte magát. „Keservesen sírnék, ha nem sírtam volna már el minden könnyemet.” Ezért úgy döntött, hogy Franciaországba távozik.

Annak ellenére, hogy Wilde vagyontalan volt, a párizsi Hotel d' Alsace tulajdonosának jóvoltából életének utolsó hónapjait a szálloda egyik legszebb szobájában tölthette el. Az anyagi helyzetéhez képest kitűnő ellátásban részesült író azonban halálának pillanatáig nem tudott megbékélni szobájának színével. „Vagy a tapéta megy, vagy én!” - fenyegetőzött. 1900-ban fülfertőzése, amelyet a börtönben kapott, súlyossá vált. Javasolták neki a műtétet, de heves fájdalmai közepette is az egyetlen dolog, ami bosszantotta Wilde-ot, az az ízléstelen tapéta volt. Mivel köztudott volt, hogy Wilde nem tud jól bánni a pénzzel, minden egyes penny kifolyik kezei közül, az orvosa sürgetően faggatta kifizetetlen kezelési számlái miatt, ő csak ennyit válaszolt: „Úgy halok meg, ahogy éltem: túllépve anyagi kereteimet.” Egy nappal halála előtt katolikus hitre tért, majd 1900. november 30-án hajnalban meghalt.

A cikk eredeti megjelenése: 2011. 10. 16. www.nembulvar.hu

Azt mondják, a világirodalmi értékrend Amerikában vele kezdődik. 95 éve halt meg Jack London, számos ismert és népszerű regény írója. Élete olyan kalandos és néha szívszorító volt, mintha csak ő írta volna meg valamelyik regényében.

Tulajdonképpen nem volt olyan társadalmi réteg, amelynek ne lett volna tagja Jack London. 1876. január 12-én San Franciscoban született egy asztrológus törvénytelen gyermekeként. Nem sokkal ezután édesanyja feleségül ment John Londonhoz, egy kétgyermekes özvegy férfihez. Egészen iskolás koráig John Griffith Chaneynek hívták. Nevelőapja után vette fel a London nevet, a Jack-et pedig ő választotta magának.

Fiatal kora nyomorban és nélkülözésben telt, de olvasásra mindig kerített időt. Tizenöt évesen miután meghalt nevelőapja, csavargónak állt és körbeutazta Amerikát, sőt még Japánba is eljutott. Útközben túlélt egy tájfunt és ez volt az az esemény, ami írásra késztette.

Első sikerét az Északi Odüsszeia című novellás kötete hozta meg. Első regénye 1900-ban jelent meg A vadon szava címmel. Világhírnevet szerzett a nehéz sorsú kutya történetével, sok nyelvre lefordították. Jack London regényeiben gyakran kutyák a főszereplők, de a társadalom és az emberek ábrázolása a fő célja.

Olyan tiszteletdíjat kapott az író A vadon szaváért, amiből egész életében megélhetett volna. Viszont a századforduló aranyláza őt is megbabonázta, Alaszkába utazott. Végül egy gramm aranyat sem talált, de annál több élményt szerzett. Sorban írta ezután regényeit alaszkai helyszíneket választva hőseinek. Ebben az időben az terjedt el róla, hogy minden író közül ő keresi a legtöbbet, viszont ő is szórja el a legtöbb pénzt.

Lenyűgöző sikerei és világhírneve ellenére harmincnégy éves korában felmerült az öngyilkosság gondolata váltakozó kedély állapota hatásaként. Alkoholizmusa egész életében végigkísérte. Szerelmi élete sem volt kiegyensúlyozott. Annak idején azért vált el feleségétől, hogy új kalandokat keressen, de már nyugalomra vágyott. Az egykori társasági emberből visszahúzódó, magányos gondolkodó lett. Egyre kevesebbet írt.

Ennek ellenére ez az időszak nevezhető pályafutása csúcsának. Ekkor írta meg utolsó két regényét, Az éneklő kutyát és A beszélő kutyát. A kutyák váltakozó gazdái állnak az értelmezés középpontjában. Jack London ebben a két művében már sokkal borúlátóbban ábrázolja a valóságot mint a kezdetek kezdetén A vadon szavában.

Kortársai értetlenül álltak a történtek előtt: Jack London 1916. november 22-én, negyven éves korában méreg segítségével véget vetett saját életének. Jack London közel ötven regényt és számtalan novellát írt tizenhat év leforgása alatt. Műveit több formában feldolgozták és a mai napig töretlen népszerűségnek örvend.

A cikk eredeti megjelenése: 2011. 11. 22. www.nembulvar.hu

A második világháború utáni takarékos évek végére egyetlen bemutatóval tett pontot, visszahozva a nők ruhatárába a sikket, az életörömöt. Christian Dior ruhái a háború előtti időbe kalauzolnak, munkássága nagyban hozzájárult a 20. század divatjához, ismerjük meg ennek a nagyszerű tervezőnek az életét.

Christian Dior 1905. január 21-én született Franciaországban a normandiai Granville-ben. Jómódú családból származott, mosószerekkel foglalkozó nagyiparos volt édesapja. Egy anekdota szerint kamaszkorában egy tenyérjós azt jövendölte számára, hogy "Az asszonyok áldani fogják, maga pedig általuk fog boldogulni.” Szülei politikai iskolába járatták, remélve, hogy egy nap diplomata lesz belőle. Ő azonban a művészetek, a divat iránt kezdett érdeklődni - jól rajzolt, és hogy pénzre tegyen szert, a skicceit árulta, darabját 10 centért. Az iskola befejezése után kapott egy nagyobb összeget édesapjától, így 1928-ban megnyitotta galériáját. Többek között Dali, Matisse, Picasso festményeket árult.

A család pénzügyi bukása miatt azonban be kellett zárni a galériát. Dior persze hamar feltalálta magát, ez idő tájt születtek első sapkavázlatai, majd hamarosan a neves lap, a Figaro Illustré illusztrátora lett. Rajzaira a neves divatházak, a Nina Ricci és a Balenciaga is felfigyelt. 1938-tól a Robert Piguet tervezővel dolgozott együtt, később pedig Pierre Balmainnal karöltve lettek a Piguet divatház fő tervezői. A II. világháború ideje alatt katonafeleségeket öltöztetett. 1945-re már saját üzletet akart létrehozni, így Marcel Boussac mágnással a háta mögött belevágott, hogy megalapítsa a Dior divatházat.

A világháború után 1947-ben jelent meg a divatvilág palettáján. A ma már neves Pierre Carden akkor csak 20 évesen Dior főszabásza. A modelljeit gondosan saját maga választotta, Dior-lánynak lenni nagy megtiszteltetés volt. 1947. február 12.-e az első nagy bemutató időpontja, amit ováció fogadott. Mindegy 30 lány 90 ruhadarabot vonultatott fel, melyek mind egytől egyig elnyerték a közönség tetszését. Hollywoodi sztárok is megőrültek a Dior ruhákért.

Dior irányzata teljesen szemben állt a Coco Chanel által megteremtett egyszerű divattal. Hiszen a tervező visszatért a nőies vonalakhoz, szabásokhoz. Ruhái szemben álltak a modern, felgyorsult világgal. Dior munkássága nagyban hozzájárult a 20. század divatának legmeghatározóbb stílusához, melyet New Look-nak nevezünk. A New Look kifejezés Carmel Snow, a Harper's Bazaar divatmagazin főszerkesztőnőjének alkotása, aki Dior kollekcióját látva így kiáltott fel „Dear Christian, your dresses have such a new look !”

Dior irányzatának leglényegesebb eleme a kerek váll hangsúlyozása, a hosszú kesztyűk, a derékban szűkített ruhák és a hosszú harangszonyák. A ruhákon számos díszítés volt, mint például a gombok, szalagok, zsebek. Voltak estélyi ruhák, amelyek akár 80 méter anyagból is készülhettek, esésük mégis fantasztikus volt. A tervező kedvenc anyaga a taft volt a jó tartása, és a muszlin a kellemes esése miatt. A kollekciók egytől-egyig mind a tervező kreativitását, ötletességét dicsérték. A divatház - amelyhez világhírű ruhái mellett parfümök, kozmetikumok, öltözködési kiegészítők is hozzátartoztak – hamar az egész világra kiterjedő óriásbirodalom lett.

Dior Olaszországban, Montecatini városában hunyt el, szívroham következtében 1957. október 23-án. Halálával a fiatal Yves Saint-Laurent vette át a ház művészeti vezetését, akinek a stílusa viszont az enyhén konzervatív Christian Dior ház számára túl merésznek mutatkozott, ezért 1961-től elváltak útjaik. 1984-ben parfümmárkáit a Louis Vuitton-Moët Henessy vette át, a divatrészleg a Diornál maradt. A Dior mai üzletvezetője Sidney Toledano. 2007-ben 160-nál is több Dior üzlet működött a nagyvilágban. A divatház ruháit számos híresség viselte és viseli, mint Evita Perón, Marlene Dietrich, Ava Gardner, Grace Kelly, Jackie Kennedy és Nicolas Sarkozy.

A cikk eredeti megjelenése: 2010. 01. 21. www.nembulvar.hu

"A luxus nem a szegénység ellentéte, hanem az ízléstelenségé" – vallotta Coco Chanel. Csaknem negyven éve halt meg a világhírű divattervező, akinek ruhái, ékszerei és parfümjei mellett csak szerelmi kapcsolatairól beszéltek többet.

Coco Chanelt jól jellemzi egyik sokat emlegetett és idézett mondata, miszerint "Egy nő soha nem lehet elég gazdag és elég sovány". Ám ő mondta a következőket is: "Aki nem szereti önmagát, annak rendszerint igaza van" – magánélete minden volt, csak nem irigylésre méltó.

Gabrielle Bonheur Chanel 1883. január 10-én született Saumurban, Franciaországban. Nevét születésekor elírták, így lett Chasnel-ből Chanel. Szegénységben, de legalább a családjával élt, négy testvérrel, míg 12 éves korában édesanyja is elhunyt, apja pedig magukra hagyta őket. Hét évet töltött egy katolikus árvaházban, ahol kitanulta a varrónői szakmát. A nyarakat rokonoknál töltötte, ahol az unokahúgai megmutatták neki, hogyan kell kicsit szebben, díszesebben varrni, mint ahogy azt az apácák elvárnák. 18 éves korában elhagyta az árvaházat, és egy helyi szabónál kezdett dolgozni.

Kis idő múlva megismerkedett Étienne Balsan angol milliomos aranyifjúval, akibe beleszeretett, és akivel együtt is éltek. Ekkoriban táncosnőként is dolgozott és énekelt, itt ragadt rá a Coco név egy általa gyakran előadott sanzon kapcsán. Miután abbahagyta éjszakai pályafutását Vichyben, Párizsba költözött. Ott találkozott a jóképű, gazdag Beau Capellel, akit élete nagy szerelmének tekintett. Capel segített neki abban, hogy 28 éves korában a rue Cambon 21. szám alatt kalapboltot nyisson, amely gyorsan felkapott hellyé vált. Ám Capel gyereket, családot akart, olyan feleséget, aki segíti diplomáciai karrierjében. Chanel egy régi abortusz miatt nem tud szülni, és nem „jó családból való", így a férfi megnősült, de a kapcsolatuk zavartalanul folytatódott egészen 1919 karácsonyáig, amikor a férfi autóbalesetben szörnyethal.

Chanel butikot nyitott Deauvilleben, a normandiai tengerpart divatos üdülőhelyén. Ott kezdte gyártani bő szabású, kényelmes alkalmi ruháit, amelyek híressé tették. Látva, hogy butikja hihetetlenül népszerű, úgy döntött, megnyitja a House of Chanelt. Chanel öltöztette mind az európai, mind az amerikai nőket. Utóbbiak különösen élvezték ruháit, mivel ők a praktikus öltözködést részesítették előnyben, és Chanel teremtései voltak az elegáns egyszerűség és kényelem definíciói. Chanel a korszakhoz méltón egy felszabadult, bohém nő életét élte, lovagolt, sportolt, és híve volt a szabad szerelemnek, mi sem bizonyítja ezt jobban, mint számos szeretője. Ruhái is ezt az életformát tükrözték, lezser, egyszerű szabású darabjai kivívták a többi nő elismerését is. Számos sztár és arisztokrata nő lett vásárlója, mint például Grace Kelly, Marlene Dietrich, Marilyn Monroe, Ingrid Bergman és a Rotschild és a Rockefeller család számos tagja.

1938-ban Chanel felhagyott a tervezéssel, a második világháborúban ápolónőként dolgozott, majd egy náci tiszttel folytatott viszonya miatt kénytelen volt Svájcba emigrálni. A kapcsolat miatt a háború végén kollaborációval vádolták meg, de sikerült ép bőrrel megúsznia, védekezésképp "szerelem"–re hivatkozott. Míg az első a sikert hozta, a második világháború megtörte pályáját. A világégés alatt bérelt ki egy lakosztályt a Ritz hotelben, amelyben a következő harminc évben lakott. 1954-ben fogott neki ismét a ruhatervezésnek, mert nem bírta nézni a Christian Dior által megálmodott új stílust, a New Look-ot. Eközben folytatódtak a afférjai: Dmitrij orosz nagyherceggel bonyolódott szerelmi viszonyba, majd Paul Iribe divatillusztrátorral. Westminster hercegéhez is gyengéd szálak fűzték, de még hozzá se ment feleségül, a lánykérést stílusosan utasította el: "Hercegné sok van, de Coco Chanel csak egy".

Coco Chanel 1971. január 10-én hunyt el hotelbéli lakosztályában. Élete végén magányos és megkeseredett volt, de az általa alapított divatház máig ott áll Párizsban a Rue Cambonon. Nem csak a nők forradalmát, a bubifrizurát, a tweed anyagot, s egy új kosztümöt köszönhetünk Coco Chanelnek, hisz ő álmodta meg a Chanel No.5 nevű máig népszerű illatot is, amellyel forradalmasított a parfümkészítést a szintetikus anyagok bevonásával, s neki köszönhetjük az apró, fekete koktélruhát, és a Chanel 2.55-ös táskát is.

A cikk eredeti megjelenése: 2010. 01. 10. www.nembulvar.hu

„A szabadság az, ha szabadságunkban áll kimondani, hogy kettő meg kettő négy. Ha ezt megtehetjük, minden egyéb magától következik.” – írta George Orwell legnépszerűbb könyvében. Az 1984 és az Állatfarm szerzője 108 éve született.

George Orwell (eredeti nevén Eric Arthur Blair) az indiai Motihariban látta meg a napvilágot 1903. június 25-én. Édesapja az indiai Polgári Szolgálat Ópium Osztályán volt megbízott-helyettes. Blair 1911-ben anyjával és két lánytestvérével Angliába költözött, hogy tanulmányait ott kezdhesse meg. Tizennyolc éves korában a híres Eton kollégiumban végezte a középiskolát – ekkor első írásai már az iskolai lapban megjelentek.

Mivel nem sikerült egyetemi ösztöndíjat szereznie, visszatért Indiába, ahol öt évet szolgált helyettes felügyelőként a burmai rendőrségnél. Megcsömörlött a gyarmati valóságtól és elhatározta, hogy az anyaországba utazik és író lesz. Amikor 1927-ben eltávozásra hazatért, beadta felmondását. A következő néhány évet a párizsi és londoni szegényebb rétegek között töltötte, csavargókkal, koldusokkal barátkozott, és mindenféle alkalmi munkákat vállalt. Már ekkor tüdőbántalmak kínozták, és párizsi kórházi tartózkodásáról be is számolt egy elbeszélésében, ennek ellenére erős dohányos maradt. Erről az időszakáról 1933-ban kiadott egy életből vett beszámolót George Orwell néven "Down and Out in Paris and London" (Csavargóként Párizsban, Londonban) címmel. Írói vezetékneveként egy lakhelyéhez közeli folyó nevét választotta.

Bár regényei elismerést hoztak számára, írásaiból megélni nem tudott, ezért tanított, recenziókat írt és egy könyvesboltban dolgozott. 1936-ban feleségül vette Eileen O'Shaughnessyt. Az év végén Barcelonába utazott, hogy a spanyol polgárháborúról tudósítson, ahol aztán fegyvert ragadott. A POUM míliciában az aragóniai fronton harcolt, ahol egy fasiszta orvlövész megsebesítette a nyakán. Erről az élményéről rövid esszét is írt Wounded by a Fascist Sniper, near Huesca címmel. Visszaszállították a hátországba, de amíg lábadozott, kitörtek a barcelonai harcok, amelyekben részt vett. 1937 közepére a spanyol kommunisták megkezdték leszámolásukat a POUM-mal, ezért Orwell és felesége Franciaországba menekültek. 1938-ban jelent meg a spanyolországi élményeiből táplálkozó Hódolat Katalóniának című könyve.

Mivel saját gyermekük nem lehetett, egy Richard nevű kisfiút adoptáltak. Orwell 1938-ban TBC-s lett. 1941-től a BBC-nél dolgozott és a második világháború idején a Home Guardban (honvédelmi polgári testület) teljesített szolgálatot. 1943-44-ben írta meg a Szovjetunió és a kommunista ideológia szatíráját nyújtó Állatfarmot, mely a háború idején – mivel a Szovjetunió Nagy-Britannia szövetségese volt – nem jelenhetett meg. A mű látszólag olyan állatokról szól, akik elűzik annak a farmnak a tulajdonosát, ahol élnek. Ezután maguk vezetik a farmot, ami végül kemény diktatúrává válik. Az Állatfarm mottója: „Minden állat egyenlő, de vannak állatok, melyek egyenlőbbek.” A mű a sztálini Szovjetunió allegóriája: Orwell a történet fontos eseményeit a sztálini rendszer „vívmányaiból” kölcsönözte. Orwell – bár baloldali volt és a Független Munkáspárt tagja – gyakran kritizálta Sztálint, a spanyol polgárháború után pedig egyre kritikusabb lett a moszkvai vezetéssel szemben.

Orwell felesége halála után a skót partok közelében levő Jura szigetén telepedett le. Itt írta meg híres regényét, az 1984-et, amelyben egy civilizációt leigázó, fokozatosan bürokratizálódó, végletesen totalitárius rendszer képét vetítette elő. Az 1984 egy szatirikus politikai regény és szerelmi történet. Műfaja disztópia (negatív utópia), melyben a felügyelő állam tökéletes alkalmazkodást diktál a polgárok között, hazugságokkal, félelemkeltéssel és kegyetlen büntetésekkel. A könyvet 1949-ben adták ki. Orwell alig néhány hónappal élte túl főműve megjelenését: 1950. január 21-én halt meg tüdőbajban.

A cikk eredeti megjelenése: 2011. 06. 25. www.nembulvar.hu

„A te életeden csak az Úr fordíthat, és ha fordítani akar, akkor már meg is tette, és elrendelte a születésed percében, elkárhozol‑e vagy üdvözülsz. Ami a születésed és a halálod között történik, az nem számít. Az csak egy pillanat.” - ma ünnepelné kilencvennegyedik születésnapját e sorok írója, Szabó Magda.

Szabó Magda 1917. október 5-én látta meg a napvilágot Debrecenben. Nemesi-értelmiségi családból származott, felmenői közül többen is írogattak. Tanulmányait szülővárosában végezte a Dóczi Leánynevelő Intézetben, ahol utálta a cserkészetet és a tornaórákat. Egy tanára, Szondy György ifjúsági író már tizenegy éves korában felismerte tehetségét és igényes irodalomra szoktatta. Verseket írt, fordítással is kísérletezett.

Szabó Magda 1935-ben érettségizett Debrecenben. Diplomáját szintén e városban, a Tisza István Tudományegyetem latin-magyar-történelem szakán szerezte meg 1940-ben. Ugyanebben az évben kezdett tanítani először Debrecenben majd a hódmezővásárhelyi Református Leánygimnáziumban. 1945-től a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium munkatársa lett. Pesten az irodalmi élet sűrűjébe került és publikálni kezdett. A Nyugat hagyományait folytató polgári írók hozták létre az Újhold című folyóiratot, melynek Szabó Magda is tagja lett. Itt találkozott későbbi férjével, Szobotka Tiborral. 1947-ben házasodtak össze. A második világháború utáni helyzet Szabó Magdának sem kedvezett, mivel Révai József utasítására visszavonták tőle a már odaítélt a magyar írókat támogató magányalapítvány Baumgarten-díját és polgári származása miatt munkahelyéről is elbocsátották. 1958-ig egyáltalán nem publikálhatott, általános iskolai tanárként dolgozott. Ebben az időszakban írt műveit csak később adták ki.

1958-ban jelent meg a Freskó című regénye, amely újra meghozta neki a népszerűséget és szinte minden létező műve megjelent nyomtatásban. 1959-ben József Attila-díjat kapott és szabadfoglalkozású íróvá vált. Szabó Magda jó pszichológiai érzékkel, árnyalt részletességgel ábrázolta az emberi kapcsolatokat, remek példa erre az 1987-es Az ajtó című regénye. Könyvei a legkülönbözőbb témákban íródtak. A Régimódi történetben családja históriáját írta meg, amely kordokumentumként, történelmi tablóként és városrajzként is hiteles és élvezetes. Történelmi érdeklődése elsősorban a színpadi műfajokban kapott formát: a Kiálts, város Debrecen múltját elevenítette fel, Az a szép, fényes nap című drámája pedig az államalapítás korát. Meseregényeinek (mint a Tündér Lala) álomvilága mindig földi tanulsággal szolgál. Gyermek- és ifjúsági irodalmunk kiemelkedő műveiben (Abigél) pedagógusi elhivatottsága is megnyilatkozik. Az Abigél diáktörténetéből pedig filmet, sőt musicalt is készítettek.

Szabó Magda szülővárosának, Debrecennek hagyományai meghatározóak voltak személyisége alakulásában. 1977-től Debrecen díszpolgára lett. 1985-től öt éven keresztül a Tiszántúli Református Egyházkerület főgondnoka és zsinati világi alelnöke volt. 1993-ban a Debreceni Református Teológiai Akadémia díszdoktorává avatták.

Szabó Magda a legtöbbet fordított magyar írónő, kinek regényei a világ számos országában sikert arattak. 2003-ban elnyerte a Femina francia irodalmi díj külföldi regényt jutalmazó változatát Az ajtó francia nyelvű megjelenésekor. Az írónő számtalan díj tulajdonosa. 1959-ben és 1972-ben József Attila-díjat, 1978-ban Kossuth-díjat, 1982-ben SZOT-díjat, 1983-ban Pro Urbe Budapest díjat, 1987-ben Csokonai-díjat kapott. 1992-ben a Getz- díjjal tüntették ki. 1996-ban Déry- díjat, 1998-ban Szép Ernő-jutalmat, 2000-ben Nemes Nagy Ágnes-díjat és 2001-ben a Miskolci Egyetem tiszteletbeli díszdoktora címet és Corvin-kitüntetést, 2003-ban Gundel Művészeti Díjat és Prima Primissima díjat, 2006-ban Budapest díszpolgára, 2007-ben A Magyar Köztársasági Érdemrend nagykeresztjét és Hazám-díjat kapott.

2007. október 5-én, kilencvenedik születésnapján rengetegen ünnepelték, szülővárosában könyvesboltot neveztek el róla. Két hónappal később november 19-én kerepesi otthonában olvasás közben érte a halál.

A cikk eredeti megjelenése: 2011. 10. 05. www.nembulvar.hu

A XX. század irodalmának egyik kiemelkedő egyénisége, A legyek ura szerzője, a Nobel-díjas William Golding tizennyolc éve halt meg.

William Gerald Golding  St. Columbban született 1911. szeptember 19-én. Apja tanár volt, tankönyvek szerkesztésével foglalatoskodott. Fia számára a mindentudás megtestesülését jelentette. Alec Golding szocialista eszméket vallott, és a tudományos racionalizmus volt rá jellemző. Édesanyja, Mildred, a háztartásról gondoskodott, és egyetértett a női egyenjogúság mérsékelt harcosaival. Golding korai éveiben alakult ki könyvszeretete, s a szavak iránti vonzalma. Klasszikusokat kezdett olvasni, mint például Homérosz Odüsszeiáját, illetve a koránál fogva hozzá közelebb álló könyveket, mint a Gulliver Utazásai, a Robinson Crusoe, továbbá kedvelte Jules Verne és Edgar Allan Poe regényeit. Apja kívánságának megfelelően1930-ban Golding beiratkozott az Oxfordi Egyetemre, ahol a Brasenose College diákjaként természettudományt hallgatott, azonban két év elteltével az angol irodalom tanszékre váltott. Első kötetét, melyben verseket jelentetett meg, 1934-ben adta ki a Macmillan kiadó. Ebben oxfordi barátja, Adam Bittleston spiritiszta filozófus segítette. Pedagógia diplomájának megszerzése után, 1939. szeptember 30-án kötött házasságot Ann Brookfielddel, akitől két gyermeke született: Judy és David. Golding Lailsburyben kezdett tanítani.

A II. világháborúban a haditengerészetnél szolgált, életének meghatározó élménye volt. A Brit Királyi Haditengerészet tagjaként részt vett Németország leghatalmasabb csatahajójának, a Bismarcknak az elsüllyesztésében. A normandiai partraszállásban egy, a partot tűz alá vonó hajó kapitányaként vett részt, valamint egy tengeri akcióban Walcherennél, ahol 24 támadó járműből 23-at süllyesztettek el. A háború végén visszatért a tanításhoz és az íráshoz. A háború évei alatt jól megtanult ógörögül. 1945-ben, a háború végeztével visszatért tanári és írói hivatásához, ám az európai civilizációról alkotott véleménye igencsak megváltozott. „Az ember úgy termeli ki a gonoszságot, mint mézet a méh”, írja későbbi visszaemlékezésekor.

1953 szeptemberében Golding elküldte egy könyv kéziratát a Faber & Faber kiadónak Londonba. Bár elsőre elutasították, a cég egyik új szerkesztője, Charles Monteith nagyon lelkesen fogadta az írást. Néhány részt kihúzatott belőle, de 1954 szeptemberében A Legyek Ura címmel kiadta – amely egy csapásra híressé tette Goldingot. A regény egy csapat fiúról szól, akik felnőtt nélkül maradnak egy lakatlan szigeten. A fiúkat a végén egy brit tengerésztiszt menti meg, akinek fogalma nincs, miféle barbár, veszélyes játékot szakított meg a parton való megjelenésével. A Legyek Ura szimbóluma a barbarizmus és a háború ellen vívott sikertelen küzdelemnek: egy csoport elvadult fiú történetét keresztül mutatja be a civilizáció kettősségét és törékenységét. Egyesek szerint a regény a II. világháború allegóriája is.

Golding 1962-től idejét teljesen az írásnak szentelte. Gyors egymásutánban megjelent regényeinek tárgyát erkölcsi dilemmák alkották: Az utódok (1955), Ripacs Martin (1956), A vétkes visszanéz (1959) és A torony (1964). A realista ábrázolásmódhoz közelebb álló műveit, A piramist és A skorpióistent csaknem egy évtizednyi hallgatás követte, de 1979-ben új regénnyel, a Látható sötétséggel jelentkezett. 1984-ben jelent meg a Papíremberek című regénye, mely az irodalmi körök szatírával és öniróniával ábrázolt környezetrajza. A Nobel-díjat 1983-ban kapta `regényeiért, melyekben mítosz és valóság ábrázolásával fejezi ki az emberi lét feltételeit napjainkban`. Gondolatiságával és költői stílusával az angol széppróza megújítója volt.

Cornwallban csöndesen élt; Goldingot enyhén különc és visszahúzódó embernek tartották. 1965-ben a brit birodalom tiszteletbeli parancsnokává nevezték ki, majd 1980-ban elnyerte a Booker díjat, és 1983-ban az irodalmi Nobel-díjat. Az angol királynő 1988-ban ütötte lovaggá. Három évvel korábban feleségével Perranarworthalba költöztek. Az író itt hunyt el nyolc évvel később, 1993. június 19-én szívelégtelenség következtében. A Wiltshire megyei Bowerchalke falu temetőjében helyezték végső nyugalomra.

A cikk eredeti megjelenése: 2011. 06. 19. www.nembulvar.hu

„Egy zseni gyermekének lenni sem könnyű, de kettőének…” – mondta Irene. A Nobel-díjas Curie házaspár leánya férjével közösen szintén elnyerte a neves díjat kémiai felfedezéseikért.

Irene Curie, Marie Curie-Sklodowska és Pierre Curie gyermeke Párizsban született 1897. szeptember 12-én. A Nobel-díjas Curie-házaspár lánya a Sorbonne-ra járt, a családi hagyományoknak megfelelően fizika és kémia szakon. Ám egyetemi tanulmányait az első világháború szakította félbe: ekkor a fronton röntgenező nővérként dolgozott, a vizsgálatokat védőfelszerelés nélkül végezte, és az ekkor kapott sugárdózis nagyban hozzájárult a halálát okozó leukémiához. A háború után visszaült az iskolapadba, doktori értekezésének témája az édesanyja, Marie Curie által felfedezett polónium alfa-sugárzása volt.

A Sorbonne egyetem elvégzése után kezdett el dolgozni az anyja vezette Rádium Intézetben. Itt ismerte és szerette meg a nála három évvel fiatalabb Fréderic Joliot-t, akivel 1926-ban házasodtak össze. Irene tökéletes társra lelt Frédéric személyében: mindkettőjüket érdekelte a tudomány, a humanizmus, a sport és a művészetek. Kettejük harmonikus kapcsolatának bizonyítéka, hogy a kor szokásaival szembeszegülve felvették egymás vezetéknevét: így lettek Frédéric és Irene Joliot-Curie.

A házaspár együtt kutatta a radioaktivitást, Irene a téma fizikai, férje a kémiai aspektusára összpontosított. Hajszál híján megtalálták a rég keresett neutront, de Chadwick megelőzte őket, nem sokkal később a pozitront, de ez a dicsőség meg Andersonnak jutott. 1934-ben férjével sikeresen állított elő mesterséges radioaktív elemeket - az alumínium alfa részekkel való bombázásakor felfedezték a mesterséges radioaktivitást: megfigyelték, hogy egy polónium közelébe helyezett alumínium-lemez még akkor is bocsát ki radioaktív sugarakat, amikor a forrás polónium-lemez már nincs a közelben. Ezért 1935-ben az általuk felfedezett `új elemek előállításának radioaktív kémiája területén végzett munkájukért` közösen kémiai Nobel-díjat kaptak. A radioaktivitás mesterséges formájának felfedezése és nukleáris reakcióval történő előállítása új korszakot nyitott. Mára ezernél is több radioaktív izotópot állítottak elő, szinte minden ismert elemből, amelyek meghatározó szerepet játszanak az orvostudományban, az iparban és a kutatásban.

Irene-t 1936-ban a népfrontkormányban kutatási államtitkárrá nevezték ki, majd húsz éven keresztül a Sorbonne professzora lett, emellett a Rádium Intézet igazgatója is volt, s részt vett a francia atomreaktor kifejlesztésében, az ő tervei alapján, irányításával épült az orsay-i magfizikai kutatóközpont. A II. világháború alatt férjével részt vettek az ellenállási mozgalomban, robbanószereket gyártottak laboratóriumukban a partizánoknak. A háború után megkapták a Becsületrendet. Irene aktív szerepet vállalt a Francia Nőszövetségben és a Békevilágtanácsban. Sokoldalúságát az is igazolja, hogy nemcsak a munkában, hanem a sportban is jeleskedett: Franciaország legjobb női síelőjének tartották

A Joliot-Curie házaspár kezdettől fogva felelősnek érezte magát az emberiségért és a társadalomért. A heves politizálás és a baloldal iránti elköteleződés végül veszélybe sodorta őket: a hidegháború idején elutasították de Gaulle tábornok kérését, és nem fejlesztették ki a francia atombombát. A parancs megtagadása után leváltották őket tisztségükből. Irene ekkor már küzdött a leukémia tüneteivel: csontsoványra fogyott és gyakran betegeskedett: 1956. március 17-én Párizsban halt meg, édesanyjához hasonlóan a radioaktivitás okozta vérrákban.

A cikk eredeti megjelenése: 2011. 03. 17. www.nembulvar.hu

Nyolcvankilenc éve ezen a napon született Pier Paolo Pasolini. A köztudatba filmrendezőként vonult be, pedig figyelemre méltó írói tevékenysége is. Pályafutása során a botrányok sem kerülték el.

1922. március 5-én látta meg a napvilágot Pier Paolo Pasolini. Édesapja egy régi ravennai nemesi család sarja, aki Mussolini katonatisztjeként szolgált. Ambivalens érzések fűzték hozzá Pasolinit, mivel maga is sokat szenvedett alkoholizmusa és erőszakossága miatt. Tanítónő édesanyjáért viszont rajongott. Volt egy fivére is, akit 1945-ben tévedésből lelőttek egymással harcoló olasz partizánok.

Pasolini a bolognai egyetemen hallgatott művészettörténetet és irodalmat. Már tanulmányai közben megjelent egy verseskötete. Miután megkapta tanári diplomáját, belépett a kommunista pártba. Három év múlva viszont kizárták onnan: serdülő fiúkkal fenntartott szexuális viszonnyal vádolták. 1950-ben megelégelte homoszexualitása miatti támadásokat és édesanyjával Rómába költözött. Újságíróként dolgozott, megjelent két verseskötete és regénye amelyekkel ismertséget szerzett szakmai körökben.

1961-ben filmrendezőként is bemutatkozott A csóró című alkotással. Pasolini nem az írói munkásságát kísérő szerényebb érdeklődés miatt fordult a filmezés felé, hanem véleménye szerint a film közvetlenebbül képes megragadni a valóságot, mint az irodalom. 1969-ben egy interjúban azt nyilatkozta, hogy „filmjeimről legalább beszélnek – akár jót, akár rosszat mondanak is –, irodalmi műveimről azonban nem.”

A nagysikerű Mamma Roma után készült el A túró című rövidfilmje, amelyért Pasolinit szentséggyalázás vádjával négy hónap felfüggesztett börtönbüntetésre ítélték. Magánélete szempontjából A túró nagy sikert is hozott Pasolininek: a film forgatása során találkozott Ninetto Davolival, aki legbizalmasabb barátjává, szerelmévé és egyben filmjei állandó szereplőjévé vált.

Pasolini a szentséggyalázása mintegy válaszként készítette el a Máté evangáliumát, amelyben Máriát édesanyja játszotta el. A kritikusok szerint ez a film az egyik legszebb alkotása, Jézus életét letisztult és visszafogott formában meséli el. Pár év múlva mutatták be a saját élettörténetén alapuló Oidipusz királyt és a Teorémát. Utóbbi a Velencei Filmfesztiválon elnyerte a Katolikus Filmkritikusok Nemzetközi Szövetségének díját. Nemsokkal később viszont az olasz püspöki kar nem engedte híveinek, hogy megnézzék a filmet. Végül az olasz hatóságok a nemzetközi tiltakozások ellenére hivatalosan is betiltották a Teorémát.

Ebben az időszakban Pasolini rendszeres látogatója volt a bíróságoknak, mivel következő filmjében, a Disznóólban a kannibalizmussal és szodómiával borzolta a kedélyeket. Nagyjából harminc polgári-cenzori perben kellett megjelennie, amelynek következtében gyomorfekélyt kapott és gyomorvérzést szenvedett el. Lábadozása alatt sem tétlenkedett: hat drámát írt, nyelvészeti tanulmányokat készített, festett, költött, újságot szerkesztett.

A hetvenes évek elején készítette el az „Élet trilógiának” nevezett filmjeit: a Dekameront, a Canterbury meséket (Berlini Filmfesztivál – Arany Medve-díj) és Az Ezeregyéjszaka virágát. A három film különböző korok és népek irodalmi mítoszait alapul véve az örök emberi értékeket, elsősorban a nemiséget kívánta bemutatni. Utolsó filmje a Saló avagy Sodoma 120 napja, amely De Sade márki regényét az olasz fasiszta rendszerbe ültette.

1975-ben egy Szent Pálról szóló filmet szeretett volna készíteni, illetve Petrolio című regényét készült befejezni, amikor november 2-án az ostiai tengerparton meggyilkolták máig tisztázatlan körülmények között. A hivatalos változat szerint egy tizenhét éves prostituált brutálisan összeverte egy szöges léccel majd a még élő Pasolinin áthajtott annak kocsijával, mivel a rendező nem az előre megbeszélt szexuális szolgáltatást kívánta igénybe venni és erőszakoskodott. Ám 2005-ben a prostituált nyilvános vallomást tett miszerint nem ő a gyilkos, csak családját féltette és ezért vállalta magára a bűntény elkövetését.

Más elképzelések szerint Pasolini politikai gyilkosság áldozata lett. Egy harmadik teória öngyilkosságról beszél: Pasolini előre megtervezte halálának módját és helyét, melyet egy regényében meg is jósolt. 1995-ben a gyilkosság huszadik évfordulója alkalmából Pasolini: egy olasz bűntény címmel mutattak be egy filmet, amely megpróbálta rekonstruálni az egykori eseményeket. Tény, ami tény: a sok botrány és művészeti tevékenységének örökös vitái ellenére Pasolini a huszadik század egyik legjelentősebb és legsokoldalúbb alakja volt.

A cikk eredeti megjelenése: 2011. 03. 05. www.nembulvar.hu

II. Erzsébet királynőt 1953. június 2-án koronázták meg a londoni Westminster apátságban édesapja, VI. György király váratlan halálát követően. Ez a szertartás volt az első ilyen jellegű esemény, amit az angolok televízióban is megnézhettek.

Elizabeth Alexandra Mary Windsor 1926. április 21-én született. Már gyermekként is igen céltudatos volt: miután a királyi család legidősebb gyermekeként trónörökösnek jelölték, elkezdett készülni későbbi feladataira. Történelmet és jogot tanult, Canterbury érseke vallástörténetet oktatott neki. Francia és belga nevelőktől elsajátította a gallok nyelvét. Zene és lovaglási leckéket vett. Kitűnő úszóvá képeztette magát: tizenhárom évesen megnyerte a Londoni Fürdő Klub gyermek kupáját.

Ekkortájt találkozott először Fülöppel, aki Görögország és Dánia hercegeként született. Eljegyzésüket a második világháború miatt elhalasztották, csak 1947-ben tartották meg, de ebben az évben össze is házasodtak a Westminster apátságban. Fülöp nem tarthatta meg korábbi görög és dán rangjait, de megkapta Edinburgh hercege címet. Emellett görög ortodox hitét az anglikánra kellett cserélnie.

1953. június 2-án lett II. Erzsébet Anglia királynője. Koronázásakor az alábbi címmel illették: „II. Erzsébet Isten kegyelméből Nagy Britannia és Észak-Írország Egyesült Királyságának más birodalmainak és területeinek királynője, a Nemzetközösség feje, a hit védelmezője.” Az akkori miniszterelnök, Winston Churchill különösen kedvelte a fiatal hercegnőt és a közvéleménnyel egyetemben a remény és a megújulás jelképét látta benne a háború komor évei után. A koronázáskor egy „új Erzsébet-kort” emlegettek, és XVI. századi elődjéhez hasonlították.

II. Erzsébet jelenleg a harmadik leghosszabb uralkodási idővel rendelkezik: csak Viktória királynő a hatvanhárom évével és III. György ötvenkilenc évével előzi meg. Fülöp herceg viszont első lett: kivívta a „leghosszabb ideje királyi hitves” címet hatvankét éves házassági évfordulójukkal és ő a legidősebb királyi házastárs is a maga nyolcvannyolc évével Nagy-Britannia történelmében. Házasságukból négy gyermek született: 1948-ban Charles walesi herceg, a törvényes trónörökös, 1950-ben Anna királyi hercegnő, 1960-ban Andrew yorki herceg és 1964-ben Edward wessexi gróf.

Bár a királynő igyekszik magánéletéből kizárni a médiát és mellőzni a botrányokat, gyermekeinek mégis sikerül témát szolgáltatni a bulvárlapoknak. Charles Diana hercegnővel, Camilla Parkerrel és Harry fiával kapcsolatban került gyakran címlapokra, Annát egy fegyveres férfi próbálta elrabolni, Andrew egy pornósztárral folytatott viszonyával és viharos házasságával vált híressé, Edwardnak pedig melegbotrányban volt része, majd tévéműsorokban való szerepléséért a királyi család lealacsonyításával vádolták meg.

Fülöp herceg minden gyermekét kifejezetten szigorú neveltetésben részesítette és szókimondásával időnként vihart kavart. Egyszer állítólag azt mondta a királynőről, hogy „csak olyasmi érdekli, ami füvet eszik.” Ugyanis II. Erzsébetet rendkívül érdekli a lótenyésztés és a lóversenyzés. Emellett rajong a corgi kutyákért, amelyből jelenleg négyet tart (név szerint Phoenix, Pharos, Kelpe és Swift) és van négy „dorgi” kutyája is, amely corgi és tacskó keveréke (őket Harrisnek, Brandynek, Cidernek és Berrynek hívják.) Amikor teheti, a királynő maga gondoskodik a kutyáiról és ők is a magánlakosztályán élnek. Fülöp herceg is állatbarát és nagy érdeklődést tanúsít a vadvilág iránt.

II. Erzsébet uralkodása eddigi ötvennyolc éve alatt nem okozott csalódást. Egyik legnagyobb pillanata 1982-ben volt, amikor, mint az anglikán egyház feje, fogadta II. János Pál pápát. Négyszázötven éve ő volt az első pápa, aki Angliában járt. 2007-ben a szigetországban végeztek egy felmérést a 18-24 éves korosztályban, amely szerint a megkérdezettek nyolcvan százaléka választaná a monarchiát a köztársaság helyett. Ez leginkább a királynő érdeme, mivel példamutató erkölcsi tartásával kihalófélben lévő értékeket képvisel.

A cikk eredeti megjelenése: 2011. 06. 02. www.nembulvar.hu