Nyolcvanadik születésnapját ünnepli New York legmagasabb felhőkarcolója, az Empire State Building.

Miért is nevezik előszeretettel New York-ot a Nagy Almának? Valójában nincs egyetlen elfogadott magyarázat sem e kérdésre, a következő alternatívák közül válogathatunk: először is Edward S. Martin A vándor New Yorkban című kötetében nevezte metaforájában így a világvárost (annak a fának, melynek gyökerei a Mississipi völgyében erednek, és ágai óceántól óceánig terjednek, New York a gyümölcse, ahol az emberek megélhetést, boldogulást, életet lelhetnek.) Másodszor John F. Fitzgerald nevű újságíró Nagy Alma körül címmel indított lóversenyekkel kapcsolatos sportrovatot – állítólag zsokéktóll hallotta e kifejezést, mivel az alma szó a díj, nyeremény, jutalom szinonimájaként is ismeretes. Harmadszor színes bőrű jazz-zenészeknek tulajdonítják a kifejezés eredetét, akik az alábbi mondást megalkották: „sok alma terem a siker fáján, de nagy alma csak egy van” – ez pedig kétségtelenül New Yorkra utal, ahonnan már nincs feljebb a jazz-ranglétrán. A negyedik verzió szerint Marie Antoinette egyik kegyence New Yorkba települt, bordélyházat nyitott és Eva lévén csak az ő „almáiról” beszélt, mint legellenállhatatlanabb kurtizánokról a városban. Továbbá William Jennings Bryan 1892-es demokrata elnökjelölt kampánybeszédében New Yorkot „a dekadens kapitalizmus fájának legocsmányabb rohadt almájaként” emlegette. Tehát magyarázatokból nincsen hiány, ám annyi mindenesetre bizonyos: New York nagysága vitathatatlan. Erről híres felhőkarcolói is kezeskednek – közülük az Empire State Building nőtt a legnagyobbra.

New York jelenlegi legmagasabb épülete 102 emeletes, 381 méter magas - és természetesen az egyik jelképe a városnak. Az Empire State Building New York Manhattan kerületében a 34. utca és az Ötödik sugárút sarkán magasodik. Nevét New York állam becenevéből kapta (Empire State, azaz Egyesült helyett Birodalmi Államok). Az épült története a két világháború között időkbe nyúlik vissza. A legenda szerint 1928-ban John Jacob Raskob megkérdezte Bill Lamb-et: „Bill, milyen magasra tudod építeni, hogy ne dőljön össze?” Raskob, egy Wall Street-i pénzügyi szakember minden kapcsolatát latba vetve teremtett elő a gazdasági világválság idején 41 millió dollárt, hogy felépülhessen a világ legmagasabb építménye.

A telek megszerzése után 1930. január 22-én kezdődtek el a munkálatok. 3400 munkás dolgozott, főként európai bevándorlók és mohawk indiánok, hogy a torony hamarabb elkészüljön, mint a 42. utcában épülő Chrysler Building. A rohamtempóban 14 építőmunkás veszítette életét. Az építkezés egy évig és 45 napig tartott, heti hét napon át, még ünnepnapokon is. Így 4 és fél emelet készülhetett el egy hét alatt. A következő adatok magukért beszélnek: 7 millió össz-munkaóra, 6500 ablak, 1860 lépcső, 365 000 tonna összsúly, 75 lift, 60 000 tonna acél, 10 millió tégla, 750 000 méter elektromos vezeték, 192,5 kilométer csővezeték, több mint 1600 kilométer telefonkábel, 5700 köbméter mészkő és gránit, 1076 hektár alapterület. A tervezett összköltség az építés idején 50 millió dollár volt, ám valójában 41 millió dollár is elégnek bizonyult. Az Empire State Building rekordidő alatt készült el, 1931. május 1-jén adták át.

Az 1940-es évekig a legtöbb irodának nem akadt bérlője az épületben, ezért az Empty State Building (Üres Állami Épület) gúnynevet aggatták rá. Az évtized végén építették fel a kerítést a legfelső kilátóterasznál, mert három hét leforgása alatt öt ember kísérelt meg öngyilkosságot azzal, hogy a mélybe vetette magát. 1945. július 28-án egy B-25 Mitchell bombázó repülőgép csapódott a toronyba, 14 ember halálát okozva. 1952-ben került az antenna a torony tetejére. Azóta 67 millió dollárt fordítottak az állagmegóvásra és magasságát nem sikerült felülmúlni.

A cikk eredeti megjelenése: 2011. 04. 07. www.nembulvar.hu

„Komoly dolognak tartom a színházat, olyannak, amely az embert emberibbé teszi - vagy teheti, és megszabadítja magányosságától” –vallja művei előszavában Arthur Miller, a huszadik század egyik legkiemelkedőbb drámaírója.

1915. október 17-én született Arthur Asher Miller New Yorkban. Szülei lengyel bevándorlók voltak. Édesapjának sikeres ruhagyára és üzlete volt, ami az amerikai gazdasági válság idején teljesen tönkrement. Miller középiskolásként elsősorban a sportra koncentrált, a tudományok, az irodalom és a művészet hidegen hagyták. (Kritikusai szerint később az egyetemre azért nem vették fel elsőre, mert nem tudott helyesen írni.) Miller Dosztojevszkij Karamazov testvérek című regényét olvasva döntötte el, hogy író lesz.

A középiskola befejezése után egy autóalkatrészeket tároló raktárban dolgozott, mint kétkezi munkás, hogy az egyetemi tandíját össze tudja kaparni. A michigani egyetemen először újságírást tanult, ő szerkesztette a helyi lapot. Később átment történelem és közgazdaságtan szakra, de az írás szeretete megmaradt, mivel ekkor keletkezett első színdarabja No Villain címmel. A kritika „sokat ígérő pályakezdéssel” jellemezte alkotását.

Az egyetem elvégzése után 1938-ban visszatért New Yorkba, ahol rádióműsorok szövegét és forgatókönyveket írt. Két évvel később megnősült, egykori iskolatársa, Mary Slattery lett a felesége, akitől két gyermeke (Jane és Robert) született. (Robert filmrendező lett, 1996-ban ő volt a filmre vitt Salemi boszorkányok gyártásvezetője.) A második világháború idején Millert felmentették a katonai szolgálat alól egy régebbi, futball közben szerzett térdsérülése miatt. Ekkoriban a brooklyni hajójavító telepen dolgozott, s anyagot gyűjtött a Helyzet normális című riportregényéhez.

A Brodway-n 1944-ben mutatkozott be Az ember, akinek mindenben szerencséje volt című drámájával, de a darab csúfosan megbukott. Ám 1947-ben ismét szerencsét próbált az Édes fiaim című alkotásával és a siker ezúttal nem maradt el, a darab 328 előadást ért meg.1949-ben készült el Az ügynök halála, s még abban az évben színpadra állították. Megkapta érte a Pulitzer-díjat, s Millert a kor egyik legkiemelkedőbb drámaírójává avatta.

A politikai üldözések idején (McCarthy korszakban) meg kellett jelennie az Amerika-ellenes tevékenységet vizsgáló bizottság előtt Elia Kazan amerikai író és filmrendező feljelentése miatt, mely szerint Miller kommunista gyűlésekre járt. Ő nem volt hajlandó liberális kortársait beárulni, így bűnösnek találták törvénysértés címén és harminc napi börtönre, hollywoodi feketelistára és 500 dollár pénzbüntetésre ítélték, azonkívül megtiltották útlevele használatát. Az ezzel kapcsolatos események árnyékában született a Salemi boszorkányok című drámája.

1956 júniusában Miller elvált Mary Slattery-tól, és június végén feleségül vette a nála tizenegy évvel fiatalabb Marilyn Monroe-t, aki a kedvéért áttért a zsidó vallásra. Miller egy tévéműsorban üzente meg Marilynnek, hogy el akarja venni feleségül. A színésznő a sajátos leánykérést így kommentálta: „Igen kedves volt, Arthur, hogy velem is tudatta a terveit!” Mr. Agy és Miss Test (ahogy a sajtó emlegette őket) négy évet élt együtt. Ebben szerepe volt annak is, hogy Marilyn nem tudott szülni, Millertől két gyermek is fogant, ám mindkettőt elvetélte. Miller nem bírta elviselni, hogy Monroe annyira retteg a forgatásoktól: minden filmes napja azzal kezdődött, hogy szorongásoldó tablettákat vett be, esténként pedig egyre inkább az alkoholba menekült. 1960-ban, a Kallódó emberek című film forgatása közben szétköltöztek és négy évi viharos házasság után elváltak. Monroe egy évvel később halt meg, Miller még a temetésére sem ment el. 1964-ben írta A bűnbeesés után című leginkább önéletrajzi ihletésű drámáját, melynek premierjét mind a hallgatóság, mind a kritikusok óriási felháborodása követte, mivel a Maggie nevű karakter az ekkor már halott Monroe-ra emlékeztette a nézőket, a történet feldolgozását szinte kegyeletsértésként fogták fel.

Miller 1963-ban feleségül vette Inge Morath osztrák származású fotográfust. Két gyermekük közül a fiú, Daniel Down-kórral született. Őt intézetben helyezték el, ahol apja sosem látogatta meg, sőt Miller 1987-es emlékirataiban sem említette meg beteg fiát. Lányuk, Rebecca Miller, filmrendező lett, férje a háromszoros Oscar-díjas Daniel Day-Lewis.

Miller 1969-ben Londonban maga rendezte meg Az alku című darabját, s ezt követően hosszú szünet következett alkotói pályáján. Közéleti tevékenysége jelentős: volt a PEN Club elnöke, felemelte szavát a diktatúrában élő írótársaiért, s 1995-ben elvállalta az Oxfordi Egyetem kortárs színháztudományi tanszékének vezetését. Számos kitüntetést kapott, köztük többször a Tony-díjat, 2002-ben a spanyol Asturias Hercege díjjal tüntették ki. 2002 januárjában harmadik felesége, Inge Morath meghalt. 2004 decemberében a 89 éves író nyilvánosságra hozta, hogy együtt él a 34 éves Agnes Barley festőművésznővel, és rövidesen összeházasodnak. Erre azonban már nem került sor, az író 2005. február 10-én szívbénulás következtében meghalt.

A cikk eredeti megjelenése: 2010.11.07 www.nembulvar.hu

„Daisy fiatal volt, és az a mesterséges világ, amelyben élt, orchideák illatától volt terhes, a napok könnyeden felszínes, derűs társaságban teltek, s az új esztendő ritmusát diktáló zenekarok új muzsikával dalolták el az értelmét és szomorúságát.” F. Scott Fitzgerald

A nagy Gatsby-t érte az a megtiszteltetés, hogy az idei Cannes-i Filmfesztivál nyitóalkotása lehessen. Azóta számtalan nézőt csábított a mozikba és igazi kasszasikerré vált. F. Scott Fitzgerald történetének ez már a második filmes adaptációja. 1974-ben Robert Redford főszereplésével elevenedett meg az az álomvilág, amely még ma is képes elvarázsolni a nézőket. Mint minden második vagy többedik filmes feldolgozásnál felvetődik az a kérdés, hogy érdemes-e ismét leforgatni az adaptációt. A nagy Gatsby esetében a válasz egyértelmű, hiszen olyan irodalmi klasszikusról van szó, amelynek mondandója univerzális – és nem árt neki a felturbózott látványvilág.

A mostani feldolgozás főszerepeiben Leonardo DiCaprio-t, Carey Mulligant és Tobey Maguire-t láthatjuk. A rendező Baz Luhrmann, akinek olyan filmek fűződnek nevéhez, mint a Moulin Rouge, Ausztrália vagy a szintén DiCaprio főszereplésével készült Rómeó és Júlia film. Ennek tükrében, már mindenki maga előtt láthatja, hogy milyen látványvilágra is számítson a rendezőtől egy olyan történet esetében, amely a ’20-as évek Amerikája felső tízezrének fényűzését és partizását mutatja be. Azonban maga a történet nem sikkad el a lenyűgöző díszletek között, sőt!

A nagy Gatsby egy szerelmi történet: a szegény családból származó Jay Gatsby minden erejével azon munkálkodik, hogy hatalmas vagyont szerezzen, irigylésre méltó körülményeket teremtsen, amellyel lenyűgözheti fiatalkori szerelmét, a gazdag családból származó – és már férjezett – Daisy-t. Gatsby sok év után a semmiből bukkan elő és szomszédja, Nick segítségét kérve megszervez egy találkát Nick unokatestvérével, aki nem más, mint Daisy. Innentől az események gyors egymásutánja következik, amelyből többféle karakter portréja rajzolódik ki: láthatunk igazi barátságot, őszinte szerelmet, felelőtlen embereket, hűtlenséget és érdek-kapcsolatokat. A film után elmerenghetünk azon, hogy mennyire lehetséges avagy érdemes a múltbeli eseményeket újra átélni vágyni vagy milyen kis hajszálon múlhat a boldogságunk. Illetve arra is gyönyörű példát kapunk, hogy a csillogás valójában milyen ürességet rejthet.

Érdemes összehasonlítani egy kicsit a két filmes adaptációt. Az 1974-es feldolgozásban igazából nem a háttér és a díszletek csillogtak, hanem a főszereplők. A fiatal Robert Redford szemkápráztató látvány nyújtott Gatsby-ként és a Mia Farrow által alakított Daisy nem tűnt egy kelekótya fruskának. Az egész film hangvétele komolyabb volt, nem láthatók benne a mai szórakoztatóipar által megkövetelt kötelező poénok és sziporkák, semmit nem játszottak túl a színészek, abszolút hitelesek voltak. Viszont érdekes módon maga a történet is kevésbé lett szájbarágós és sok mindent bíztak a nézők fantáziájára, néhány dologra csak következtetni lehetett. Ezzel szemben a mostani feldolgozásban nem marad nyitva egyetlen kérdés sem a szereplőkkel kapcsolatban, mindenkit el tudunk helyezni, értjük vagy legalábbis átlátjuk, mi hajtja őket. Ezáltal maga a történet is jobban eljut a nézőkhöz, jobban lesújtja őket, jobban a karosszékbe szögezi a nézőt. Igazi 21. századi sikerfilmet alkottak, amelyben minden megvan, ami az igényes szórakozáshoz kell a mai ember számára.

„…És ahogy visszaszállt képzeletem ebbe a régi, ma már ismeretlen világba, elgondolkoztam rajta, hogyan láthatta meg Gatsby első ízben Daisyék csónakkikötőjének zöld lámpáját. Messziről érkezett erre a kék párákba burkolt pázsitra, és olyan közel jutott álmának megvalósulásához, hogy szinte elérte a kezével. Nem tudta, hogy ez az ábránd már réges-régen a múlté, eltűnt a közeli nagyváros dübörgő és nyüzsgő zsivaja mögötti, hatalmas ország végtelen tájain, a messzi éjszakában.  Gatsby hitt a zöld fényben, a mámorító jövőben, amely pedig évről évre mind messzebb távolodik tőlünk. Ha kisiklott is a kezünkből, mit számít? – holnap még gyorsabban futunk, s a karunkat még messzebbre tárjuk ki… Hogy majd egy szép reggelen…  Így törjük a csapást, hajtjuk hajónkat előre, szemben az árral, hogy a végén mindig a múltba érkezzünk.” F. Scott Fitzgerald

A nagy Gatsby (The Great Gatsby, 2013)

amerikai-ausztrál romantikus dráma, 145 perc

Főszereplők: Leonardo DiCaprio, Tobey Maguire, Carey Mulligan

Rendező: Baz Luhrmann

Forgalmazó: InterCom

A cikk eredeti megjelenése: 2013.10.28. www.nembulvar.hu

Filmajánló

„Daisy fiatal volt, és az a mesterséges világ, amelyben élt, orchideák illatától volt terhes, a napok könnyeden felszínes, derűs társaságban teltek, s az új esztendő ritmusát diktáló zenekarok új muzsikával dalolták el az értelmét és szomorúságát.” F. Scott Fitzgerald regényének legújabb feldolgozása hamarosan a mozikban!

„…ahogy visszaszállt képzeletem ebbe a régi, ma már ismeretlen világba, elgondolkoztam rajta, hogyan láthatta meg Gatsby első ízben Daisyék csónakkikötőjének zöld lámpáját. Messziről érkezett erre a kék párákba borult pázsitra, és olyan közel jutott álmának megvalósulásához, hogy szinte elérte a kezével.” (F. Scott Fiztgerald: A nagy Gatsby)

Jay Gatsby (Leonardo DiCaprio) New York-környéki luxusvillájában a fényűző partik, a titokzatos múlt és ismeretlen eredetű vagyon embere. Különös, magányos férfi, akiről csak annyit tudni: nagyon tud és nagyon szeret élni – és élvezi, ha hatalmas, a pezsgőtől és gazdagságtól bódult vendégsereg veszi körül. Pedig valójában alacsony sorból, nem egészen tisztességes módon küzdötte fel magát a társadalmi ranglétrán a hatalmasok közé. Azért vásárolt házat Long Islanden, hogy a vagyonával és egzotikus estélyeivel megbecsülést vívjon ki magának. Azonban nem boldog. Amikor véletlenül összeismerkedik egy szegényebb szomszédjával (Tobey Maguire), elárulja furcsa szokásainak titkát: egész életét arra tette fel, hogy visszaszerezze fiatalkori szerelmét, Daisy-t (Carey Mulligan). Minden tettét ennek rendeli alá, minden bűnét ezért vette magára. Amikor azonban találkozik végre a lánnyal és annak férjével, a történet egészen másképp alakul, mint annyi éven át tervezte…  A húszas évek Amerikája igazán a korlátlan lehetőségek hazája: ahol minden lehetséges és semmi sem tilos.

A századforduló utáni izgalmas, vad és erkölcstelen évek forró hangulatú regénye mintha csak a Moulin Rouge és az Ausztrália rendezője, Baz Luhrmann számára íródott volna: a fantasztikus látvány és hangulat mellett a kiváló színészgárda is látványos mozisikert ígér – 3D-ben is.  A történetből már készült egy korábbi feldolgozás 1974-ben, Robert Redford főszereplésével.

Kulisszatitkok

„Valami újat akartam írni, különlegeset, szépet és egyszerűt, ugyanakkor bonyolult szerkezetűt.” (F. Scott Fitzgerald) Az egyedülállóan kreatív író és rendező, Baz Luhrmann legújabb filmes adaptációja A nagy Gatsby. Feldolgozásában ötvöződik a képi elegancia, a rendkívül különleges hangzásvilág és előadói stílus. A főszerepben Leonardo DiCaprio brillírozik.

„Egyedül a te képzeleted szülte mindezt a csodát?” (Daisy Buchanan – a regény főhősnője). Majdnem egy évszázada, 1923-24-ben írta a Gatsbyt F. Scott Fitzgerald Long Island, New York és a francia St. Raphael között ingázva. Baz Luhrman 1974-ben találkozott először a történettel, de a mozivásznon, Ausztráliában, ahol apja egy benzinkutat és egy mozit üzemeltetett. A Jack Clayton által rendezett moziverzióban Robert Redford játszotta a címszereplőt. A következő találkozás a történettel 2004-ben következett, mégpedig a zord Észak-Oroszországban, egy zakatoló vonaton. „Éppen befejeztem a Moulin Rouge-t, és próbáltam feltöltődni – emlékszik Luhrmann. – Elég őrült ötlet volt, de elhatároztam, hogy a Transz-Szibériai Expresszel végig utazom Pekingből Észak–Oroszországot, majd Párizsban találkozom a feleségemmel és újonnan született lányommal, Lillyvel. Töltöttem egy kis bort, bámultam ki a jégvirágos ablakon, néztem, hogy száguld el mellettem a szibériai táj, és elkezdtem hallgatni a könyvet. Reggel 4 óra tájban aludtam el. A következő napon alig bírtam kivárni az estét, hogy elővehessem újra a kis dobozom, megbontsam a második üveg borom, és meghallgassam az utolsó részt. A végén 3 dologra jöttem rá: 1.: nem igazán ismertem A nagy Gatsbyt, 2.: végtelen tömör a könyv szerkezetileg, 3.: egy nagyszerű film lehetősége van benne.”

A jogok megszerzése volt az első lépés, de Luhrmann tudta, hogy a film elsősorban a címszereplőn múlik. Meg kellett találni azt a színészt, aki képes Gatsby összetett személyiségét kifejezni, aki egyik pillanatban megnyugtatóan mosolyog, a másikban úgy néz, mint aki megölt egy embert. „Nem akartam rögtön elárulni, kit képzelek a szerepre – mondja Luhrmann. – Bár nem volt egy nehéz kitalálni. Hát, nem is tudom, bonyolult, romantikus, sötét, elbűvölő, hatalmas színész…” Ki más lehet ez a színész, mint Leonardo DiCaprio, akivel Luhrmann már dolgozott együtt a Rómeó + Júliában… „Középiskolában olvastam a regényt, és nagyon meghatott a története – ecseteli Leonardo DiCaprio. – Legközelebb akkor került a kezembe, amikor Baztól megkaptam azzal a megjegyzéssel, hogy ’megvannak a jogok’. Nagyon ijesztő volt hirtelen, mert óriási felelősség egy ilyen filmet elkészíteni, ami örökre összekapcsolódik minden idők egyik legnagyobb regényével. Gatsbyt felejthetetlen volt eljátszani. Ő testesíti meg az amerikai álmot, azt az ideát, hogy bármi lehetsz, ha nagyon, ha eléggé akarod… és mindezt egy nő szerelméért. Azt hiszem, ő reménytelenül romantikus, de közben hihetetlenül üres is az élete, és éppen ezt akarja megtölteni valamivel.”

A regény New York világát tárja elénk, azét a városét, amit Fitzgerald „tündöklő káprázatnak” nevezett, azét a városét, ahol Fitzgerald korán sikeres lett, és ami inspirálta őt a regény megírásakor. „Úgy gondolom, A nagy Gatsby ma időszerűbb, mint bármikor – fejtegeti Douglas Wick producer – Abban az időben tündöklő, de rendkívül kiszámíthatatlan volt a gazdaság, és azt érezték az emberek, hogy a jól bejáratott utak eltűntek. Akár tegnap is írhatta volna a regényt Fitzgerald. De nem akkor írta. A könyv egy másik helyre és időbe visz el, a vakító varázslatosság letűnt világába, ami extravaganciából, nagyratörő reményekből és összetört álmokból épült. S ennek a világnak a bemutatására Baznál jobban senki sem ért.” Habár a kutatások és a forgatókönyvírás helyszíne New York volt – számos tanulmányutat szerveztek Long Islandre, hogy meglátogassák az ottani tekintélyes kúriákat –, a film nagy részét mégis Sydneyben a Fox Studiójában forgatták. „Ha azt mondod egy New York-inak, hogy ezt a filmet Ausztráliában forgatták, biztosan kinevet – mondja producer Cathrine Knappman. – Természetesen Baz leforgathatta volna filmet New Yorkban is, de az így nyíló lehetőségek sokkal hatékonyabbá tették a film elkészítését.”

A szerda esti sztárparádés, szmokingos-nagyestélyis vetítéssel megkezdődött a világ legrangosabb és legelegánsabb filmfesztiválja: Cannes 66. alkalommal lett a világ filmfővárosa. A nagy Gatsby-t érte az a megtiszteltetés, hogy a különleges rangot jelentő nyitófilm lehessen. A vörös szőnyegen, a váratlan esőben a film összes sztárja végigvonult: a nagy eseményre Franciaországba repült Leonardo DiCaprio, Tobey Maguire, Carey Mulligan és természetesen a rendező is: ő 2001-ben, a Moulin Rouge!-zsal már kipróbálta, milyen érzés felsétálni a fesztiválpalota lépcsőjén. A nyitóvetítésen szintén részt vevő Steven Spielberg ehhez csak ennyit tett hozzá: „Cannes a friss levegőt jelenti számomra. Pont az Oscar-díj ellenkezője” – mondta az idei zsűri elnök, ami nem zárja ki azt, hogy A nagy Gatsby cannes-i bemutatója után sokak szerint a jövő évi Oscarok egyik nagy esélyese lett.

Az ijesztgetős horrorok rajongóinak legnagyobb örömére már a hazai mozikban is fut az Annabelle második része, amelynek középpontjában egy démonok által megszállt játékbaba áll. A szokásos horror kliséken kívül mégis az a legijesztőbb az egész történetben, hogy bizony valóságalapja is van.

Annabelle története előtt beszéljünk egy kicsit a híres Warren házaspárról. Ed és Lorraine Warrent már gyermekkorukban is érték a természetfelettivel kapcsolatos élmények. Lorraine ugyan kísértetet nem látott gyerekként, de a lánykollégiumban azon kapta magát, hogy észleli az emberek auráját, és ez által sokszor többet tud róluk, mint ők önmagukról. Ed viszont családjával egy olyan kísértetházban lakott, ahol számos alkalommal lehetett furcsa zajokra/zörejekre figyelmes, és egy ilyen zajos éjszaka találkozott szembe egy öregasszony rémisztő alakjával, ami egészen a szobájáig követte őt. Amikor Ed és Lorraine megismerkedett egymással, hamar kiderült, hogy mindkettejük életében milyen fontos szerepet töltenek be a paranormális jelenségek.

Házaspárként már autodidakta módon képezték ki magukat démonológiából és ördögűzésből, és mivel akkoriban néhány kósza papon kívül ilyesmivel senki sem foglalkozott, a hírük gyorsan szárnyra kelt. Bár ötvenéves tevékenységük során nagyjából négyezer esethez mentek ki, ezeknek csak a töredékében találkoztak valódi szellemtevékenységgel: nagyjából húsz esetből egy függött össze a természetfelettivel. Talán azért is válhattak világszerte népszerűvé, mert az okkult és vallásos módszereket vegyítették a tudományos kutatásokkal, és a látogatásaikkor sok esetben nemcsak ők, hanem más médiumok, pszichológusok, építészmérnökök, fizikusok, papok és egyéb szakemberek is átvizsgálták az épületeket, hogy megtalálják a magyarázatot a sokszor megmagyarázhatatlannak hitt történésekre.

Tevékenységük működését Ed egyik kedvenc hasonlatával lehetne leginkább elmagyarázni. Ha egy álló ventilátort nézünk, akkor könnyedén meglátjuk azok széllapátjait - viszont ha már működés közben nézzük, akkor láthatatlanná válnak. Valahogy így van ez a szellemekkel is. Mindenhol ott vannak, mégsem észleljük őket. Ám ha ott van egy tisztánlátó (médium, telepata, látnok – mint Lorraine) is, akkor már észrevehetjük őket. Ed Warren 2006-ban halt meg, és ugyan Lorraine még ma is aktív, de nyolcvanon túl már nem utazza keresztül-kasul az országot kísértetekre és démonokra vadászva. Sosem fogjuk megtudni, hogy az eseteik között valóban voltak-e igazi természetfölötti történetek igazi démonokkal és kísértetekkel, de az biztos, hogy Warrenék egészen kiváló történetmesélők voltak, akiknek a horrorfilm műfaja számos izgalmas sztorit köszönhet.

James Wan rendező nevéhez köthető a Warren házaspár történeteinek feldolgozása: a Démonok között két filmjében maga Ed és Lorraine játsszák a főhősöket, és már Annabelle-ről is szó esik bennük. Annabelle esete pedig annyira hátborzongató, hogy simán megérte két különálló alkotást szentelni neki. Nyilván hollywoodi alkotásokhoz mérten vannak benne túlzások és fikciók, viszont maga a baba valóban létezett és veszélyesnek tűnt.

A mozifilm félelmetes külsejű Annabelle-jével ellentétben a valóságban csak egy átlagos Raggedy Ann típusú, használt rongybabát kapott ajándékba édesanyjától Donna 1970-ben. A főiskolás tanuló abban az időben egy Angie nevű lánnyal lakott együtt, illetve Lou nevű barátjukat is gyakran vendégül látták otthonukban – ám egyikük sem gondolta, hogy a frissen beköltöztetett baba különleges lenne. Azonban hamarosan azt vették észre, hogy Annabelle testhelyzeteket változtat, pár héttel később határozottan mozgott: például reggel az ágyon hagyták a babát, amely átköltözött a kanapéra estére. Annabelle egyre furcsább lett, egy idő után pergamen papírokon találtak „Segíts nekünk” vagy „Segíts Lou-nak” szövegezésű üzeneteket, amelyek a semmiből bukkantak elő. Egyik este Donna véresen talált rá a babára és úgy tűnt, hogy a piros folyadék belőle jött. Ekkor elvitték a játékot egy médiumhoz, aki szerint egy Annabelle Higgins nevű lány halt meg a lakóhelyükön, és feltehetően az ő lelke a lakásban maradt, de láthatóan megbízik a két új lányban. Donna és Angie úgy vélte ezzel még együtt tudnak élni, ám hirtelen elszabadult a pokol. Lou rémálmokkal küzdött, amelyben Annabelle szerepelt és sokszor erőszakosan bánt vele. Angie és Lou pár nappal később hangokat hallott Donna szobájából. Azonban csak Annabelle volt a szobában. Lou testén hirtelen karmolásnyomok tűntek fel, a húsa néhol megégett.

Ekkor léptek kapcsolatba a Warren házaspárral, akik megállapították, hogy a babát nem egy szellem birtokolja, hanem sokkal inkább egy démon szállta meg, aki akaratát a lányokon keresztül kívánta érvényesíteni. Pappal végeztettek ördögűzést a lakásban, aki nem vette komolyan a feladatát, azt mondta Annabelle-nek: „Te csupán egy baba vagy. Nem bánthatsz senkit!” Nagy hibának bizonyult, mivel hazafelé az atya autóján a fék elromlott, kocsija totálkárosra tört. Ed és Lorraine magukkal vitték a babát egy zsákban, ám Annabelle később elkezdte régi trükkjeit Warrenék otthonában is. Végül a házaspár egy vitrin mögé zárta be a játékot a következő felirattal: „Veszélyes: Ne nyisd ki!”

Napjainkban Annabelle-t egy connecticuti múzeumban őrzik egy hermetikusan lezárt tárolóban, melyet kéthetenként megáld egy pap. Augusztusban Kanada legnagyobb horror-, képregény- és fantasy film fesztiválját, a Fan Expót, 20. alkalommal rendezték meg Torontóban. A hírhedt babát is odaszállították és kiállították a programok helyszínéül szolgáló kongresszusi központ előcsarnokában. Mivel ki volt rá írva, hogy tilos közel menni hozzá, természetesen nagyon sokan álltak mellé, hogy szelfizzenek vele (és aztán halálra rémüljenek). Ugyanis a kissé sem szívbajos szervezők a Fan Expo második napjától kezdve a baba helyére egy tökéletesen elmaszkírozott nőt ültettek, aki, ha már elég közel merészkedtek hozzá, előugrott a vitrinjéből, és átölelte áldozatát – amitől persze mindenki sikított, hatalmasat ugrott, vagy elsírta magát. Vicces dolog másokra ráhozni a frászt, csak nehogy egyszer az igazi Annabelle is újra ijesztgetős kedvében legyen.

A cikk eredeti megjelenése: 2017.08.15. www.nembulvar.hu

Hajózni a Balti-tengeren egy életforma. A szigetvilág káprázatos látványa állandóan változó hátteréül szolgál az akár több napig tartó utazásnak, amely a gyönyörködés mellett egyéb fontos szükségleteket is kielégít a Baltikumban élő emberek számára.

A finn és svéd szigetvilág, összefoglalónéven az Archipelago páratlan természeti csodája a Földnek. A térségben nagyjából hetvenezer sziget található, melyek mérete igen változatos: sziklányitól akár egy tízezer lakosú város megalapításához is elegendő. Az Archipelago finnországi területén törvény szabályozza a tengerparti nyaralók építését, ezzel igyekeznek megőrizni a természet érintetlen állapotát. Így az Archipelago-tengeren hajózó turista a tájat kémlelve könnyedén meg tudja állapítani, hogy éppen melyik országban tartózkodik, mivel a svéd szakasz villákkal és jacht-kikötőkkel tarkított környezettel fogadja őket. A sokarcú szigetvilág varázslatos szépségével megunhatatlanná teszi a látképet.

Az Archipelago megtekintésének legegyszerűbb és egyben legolcsóbb módja a hajózás. A Baltikumban élő emberek számára hasonlóan nagy vonzerővel bír az Archipelagon átívelő hajóút, mint a világ másik feléből érkező turistának – csak más célból. Az utasok jelentős hányadát teszik ki azok a finnek, svédek, oroszok vagy észtek, akik mindössze vásárolni és relaxálni szeretnének. A Balti-térségben érdekes hagyománya alakult ki a vámmentes árucikkek beszerzésének: a hosszabb hajóutakra üres bőröndökkel érkeznek az utasok, majd leszálláskor megpakolt csomagokkal és kocogó üvegek hangjának kíséretével távoznak. Számukra a hajók nyújtotta szolgáltatások számítanak elsődlegesnek, amelyekhez különleges kiegészítést ad a gyönyörű tájkép.

A balti tengerjárók az utasok igényeit számtalan módon próbálják kielégíteni. A szaunázási szokásokat tekintve természetes, hogy a finnországi érdekeltségű hajókon legalább egy szintnyi szauna szekció található, vagy a magasabb árfekvésű kabinokban akár saját használatú is. A családi kikapcsolódás elengedhetetlen része a közös strandolás, amely többféle élménymedence vagy jacuzzi formájában fogadja az érdeklődőket. Az éttermek, kávézók és kaszinók mellett a legkülönbözőbb programokkal tudják elütni az időt a megfáradt vásárlók: délutáni gyermekprogramokra, konferencia előadásokra vagy színdarabokra ülhetnek be, este bűvészek, koncertek, karaoke-versenyek és diszkó várja őket.

A finneknél bevett szokás, hogy egy ilyen hajóúttal összekötik a kellemest a hasznossal: a bevásárlással a nyaralásukat vagy egy családi kirándulást is egybefűznek. Az Archipelagon közlekedő hajók kivétel nélkül megállnak az Åland-szigeteknél, ami Finnország legnépszerűbb nyaralóövezete. Viszont lehetőség adódik leszállás nélkül visszajutni a kiindulási pontra, ezáltal egy szimpla bevásárló-körúton részt venni a lenyűgöző szépségű szigetvilággal a háttérben.

A cikk eredeti megjelenése: 2012.09.12. www.nembulvar.hu

Néhány évvel ezelőtt az egész világot megrengető viták törtek ki egy könyv nyomán, melynek címe A Da Vinci-kód. Dan Brown azóta világhírnévre tett szert és most jelent meg magyar nyelven legújabb kötete, melynek főszereplője ismét Robert Langdon.

Robert Langdon szimbólumkutató és nyelvész immár négy könyvben bukkan fel. Kronologikusan először Dan Brown Angyalok és démonok című könyvében jelentkezett, amelyben Vatikánban járt és a pápaválasztás idején kitörő bűntény megoldásában segédkezett, az illuminátus rend tevékenységét bemutatva. Következő kalandja a nagy port kavart A Da Vinci-kódban történt: Párizs, London és a skót Rosslynon átívelő cselekményben a templomos lovagok titkait kutatta és a Szent Grál mibenlétére adott egyfajta magyarázatot. Az Elveszett jelkép eseményei Washingtonban zajlottak, ahol a Fehér Ház rejtett alagsora mellett megismerkedhettünk a híres obeliszk jelentőségével és a szabadkőművesek rejtélyes világába is betekintést nyerhettünk Landgon professzor segítségével. Most pedig ismét Európába vezet Robert Langdon útja, méghozzá Olaszországba. Legalábbis a történet kezdetén…

Az Inferno cím Dante Isteni színjátékára utal, azon belül a Pokolra és annak mind a kilenc bugyrára. Mint Dan Brown korábbi köteteiben, itt is a középpontban nagyszerű művészek (és egyben tudósok) állnak, ezúttal Dante Alighieri. Ezúttal azonban nemcsak történelmi rejtélyek alternatív felfogásairól és elgondolkodtató művészeti magyarázatokról olvashatunk, hanem egy teljesen aktuális probléma kerül a középpontba. A biológiai fegyverek és a génmanipuláció olyan témakör, melyről senki sem beszél szívesen, viszont mindenki egyre inkább tart tőle. Dan Brown könyve sem sugall túlságosan bíztató jövőképet, megint megpróbálja felnyitni olvasói szemeit, gondolkodásra késztet mindenkit. Ismét olyan érzésünk lehet a könyv befejezte után, hogy „Oké, nem biztos, hogy így van. De mi van, ha mégis van benne valami?” Ahogy a könyvben is olvashatjuk: „Csak egyetlen ragályos kórokozó van, ami gyorsabban terjed a vírusnál... A félelem.”

Az Inferno felépítése és történetvezetése nagyon hasonlít a szerző korábbi könyveihez. Pár oldalas fejezeteket tartalmaz, amelyek végén mindig félbemarad valamilyen (általában rendkívül izgalmas) eseménysor. Az ezt követő fejezet pedig általában másik helyszínen játszódik, másik szereplőkkel. Mindez azt eredményezi, hogy a könyv jóformán letehetetlen és olvastatja magát. Ha van is olyan cselekményszál, ami kevésbé érdekli az olvasót, akkor is gyorsan átlendülhet rajta és hamar visszatérhet a váratlan fordulatok megoldásához vagy az őt érdeklő szereplőkhöz. Igaz, hogy az Inferno több mint 650 oldal, viszont igen gyorsan el lehet olvasni.

Semmi kétség nem férhet hozzá, hogy Dan Brown napjaink egyik legjelentősebb bestseller írója. Műveit milliók olvassák, már a megjelenés hírének pillanatában előjegyzik. A kritikusok azonban nem egyértelműen pozitívan gondolkodnak róla, az Inferno-val kapcsolatban különösen sok a negatív visszhang. Mindenesetre azt el kell ismerni, hogy a maga műfajában – azaz, maradjunk a történelmi fikció kifejezésnél – igazán kiemelkedők a művei. Törekszik a valósághűségre, történelmi tényekkel és művekkel igazolja állításait – és minden művében található egy olyan fejezet, amelyben kifejti, hogy mi a reális és mi az, amit hozzágondolt mindehhez. Ahogy a mostani könyvében is megfogalmazza: „A tökéletes illúziónak a valóság lehető legtöbb elemét kell tartalmaznia.”

Az Inferno azért érdekesebb a szerző minden korábbi művénél, mert egyik sem volt még ennyire aktuális és a szereplők is sokkal árnyaltabbak, mint korábban. Aki már többször olvasott Dan Brown könyvet, nyilván előre fogja tudni egy-egy szituációnál, hogy itt nem stimmel valami vagy biztosan lesz még valamilyen fordulat. Ennek ellenére is sok meglepetést okoz majd az olvasóknak és egy nagy adag gondolkodni valót ad. „A pokol legsötétebb bugyraiban azok szenvednek, akik erkölcsi válságok idején semlegesek maradtak. Langdon még soha nem érezte ilyen tisztának e szavak jelentését: Vészterhes időkben a legnagyobb bűn a tétlenség. Langdon tudta, hogy milliókkal együtt maga is vétkes ebben. Amikor a világ problémáiról van szó, globális járványként pusztít a hárítás.”

Dan Brown: Inferno

ISBN: 9789636897079

Kiadó: GABO, 2013

A cikk eredeti megjelenése: 2013.10.06 www.nembulvar.hu

Az első Oscar-gálát 1929. májusában tartották Los Angelesben a külvilág kizárásával. Viszont azóta világméretű eseménnyé nőtte ki magát, becslések szerint nagyjából egymilliárdan követik figyelemmel a díjátadó ceremóniát.

Az Oscar-díj (eredeti nevén Academy Award) az Egyesült Államok legrangosabb filmművészeti díja, amelyet a Filmművészeti és Filmtudományi Akadémia adományoz jelenleg huszonnégy kategóriában: legjobb film, rendező, eredeti és adaptált forgatókönyv, férfi és női fő- és mellékszereplő, látványtervezés/díszlet, operatőr, vágás, vizuális effektusok, hangvágás, hangeffektek, eredeti filmzene és dal, jelmeztervezés, smink, animációs film és rövidfilm, dokumentumfilm és rövid dokumentumfilm, idegennyelvű film és rövidfilm.

Az előző évben bemutatott filmek közül az akadémia állítja fel a jelöltek listáját: technikai kategóriában három, a többiben öt jelöltet választanak ki. A jelöltek közül az akadémia tagjainak szavazatai által kerül ki a győztes, amelyet az átadás pillanatáig rendkívüli titoktartás mellett őriznek. Hat héttel a jelölések kihirdetése után rendezik a díjátadást, általában február utolsó vasárnapján. A gálát 2002-től Hollywoodban tartják, előtte Los Angeles más részében illetve New Yorkban rendezték meg. A díjátadás estéjén a meghívott vendégek zene és ováció kíséretében bevonulnak a vörös szőnyegen a hollywoodi Kodak Színházba. Az estélyen a sztárok híres divattervezők ruháit és ékszereit viselik.

Az Oscar-gálát több száz televíziós csatorna sugározza az egész világon. Ez az egyetlen díjkiosztó, amit élőben (azaz a képernyőre nem illő mondatok kivágása végett pár másodperces csúsztatással) közvetítenek az Egyesült Államok teljes területén.

1931-ben született meg a szobor elnevezése. Az anekdota szerint Margaret Herrick, az akadémia könyvtárosa amikor először szemügyre vette a szobrocskát, megállapította: „nagyon hasonlít Oscar bácsikámra.” A szobor egy tekercs filmet a kardjával leszögező lovagot ábrázol. A filmtekercs öt küllője az akadémia öt ágazatát jelképezi: a szereplőkét, a rendezőkét, a producerekét, a technikusokét és az írókét. A szobor tömege 3,85 kilogramm és mindössze 13,5 centiméter magas.

Idén már a 90. Oscar-gálát rendezték, így igen sok érdekességről és rekordról tudunk beszámolni. A csúcstartó minden tekintetben a rajzfilmgyáros Walt Disney: ő büszkélkedhet az egy évben szerzett legtöbb Oscarral (szám szerint négyet kapott 1953-ban) és összesítettben különféle kategóriákban huszonhat díjat vehetett át. A színészek között Katharine Hepburn a rekorder, aki négyszer kapta meg a legjobb női főszereplő díját. Férfiak között Daniel Day-Lewis a csúcstartó, aki a legjobb főszereplő kategóriában 3-szor is hazavitte az Oscart - ráadásul 3 különböző évtizedben. Őket követi 3-3 (fő- és mellékszereplőként kapott) szobrocskával  Meryl Streep, Jack Nicholson, Ingrid Bergman és Walter Brennan. Jelölések tekintetében Meryl Streep az abszolút győztes, akit eddig huszonegy alkalommal nomináltak.

Filmek tekintetében az abszolút csúcstartó A Gyűrűk Ura – A király visszatér, amely tizenegy jelöléséből az összeset díjra váltotta. Emellett a Titanic és a Ben Hur is tizenegy Oscarral büszkélkedhet. Mind az öt fő kategóriában (legjobb film, férfi és női főszereplő, rendezés és forgatókönyv) eddig három film diadalmaskodott: Ez történt egy éjszaka, Száll a kakukk fészkére és A bárányok hallgatnak.

További érdekességként megemlítendő, hogy eddig egyetlen Oscar kapott Oscar-díjat: Oscar Hammerstein 1941-ben és 1945-ben a legjobb dal kategóriában. Az első színes Oscar-díjas film az Elfújta a szél volt 1939-ben. Heath Ledger kapott másodikként posztumusz elismerést színészi kategóriában idén. Adrien Brody a legfiatalabb nyertes volt 29 évesen, akit főszereplőként jutalmaztak. 1939-ben nyert elsőként afrikai származású mellékszereplő Oscar-díjat, de 2002-ben Denzel Washington és Halle Berry révén a legjobb férfi és női főszereplő díját is színes bőrű színészek vehették át.

A cikk eredeti megjelenése: 2011.05.22. www.nembulvar.hu

A második világháború kifogyhatatlan ötletbázist biztosít a filmiparnak. Sok mindent láttunk már, ám mindig lehet újabb és újabb eseményeket mozivászonra vinni, esetleg más szemszögből megközelíteni. Minden kétséget kizáróan 2017 Dunkerque éve: Christopher Nolan Dunkirk című monumentális háborús műve után itt van Winston Churchill megközelítéséből is a Dinamó hadművelet.

1940 májusának végén az előretörő német hadsereg bevonult Belgiumba és a franciaországi Dunkerque közelében a tengerhez szorította a brit és francia katonákat. A legfeljebb 5 kilométeres szakaszon a szövetségesek nagyjából 400 ezer embere szorult össze, és nem volt merre menekülniük. Az angol flottának különleges és váratlan akcióval, civil hajók bevonásával sikerült 330 ezer katonát evakuálniuk a térségből. A Dunkirk című alkotás dokumentarista jelleggel mutatja be, hogy a parton rekedt katonák, a civil hajósok és a brit légierő hogyan élték meg ezeket a napokat, hogyan zajlott a Dinamó hadművelet. A legsötétebb óra szintén a történelem ezen időszakába repíti vissza a nézőt, viszont a La Manche helyett a Temze partjára, a londoni parlamentbe, ahol nemzetek sorsát megalapozó döntések születtek.

Winston Churchill a világtörténelem egyik legérdekesebb alakja, akiről mindig is sokat tudtunk, ám jelen film arra világít rá, hogy mégis keveset. Nyilván a magyar történelemórákon kevesebb szó esik a brit politikusról, mint hazájában, viszont mi is eszünkbe véstük már iskolás korunkban, hogy a második világháború alatt hidegvérét megőrizve, győzelemre vezette a legkilátástalanabb helyzetből a szövetséges hatalmakat. A legsötétebb óra Churchill életéből azt az időszakot ragadja ki, amikor miniszterelnökké választották és működése első három hetében milyen körülmények között született meg a Dinamó hadművelet. Annak ellenére, hogy a mű hangvétele rendkívül hazafias és végül Churchill az egekig magasztalódik benne, azért rávilágít arra a tényre is, hogy abban az időben bizony ő volt az egyik legnépszerűtlenebb politikus Nagy-Britanniában. Gyakorlatilag azért kapta meg ezt a megtisztelő kinevezést, hogy ő vezényelje le a béketárgyalásokat Nagy-Britannia és Németország között – amely meglepően kevésen múlott, hogy nem köttetett meg.

"Nem ígérhetek mást, csak vért, verítéket és könnyeket!" Churchill szállóigévé vált szavai is elhangzanak a film drámai tetőpontját alkotó nagy ívű, parlamenti beszédben. A miniszterelnököt Gary Oldman formálja meg, akit mindössze tekintetéről ismerhetünk fel, annyira elképesztő munkát végeztek vele a sminkesek, maszkosok és öltöztetők. Ha belegondolunk, egy színész számára igen nagy kihívást jelenthet, amikor tulajdonképpen egész orcáját álarc fedi és nem a megszokott módon tud játszani mimikájával. Oldman viszont bravúrosan vette az akadályt, elképesztő hitelességgel alakította ezt az ikonikus, történelmi figurát, azonban néhány elkapott tekintetből mégis felsejlett, hogy nemcsak egyszerű utánzásról van szó, hanem ott van egy karakteres színész is mögötte. Oldman alakításának dicsérete szinte már közhelynek is hat, annyira egyöntetű az egyetértés nézők és kritikusok körében. Viszont semmilyen túlzásról sincs szó, a közelmúltban is előfordultak már olyan kiemelkedően karakteres szerepek történelmi filmekben, amelyek belevésődtek emlékezetünkbe, gondoljunk csak Daniel Day-Lewis Lincolnjára, vagy Colin Firth VI. Györgyére A király beszédében. Gary Oldman Winston Churchillje is tökéletesen illik e sorba.

Joe Wright rendező a Vágy és vezeklés című filmjében már bemutatta, mennyire ért a korszak ábrázolásához: ebben az alkotásban egy nagyjából 6 perces, vágatlan jelenet mutatja be a Dunkerque partjain ragadt katonák életkörülményeit. A legsötétebb órában rendkívül feszült atmoszférát sikerült teremteni az első perctől az utolsóig, még úgy is, hogy mindenki tudja, mi a végkifejlet. A sötét, dohos parlamenti tárgyalótermek, az óvóhelyen kialakított irodabarlang, a mindent körbelengő baljós légkör és a lenyűgöző kosztümök mind-mind hozzájárulnak, hogy egy igazán felejthetetlen filmes élményben legyen részünk. Mindezt megkoronázza egy elképesztő színészi bravúr, amit valóban kár lenne kihagynunk. A hab tortán pedig az, hogy még a történelmi ismereteinket is frissíthetjük, bővíthetjük és elcsodálkozhatunk, hogy egy teljesen irreálisnak tűnő lépéssel is megváltoztatható a világ sorsa.

A legsötétebb óra (Darkest Hour, 2017)

angol életrajzi dráma, 125 perc (12)

Főszereplők: Gary Oldman, Kristin Scott Thomas

Rendező: Joe Wright

Forgalmazó: UIP-Duna Film

A cikk eredeti megjelenése: 2018.01.30. www.nembulvar.hu

„Aki valaha is komolyan fontolóra veszi, hogy megmássza az Everestet, szinte törvényszerűen felülemelkedik minden józan okoskodáson. Az igazat megvallva én is tudtam, milyen esztelenség, mégis belefogtam. Ily módon részesévé váltam számos derék ember halálának, ami miatt alighanem még sokáig fog furdalni a lelkiismeret.” –Jon Krakauer.

Jégbe fagyott tetemek, hóból kikandikáló végtagok, szétszóródott, elárvult túrafelszerelések kísérik az Everestre látogatók útját. Számos emberélet odaveszett a halálzónában, vagyis 8000 méter felett, ahol az oxigénhiány következtében a hegymászó pokoli megterhelésnek teszi ki a szervezetét. Ahhoz, hogy túlélje az extrém kalandot, még időben vissza kell fordulnia, és a biztonságos magasságot elérnie, ezt a döntést meghozni persze akkor a legnehezebb, ha a világ tetejétől már csak pár lépés távolság választja el. Az Everest című film megtörtént eseményeket dolgoz fel, az 1996-ban történt tragédiáról szól, melynek során nem kevesebb, mint nyolc hegymászó vesztette életét egy váratlanul lecsapó vihar következtében. Ez az expedíció a hegy történetének egyik legsúlyosabb szerencsétlensége, amely a szélsőséges időjárási körülményeken kívül, néhány felelőtlen döntés következményének is betudható.

Talán nem is gondolnánk, hogy a világ legmagasabb pontjára történő feljutás mennyire elüzletiesedett már 20 évvel ezelőtt. Olyan hegymászó társaságok jelentek meg az eddig csak igazi profik által mászott Csomolungma közelében, akik igen magas összegek fejében szervezett túrákat kínáltak félprofiknak és majdnem amatőröknek is. Mindez veszélyes túlzsúfoltsághoz és további kockázati tényezőkhöz vezetett, mivel az Everesten csak néhány útvonal járható és azok is csak egy meghatározott időszakban. Mindez a most mozikba került alkotás kiindulópontja is. Azonban a rendező nem kíván állást foglalni, hanem megmutatja az egészet, a maga valójában: a hegymászás vitathatatlan izgalmaival, kínjaival, szépségeivel együtt. A film felépítése logikus és egyértelmű: szereplők bemutatásával kezdődik, ezután következik a hegyhez való akklimatizáció, majd a hőn áhított csúcstámadás, végül a váratlanul és kegyetlenül lesújtó vihar. A néző érdeklődése az első perctől az utolsóig fennmarad: egyrészt számos új információt hallhatunk a hegymászás és az Everest rejtelmeivel kapcsolatban, másrészt olyan feszültségeket is átélünk, amelyek miatt lerághatjuk a körmeinket.

Ha mindez még nem lenne elég, akkor emlékezzünk meg pár szóval az Everest látványvilágáról is. Napjainkban egy kis túlzással bármi elérhető a digitális technikának és az IMAX-vászonnak köszönhetően, hiszen általuk eddig még nem látott helyzeteket, helyszíneket varázsolnak realisztikusan átélhetővé. Kormákur művében olyan szerepe van a 3D-s effekteknek, mint két évvel ezelőtt a Gravitáció esetében. Az esztétikai minőség szervesen beleépül a tartalomba és a rendező képes belehelyezni a nézőt is a történetbe, hiszen mi is – akár szó szerint is – átérezzük a hideget, az erőfeszítést, a kiszolgáltatottságot, a gyönyörűséget és az Everest nagyságát. A hófödte csúcsok, a dermesztő csend, a nagy erővel a vászonra robbanó vihar képi és hanghatásai egyben lenyűgözőek és döbbenetesek. Abszolút felüdülést jelent, amikor végre az aggódó családokat rejtő, komfortos lakásbelsőket láthatjuk a természet pusztító vadsága helyett.

A sok főszereplőt mozgató filmekben mindig fenn áll annak veszélye, hogy súlytalanná válnak a karakterek. A nagy neveket felvonultató sztárgárda kiszámítható, papírforma szerinti munkát végzett, Jason Clarke tiszteletreméltó túravezetőként visszafogottan és pontosan játszik, Josh Brolin pedig tapasztalatlan turistából szellemül át az életéért küzdő hőssé. Jake Gyllenhaalt pimasz, laza és vérprofi hegymászóként láthatjuk, egyértelműen övé a legeredetibb szerep, viszont kevés teret kap a kibontakozáshoz. Összességében érezhetően sok karakterrel operál a film, viszont az nagy erénye, hogy nem úgy mutatja be őket, hogy már az elején tudjuk, ki veszíti majd az életét a hegyen. Nem mellékesen pedig az abszolút főszerepet az Everest kapta, így nem csoda, hogy mellette kicsit eltörpülnek az emberi lények.

Érdekesség gyanánt még azt is érdemes megemlíteni, hogy a filmet ugyanaz a forgatókönyvíró jegyzi (Simon Beaufoy), aki készített már egy hasonló műfajú mozit, a 127 órát. Ez szintén megtörtént eseményeket dolgoz fel, egy kihívásokat kereső „ki, ha én nem” típusú túrázó egy szikla fogságába esik Arizonában, a világtól teljesen elzártan és a túlélésért küzd. Ráadásul még a két film befejezése is hasonló, a stáblista előtt megjelennek az eredeti szereplők.

Milyen súlya van a döntéseknek? Mennyi felelősséggel tartozunk másokért, kockáztassuk-e értük saját életünket? Vajon irigylésre méltó emberek vagy felelőtlen adrenalinfüggők azok, akik az Everest meghódítására vállalkoznak? A film ezekre a kérdésekre nem ad választ, rajtunk a sor, hogy értékeljük a látottakat. Mindenesetre érdemes belevágni ebbe a mozis hegymászó expedícióba, annyi biztos, hogy ezt legalább mi, nézők túléljük.

Everest

amerikai-angol dráma, 122 perc, 2015 (16)

Rendező: Baltasar Kormákur

Főszereplők: Jake Gyllenhaal, Josh Brolin, Sam Worthington, Jason Clarke, Michael Kelly, Robin Wright, Keira Knightley

A cikk eredeti megjelenése

1874. május 9-én született Howard Carter angol régész, aki Luxorban, a Királyok Völgyében megtalálta Tutanhamon fáraó szarkofágját. E felfedezés a húsz éven keresztül tartó ásatások megkoronázása volt.

Tutanhamon sírjának feltárása meghatározó esemény az ókori történelem felderítése szempontjából, mivel a legteljesebb és legsértetlenebb állapotban talált egyiptomi uralkodó emlékhelyéről van szó. Jelentőségét fokozza, hogy a sírkamra klímájának köszönhetően sok olyan tárgy is az utókorra maradt, amit azelőtt csak képekről ismertek a kutatók.

Tutanhamon sírjának megtalálásával Carter előtt sokan próbálkoztak, viszont csak egy faládika Tutanhaomon képével illetve egy kancsó a fáraó nevével került felszínre. Leletek hiányában a kutatók arra a következtetésre jutottak, hogy valószínűleg nem létezik több kincs, már minden a sírrablók martalékává válhatott. Egyedül Carter kételkedett e feltételezésben, viszont a további ásatásokhoz pénzre volt szüksége. Lord Carnavon angol arisztokrata segítségével 1908-ban ténylegesen megkezdődött a kutatás Tutanhamon sírja után.

A nagy áttörés 1922. november 4-én történt, amikor megtalálták a sírhoz vezető első lépcsőfokot. Carter és Carnavon együtt léptek be Tutanhamon sírjának első termébe, ami valószínűleg csalódást is okozhatott számukra. Ugyanis nem ők voltak az elsők akik ott jártak: az értékes tárgyak egymás hegyén-hátán hevertek. Feltehetően a fosztogatóknak az is céljuk lehetett, hogy minél nagyobb felfordulást hagyjanak maguk után.

Ennek ellenére sajtószenzációvá nőtte ki magát a felfedezés és az érdeklődés közzéppontjába került. Rengetegen érkeztek a helyszínre, megnehezítve ezzel a régészek munkáját. Még nagyobb visszhangot váltott ki Lord Carnavon váratlan halála, aki nem láthatta már Tutanhamon holttestét. További szerencsétlenségek is történtek: egy francia régész szélütést kapott és meghalt, miután kijött a sírból illetve a kutatócsoport egyik tagja váratlanul életét vesztette. A múmia bosszújáról és a fáraó átkáról hosszasan cikkeztek a lapok, majd arra a következtetésre jutottak: a holtakat jobb nem háborgatni.

1924. január 3-án találták meg Tutanhamon fáraó szarkofágját a fáraó holttestével együtt. Az egyiptomi szarkofágok az emberi test vagy a leplekbe burkolt halott formáját követik, az arcot maszk formában és a többi testrészt elnagyoltan ábrázolva. Carter bánatára nem került elő a sírból egyetlen tekercs sem, amely ténylegesen igazolhatta volna Tutanhamon személyazonosságát és az uralkodó életéről sem tudunk túl sokat a mai napig.

A holttestet többször is vizsgálatoknak vetették alá. 1968-ban röntgensugaras felvétel kimutatta, hogy súlyos fejsérülése volt. Így gyilkosságot feltételeztek a kutatók. Ám 2005-ben CT segítségével bebizonyították, hogy lábtörés komplikációiba halt bele Tutanhamon. Valószínűleg a sérülése elfertőződhetett és ez okozta vesztét. Továbbá az is kiderült a 3300 éves múmiáról, hogy halálakor 17-19 éves lehetett. A kincsekből ítélve előkelő származású volt és a vele lévő tárgyak alapján sietve temethették el. Ezek tudatában mára biztossá vált, hogy Tutanhamon fáraó sírját találta meg Carter.

1928-ban fejeződött be az ásatás. A sír feltárása, a tárgyak restaurálása és elszállítása hat évet vett igénybe. A Kairói Múzeum máig az elsődleges kiállítóhely, de a nyolc évesen trónra került Tutanhamon kincsei már többször körbejárták a világot.

A cikk eredeti megjelenése: 2012.01.06. www.nembulvar.hu

1429. május 8-án a százéves háborúban Szent Johanna vezetésével a franciák visszaverték Orleans ostromlóit, aki Franciaország nemzeti hősévé vált.

„Híres emberek egyéniségét csak akkor ítéljük meg helyesen, ha saját koruk mértékével mérjük őket és nem a magunkéval. Aligha találunk a négy vagy öt századdal korábbi időkből akár csak egy olyan kitűnő embert is, akinek egyénisége minden tekintetben kiállaná a próbát. Jeanne d’Arc azonban egészen más. Bármilyen mércét alkalmazunk, bármely kor mértékével mérünk - őt ma is hibátlannak és példaszerűen tökéletesnek találjuk.” – Mark Twain.

Jeanne d’Arc a franciaországi Domrémyben született 1413. január 6-án, Vízkereszt napján. Szülei parasztok voltak, de nem legszegényebbek közül, mivel édesapja községi elöljáróként dolgozott. Johannáék öten voltak testvérek, ő volt a negyedik a sorban. Teljesen hétköznapi falusi életet élt, élénk természete volt, szeretett táncolni. Különös módon vonzotta a kivert, elárvult állatokat, amelyekről apja haragja ellenére mindig gondoskodott.

Jeanne d’Arc nagyjából tizenkét évesen részesült először olyan látomásban, amely egész életét meghatározta a későbbiekben. Nemcsak egyszerű jövővíziók voltak ezek, hanem tanácsokkal látták el és buzdították külső és belső harcaiban is. Angyalok szóltak hozzá, többek között Szent Mihály, Szent Katalin, Szent Margit, néha Gábriel arkangyal is és átvették az irányítást élete felett. Ezután már nem volt átlagos parasztlány, hanem istenfélővé vált és reggeltől estig a templomban imádkozott. Az angyalok egy küldetést fogalmaztak meg: tegye a trónörököst felszentelt királlyá és tisztítsa meg az országot az angoloktól. Így nem volt mit tenni, bár sokan bolondnak tartották környezetében, ő mégis férfiruhát öltött és útnak indult.

Szent Johanna a százéves háború legsötétebb idején tűnt fel a francia köztudatban. Akkortájt az angolok sorra győzelmeket arattak és a franciák lelkesedése megtörni látszott. Jeanne d’Arc a látomására hivatkozva felkereste Károly trónörököst és e szavakat intézte hozzá: „nemes trónörökös uram, az egek királya általam üzeni, hogy Reimsben majd királlyá kenik és megkoronázzák.”

Károly először kételkedett, majd heteken át tartó vizsgálatoknak vetette alá Jeanne d’Arcot. Végül megbizonyosodott a lány tisztaságáról és tanácsára Orléans felmentésére sietett. Az ekkor tizenhét éves Jeanne d’Arcot a francia seregek fővezérévé nevezte ki. A diadal után Jeanne d’Arc Reimsbe vezette Károlyt, ahol a jóslatnak megfelelően királlyá koronázták 1429. július 27-én. Fordulni látszott a kocka a háborúban, mivel a franciák kerültek fölénybe az angolokkal szemben.

Ám franciák között sokan nem nézték jó szemmel Szent Johanna népfelszabadító tevékenységét. A burgundiak elfogták, majd eladták az angoloknak, akik diadalmenetben vitték Rouen városába és boszorkányság vádjával az egyház kezére játszották. Kilenc hónapon keresztül vallatta a főinkvizítor. Arra kérdésre, hogy miért van szükség katonákra, ha Isten akarja felszabadítani az országot, így felelt: „Franciaország fiai vívják az ütközeteket, de Isten adja a győzelmet.” Mondata szállóigévé vált.

Végül a törvényszék visszamenő eretnekség miatt máglya általi halálra ítélte, amelyet 1431. május 30-án hajtottak végre a roueni piactéren. Kivégzésekor kopaszra nyírták fejét, amelyre papírsüveget húztak az alábbi felirattal: „eretnek, szakadár, visszaeső bűnös, hitehagyó, bálványimádó.” Jeanne d’Arc a máglyára fellépve egy keresztet kért és két faágat kapott, amelyet maga előtt tartott megkötözéséig. Haláláig Jézus nevét ismételgette, még a harcedzett angol katonákat is megrendítette a látvány, sokan sírva fakadtak közülük. Jeanne d’Arc hamvait a Szajnába szórták.

Huszonöt év múlva VII. Károly, akit egykor Jeanne d’Arc segített a trónra, jóvátételi eljárást indított a Szentszéknél, amelyben kimondták az orléans-i szűz ártatlanságát és semmissé nyilvánították az ítéletet. 1920-ban XV. Benedek pápa avatta szentté, ezzel elismerte, hogy jogtalanul ítélték el és mártírhalált halt. 1944-ben pedig XII. Pius pápa Franciaország második patrónájává nyilvánította.

Jeanne d’Arc tragikus sorsa máig meghatározó része a nyugati kultúrának. Politikusok is szívesen hivatkoznak rá, de a filmvilágba is megtalálta útját. G. B. Shaw és Schiller drámát, Mark Twain regényt, Verdi és Csajkovszkij operát írt róla, szerepet kapott Shakespeare drámai világában, Voltaire életét tréfás epikus költeménnyé dolgozta fel. Honegger Jeanne d’Arcról komponált oratóriumának utolsó sorai ekképp hangzanak: „Senkinek sincs nagyobb szeretete annál, aki életét adta a felebarátaiért.”

A cikk eredeti megjelenése: 2011. 05. 22. www.nembulvar.hu

Skóciáról számtalan érdekesség és misztikum kering a köztudatban, mindezt személyesen megtapasztalva egy életre szóló élménnyel gazdagítja az odalátogatókat.

Budapestről már közvetlen repülőjárattal eljuthatunk Skócia fővárosába, Edinburgh-ba. Már a repülőn megtapasztalhatjuk, hogy a skót akcentus nem éppen olyan, amilyet az angolórákon tanulunk – és az amúgy is állandó kiejtési problémát okozó város nevét a helyiek ’Edinbró’-nak mondják, ami igazán elgondolkodtató, hogy mégis melyik a helyes verzió egy magyar számára. Mindenesetre a skótok rendkívül barátságos emberek és kedvesen segítenek, ha bármilyen nyelvi problémánk akadna.

Első célállomásunk egy edinburgh-i városnézést takart. A repülőtérről közvetlen buszjárattal bejuthatunk a város szívébe, Skócia legnépszerűbb bevásárló utcájára. A számtalan parkkal és monumentális emlékművekkel tarkított város leglátványosabb pontja a vár, amely egy vulkanikus sziklán állva magaslik ki a történelmi belvárosból. A várból páratlan kilátás nyílik Edinburgh-ra: Észak felé tekintve a Firth of Forth tengeröbölt láthatjuk sejtelmesen ködbe burkolózó hegyekkel a túlpartján, Délen pedig a végtelen zöld lankákban gyönyörködhetünk.

Edinburgh után egy bérelt (jobbkormányos!) autóval Dél-Skóciába vezetett utunk. A Da Vinci-kódból is ismert, a Szent Grál egykori lelőhelyének tartott Rosslyn Kápolna mindössze 12 mérföldre található a skót fővárostól. A lenyűgöző szépségű kápolna misztikus légköre számtalan turistát vonz a könyv és film megjelenése óta és az egyik legnépszerűbb skót látványossággá nőtte ki magát pár év alatt. Roslin után Ayr-be (ejtsd ’Ér’) igyekeztünk egy festői kerülőutat választva: a skót mellékutak igazán természet közeli élményt nyújtanak és kiderült, hogy nemcsak egy filmes trükk, amikor a védtelen autózó egy birkacsordába fut, akik az út közepén sétálgatnak. Skócia a kastélyairól is méltán híres: a Culzean Castle az ország legősibb vadasparkjában helyezkedik az Atlanti-óceán partján.

Egy igazi skót körútból a Felföld sem maradhat ki. Glasgow-t kikerülve az A82-es főúton haladtunk Északra. Első állomásunk a Loch Lomond Nemzeti Park volt, ahol Skócia és egyáltalán a Brit-szigetek legnagyobb édesvizű tava található. A tó helyenként eléri a 190 méteres mélységet, így egészen feketének tűnik – viszont a látottak alapján alkalmas fürdésre és egyéb vízi sportokra is. A Glencoe-völgyön átvágva páratlan élményben volt részünk: a kissé borongós időjárásnak köszönhetően szemtanúi lehettünk, ahogy a napsugarak átszűrődnek a felhőkön. Érdekes módon a völgyben látott óriási hegyek mégsem a legmagasabbak e vidéken: kicsit Északabbra, Forth Williamnél található a Ben Nevis, amely a legnagyobb brit hegycsúcs a maga 1344 méterével. Innen pedig alig pár mérföldre helyezkedik el Skócia legmélyebb és egyben legrejtélyesebb tava, a Loch Ness. A skótok szerint nem kérdés, hogy létezik a híres szörny, Nessie – és az esti félhomályban egy azonosíthatatlan, gyorsan úszó élőlényt látva már számomra sem kétséges.

A Felföldről az Északi-tenger partján jutottunk vissza kiindulópontunkra. Aberdeen és Dundee között találhatjuk Arbroath vörös szikláit. A végtelen tenger látványa és a mélységben alattunk lévő mini sziklácskákon megtörő hullámok akár örökre is le tudnák kötni az ember figyelmét, annyira gyönyörű hatást keltenek. Edinburgh-i visszatérésünk előtti utolsó állomást St. Andrews volt, ahol egy romos kastély helyezkedik el a vadregényes tengerparton.

Skóciai utunk során számtalan tapasztalattal váltunk gazdagabbá. Igaz, az nem derült ki, hogy a skót férfiak hordanak-e valamit a skótszoknya alatt – viszont azt igenis hordják és a turisták is barátságos áron vásárolhatnak maguknak. A skótok skótságával – már amiről a viccek szólnak – nem találkoztam, inkább kifejezetten nagylelkűnek tűntek a szállások felszereltsége, a vásárlás mellé járó ajándékok, az ingyenes autópályák, mellékhelységek és az egyet fizetsz, többet kapsz akciók révén. Annak ellenére, hogy Nagy-Britannia egyik legszegényebb régiójáról van szó, boldog és nyitott emberekkel találkoztunk, akik teljesen ismeretlenül mosolyogva ránk köszöntek és elkezdtek beszélni a szép időjárásról (ami valóban nemcsak esős és ködös – legalábbis nyáron - a közhiedelemmel ellentétben). Skócia természeti adottságait tekintve a világ egyik leggyönyörűbb helye, amelyet bátran ajánlok a vadregényes tájak szerelmeseinek.