Kultúra minden mennyiségben

KultúrSokk

KultúrSokk

Mission Impossible - Titkos nemzet

2018. május 30. - Péntek Tünde

2015 egyértelműen a kémfilmek éve. Éppen az előző írásunkban zengtünk ódákat A kém című akcióvígjátékról és előttünk áll még a legújabb James Bond film is. Viszont most itt van nekünk Ethan Hunt legújabb kalandja, ami minden korábbi várakozást felülmúl.

A Mission: Impossible – Titkos nemzet címadás kicsit trükkös abból a szempontból, hogy titkolni próbálja azt a tényt, hogy ez már az ötödik darabja a szériának. Nagy általánosságban elmondható, hogy a folytatások nehezen fölözik az első rész sikereit. Nincsen ez másképp a Mission: Impossible esetében sem: a második (2000) és harmadik film (2006) egyértelműen gyengébbre sikerült a kezdésnél (1996). Ezek után a negyedik rész elkészültére már senki nem is számított. Viszont a 2011-es produkció már nem szimpla számozott folytatásként jelent meg, hanem a Fantom protokoll alcímet kapta: az akkor 49 éves Tom Cruise feltámadt halottaiból, és Ethan Huntként ismét magasra tette a lécet. Amikor a következő epizód előkészületeit bejelentették, sokakban felmerülhetett, hogy valószínűleg a hiperaktív sztár nem tudja, hol a határ, hiszen 53 évesen repülőgépekről ugrálni és ki tudja, milyen fifikás akciójelenteket végrehajtani, talán már ciki lesz… Viszont Tom Cruise minderre rácáfolt és megszületett az eddigi legjobb Mission: Impossible film!

m1_8.jpg

A Titkos nemzet történetének érdekessége, hogy a szuperügynökünknek nemcsak egy terrorista szervezettel kell harcolnia, hanem saját kollégái is hajtóvadászatot indítanak ellene. Így nem a világ kerül végveszélybe, hanem maga Ethan Hunt és jól összekuszálódik, valójában kik állnak a jó vagy a rossz oldalon. A nemzetközi hajszában a CIA-n kívül érintetté válnak európai titkosügynökök és a brit titkosszolgálat, illetve maga a miniszterelnök is, így eléggé széles spektrumúvá duzzad a közreműködők köre. Azzal pedig nyilván nem lövünk le nagy poént, hogy ez Hunt minden eddigi leglehetetlenebb küldetésének tűnik.

Minden kétséget kizáróan egy rendkívül alaposan kigondolt és bravúrosan megrendezett mozi-élményben részesülhetnek, akik jegyet váltanak a Titkos nemzetre. A minőség egyik garanciája, hogy Tom Cruise és csapata arra törekedett, hogy a lehető legkevesebb számítógépes effektet tegye bele, inkább mindent eredeti helyszíneken és a legkevesebb kaszkadőr bevonásával vegyenek fel. Napjaink blockbustereinek legnagyobb fricskája pedig az, amikor a főhősnő kétszer is jelentőség teljesen leveszi a lábáról a magas sarkú cipőjét, amely alkalmatlan a szaladgálásra és az akciókhoz.

m2.png

A Titkos nemzet a már régi, jól bevált (és talán elvárt) műfaji elemeket tartalmazza. Ilyen például a merénylet az operában, kínzás és szökés, egy kivitelezhetetlen rablás végrehajtása, hajmeresztő motoros üldözés és persze a kölcsönös átverésekkel kombinált kémjátszma. Azonban mindez mégsem tűnik sablonosnak, hiszen ahogy korábban is megállapítottuk, kiemelkedő minőségű munkáról beszélünk. A film csúcspontja a bécsi operaházban játszódó jelenet: a rendező a Turandot előadására hegyezi ki a dramaturgiát, így a feszültség minden hangjegyben is manifesztálódik és tökéletesen megkoreografált. Ráadásul nemcsak a legismertebb ária hangzik el, hanem nagyjából egy negyedórás részlet, így Puccini klasszikus operája nemcsak háttérül szolgál, hanem a film szerves részévé válik. Legutóbb ilyet a Fekete hattyúban láthattunk A hattyúk tava kapcsán. Akárcsak akkor, úgy most is, a néző számára felejthetetlen élménnyé, igazi klasszikussá válnak ezek a jelenetek – mint ahogy a bemutatott színdarabok is azzá váltak.

m3_7.jpg

Hollywoodban talán nincsen még egy annyira megosztó színész, mint Tom Cruise. Egyesek gyűlölik, mások imádják, de mindenkinek véleménye van róla. A mostani szerepe után mindenféle elfogultság nélkül kijelenthető, hogy egy igazi profit láthatunk, akinek tudatos hozzáállása, hozzáértése, szorgalma és elhivatottsága magával ragadó. Köztudott, hogy nem szeret kaszkadőrt használni és szinte minden nyaktörő mutatványt egyedül csinál. Nyilván mindebben segítségére van atléta múltja, de mindennek ellenére is igazán meglepő mindaz, amit 53 évesen produkál a mostani alkotásban. Az évek múlásával mindössze annyi látszódik a vásznon, hogy Ethan Hunt a kezdetekhez képest kicsit megviseltebb, de korántsem megöregedett.

m4_6.jpg

És ha már a bevezetőben megidéztük James Bondot, akkor szót kell ejtenünk némi párhuzamról is. Ha visszaemlékezünk a 2012-es Skyfall-ra, a 007-es szintén hasonló életszakaszban jár, mint Ethan Hunt: kicsit megfáradt, sokat megélt, ámde még mindig tettre kész. Azonban a fő különbség az, hogy Daniel Craig szerződése még két filmre szól, utána jön valaki más, aki fiatalabb és frissebb – mint ahogy ez megtörtént minden aktuális Bond leváltása után. Ethan Hunt viszont csak Tom Cruise alakjában él, lassan már 20 éve. Ráadásul nem csináltak titkot belőle, hogy bizony már az ő fizikai adottságai sem ugyanolyanok, mint a kezdet kezdetén. Ennek ellenére, ha a szerep megkívánja, nem restelli megmutatni, hogyan néz ki most félmeztelenül, és nem kér olyan megvilágítást, amely elfedné a ráncokat az arcán. Ez a figura velünk együtt idősödött, ettől válik még hitelesebbé, mint James Bond.

m5_1.jpg

Az elképesztő bevételi eredmények láttán Tom Cruise bejelentette: készen áll a folytatásra, amelyet már jövőre el is kezdenek forgatni. A Titkos nemzet igen magasra tette azt a bizonyos lécet, mivel egyaránt professzionális, nosztalgikus, pörgős és feszültséggel teli is. Az akciójelenetekben a néző végig úgy érezheti, hogy ott ül ő is a száguldó autóban vagy motoron, és a valósághűség legnagyobb visszaigazolását az adja, hogy valóban ugyanolyan sebességgel száguldozott Tom Cruise, nem segítettek rá digitálisan semmilyen trükkel. Igaz, hogy még így sem tekinthető korszakalkotó műnek és sok újdonságot nem adott a műfajhoz, viszont ez az utóbbi idők leszórakoztatóbb akciófilmje, amelyet évek múltán is szívesen megnézünk majd. Újra és újra.

 

Mission: Impossible - Titkos nemzet (Mission: Impossible: Rouge Nation)

amerikai akciófilm, 132 perc, 2015 (16)

Rendező: Christopher McQuarrie

Főszereplők: Tom Cruise, Jeremy Renner, Rebecca Ferguson, Alec Baldwin

A cikk eredeti megjelenése

Amerikai mesterlövész

Clint Eastwood legújabb filmje, amely a legeredményesebb amerikai mesterlövész portréját rajzolja meg, komoly nézettségi rekordokat döntöget, viszont sokak véleménye megoszlik a megítélésével kapcsolatban. Hogyan is lehet hősként tekinteni egy olyan emberre, akinek 150 ember halála szárad a lelkén?

Hosszú éveken, évtizedeken keresztül, Clint Eastwood neve hallatán western vagy nyomozós filmekre asszociáltunk és egyből megjelent előttünk marcona arca és szúrós tekintete is. Eastwood azonban a kilencvenes évektől a kamera túloldalára állt és 2008 óta már nem is vállal színészi szerepeket, csak rendezőként alkot. Filmjeivel minden létező szakmai sikert elért, összesen négy Oscar-díjat kapott. Művei általában életrajzi vagy könyves adaptációk, amelyekre jellemző a történet kristálytiszta elbeszélése minden más manipulációs tényező (mint impozáns látványvilág, pszichológiai nyomás, moralizálás stb.) minimalizálásával - vagy anélkül. Rendezési stílusa félreismerhetetlen, kortársai között nincs még egy ilyen, aki ennyire ért a feszültségteremtés klasszikus eszközeihez és minden művét képes beleégetni egyszeri nézés után is az emlékezetünkbe.

s3_6.jpg

Az Amerikai mesterlövész nagyszerűen illeszkedik Eastwood életművébe, ugyanis a nagyformátumú történelmi személyiségek életét bemutató filmekre szakosodott az utóbbi években. Az Invictus - A legyőzhetetlen és a J. Edgar is olyan legendákat (Nelson Mandela és J. Edgar Hoover) mutat be, akik mindenüket feláldozzák hazájukért, hogy egy szebb jövőt biztosíthassanak az utókor számára. Mostani alkotásának főhőse, Chris Kyle, akit már életében igazi hősként tiszteltek Amerikában, mivel az iraki háborúban 150 terroristával számolt le mesterlövészként. Ráadásul ez csak a Pentagon által elismert adat, a valóságban 255-re tehető az áldozatok száma. Kyle azonos című önéletrajzi könyve alapján készült el az Amerikai mesterlövész és a lehető legreálisabb módon elevenedik meg a vásznon a története - abban a tipikus Eastwood-féle stílusban.

s1_8.jpg

Azonban már látatlanul is sok támadás érte a produkciót, mivel a Kyle által bizonyított hősiesség, csak az érem egyik oldala: ez a katona több mint száz ember életét kioltotta (és ahogy a film legelején kiderül), köztük nőket és gyermekeket is gyilkolt. A rendező célja egyértelműen nem az volt, hogy az amerikai háborús tetteket magasztalja, hanem Kyle életét meséli el, az ő szemszögéből látjuk az eseményeket - a néző pedig eldöntheti, hogy mindezzel képes-e szimpatizálni. Tehát Eastwood mozija nem a háborút helyezi fókuszpontba, hanem az embert, aki történetesen a legjobb mesterlövésze volt az amerikaiaknak. Ezenfelül, rendkívüli érzékenységgel ábrázolja a katona lelkivilágát, hogyan jut el a kezdeti lelkesedéstől a teljes kiábrándultságig - és mindez nem működött volna Bradley Cooper zseniális alakítása nélkül.

s2_7.jpg

A legenda életre keltésének folyamatába mégis belecsúszott némi valóságtalanság. Igaz, hogy a filmben látottak illeszkednek az önéletrajzi könyvben taglaltakhoz, viszont néhány olyan vonatkozás kimaradt, ami kedvezőtlen színben tüntette volna fel Kyle-t. Így például csak az olvasók tudhatják, hogy "a legenda" egy zsoldoshadsereg színeiben a Katrina hurrikán idején fosztogatókra lövöldözött, illetve megölt két embert a texasi országúton, mert el akarták lopni az autóját, de megúszta a dicsőséges katonai múltjának köszönhetően.

s4_1.png

Az Amerikai mesterlövész szépsége abban rejlik, hogy milyen érzékenységgel jeleníti meg az embert. Nemcsak a főhőst, hanem a többi katonát is. Ez egy igazi realista háborús film, amelyben nem tucat-áldozatokat látunk, hanem magukat az érző emberi lényeket. A harcok borzalmai itt is minden katona életét megváltoztatják, viszont ennek bemutatása nem szánalomkeltő vagy sokkoló módon történik, hanem csak úgy egyszerűen, minden körítés nélkül. Eastwood filmjei éppen ettől emlékezetesek, hogy úgy adnak valami rendkívüli érzést, hogy a lehető legegyszerűbb tálalással kapjuk őket, körítés nélkül. Illetve az utolsó jelenet mindig tartogat egy váratlan fordulatot, amit nehéz kiverni a fejünkből egy darabig. A 85 éves Clint Eastwood még mindig tudja, mitől döglik a légy.

 

Amerikai mesterlövész (American Sniper)

amerikai háborús filmdráma, 134 perc, 2014 (16)

Rendező: Clint Eastwood

Főszereplő: Bradley Cooper, Sienna Miller

A cikk eredeti megjelenése

 

Kulisszatitkok

Különleges film egy különleges emberről. Clint Eastwood új, izgalmas és realista háborús drámája, az Amerikai mesterlövész az Oscar-díj közelébe juttatta abszolút főszereplőjét, Bradley Cooper-t, de már a készítése is olyan érdekes, hogy az forgatókönyvbe kívánkozna.

Az amerikai hadtörténet legeredményesebb (legtöbb ellenséges fegyverest megölő) mesterlövésze, Chris Kyle iraki kalandjait összefoglaló önéletrajz megfilmesítése még tartott, amikor a könyv írója, a film főszereplője meghalt: annyi veszélyes bevetés után, hazai földön lőtte le egy másik veterán. Bradley Cooper nemcsak meghökkentően megizmosodott a szerep kedvéért, teljesen át is alakult. De míg színésztársai a túlélőkkel való találkozásokkal, A Sólyom végveszélyben nézésével és katonai kiképzőtáborokban készültek fel a forgatási bevetésre, a színész más utat választott: „Nagyon bíztam Eastwoodban. Ez volt a módszerem.” A filmkészítők célja az volt, hogy ne csak egy katonát mutassanak a nézőknek, hanem egy bonyolult, ellentmondásokkal küzdő embert: a halála után pedig mindenképpen feladatuknak látták, hogy méltó emléket állítsanak neki. Hiszen, ahogy Cooper nyilatkozta:  „Chris Kyle-nak kisgyerekei vannak. Az egyik most 4, a másik 6 éves. Ők ebből a filmből fogják megismerni az apjukat. Nem hibázhattunk.”

10_1.jpg

Clint Eastwood elárult néhány érdekességet is a Metropol újságíróinak az Amerikai mesterlövész megalkotásával kapcsolatban. „Amikor megkerestek az ötlettel, éppen egy másik filmet forgattam, de az Amerikai mesterlövészt olvastam, csak úgy szórakozásképp. Érdekelt a történet és a főhőse is, ezért azt mondtam a hívónak, hogy várjon, míg elolvasom a következő 30 oldalt, utána visszahívom. Találkoztam a többiekkel, Bradley Cooper pedig azt mondta, engem akarnak megnyerni rendezőnek. Ennyi történt.” Eastwood arról is beszélt, hogy nem egyszerű háborús filmet szeretett volna készíteni, hanem a katona lelki vívódásaira is nagy hangsúlyt kívánt fektetni és ehhez saját tapasztalatait felhasználta: „Felerészt foglalkoztunk a háborúval, felerészt pedig a magánéletével, a családjával. Chris úgy tért haza, hogy nem szólt a feleségének. Próbálta felfogni, mi történik vele. Én is így éreztem, amikor teljesítettem a katonai szolgálatomat, pedig sosem harcoltam. Olyan ezt megélni, mintha az embert egy forgalmas autópálya közepén pottyantanák le.” A megfilmesítési jogok tulajdonosa, a film producere, egyben a film főszereplője is Bradley Cooper. Eastwood mesélt kettejük kapcsolatáról: „Csodáltam az eddigi munkáit, szavaztam arra, hogy Oscar-jelölt legyen. Generációja egyik legjobb színészének tartom, aki vígjátékokból indult, és ott is jó volt, de akadnak olyan emberek, akik nemcsak a komédiák, hanem a drámák terén is nagyszerű alakítást tudnak nyújtani. Ő ilyen. Eddig még nem dolgoztam vele, most azonban eljött az alkalom. Nagyon odafigyel a feladatára, nagyszerű a munkaetikája, de közben jól is érzi magát. Éjfélkor is hívhatod, és nem azt fogja mondani, hogy majd reggel visszahív. Ezt ő mondta nekem, ám én természetesen sosem hívtam éjfélkor, nem vagyok az a típus.”

8_1.jpg

Talán még Clint Eastwood sem számított arra, hogy új az Amerikai mesterlövész milyen elképesztő nyitóhétvégét produkál. A film ugyanis rekordbevételt produkált: már az első hétvégén majdnem 90 millió dollárt hozott, mostanra pedig bőven elérte a 200 milliós határt, és a küszöbén áll annak, hogy minden idők legsikeresebb háborús alkotásává váljon. Napok kérdése, hogy megelőzze Steven Spielberg klasszikusát, a Ryan közlegény megmentését, amely az eddigi rekordot tartotta a maga 217 milliójával. Eastwood már most lekörözte Michael Bay Pearl Harborját, az eddig második helyezettet, ami 198 és fél milliót termelt 2001-ben. Az Amerikai mesterlövész azonban annyiban is különleges, mint ez a két háborús film, hogy a második iraki háború alatt játszódik, vagyis mai konfliktust ábrázol, és ezek a mindig megosztó történetek hagyományosan nem teljesítenek jól a mozipénztáraknál.

9_1.jpg

Ironikus módon talán pont a film megosztó hangvétele a siker titka – bár a sokak által már most legendának tekintett, Chris Kyle hírneve is sokat számít. Ugyanis valahányszor a legkisebb kritika éri a filmet, óriási felindulás a válasz a konzervatív, a háborút még mindig támogató és természetesen a fegyvertartás korlátozása mellett kardoskodó amerikai hazafiak részéről is. Viszont a kritikusok szeretik a filmet, és külön dicsérik Bradley Cooper teljesítményét. És az a hat Oscar-jelölés is biztos játszik némi szerepet a nagy sikerben.

Exodus: Istenek és királyok

Amikor a város ünnepi díszbe öltözik és már a sarki kisboltban is a legelcsépeltebb karácsonyi dalok szólnak hetek óta, éppen akkor érkezik a mozikba Mózes története, amely némi reménysugarat hoz advent utolsó napjainak egyhangú csillogásába. A kérdés csak az, hogy Ridley Scott legújabb filmje mennyire képes megragadni a kínálkozó nagyszerű lehetőséget.

Az Exodus: Istenek és királyok már hónapokkal a bemutatója előtt a sajtóérdeklődés középpontjában állt, hiszen amikor vallási témájú vagy bibliai történeteket filmesítenek meg, mindig akadnak olyan csoportok, akik látatlanul is tiltakoznak ellene. Ráadásul ezek a nem tetszésüknek hangot adó közösségek idén egyszer felháborodtak már Darren Aronofsky Noé című alkotásán, amely merész módon, rendkívül alaposan újraértelmezte az ószövetségi történetet és csak nyomokban hasonlít arra a kedves és izgalmas fabulára, amit gyerekkorunkban megismertünk.

e1_6.jpg

Viszont Mózes életét az a Ridley Scott álmodta a filmvászonra, akinek nevéhez olyan történelmi témájú kasszasikerek fűződnek, mint a Gladiátor, a Mennyei királyság vagy az 1492 – A paradicsom meghódítása. Előzőek közül érdemes kiemelni a 2000-ben bemutatott Gladiátort, amely azóta igazi kultuszfilmmé vált. Tulajdonképpen azért nyerte el a közönség és a kritikusok elismerését is egyaránt, mert hosszú évtizedek után az volt az első nagyszabású hollywoodi szuperprodukció, amely az ókori történelmi időkbe repítette vissza a nézőit és habár kevésbé valósághű, viszont annál lenyűgözőbb történet rajzolódott ki benne. Így nyilván mindenki, aki szereti a Gladiátort, csillogó szemekkel várja Ridley Scott soron következő történelmi filmjét, amely ezúttal az ókori Egyiptomba kalauzolja el a publikumot.

e2_6.jpg

Már a film kezdetén a felnőtt Mózest ismerhetjük meg, így kimarad például a mózeskosár története, viszont a többi bibliai elem, mint az égő csipkebokor, a pusztai vándorlás, a tíz csapás és szétnyíló Vörös-tenger mind-mind helyet kap a műben. Ráadásul racionális magyarázatokat is kapunk: a víz azért válik vérré, mert krokodilok támadnak mindenre és mindenkire a folyóban, a sok tetemet ellepik a legyek, a békák menekülnek onnan, a fertőzött víz tönkreteszi a mezőgazdaságot, ettől összezavarodnak a rovarok is, fekélyesek lesznek az emberek, elhullanak a haszonállatok. Majd jön a jégeső és végül a sötétség, amely az elsőszülöttek életét követeli. Összességében olyan számítógépes effekteket kreáltak a tíz csapásról, mint a legprofibb horrorfilmeknél. Az Exodus legerőteljesebb jelenetei ezek és igazán csak innentől, kb. egy óra játékidő után indul be igazán a film, de ez az elsöprő lendület az utolsó percekig kitart.

e3_6.jpg

A rendező a Gladiátorhoz nagyon hasonlóan próbálta felépíteni Mózes és Ramszesz kapcsolatát, viszont itt nem működik annyira a recept. Talán az a legnagyobb probléma, hogy a fáraó nem képes egyenrangú ellenféllé válni: leginkább egy elkényeztetett és lobbanékony természetű férfit látunk, akiből teljes mértékben hiányzik mindenféle karizma. Ráadásul az egész filmre rányomja a bélyegét, hogy mintha Ridley Scott elhúzott volna a zsebéből néhány bevált klisét és mindent belepakolt ebbe a történetbe, amit csak lehetett. (Például: itt is van egy uralkodó, aki szerint a fia nem alkalmas átvenni a helyét, viszont akad egy tehetséges katona, akiben minden adottság megtalálható ehhez, majd kicsit később, a felbőszült új uralkodó nemcsak a katonát akarja megöletni, hanem annak családját is.)

e4_5.jpg

Érdekes egybeesés, hogy a korábban már említett Noé című film főszereplője az a Russell Crowe, aki annak idején a Gladiátorral futott be és be is zsebelt minden rangos elismerést azért a szerepéért. Az Exodus esetében viszont Christian Bale-re esett a rendező választása, akiben látott kellő potenciált, hogy képes egy nagyon hasonló karaktert eljátszani, mint amilyet Crowe is megformált a Gladiátorban. A walesi származású, Oscar-díjas Christian Bale korosztálya egyik legkiemelkedőbb színésze, viszont Mózes szerepével alaposan meggyűlhetett a baja. Annak ellenére, hogy még mindig rendkívül szuggesztív jelenség a vásznon, valamiért csak rutinból képes hozni ezt az összetett karaktert és nem nyújt annyira kiemelkedő alakítást, mint amit elvárnánk. Persze még így is korrekt és színvonalas játékot produkál, de kétség kívül láttunk már tőle jobbat is.

e5_2.jpg

Tehát, kicsit felemás érzéséket kelthet a nézőben a film és sajnos nem ettől lesz emlékezetes az idei karácsony. Az előbbi gondolatra visszautalva, Ridley Scott legutóbbi művére is érvényes mindaz, ami Christian Bale jelenlegi teljesítményére: jó, de volt már jobb is. Az újdonság varázsa mindig nagy lehetőség, mindössze az a hátránya, hogy csak egyszer lehet igazán jól elsütni.

 

Exodus: Istenek és királyok (Exodus: Gods and Kings)

amerikai-angol történelmi kalandfilm, 142 perc, 2014 (12)

Rendező: Ridley Scott

Főszereplők: Christian Bale, Joel Edgerton, Sigourney Weaver, Sir Ben Kingsley

A cikk eredeti megjelenése

Csillagok között

Látványos effektek, lenyűgöző képsorok, magával ragadó történet és megható színészi alakítások – sablonosnak hathat ez az összegzés, azonban mégis helytálló. A Csillagok között az idei év legmerészebb vállalkozása, amely minden eddig elképzelésünket felülmúlja.

Valójában, mit is várhatnánk annak a rendezőnek a legújabb filmjétől, kinek nevéhez olyan nagyszerű alkotások fűződnek, mint A tökéletes trükk, Eredet vagy a legutóbbi Batman-trilógia? Christopher Nolan eddigi életműve Steven Spielbergéhez hasonlítható: olyan kasszasikereket gyárt, amelyek a rendkívüli látvány, újszerű utópisztikus elképzelések mellett morális dilemmákat is feszegetnek és sikeresen megmozgatják a nézők agytekervényeit. Nolan minden kétséget kizáróan Hollywood egyik legizgalmasabb rendezője, akit mindössze az a vád ért eddig, hogy hűvösen angolosra sikerednek a filmjei és hiányoznak belőlük az érzelmek. Viszont mindez már a múlté, a Csillagok között a szeretet erejéről szól, és olyan tipikusan nolani elemeket fedezhetünk fel benne, mint a varázslat, a legendák és az álmok – mindezeket pedig a racionalitás és a tudomány szintjére lebontva kapjuk meg.

interstellar.png

A film egy olyan jövőbeli világot mutat be, ahol az embereknek azt tanítják, hogy a Holdra szállás mindössze amerikai propaganda volt a hidegháború idején és sokkal inkább saját lakóhelyükkel kell foglalkozni, nem a csillagok közé vágyakozni. Azonban a Föld már annyira haldoklik, hogy egy emberöltőn belül az egész emberiséget elpusztíthatja. A NASA tudósainak megmaradt csoportja titokban új galaxisok felfedezésén munkálkodik és főhősünket, egy kétgyermekes apukát, aki egykor űrhajózással foglalkozott, megbízzák, hogy vegyen részt egy titkos küldetésen, amelyről nem biztos, hogy valaha hazatérhet. Cooper csak azért vállalja el a megbízatást, mert szeretné családja jövőjét biztosítani egy élhető bolygón és megígéri kislányának, hogy még találkozni fognak.

interstellar1.jpg

Első olvasásra se higgyük azt, hogy a Csillagok között azoknak a filmeknek a táborát erősíti, amelyekben az amerikai főhős megmenti a világot. Habár, kétség kívül heroikus maga a történet, de alapjában véve ez az alkotás az emberi természetről, annak erejéről, az esendőségről, az egyedi döntések nehézségeiről, a személyes érintettség befolyásáról, a magányosságról és a kiszolgáltatottságról szól és az apa-lány kapcsolat ábrázolásának rendkívül megható példáját mutatja be. Ilyet ezelőtt egyetlen Nolan műben sem láthattunk, hogy az összes szereplőnél eljön az a pont, amikor elcsuklik a hangjuk és kibuggyannak a könnyeik – és velük együtt a nézőt is magával ragadják ezek a pillanatok, mivel a lehető legtermészetesebb és legpuritánabb formában tálalják őket. A Csillagok között ízlésessége nagyszerű példája annak, mi is a különbség az érzelmes és érzelgős kifejezések között.

Emellett a tudomány is fontos szerepet kap, már a történet legelejétől beszélgetnek féreglyukakról, szingularitásról, fekete lyukakról, tér-idő kontinuumról az emberiség jövője kapcsán, illetve az ötödik dimenzió fogalma is felbukkan a sztori egy pontján. Ráadásul komoly morális dilemmát okoz, hogy az egyedeket vagy magát az emberi fajt mentsék-e meg. A szereplők szájából többször elhangzik a film mottója, egy Dylan Thomas vers részlete: „Csöndben ne lépj az éjszakába át,/Szikrázzon vén korod, ha hull a nap./Dúlj-fúlj, ha megszakad a napvilág.” A borús jövő képzete szinte minden napjainkban készült sci-fiben megjelenik. Igaz, hogy a Csillagok között is a Föld pusztulásának képét vizionálja, de az az újdonság benne, hogy hitet és reményt ad az embereknek, miszerint mégsem jön el a világvége.

interstellar2.jpg

A filmben igazi sztárparádét láthatunk és a stáblistát végigfutva elképzelhető, hogy a casting beugrója legalább egy akadémiai jelölés volt. A főszerepet a friss Oscar-díjas Matthew McConaughey játssza, aki ismét bizonyítja, hogy miért is nevezik őt mostanában korosztálya legjobb színészének. További mellékszerepekben látható a szintén Oscar-díjas Anne Hathaway, Michael Caine és Matt Damon, illetve a többszörösen jelölt Jessica Chastain és Casey Affleck. Szinte mindegyikük szerepelt már korábban Nolan filmekben, amely érződik is magabiztos alakításaikon.

interstellar3.jpg

A Csillagok között egy ambiciózus alkotás, amely sokat akar markolni és majdnem sikerül is neki mindent megtartani. Egyetlen hibája, hogy kicsit kusza, éppen amiatt, hogy legalább annyira érzelmes film, mint amennyire gondolatébresztő. A közel három órányi játékidő igazán sűrűnek és tömörnek hat, mindazonáltal magával ragad, beszippant és kíváncsivá tesz, így érdemes többször megnézni. Sok egymásba szövődő idősíkot láthatunk egyszerre és sok karaktert megismerhetünk, viszont nem mindegyiket sikerült mélységeiben is bemutatni – ez pedig hiányosság egy olyan mű esetében, amely az emberi természetről, az élni akarásról és a szeretetről szól. Mindemellett méltán sorolhatjuk a legnagyobb filmek közé és biztosan sokáig emlékezni fogunk a következő gyönyörű idézetre: „A szeretet az egyetlen erő, ami időn és téren átível.”

 

Csillagok között (Interstellar)

amerikai-angol sci-fi, 169 perc, 2014 (12)

Rendező: Christopher Nolan

Főszereplők: Matthew McConaughey, Anne Hathaway, Michael Caine, Jessica Chastian, Matt Damon, Casey Affleck

A cikk eredeti megjelenése

Vadregény

Gyermekkorunk legemlékezetesebb meséi közé tartoznak a Grimm testvérek néhol ijesztő, ámde ámulatba ejtő történetei, amelyek azzal a gondolattal zárulnak, hogy „boldogan éltek, míg meg nem haltak.” Viszont most a Vadregény című musicalből megtudhatjuk, a gyakorlatban hogyan is kell ezt elképzelni.

into-the-woods2.jpg

James Lapine szövegkönyvíró és Stephen Sondheim zeneszerző Vadregény című musicaljét 1987-ben mutatták be a Broadway-en (és 2014-ben hazánkban is a Pesti Magyar Színházban). Az alkotás több Tony-díjat nyert és Sondheim életművének egyik legsikeresebb darabja lett, amelyet csak a West Side Story és a Sweeney Todd tudott felülmúlni. A Vadregény a Grimm fivérek különböző meséit ötvöző történet, amelyben felbukkan Piroska, Babszem Jankó, Hamupipőke és Aranyhaj is, illetve a szerzők által kitalált pék házaspár okozta bonyodalmak által kereszteződnek útjaik egymással. A sztori egyik inspirációját Bruno Bettelheim A mese bűvölete és a bontakozó gyermeki lélek című tanulmánykönyve szolgálta, amely narráció formájában a zenés műben is megjelenik, útmutatást ad a szülőknek a mesék értelmezésével kapcsolatban.

i2_3.jpg

Mint a legsikeresebb musicalek többsége, így a Vadregény sem kerülhette el a megfilmesítést. Rob Marshall rendező rutinosnak tekinthető az ilyen fajta adaptációkat tekintve, mivel az eddigi legnagyobb elismerését a Chicago hozta számára (egy Oscar-jelöléssel egybekötve) és a Kilenc című, (talán egyszerre túl) sok nagyszerű színészt dalra fakasztó zenés filmet is ő jegyzi. A Vadregény tökéletesen illeszkedik Marshall profiljához, hiszen ez egy újabb látványos, izgalmas, szórakoztató történet, fülbemászó zenével és igazi sztárparádéval. A főbb szerepekben Meryl Streep, Emily Blunt, Johnny Depp és Anna Kendrick látható, akik ezúttal azt is bizonyítják, hogy könnyedén megbirkóznak egy éneklős szereppel és a maga módján mindenki kellő iróniával viszonyul saját karakteréhez. Összegezve, a színészek játékával és a Marshall által megkomponált látványvilággal semmi probléma sincsen, alapjában véve egy nagyszabású hollywoodi musicalt láthatunk.

i1_3.jpg

Azonban a felszín alatt viszont már felfedezhetők visszásságok. A mű egyszerre klasszikus és modern kíván lenni, de egy idő után felborul az egyensúly és önmaga komédiájába fordul az egész. Az első óra még kifejezetten élvezhető és bíztató: itt eleveníthetjük fel a jól ismert Grimm meséket és nevethetünk is a mesehősök apró „fogyatékosságain” is (például Babszem Jankó sajnos nagyon buta fiú, Piroska evési kényszertől szenved, Hamupipőke pedig elég hiú teremtés). A kezdet kezdetén az összes szereplő kíván valamit, ami a film első felében valóra is válik – és itt kezdődne, a „boldogan éltek, míg meg nem haltak” végszó. Azonban a Vadregény innentől vesz érdekes fordulatot. Amint hőseink megszerezik, amit akartak, egyből torzul a jellemük. Például, Hamupipőke rászabadítja madarait mostohatestvéreire, hogy megvakítsák őket, Babszem Jankó megszédül az arany bűvöletétől és lopni jár az óriásokhoz, Piroska a nagymamája segítségével megnyúzza a farkast, majd a bőréből készült kabátot hordja a későbbiekben. Ráadásul Hamupipőke házassága félresiklik, mert a hercegről kiderül, hogy nagyon csélcsap természet és az erdőben a péknével is kikezd. Hőseink egy-egy személyes tragédia (értsd úgy, mindenkinek meghal egy közeli hozzátartozója) után ébrednek rá, mik is a valódi értékek az életben. És ezután jön az alkotás csúcspontjaként szolgáló jelenet, ami valójában az igazi mélypont: Jankó, éppen úgy, mint ahogy Dávid is tette Góliáttal, egy parittyával homlokon lövi a gonosz óriást, majd jön a happy end. Teljesen értelmezhetetlen, hogy kerül ide ez a bibliai utalás.

into-the-woods1.jpg

Nagyon vegyes benyomásokkal távoztam a moziból. A Vadregény első felét kifejezetten élveztem és nagyon jól szórakoztam rajta, a második részével kapcsolatban viszont nem tudtam eldönteni, hogy sírjak-e vagy nevessek. A film teljesen lerombolta mindazt, amitől bájosak és szerethetők a Grimm történetek, nagyon gyatra dramaturgiával jutottak el az egész alkotás mondanivalójáig. Ugyanis, az utolsó dalból kiderül, hogy két komoly dolgot kívánnak közölni a nézőkkel: először is, hogy szembe kell nézni a felelőtlen kívánságok eredményéivel, másrészt, vigyázni kell, hogy mit mesélünk a gyerekeknek, mert minden szavunkat figyelik. Utóbbi tanácsot megfogadva, egyetlen kiskorúnak sem engedélyezném a Vadregény megtekintését.

 

Vadregény (Into the Woods)

amerikai zenés film, 124 perc, 2014 (12)

Rendező: Rob Marshall

Főszereplők: James Corden, Emily Blunt, Meryl Streep, Johnny Depp, Anna Kendrick

A cikk eredeti megjelenése

A tengernél

Kétségkívül Hollywood egyik legfényesebben csillogó sztárpárja Angelina Jolie és Brad Pitt, akik már 10 éve leforgatták a Mr. és Mrs. Smith című komédiát, amelyre csak azért emlékezünk, mert ennek a forgatásán jött össze a két színész. Éppen ennyi időnek kellett eltelnie ahhoz is, hogy ismét közös projektbe fogjanak.

A hat gyermeket nevelő Angelina Jolie és Brad Pitt kapcsolatáról számtalan pletyka látott már napvilágot az évek során, az utóbbi időkben házasságuk megromlásáról adtak hírt a bulvár lapok. Így nem meglepő módon egy csapásra az érdeklődés középpontjába került A tengernél című film (melyet egyébként maga Jolie rendezett, mi több a forgatókönyvért is ő a felelős), ami egy házasságuk mélypontjára jutott párról szól. Tehát joggal merül fel mindenkiben a kérdés, hogy ez az alkotás csupán egy kiteregetett magánügy, amely tán terápiás céllal születetett – vagy esetleg másról van szó.

by_the_sea1.jpg

Angelina Jolie nem ez alkalommal debütál rendezőként, A vér és méz földjén, illetve a Rendíthetetlen után ez már a harmadik szárnypróbálgatása direktorként. A kritikusok véleményét látatlanban megosztotta ez a dráma és rágatták a „vanity project” jelzőt – amely olyan filmet takar, aminek alkotóját leginkább a hiúság motiválta. Abban az esetben, amikor a rendező, a forgatókönyvíró, a producer ugyanaz a személy, ráadásul a másik főszerepet a házastársa játssza, méltán jogosnak tűnik a fenti besorolás. Azonban maga a mű talán kicsit rácáfol minderre, mivel nem az a tipikus hollywoodi alkotás: tulajdonképpen egy művészfilm – amerikai módra. Túlnyújtott, csendes és furcsa, sokkal inkább hasonlít egy színdarabra, mint egy mozifilmre. Az egésznek minimalista jellege van, gyakorlatilag egyetlen hotelszobában játszódik a történet, a tengerparti külső helyszínek szinte csak díszletként funkcionálnak.

by_the_sea2.jpg

A sztori a hetvenes években játszódik, egy gazdag amerikai házaspár egy eldugott, sziklás tengerparti kis francia faluba téved, ahol megszállnak a hotelben. A férj egy alkotói válságba jutott író, aki ötleteket szeretne gyűjteni. A feleség tulajdonképpen szó szerint semmit nem csinál, depressziós. Már az első pillanattól fogva kiderül, hogy valami nagy probléma van kettejük között, úgy nézzük végig szenvedéseik kálváriáját, mint egy kívülálló, és csupán a film utolsó 15 percében tudjuk meg, hogy minek köszönhető mindez. A történet folyamán a házaspár életébe az hozza a változást, hogy a szomszéd szobába beköltözik egy nászutas pár, akik velük ellentétben nagyon fiatalok, nagyon szerelmesek és hisznek benne, hogy boldogan élnek, míg meg nem halnak. A feleség a szoba falán talált résen keresztül kukkolni kezdi az ifjakat, később a férj is csatlakozik hozzá – és lassan kezdik újra megtalálni mindazt, amit az utóbbi években elvesztettek.

by_the_sea3.jpg

Összességében A tengernél több szempontból is érdekesnek tűnik. Az egyik elgondolkodtató momentuma a kukkolással kapcsolatos, hiszen a film éppen azt pedzegeti, ami mondjuk napjainkban is teljesen érvényes a média populáris műfajait tekintve: hogyan vonatkoztatják az emberek saját életükre mindazt, amit a másokéból látnak. Másrészről, Angelina Jolie azt nyilatkozta, hogy ezzel a művel édesanyja halálát szerette volna feldolgozni – viszont a látottak alapján biztosan saját drámáját is eljátszotta, a melleltávolító műtét utáni érzéseit, hogyan próbálta nőiességét visszanyerni. A műben a feleség szenvedését az okozza, hogy nem tudja saját testét elfogadni és arra vágyik, hogy újra teljes értékű nőként tekintsenek rá. A színésznő még egyetlen filmben sem meztelenkedett annyit, mint a mostaniban, aminek oka az előbbieken túl talán az is lehetett, hogy így interpretálja egy depressziós nő sérülékenységét. Azonban a néző igen nehezen tud elvonatkoztatni attól, hogy mennyi valós elem látható a filmben Angelina Jolie és Brad Pitt kapcsolatából. Annak ellenére, hogy mindkét színész nagyszerű teljesítményt nyújt, rendkívül zavaró tényező, hogy ők a szerepük szerint és a normális életben is egy sok éve együtt élő házaspár. Amikor pedig érzékibb jeleneteket játszanak el a vásznon, még inkább kínosnak tűnik a dolog.

by_the_sea4.jpg

Ami még nem teljesen szimpatikus az alkotásban, hogy valójában a főhőseinket nem lehet megkedvelni. Életük legsötétebb időszakában is éppen úgy néznek ki, mintha az aktuális divatkatalógusból léptek volna elő, a bőrük alatt is pénz van, és magasról tekintenek le a környezetükben lévő emberekre. Azért egy-két jó pillanatuk is akad, amikor mintha nem vennék annyira komolyan magukat és kilépnek ebből a fellengzős zsánerből – viszont sajnos túl kevés alkalommal láthatjuk ezt. Tény, ami tény, ki más legyen hiú, mint két hollywoodi csillag? A tengernél ugyan lehetett volna kiválóbb alkotás, viszont mégsem szégyenletes. Külön érdemes kiemelni, hogy az operatőri munka lenyűgöző, a képek és a zene összhatása teljesen visszaadja azt a kort és légkört, amit a mű bemutatni kíván. Illetve még abból a szempontból is bravúros alkotásról beszélünk, hogy annak ellenére, hogy gyakorlatilag semmi rendkívüli nem történik benne, mégis az első perctől fogva fenntartja az érdeklődésünket. Összességében még így is sokkal több jól, mint rosszul sikerült filmje van a Jolie-Pitt házaspárnak, de most is annak bizonyosságát láthatjuk, hogy mindketten jobban muzsikálnak, amikor nem együtt dolgoznak.

 

A tengernél (By the Sea)

angol dráma, 123 perc, 2015 (16)

Főszereplők: Angelina Jolie, Brad Pitt

Rendező: Angelina Jolie

A cikk eredeti megjelenése

Csillagainkban a hiba

„Hiszem, hogy világunkban megválaszthatjuk, miként adjuk elő a szomorú történeteket…” – írja a film alapjául szolgáló bestsellerében John Green. Akár a Csillagainkban a hiba mottója is lehetne ez, hiszen egy bájos szerelmi történetről szól, amely a rákbetegség kapcsán szövődik két fiatal között.

A Csillagainkban a hiba egy különösen mellbe vágó alkotás (legalább is azon nézők számára, akik nem olvasták előtte a könyvet). Egyrészt, aki arra számít, hogy egy depressziós hangulatú filmet lát majd rákbeteg tinédzserekről, óriásit téved. Másrészt, aki egy nyálas, hatásvadász tinifilmet vár, igazán meglepődik majd. Tehát se nem annyira drámai, mint a Philadelphia és nem is annyira érzelgős, mit a Love Story. Nagyszerűsége az egyszerűségében áll. Gyermekien nyúl ehhez a komoly témához és a rákbetegség nyers realitása helyett az érzelmek hiteles bemutatására helyezi a hangsúlyt. Tipikusan az a film, amely közben az érzékeny lelkületű néző elfogyaszt pár zsebkendőt. Ráadásul még azzal a tulajdonsággal is bír, amely csak a legjobb filmekre jellemző: késleltetett hatással dolgozik, a megtekintés után még napokkal később is az eszünkbe fog jutni.

f1_4.jpg

A történet főszereplője Hazel Grace, egy tizenhét esztendős rákbeteg lány, aki egy két lábon járó orvosi csoda. Hazel Grace régen elfelejtette milyen egészségesnek lenni és esélye sincs rá, hogy ezt valaha megtudja újra. Mindenhová magával kell cipelnie oxigénpalackját, ami napjai minden egyes pillanatában emlékezteti betegségére. Aggódó szülei rábeszélik, hogy járjon el egy önsegítő csoportba, ahol megismerkedik Augustusszal, a rákból felépült, ám fél lábát elvesztő sráccal. Mondhatni, hogy szerelem első látásra, habár Hazel Grace először nem szeretne belebonyolódni az ügybe, mivel nem akar feleslegesen fájdalmat okozni a fiúnak, hiszen tudja, hogy nem sok ideje van már hátra. Persze hamarosan az érzelmek kerekednek felül és a két sokat szenvedett fiatal megtapasztalja, milyen édes is az első szerelem. Majd azt is, hogy az élet milyen kegyetlen…

f2.png

A megható alaptörténethez további pluszt ad a színészi teljesítmény. Hazel Grace szerepét Shailene Woodley játssza el, aki nemrég robbant be Hollywood fiatal csillagai közé A beavatott című sci-fivel. Habár a mostani filmben közel sem az akcióhős oldalát villantja meg, legalább annyira emlékezetes alakítást láthatunk tőle és lassan megtanulhatjuk helyesen leírni a nevét is. Augustus megformálója, Ansel Elgort számára ez az első komoly filmszerep, ami érződik is játékán. Viszont a karakternek egyértelműen előnyére válik, hogy ilyen egyszerűséggel és őszinteséggel játsszák el. A Csillagainkban a hiba közel sem lenne ennyire életszerű és bájos, ha vérprofi, manírokban bővelkedő alakítások hemzsegnének benne. Josh Boone második rendezése, így még ő is elég zöldfülűnek tekinthető a szakmában. Az első filmjéhez (Bízz a szerelemben!) hasonlóan, ismét a fiatalok párkapcsolatának boncolgatásával foglalkozik és teszi mindezt hétköznapi díszletek között. Azonban érződik Boone kiforratlansága és a mostani sem tekinthető hibátlan alkotásnak: a film ritmusa nem egységes, helyenként indokolatlanul ragaszkodik a könyvhöz, máshol hiányérzetünk támad a történetben. Továbbá letisztult és hétköznapi vizualitási stílusra furcsán hatnak a szöveges üzeneteket szemléltető, felvillanó szövegbuborékok és az összes nagy jelenetet aláfestő, szívfacsarónak szánt dalok.

f3_5.jpg

Nem könnyű megmagyarázni mitől is jó ez a film, egyszerűen csak meg kell nézni. Annak ellenére, hogy tinik a főszereplői és elsődlegesen velük foglalkozik a film, az idősebb generáció is megtalálhatja benne azt a pluszt, amitől emlékezetes marad számukra. Garantált, hogy szem nem marad szárazon. Égető szükség van az ilyen filmekre, amelyek a maguk egyszerűségében mutatják be, hogy az élet legkilátástalanabb szituációiban is érthetnek minket kellemes meglepetések. Tehát felesleges keseregni, csakis csillagaink tudhatják, kinek milyen sors van megírva.

f4_4.jpg

Csillagainkban a hiba (The Fault in Our Stars)
amerikai romantikus film, 125 perc, 2014 (12)
Rendező: Josh Boone
Főszereplők:
Shailene Woodley
Ansel Elgort
Nat Wolff
Willem Dafoe
Laura Dern

A cikk eredeti megjelenése

A szürke ötven árnyalata

 

Valentin-nap óta töretlen népszerűségnek örvend A szürke ötven árnyalata, mindenki látni akarja. Azonban senkit se tévesszenek meg a moziba tóduló tömegek: vannak olyan filmek, amelyek annak ellenére kasszasikeresek, hogy kifejezetten rosszak.

Már az alapanyagra sem lehet mondani, hogy túlzottan igényes alkotás (sem a cselekményt, sem a történetvezetést, sem a karakterábrázolást, sem a megfogalmazást tekintve), viszont E.L. James regénye 2012-ben óriásit robbant és úgy kapkodták, mint a cukrot. Ezek után senkit nem ért váratlanul, hogy trilógiává bővült a történet – habár a színvonal kötetről kötetre csökkent, mégis pillanatok alatt a bestseller listák élére kerültek. Sokan próbáltak magyarázatot találni arra, hogy mégis minek is köszönhető ez az elképesztő érdeklődés az Árnyalat-trilógia iránt. Az egyik elképzelés szerint óriási vonzerőt jelentett a hölgyek számára, hogy inkognitóban olvashatnak egy olyan, látszatra romantikus regényt, amely egy kicsit perverz is.

fifty_shades_of_grey2.jpg

Ugyanis - aki esetleg nem tudná - A szürke ötven árnyalata alaptörténete, hogy egy fiatal, egyetemista, bölcsész lány megismerkedik egy multimilliomos üzletemberrel, aki azonnal a bűvkörébe vonja. Már a legelején érezhető, hogy valami nem stimmel vele – eddig a pontig egészen hasonlít az Alkonyat-trilógiára. Viszont Mr. Grey nem vámpír, ő más meglepetést tartogat főhősnőnknek: a 21. század aktuális férfi ideálja már nem virággal és bonbonnal hódít, hanem kötözős szexszel és kínzószobával örvendezteti meg az ártatlan, szerelmes leányzót. E. L. James művének alapanyaga a BDSM szex, ami olyan formában jelenik meg Mr. Grey világában, mint kötözés-fegyelmezés, dominancia-alávetettség, szadizmus-mazochizmus…

grey.jpg

Nem titok, hogy sok néző a kemény szexjelenetek miatt várta a filmet. Aki olvasta a könyvet, nehezen tudja elképzelni, hogyan lehet ebből mozi-kompatibilis művet létrehozni és ezért kíváncsivá vált. Aki pedig nem vette még a kezébe regényt, a nagy hírverésnek köszönhetően tudja, hogy A szürke ötven árnyalata valami szexuálisan túlfűtött dolog, éppen ezért ezt érdemes lenne megnézni. Úgy foglalhatnánk össze ezt a jelenséget, hogy a szexualitás még mindig a legjövedelmezőbb üzletág napjainkban. Azonban ki kell ábrándítanunk mindenkit, mivel már ezen a szinten is elbukik a produkció. A kétórás játékidőből a negyvenedik percig nem történik semmi, ezután négy ágyjelenetet láthatunk, de az alapanyaghoz képest rendkívül visszafogott módon ábrázolja a meztelenséget, és megmosolyogtatóan primitíven csapódnak le a „szadista indulatok”. Így jogos a következő kérdés: akkor mégis mivel telik el az a két óra?

grey2.jpg

Műfaji besorolás szerint drámaként határozták meg, így elvárnánk némi feszültséget és izgalmas karakterábrázolást. Számomra a legnagyobb csalódást az jelentette, hogy teljesen kiölték a filmből a titokzatosságot és az izgalmakat – ugyanis nagyjából 15 perc alatt kiderült, hogy mit is akar Mr. Grey és innentől semmi sem történik a vásznon. Alapjában véve maga a történet rendkívül közhelyes, kifejezetten unalmas. Pontosan tudjuk, melyik szereplő mit akar, és semmi meglepetés sem ér minket. A dögunalomhoz ráadásként kapunk a könyvből átvett szó szerinti, életidegen dialógusokat, amelyek már eredetileg sem voltak túlzottan igényesek, mozgóképen látva pedig szimplán nevetségesek - a mozinéző kínjában szórakozni tud ezeken. A két főszereplő színészi teljesítménye is siralmas, a Mr. Grey-t alakító Jamie Dornan nem hazudtolja meg modell múltját, csodásan feszít a legmárkásabb öltönyeiben – viszont mindez kevés, hogy érdekessé tegye a karaktert, még csak azt sem hittem el, miért találja vonzónak őt Anastasia. Melanie Griffith lánya, Dakota Johnson játssza a főhősnőt, aki túlzásokba esik a szájharapdálásokat és szemforgatásokat illetően (habár ez már a könyvben is túl soknak tűnt), bizonytalan és amatőr alakítást nyújt, és érthetetlen, hogyan szerethet bele egy ennyire semmilyen lányba egy multimilliomos.

fifty_shades_of_grey.jpg

A szürke ötven árnyalatával kapcsolatos pozitívumok listája igen rövid, két dolgot tudnék kiemelni. A film képi világa nagyon elegáns és stílusos, dominálnak benne a tágas és exkluzív terek, rendkívül harmonikus a színpaletta, még a ruhaszínek is beszédesek, ezen a téren pontosan úgy sikerült a megvalósítás, ahogyan a könyvből kiolvasható. A másik átlagon felüli erénye a filmnek, hogy nagyon eltalálták az aláfestő zenéket, amelyek jó pár jelenetet megmentenek attól, hogy elaludjunk rajtuk. Azonban, ha végiggondoljuk, mindez mégis kevés ahhoz, hogy élvezhető vagy akár igényesnek nevezhető filmet kapjunk.

A szürke árnyalata egy olyan tündérmese szeretne lenni, amelyben a szépség beleszeret a szörnyetegbe és meg is változtatja őt. Viszont nagyon bátortalan és sekélyes film, nagyjából semmi sem történik benne és egyetlen olyan jelenet sincs benne, amire érdemes lenne emlékezni. Nemcsak a főhősnő szenved a kínzószobában, hanem a néző is a moziban. Megtekintése csak az esetben ajánlott, ha kíváncsiak vagyunk, hogyan lehet teljesen elrontani egy filmet.

 

A szürke ötven árnyalata (Fifty Shades of Grey)

amerikai romantikus dráma, 125 perc, 2015 (18)

Rendező: Sam Taylor-Johnson

Főszereplők: Dakota Johnson, Jamie Dornan

A cikk eredeti megjelenése

A visszatérő

Az elmúlt pár hétben, ha akartuk, ha nem, a csapból is A visszatérő című film folyt. Vajon megkapja-e végre érte Leonardo DiCaprio az aranyszobrocskát? Vajon tényleg érdemes-e arra, hogy 12 Oscar-díjra jelöljék? A kritikusok hol az égig magasztalták a művet, hol lehúzták a mélybe – de hol is az igazág?

„Többé nem félek a haláltól. Azon már túl vagyok” – így hangzik Hugh Glass (Leonardo DiCaprio) kulcsmondata, amely akár A visszatérő mottója is lehetne. A film valós eseményeket dolgoz fel, Michael Punke azonos című regényének az adaptációja. Ez a történet egy afféle indián história, prémvadászok egy csoportja menekül a rézbőrűek elől, ám a vadonban főhősünket megtámadja egy grizzly medve. A halálos sebet kapott Glass csak hátráltatja őket, így hárman vele maradnak a vadonban (jó pénzért cserébe), hogy megvárják, míg jobb életre szenderül. Ám John Fitzgerald-ot (Tom Hardy) csak a fizetség hajtja, így Glass fiát meggyilkolja, a másik vadász fejét hazugságokkal teletömi és ráveszi, hogy hagyják magára, ráadásul minden fegyverét elviszik. Glass hihetetlen erőfeszítéssel dacol a természet és az ember kegyetlenségével, egymaga vág keresztül hegyen, erdőn, folyón és hómezőn, hogy bosszút álljon.

revenant1.jpg

A visszatérő egy művészfilm, némi spirituális fennhanggal, western köntösbe bújtatva. Annak ellenére, hogy az alkotás ezeréves közhelyek tára, mégis igen lebilincselő és az első pillanattól kezdve az utolsóig feszültséggel teli. Az a különleges benne, hogy az egyszerű történet és mondandó a legősibb ösztöneinkre hat, így magunk is átérezhetjük azt, hogy mit jelent a természet vadsága, milyen elképesztő erőket szabadít fel az élni akarás, és mégis, milyen kis porszem az ember a nagyvilágban és nem sok különbözteti meg az állattól. A film nem szűkölködik a naturalizmus és brutalizmus ábrázolásától, viszont ez a kegyetlenség nem öncélú, hanem egybefonódik a cselekménnyel és alátámasztja az alkotás fő üzenetét.

rewvenant.jpg

A film nem a tartalmában, hanem stílusában erős. Emmanuel Lubezki, korunk legnagyobb operatőre jelen művéért már zsinórban harmadszorra nyerte el az Oscar-díjat (Gravitáció és Birdman után). Lélegzetelállító munkájának titka, hogy csakis természetes fényeket használtak a forgatás során. Mivel időrendben vették fel a jeleneteket, így a 80 naposra tervezett idő helyett végül 9 hónapig tartottak a munkálatok, elképesztő többlet költséget eredményezve. Azonban a felvételeket látva megért minden szenvedést, hiszen a totálok festményszerűek, a hosszú, vágás nélküli, nagy mélységet bemutató akciójelenetek teljesen beszippantják a nézőt. A közeli képek pedig annyira intim viszonyt hoznak létre, hogy szinte mi is érezzük a grizzly lihegését és felszisszenünk, amikor brutális karmaival újra lecsap áldozatára. Érdemes azt is kiemelni a medvetámadás kapcsán, hogy ritkán látni ennyire életszerű, valós és történethez passzoló kivitelezést a CGI-technológia felhasználásával.

revenant2.jpg

A rendezői széket Alejandro González Inárritu foglalta el, aki ezért az alkotásáért zsinórban másodszorra vehette át a legjobb direktornak járó Oscar-díjat (tavaly a Birdmannel nyert). Legnagyobb érdeme, hogy megreformálta a western műfaját. Előtte is láttunk már kegyetlen vadnyugati történeteket, amelyek esztétikája nyers és naturális volt. Azonban A visszatérő a stílust helyezte a középpontba és afféle látványműfajként pozícionálta ezzel a westernt. Maga a történet annyira mellékes volt a rendező számára, hogy a Punke könyvében is olvasható tényeket némileg szabadon értelmezte. Valójában Glass-nek nem volt családja, rokoni kötődése meg végképp nem az indiánokhoz – ami Inárritu alkotásában rendkívül lényeges dolog. Végül pedig Glass sérelmeinek megtorlása is finomabban következett be, mint ahogyan a filmben láthatjuk.

revvenant.jpg

A főszereplő, Leonardo DiCaprio azt nyilatkozta, hogy ez volt élete eddigi legnagyobb kihívása, mivel olyan gyötrelmeket kellett kiállni a forgatás során, mint az, hogy vegetáriánusként nyers bölénymájat evett, a kihűlés szélére került, egy halott lóban feküdt, megtanulta, miként kell megtölteni és elsütni egy elöltöltős muskétát vagy esőben tüzet gyújtani, két indián nyelvből hosszú dialógusokat és egy indián sámántól ősi gyógyító szertartásokat, technikákat sajátított el. Most már nem titok, hogy számára megért minden szenvedést a film, mivel ötödik Oscar-jelölését végre sikerült díjra is váltania. Habár eddigi pályafutását tekintve nem ez az alakítása volt a legerősebb, de nem von le abból, hogy egyrészt vitathatatlanul jó színész és ezúttal is nagyszerűen játszott, másrészt egyértelműen kijárt már neki egy Oscar-díj – és idén végre neki kedvezett a csillagok állása. Mostani alakítása kapcsán még arra is érdemes kitérni, hogy DiCaprio valamilyen rejtélyes okból vonzza az olyan drámai szerepeket, amelyekben az elveszett kedvese után sóvárog, egyszerre hívva halálba és késztetve életre a karaktert (lásd például: Viharsziget, Eredet vagy A nagy Gatsby).

rr.jpg

A DiCaprio körül kialakult felhajtás némileg elhalványította az ellenfelét játszó Tom Hardy érdemeit, aki élete eddigi legjobb formáját hozta és megcsillogtathatta jellemábrázoló képességét. Hardy elmesélte egy interjúban, hogy szerepét Tom Berenger aljas őrmesteréről mintázta, és forgatás előtt vagy egy tucatszor megnézte A szakaszt emiatt.

revenant4.jpg

Összességében A visszatérőről azt mondhatnánk, hogy fájdalmas, brutális és nyers. Nem tökéletes alkotás, viszont egy olyan élménnyel ajándékoz meg minket, amiért eredetileg kitalálták a mozit. Nem csak egyszerűen nézzük a filmet, hanem bevonz minket a kegyetlen, rideg vadon, és nem enged egészen az utolsó képkockáig. Inárritu egyedülállót alkotott, mert elgondolkodtat, és elénk tárja a valóságot. Valamint bemutatja azt is, hogy egy ember a legősibb ösztöntől hajtva hogyan képes túlélni azt, amiről valószínűleg csak annyit gondolnánk, hogy onnan már nincs visszaút.

 

A visszatérő (The Revenant)

amerikai kalandfilm, 151 perc, 2016 (16)

Főszereplők: Leonardo DiCaprio, Tom Hardy

Rendező: Alejandro González Inárritu

A cikk eredeti megjelenése

 

Kulisszatitkok

A visszatérő társírója és rendezője az Oscar-díjas Alejandro G. Iñárritu (Bábel, 21 gramm), aki tavaly a Birdman-nel megrázta a filmes világot. Új, különösen merész, extrém körülmények között, majd egy évig forgatott filmje Leonardo DiCaprio Oscar-díjas alakításával még nagyobb dobásnak ígérkezik a korábbiaknál. Jöjjön néhány érdekesség a kulisszák mögül!

A visszatérő megtörtént események alapján készült. Magával ragadó, hátborzongató film egy férfi küzdelméről, a minden rettenet ellenére legyőzhetetlen élni akarásról és a teljes esélytelenséggel is dacoló emberi szellemről. Hugh Glassra (Leonardo DiCaprio) a még feltérképezetlen amerikai vadonban rátámad egy medve: társa, John Fitzgerald (Tom Hardy) szándékosan tagadja meg a segítséget és magára hagyja őt a kietlen, dermesztő rengetegben. A félig szétmarcangolt Glass azonban nem adja meg magát sorsának: a könyörtelen hideggel dacolva átverekszi magát az erdőségeken és a jeges hómezőkön, hogy bosszút álljon Fitzgeraldon. Így lett belőle visszatérő – az ember, aki megtért a halálból.

revenant7.jpg

„Öt éve álmodom erről a filmről – árulja el Alejandro González Inárritu rendező. – Epikus háttér előtt játszódó erőteljes, érzelmileg felkavaró mozit képzeltem el, amelyben megjelenik a trapperek élete, és egy olyan férfi, akit a megpróbáltatások lélekben hatalmasra növesztenek. Bár a filmbéli Glass története sok kitalált elemet tartalmaz, igyekeztünk hűek maradni az eredeti eseményekhez. És mi magunk is rengeteg megpróbáltatást vállaltunk, hogy hitelesen tudjuk tolmácsolni ezt a lenyűgöző emberi kalandot.”

Glass nem hagyott hátra feljegyzéseket, kálváriáját visszatérése után újságírók örökítették meg. Azóta számos életrajz és regény született róla, a legutóbbi 2002-ban: Michael Punke tollából „A The Revenant: A Novel of Revenge" (A visszatérő: Egy bosszú története). Inárritu e könyvet vette alapul és szépítés nélkül ábrázolja az 1800-as évek amerikai határvidékének mostoha viszonyait. A kanadai és argentínai forgatás maga is embertelenül nehéz körülmények között zajlott. A stáb Kanadában és Argentínában dolgozott, hóban, jeges szélben, sokszor nagy magasságban, úgyhogy mindenki átélte mindazokat a kínokat, amiket A visszatérő hősei. Iñárritu ezt eredetileg is így tervezte, mert úgy érezte, hogy a csapat csak úgy tudja hitelesen közvetíteni Glass felemelő történetét, ha osztozik sorsában. Sokféle veszélynek voltak kitéve, legnagyobb ellenségük, akárcsak Hugh Glassnak, a szélsőséges időjárás volt. Megesett, hogy a hőmérő higanyszála -27 fokra csökkent, és a stábtagoknak folyamatosan figyelniük kellett egymást, nem jelenik-e meg bármelyikükön fagyási sérülés. A főszereplő, Leonardo DiCaprio rengeteg olyan feladatot is magára vállalt, amit máskülönben kaszkadőrök végeznek. A fagyos földbe ásták, a jeges vízben gázolt meztelenül, egyszóval fizikailag is átélte Glass szenvedéseit, hogy a nézőket közelebb hozza a karakterhez.

revenant6.jpg

Az időjárás azonban más módon is borsot tört az orruk alá. A farkasordító hideget váratlanul felmelegedés követte, ami vészes hóolvadáshoz vezetett, úgyhogy nemsokára már helikopterrel keresték a hóborította helyeket, hogy folytatni tudják a forgatást. Amikor már semmi sem segített, a produkció átköltözött a Dél-Amerika legdélibb csücskén fekvő Tierra Del Fuegóba, ahol tökéletes feltételeket találtak a film befejezéséhez.

Iñárritu még a forgatás első napján felsorakoztatta a stábot a Bow River partján, ott, ahol a színészeknek nem sokkal később a jeges vízbe kellett gázolniuk egy mozgalmas akciójelenetben. Mindenki egy szál vörös rózsát tartott a kezében, a produkció feketeláb törzshöz tartozó kulturális tanácsadója pedig őseihez fohászkodott, hogy áldják meg a filmet és a benne résztvevőket. Ezután a háromszáz ember csöndben a vízhez lépett, és a beleszórta a virágszirmokat. A filmben 1500 amerikai és amerikai indián szerepel, és Yellowbird mellett szaktanácsaival látta el az alkotókat a feketeláb törzshöz tartozó Craig Falcon is, aki az emberek és a lovak harci festésének specialistája. „Ez a film különleges ajándék törzseink számára – mondja Arthur Redcloud. – Benne van népünk szíve-lelke.”

Jacqueline West jelmeztervezőnek köszönhetően a kosztümök is remekül sikerültek. „Régóta ismertem Hugh Glass történetét, mert van egy ranchom Dél-Dakotában, és ő arrafelé mitikus hősnek számít. A forgatókönyv mégis hatalmas meglepetést okozott. Olyan pszichológiai mélységekbe hatolt, hogy úgy éreztem, mintha valami Tolsztoj- vagy Dosztojevszkij-regényt olvasnék. A rendező azt találta ki, hogy miután társai magára hagyták, Glass kanyarítsa magára a medvebundát. Ennek jelképes értelme is van: az állat, amelyik csaknem megölte, később megmenti az életét. Melegen tartja, védelmezi, és a jeges folyóban, mint valami mentőmellény, a felszínen tartja.”

revenant5.jpeg

Sian Grigg sminkes a Titanic óta, vagyis 20 éve dolgozik Leonardo DiCaprióval, de ilyen nehéz feladata még nem volt. A medvetámadás ugyanis teljesen átszabja Glass fizimiskáját. „Olyan súlyos sérüléseket szenved, hogy egyetlen társa sem bízik a felépülésében. Ahhoz, hogy a ez a néző számára hiteles legyen, nagyon meg kellett dolgoznunk Leót.” Először is szakértőkkel áttanulmányozták, milyen kárt tesz az emberi testben egy medvetámadás, és ezt reprodukálták a színészen. Azután következett a nehezebbik rész, a gyógyulás folyamatának lekövetése, ami a millió seb és zúzódás állandó változtatását igényelte. „Minden, ami Glass-szal történik, megjelenik a vásznon – magyarázza Grigg. – És mivel időrendben haladt a forgatás, minden nap folyamatosan változtattunk a sminken. Ritkaság, hogy a smink ennyire szerves részét képezi egy történetnek. Hatalmas munka volt ez a film, de szakmai szempontból csodálatos ajándék.”

„Glass története több kérdést is megfogalmaz – vallja Inárritu – Mi marad belőlünk, ha megfosztanak mindenünktől? Mire vagyunk képesek, ha csak önmagunkra számíthatunk?" „A visszatérő egy hihetetlen utazás története a 19. századi Amerika ismeretlen tájain – teszi hozzá Leonardo DiCaprio. – Az emberi lélek erejéről szól. Azt kutatja, mi az, amiből erőt meríthetünk, amikor minden összeesküdött ellenünk, hol húzódnak az emberi tűrőképesség végső határai, és hogyan változtat meg bennünket a túlélésért folytatott harc.”

Holtodiglan

Az amerikai álom csak egy jól megkonstruált illúzió, amire előszeretettel hívja fel figyelmünket filmjeivel David Fincher rendező. Az őszi szezon legjobban várt alkotása a Holtodiglan, amely porrá zúzza minden reményünket azzal kapcsolatosan, hogy a média világában vagy akár magánéletünkben elhihetjük azt, amit látunk.

„…minden házasságban ezek a kérdések tornyosulnak viharfelhőként: Mire gondolsz? Hogy érzed magad? Ki vagy te? Mit tettünk mi egymással? Vajon mit fogunk még tenni ezután?” – írja Gillian Flynn Holtodiglan című regényében, amely 2012 egyik bestsellere volt világszerte. A szerző készítette el a filmes adaptáció forgatókönyvét is, és más befejezést írt ehhez. Bevallása szerint azért volt erre szükség, hogy a regény olvasói számára is érdekes és fordulatos legyen a mozi, akik pedig ekkor találkoznak először a történettel, olvassák majd el a könyvet is. A rendező, David Fincher azzal a kéréssel fordult a sajtó képviselői felé, hogy a lehető legkevesebb információt árulják el a film történetéről. Elöljáróban elegendő annyit tudni, hogy az amerikai álom megtestesítői, Nick és Amy ötödik házassági évfordulójukat ünnepelnék, amikor a feleség rejtélyes körülmények között eltűnik a házból és minden jel arra mutat, hogy a férj a bűnös, a média szinte azonnal ráharap a sztorira. A film két és fél órája alatt a feszültség egyetlen pillanatra sem csökken, váratlan és meglepő fordulatok követik egymást és olyan sötét titkokra derül fény, amelyekre álmunkban sem gondolnánk.

gone1.png

Akik előtt nem ismeretlen David Fincher munkássága, komoly elvárásokat támaszthatnak már látatlanban a Holtodiglannal kapcsolatban, hiszen abszolút a rendező profiljába vág ez a történet. Fincher számtalan sikerfilmet jegyez (többnyire bestsellereket vagy megtörtént eseményeket vesz alapul), amelyeket két fő csapásirányra lehet osztani: vagy fordulatos thrillereket készít, amelyekben nem riad vissza a véres és erőszakos jelenetektől, vagy szívesen dolgoz fel olyan témaköröket, amelyekben az amerikai társadalom álságosságára hívja fel a figyelmet. Előbbi kategóriába tartozik a Hetedik, Játsz/ma, Pánikszoba, Harcosok klubja vagy A tetovált lány, a másik csoportba sorolható A Zodiákus, Social Network – A közösségi háló vagy a Benjamin Button különös élete. Legújabb filmje a két kategória metszéspontján helyezkedik el, amely inkább hátrányára válik az alkotásnak.

gone3.jpg

A legfőbb probléma a Holtodiglannal kapcsolatban az, hogy nehezen határozható meg a műfaja, túl sok minden keveredik benne, viszont egyik sem elég hitelesen. Elsőként, ha a hivatalos meghatározásnál maradunk, miszerint thriller a műfaja, meg kell állapítanunk, hogy sok dramaturgiai buktató van benne. Például, amit már mindenki tudhat a különböző bűnügyi sorozatokból, hogy egy törvényszéki orvos órára pontosan meg tudja határozni a halál időpontját, a helyszínen talált vér és vizeletmintából egyértelműen beazonosítható, hogy kitől származik. Ha a krimi jellegét vesszük alapul, kicsit fájdalmas, hogy senkinek nem tűnik fel, hogy a menekülő egy összegben felveszi az összes pénzét, amit ráadásul magánál is tart, illetve maga a megalkotott terv is elég ingatag lábakon áll. Drámaként azért nem működik jól, mert elég felszínes a házasság ábrázolása, az egyik pillanatban dúl a szerelem, a következőben már nem, pedig éppen az átmeneti szakasz lenne érdekes.

gone2.jpg

Amiben viszont nagyon erős a film, az a karakterábrázolás. A férjet játszó Ben Affleck élete legjobbját nyújtja, annyira tenyérbe mászó és irritáló, hogy azok szimpátiáját is elnyeri ez az alakítás, akik őt zsigerből nem kedvelik. Mondhatni teljes természetességgel adja elő az érzéketlen férjet. A női főszerepért nagy volt a harc Hollywoodban, a pályázók közé tartozott Reese Witherspoon, Charlize Theron, Natalie Portman, Emily Blunt és Rooney Mara is. Azonban a szerencsés kiválasztott a jóformán ismeretlen Rosamund Pike lett, aki annyira lehengerlő és félelmetes ebben a szerepben, hogy érthetetlen, hol is bujkált eddig. Nem túlzás azt állítani, hogy mindenkit lejátszik a vászonról.

gone4.jpg

Egyértelmű, hogy a Holtodiglan nem a legjobb filmje Finchernek. Azonban ez annak tudható be, hogy a rendező korábban már nagyon magasra rakta a lécet, amelyet ezúttal nem tudott átugrani. Kicsit olyan érzése lehet az embernek, hogy túl sokat akart egyszerre markolni. Másrészről, ha nem a direktor előző filmjeihez hasonlítjuk, akkor tekinthetünk úgy rá, mint a legizgalmasabb és legmegdöbbentőbb filmre idén ősszel. Ráadásul a mediatizált társadalom komoly kritikája is megfogalmazódik benne, hogy mennyire eltérhet a látszat és a valóság, és teszi mindezt úgy Fincher, hogy ő is része a gépezetnek. Így jogosan merül fel a kérdés: akkor most ki manipulál kit?

 

Holtodiglan (Gone Girl)

Amerikai thriller, 145 perc, 2014 (16)

Rendező: David Fincher

Főszereplők: Ben Affleck, Rosamund Pike, Neil Patrick Harris

A cikk eredeti megjelenése

 

Kulisszatitkok

A nemzetközi bestseller filmváltozata elkészült, amely az őszi szezon egyik legjobban várt filmjévé nőtte ki magát, igazi szuperprodukció született, hollywoodi sztárszereposztással. Lássuk csak, miért is érdemes megtekintenünk!

„…minden házasságban ezek a kérdések tornyosulnak viharfelhőként: Mire gondolsz? Hogy érzed magad? Ki vagy te? Mit tettünk mi egymással? Vajon mit fogunk még tenni ezután?” – írja Gillian Flynn Holtodiglan című regényében. A két és fél óra hosszúságú film ezekre a felvetésekre keresi a válaszokat.

A történet magáért beszél, de ejtsünk pár szót róla elöljáróban. Nick és Amy az ötödik házassági évfordulójára készül. Boldogok, gazdagok, elégedettek… ám az ünnep estéjén az ifjú feleségnek nyoma vész, és gyorsan kiderül, hogy a látszat csalt: a pár tele volt félelmetes, sötét titkokkal. Mindenki Nickre gyanakszik, és ő a hazugságaival meg ügyetlen elterelő hadműveleteivel egyre inkább magára tereli a figyelmet.  Hiába bizonygatja makacsul, hogy nem tehet semmiről, már csupán az ikerhúga, Margo bízik benne. De ha nem a férfi a tettes, akkor hova lett a felesége? És hogyan magyarázhatóak az egyre-másra előkerülő, egyre furcsább titkok? Azok, amelyek talán minden boldog családi élet mélyén ott lapulnak. Azok, amelyek olyan könnyen vezetnek el egy ember halálához.

11_1.jpg

Néhány érdekes kulisszatitokra is fény derült a Holtodiglannal kapcsolatban. A film főszereplője, Ben Affleck visszautasította a film rendezését, annak érdekében, hogy David Fincher rendezhesse őt. Affleck szerint Fincher az egyetlen olyan rendező, aki mindenkiből még jobb teljesítményt hoz ki, mint amire valójában képes. Affleck úgy készült fel a forgatásra, hogy számtalan olyan bűntényt tanulmányozott, amelyben a férjet megvádolták felesége meggyilkolásával.  További tudnivalók Affleckkel kapcsolatban: ő és a karakter ugyanazon a napon születtek és ez az első olyan szerep Affleck számára, amelyben meztelenül mutatkozik a kamerák előtt. Az eredeti regény szerzője, Gillian Flynn írta a forgatókönyvet és más befejezést készített a filmhez: ennek oka, hogy a regény elolvasóit rábírja, hogy megnézzék a filmet, illetve, hogy a mozi-nézők ne tudhassák előre, milyen csavar lesz a film végén. Amy szerepére sok ismert színésznő pályázott, többek között Reese Witherspoon, Charlize Theron, Natalie Portman, Emily Blunt és Rooney Mara. Nick szerepére pedig esélyes volt Brad Pitt. Az ügyvéd, Tanner Bolt karakterét úgy jellemezte a szerző, hogy az „Alec Baldwin-típus”. Az ügyvédet alakító Tyler Perrynek fogalma nem volt arról, ki az a David Fincher és a regényről sem hallott korábban.

A hátborzongató feszültségkeltés mestere, David Fincher (A tetovált lány, Harcosok klubja, Hetedik) a New York Times bestseller-listájának egyik legsikeresebb krimi írója művéből, egy ördögien sötét, ravasz fordulatokkal teli regényből készített filmet. A Holtodiglan már a mozikban, véletlenül se hagyjuk ki!

Eddie, a Sas

Nagyon ritkán fordul elő, hogy olyanokból is sztár lehet, akik se nem tehetségesek, se nem sikeresek, mégis szerethetőek. Pontosan ez történt Eddie Edwardsszal az 1988-as Calgary téli olimpián

Eddie (Taron Egerton) sosem volt igazán ügyes, sőt, első ránézésre kifejezetten kétballábas. Viszont nagyon lelkes és minden vágya az volt, hogy egyszer az életben kijusson az olimpiára – versenyzőként. Ráeszmélt, hogy csak a téli olimpián lehetne esélye, majd arra is, hogy ott sem síelőként, legfeljebb síugróként. A gond csak az volt, hogy ennek a sportnak a tanulását 4-6 évesen szokás elkezdeni, nem pedig húsz felett. Eddie és edzője (Hugh Jackman) a lehetetlent vállalják, és valóra is váltják: ő lett az egyetlen, aki síugróként a brit színeket képviselte az 1988-as Calgary téli olimpián. Mi több, végül a sporttörténet egyik legnagyobb legendájává vált: annak lett a jelképe, hogy nem szabad feladni, hogy érdemes küzdeni, és nem a győzelem a fontos. Bár a valóságban mindez kicsit máshogy történt, mint a mostani mozifilmben, a lényeg mégis Eddie életvidám, lelkes karaktere, ami az egész alkotást képes elvinni a hátán, és az események teljes tudatában is végig izgulunk vele és lélegzetvisszafojtva szorítunk érte.

eddie1.jpg

Az Eddie, a sas kis költségvetésű film, mindössze 23 millió dollárt költöttek el rá. Ennek ellenére nagyon jól néznek ki benne az ugrások, sokféle beállításból csodálhatjuk meg azt a lenyűgöző bravúrt, amit egy síugró véghezvisz. A látványvilág nem hagy kétséget a 70 és 90 méter magas síugró rámpák gyilkos méreteiről; egy-egy lesiklás andrenalindúsabb, mint bármelyik akciófilm, és Eddie bátorsága átérezhetőbb, mint bármelyik legendás akcióhősé. Mindehhez viszont a megfelelő színészekre is szükség volt.

eddie3.jpg

Taron Egerton, a Kingsman: A titkos szolgálattal berobbant színész itt teljesen más karaktert hoz: az SZTK szemüveges, csúnyácska Eddie-t néha enyhén fogyatékosnak láttatja, de úgy tud béna és idétlen lenni, hogy a karakter megmarad aranyosnak, és nem megy át gúnyos, sértő karikatúrába. Megformálásának köszönhetően Eddie az idiotizmusig naiv és éretlen, ám a szuperhősök szintjéig vakmerő: már-már túlzás lenne mindez, ha Egerton nem vinne a szerepbe annyi melegszívű őszinteséget, egy nagy gyerek lelkesedését. A mindig nagyszerű, de kevésbé kiemelkedő művekben játszó Hugh Jackman ezúttal végre sziporkázik, és cseppet sem zavaró, hogy a „megtörtént eset alapján készült” alkotás ezen karaktere valójában soha nem is létezett. Jackman figurája egy igazi antihős: eleinte pocsék edző, akinek pont arra van szüksége, hogy felelősséget vállaljon és legalább annyit tanul Eddie-től, mint tanítványa tőle. Jackman komikusi tehetségét eddig nem nagyon csillogtatta meg, viszont olyan természetességgel és lazasággal játszik, mintha világéletében ilyen szerepei lettek volna.

eddie4.jpg

Érdemes még arról is néhány szót ejtenünk, hogy ez az elképesztő sztori mennyire fedi a valóságot. 1988-ban Eddie-t a világ 55. legjobb síugrójaként rangsorolták (tehát kicsit sikeresebb volt, mint ahogyan a filmben látható), világrekorder volt kaszkadőrugrásban és 9. volt a gyorslesiklás világranglistáján. A megszállott brit sportoló hihetetlen népszerűsége a Calgary Téli Olimpián részben annak volt köszönhető, hogy elterjedt róla, hogy tériszonya van, de mégis hajlandó ennyire magasról leugrani (azonban edzések során akár naponta hatvanszor is ugrott, amire egy tériszonyos aligha lenne képes). Végül mind a 70, mind a 90 méteres ugrásban utolsó lett – de a szurkolók szimpátiáját toronymagasan ő nyerte el és ekkor kapta meg a „A Sas” becenevet. Eddie az 1994-es és az 1998-as téli olimpiára már nem juthatott ki, mert úgy emelték meg a követelményszintet, hogy nem tudta teljesíteni, így kizárták őt is és minden lelkes amatőrt az olimpiából. Az új szabályokat gúnyosan Eddie „A Sas” Edwards szabálynak nevezték. A 2010-es Vancouveri Olimpia szervezői azonban gesztusként meghívták Eddie-t fáklyavivőnek.

eddie2.jpg

Amikor egy hollywoodi sikersztorinak beillő igaz történetből készítenek vérbeli álomgyári közönségfilmet, annak ritkán jó a vége. Ám az Eddie, a sas meglepően jól sikerült, abszolút feledteti velünk, hogy egy totál kiszámítható, sablonos mozit nézünk. Nem lehet nem végigizgulni a cselekményt, és nem megkedvelni a kapafogú, kissé túlsúlyos sportembert, aki annyira távol áll az olimpikoni ideáltól, mint Makó Jeruzsálemtől. A film humora meglehetősen brit, amit vagy szeretünk vagy nem, viszont nemcsak ezzel képes jobb kedvre deríteni a nézőket. A pozitív üzenetével is feltölt minket: hiszen sosem lehet tudni, mi sül ki abból, ha az esélytelenek nyugalmával vágunk neki az előttünk álló kihívásoknak.

 

Eddie, a sas (Eddie the Eagle)

angol-amerikai-német vígjáték, 105 perc, 2016 (12)

Főszereplők: Taron Egerton, Hugh Jackman

Rendező: Dexter Fletcher

A cikk eredeti megjelenése

 

Kulisszatitkok

A valós események ihlette Eddie, a Sas egy rettenthetetlen angol síugró, Michael “Eddie” Edwards nem hétköznapi történetét meséli el, ő a brit sporttörténet egyik legnagyobb legendája: példa arra, hogy nem szabad feladni, hogy érdemes küzdeni, és nem a győzelem a fontos.

Eddie nem igazán ügyes, sőt, első ránézésre kifejezetten kétballábasnak tűnik, viszont nagyon lelkes. Egész életében sportkarrierről álmodott, de közelébe sem jutott a nagy sikereknek. Átlag földi halandó visszarettent volna ennyi nehézségtől, Eddie azonban minden volt, csak nem átlagember. Lehet, hogy a természet megtagadta tőle a különleges fizikai adottságokat, viszont elképesztő mennyiségű akaraterővel és küzdőszellemmel látta el, és ez minden akadályon átsegítette. Összekunyerált felszereléssel, egymaga képviselte Nagy Britanniát az 1987-es világbajnokságon, ahol megszerezte az 55. helyezést, és ezzel kvalifikálta magát az 1988-as téli olimpiára. A média azonnal beleszeretett, és egyfajta médiahőst faragtak belőle, akit népszerűvé tett furcsa külseje és elsöprő lelkesedése. A fél világ szorított neki, hogy túlélje a repüléseket, és az ugrások végén egy darabban érjen a lejtő végére. Bár mindkét versenyszámában egyaránt utolsó lett, bátor helytállásával az olimpiai egyik ikonikus figurájává vált. Amit Eddie véghezvitt, azt ma már képtelenség lenne utánacsinálni, mivel az Olimpiai Bizottság Calgary után megemelte a kvalifikációs szintet, hogy az Eddie Edwardshoz hasonló lelkes amatőröket távol tartsa. És mindebben nincsen semmi fikció.

eddie5.jpg

2014 vége felé egy este Matthew Vaughn, (a Kingsman: A titkos szolgálat és az X-Men: Az elsők rendezője) gyermekeivel a Jég veled! című filmvígjátékot nézte a tévében. A film a jamaikai bobosokról szól, akik minden akadályt legyőzve kijutottak az 1988-as téli olimpiára.„A srácaim imádták, és elkezdtem azon spekulálni, hogy miért nem készülnek manapság ilyen bűbájos filmek? Olyan mozit akartam csinálni, amitől az ember fellelkesül. És amit szívesen megmutat a gyerekeinek.” Talán a véletlen egybeesés miatt, hogy Edwards ugyanazon az olimpián tündökölt, mint a jamaikai bobosok, Vaughnnak azonnal beugrott a Eddie, a Sas sztorija.

Matthew Vaughn, akkor abban a szerencsés helyzetben volt, hogy a telefonkönyvében ott sorakozik egy csomó sztár közvetlen száma. Köztük Hugh Jackmané is. „Felhívtam Hught, és elküldtem neki a forgatókönyvet. Emlékezett Eddie-re. Elmesélte, hogy kölyökkorában az ausztráliai házuk tetejéről ugrált le, és azt játszotta, hogy síugró. Lelkesedett az ötletért, hogy filmet csináljunk a sztoriból.” Jackman a sas nagy rajongója volt. „Eddie igazi legenda, aki az emberi szellem legyőzhetetlenségét szimbolizálja. És persze kicsit őrült is volt a fazon, mert a legvadabb, legveszélyesebb versenyszámot választotta, hogy kijusson az olimpiára. Srác koromban én is arról álmodoztam, hogy egyszer majd olimpikon leszek, de azért azt nem vállaltam volna be, hogy a nagy cél érdekében egy 90 méteres sáncról levessem magamat a semmibe!”

eddie7.jpg

A Jackman által megformált Peary kitalált figura: egy megkeseredett hajdani élsportoló, akit karrierje csúcsán rúgtak ki az Egyesült Államok olimpiai csapatából. Személyiségfejlődésében fontos szerep jut korábbi edzőjének, Warren Sharpnak. „Erre a szerepre igazi, nehézsúlyú színészt akartunk, olyasvalakit, aki méltó párja Hugh Jackmannek – magyarázza a film producere. – Végül Christopher Walkent választottuk, és nem tévedtünk. Ahogy belépett a díszletbe, tökéletes volt. Alakításával Hugh figurájának is mélységet adott.”

Jackmant lenyűgözte Walken alakítása. „Akinek ő a partnere, az nagyon kényelmes helyzetben van, mert nem kell játszania! Az egyik jelenetben a forgatókönyvben az állt, hogy ’a sportág nagyhatalmú keresztapája belépett a szobába, és mindenki elnémult.’ És a valóságban pontosan ez történt! Bejött a díszletbe, és mi megszólalni se tudtunk! Nem kellett színészkednünk, egyszerűen a jelenlétével, a kisugárzásával kiváltotta belőlünk ezt a hatást. Ez Christopher Walken! És két felvétel között ugyanakkor ő a világ leglazább, legkedvesebb fickója. Egyszerűen aranyat ér ez az embert.”

eddie6.jpg

Vaughn számára az ideális jelölt a főszerepre éppen ott volt az orra előtt. Ugyanis ekkortájt fejezte be a Kingsman: Titkos szolgálatot Colin Firthszel, Samuel L. Jacksonnal, Michael Caine-nel és a film ifjú hősét, Tökit alakító Taron Egertonnal, akinek ez volt az első filmszerepe. Egerton Eddie megformálásához kapott egy kis parókát, némi testpótlást, egy vastag szemüveget, és a film végére az orra alá került az Eddie védjegyének számító híres bajusz is. „Fontos volt, hogy mindvégig ártatlan maradjak a szerepben, Hugh volt a filmben a sztár, én nyugodtan lehettem visszafogott.” Az ifjú színész a forgatás előtt komoly edzésmunkát végzett. Megtanult síelni, és elsajátította a jellegzetes síugró testhelyzeteket, köztük a lesikló pózt, amelyben az ugró végigszáguld a sáncon, és a végén elrugaszkodik, illetve a Telemarkot, amely a síugrók klasszikus földet érési pozíciója.

És mi volt a véleménye a stábnak a síugrásról? “Volt egy jelenet, amelyben a sánc tetején ültem – meséli a forgatásról Jackman. – A derekamra kötelet kötöttek, nehogy összetörjem magam, ha véletlenül lezuhannék. De még így is teljesen be voltam rezelve! Ha belegondolok, mire vállalkozott Eddie az olimpián, minden különösebb gyakorlat nélkül, azt kell mondanom, hogy kalapot le a bátorsága előtt.” „Bárki találta is ki a síugrást, nem volt normális – összegzi a stáb véleményét Vaughn. – Épelméjű ember ilyet egész egyszerűen nem csinál.”

Hamupipőke

Nem az a lényeg, hányszor mondunk el egy történetet, hanem sokkal inkább az, milyen hatással van ránk. Százszor hallottuk már és sokszor láttuk Hamupipőke elbűvölő meséjét – viszont a most mozikba került film képes ismét elvarázsolni kicsiket és nagyokat.

cinder1.jpg

Úgy tűnik, az utóbbi években virágkorukat élik az élőszereplős meseadaptációk. Láthattuk megelevenedni Hófehérke (Hófehér és a Vadász, Tükröm, tükröm), Csipkerózsika (Demóna), Alice (Alice Csodaországban) vagy Óz (Óz, a hatalmas) életét is - illetve a Grimm-történetek összegyúrásából készült Vadregényt, amelyben Piroska, Hamupipőke, Aranyhaj és Babszem Jankó is szerepel. Most Hamupipőke kapott egy saját filmet, amelyet a nagyszerű Shakespeare-színész és -rendező, Kenneth Branagh álmodott meg. Aki úgy érzi, hogy kicsit besokallt már az elmúlt időszak feldolgozásaitól, még ne adja fel! Ugyanis a Hamupipőke kiemelkedően a legjobb alkotás e műfajban.

cinder3.jpg

Nem könnyű magyarázatot találni arra, hogy Branagh választása miért éppen erre a történetre esett, hiszen eddigi munkáival kifejezetten a felnőtteket szólította meg. Viszont mindez nem változtat azon a tényen, hogy alkotói csúcsformájába lendítette vissza a feldolgozás – és arra máris egyszerűbb választ adni, hogyan érte el ezt. A titok egyik nyitja abban áll, hogy az angol rendező nagy tisztelettel nyúlt az eredeti műhöz és mindvégig tartotta magát a hagyományokhoz. Így a tündérmese pontosan ugyanarról szól, amit már kisgyerekként is megismertünk, nem modernizálja vagy realizálja azt. Nincsenek extrém szereplők a látvány kedvéért sem, mi több, még a kisegerek sem beszélnek, mint a régi Disney mesében, a felesleges vérontás és ijesztgetés is kimarad belőle (mint a levágott sarkak és lábujjak). Másrészt a történet kivitelezése minden téren stílusos és ízléses, a díszlet és a kosztümök pontosan olyanok, mint amilyennek gyerekkorunkban elképzeltük őket, ha valósak lennének. Az 1950-es rajzfilmből vették a szabásmintát Hamupipőke báli ruhájához, amely lenyűgözően mutat a vásznon: számokban kifejezve, 270 méter, kézzel festett selyemorganzából áll, amelyet 16 ember készített 550 órán át, 10 000 darab apró Swarovski kristállyal díszítve. Ebből is látszik, hogy professzionális csapat dolgozott a filmen, minden apró részletre odafigyeltek.

cinder2.jpg

Természetesen az alkotás színvonalát tekintve a színészgárda sem elhanyagolandó tényező – és Branagh ebben sem nyúlt mellé. Sőt, rendkívül szellemes módon osztotta ki a szerepeket: a Gyűrűk ura tündehercegnőjeként ismert Cate Blanchett játssza a gonosz mostohát, az Alice Csodaországban vérszomjas Vörös Királynője és a Harry Potter filmek legkegyetlenebb boszorkánya, Helena Bonham Carter eleveníti meg a jóságos tündért, és a Trónok harca borostás és harcias Robb királya, Richard Madden formálja az álomszerűen tökéletes herceget. Hamupipőke alakítója a szinte ismeretlen Lily James, aki kedvesen mutat vásznon és illik a szerepéhez. Valószínűleg nem az ő hibája, hanem inkább a forgatókönyvé, hogy néhol a bájos naivitása átcsap a néző által is érthetetlen balekságba – és ilyenkor nem hat hitelesnek és természetesnek a színésznő játéka. Mindig is presztízsértékkel bírt a gonosz mesehősök megformálása és Cate Blanchett brillírozik benne. Általa nemcsak a démoni mostohaanyát ismerjük meg, hanem mélységeiben is megmutatkozik a karakter és némi magyarázatot is kapunk a zsarnoki tetteire. Helena Bonham Carter jelenléte nyúlfarknyira sikeredett, viszont annál emlékezetesebb. Bizarr őt ennyi negatív szerep után a jó oldalon látni, de természetesen ezt is a kisujjából rázza ki. Richard Madden hercege pedig szerencsére nem esik túlzásokba, nyilvánvalóan romantikus alkat, de nem nyálas.

cinder6.jpg

Az egyetlen kellemetlenség a Hamupipőke-élménnyel kapcsolatban az, hogy valamilyen rejtélyes okból, a mozikban a film elé betettek egy 7 perces animációs kisfilmet. A Jégvarázs szereplői énekelnek el egy teljesen érdektelen dalt, önismétlő „eseményekkel”, gyenge poénokkal, ami egyébként sehogy sem kapcsolódik a tényleges alkotáshoz, amire jegyet váltottunk. Ezzel nem lehet mást tenni, csak túl kell élni. Mindenképpen érdemes kivárni a folytatást, mivel a Hamupipőke hangulatában könnyed és finoman humoros mese, amely egy kis bűbájt csempész a hétköznapok szürkeségébe. A film tulajdonképpeni, sokszor elhangzó jelmondatát főhősnőnknek adta útmutatásul haldokló édesanyja: „légy bátor és kedves”. Valószínűleg Kenneth Branagh is ezt a sugallatot kapta, amikor mozivászonra álmodta Hamupipőke meséjét: bátor volt a témaválasztása és kedves a megvalósítása. A többi pedig csak varázslat.

 cinder5.jpg

Hamupipőke (Cinderella)

Amerikai családi kalandfilm, 112 perc, 2015 (6)

Rendező: Kenneth Branagh

Főszereplők: Lily James, Cate Blanchett, Richard Madden, Helena Bonham Carter

cinder4.jpg

A cikk eredeti megjelenése

A kém

A kémet már azelőtt vártuk, mielőtt elkészült volna. Ugyanis már egy évvel ezelőtt is hangos volt tőle a sajtó: ez az a film, amit Budapesten, illetve a Balaton partján forgattak – és köze van hozzá Jude Law-nak és Zimány Lindának is. A végeredmény pedig az idei nyár legnagyszerűbb vígjátéka.

A főszereplő Susan Cooper (Melissa McCarthy), a CIA egyik legjobb elemzője. Miután partnere (Jude Law) és a legprofibb ügynökük (Jason Statham) is lebukik, ő válik a legalkalmasabbá arra a feladatra, hogy az ügy végére járjon – és életében először a terepen is kipróbálhassa magát. A világ első női titkos ügynöke Párizs, Róma és Budapest mellett a magyar tengert is beveszi.

kem1.jpg

Tehát A kém egy rendkívül érdekes vállalkozás, hiszen mindeddig a férfiak egyeduralkodónak számítottak a kémtörténetekben. Itt viszont teljesen felcserélődnek a szerepek: főhősünk egy nő, a Bond-lány egy férfi, ráadásként a legmacsóbb akciósztárnak csak a szája nagy. Hogy is van ez? Már a film első jelenetéből kirajzolódik, hogy itt a szuperhős nem az öltönyében tökéletesen feszítő sármőr lesz, hanem az irodában kuksoló, túlsúlyos telefonos operátor kisasszony. Így az örök statiszta végre a reflektorfénybe kerül és lehetőséget kap, hogy bizonyítson. A rendkívül jóképű és mindig elegáns kémről kiderül, hogy felszínes és nárcisztikus alak – így leginkább csak azt a funkciót tölti be, amit a Bond-lányok szoktak. Emellett felbukkan egy magát nagymenőnek beállító vérprofi ügynök, aki hihetetlenebbnél hihetetlenebb történeteket próbál bemesélni főhősnőnknek. A legviccesebb az egészben az, hogy ezt a számtalan elképesztő akciósztorit annak a színésznek a szájából halljuk, akit csak „a szállítóként” ismerünk. Öniróniából csillagos ötös.

kem2.jpg

Mindebből kitűnik, hogy nem akciófilmmel van dolgunk, hanem egy vígjátékkal. Mi több, ráaggatták azt a titulust is, hogy „az idei nyár vígjátéka”. Mitől is emelkedik ki a többi közül? Először is, nagyszerű érzékkel megalkotott humorral szórakoztatja a nézőt: a parodisztikus elemek, a szituációs poénok és a jellemkomikumok keveredéséből egy igazán üdítő koktél jött létre. Másodszor, A kém rendezője, Paul Feig immár harmadszorra dolgozott együtt Melissa McCarthy-val és most sikerült szinte tökélyre fejleszteni a színésznőnek megálmodott karaktert. A Koszorúslányokkal és a Női szervekkel ellentétben nem az alpári humorra helyeződött a hangsúly, hanem végre valami hozzá méltó szöveget adott a szájába. Harmadszor, mivel a film a 16 éven felüli korosztály számára ajánlott, feltételezhetően mégis akadhatnak benne olyan poénok, amelyek a felnőtt korosztályt célozzák meg. Azonban ezekkel sem estek szerencsére túlzásokba a készítők, csak abból csináltak viccet, ami arra érdemes. Amikor a macsóságot és a kémfilmeket parodizálja valaki, elengedhetetlen néhány hímsoviniszta vicc. És ha már a hímsovinizmus megjelent, akkor érdemes a másik oldalnak is odaszúrni egy kis toaletthumort.

kem3.jpg

Mindemellett A kém azért is működik nagyszerűen, mert remek a szereplőgárda, mindhárom sztár abszolút testreszabott karaktereket játszik. Melissa McCarthy rutinosan alakítja a nagydumás, ámde szerethető tramplit és végre nem valamilyen gusztustalanság marad meg az emlékeinkben róla, hanem például az, milyen viccesen repesztett azzal a robogóval Budapest utcáin. A szmokingos Jude Law alakja egyértelműen James Bondot idézi, habár a jelleme már kevésbé. Mindenesetre a színésznek roppant jól áll ez a szerep, és érdemes lenne talán többször is komédiáznia – ha belegondolunk, ezenkívül csak egyetlen vígjátékban (Holiday) láthattuk eddig. Jason Statham ezúttal önmagát parodizálja, afféle Chuck Norris poénokat mondogat megállás nélkül. Aki már végignézett akár egyetlen Statham-akciófilmet, biztosan megérti mekkora fricska egy olyan szerep számára, amiben ehhez hasonló mondatok tömkelegét lövi el: „Egyszer leszakadt a karom, de visszatettem. A saját kezemmel”.

kem4.jpg

Végül, de nem utolsó sorban, azért is említésre méltó A kém, mert a magyar helyszínek óriási pluszértéket adnak az alkotáshoz. Szinte az összes külső felvétel hazánkban készült, így fordulhatott elő az is, hogy például az Operaház római kaszinóként funkcionál. A történet szerinti budapesti helyszínek viszont már önmagukat alakítják, így végre megszületett az első olyan külföldi produkció, amelyben teljes valójában díszeleg fővárosunk. Mi több, a Balaton is, amiről kiderül, hogy egy tó – mert bizony ezt sem tudja mindenki.

 

A kém (Spy)

amerikai akcióvígjáték, 120 perc, 2015 (16)

Rendező: Paul Feig

Főszereplők: Melissa McCarthy, Jason Statham, Jude Law, Rose Byrne

A cikk eredeti megjelenése

 

Kulisszatitkok

Egy évvel ezelőtt a magyar – mi több, a nemzetközi - média hangos volt Jude Law budapesti kalandjától, amely egy filmforgatás kapcsán jöhetett létre. Nos, mostanra került mozikba A kém, amelyből ugyan kimaradt Zimány Linda, de enélkül is számos érdekességet tartogat a nézőknek.

A sztoriról annyit érdemes előzetes tudni, hogy egy női kémről szól. Susan Cooper (Melissa McCarthy) a CIA elemzője, és az egyik legjobb a szakmában. Miután partnere (Jude Law) és az ügynökség legjobb ügynöke (Jason Statham) lebukik, ő az egyetlen, akit éppen bevetésre lehetne küldeni: életében először, a terepen kell kipróbálnia magát. Hát belép egy világba, amit eddig messziről csodált és irigyelt. A hölgy elegánsnak éppen nem mondható, de nagy a szája és kemény az ökle. Tehát a világ első igazi női titkos ügynöke bevetésre indul.

kem7.jpg

A rendező, Robert Yeoman operatőr és Jefferson Sage látványtervező a James Bond-filmek hangulatát igyekezett megragadni a vígjáték megalkotásakor. Felhasználta a klasszikus kémfilmek jól ismert motívumait, a hosszú beállításokat, a drámai háttereket és a lélegzetelállító, tempós akciószekvenciákat. „Egyszer azt olvastam, hogy a nőkből jobb kémek válnak, mint a férfiakból – mondja Paul Feig rendező –, mert általánosságban könnyebben értelmezik a pszichológiai jeleket, gyorsabban tudnak bizalmat ébreszteni és hallgatnak a megérzéseikre. Mindez pedig hatványozottan igaz Susan Cooperre, aki egész életében háttérbe vonult, így tehát volt alkalma alapos megfigyeléseket tenni. A fizikai erejében nemigen bízhatott soha, ezért lelkiekben izmosodott meg, akárcsak a nők többsége. Filmem hőseivé ilyen erős nők hármasát tettem meg: ilyen a főhős, a barát és az ellenség is.” Ráadásként Cooper méltó társa a James Bondot is megszégyenítő módon sármos Jude Law. „Jude alakításában Fine jóképű, vonzó fickó, de roppant jellemtelen – mondja Jenno Topping producer. – Jól áll Jude-nak ez a szerep. Délceg termetével, szemében azzal a huncut csillogással maga is úgy fest, mint aki szmokingban jött világra.”

kem6.jpg

A kém legtöbb jelenetét Budapesten forgatták. Magyarország fővárosa szolgált a római és párizsi színek hátteréül is. Budapest különleges földrajzi fekvése és változatos építészete lehetővé tette Sage számára, hogy a stábnak ne kelljen elutaznia mindhárom nagyvárosba. A Dunától nyugatra eső dombok és az ezekre felfutó macskaköves utcák kitűnő terepet nyújtottak a római jelentekhez, és a budai zöld területek képviselték Párizst is. A látványtervező ugyanakkor azokat a jeleneteket kedvelte leginkább, amelyekben Budapest önmagát alakította. „Budapest általában más városok dublőreként jelenik meg a filmekben, de amikor Paul odautazott, hogy terepszemlét tartson, annyira lenyűgözte őt a magyar a főváros, hogy átírta a forgatókönyvet. Oly mértékben, hogy végül a cselekmény nagy része Budapestre tevődött át. Ezt az építészetileg rendkívül sokféle, fenséges várost áthatja valamiféle kelet-európai egzotikum, ami az egész atmoszféráját csodásan misztikussá, filmünket pedig titokzatossá teszi.” A filmforgatás a következő helyszíneken zajlott: a kőbányai sörgyár alatt húzódó pincerendszer 36 km hosszú mészkőlabirintusában, egy Budapest központjától félórányi autóútra található erőműben, a budapesti amerikai nagykövetség épületével szemben található patinás lakóházban, mely egykor az Adria hajótársaság palotája volt, a Néprajzi Múzeumban, a Gundel Étteremben, az Origo Filmstúdióban és a Fóti filmgyár műtermeiben, a pesti Duna-parton, a Szabadság és a Petőfi híd között álló „Bálna” körüli téren, a Balaton partján és Balatonfüreden, illetve A kém alkotói voltak az első filmesek, akik engedélyt kaptak rá, hogy a Gresham-palotában forgassanak.

spy.jpg

A Magyarországon forgatott filmeknek mindig megvan az a bájuk, hogy a néző óhatatlanul is kíváncsi rá, hiszen érdekes, hogyan jelenik meg kishazánk egy külföldi produkcióban. Mindemellett most maga a film is kifejezetten izgalmas és üdítő csemegének ígérkezik a mozik nyári kínálatát tekintve. A rendezőről még annyit érdemes tudni, hogy ő készítette a Koszorúslányokat és a Női szerveket is, így biztosak lehetünk a nagyszerű poénok és vicces helyzetkomikumok áradatában.

A hátborzongatás pszichológiája

Utazzunk együtt az emberi elme legrejtettebb zugaiba és tárjuk fel a félelem varázslatának titkait! Felfedező túránk főbb állomásait nyolc elmélet alkotja, melyek egyre sötétebb helyekre vezetnek minket.

american_psycho.jpg

A rémület bűvöletében

A horrorban van valami, ami közvetlenül és önkéntelenül a legősibb ösztöneinkre hat – írja a FilmMakerIQ. A agyunk fejlődésének millió évei alatt belénk ivódtak bizonyos félelmet kiváltó ingerek, túlélési ösztönként. Félelem a sötéttől, mivel ragadozó állatok várakozhatnak ránk lesben állva.  Félelem a nagy, éles fogú állatoktól, mivel nem nehéz áldozatul esnünk nekik. Félelem a mérges pókoktól, mivel egy csípéssel végezhetnek velünk.

Nobuo Masataka kutatása a tudat berögződéseinek fejlődéséről azt bizonyítja, hogy a hároméves gyermekek gyorsabban felismernek egy kígyót, mint egy virágot. Cristof Koch kísérlete igazolja, hogy a jobb oldali amygdala, (amely a félelem kialakulásáért felelős) aktívabban reagál állatok képeire, mint olyan fotókéra, amiken emberek, ismert helyek, tájak szerepelnek – még annak ellenére is, hogy utóbbiak sokkal több veszélyt jelenthetnek napjainkban.

Mindez magyarázatul szolgálhat a mozifilmek szörnyeinek megtestesüléseire (például hegyes fogú teremtmények vagy kígyók). Az emberevőktől való félelem ad okot olyan kannibál vonásokkal rendelkező emberi szörnyek megszületésére,mint amilyen Dracula gróf vagy Dr. Hannibal Lecter.

hannibal.jpg

Azonban 2010-ben a Jénai Friedrich Schiller Egyetemen Thomas Straube által végzett agy-szkenneres vizsgálatok azt mutatják, hogy a rémisztő filmek egyáltalán nem aktiválnak félelemingereket az amygdalában. Ehelyett az agy másik részei lépnek működésbe: a látókéreg – a vizuális információk feldolgozását látja el; az insula – öntudat; a talamusz – az agyféltekék közti közvetítés a feladata; és a homloklebeny – a tervezésért, az óvatosságért és a problémamegoldásért felelős.

Ezek szerint mégsem ijesztenek meg minket a filmek, legalábbis az agyi funkcióinkat tekintve… Akkor hogy is van ez?

Mit nevezünk horrornak?

Mielőtt megpróbálnánk magyarázatot adni a horror iránt érzett pszichológiai vonzalomra, kezdjük inkább a csábítás alapjainál. Dr. Glenn D. Walters pszichológus három tényezővel indokolja a horrorfilmek vonzerejét.

Az első tényező a feszültség, amely rejtély, kétség, erőszak, rettegés vagy sokk által alakul ki. Ezek alapvető elemei a horrornak, a műfajnak és a filmgyártásnak.

A második tényező a relevancia. A nézettség érdekében a horrorfilmnek relevánsnak kell lennie a potenciális fogyasztók számára. Ez a relevancia lehet univerzális: például a haláltól vagy az ismeretlentől való félelem egyetemes érzése, vagy kulturális reflexió társadalmi kérdésekről. A nézők az ábrázolt társadalmi csoportok alapján is relevánsnak találhatják a filmet: számtalan horrorfilm szereplői tinédzserek. Végül, fontos a személyes érintettség is: akár olyan módon, hogy azonosulunk a főszereplővel vagy elítéljük az ellenfeleket vagy az áldozatok elpusztításával nem értünk egyet.

psycho3.jpg

A harmadik tényező meglepő lehet, mivel ez a valószerűtlenség. A horrorfilmek élénk képi világa ellenére valamiért mégis tudjuk, hogy amit látunk, az nem a valóság. 1994-ben Haidt, McCauley és Rozin undorral kapcsolatos kutatása során diákoknak mutattak ijesztő dokumentum videókat. Kevesen tudták végignézni őket, ám ugyanezek a tanulók akár fizettek volna érte, hogy még rémisztőbb műveket láthassanak a mozivásznon.

Miért? Talán azért, mert amikor moziba megyünk, tudjuk, hogy csak a valóság utánzatát látjuk. A filmeket több kameraállás alapján vágják össze, filmzenét csatolnak hozzá és a horror néha érzéketlen, feketehumorral tarkított – egy ravasz kacsintás a vásznon egyszerűen nem valóságos. Ezáltal arra is választ kapunk, miért tűntek ijesztőnek a túl fiatalon látott filmek, amelyekben ma már nem találunk semmi szörnyűséget. A gyerekeknek hosszabb időbe telik elkülöníteni a valóságot és a fikciót, különösen a mozivásznon látottakat.

Walters-hez kapcsolódva, az a film, amelyben a feszültség a tetőfokára hág, egyetemes, kulturális, csoportos és személyes szinten megérinti a nézőt, és ezek mellett még a valószerűtlenség légköre is áthatja, az a legnagyszerűbb horror.

A horror vonzerejének nyolc elmélete

Már van némi fogalmunk róla, hogy mi is a horror. De miért vonzódunk hozzá?

A Sigmund Freud nevével fémjelzett Pszichoanalitikus Társaság szerint a horror egy „kísérteties” helyről származik. Ez úgy kell elképzelni, hogy olyan képek és gondolatok bukkannak fel a primitív Ösztön-énből, amelyeket eddig elfojtott a civilizált Én. Jung szerint a horror filmek ősi archetípusokat érnek el, amelyek mélyen eltemetve találhatók kollektív tudatalattinkban. Ezek árnyszerű képek és az édesanya szerepe jelentős a horror zsánerének egyéni kialakulásában. Azonban a pszichoanalízist empirikusan nem egyszerű igazolni, így ezek a gondolatok inkább a filozófia hatókörébe esnek.

freud.jpg

Ha már megemlítettük a filozófiát, Arisztotelész (aki nyilván nem látott még horrorfilmeket) szerint az emberek vonzódnak az ijesztő történetekhez és az erőszakos, drámai színdarabokhoz, mert ebben látják negatív érzéseik megtisztulásának lehetőségét – ezt a folyamatot nevezte ő katarzisnak. Arisztotelész érvelését használva, azért nézünk kegyetlen filmeket és játszunk erőszakos számítógépes játékokkal, hogy szabadjára engedjük a felgyülemlett agresszív érzéseinket.

Arisztotelész szerencsétlenségére a kutatási eredmények éppen az ellenkezőjét mutatják: az erőszak látványa agresszívebbé teszi az embereket. A felgyűlt harag valamilyen más témával mérsékelhető, például humoros vagy erotikus tartalmakkal. Viszont létezik összefüggés a horrorfilmek nézése és a félelem csillapítása között.

arisztotelesz.jpg

Az izgalomtranszfer-elmélet tekinthető a katarzis újraértelmezésnek is. Dr. Dolf Zillmann 1978-ban vitatta, hogy a horrorfilmek negatív érzelmeket keltenek, mivel a pozitív érzések erősödnek, amikor végül a főhős győzelmet arat. Ám mi történik akkor, ha mégsem nyer? Néhány kisebb tanulmány is azt bizonyítja, hogy a nézők jobban élvezik a horrorfilm ijesztő részeit, mintsem azokat, amik utána következnek.

Noël Carroll filmtudós állítása szerint a horrorfilmek a kíváncsiság és a képzelet termékei. A horror a normális viselkedésen kívül esik a mindennapokban. Tamborini, Stiff és Zillmann tanulmányaiból kiderül, hogy jelentős párhuzam vonható a normasértő viselkedés tolerálása és a horrorfilmek kedvelése között. Mindazonáltal ezzel nem magyarázható, hogy néhány néző miért reagál pozitívan arra, amikor a rendbontók (például a zavaros szexuális életet élő tinédzserpár, a bűnöző, a házasságtörő férfi) megbűnhődnek vagy megöli őket a filmbéli szörnyeteg.

dracula.jpg

Az élvezet, amelyet a bűnös bűnhődése okoz, az igazságszolgáltatási hajlam elméletére enged következtetni. Azért szeretjük a horrorfilmeket, mert a szereplők megérdemlik, hogy meghaljanak. Ez némileg megválaszolja, hogy a közönség miért akar horrort nézni, de nem kapunk tiszta képet arról, hogy miért annyira népszerűek ezek a filmek.

Egy másik megközelítés is létezik, amely Marvin Zuckerman nevéhez kapcsolódik. 1979-ben arra a következtetésre jutott, hogy azok az emberek, akik magas pontszámot értek el az ingerkeresés skáláján, gyakran nagyobb érdeklődést mutattak az olyan izgalmas dolgok iránt, mint a hullámvasút, a bungee jumping és a horrorfilmek. A kutatók kölcsönhatást véltek felfedezni, ami viszont nem minden esetben mérvadó. Még maga Zuckerman is megjegyezte, hogy egyetlen jellemző vonás még nem igazol semmit, számtalan más oka is lehet, hogy miért vonzódnak az emberek a horrorfilmekhez.

jason.jpg

Zillman, Weaver, Mundorf és Aust 1986-ban a társadalmi nem (gender) elméletével hozta összefüggésbe a horrorfilmeket, mivel a tradicionális nemi szerepek azon megtestesülését látták bennük, amelyeket az odabújás elméleteként összegeznek. Kamasz fiúkkal végzett kísérletek bizonyítják, hogy sokkal jobban élvezték a horrorfilmeket, amikor a partnernőjük (akit beavattak a részletekbe) láthatóan rettegett. 

Ennek ellentéte igazolódott a lányoknál, akik sokkal kevesebb örömet leltek a horrorfilmekben, amikor a férfi kísérőjük arcára kiült az ijedtség. A lányoknak akkor tetszett a film, amikor a fiúk bátornak tűntek és kordában tudták tartani félelmeiket. Mindez csupán egyetlen árnyalata a horrorfilmek kulturális szerepének, és nem ad magyarázatot arra, hogy miért néznek egyesek egyedül horrorfilmeket vagy mi történik a kamaszkor után.

nightmare.jpg

DJ Skal úgy azonosítja a horrorfilmeket, mint társadalmi félelmeink visszatükröződéseit. Tekintsük át a horror történelmét! Az ötvenes években tűntek fel a mutáns szörnyek, amikor a nukleáris energia hatásaitól rettegtünk. A hatvanas években jöttek a zombik, amikor a vietnámi háború is zajlott. A Rémálom az Elm utcában a hatalommal szembeni bizalmatlanság megtestesüléseként egyértelműen a Watergate-botránnyal hozható összefüggésbe. Végül a 2000-es évek zombi filmjei a globális járványoktól való félelmeinkre utalnak. Számtalan film illik a fenti teóriába, számtalan kívül esik rajta. Ráadásul a horrorfilmek egyetemes szinten, határokat és kulturális különbségeket átlépve is működnek.

Négy ötlet, hogy miért nézünk horrort

Ha az előbbi nyolc elmélet nem ad egyértelmű választ, akkor mégis mi történik?

Onnan érdemes megközelíteni a témát, hogy nem mindenki ugyanabból az okból néz horrorfilmeket. Deirdre D. Johnston 1995-ben megjelent tanulmányában arról ír, hogy 220 középiskolás diák motivációját vizsgálta meg a mészárolós horrorfilmekkel kapcsolatban és válaszaikat négy általános kategóriába sorolta.

  • Az erőszak: a kategória meghatározó vonása az empátia alacsony szintje, az élménykeresés igénye és a fiúknál jellemző a gyilkossal történő azonosulás.
  • A borzongás: az empátia magas szintje az élménykeresés igényével egyesül. A nézők motiváltsága az izgalmak átéléséből fakad és jellemzően az áldozatokkal azonosulnak.
  • A függetlenség: az áldozatok iránt érzett empátia és a félelem legyőzésének pozitív hatása a meghatározó.
  • A probléma: az áldozatok iránt érzett empátia olyan negatív hatásokkal társul, mint a tehetetlenség érzése.

psycho2.jpg

A kamaszok kis mintáján és a horrorfilmek részhalmazán (mészárolós típusú filmek) végzett vizsgálat alapján is kirajzolódik, hogy sok oka lehet egy horrorfilm megtekintésének és néha a motivációk is megváltozhatnak. Agyunk összetettsége és az emberi ízlés sokszínűsége miatt nem tudunk egyetemes magyarázatot adni, habár a korábban említett agy-szkenneres vizsgálatok rávilágíthatnak pár dologra.

A horror, mint a fejlődés eszköze

 A film az emberiség által létrehozott meghatározó művészi médium. Egyesíti a fényképészetet, mozgást, képzőművészetet, színjátszást, írást és zenét. Érzékszerveinket annyira leköti ez az élmény, hogy gyakran álomként éljük meg egy film megtekintését. Vajon a horrorfilmek okozhatnak rémálmokat?

Az az igazság, hogy még mindig nem tudjuk, miért álmodunk. A Tufts Orvostudományi Egyetem pszichiáter professzora, az álmodás kortárs elméletének megalkotója Ernest Hartmann szerint álmaikban az ébrenlét óráiból válogatott információkat látjuk. Azonban álmaink képei és kapcsolatai teljesen véletlenszerűek, az érzelmeink irányítják őket – mint aktuális trauma, harag vagy félelem.

psycho.jpg

Egy film megnézése valahol az ébrenlét és az álom közé helyezhető. Akárcsak egy játék – a film közben biztonságos helyen vagyunk, ahol áttekinthetünk dolgokat, új képességekre tehetünk szert, amelyeket a mindennapi életben is hasznosíthatunk. Hogyan védekezzünk a lassúléptű Jason Vorhees ellen? Nem tudunk elmenekülni előle. Az egyetlen lehetőség, ha szembenézünk vele. Habár a zombi apokalipszis a valóságtól eléggé elrugaszkodott, a horrorban látható túlélési praktikáknak akár hasznos értéke is lehet hétköznapjainkban.

A horrorfilmek kényszerítenek minket, hogy szembenézzünk az ismeretlennel, megértsük azt, és kevésbé ijesztőnek higgyük. Saját félelmeinket láthatjuk, és új értelmet nyerhetnek, amikor a film közben átéljük őket. Ezek az élmények formálják korábbi meggyőződéseinket, ahogyan magunkról és másokról gondolkodunk. A horrorfilmek nagyszerű terepet nyújtanak a vizsgálódásokhoz, néhányuk pedig tökéletes formája a szórakozásnak. Ma még csak megérteni próbáljuk, hogyan is működik az agyunk, de az ijesztő történetekre valamiért mindig szükségünk lesz. Ahogy Sir Arthur Conan Doyle fogalmazott: „Ha az agyban nem volna tere a képzeletnek, akkor a borzalom sem volna.”

A cikk eredeti megjelenése

A Machu Picchu felfedezése

A perui Andokban fekvő hegyi várost a helyi indiánok mindig ismerték, de a világ közvéleménye előtt Hiram Bingham eredményei tudatosították létezését. Ez volt az amerikai régészet legnagyobb felfedezése, melyre pontosan 99 éve került sor.

A Yale Egyetemen dolgozó Hiram Bingham 1906 és 1915 között öt kalandos régészeti expedíciót vezetett Peruba, az utolsó inka főváros Vilcabamba felkutatására. 1911. júliusában, amikor bejárta a Cuzcótól hatnapi járásra fekvő vidéket, találkozott Melchor Arteaga indián földművessel, aki elmesélte neki, hogy van egy elhagyatott város az erdő mélyén az Urubamba völgye felső részének egyik csúcsán, és hajlandó odavezetni a tudóst. Bingham, kísérői társaságában július 24-én jutott fel erre a sűrű növényzettel benőtt hegyhátra, ahol a növények között jó állapotban megmaradt kőházakat fedezett fel. Azt hitte megtalálta a keresett Vilcabambát, Manko Inka király utolsó menedékét, amelyet 1572-ben hódítottak meg a spanyolok. (Bingham haláláig fenntartotta Vilcabambáról alkotott nézeteit pedig itt valójában egy olyan városra talált, amelyet a spanyolok soha nem ismertek, és amely elnéptelenedése után még évszázadokig fennmaradt. A városnak a legközelebbi hegycsúcs nevét adták, így lett Machu Picchu.)

m1_7.jpg

„… A folyó mintha menekülne a jeges fennsíkról, utat vájva magának a gigantikus gránitsziklák között. Az ösvényről felülmúlhatatlan szépségű táj tárult a szemünk elé… Szépsége oly sokszínű, s varázslatos volt, hogy a föld egyetlen más természeti szépségéhez nem hasonlítható. Havas csúcsok, melyek a felhők fölé emelkednek, szivárványszínű gránitsziklák, gigantikus szakadékok, melyek sok ezer méter mélységben szakadnak a habzó-zuhogó, dübörgő folyó medrébe, ugyanakkor a legcsodálatosabb színekben játszó orchideák, buján zöldellő fák és bokrok, a pompázatos növényvilág elhaló harmóniája, s az őserdő misztikus boszorkánykonyhája. Valóban szentélynek való hely!” – írta le első benyomásait Bingham.

m2_7.jpg

A város, amely az inkák legépebben megmaradt települése, 2400 m magasan épült gránitkőből, két hegy közötti keskeny hegygerincen, melynek két oldalán meredek sziklalejtő fut le az Urubamba folyóig. A központi teret a palota, a Nap temploma ás más középületek határolják, a teraszos hegyoldalakon növénytermesztés folyt. A városba vékony csatornákon jött a víz a hegyi forrásokból, fürdők és kutak épültek. Machu Picchut - a név öreg csúcsot jelent - három oldalról meredek hegyoldalak és lejtők védték, dél felől, ahol az inka út a városba vezetett, fal határolta, árokkal. A templomban kőoltár található, e hely neve: Intihuatana, azaz ahová a Napot kötötték. Machu Picchun számos múmiát és kerámiát találtak, a falakat kötőanyag nélkül rakták, oly szorosan összecsiszolva, hogy a késpenge sem fér közéjük. A sokszögű kövek egymásba kapaszkodva a földrengés hatását voltak hivatva csökkenteni. A nyeregtetős lakóépületeket fa szelemenekkel és zsúptetővel fedték le. A városban talán hivatalnokok, papok és katonák éltek. A sziklák hasadékait temetkezési barlanggá alakították, s bár ezeket kifosztották, Bingham a környéken számos leletet, múmiákat és kerámiát talált.

m3_6.jpg

Nem tudjuk biztosan, mikor volt lakott a terület, s miért hagyták el. Valószínűleg 1450 körül épült, s talán 1572-ig használták az indiánok. Az inka birodalom keleti határán épült erődlánc tagja lehetett. Az építőanyagot a völgyből vitték fel, az inkák nem ismerték a kereket, nem voltak teherhordó állataik és fémszerszámaik. Mindezek ismeretében teljesítményük még lenyűgözőbb. Ma turisták tömegei látogatják, a Cuzcóból az Urubamba völgyén idetartó, 112 km hosszú vasúton, és a romokig felvezető szerpentinúton, melyeket 1948-ban építettek. Machu Picchu ma a világörökség része,  természetes környezetét 1981-ben „perui történelmi szentély” címmel ruházták fel, mint különlegesen fontos kulturális értéket őrző szent területet, 2007-ben a Világ Új Hét Csodájának egyike lett.

m4_5.jpg

A cikk eredeti megjelenése: 2010. 07. 22. www.nembulvar.hu

süti beállítások módosítása