Kétségtelen, hogy a téli napfordulóhoz már sokkal közelebb járunk, mint Szent Iván éjszakájához és a fákról az elsárgult levelek hullanak, nem pedig élénkzöld lombkoronájukban csicseregnek a fészkelő madarak. Az év vége közeledtével mindenkit megcsap az elmúlás szele, és talán már elkezdünk magunkban számot vetni, hogy pontosan mi is történt velünk ebben az esztendőben. Az egyre sötétebb, hűvös reggeleken akaratlanul is eszünkbe jutnak azok a fényárban úszó, forró napok, amiket magunk mögött hagytunk. És már Skandinávia sem több egy emléknél, azokkal a fehér éjszakákkal és a végtelen hosszúságú nappalokkal.
Legutóbb valahol ott hagytuk abba (előző cikk itt elérhető), hogy milyen szép és megnyugtató volt Koppenhága, csak az a kánikula ne zavarta volna meg a városnézést. Éppen eléggé összekuszálódott a bioritmusom a véget nem érő nappaloktól és a fehér éjszakáktól. Persze nem ringattam olyan illúziókba magam, hogy 300 kilométerrel északabbra sem fogja a szervezetem még éjfélkor is azt érezni, hogy túl világos van az alváshoz, de mindenképpen bíztam benne, hogy legalább a hőmérséklet 30 fok alá esik Svédországban. Még most is emlékszem rá, hogy amikor azon a június végi délelőttön kényelembe helyeztem magam a Koppenhágából Göteborgba tartó, üdítően klimatizált buszjáraton, megfogalmazódott bennem, hogy talán ezen a közel 5 órás úton lesz a leghűvösebb a hőmérséklet egész skandináv kirándulásom során. Majdnem igazam lett, de ne szaladjunk ennyire előre.
Akinek mond valamit A híd (Bron/Broen) című 2011-ben készült svéd-dán krimisorozat, nyilvánvalóan emlékezetébe vésődött, hogy van egy monumentális híd Koppenhága és Malmö között. Kicsit precízebben úgy is mondhatnánk, hogy az Øresund tengerszoros felett fut egy kombinált közúti-vasúti híd, amely nem csak két nagyvárost, hanem tágabban nézve Skandináviát és Közép- és Nyugat-Európát köti össze. További érdekesség, hogy a 7845 méter hosszú Øresund-híd (ami Európa második leghosszabb hídja) a dán és svéd part közötti távolság mintegy felét teszi csak ki. A maradékot a Peberholm nevű mesterséges sziget (4055 méter), az onnan a dán oldalra vezető alagút (4050 méter), illetve a dán oldalon létesített mesterséges félsziget (430 méter) alkotja. Ennek a bonyolult rendszernek az előkészítése és a megvalósítás folyamata kilenc évet vett igénybe, végül 2000. július 1-jén adta át a teljes útvonalat II. Margit dán királynő és XVI. Károly Gusztáv svéd király.
Ilyen felvezetés alapján akár mondhatnám, hogy nagy érdeklődéssel vártam ezt a látványosságot és óriási élményt jelentett, de kijelentésemnek csak az első fele lenne igaz. A valóságban az történt, hogy a koppenhágai reptér után egyszer csak egy alagútba kerültünk, amiről nem tudtam eldönteni, hogy ez már vajon az a bizonyos alagút vagy még valami más, mivel nem érzékeltem, hogy túl mélyre mentünk volna. Aztán hirtelen világos lett, tengerpartra értünk és vártam, hogy jöjjön végre az a bizonyos alagút. De nem az jött, hanem már a híd. Arról viszont pazar volt a kilátás a tengerszorosra és a közepe táján eszembe jutott még a tévésorozat is, hogy valahol itt találhatták meg a holttestet a nyomozók. Ezután már az egyre közeledő Malmö látképét figyeltem – amit egyébként Koppenhágába érkezésünkkor a repülőről is szépen lehetett látni.
A busszal átszeltük Malmöt és a látottak alapján jó döntésnek bizonyult, hogy inkább Göteborgot választottuk célállomásnak. Valahogy nem éreztem, hogy itt el lehetne tölteni pár napot városnézéssel. Ahogy viszont északabbra haladtunk, majd dombosabbá, erdősebbé vált táj, és egyre több színes faházikó jelent meg a horizonton melyek környékén birkák és tehenek legelésztek, már egyértelműen Skandináviában éreztem magam. Egyedül az törte le valamelyest a lelkesedésem, hogy Koppenhágából 28 fokból indultunk és 31 fokra érkeztünk meg Göteborgba. Hogy van ez, hogy minél északabbra megyünk, annál melegebb van? Vajon mi lehet a sarkvidéken? – gondolkodtam el rajta…
Szóval Göteborg… Természetesen előzetesen utánanéztem, hogy mit is érdemes tudni róla. Göteborg Svédország második legnagyobb települése, az ország délnyugati sarkában helyezkedik el a Göta-folyó partján, amely az Északi-tengerhez vezet. De maga a város konkrétan nem a tengernél fekszik, ami azért is különösen érdekes, mivel egész Skandinávia legforgalmasabb kikötője itt található. A település elhelyezkedése pedig még amiatt is különleges, mivel egyenlő távolságra van tőle Oslo, Koppenhága és Stockholm. Göteborgnak több elnevezése is ismert: az „adományozók városa” nevet azokról a tehetős emberekről kapta, akik jelentős összeggel támogatták a helyi kórház és egyetem alapítását; emellett „Kis Londonnak” is hívják a XIX. században letelepedett angol kereskedők és iparosok után. És ha már iparnál tartunk, Göteborg többek között az Ericsson, az AstraZeneca és a Volvo hazája is – a városban ugyanolyan kék buszok közlekednek, mint amiket a BKV is használ.
Már az első göteborgi estémen rájöttem arra, hogy a koppenhágai fehér éjszakáknak valójában közük sincsen az igazi fehér éjszakákhoz. Göteborgban az év ezen időszakában csupán 3-4 órára megy le a Nap, ami mindössze azt jelenti, hogy nem látni az égen, de valójában nincsen sötét. Az alábbi, éjfél táján készült fotó szemlélteti, hogyan festenek ott a nyári éjjelek a legkéseibb órákban.
Ahogy a korábbiakban is utaltam rá, Göteborg alapvetően kereskedő és iparváros, ennek megfelelően a település látképe sem kifejezetten patinás történelmi hangulatot sugall. A belvárosban a kanálisok, csatornák környékén fedezhetjük fel valamennyire az elmúlt évszázadok lenyomatát, de az olyan híres göteborgi épületek, mint a hajó formájú operaház, az alakja miatt Lipstick névre keresztelt kikötőbeli irodaház, a Feskekörka nevű halpiac mind-mind reprezentálják, hogy ez a város nem bővelkedik igazán kiemelkedő szépségekben. Mindazonáltal egy percig sem lehetne azt állítani, hogy ne lenne sokoldalú település. A következőkben megmutatom, hogy mi mivel is töltöttük el itt az időnket – avagy mi minden fér bele egy teljes göteborgi napba!
Göteborg azon városok közé sorolható, ahol gyalogoson könnyedén megközelíthető minden, amit érdemes megnézni. Pontosabban a nyári kánikulában nem mindig éreztem annyira könnyednek a sétát, de szeretném azt hinni, hogy a 30 fok feletti időjárás extrémnek minősül Göteborgban. Szóval annak ellenére, hogy iparvárosról van szó, lépten-nyomon parkokba és botanikus kertekbe lehet futni. Ezek közül az egyik legszebb a Trädgårdsförening. Az 1800-as években épített és nagyon jó állapotban megőrzött füvészkert Göteborg egyik leghíresebb látványossága. Az itt található, 1878-ban épített pálmaház egzotikus növényzetével földközi tengeri hangulatot áraszt, emellett méltán híres a rózsakertje is a maga több mint 1200 különböző fajtával, melyek a világ minden tájáról származnak. A parkban történelmi épületek, lugasok és pavilonok is találhatók, a mellettük virágzó 6000 rózsabokor pedig páratlan szín- és az illatáradattal vonja be az egész környezetet.
A rózsakert melletti kávézóban megpihentünk jó svéd szokás szerint egy fikára: a dán hygge kifejezéshez hasonlóan így mondják a helyiek, amikor kellemes társaságban összegyűlnek kávézni, szendvicset, desszerteket enni. A fika egyébként a visszafelé történő kifordítása a kaffi szónak (ami svédül kávét jelent), úgyhogy ne gondoljunk semmiféle gusztustalanságra, amennyiben svéd kontextusban fikával találkoznánk.
Meglátogattuk Göteborg legrégebbi területét a Haga-negyedet is. Az 1600-as években kezdődött meg itt az építkezés: a házak talapzata kőből készült, míg az emeleteket fából emelték rájuk sokkal később, a XIX. század végén. Az épületek magasságát tűzvédelmi okok határozták meg, ezért csupán 1-2 szinttel növelhették meg a házakat. A környék a munkásosztálynak adott otthont, akik között helyiek és jelentős számban angol bevándorlók is megtalálhatók voltak. Manapság leginkább turistacsalogató kis utcákkal, kiülős kávézókkal, csábító teaházakkal, fiatalos éttermekkel, kézműves termékeket árusító szuvenír boltokkal van tele. Kicsit a pécsi Zsolnay-negyedre emlékeztetett a városrész hangulata.
A Haga-negyed mögötti domb tetején található a Skansen Kronan nevű erőd, ami jelenleg konferenciaközpontként és esküvői helyszínként üzemel. Nem túl hosszú, de annál meredekebb kaptató vezet fel a kilátóhoz, ahonnan festői panoráma nyílik egész Göteborgra. Habár az erőd turisták számára nem látogatható, érdemes megemlíteni róla, hogy építését 1697-ben fejezték be és eredeti funkciója szerint a dán támadásoktól védte volna meg a várost. Azonban mivel Göteborgot soha nem támadták meg ilyen módon, a benne lévő ágyúk évszázadok óta használatlanul állnak.
Az erőd után a természet lágy ölére vágytunk vissza és meg sem álltunk a Botaniskáig. Európa egyik legnagyobb és elsők között létesített botanikus kertjéről van szó, ami mintegy 16 000 különböző növényfajtával, sziklakerttel és egzotikus ültetvényekkel várja a természet szerelmeseit. A gyűjteményben olyan ritkaságnak számító növények is megtalálhatók, melyek természetes környezetükben már nem fellelhetőek. Azokat, akik csak egyszerűen kikapcsolódnának egy különleges környezetben, kávézók és kiállítások várják, vagy olyan látványosságok 175 hektár területen, mint a Japán-kert, a Rododendron-völgy vagy a Höberget nevű kilátó, melyről a város ezen részét bemutató panorámában lehet gyönyörködni.
Eredendően ennyi lett volna a programunk Göteborgban, amit esetleg a kikötővel spékeltünk volna meg, ahol a korábban is említett Lipstick és operaház található – melyek az én ízlésemnek kissé modernek. Azonban szállásadónk javasolt valami mást: az archipelago-t. Ezt a szót még Finnországban tanultam meg, magyar megfelelője nincsen, de így hívják Skandináviában azokat a szigetcsoportokat, szigetláncolatokat, amelyek a tengerben elszórtan, egymáshoz közel helyezkednek el. Néha csupán annyira aprók, hogy egy ház sem férne el rajtuk. Szóval Göteborg déli részén, a folyótorkolatnál is van archipelago, ami könnyedén elérhető villamossal a belvárosból.
Viszonylag későre járt már, mikor megérkeztünk a tengerpartra. Nem volt célunk hajózni, csupán sétálni szerettünk volna egyet Saltholmen kikötőjében, ahonnan a kompok indulnak az apró szigetekre. A partról nézve, a szárazföldi sziklák felől is magával ragadó volt a látkép, a különleges tengeri táj szépsége abszolút elbűvölte az érzékszerveinket. A végtelen kékség irányából érkező sós szél pedig annyira hűvös volt, hogy végre én is úgy éreztem, hogy megérkeztem Skandináviába. Mindez az utolsó ott töltött estémen történt. Mindennek ellenére még biztos vagyok benne, hogy visszatérek még Észak-Európába. Csak talán nem nyár elején. Habár azok a fehér éjszakák meglehetősen különlegesek…
Fotók: a szerző felvételei, kivéve az Øresund-hídról készült képet.