1898. szeptember 10-én a Genfi-tó partján sétálva gyilkolta meg Erzsébet királynét, mindenki Sisi-jét egy olasz anarchista, Luigi Lucheni.

Elisabeth Amalie Eugenie von Wittelsbach bajor hercegnő 1837. december 24-én született Münchenben. Szülei unokatestvérek voltak és nyolc gyermekük született. A bécsi udvartól távol nőttek fel a Wittelsbach utódok: a possenhofeni nyarak emlékezetesek maradtak Sisi számára.

1853-ban Zsófia, Ferenc József császár édesanyja elhatározta, hogy feleséget talál fiának és Helene Wittelsbachot megfelelőnek találta. Ischl-ben találkozott a két család, ám nem várt fordulat történt: Ferenc József a tizenöt esztendős Sisit jegyezte el nővére helyett. A bécsi udvarban nem volt divat szerelemből házasodni, így igen nagy szenzációnak bizonyult az 1854. április 24-én kötött frigy. A lakodalom nagyjából egy hétig tartott.

Miután Sisi belecsöppent egy császárnő szerepébe, igen komoly feladatokkal kellett szembenéznie. Ugyanis liberális nevelésben részesült és nem tanulta meg az udvari etikettet. A nagyobb gond viszont az volt, hogy nem is akarta megtanulni őket, így állandó összetűzésben állt konzervatív anyósával. Ferenc Józsefet lekötötte a birodalommal kapcsolatos ügyek intézése, kevés időt szánt feleségére, édesanyjával pedig végképp nem akart ellenkezni semmilyen kérdésben sem.

1855-ben született meg Sisi első gyermeke, Zsófia, majd következő évben Gizella. Zsófia főhercegnő azonnal elvette tőle a nevelés jogát és a kisbabák szobáit az anyjukétól távol, a saját lakosztálya mellett jelölte ki. 1857-ben Sisi kiharcolta, hogy gyermekeit magával vihesse magyarországi körútjára, ám a nagyobbik lány útközben súlyosan megbetegedett és tífuszban meghalt. Ezután Sisi önként mondott le gyermekeiről és az 1858-ban született Rudolf koronaherceget önként adta Zsófiának. A császárné házassága kezdett tönkremenni és ez kihatott egészségére is. Orvosa levegő- és környezetváltozást tanácsolt neki, így Sisi több hónapot töltött Madeirán és Korfun. Útja során megismerkedett egy magyar testvérpárral, kiknek hatására elkezdett magyarul tanulni.

Sisi 1861-ben tért haza és szellemileg annyira megerősödött, hogy szembeszállt Zsófia akaratával. Rudolf herceget szigorú katonai nevelésben részesítették annak ellenére, hogy törékeny és félénk kisfiú volt. Sisi ultimátumot adott a császárnak, melyet egy levélben fogalmazott meg: „Kívánom, hogy korlátlan hatalommal rendelkezzem mindenben, ami a gyermekeket illeti” – világossá téve, hogy elhagyja Ferenc Józsefet, ha nem teljesíti kérését. A császár ezúttal nem mert ellenkezni feleségével.

Sisi ezután szívének érezte a magyar kérdés megoldását is. Jó barátságot ápolt Andrássy gróffal és Deák Ferenccel. Az 1867-es kiegyezéskor Sisit magyar királynévá koronázták és a gödöllői kastélyt adták mellé ajándékba. Tíz hónappal később Budán született meg negyedik gyermeke, Mária Valéria, akit sokan a „magyar gyermeknek” neveztek (utalva Sisi és Andrássy gróf viszonyáról szóló, de alaptalan pletykákra).

Ezután Sisi császárnéi kötelességeiről nem vett tudomást és az önmegvalósításnak élt. Harminc éven keresztül őt tartották a világ legszebb asszonyának, világhírű haját órákig fésülte, derekát négy gyermek szülése után is képes volt 50-53 centisre befűzni. Bármennyire művelt nő is volt, valójában szépsége segítette abban, hogy felülemelkedhessen a bécsi udvar nyüzsgésén. Innentől nagyrészt az utazás, a lovaglás és kedvenc gyermekének, Mária Valériának nevelése töltötte ki idejét.

Életének legnagyobb tragédiája 1889-ben történt, amikor máig vitatott körülmények közepette öngyilkosságot követett Rudolf koronaherceg Vetsera Mária baronesszel Mayerlingben. Sisi élete végéig nem tudott szabadulni a lelkiismeret furdalástól, hibásnak érezte magát azért, hogy nem tudott olyan viszonyt kialakítani fiával, amire szüksége lett volna. A gyászév letelte után lányainak ajándékozta valamennyi tarka ruháját. Semmi mást nem tartott meg, csak az egyszerű gyászruhákat és soha többé, semmiféle rábeszélésre sem volt hajlandó színes ruhát felvenni. Sokat utazgatott élete végén, a halál is egy ilyen alkalommal érte utol.

Luigi Lucheni olasz anarchista újságokból értesült, hogy a császárné Genfben tartózkodik. Elrontott, örömtelen életét akarta megbosszulni, saját bevallása szerint meg akarta ölni egy királyi család valamelyik tagját, mindegy, hogy kit. Számára Sisi az elérhetetlen szépség, gazdagság és hatalom megtestesítője volt. A huszonöt éves anarchista előre pengeélesre köszörült reszelőt váratlanul a tó partján sétáló Sisi szívébe döfte 1898. szeptember 10-én. A kilétét titkoló császárné hanyatt esett, a tettest azonnal elfogták. Sisi ezután felállt, mindenkinek megköszönte a segítséget és hajóra szállt. A fedélzeten esett össze, a kiérkező orvos már csak a halál beálltát tudta megállapítani. A császárné halálhírétől az egész világ megdöbbent. Temetésére legalább annyian gyűltek össze, mint annak idején az esküvőjére. Rudolf koronaherceg mellé helyezték koporsóját.

Sisi Carmen Sylva nevű barátnője talált rá e véghez illő szavakra: „Erzsébet halála csak a világ számára volt szörnyű, neki magának azonban szép, csöndes és nagyszerű volt, mert megpillantotta a szeretett, nagy természetet, s fájdalom nélkül, békében távozott. Ő egyáltalán semmi nem akart lenni a világ számára, még halálában sem. Egyedül akart lenni, észrevétlenül elhagyni a világot, amelyből oly gyakran elmenekült, nyugalmat keresve, szüntelenül a magasabb, tökéletesebb felé törve.”

A cikk eredeti megjelenése: 2009. 09. 07. www.nembulvar.hu

A Gyűrűk Ura filmek rajongói számára hagyománnyá vált, hogy karácsony környékén ismét visszatérhetnek Középföldére és újra kedvenc szereplőik útitársaivá válhatnak. Nos, ez idén sincs másképpen, viszont a kalandok ezúttal véget érnek, elérkeztünk a második trilógia befejező darabjához.

A kezdet kezdetén, talán maga Peter Jackson sem gondolta volna, hogy Tolkien fantáziavilágának megfilmesítésével ekkora sikereket arat. Számokban kifejezve, az új-zélandi rendező az elmúlt tizenhárom év folyamán hat különálló filmet készített Középfölde lakóiról, amely összesen 1031 perc játékidőt eredményezett. A Gyűrűk ura trilógia mindent elsöprő diadalmenete után nem is volt meglepő fordulat, amikor Jackson bejelentette, hogy A hobbit könyvet is a mozivászonra álmodja, méghozzá újabb három film formájában. A nehézség mindössze abban rejlett, hogy Tolkien alkotása oldalakban kifejezve még azt a hosszúságot sem éri el, mint A Gyűrűk ura egy-egy önálló kötete. Hogyan is lesz ebből három önálló film?

Jackson megszállott módjára bővíteni kezdte A hobbit történetét: egyrészt A Gyűrűk ura Függelékének felhasználásával színesítette a törptörténelmet, másrészt a Befejezetlen regék Númenorról és Középföldéről című Tolkien mű Ereborról szóló részét emelte be a forgatókönyvbe. Ezáltal tágabb kontextusba helyezte az eredeti könyvet, így lehetőséget teremtett arra is, hogy a korábbi filmekből megismert szereplők, mint Gandalf, Szarumán, Legolas, Galadriel és Elrond, visszatérhessenek és sok-sok utalást kaphassunk általuk (is) a Gyűrű-háború idejére.

Amikor két évvel ezelőtt a mozikba került az első Hobbit film, senkit sem értek meglepetésként a látottak: az ütött-kopott varázsló, a kelekótya hobbit, makacs és falánk törpök, álomszép tündék, ocsmány orkok és Új-Zéland ámulatba ejtő tájai mind-mind visszaköszöntek egy véget nem érő akció kaland keretében. Azonban ez a kiszámíthatóság leginkább a Váratlan utazásra és a Smaug pusztaságára érvényes, a befejező rész végkicsengése valami újat tartogat a nézők számára. Hiszen a második epizód végére az úgynevezett utazás befejeződött, a törpök visszatértek hazájukba. Az öt sereg csatájából rajzolódik ki a fő különbség a két trilógia között: míg A Gyűrűk ura arról mesél, hogy a legkisebbek is változtathatnak a világ dolgain, addig A hobbit a kapzsiságról és a hatalommániáról szól – afféle tanmesének is felfogható a gazdaság szédítő erejéről.

Tulajdonképpen a harmadik epizód legértékesebb része a királydráma bemutatása. A törpkirály, Thorin az arany bűvöletébe került és komoly próbára tette a talmi csillogás hűségét, becsületét és józan eszét is. Akár úgyis fogalmazhatnánk, hogy az egyetlen komoly színészi kihívást rejtő szerepet ebben a filmben Richard Armitage játssza és a korábbiaknál jóval többet mutat meg itt a tehetségéből is. Igaz, hogy ebben a részben kicsit háttérbe szorul, de mindenképpen érdemes megemlíteni még Zsákos Bilbó karakterét (és az őt megformáló Martin Freemant) is, mivel az ezelőtti összes filmben nem találkoztunk még egy ennyire kedvelhető hobbittal, akinek ugyan megvannak a saját hibái és gyengeségei, viszont bátorsága és eszessége által jogosan kerül az események középpontjába.

Az öt sereg csatájában (a címéből adódóan is) nagy szerepet kap a háború, amely nagyon hasonlít A király visszatér jeleneteihez: ugyanolyan látványos, nagyszabású és néha túl sok is. Viszont amit ebben a filmben láthatunk, azt már korábban is láttuk: a legmodernebb CGI- technológiának köszönhetően ismerős beállításokat, nagytotálokat kapunk és a harcdramaturgia sem sok újat tud mondani. Talán az egyetlen újdonságnak az tekinthető, hogy a nagy háború egy fagyos téli napon köszönt Középföldére, tehát sok a jeges-havas-csúszós jelenet. Nyilván sokan kritizálják emiatt Jacksont, hogy ezúttal nem sok filmtechnikai újítást tett le az asztalra – de azért azt illik hozzátenni mindehhez, hogy rajta kívül senki nem tudott felmutatni még ehhez hasonlót sem az utóbbi évtizedekben.

Nyilván A Gyűrűk Ura sikereit eleve képtelen lett volna túlszárnyalni A hobbit trilógia. Nemcsak avégett, mert egy olyan előzménytörténetet látunk, amely ugyanazokból az elemekből építkezik, és így kapásból elveszik az eredetisége. Ami miatt ténylegesen nem tudja utolérni nagy elődjét, az az események súlyában és a karakterábrázolásokban rejlik – hiszen a régi filmekben ezek egyensúlyban voltak, a mostaniakban viszont több az akció, mint a dráma. Szó, mi szó, Az öt sereg csatája egyértelműen a trilógia legerősebb darabja és még ezekkel a fenntartásokkal is magasan kiemelkedik a kortárs fantasy filmek kínálatából. Csak Peter Jackson olyan magasra tette a mércét pár évvel ezelőtt, amelyet már maga is képtelen átugrani – de azért súrolja.

A hobbit – Az öt sereg csatája (The Hobbit: The Battle of the Five Armies)

amerika-új-zélandi fantasy, 144 perc, 2014 (12)

Rendező: Peter Jackson

Főszereplők: Martin Freeman, Ian McKellen, Richard Armitage

A cikk eredeti megjelenése

A római mitológiában Jupiter az istenek és a mindenség királya, továbbá Naprendszerünk legnagyobb bolygója is az ő nevét viseli. A Mátrix trilógia alkotói azt szeretnék, ha a Jupiter név hallatán ezentúl a legújabb filmjükre is asszociálnánk, és eddig még sosem látott, pazar látványvilággal kívánják ezt az emlékezetünkbe vésni.

A Wachowski testvérpár sosem aprózza el a dolgokat, mindig nagyban gondolkodnak. Ők álmodták meg a Mátrix-trilógiát és ezzel beírták nevüket a legnagyobbak közé – habár azóta sem sikerült túlszárnyalniuk legelső sikerüket. A 2010-es évek sci-fi trendjeit követve, legutóbb két éve jelentkeztek a Felhőatlasz című alkotásukkal, ami felemás fogadtatásban részesült: sokan szeretették, de legalább ennyien nem értették a sok idősíkban játszódó történetszálakat. Így a Wachowski testvérek egy egyszerűbb cselekményű, viszont elképesztően látványos vállalkozásba fogtak, aminek eredménye a Jupiter felemelkedése. Eredetileg tavaly nyárra tervezték a bemutatót, viszont a látvány finomhangolásával elcsúsztak és már a promóciós időszak közepén jelentették be a változást. Az első felháborodási hullám után lecsillapodtak a kedélyek, mindenki várva várta a februári premiert, hiszen valami rendkívüli eljövetelét jelezték a csillagok.

Azonban Jupiter felemelkedése nem repítette újra a csillagok közé a Wachowski testvéreket, ráadásul ismét a forgatókönyv sikerült gyengére. Ez esetben éppen az ellenkezője történt meg, mint a Felhőatlasznál: a néző túlságosan is jól értheti a történetet, mi több, előre meg is sejti, mi történik a következő jelenetben. Maga a sztori elcsépelt és túl hollywoodi: főhősnőnk Jupiter Jones (aki csillagász édesapja kedvenc bolygója után kapta a nevét), wc-pucolóként tengeti mindennapjait, amikor derült égből villámcsapásként kiderül, hogy hatalmas földöntúli örökség vár rá, csakhogy előtte meg kell küzdenie címéért az Abrasax-uralkodóház három sarjával. Eközben pedig szörnyűséges dolgokra ébred rá, a földöntúli világ a fiatalságát az emberből készült elixírrel képes elnyerni. Jupiternek így nemcsak a saját életéért kell megküzdenie, hanem a Föld lakosságát is meg kell mentenie. Mindebben pedig egyetlen segítőtársa akad, a Caine nevű génmódosított katona, akire egy idő után nemcsak egyszerű barátként tekint főhősnőnk…

Aztán nemcsak a forgatókönyvvel vannak gondok, hanem a szereplőkkel is. Jupiter karaktere felszínesre sikerült: tulajdonképpen passzívan sodródik az eseményekkel, nem ő alakítja őket és a film végéig sem tud kilépni a megfigyelő-státuszból. Így Mila Kunis nem sok lehetőséget kap valódi színészkedésre. Ahhoz képest, hogy mostanában minden létező díjat bezsebel Eddie Redmayne A mindenség elmélete című film főszerepéért (és borítékolhatja, hogy pár héten belül csatlakozik az Oscar-díjasok táborába), a Jupiter felemelkedése megátalkodott uralkodójaként nem mutatja meg tehetségének sokszínűségét, hogy finoman fogalmazzunk. Egyszerűen csak nagyon gonosz, semmi több. Ráadásként megkapta minden idők legrosszabb magyar szinkronját is, ami csak tovább ront a helyzeten. Egyedül a Channing Tatum megformálta Caine-ben van némi potenciál, hogy talán egy érdekes karaktert is láthatunk, de vele kapcsolatban is túl sok kérdés marad megválaszolatlanul a film végén. Mivel Jupiter szemével ismerjük és értjük meg a bonyodalom lényegét, így számtalan olyan mellékszereplővel is találkozunk, akiknek jóformán csak annyi a dolga, hogy elmagyarázzák, (nekünk, nézőknek is, hanem fognánk fel magunktól) mi miért történik. Sőt, a film közepéig elnyújtják annak megfejtését, hogy miért is az egyszerű wc-pucoló lány a kiválasztott, így addig (utána meg végképp) sok szájbarágósan előadott információval gazdagodhatunk. A film mondanivalója nagyjából annyiban ki is merül, hogy a társadalmi egyenlőtlenség extrém megnövekedése és a fiatalság beteges megtartása milyen devianciákhoz vezethet.

A sok rossz hír mellett, van azért jó is. Méghozzá az, hogy aki ezek után mégis befizet a Jupiter felemelkedésére, olyan látványt kap a mozivásznon, amilyet eddig még biztosan nem látott. A síkok, a mélység, a magasság és a tér kihasználásának ilyen szintjére nem volt még példa. Emellett, ez a hatalmas vizuális teljesítmény a reneszánsz és a gótikus építészet posztmodern megvalósításában is formát ölt, továbbá a különleges űrlények is teljesen természetesnek tűnnek a filmbéli emberek mellett. Ráadásként Chicago-t is megcsodálhatjuk egy párszor felülnézetből, talán eddig egyetlen alkotásban sem emelték ki ennyire a szép oldalát. Az akciójelenetek is nagyon mutatósak és kidolgozottak, habár néha abba a hibába estek a rendezők, mint Peter Jackson A Gyűrűk ura és Hobbit filmek kapcsán – túlpörgették a dolgokat, és elfelejtették, hogy a kevesebb néha több.

Összességében a Jupiter felemelkedése nem hozta a hozzáfűzött reményeket és túl sok áthallást tartalmaz más filmekből. Első nézésre, nekem a következők ugrottak be: Az éhezők viadala (itt is van egy kiválasztott, sőt aratás is), Star Wars (hasonlóak a galaktikus lények és Balem városának a látványa is ismerős), Thor (uralkodó testvérek marakodása egymással), Men In Black (az emberek emlékezetének kitörlése egy gombnyomással), Gravitáció (a Föld perspektívája az űrből és a lebegés a semmiben), és természetesen a Mátrix (az akciójelenetek felépítése és technikája). Mindemellett mégsem mondanám rossz filmnek, mégis van benne valami egyedi. A kortárs sci-fik sorába nem lehet beilleszteni:nem olyan komoly, mint a Csillagok között vagy a Gravitáció, de nem is olyan könnyed, mint A Galaxis őrzői vagy A holnap határa. Annyi viszont bizonyos, hogy aki ennek a filmnek a megtekintésére vállalkozik, vagy a szemkápráztató képi világ révén vagy a bárgyú történetvezetés miatt, de egyértelműen csillagokat lát majd.

Jupiter felemelkedése (Jupiter Ascending)

amerikai sci-fi, 125 perc, 2015 (16)

Rendező: Lana Wachowski, Andy Wachowski

Főszereplők: Mila Kunis, Channing Tatum, Sean Bean, Eddie Redmayne

A cikk eredeti megjelenése

Messze felülmúlva a várakozásokat, minden nézettségi rekordot megdöntött a legújabb Jurassic Park film. Most, 22 évvel az első őslényes mozi után, legalább ugyanannyira dinó-lázban ég az egész világ, mint hajdanán. Vajon milyen meglepetéseket tartogat még számunkra Spielberg univerzuma?

Idén több klasszikus műalkotás feldolgozása vagy folytatása kerül a filmszínházakba, többek között a Star Wars, Mad Max, Terminátor, Mission Impossible, Bosszúállók, Fantasztikus Négyes és persze a Jurassic Park. Steven Spielberg 1993-as mozija korszakalkotó mű, azelőtt senki sem használta ilyen minőségben – jóformán élethűségben – a digitális technikát és a populáris kultúra részévé tette az addig közel sem annyira divatos, 65 millió éve kihalt dinoszauruszokat. Továbbá azt a trendet is útjára indította, hogy a nézőknek valami olyat kell mutatni, ami lenyűgözi őket, amit ezelőtt még nem láttak, sőt el sem képzeltek. Ennek az élményközpontú szórakoztatásnak ékes példái azóta az Avatar és a Gravitáció is.

Nem szükséges komoly fejszámolásokba bocsátkoznunk ahhoz, hogy rájöjjünk: a klasszikus Jurassic Park filmek rajongói már felnőttek. Viszont ez a korosztály – akárcsak ezen sorok írója – a mai napig emlékszik arra, micsoda élmény volt a dinoszauruszok látványa a mozivásznon, és még most is felcsillan a szeme, amikor meghallja a Jurassic Park filmzenéjének témáját. Ehhez képest rettentően izgalmas az az adat, hogy az amerikai nyitóhétvégén a nézők 39 százaléka a 25 év alatti korosztályból került ki – tehát többségük még meg sem született, amikor bemutatták az első részt. Vajon számukra is annyira felejthetetlen marad ez az első találkozás, mint anno?

A negyedik Jurassic film megteremti azt, amit 22 évvel ezelőtt John Hammond megálmodott: Nublar szigetén üzemel az őslénypark. Egy kisfiú szemszögén keresztül és ámulatát teljesen átérezve láthatjuk mindazt a csodát, amit ott felépítettek a közönség számára. Ám a folyamatos igények kielégítése végett mindig kell valami nagyobb, menőbb és veszélyesebb. Amikor a dinólovaglás és –simogatás már unalmas, a velociraptorok idomíthatók, sőt a T-Rex-etetés is csak egy látnivaló a sok közül, akkor bizony nagyon oda kell tenniük magukat a park fenntartóinak. Így születik meg egy génmanipulált lény, az Indominus Rex, ami minden eddiginél félelmetesebb. A baj csak akkor kezdődik, amikor kiderül, hogy bizony okos is – és elszabadul. Innentől jön a futás és a sikoltozás...

Az első perctől az utolsóig leköti a néző figyelmét a film, annyira akció-dús. Azonban, ha a történet mélyére nézünk, további érdekességeket is találhatunk. Először is azt, hogy mennyire önironikus ez az alkotás. Ugye az alapkonfliktus kiváltója, hogy a közönség számára létrehozott szemkápráztató és megborzongató látványosság elszabadul, és szó szerint felfal mindenkit. A Jurassic World-re mindez ugyanúgy igaz, hiszen IMAX vagy 3D-s verziója olyan élményt ígér, amit eddig nem láttunk – maga a film is éppen olyan szuperprodukció, mint az Indominus Rex. Ezzel a gyilkos lénnyel kapcsolatban felmerül a felelőtlen állattartás és az állatkerti fogság mindig aktuális problémaköre is: az óriáshüllő azért szökött meg a ketrecéből, mert nem a megfelelő körülmények között tartották. Ráadásul további morális kérdéseket vet fel, hogy mennyire lehet az állatokat pénzcsináló attrakciókként kezelni – hiszen, mint a filmből is kiderül, fontosabb a közönség szórakoztatása, mint az élővilág fenntartása. Végül a velociraptorok hadieszközként való bevetése az amerikai fegyverlobbira is válaszol a maga módján.

Többször emlegettük már Spielberget, azonban fontos tudni, hogy a Jurassic World nem az ő rendezése, csak a produceri feladatokat látta el. Azonban a szemfülesebb nézők több kikacsintást is észrevehetnek, amelyekkel a készítők tiszteletüket róják le egy nagyszerű életmű előtt: a mosasaurus etetésénél mintha csak a Cápa filmek borzalma jelenne meg újra, főhősünk öltözéke pedig kiköpött Indiana Jones. Emellett persze számtalan utalást láthatunk a korábbi Jurassic Park filmekkel kapcsolatban, különösen megható az a jelenet, amikor a fiúk betévednek a régi park emlékei közé és egyikük megsimogatja a raptor portréját. De az egész Jurassic World igazi nosztalgia-élmény az egykori rajongóknak számára. Kicsit újraélhetjük a régi történetet, mivel most is két elveszett gyermeket kell megmenteni a dinók karmai közül két olyan felnőttnek, akik picit ódzkodnak tőlük – és először egymástól is. Felbukkan az eredeti Jurassic Park logó, és kiderül, hogy a dzsipek is működnek még. A legnagyobb eufóriát pedig minden kétséget kizáróan a T-Rex megjelenése váltja ki, aminek „szerepében” ugyanazt a lényt láthatjuk, aki elől Jeff Goldblum és Laura Dern menekült több mint 20 évvel ezelőtt.

A Jurassic World akkora kaland, amely a Spielberg-klasszikusokon és azután nevelkedett nézősereget is egyaránt elkápráztatja. Ez a nagyszabású mű azt is igazolja, hogy az otthoni filmnézést közel sem lehet összehasonlítani egy ütős moziélménnyel – így még szellemiségét tekintve is méltó folytatásává vált a korábbi részeknek. Már csak egy kérdés maradt: vajon mennyit kell várni a következő Jurassic epizódra? Nos, egyelőre ez még rejtély, de annyi biztos: a mostani filmet nehéz lesz überelni.

Jurassic World

amerikai kalandfilm, 125 perc, 2015 (12)

Rendező: Colin Trevorrow

Főszereplők: Chris Pratt, Bryce Dallas Howard

A cikk eredeti megjelenése

Mostanában mindenki csak Az éhezők viadaláról beszél, a csapból is ez folyik. Milyen érdekes, hogy ez a sorozat valójában az utóbbi idők egyik legkeményebb társadalomkritikáját fogalmazza meg, éppen abból az aspektusból megközelítve, amely révén immár milliókhoz eljutott. Lássuk csak, milyen magasra képes felcsapni az a bizonyos láng a harmadik alkalommal!

Pontosan egy éve vár minden rajongó Az éhezők viadala folytatására. A harmadik epizód a mindent elsöprő végjátékot készíti elő, így két dologban biztosak lehetünk már akkor, mielőtt beülnénk a moziba: egyrészt garantált a forradalmi hangulat várható, másrészt látatlanban borítékolhatjuk, hogy elégedetlenül távozunk majd amiatt, hogyan is húzzuk ki azt az újabb egy évet a jól előkészített befejezésig. Természetesen a könyv olvasóit nem érik rendkívüli meglepetések, hiszen a filmes verzió továbbra is hűen követi a Suzanne Collins által papírra vetett eseményeket. Az éhezők viadala jelenti mindazt a mai fiatalság számára, amit annak idején A Gyűrűk ura saga, a Harry Potter széria vagy az Alkonyat filmek is képviseltek. Egy olyan képzeletbeli világba kalauzolja el a nézőket, ahol a szereplők kénytelenek megvívni saját csatáikat, ám emellett hasonló problémákkal szembesülnek, mint amik a valóságban is aktuálisak. Milyen üzenetet is sugall nekünk most A kiválasztott?

A történet ott folytatódik, hogy Panem lakossága két részre szakad: az ellenállókra és a Kapitólium támogatóira. A korábbi részekből csodaszépen kirajzolódik, hogyan is mossa át az emberek agyát a Kapitólium által sugárzott média: teljesen más az, amit a tévében látnak, és ami a kulisszák mögött zajlik. Betekintést nyerhetünk abba a folyamatba, hogyan is készül el egy valóságshow, hogyan működik a sztárcsinálás, hogyan lesz egy hétköznapi emberből az egész világ kedvence. A média valósága csak egy konstrukció és egy manipulációs eszköz – vonhatjuk le a végső következtetést. Éppen ezért jött létre az ellenállás, hogy véget vethessen Snow elnök (Donald Sutherland) önkényuralmának és a nép kizsákmányolásának. A harmadik rész olyan szempontból is rettenetesen izgalmas, hogy az egyre népszerűbbé váló ellenállás éppen azokkal az eszközökkel kezdi el megdönteni a Kapitólium hatalmát, amely ellen harcol. A kiválasztott szerepe és a köré felépített propaganda kulcsfontosságú, így nem is a saját, humánusabb eszméik révén kívánják elnyerni a nép szimpátiáját, hanem egy hős, a lángra lobbant Katniss (Jennifer Lawrence) tévés szereplése által, aki a forradalom arca lett. Mi nézők pedig azt is láthatjuk, hogy gyakorlatilag ez a másik út sem sokban különbözik a Kapitóliumtól: manipulálják az embereket és tervezik az erőszakos retorziót Snow elnök megdöntése utáni időkre. Hogy mi sül ki ebből legvégül, majd egy év múlva meglátjuk. Addig pedig elgondolkodhatunk akár azon is, hogy mennyire fikció ez a mű: tényleg tekinthető-e a valóságban a média a negyedik hatalmi ágnak, képes-e befolyásolni minket a hétköznapjaink során?

Az éhezők viadala karakterei a harmadik részben más arcukat is megmutatják. Katniss a két viadal túlélése után megcsömörlött mindentől és még az eddiginél is hevesebben reagál a világ igazságtalanságaira. A könyvben is hiba volt, ami itt a filmben is észrevehető, hogy Katniss viselkedése nem hiteles, annyira túlreagál mindent. Ezen még Hollywood legkedveltebb csillaga sem tud sokat javítani: Jennifer Lawrence-nek vannak nagyon szép drámai pillanatai, azonban helyenként már túl sokat is látunk a kitörésekből és homlokráncoló pillantásokból. A kiválasztottban Gale-nek (Liam Hemsworth) nagyobb a szerepe, mint korábban, hiszen az ellenállás egyik legjobb katonájává vált és jobban megismerhetjük magát a karaktert is. Ezzel szemben Peeta (Josh Hutcherson) háttérbe szorul, viszont rendkívül szuggesztívre sikerült minden jelenete, semmi sem tudja elvonni a néző figyelmét róla. Kisebb szerepekben továbbra is felbukkan az alkohol problémákkal küzdő mentort alakító Woody Harrelson és az egykori játékmestert játszó Philip Seymour Hoffman is, aki idén tavasszal elhunyt a film forgatása közben (ezt a részt kifejezetten az ő emlékére ajánlják fel a készítők.) Ebben az epizódban a csapathoz csatlakozott az egyáltalán nem vörös hajú Julianne Moore is, aki csak tovább erősíti a nagyszerű színészek táborát ebben a sorozatban.

A kiválasztottal kapcsolatban felmerül az a kérdés, hogy érdemes volt-e két filmre tagolni az utolsó könyvet. Az biztos, hogy izgalmakban senki sem szenved hiányt, a film két órás játékideje szinte egy pillanat alatt elröppen és mindenki tűkön ülve várja utána a befejező részt. Viszont a kevesebb talán többet ért volna, és biztos vagyok benne, hogy minden néző szívesebben végigülne inkább egy háromórás filmet azért, hogy egyben láthassa az egész történetet.

Az éhezők viadala: A kiválasztott - 1.rész (The Hunger Games: Mockingjay – Part 1)

amerikai kalandfilm, 123 perc, 2014 (16)

Rendező: Francis Lawrence

Főszereplők: Jennifer Lawrence, Philip Seymour Hoffman, Julianne Moore, Woody Harrelson, Liam Hemsworth, Josh Hutcherson, Donald Sutherland, Stanley Tucci

A cikk eredeti megjelenése

Az angolszász nyelv és irodalom professzora mítoszokból teremtett egy fantáziavilágot. A legendássá vált A Gyűrűk ura trilógia alkotója 1892. január 3-án született.

John Ronald Reuel Tolkien a dél-afrikai Orange Szabadállam fővárosában, Bloemfontein-ben született, ahonnan német származású, banktisztviselő édesapja korai halála után édesanyjával és testvérével visszatértek Angliába. Neveltetését katolikus szerzetesek irányították, s a katolicizmus nagy hatással volt későbbi életére és munkásságára. A kis Ronaldot rendkívül vonzotta a mesék és a mondák világa, s már ekkor képzeletbeli nyelveket talált ki. 1904-ben az édesanya is meghalt, az árva gyermekek pedig anyjuk gyóntató papjának gyámsága alá kerültek. A birminghami King Edward Schoolban, majd az oxfordi Exeter College-ban tanult tovább, s itt szerzett behatóbb ismereteket az angolszász és az óangol nyelvekről. Ezek az ismeretek képezték az alapot tudományos fordítói tevékenységéhez és a fantázia világ létrehozásához egyaránt. Egyetemi évei alatt megnősült, felesége Edith Bratt, aki szintén árva volt. Életük végéig tartó boldog házasságukból három fiú és egy lány született.

Tolkien alhadnagyként harcolt az I. világháborúban, majd a francia fronton megbetegedett a somme-i ütközet után és hazaküldték. A háború után nemigen tudott mihez kezdeni; egyetemi oktatóként, később professzorként tevékenykedett az oxfordi, majd a leedsi egyetemen. Talán ez buzdítja arra, hogy nyelveket találjon ki, amelyeket a "tündék", vagy "tündérek" beszédének nevez. Ekkor kezdte el írni az Elveszett mesék könyvét, a későbbi Silmarillonnek nevezett elbeszélés-gyűjteményt. Először csak kedvtelésből írt, de barátai unszolására végül is elküldte műveit az egyik kiadónak. A gyermekregények sorába tartozik az 1937-ben kiadott A hobbit is (A babó címmel jelent meg hazánkban először). Itt lép színre először Zsákos Bilbó, Tölgyfapajzsos Thorin, és Gandalf. A hangnem új és derűs, a történet öt világrész gyermekeit hódítja meg. Zsákos Bilbót pedig együtt emlegetik a két, szintén Angliából érkezett mesehőssel: Micimackóval és Alice-szal. A könyvet legalább három műfaj rajongói követelik maguknak. Hiába: A hobbit egyszerûen csak egy elragadó meseregény.

A kiadó a folytatás reményében keresi meg a szerzőt, egy újabb "hobbitos történtetet" akart. 1937 decemberében megkapták a választ egy levél formájában: "Megírtam a hobbitokról szóló új történtet első fejezetét. Boldog karácsonyt!" Így kezdődött A Gyűrűk ura megírásának hosszadalmas és nehéz folyamata. Tolkien tizenkét éven át dolgozott a trilógián. Gyakran félretette, párszor majdnem abba is hagyta a könyvet. A kiadó, családja és barátai azonban állandóan biztatták, Tolkien pedig tovább dolgozott. Új világot talált ki, és erre az alapos munkára eddig csak kevés író vállalkozott. Az általa megálmodott Középfölde földrajzát, nyelvét, irodalmát, történelmét, mitológiáját sőt még élővilágát is létrehozta. 1954-ben jelent meg A Gyűrű szövetsége és A két torony, 1955-ben A király visszatér, bár Tolkien eredendően nem trilógiának szánta, hanem egy könyvként szerette volna kiadatni.

A kritika vegyes fogadtatásban részesítette A Gyűrűk urát. C.S. Lewis, Tolkien jóbarátja "derült égből villámcsapásnak" nevezte, míg Edmund Wilson amerikai kritikus "elnyújtott zagyvaságként" jellemezte. Ettől függetlenül a trilógiának hatalmas olvasótábora alakult ki. 1965 után, amikor Amerikában egy nem hivatalos kiadását kezdték terjeszteni, megszületett a Tolkien-kultusz: a rajongók a graffititől kezdve a komoly szakdolgozatig mindenféle módon kifejezték csodálatukat. A Gyűrűk ura-trilógia utótörténetét sok helyütt megírták már; minden addigi könyvet felülmúló sikerén túl átformált egy irodalmi irányzatot, műfajt és kultuszt teremtett, esztéták és írók nőttek fel rajta. A lengyel gimnáziumokban kötelező olvasmány, és sok más országban is tanítják. A Gyűrűk ura új, angol kiadását (harminc évvel az első után) a következő szlogennel hirdetik: "Az angolul beszélő világ két részre oszlik: azokra, akik már olvasták A Gyűrűk urát, illetve azokra, akik el fogják olvasni."

A Peter Jackson által rendezett A Gyűrűk ura trilógia három filmje összesen 17 Oscar-díjat söpört be és A király visszatér minden idők legtöbb aranyszobrocskával rendelkező három filmjének egyike jelenleg is. Illetve A Király visszatér annyiban megdöntötte a Ben Hur és a Titanic felülmúlhatatlannak vélt rekordját, hogy valamennyi jelölését díjra váltotta.

Tolkien csendes szemlélője maradt hihetetlen sikereinek, 1959-ben visszavonult oxfordi állásából, és 1968-ban feleségével egy csendes tengerparti kisvárosba, Bournemouthba költözött. Felesége 1971-ben hunyt el. A következő évben az angol királynő Brit Birodalmi Érdemrendet adományozott Tolkiennek, és az oxfordi egyetem is díszdoktorává avatta. A híres irodalmár nem sokkal ezután, 1973. szeptember 2-án halt meg az angol Bournemouth-ban. Feleségével közös sírban nyugszik, a sírfeliraton felesége neve után a Luthien, az övé után a Beren szót vésték. (Beren és Luthien románca A Gyűrűk ura-legendárium - Tolkien szerint - legfontosabb és legszebb szerelmes története.)

A cikk eredeti megjelenése: 2010. 01. 02. www.nembulvar.hu

A világ egyik legismertebb és Párizs legnagyobb múzeuma, amelyben évente átlagosan nyolc és fél millió turista látogat, 1793. november 8-án nyitotta meg kapuit a nagyközönség előtt. Ám korábban más funkciókat is ellátott, hiszen 1204-ben építették.

A tizenharmadik század elején II. Fülöp Ágost, francia király emelte a Szajna jobb partjára a Louvre épületét, amelyet egy impozáns kastélynak szánt, melyben a jövő uralkodóit is büszkeség töltheti el, hogy ily monumentális és szép épületből irányíthatják e csodálatos országot. Ám már a század másik felében, a Capeting dinasztia trónra lépésekor csak egy királyi vadászház volt a sok közül.

V. Károly viszont látott benne fantáziát és 1364-1380 között a kor ízlésének megfelelően gót stílusban átépítette. Több mint kétszáz évvel később I. Ferenc viszont reneszánsz királyi várat készített belőle. Medici Katalin a Louvre épületét választotta székhelyül és kibővíttette. IV. Henrik pedig szomszédos házakkal, a Tuileriákkal is összekötötte. Ehhez az épületegyütteshez csatolt XIV. Lajos egy újabb létesítményt, amivel négy szárnya lett a palotának és ezáltal egy négyzet alakú belső udvar jött létre.

Ám a versailles-i kastély megépültekor a királyok székhelyüket áthelyezték, a Louvre pedig megmaradt a hivatalnokok, tudósok és művészek lakhelyének. 1793. november 8-án nyitotta meg a kapuit, mint múzeum, ám a benne rejlő értékeknek csak csekély hányadát tekinthették meg a látogatók a forradalmi kormány intézkedése nyomán.

Napóleon császár bízta meg legnevesebb építészeit, hogy restaurálják az épületet. Tulajdonképpen ekkor indult meg az a folyamat, ami révén a világ egyik leghíresebb múzeumává nőtte ki magát a Louvre. A francia mesterek munkáin kívül az európai képzőművészek alkotásainak, illetve az egyiptomi, iszlám, keleti, görög, római és etruszk emlékek befogadása is megtörtént, így igazi nemzetközi kincs gyűlt össze Párizs szívében.

1983-ban az akkori francia elnök, Francois Mitterand a Louvre kibővítésére és modernizálására kérta fel a neves kínai születésű Ieoh Ming Pei amerikai építész tervezőirodáját. Ebből született az egyiptomi piramisokat idéző, acélból és üvegből alkotott modern építmény, amelyet a párizsiak csak halottasháznak vagy gúla alakú kacatnak becéznek. Mindenesetre a turisták kedvelik, mivel a Milói Vénusz és a Mona Lisa után ez a Louvre harmadik leglátogatottabb helyszíne.

A piramis Dan Brown A Da Vinci-kód című regényének megjelenése illetve megfilmesítése után mindinkább az érdeklődés középpontjába került. Ugyanis a szerző az alábbi kijelentést teszi: „…a piramist, Mitterrand elnök kifejezett kívánságára, pontosan 666 üvegtáblából építették — különös kívánság, amelyet széltében-hosszában tárgyaltak az összeesküvés-elméletek kedvelői, arra hivatkozva, hogy a 666 a Sátán száma.” Hivatalosan viszont ez a szám sehol sem szerepel, nem több egy városi legendánál. Már látogató megpróbálkozott az üveglapok megszámlálásával és mindenkinek más eredmény jött ki, amik mindig többet mutattak 666-nál.

Az viszont ténylegesen bizonyítható, hogy a Louvre a világ leglátogatottabb múzeuma, amely több mint 350 ezer műtárgyat tartalmaz. Olyan híres alkotások tekinthetők meg itt, mint Leonardo Mona Lisája, Delacroix a Szabadság vezeti a népet festménye vagy a Milói Vénusz. A Louvre egész napos bejárás alkalmával is csak felületesen tekinthető meg, így a bejáratnál kapott térkép segítségével célirányosan lehet közlekedni. A múzeum megtekintése kihagyhatatlan része egy párizsi kirándulásnak.

A cikk eredeti megjelenése: 2009. 11. 06. www.nembulvar.hu

Nemrég került a hazai mozikba Jennifer Lopez főszereplésével A szomszéd fiú című thriller, amelynek előzetese alapján egy igazán izgalmas és hátborzongató történetre számíthatnánk. Ennek a tükrében a végeredmény döbbenetes.

A film főszereplője Claire (Jennifer Lopez), aki tanárnőként keresi kenyerét abban a suliban, ahová fia is jár. Házassága romokban hever férje hűtlensége miatt. A borongós hétköznapokat az új szomszéd beköltözése dobja fel - aki megismerkedésük pillanatában segítőkezet nyújt a makacs garázsajtó megjavításában. Kiderül, hogy Noah is ugyanabban az iskolában fog tanulni, ahol Claire is oktat, ráadásul hamar rájönnek, hogy kölcsönös az irodalom iránti vonzalmuk. Illetve nemcsak Homérosz és Shakespeare hozza lázba őket... Mindössze egyetlen éjszakát töltenek együtt, viszont Noah többet akar és zsarolni kezdi a nőt. Egyértelművé válik, hogy végzős fiúval komoly problémák vannak, erőszakossága egyre több formában mutatkozik meg.

A történet ezen rövid ismertetése alapján akár valami egészen fordulatos thriller is kikerekedhetne belőle. Itt viszont egészen másról van szó. Ugyanis ezt a filmet nem lehet komolyan venni, minden hiteltelen benne. Olyan érzése lehet a nézőnek, mintha egy dél-amerikai szappanoperát nézne, ami egy idő után átcsap valamiféle erotikus horrorba. Az alkotás már az első perctől kliséhalmazokban bővelkedik, a cselekmény és a karaktervezetés egyre borzasztóbbnak hat, a befejezés pedig egyenesen döbbenetes. Hogy néhány kiemelkedő példát említsünk: Noah például azzal vonzza be Claire-t, hogy az Iliászból dob neki hősiességet fitogtató idézeteket (egy kis közjátékként az amerikai átlagot képviselő családtagok ekkor megállapítják, hogy fogalmuk sincs ki az az Akhilleusz vagy Hektor), majd hálája jeléül meglepi  a nőt a könyv első kiadásával. A film szerint 5 dollárért lehet ilyet kapni antikváriumban. Elgondolkodtató. A szomszéd fiú tetőpontját szolgáltató jelenet kellően akció dús és olyan dolgokat láthatunk benne, hogy a főgonosz leütése után hősünknek nem jut eszébe elvenni tőle a fegyvert, hanem inkább odarohan az egyik sebesülthöz, rázza a vállát és kiabál neki, hogy "ne halj meg, kérlek, ne halj meg" - miközben az egész pajta lángokban áll és van még egy kiszabadításra váró túsz is, az éledező pszichopatáról nem is beszélve.

A borzalmas forgatókönyvet csak tetézi a gyatra színészi teljesítmény. Jennifer Lopez alakította középkorú tanárnő mindig kifogástalan sminkben, frizurában és tűsarkú cipőben jelenik meg – természetesen otthon is. Ha a film mindössze arról szólna, hogy reprezentálja, milyen nagyszerű formában van a 45 éves színésznő, akkor egyértelműen elérte célját. Viszont J.Lo sajnos próbál némi drámát is előadni: arcjátéka egysíkú, tekintete ugyanolyan, amikor boldog, és amikor retteg. Viszont még mindig meggyőzőbben játszik, mint fiatal kollégája, a jóformán ismeretlen Ryan Guzman. Le sem tagadhatná, hogy modellként kezdte pályafutását, leghihetőbb pillanatait akkor láthatjuk a filmben, amikor fizikai szépségének kihangsúlyozása a cél. Amikor viszont haragos vagy elborult elméről tanúskodó arckifejezéseket produkál, gondolkodóba eshet a néző: vajon arra ment itt ki a játék, hogy ennyire szappanoperás módra vegye a figurát és túlzásokba essen – vagy csak szimplán ennyire futja tőle? A válaszra nem jöttem rá…

A szomszéd fiúról nem lehet pozitívumot elmondani, ha a művészi értékét vizsgáljuk. Azonban mégis van benne valami: azért érdemes megnézni, mert ilyen filmet ritkán látni a moziban! Annyira rossz, hogy már jó – és rendkívül szórakoztató éppen emiatt. Igazi rejtély, hogy a filmkészítői milyen indíttatásból alkották meg ezt a csodát. Viszont a nézők szeretik, és biztosan nem lesz bukás a bevételeket tekintve. Mindenesetre mi már csak reménykedni tudunk, hogy a „műalkotás” létrehozásáért is felelős Jennifer Lopez ráébred arra, hogy az énekléshez több tehetsége van, mint a filmezéshez.

A szomszéd fiú (The Boy Next Door)

amerikai thriller, 91 perc, 2015 (18)

Rendező: Rob Cohen

Főszereplők: Jennifer Lopez, Ryan Guzman, John Corbett

A cikk eredeti megjelenése

Visszatérés a dzsungelbe

Rudyard Kipling 15 történetből álló klasszikus könyvéből már több feldolgozás is született. Az 1967-es nagysikerű rajzfilmen generációk nevelkedtek fel, valószínűleg sokan egy életre megjegyeztük Balu bölcsességét azzal kapcsolatban, hogy „amíg van egy-két jó falat…” Ezek után nem véletlen, ha sokan szkeptikusan állnak hozzá egy 2016-os, élőszereplős filmhez, hogy miért is van szükség Maugli történetének újrameséléséhez. Ám a látszat néha csal!

A Disney álomgyárnál mostanában az a tendencia, hogy előveszik az összes nagysikerű, régi rajzfilmjüket, hogy élőszereplős kasszasikereket kreáljanak belőlük. Minden a 2010-es Alice Csodaországban-nal kezdődött (melynek folytatása e hónapban debütál), aztán jött Hófehérke (Hófehér és a Vadász, illetve A Vadász és a Jégkirálynő), majd Demóna (Csipkerózsika), és Hamupipőke, most pedig A dzsungel könyve. Jövőre érkezik A szépség és a szörnyeteg, utána a Mulan és a Dumbo is megelevenedik a széles vásznon. Mindezzel nincs semmi gond, hiszen a történeteket ismerjük, és a technikai fejlődés csodákra képes. Mindazonáltal egyedül a Kenneth Branagh által rendezett Hamupipőkére mondhatjuk azt, hogy kellő alázattal nyúlt az eredeti műhöz, és sikerült megőriznie annak szellemiségét. Így nyilván némi félsszel ülünk be a soron következő Disney-filmre.

Mit tartogat számunkra a mostani Maugli film? Jelen feldolgozás szerint egy elárvult kisfiú a dzsungel mélyén nevelkedik szimbiózisban az állatvilággal. Ám egy emberek által megsebzett tigris vadászni kezd rá, amikor hírét veszi a farkas-család legfurcsább tagjának. Így Mauglinak muszáj visszatérnie az emberek falvába, saját fajtája közé – amihez a legkevésbé sincsen kedve. Nem mondunk újat azzal, hogy A dzsungel könyve egy gyönyörű mese a felnövésről, barátságról, bajtársiasságról, szeretetről, kitartásról, az egyetemes emberi értékekről. Ez az adaptáció sem torzít mindezen, hanem kiegészíti: Maugli eszközhasználata révén megmutatja, hogy az ember mitől emelkedik ki az állatvilágból – és az ellenkezőjét is Sir Kán történeté megismerve: mivel annak is szemtanúi lehetünk, hogy az ember kegyetlenségének néha nincsen határa, a védtelenekkel szemben képes a leggaládabb eszközöket bevetni saját célja érdekében.  Ha jobban belegondolunk, ez a sztori beszélő állatok köntösében megmutatja mindazt, ami körülöttünk zajlik a világban. Azonban a mese most kicsit másként fejeződik be, mint 50 évvel ezelőtt, felcsillantja a békés együttélés lehetőségének utópiáját.

A 2016-os adaptáció az eredeti Disney mesére épül, kiegészítve a történetet hol Kipling alapján, hol egyéb ötlettől vezérelve – de végig tiszteletteljesen viszonyulva az alapanyaghoz. A kedvelt régi dalok is felcsendülnek (a Hajnali őrjáratot kivéve), azonban mégsem tűnik egy tingli-tangli zenés filmnek, amelyben az állatok nemcsak beszélnek, hanem énekelnek is. Mindegyik népszerű szereplő visszatér, ám árnyaltabb karaktereket láthatunk, a legmeghökkentőbb változáson talán az elefántok estek át. Lényegében egy abszolút látványos, izgalmas, helyenként vidám, helyenként sötét, kicsit ijesztő, ámde megható, érzelgősségtől és bárgyúságtól mentes feldolgozást kaptunk a Disney álomgyártól.

Ez a mű akár egy technológiai mérföldkőként is bevonulhat a filmtörténetbe az Avatar nyomdokain járva. A számítógéppel kreált élővilág tekintetében fontos állomás volt például a legutóbbi A majmok bolygója, amiben motion capture technikával hoztak létre élethű majomszereplőket, majd a Pi életében javarészt Richard Parker, a tigris került az effektes kollégák fókuszpontjába, felejthetetlen képsorokat megelevenítve. Ehhez képest a mostani Maugli történetben a tigris csak egy a megannyi állat közül: az apró termetű cickányoktól a gigantikus elefántokig terjed a digitális állatsereglet, akik élethűen mozognak, ugranak, beszélnek, játszanak vagy harcolnak.

Számokban kifejezve, A dzsungel könyve 175 millió dolláros költségvetésből készült, 90 százalékban számítógépes effekt az egész ’film’ (egyetlen élő szereplő a Mauglit játszó kisfiú), animációval több, mint 70 féle állatfajt, 100 millió levelet, élethű talajt, vizet és tüzet alkottak meg. A 3D-s verzió kifejezetten művészi, nagyon szépen kiemeli az állatokat, kihasználja a tér nyújtotta lehetőségeket, gyakorlatilag már csak a páratartalom megemelkedése hiányzik ahhoz, hogy ne az őserdőben érezzük magunkat, minden más adott hozzá. Nyilván az is fontos kérdés, hogy mennyire tűnnek hitelesnek a beszélő állatok: a válasz egyértelmű – egyáltalán nem, ám szögezzük le, hogy a valóságban sem tudnak beszélni. A legfurcsább viszont az az egészben, hogy annyira döbbenetesen élőnek hatnak, hogy hamar elfelejtjük azt, hogy teljesen természetellenes egyrészt az, hogy szavakkal is kifejezik magukat, másrészt a legtöbb esetben valójában még környezet- idegenek is (például Balu leginkább egy grizzly-re emlékeztet, amik nem igazán élnek ázsiai dzsungelekben). Sok kritika érte Lajcsit, aki ezúttal nem is orángután, hanem egy Gigantopithecus: olyan óriási, már kihalt majomfaj, amit Indiában hasonló legendák öveznek, mint a Himalájában a jetit. És az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy valójában orángutánok sem élnek Indiában – így egy valóságot megközelítő ábrázolású ázsiai emberszabású is nagyjából annyira irreális lenne ott az őserdőben, mint a Gigantopithecus.

A dzsungel könyve igazán univerzális film, méghozzá abból a fajtából, amiért tényleg érdemes moziba menni kicsiknek és nagyoknak egyaránt. Összességében elég ambivalens, hogy egy olyan alkotást ajánlunk megtekintésre, amelyben gigászi effektek láthatók, ám mindössze egyetlen hús-vér ember színészkedik benne – a minőségi filmekért rajongó közönség számára igazán szomorúnak tűnik ez a tendencia, hogy egyre kevesebb valós dolgot láthatunk a vásznon, a színészeket tehetséges számítógépes szakemberek munkájával kiváltva. De ne igyunk előre a medve bőrére, hanem dúdoljuk csak el újra, hogy „amíg van, egy-két jó falat, s egy jó falat az csak akad, se bú, se baj nem számít, rá se ránts!”

A dzsungel könyve (The Jungle Book)

amerikai kalandfilm, 105 perc, 2016 (6)

Főszereplő: Neel Sethi

Rendező: Jon Favreau

A cikk eredeti megjelenése: 2017. 03. 19. www.nembulvar.hu

A rutinos horror néző már évek óta megtanulta a három alapszabályt: Ne nyisd ki a padláson/pincében található dobozt! Ne nézegess rejtélyes eredetű filmeket! Ne költözz olyan házba, ahol gyilkosság történt! De persze, hogy kinyitják, megnézik, odaköltöznek és bár számos filmben előveszik ezeket a kliséket, valahogy mindig működik.

A Sinister 2 – Az átkozott ház trendi horror, vagy legalábbis jól illeszkedik az elmúlt évek egyik meghatározó és a kasszáknál elég jól teljesítő vonulatához, amit leginkább a Démonok között és James Wan neve fémjelez. Wan leporolta, és kicsit fel is újította a démonhorror alműfaját. Az Insidious és a Démonok között, és azok folytatásai komoly sikereket könyvelhettek el. A Sinister, és annak folytatása beleillik ebbe a csoportba, ahol a filmek egyik közös eleme a klasszikusnak mondható démonhorror történet, ami szerint valahonnan, egy távoli és feltehetően igen rusnya dimenzióból felbukkan egy ijesztő démon, aki „rászáll” egy nagyjából átlagos családra. Jó ideig csak ijesztgeti őket. Aztán bekeményít.

Sinister első része 2012-ben jelent meg. Annak főhőse, Ellison (Ethan Hawke) életútja tökéletes példája az amerikai álom földi pokollá válásának. Fiatalon írt egy nagysikerű krimiregényt, ám a gyorsan halványodó hírnév és a makacs írói válság csakhamar megszállottá teszi őt. Olyannyira, hogy egy következő bestseller érdekében még attól sem riadt vissza, hogy újra egy gyilkosság színhelyére költözzön. A film felvonultatta a horror megannyi jól ismert aspektusát. A rituális gyilkosságot összekapcsolja a gyermeki ártatlanság mögé rejtőző démoni erőkkel, a naturális erőszakot pedig a megbomló elme hallucinációval. A kiszámítható történet és a jól ismert műfaji klisék ellenére elejétől a végéig izgalmas és feszültséggel teli a mű, és ebben alighanem a kameramunkának és a hangnak van a legnagyobb szerepe. Az állandó, tulajdonképpen hétköznapi helyszín a változatos beállításoknak köszönhetően egy labirintus aggasztó kiúttalanságát sugallta. Az érzékletes hanghatásokkal karöltve – például a vetítőkép karakteres kattogása – pedig dermesztő hangulatot teremtettek. A Sinister formailag nem nyújtott forradalmit, de néhány jól időzített pillanatban azért valami egészen biztosan megfagyott bennünk.

Az sem titok, hogy az ilyen típusú horroroknál eredendően több filmben gondolkoznak. A Sinister természetesen jópár baljós kérdést hagyott maga után. A folytatás ezek közül némelyikre válaszol, miközben helyettük újakat tesz fel, megágyazva az esetleges harmadik résznek. A második részben a death metal brutálisabb figuráit idéző démon egy másik családot szemel ki magának és, hogy ne csak klisékből legyen összeollózva a film, felbukkannak az első részből jól ismert kézikamerás 8 mm-re felvett home videók is – újabb „részekkel” kiegészülve. Ezek a felvételek tulajdonképpen egy meglehetősen hátborzongató sorozattá állnak össze a filmen belül, ahol a „rendezők” a démon hatása alá került gyerekek, akik annak tetszését szeretnék megnyerni a pár perces, válogatott rémségeket felvonultató kisfilmekkel. A részek alapja a filmen belüli rettenetes valóság, amit teremtenek és rögzítenek, a vérben tocsogó családi rémtörténetek.

Összességében nézve a Sinister 2 – Az átkozott ház elgondolásával nincs probléma, viszont a kidolgozatlanság komoly hibája a filmnek. Már a szereplők viselkedésének logikátlansága és a bárgyú történet is zavaró. Az első rész főszereplőit megmenteni nem tudó seriff helyettes (aki azóta már csak magánnyomozó) azóta is megszállottan nyomoz a démon után. Amikor egy anya ikerfiaival a vadállat apa elől menekülve egy elhagyatott házban húzza meg magát, a helyettes a segítségükre siet. Nem meglepő módon kiderült, hogy most is a gyerekek vannak egy emberfeletti gonosz lény hatása alatt, és valójában még mindig ők állnak a saját családjuk lemészárlása mögött is. A Sinister fő démona most az ikerfiúk egyikére (a Jóra) feni a fogát, ám ő ellenáll a gonosz csábításának. Így a Rossz fiú veszi át a helyét, és készül intenzíven a családirtásra.

Egészét tekintve egy gyenge folytatás és egy összetákolt mozi lett a Sinister 2 – Az átkozott ház, amire egyébként láthatóan nagy hatással voltak az elmúlt évek sikeresebb horrorjai. Semmit sem tesz hozzá az első részhez, és nem lebegtet meg semmilyen folytatást.  Vannak benne ugyan eredeti ötletek, és jó pár halálnem a horror zsánerhez méltó, nagyon beteg írói fantáziára utal (krokodilos, áramütéses kivégzések). A látványvilág és a hanghatások rendben vannak, néhány jelenet nagyon is a székbe lapítja a nézőket. Sajnálatos, hogy habár a démon profilját olyan mesterien találták el az első részben, itt viszont nem tettek hozzá semmi újat. Talán az ő történetét és motivációját kellett volna aprólékosabban kidolgozni, mert az sok potenciált rejt magában. Esetleg a következő részben…

Sinister 2 – Az átkozott ház (Sinister 2)

amerikai horror, 97 perc, 2015 (16)

Rendező: Ciaran Foy

Főszereplők: Shannyn Sossamon, James Ransone

Forgalmazó: InterCom

A cikk eredeti megjelenése: 2015. 12. 11. www.nembulvar.hu

Első hallásra a Hibrid cím egy ízig-vérig sci-fit juttat eszünkbe; viszont a stáblistát átfutva és Adrien Brody nevét megpillantva valószínűleg elmélázunk egy pillanatra. Igen, a cím rendkívül csalóka, mivel a Hibrid kicsit összetettebb egy átlagos, futurisztikus alkotásnál.

A film története nagyjából napjainkban játszódik: két tudós, egy férfi és egy nő – akik nem mellesleg nemcsak a munkahelyüket osztják meg egymással – titokban emberi és állati gének keresztezésével létrehoznak egy élőlényt, akinek a Dren nevet adják. Dren nem egész olyan lett, amilyennek várták, sem fizikailag, sem mentálisan. Viszont életciklusa nagyon gyors, percek alatt válik emberi léptékkel nézve napokkal idősebbé: így kutatóink úgy döntenek, hogy felnevelik, hiszen nem lesz hosszú életű. A Hibridnek ennyi a kiindulópontja, tulajdonképpen ennyiben merül ki a sci-fi jellege. Viszont ezután előtör a film drámai oldala. Főhőseink számára egy párterápiával ér fel Dren nevelése: felszínre kerül kapcsolatuk minden olyan aspektusa, amelyről igyekeztek eddig tudomást sem venni a konfliktusok elkerülése végett. Dren jelenléte olyan indulatokat és erős érzéseket ébreszt mindkét tudósban, hogy jóformán kifordulnak önmagukból és minden megkérdőjeleződik számukra, ami eddig egyértelmű volt.

A film harmadik rétege, a thriller jelleg pedig mindebből fakadóan bontakozik ki. Dren egy személyben lázadó tinédzser, akiben tombolnak a hormonok és a dackorszak, ráadásul erre rátesznek még egy lapáttal állati génjei és ösztönösen tiltakozik mindenféle korlát ellen. Dren minél nagyobb és erősebb lesz, annál inkább küzd saját érdekeiért, másokat nem kímélve, bármilyen eszközzel. Pontosan úgy, ahogy azt egy hátborzongató thrillerben láthatjuk. Talán nem okoz meglepetést ilyen előzmények után, ha leszögezem, hogy a filmet az a Vincenzo Natali rendezte és írta a forgatókönyvét, aki elkövette A kocka című 1997-es horrort is. Natali mestere az olyan jeleneteknek (sőt filmeknek), amelyek maradandó nyomot hagynak a nézőben.

A Hibrid esetében beszélhetünk egy olyan jelenetről, amely biztosan minden néző emlékezetébe vésődik. Natali a film tetőpontjához közeledve főhőseink kapcsolatának mélypontját egy megcsalással szemlélteti, melynek Dren lett az egyik főszereplője. Filmes fórumokon minden bizonnyal összefuthatunk olyan nézői véleménnyel, hogy ez visszataszító, hiszen a férfi egy nem emberi lénnyel létesít szexuális kapcsolatot – sokak felháborodását keltette e jelenet. Viszont dramaturgiai jelentősége vitathatatlan, mivel a megcsalás maximálisan próbára teszi a pár kapcsolatának erősségét, ezáltal fokozódik, mi több, tetőpontjára hág a dráma. Másrészt ez a jelenet Dren erejének tanúbizonysága, mert itt válik nyilvánvalóvá, hogy mindent megkap, amit csak akar.

A film erőssége az érdekes és elgondolkodtató történetek mellett a rendkívül jó színészi alakításokban rejlik. Sarah Polley pályafutása eddigi legjobbját hozza a filmben: igazán megkapó, ahogy érzékelteti karaktere minden apró változását: a kedves, szerető fiatal hölgyből átvált az őrülten megszállott anyává, majd a saját vérére, sőt párjára féltékeny nővé - és teszi mindezt abszolút hitelesen. Vajon mi újat vagy inkább rendkívülit tud még mutatni egy olyan színész, aki Oscar-díjat nyert egy második világháború idején játszódó filmért, amelyben egy zsidó művészt alakított könnyfakasztóan megható módon; illetve ugyanez, a finom arcvonásokkal rendelkező, törékeny testalkatú színész játszik a legújabb Predator filmben, Arnold Schwarzenegger egykori szerepében domborítva - és mint kiderült pár kiló izmot magára szedve. Vajon lehetséges-e hogy a két véglet között bármi emlékezeteset alakítson Adrien Brody? A válaszom egy igen erős 'igen'. Azonkívül, hogy ebben a filmben sokat villantott színészi palettájából - talán A zongorista óta ez volt a legerősebb alakítás tőle - meg kellett állapítanom átható tekintetét fürkészve, hogy sármos is tud lenni.

A Hibrid mindenképpen emlékezetes marad a nézője számára: nem lehet vélemény nélkül csak úgy elmenni mellette – ha nem tetszik, akkor is beszélni fognak róla. Az nem vita tárgya, hogy a remek forgatókönyv (amely valóban tartogat váratlan fordulatokat), a szuper rendezés és a bravúros színészi alakítások mind-mind összhangban vannak egymással. Így a képlet eredménye egy elgondolkodtató és/vagy élvezetes alkotás, ami nem vész egy hamar a néző feledésének homályába.

Hibrid (Splice, 2009)

kanadai-francia-amerikai thriller

Szereplők: Adrien Brody, Sarah Polley, Delphine Chanéac

Forgalmazó: Budapest Film

A cikk eredeti megjelenése: 2010. 10. 07. www.nembulvar.hu

A Gyűrűk ura trilógia előzménye már tavaly lázba hozta Középfölde rajongóit, a folytatás pedig pontosan egy évvel később érkezett meg. A hobbit és tizenhárom törp kalandja újabb érdekes fordulatokat vesz mozikban.

A hobbit - Váratlan utazás címen indult útjára Zsákos Bilbó fiatalkorát bemutató trilógia. Nagy várakozások előzték meg már az első részt is, hiszen csaknem 10 évvel A Gyűrűk ura filmek után élesztette újjá Középfölde mítoszát. Így A hobbit első részének bombasztikus sikere után igen nagy elvárásoknak kell megfelelnie a folytatásnak. Nagy általánosságban elmondható, hogy a trilógiák középső része szokott a széria leggyengébb darabja lenni, ugyanis van már előzménye, biztosan egy óriási finálé lesz a folytatása. Tehát semmi esetre sem kerek vagy lezárt a történet, inkább csak afféle töltelék az ígéretes kezdés és a várva várt befejezés között.

Ráadásul A hobbit filmeknek azzal a nehézséggel is számolnia kell, hogy sokkal kisebb alapanyagból építkezhetnek - mivel Tolkien ezen műve nagyjából a harmada annak, amiből A Gyűrűk ura három filmje készült korábban. Tehát a rendezőnek, Peter Jacksonnak elég nagy szabadság jut, mivel is tölti meg a háromszor három órás Hobbit-eposzt. Az első rész kicsit felturbózottnak tűnt a könyvhöz képest (például más Tolkien művekből, függelékekből merítkezett és a cselekmény gördülékenysége és érthetősége végett kiegészítette legjobb tudása szerint), de még tűrhető határokon belül. Viszont Smaug pusztasága esetében igencsak elszabadult Jackson fantáziája. Például, kitalálta, mit is csinált Gandalf, amíg a törpök a Bakacsin-erdőt járták, beleemelt olyan korábbról ismert szereplőket, akik A hobbit könyvben nem szerepeltek, illetve karaktereket is kitalált. A Smaug pusztasága legvitatottabb pontja a rendező által beleálmodott szerelmi szál egy törp és egy Jackson kreálta tünde szereplő között. Valószínűleg a harmadik részből derül csak ki, hogy mi sül ki ebből a románcból - egyelőre inkább csak emésztgetni lehet a látottakat, hiszen elég furcsának és érthetetlennek tűnik.

Viszont nemcsak rosszat lehet mondani a középső részről. Például Tóváros minden képzeletet felülmúlóan sikerült és nagyon eltaláltak a lakóik is. A Smaug pusztasága csúcspontja pedig egyértelműen a címszereplő sárkány belépője lett. A magyar szinkronos verzióban nem sokat érzékelünk Benedict Cumberbatch hangjából, viszont enélkül is tökéletesen élvezhető Smaug és Bilbó első találkozása egymással. Ám a későbbiekben Jackson túllihegte a Magányos-hegy gyomrában történteket - a könyvben a törpök be sem mentek - és teljesen felesleges, sőt inkább csak fárasztó volt az az akció-áradat, amit a nézőkre zúdított. Viszont ez nem volt meglepő, Jackson minden filmjében láthatunk ilyen túlpörgetett jeleneteket. Ami azonban nagyon tetszett és szintén Jacksonnak köszönhető, hogy más oldaláról is megmutatta a tündéket és teljesen lerombolta az éteri és romlatlan imidzsüket. Legolas karaktere sokkal érdekesebb ebben a filmben, mint A Gyűrűk urában, nála pedig csak édesapja, Thranduil, a tündekirály okoz nagyobb meglepetést, annyira jól sikerült a karaktere.

Biztosak lehetünk benne, hogy a harmadik részben (A hobbit - Oda és vissza) egy óriási csata lesz, amelyet már alaposan előkészítettek. Sőt, Smaug sorsa is eléggé sejthető a filmbeli utalások révén. A többi viszont maradjon meglepetés azoknak, akik nem olvasták a könyvet. Érdemes lesz moziba menni idén decemberben is - addig viszont nézzük meg a második részt, Bilbó, Tölgypajzsos Thorin és barátai ugyanolyan szerethetők, mint amilyennek az első epizódban megismertük őket.

A hobbit - Smaug pusztasága (The Hobbit: The Desolation of Smaug, 2013)

amerikai-új-zélandi fantasy, 161 perc

Főszereplők: Richard Armitage, Martin Freeman, Ian McKellen

Rendező: Peter Jackson

Forgalmazó: Fórum Hungary

Péntek Tünde

A cikk eredeti megjelenés: 2012. 02. 18. www.nembulvar.hu

„Azt hiszem, én kész vagyok egy újabb kalandra” – búcsúzott a Gyűrűk ura trilógia záró epizódjában Zsákos Bilbó. Idén végre megvalósult az újabb utazás, amelyet az elkövetkező két évben minden bizonnyal rendkívüli érdeklődés övez majd. Nézzük csak, hogyan sikerült a visszatérés Középföldére!

A Gyűrűk ura trilógia (A Gyűrű szövetsége, A két torony, A király visszatér) minden kétséget kizáróan a filmtörténet klasszikusai közé vonult be: a 2001-2003 között bemutatott három film összesen 17 Oscar-díjat söpört be és több millió rajongót vonzott maga köré. Ahogy a Gyűrűk ura trilógia mindegyik darabján érződik a kifinomult és minőségi munka, ugyanúgy A hobbit trilógiát sem lehet megvádolni, hogy összecsapott és elkapkodott projekt lenne, amely a korábbi sikereket kívánja meglovagolni. A rajongóknak csaknem 10 évet kellett várni az újabb Középföldén játszódó történetre – az érdeklődés azonban semmiképpen sem hagyott alább és a 2012-es esztendő talán legjobban várt filmjeként vonult be december 13-án a mozikba.

A hobbit trilógia első darabja a Váratlan utazás címet viseli, rendezője hosszas egyeztetés után a korábbi filmeket is jegyző Peter Jackson lett, a visszatérő szerepekre pedig kivétel nélkül sikerült megnyerni A Gyűrűk urában is játszott színészeket. Nyilván mindez egyértelmű garanciának tűnik a sikerre – azonban van egy apró bökkenő. J. R. R. Tolkien A Gyűrűk ura trilógiája három könyvből áll, melyből három film készült, viszont A hobbit mindössze egy nagyjából 300 oldalas mese. Hogyan lesz ebből háromszor háromórás mozifilm?

A Váratlan utazás megtekintése alapján a recept a következő: semmit se hagyj ki A hobbitból, viszont turbózd fel a történetet annyi kapcsolódó háttérinfóval, amelyet Tolkien valaha elcsepegtetett valamelyik Középföldén játszódó művében. Az így kapott eredmény némileg könnyedebb hangvételű és humorosabb, mint A Gyűrűk ura, viszont a drámai vonulat, a feszültség és a sok látványos akció sem hiányzik belőle. A Váratlan utazás rendkívüli nosztalgiával töltheti el a Gyűrűk ura rajongóit, mivel számtalan ismerős tájon járhatunk, a korábbi események kiegészítődnek érdekes történetekkel és magyarázatokkal, ráadásul ismerős szereplőkkel is találkozhatunk. Visszatér Gandalf, Elrond, Galadriel, Szarumán, Gollam, Zsákos Frodó és az idős Zsákos Bilbó.

Aki olvasta A hobbit könyvet, nem lepődik meg, hogy a fiatal Zsákos Bilbó kalandjait fogja viszont látni, amelyeket tizenhárom törp kíséretében él át. Tehát új színészekre is szükség volt az új szerepekhez. A végeredményen látszik, hogy rendkívül jól dolgoztak a castingon: a különböző törp-karakterek igazán egyedire sikerültek (amelyben nyilván a smink-mesterek is nagy szerepet játszottak) és szerethetőknek tűnnek. A legnagyobb felelősség Tölgypajzsos Thorin és Zsákos Bilbó kiválasztásában rejlett. Mindkét szerepre a magyar nézők számára jóformán ismeretlen színészeket sikerült megnyerni. A törpkirály megformálója Richard Armitage, aki emlékezetesen alakítja a büszke harcost és pótolja azt a hiányt, amelyet a Gyűrűk ura ember-karakterei jelentettek korábban. Martin Freeman-féle Zsákos Bilbó valószínűleg elnyerné a legszimpatikusabb hobbit címet, mivel egyesül benne a félszereztek minden hasznos tulajdonsága (mint a bátorság, lelkiismeretesség, segítőkészség, eszesség, szívósság) és sikeresen kamatoztatni is tudja ezeket. Bilbó karakterével kapcsolatban mindössze egyetlen apró észrevétel merülhet fel: már korábbról is tudhatjuk, hogy a Gyűrű birtoklása azt is jelenti viselőjének, hogy egy percet sem öregszik (ezt Gandalf is megjegyzi Bilbónak A Gyűrű szövetségében). A Váratlan utazásból kiderül, hogyan szerzi meg a Gyűrűt Bilbó – viszont azt is láthatjuk, hogy mennyivel idősebbnek tűnik 60 évvel később. Érdekes…

A Váratlan utazást több verzióban is megtekinthetjük a magyar mozikban: a hagyományos 2D-s verzióban szinkronizáltan és feliratosan egyaránt, 3D-ben, IMAX 3D-ben és Peter Jackson forradalmi újításában High Frame Rate 3D-ben (HFR 3D), amely 48 képkockát pörget le egy másodperc alatt, megduplázva a szabványos 24 másodperc/képkocka sebességet. Az új technika intenzívebbé teszi a mozizás eddig élményét, mivel ez sokkal közelebb áll az emberi szem valódi befogadóképességéhez – azonban az előzetes próbavetítések során állítólag többen is rosszul lettek. Véleményem szerint a hagyományos 3D nem tett annyit hozzá a filmhez, hogy az kevésbé hatásos legyen mindenféle szemüveg nélkül, így a történet rajongói valószínűleg a „megszokott” Gyűrűk urás 2D verziót is ugyanúgy szeretni fogják.

A hobbit – Váratlan utazás (The Hobbit: An Unexpected Journey)

Amerikai-új-zélandi fantasy, 169 perc

Rendező: Peter Jackson

Főszereplők: Martin Freeman, Ian McKellen, Richard Armitage

Forgalmazó: Fórum Hungary

A cikk eredeti megjelenése: 2012. 12. 14. www.nembulvar.hu

Az emberek sokféle életcélt kitűzhetnek maguknak. A legáltalánosabb vágyaink közé tartozhat akár egy boldog család víziója, szenvedélyes szerelem, megbízható munkahely, gazdagság, hírnév, világkörüli utazás és még sorolhatnák. Akadt azonban egy olyan francia úriember, akinek minden álma csak annyi volt, hogy egy kifeszített drótkötélen átsétáljon a World Trade Center ikertornyai között.

1974. augusztus 7-én Philippe Petit történelmet írt: a fiatal kötéltáncos az akkor frissen felhúzott WTC tornyok között lélegzetelállító attrakciót hajtott végre, biztosítókötél nélkül parádézott 400 méter magasan. 2008-ban jelent meg magyarul az életrajzi könyve, amely részletesen illusztrált mindent, ami az életművének számító mutatványhoz kapcsolódott. Szintén 2008-ban egy Oscar-díjas dokumentumfilm, az Ember a magasban is bemutatta a nagyszabású akciót. Most pedig az Oscar-díjas rendező, Robert Zemeckis (Vissza a jövőbe trilógia, Forrest Gump, Kapcsolat, Kényszerleszállás, Számkivetett) készített egy egészestés hollywoodi életrajzi filmet Petit-ről és a nagy napjáról.

Annak ellenére, hogy az előzetes alapján (és persze az eredeti történet ismeretében) mindenki a nagyszabású kötéltáncot várja, azért a látványorgián kívül sokkal többet is kap. Ebben az alkotásban nagyszerűen keveredik az életrajz, a szürrealitás, a törvényenkívüliség és a művészet. Párizs sokszínűségétől, pezsgő mindennapjaitól kezdve, New York szürke betonbirodalmában rohanó emberek világáig, mindenféle hangulatot megragad és mesterien egyesít Zemeckis zseniális alkotása. Mindez azonban mégsem működne egy nagyszerű színész nélkül: Joseph Gordon-Levitt kék kontaktlencséjében meggyőz minket arról, hogy ne egy őrült franciának lássuk Petit-t, hanem egy nagyon céltudatos, kicsit önfejű, ám végtelenül kitartó művésznek, akinek egyetlen víziója áll élete középpontjában. Petit élete alapból olyan, mint egy hollywoodi tündérmese: a szegény akrobata egy újságot lapozgatva meglátja életcélját, amit végül el is ér. Viszont érdekes módon mégsem érezzük ennyire bárgyúnak a történetet, még ha alapjában véve valóban erről szól a film. A humor, az érzések, a szépség és mindenek felett az alázat nagyszerű elegyének lehetünk szemtanúi, ha bemerészkedünk a moziba.

Ezen a ponton ragadnám meg a lehetőséget, hogy ismételten kihangsúlyozzam: a nézők részéről is szükséges bizonyos fajta merészség a film megtekintéséhez. Noha, az első pillanattól egyértelmű, hogy Petit véghez vitte és túlélte a produkciót, a rendező profi eseményvezetésének köszönhetően lerágjuk mind a tíz körmünket. Amikor főhősünk végre a kötélre lép, akkor nemcsak az a bizony drót feszül meg, hanem az idegszálaink is. Ez a feszültség ugyanolyan érzést generálhat a nézőben, mint amikor egy jól sikerült, ijesztgetős horrorfilmet lát. A Kötéltánc tetőpontja ráadásul nem kevesebb, mint 40 percen keresztül tart, így bőven van időnk leizzadni és sokkot kapni. Az IMAX technikának köszönhetően páratlan élményben lesz részünk, mi nézők is együtt egyensúlyozunk Petit-vel, alig merünk egy pillantást vetni a 400 méteres mélységbe, annyira elszédülünk, megborzongunk és ámulunk is egyszerre. Aki tériszonyos, garantáltan e film közben is érezni fogja annak minden tünetét saját magán – ezt tapasztalatból is állíthatom. Ráadásul azok a hírek sem tűntek túlzásnak, amik a közönség rosszulléteiről szóltak.

Ez a térhatás minden eddigi képzeletünket felülmúlja és egyértelmű igazolást is ad annak, hogy miért érdemes moziba járni. Tisztában vagyunk vele, hogy Joseph Gordon-Levitt csak zöld háttér előtt mászkál és nem 400 méter magasban, viszont ebből mit sem érzünk. A rendező a mai trendeknek megfelelően úgy mozgatja a kamerát, hogy minél több és látványosabb szemszögből mutassa be a nagy produkciót. Hasonló mestermunka, mint a korszakalkotónak számító Gravitáció, hiszen az is beleringatta a nézőt a fikció valóságába és elfeledtette, hogy az egész mű egy digitálisan megteremtett környezetben játszódik. A különbség csupán annyi, hogy a Kötéltánc esetében az utcai emberek és az akrobata perspektíváját is egyaránt láthatjuk, így még inkább kirajzolódik a tér mélysége és magassága. Pár héttel korábban mutatták be az Everest című filmet, amely hasonló szemszögből próbálta kihasználni a 3D adta lehetőségeket, viszont az egyértelműen a hegy dominanciájára, nagyságának hangsúlyozására épült és háttérben maradt maga az ember. Így kevésbé sikerült a két nézőpont ütköztetése, nem volt annyira meghökkentő a térhatás, mint a Kötéltánc esetében. Mindez nem von le az Everest értékéből, aki látta, el tudja képzelni, hogy ha ez a film az úgymond „kevésbé látványos film”, akkor micsoda téreffektusok lehetnek ebben a felhőkarcolós műben.

Zemeckis igazi bravúrt hajtott végre, hiszen az eddig sosem látott impozáns effektek mégsem kapnak főszerepet, hanem mindössze kiteljesítik az életrajzi történetet. Ez az alkotás kalapot emel az attrakció nagysága előtt és tiszteletre méltó megemlékezésben részesíti a World Trade Centert. Gyakran mondják, hogy Petit mutatványa szerettette meg New York lakosságával az addig visszataszítónak tartott tornyokat. Keserédes érzésekkel távozunk a moziból, hiszen a film végén mi is búcsút veszünk a WTC-től és tudatosul bennünk, hogy többé már senki sem láthatja mindezt a valóságban.

Kötéltánc (The Walk)

amerikai filmdráma 120 perc, 2015 (12)

Rendező: Robert Zemeckis

Főszereplők: Joseph Gordon-Levitt, Sir Ben Kingsley

A cikk eredeti megjelenése

James Bond immár 53 éve bukkan fel a mozivásznon és még mindig tud meglepetést okozni. Előző kalandja, amely a Skyfall címet viseli, minden idők legsikeresebb 007-es filmjévé nőtte ki magát, így még soha nem vártuk annyira a folytatását, mint most. Lássuk, mennyire váltja be a hozzáfűzött reményeket kedvenc titkos ügynökünk 24. akciója.

Lassan már 10 éve is annak, hogy kihirdették Pierce Brosnan utódját, óriási port kavarva a választással. Ugyanis Daniel Craig első ránézésre teljesen alkalmatlannak tűnt a szerep megformálására. Első Bond filmje, a Casino Royale elég meghökkentőre sikerült abból a szempontból, hogy a 007-es itt már nem egy szuperkütyükkel játszadozó bájgúnár volt, hanem egy öltönybe bújtatott, kissé arrogáns és brutális szuperkém. Bond története a Craig nevével fémjelzett filmekben visszanyúlt a múltba, hogy azt lezárhassa, a jövőt pedig megalapozza. Modern, friss és önreflexív alkotások ezek, melyek a 21. század képére formálták a világ leghíresebb titkos ügynökét. Ennek a korszaknak a kicsúcsosodása a 2012-ben bemutatott Skyfall, ami minden nézettségi rekordot megdöntött és rendkívül magasra helyezte azt a bizonyos lécet. A legújabb részben, a Spectre-ben nem változott az alkotó gárda és csapat összetétele, ráadásul minden idők legdrágább és leghosszabb Bond filmje címet is kiérdemelte látatlanban, így akár borítékolhatnánk, hogy minden adott a sikerhez.

A történet ott folytatódik, hogy a 007-es egy szupertitkos megbízást kap, és eközben hamar kivilágosodik előtte, hogy az élete elmúlt 9 évét megkeserítő események összefüggenek. A Rómán, Marokkón, Ausztrián és Londonon átívelő versenyfutásban egy olyan ellenséggel kezd megküzdenie, akihez több köze van, mint sejtette volna. A 148 perces film hű elődeihez, mivel minden kötelező elemet felhasznál (sok verekedés és lövöldözés, autós üldözés, robbantgatás, Bond elfogása és megkínzása), illetve felhangzik kedvenc mondatunk is, miszerint „A nevem Bond. James Bond” és a vodka martinit még mindig rázva, nem keverve issza a 007-es. Már amennyiben megkapja, mivel a Craig-érához igazodva a humor nagyrészt arra éleződik ki, hogy Bond őskövület ebben a modern világban, így azon rendkívül meglepődik, amikor egy bárban egyáltalán nem szolgálnak fel alkoholt, hanem egészséges vitaminshake-et javasolnak helyette. Mégis igazolást nyernek Bond eszközei és világfelfogása, hiszen az úgymond „legprimitívebb” eszközök és ötletek bizonyulnak a leghasznosabb segítségnek. Ebből a szempontból különösen érdekes a mű azon mellékszála, amely a 00-ás részleg megszüntetésével foglalkozik, aminek az adna indokoltságot, hogy egy globálisan hozzáférhető számítógép-alap létrehozásával már feleslegessé válna a terepmunka. A film tanulsága alapján azonban nincsen az a számítógép vagy rendszer, ami versenyezhetne a személyes kontaktus hatalmával.

Annak ellenére, hogy a Spectre tökéletesen illeszkedik az újévezred modern felfogású 007-es filmjeinek sorába, mégis illene rá a hangulat és atmoszféra alapján az a kifejezés is, hogy „régi vágású”. A mű azzal az erőteljes felütéssel kezdődik, hogy „a halottak élnek” és maga a cím is magyarra fordítva annyit tesz, hogy „kísértet”. Ezen epizód nagy meglepetése, hogy visszatér egy olyan (halottnak hitt) főgonosz, akivel már Sean Connery és Roger Moore is megküzdött, nem kevesebb, mint 7 mozi keretében: az emblematikus, sebhelyes arcú, fehér perzsamacskát simogató Ernst Stavro Blofeld. A megalomániás, pszichopata, minden félelmünk megtestesítője és a világot romba dönteni kívánó ember megformálója ezúttal a kétszeres Oscar-díjas osztrák színész, Christoph Waltz. Ő most az ügyeletes antagonista Hollywoodban, jóformán csak negatív, kissé vagy nagyon elmebeteg karakterek bőrében mutatkozik meg – és teszi mindezt zseniális módon például Quentin Tarantino műveiben. Azonban nagy bánatunkra a Spectre legfájóbb pontja Waltz-hoz kötődik, aki ebben a szerepben láthatóan szenved, az izgalmas felvezetés után hamar ellaposodik a karakter és sótlanná válik. Valószínűleg a forgatókönyvben kell keresni a hibát, hogy nem adtak ennek a remek színésznek egy Hans Lada (Becstelen Brigantyk) kaliberű figurát, akitől még most is a hideg futkos a hátunkon, hacsak visszagondolunk rá. A Spectre-ben csak néhány tőle megszokott manírt villant, az újdonság ereje teljesen elmarad. Illetve még azt is hozzátenném, hogy ugyanez a csapat képes volt a Skyfallban egy olyan gonosz karaktert megalkotni, akitől szintén megáll az ütő bennünk, akárhányszor eszünkbe jut: a szőke Javier Bardem által alakított Raoul Silvát. Pedig állítom, hogy Waltz még nála is tehetségesebb színész, így kifejezetten fájó pont, hogy most nem ugrotta meg azt a bizonyos lécet – sem magához, sem elődjéhez képest.

Ellenben Daniel Craig továbbra is minden idők legjobb James Bondja. Habár sokan még mindig az ellenkezőjét állítják a 2006-os Casino Royale óta. Szimpátia ide vagy oda, vitathatatlan, hogy Craig immár teljesen egybeforrt a karakterrel, a rutin pedig nem ment a teljesítménye kárára, hanem éppen ellenkezőleg. Játékában egyetlen hibát sem találni, ráadásul igen jól állt neki, hogy a Spectre-ben több lehetőséget kapott a karakter humoros oldalának bemutatására és jóformán minden poénja legalább egy kis mosolyt csalt a nézők arcára. Jelenleg eltérő hírek vannak azzal kapcsolatban, hogy elvállalja-e még a következő filmet vagy sem – reméljük, hogy igen, mert nagyon hiányozna és még tippelni sem tudnék, ki pótolhatná. Bárhogy is lesz, a Spectre utolsó jelenete igazán stílusosra sikeredett: egy emlékezetes búcsúnak is elmenne, de akár folytatásért is kiálthat.

Összességében szinte csak negatív kritikát fogalmaznak meg a Spectre-rel kapcsolatban. Azonban ne dőljünk be ezeknek: a legnagyobb probléma, hogy sokan a Skyfallhoz hasonlítják, nem pedig önmagában tekintenek rá. Igaz, hogy ez a film erőteljesen visszautal a korábbi három epizódra és nélkülük nem állna meg a saját lábán – mindazonáltal kár lenne nem megemlíteni azt, hogy talán ebben a részben a leggyönyörűbb az operatőri munka, mennyire szép és klasszikus a kivitelezése. A betétdal és az alatta futó képsorok nagyszerűen tükrözik az egész filmet: a dalnál már hallottunk jobbat, viszont a hozzárendelt animáció izgalmas és igényes volt. A Spectre valóban nem robbant akkorát, mint a Skyfall, mégsincs miért szégyenkeznie. Sose ilyen rosszat…

007 Spectre – A Fantom visszatér (Spectre)

amerikai-angol akcióthriller, 148 perc, 2015 (16)

Főszereplők: Daniel Craig, Cristoph Waltz, Ralph Fiennes, Léa Seydoux, Monica Belucci

Rendező: Sam Mendes

A cikk eredeti megjelenése