Clint Eastwood nevét színészként ismertük meg, viszont az immár 86 éves világsztár rendezőként munkálkodik az utóbbi 1-2 évtizedben. Minden munkáján felismerhető kézjegye: olyan átélhető és megdöbbentő filmeket készít, amelyek reprezentálják azt a néha már elveszettnek hitt mítoszt, hogy mit is jelent valójában amerikainak lenni. Legújabb alkotása, a Sully, tökéletesen illeszkedik ebbe az életműbe.

Eastwood az elmúlt évek munkássága alapján valószínűleg azon dolgozik, hogy az általa tespedtnek és közönyösnek tartott fiatalgenerációt felrázza. Ezt olyan valós személyek életének bemutatásán keresztül ábrázolja, akik rengeteget tettek azért, hogy hazájukat felvirágoztassák és terjesszék az általuk fontosnak tartott értékeket: Nelson Mandela (Invictus – A legyőzhetetlen), J. Edgar Hoover (J. Edgar) és Chris Kyle (Amerikai mesterlövész) is olyan karakterei a történelemnek, akik mindenüket feláldozzák nemzetükért. A direktor legújabb főhősének egy igazi bravúrt végrehajtó pilótát választott.

Talán még emlékszünk rá, hiszen a világsajtót is bejárta az a szenzáció, hogy 2009. január 15-én egy repülőgép kényszerleszállást hajtott végre New York szívében a Hudson folyón – ráadásul mindenki ép bőrrel megúszta a katasztrófát. Kicsit bővebben úgy mesélhetnénk el a történteket, – amelyet a filmet megnézve többször is átélhetünk – hogy az US Airways 1549-es járata alig indult el New York LaGuardia repülőteréről, amikor egy sereg kanadai vadlúdba repült bele és mindkét hajtóműve leállt. A reptérre visszamanőverezni a pilóta helyzetértékelése alapján lehetetlennek bizonyult, így két lehetőséggel került szembe: vagy rázuhan Manhattanre (2001. 09. 11 után újraértelmezve), vagy leteszi a folyóra a gépet. A vízen való landolás nem első precedens lett volna, de különösen veszélyes művelet, mivel a gép nem szokta sértetlenül átvészelni az ilyen szituációt, és ezzel arányosan az életben maradási esélyek sem túl magasak. Mindennek ellenére Sully bravúros irányítással úgy landolt a Hudson-re, hogy a fedélzeten tartózkodó 150 utas és ötfős személyzet teljes létszámban túlélte. Az egész esemény az ütközéstől a leszállásig 208 másodpercig tartott. Ennyi idő alatt kellett mindent mérlegelni.

A filmbeli dráma abból bontakozik ki, hogy egy poszttraumás stressztől és médiafelhajtástól szenvedő, becsületes pilótát látunk, aki szakmailag és morálisan is pellengérre állítanak: a vizsgáló bizottság szimulációi alapján a kapitány két repteret is elérhetett volna, így felelőtlenül kockáztatta 155 utasa életét és feleslegesen tett tönkre egy méregdrága repülőgépet. A Sully azt boncolgatja, hogy egy hőssel vagy egy gondatlan kapitánnyal állunk-e szemben. Nyilván sejteni lehet, hogy végül melyik irányba billen a mérleg – mindennek ellenére nagyon érdekes, hogy Eastwood mennyire szikár és letisztult stílusban mutatja be mindezt. Persze előjön benne néhány jelenet erejéig, hogy mi teszi a kisembert és Amerikát naggyá – viszont szerencsére nem szájbarágósan és irritálóan tálalva, mint azt már oly sok hazafiasnak szánt hollywoodi produkcióban láttuk.

Annak ellenére, hogy nemcsak a végkifejletet sejtjük, de alapjában véve az egész sztorit ismerjük, mégis végig feszült marad a film. A rendező nagyszerű érzékkel váltogatja az idősíkokat, tökéletes párhuzamban láthatjuk az idegtépő tárgyalási jeleneteket, az önmagát marcangoló pilóta szenvedéseit és a kényszerleszállás lélegzetelállító pillanatait újra és újra – több szemszögből a cselekmény alakulásához illeszkedően. Maga a baleset bemutatása felejthetetlen élmény a nézők számára: a külső felvételek, a pilótafülkében tapintható feszültség, a személyzet higgadtsága, az utasok rémülete, a repülésirányítók igyekezete, mind-mind élettel teliek, hiteles atmoszférát teremtenek.A mindössze 24 perc alatt lezajlott mentés megjelenítése is hasonlóan profi, a képek tempósak – és talán eddig bele sem gondoltunk abba, hogy mekkora dráma lehetett az utasok számára túlélni egy repülőgép katasztrófát, majd azzal szembesülni, hogy a januári fagyos időben kénytelenek a jeges és zavaros Hudson folyóba „menekülni.” Ha máshonnan nem is, de a Titanic kapcsán biztosan emlékszünk rá, mennyi ideig lehet életben maradni ennyire hideg vízben. A Sully tökéletesen átélhetővé teszi és szemléletesen bemutatja, mekkora sokk alatt állhattak akkor a túlélők, amire ki így, ki úgy reagált.

Ha egy minden szempontból megbízható, becsületes és a szakmáját a legmagasabb szinten gyakorló alakot kell életre kelteni, akkor minden bizonnyal Tom Hanks arca villan be a hollywoodi sztárok keresőprogramjában – hiszen szinte minden ilyen karaktert ő játszik el. Ebben a szerepében kicsit öregíteni kellett (ősz hajjal, bajusszal, táskás szemmel láthatjuk), viszont nála jobbat tényleg nem lehetett volna találni ennek a rendkívül fegyelmezett és tisztességes pilótának a megformálására. Hanks pályafutása során másodszor játszik kapitányt (Phillips kapitány) és egy sor életrajzi filmben szerepelt már (pl. Kémek hídja, Charlie Wilson háborúja). Clint Eastwood szintén ezen a vonalon mozog, zsinórban ez a negyedik ilyen témakörű rendezése, úgyhogy nagy találkozás volt kettejüké, hiszen a Sully az első alkalom, amikor közös munkára adták fejüket – és remélhetően nem is az utolsó.

Végeredményben maga a film meglepően izgalmas, átjön belőle egy kicsit a nemzeti heroizmus és pár szeptember 11-i áthallás is (az amerikai bemutató is 2016. szeptember 11-én volt). ClintEastwood mostani alkotásában újfent egy olyan amerikait mutatott be, akit az tett naggyá, hogy nem csinált mást, csak pontosan azt tette, amit kellett. Se többet, se kevesebbet. Eastwood víziója szerint ez Amerika – vagy ennek kellene lennie.

Sully – Csoda a Hudson folyón (Sully)

amerikai életrajzi dráma, 96 perc, 2016 (12)

Főszereplők: Tom Hanks, Aaron Eckhart

Rendező: Clint Eastwood

Forgalmazó: InterCom

A cikk eredeti megjelenése: 2017. 01. 15. www.nembulvar.hu

Kulisszatitkok

„Élő személyt játszani mindig zavarbeejtő feladat – mesélte Tom Hanks. – Az ember akárhogy igyekezzen is, sosem fog pontosan ugyanúgy kinézni, ugyanúgy beszélni, mint a modell. Persze megpróbálhatja ellesni a gesztusait, a mimikáját és hasonlókat, de fontosabb, hogy megragadjon valamit az egyéniségéből, a személyes kisugárzásából.” Clint Eastwodd legújabb filmjével kapcsolatban következzen néhány érdekesség és háttérinformáció.

2009. január 15-én több mint 1200 önkéntes és hét komp dolgozott a 1549. járat utasainak és személyzetének mentésén, miután egy repülőgép kényszerleszállást hajtott végre a Hudson folyón. New York java megmozdult. 24 percig tartott. „Nem vagyok repülési szakember – mondtaa főszerepet játszó Tom Hanks –, de abban biztos vagyok, hogy egy ilyen manővert kevesen tudtak volna végrehajtani. A kapitány soha nem tartotta magát hősnek. Nagyon is gyakorlatias ember volt, aki felmérte a lehetőségeket, és azután megtette, ami tőle telt. Döntött, és a döntésének megfizette az árát.”„Számomra ez az igazi dráma – tette hozzá a rendező, ClintEastwood. – Valaki megment egy csomó életet, és aztán jön egy bizottság, és megkérdőjelezi a döntését.”

A történet kimunkálásakor az alkotók személyes élményei is felszínre kerültek. „21 éves koromban a Haditengerészet gépén utaztam Seattle-ből Alamedába – mesélte Eastwood. – Viharba kerültünk, és a nyílt óceánon landoltunk, jó pár kilométerre a parttól.” „Clint részletesen leírta nekünk az egészet – vette át a szót Tim Moore producer. – A gép hátsó része vízbe merült, és gyorsan süllyedt; ők kimásztak, és a jéghideg óceánban úszva mentették az életük. Nem állítom, hogy Clintemiatt az emlék miatt választotta ezt a sztorit, de biztos, hogy szerepet játszott a döntésében.”

„Az összes lehetőség közül ez volt a legkevésbé rossz – állította az 1549. járat kapitánya Chesley Sullenberger, aki az A320-as súlyos hajtóműhibája után pillanatok alatt felmérte, hogy a New Jersey és a manhattani West Side között hömpölygő Hudson kínálja a legjobb leszállópályát. – Egész New Yorkban nem akadt olyan terület, amely elég hosszú, elég széles, vagy elég száraz lett volna egy utasszállító repülőgép biztonságos landolásához.” A kapitány ma már történelmi távlatban látja az akkori eseményeket. „Nyugtalan világban éltünk, néhány évvel a 9/11 traumája után, a közel-keleti háború és a gazdasági válság kellős közepén… mindenki ideges, feszült volt. Ami Manhattanben történt, reményt adott az embereknek.”

„Amikor a főszereplőn gondolkodtunk, Clintnek azonnal Tom Hanks jutott eszébe – mesélte Allyn Stewart producer. – Sully figurájában megvan az a szimpatikus hétköznapiság, amit Jimmy Stewart tudott olyan csodásan megjeleníteni. Erről beszélgettünk Clinttel, és oda lyukadtunk ki, hogy a maiak közül csak egy színész képes erre: Tom Hanks.” „De éppen akkor fejezett be egy filmet, és azt hittük, úgysem vállalná – mondja a rendező. – A forgatókönyv szerencsére meggyőzte.” Hanks valóban pihenést tervezett, mert az utóbbi néhány éve folyamatos munkával telt. De Sully karakterét túl izgalmasnak találta, és vonzotta a lehetőség, hogy életében először Eastwooddal dolgozhat. A forgatáson nem csak tehetségével és munkabírásával, hanem elnyűhetetlen kedélyével is lenyűgözte a stábot. „Remek humora van, nagyon sokszor megnevette a stábot – mesélte Eastwood. – Még a legcudarabb körülmények között, szakadó esőben, bőrig ázva is volt kedve viccelni.” Sullenberger hatalmas megtiszteltetésnek tekintette, hogy Tom Hanks alakítja a filmben. „Tudtam róla, hogy nagy átalakuló – emlékezett vissza a kapitány. – De amikor megpillantottam jelmezben, őszre festett hajjal, mégis elállt a lélegzetem.”

A forgatás előtt mindkét színész hosszú órákat töltött repülés-szimulátorban. Elkísérte őket Sullenberger kapitány és a rendező is, aki közben filmezett, hogy Hanksék utólag visszanézhessék magukat. „A szimulátor hatalmas segítség volt – mondta Hanks. – Minden ugyanolyan benne, mint egy valódi pilótafülkében, a fizikai hatások is ugyanolyanok. Nem kell semmit elképzelni, ott van minden az ember körül. Egészen döbbenetes volt szembesülni vele, hogy Sullyra és Skilesre mennyi inger zúdult az alatt az iszonyúan sűrű néhány perc alatt, milyen sokfelé kellett figyelniük, és milyen hatalmas nyomás alatt kellett létfontosságú döntéseket meghozniuk.”

„Egy tűzoltótól, rendőrtől, katonától, pilótától mindenki elvárja, hogy a nehéz helyzetekben hősiesen viselkedjen – fejtegette Hanks. – Számomra az a hős, aki a bajban nem magára gondol, hanem másokért cselekszik. Sully ezt tette: nem esett pánikba, hanem végezte a munkáját. Néhány másodperc alatt iszonyatos mennyiségű információt kellett feldolgoznia, és előszednie minden tudását, több évtizedes tapasztalatát. Nem ért megrémülni, mert dolga volt: meg kellett mentenie 155 embert.” Sully kapitány máshová helyezi a hangsúlyt: „Ez közös munka volt, amiben mindenki a maga akaratából vett részt. Tettük a dolgunkat, ki a levegőben, ki a vízen és szárazföldön, ennek köszönhető, hogy mindenki túlélte. Ez az, amiért örökké emlékezni fogunk erre a napra; ez az, amire büszkék lehetünk, és amit érdemes megünnepelni.”

„Ez a film arról szól – összegezte Eastwood –, hogy amikor rosszra fordulnak a dolgok, vannak emberek, olyanok, mint Sullenberger kapitány, akik hajlandók akár az életüket is kockára tenni, hogy segítsen másokon. Amikor minden reménytelennek látszik, rájuk számíthatunk. A címben az ő neve áll, de ez a név mindannyiunk jobbik énjét jelképezi.”

Megfigyelhető tendencia, hogy minden évben kijön legalább egy olyan tinidráma, amely napjaink fiatal generációjának akar szájbarágósan közvetíteni bizonyos értékeket. Általában a tinédzserek odavannak az ilyen filmekért, az idősebbek viszont már kritikusabb szemmel figyelik ezeket az alkotásokat.

Amikor tinilány voltam, akkor robbant be (avagy ütközött jéghegynek) a Titanic. Emlékszem, hogy a korosztályból minden lánynak ez a film és persze Leonardo DiCaprio volt a kedvence. Szerintem minden felnövekvő generáció átélte, hogy volt egy meghatározó moziélmény, amire a mai napig is tisztán emlékszik, olyan hatással volt rá. Ennek megfelelően minden évben jönnek olyan produkciók, amelyek az éppen aktuális fiatalságot kívánják megszólítani. Idén ez a mű a JojoMoyes bestsellere alapján készült Mielőtt megismertelek.

A film főszereplője Lou (Emilia Clarke), aki váratlanul munkanélkülivé válik és a kényszer vezeti odáig, hogy egy balesetben teljesen lebénult fiatal férfi, Will (Sam Claflin) mellé szegődjön afféle társalkodónak, kisegítő ápolónak. A nézőkön kívül senki nem számít arra, hogy a két fiatal egymásba szeret – ám Lou hamarosan megtudja, hogy a tolószékbe kényszerült férfi nem kívánja ilyen körülmények között leélni életét és eutanáziára készül. Főhősnőnk pedig minden erejével azon van, hogy megakadályozza ebben.

Annak ellenére, hogy elég drámainak hangzik a leírtak alapján a sztori, valójában inkább vidám hangvételű. Lou karaktere szerint csodabogár: nagyon színes, kicsit ügyetlen, de mindenképpen szerethető, tipikusan az a személy, aki akarva, akaratlanul mindig jókedvre deríti környezetét. Ha valami pozitívumot említhetek a film kapcsán, az lenne, hogy egyrészt Lou alakját nagyszerűen álmodták meg a film készítői, másrészt, hogy a két főszereplő között láthatóan jó volt az összhang. Viszont ez sem sokat segít az összképen, ugyanis Emilia Clarke meglepően rosszul és tehetségtelenül játszik: úgy fest, mintha a Barátok köztből szalajtották volna és egyre inkább idegesítő grimaszokkal próbálja bemutatni érzéseit.

Ami még kifejezetten irritáló, hogy a történet váza gyakorlatilag ugyanaz, mint a nagyszerű francia filmé, az Életrevalóké. Persze kicsit másak az életkörülmények, de a sztori gyanúsan hasonló, jócskán lebutítva és összenyálazva: barátság helyett itt szerelem szövődik két teljesen különböző ember között, akik valószínűleg sohasem találkoztak volna, ha az életük nem vesz váratlan fordulatot. Összességében végtelenül egyszerű, klisét klisére halmozó romantikus film, amely egyértelműen a néző könnyeire utazik. A mozi soraiban szinte csak és kizárólag fiatal lányok ültek, viszont láthatóan nagy hatást gyakorolt rájuk mind az ábrázolt érzelmi dráma, mind a férfi főszereplő minden mozzanata.

A Mielőtt megismertelek vegyes érzéseket vált ki az emberből, tele van ellentmondással. Alapjában véve habkönnyű alkotás, ám a befejezése meglepően borongós. A férfi főhős betegsége miatt nem tudja korábbi, hedonista életét élni (aminek az értékrendjét bizonyos fokig maga a mű is elítéli), ezért nem akarja tovább folytatni és a saját halálát szervezi meg. A film az életet és a fiatalságot ünnepli, ennek ellenére az eutanázia kérdését feszegeti. Kicsit olyannak hat, mint egy vita indító írás, mert az alapgondolat valóban érdekes diskurzust vet fel, de a megvalósítás és az indokok rendkívül bárgyúra sikeredtek. Az egész sztori és az ábrázolt kapcsolatrendszer teljesen élet idegennek hat, viszont a feszegetett témakör nagyon is emberközeli és valóságos. Az egyetlen meglepetés számomra a befejezés volt, az adott egy adag gondolkodni valót és amiatt éreztem úgy, hogy mégis érdemes volt megnézni. Az már viszont más kérdés, hogy a fiatal célközönségnek milyen értékeket közvetít az alkotás. Szerintem inkább nézzék meg a Titanicot.

Mielőtt megismertelek (Me Before You)

amerikai dráma, 110 perc, 2016 (16)

Főszereplők: Emilia Clarke, Sam Claflin

Rendező: Thea Sharrock

Forgalmazó: Fórum Hungary

A cikk eredeti megjelenése: 2017. 01. 15. www.nembulvar.hu

263 éve ezen a napon született Francisco Goya, akit a korszak legnagyobb festőjének tartanak. Sokoldalúsága, egyedisége és egyénisége egyaránt megmutatkozott életművében.

1746. március 30-án Francisco José de Goya y Lucientes néven látta meg a napvilágot Zaragoza tartományban, Fuendetodosban. Gyermekkorát e településen töltötte illetve Zaragozában. Goya iskolaévei alatt szoros barátságot kötött Martin Zapaterrel, akivel évtizedekig levelezett, így bő anyagot szolgáltatott a későbbi életrajzíróknak.

Goya soha nem tanult iskolában festeni, bár többször is próbálkozott. Először 1763-ban majd három évvel később is felvételért folyamodott a Spanyol Királyi Akadémiához, de mindkét alkalommal elutasították. Művészi indulása kifejezetten lassúnak mondható, mivel első sikerét csak 1771-ben érte el, méghozzá Itáliában. Egy Párma városában rendezett festészeti versenyen második helyezést ért el.

Ez évben visszatért szülőhazájába és freskókat készített. Ezután gobelinkartonokon kezdett dolgozni a Santa Barbara-i Királyi Kárpitszövő Manufaktúra számára Madridban és az általa tervezett faliszőnyegek a királyi kastélyokban kaptak helyet. Elismerték tehetségét, mivel a Madridi Akadémia tagjává választották, majd 1789-től királyi festő lett. Az uralkodót és családját több ízben lefestette.

1792-ben egy titokzatos betegségen esett át, amelynek következménye, hogy teljes mértékben elvesztette hallását. A mai orvosok azon a véleményen vannak, hogy a festékben lévő ólomtól kapott mérgezést és ez okozta süketségét. Nem meglepő, hogy visszahúzódóvá vált és élete végén művészi világa kifejezetten elkomorodott. Képei félelmetesen gazdag képzelőerőről tanúskodnak, drámai témákat jelenítenek meg sötét színekkel. Ezek az úgynevezett „fekete festmények” gyakran őrülteket, betegeket vagy fantasztikus alakokat ábrázolnak. E képeket saját korában nem értékelték túl sokra,

1798-ban készült művészetének egyik csúcspontja, a San Antonio de la Florida-remetekápolna kisfestése. A freskókban egyesült a barokk lendület, nagyvonalúság a rokokó kecsességével. Goya két legismertebb festménye a Meztelen Maya és a Felöltözött Maya is ekkoriban keletkezett. Előbbi 1797 és 1800, utóbbi 1800 és 1805 között készült. A két festmény ugyanazt az asszonyt ábrázolja ugyanabban a pózban, ruhában és anélkül. Először a meztelen változat készült el, amivel nagy felháborodást keltett. A spanyol társaság követelte, hogy öltöztesse fel a nőt, de Goya inkább festett róla egy újabb képet immár ruhában. A korbeli spanyol festészetben tabunak számított az akttéma, így Goyát az inkvizíció is utolérte. Szerencséjére nem kapott büntetést, de jelezték neki, hogy odafigyelnek rá.

Goya 1824-ben Bordeaux-ban telepedett le és négy évvel később (1828. április 16-án) itt halt meg. Földi maradványait csak 1901-ben szállították haza Spanyolországba. Sokáig nem ismerték el hazáján kívül, pedig egyike a legsokoldalúbb és legegyénibb művészeknek. Goya azt mondta, hogy három tanítója volt: a természet, Velázquez és Rembrandt. Ő lett a modern festészet egyik atyja, akitől ihletet merítettek az impresszionisták és az expresszionisták is.

A cikk eredeti megjelenése: 2009. 03. 30. www.nembulvar.hu

Woody Allen életében 2015 a kerek számok éve, hiszen nemrég töltötte be 80. életévét és ennyi idő alatt már 45 filmet készített. Lássuk csak, hogyan illeszthető ebbe a lenyűgöző pályafutásba a most debütáló Abszurd alak!

Woody Allen munkásságáról kijelenthető, hogy vannak rendkívül jól sikerült filmjei és vannak olyanok is, amik inkább csak átlagosak. Ha csak az elmúlt éveket vesszük alapul: a Blue Jasmine és az Éjfélkor Párizsban osztatlan sikert aratott a kritikusok és nézők körében, azonban azért készült közben egy teljesen érdektelen Káprázatos holdvilág, vagy egy elég unalmas Rómának szeretettel is. Mindent összevéve nem árulunk el nagy titkot azzal, hogy Woody Allen tulajdonképpen ugyanazokat a történeteket forgatja le újra és újra – és ahogy kedvenc témái, úgy állandósított karakterei is ismerősek. Az Abszurd alak cselekményét tekintve leginkább a Match Pointtal és Bűnök és vétkekkel tart kapcsolatot. Emellett a Vicky Cristina Barcelona frissessége és a Blue Jasmine komolysága keveredik benne, de az ezt megelőző, Káprázatos holdvilág című munkájának folytatásaként, vagy még inkább variációjaként is nézhetjük a filmet. Tehát, minden benne van, amit megszokhattunk – de valószínűleg mégis akad benne valami olyan, amit eddig nem láttunk.

A morális válság, és annak feldolgozása egyáltalán nem új téma, sem az irodalomban, sem a filmben, sem Woody Allen munkásságában. Nagyon sok krimi vagy bűnügyi történet a gyilkolás motivációjának alaposabb meg- vagy kimagyarázásával marad adós – és ezért nagyszerű Woody Allen új filmje. Egyszerűen, mégis alaposan építi fel a címbéli „irracionális” embert, olyannyira, hogy maga a bűntett szinte nem is lesz érdekes. Nem annyira a bűnhődés filmje ez, sem a bűné, hanem az ezekről való gondolkodásé. Dosztojevszkij és Nietzsche óta nem nagyon lehet újat mondani az egzisztencializmusról, bűnről és bűnhődésről - az Abszurd alak azonban mégis tesz erre egy kísérletet. „Elfelejtettem, miért érdemes élni” – Woody Allen ezzel a kijelentéssel kezdi el fejtegetni az alapdilemmát. A konklúzió pedig kissé meghökkentő, mivel a rendező odáig merészkedik, hogy a radikális tettek teszik boldoggá az embert, mindaz, amivel a komfortzónánkon kívülre lépünk. Az Abszurd alak főhősének esetében egy idegen ember megölése szükséges ahhoz, hogy visszatérjen az életbe. Összességében a film üzenete annyi,hogy hiába keresünk életcélt a munka, a család vagy a szerelem terén (vagy bárhol, ahol a társadalom szerint meg kellene találnunk azt), igazából teljesen kiszámíthatatlan.

Amennyiben Joaquin Phoenix neve kapcsán csak a Gladiátor velejéig romlott, taszítóan vonzó Commodus-a jut eszünkbe, akkor bizony tátva marad a szánk, amikor meglátjuk. Phoenix telitalálat erre a szerepre (habár valószínűleg a világon bármilyen szerepet el tudna játszani). Viszont különösen értékes benne, hogy olyan színészről van szó, aki egyazon karaktertípuson belül be tudja mutatni az emberi szépség és gyatraság teljes spektrumát. Egy pocakos, középkorú tanárból válik pszichopata gyilkossá, ráadásul úgy, hogy végig látjuk még benne a depis professzort is. A főhősnő, Emma Stone viszont nem sok újat mutat, ismét ugyanazt a szerepet játssza, mint mindig. Ha egymás mellé tennénk az Abszurd alakot, a Birdmant vagy az Őrült, dilis szerelmet, nem sok különbséget fedeznénk fel az általa megformált figurák között.

Az Abszurd alakban a befejezése a legfurcsább: hirtelen, mint egy villámcsapás, egyszerre csak vége szakad. De olyan váratlanul, hogy az embernek köpni-nyelni nincs ideje, és ha valami igazán abszurd az egészben, akkor az az utolsó jelenet. Minden kétséget kizáróan a film szórakoztató, de inkább csak az ironizálás szintjén, leginkább egy szimpla fekete komédia lett belőle, a mélyebb gondolatok helyett. Mindenesetre filozofálgatásban nagyszerű munka ez, mivel egyszerre könnyed és mégis súlyos darab, egyszerűségében is üdít és gondolkodásra késztet. Joaquin Phoenix és Woody Allen rajongóknak biztosan óriási élmény lesz – a többiek pedig emésztgethetik egy darabig ezt az abszurd művet.

Abszurd alak (Irrational Man)

amerikai vígjáték, 96 perc, 2015 (16)

Rendező: Woody Allen

Főszereplők: Joaquin Phoenix, Emma Stone

Forgalmazó: Freeman Film

A cikk eredeti megjelenése: 2015. 12. 11. www.nembulvar.hu

Skócia többek között a páratlan szépségű, vadregényes tájairól ismert. Ám a meredek sziklákkal tarkított tengerpart, a feketevizű, mély tavak és Dél-Skócia hirtelen-zöld lankái közül is kiemelkedik a Glencoe-völgy, amely leírhatatlan látványban részesíti látogatóit.

A Glencoe-völgy a skót Felföld dél-nyugati részén található, amelyet a Glasgow-ból Inverness-be tartó A82-es főút szel át. A Glencoe-t Skócia egyik leggyönyörűbb völgyének nevezik, amely felejthetetlen élményekkel gazdagíthatja a világ bármely pontjáról érkező kirándulókat. A nagyjából ezer méter magas hegyek páratlan földtani képződménynek bizonyulnak: a meredek hegyoldalak apró repedéseiben számtalan kis patakocska és vízesés keletkezett. A völgy klímája is meghatározó tényező egyediségét tekintve: a tipikusan skót időjárás itt valóban tipikusnak nevezhető. A hűvös és szeles idő gyakran esővel párosul, ám a helyenként szakadozó felhőzeten áttörő napfény felülmúlhatatlan látványt nyújt.

A legszerencsésebb abban az időszakban ellátogatni a völgybe, amikor éves szinten a legmagasabb a napsütéses órák száma. Ilyen idő esetén a völgy elhelyezkedése lehetővé teszi, hogy bizonyos pontjairól nézelődve saját szemünkkel gyönyörködhessünk a napsugarakban. A „mennyország kapuja”, az „angyalok eljövetele” – ezen kifejezéseket is bátran lehet használni a lenyűgöző jelenség szemléltetésére. A látvány magyarázata abban áll, hogy a völgyet egy vékonyabb felhőréteg borítja, amely helyenként szakadozni kezd. Mindez egy sötétebb helyről szemlélve úgy fest, mintha a világosság vékony napsugarak formájában áttörne a felhőzeten és akár egy egész hegyet is fényárba borítana.

Amennyiben mégis arra vetemedne a kiránduló, hogy megáll a völgyben a tájban gyönyörködni, számolnia kell némi kellemetlenséggel is a hegyvidéki klíma velejárójaként. Igaz, hogy a skótok nem skót-módra alakították ki az út melletti megállókat a leglátványosabb helyeknél, viszont a kisméretű hegyvidéki legyekből álló felhők csípős élményben részesítik az arra utazókat. Ráadásul elkerülhetetlen, hogy az autóba is belekeveredjen néhány példány hűséges útitárs gyanánt.

Mindez természetesen eltörpül a mesés látvány mellett, amit a völgy nyújt. Amennyiben nem vagyunk olyan szerencsések, hogy elcsípjünk egy „angyalok eljöveteléhez” fogható élményt, akkor is egy rendkívüli szépségű, vadregényes tájat láthatunk nagy hegyekkel, meredek sziklafalakkal, hegyi tavakkal, patakocskákkal és vízesésekkel. A szeles időjárásnak és a gyorsan vándorló felhőknek köszönhetően a fényviszonyok is igen változónak bizonyulnak. A völgyön áthaladva napközben szürkületi fényben is utazhatunk egy kiadós záporral övezve, pár perccel később akár száraz időben és napsütésben. Itt az ember az egyik pillanatban megláthatja a mennyország kapuját, a másikban pedig a világ végén érezheti magát. Tulajdonképpen a kettő nincs is olyan messze egymástól, különösképpen a Glencoe-völgyben nem.

A cikk eredeti megjelenése: 2012. 09. 12. www.nembulvar.hu

A finnekről köztudott, hogy egy azon nyelvcsaládhoz tartozunk, a fagyos Skandináviában élnek, szaunáznak, vodkát isznak, sok rénszarvasuk van és náluk lakik a Mikulás. Vajon ezek a megállapítások mennyire tükrözik a finn valóságot?

A finnugor nyelvrokonságról alkotott elméletek nemcsak hazánkban ismertek, hanem Finnországban is. A finnek kitörő lelkesedéssel fogadják a magyar turistákat, akik jelentős arányban látogatnak el a balti országba. A nagyobb városok utcáin járva könnyedén megütheti fülünket magyar szó, sőt magyar rendszámú autóra is felfigyelhetünk – ráadásul a magyar és finn rendszámok mindössze az országjelzésben térnek el. Viszont a nyelvrokonság közel sem jelenti azt, hogy megértjük a finnek beszédét, az egyszerűség kedvéért inkább angolul tanácsos próbálkozni, amelyet szinte mindenki beszél az országban.

Finnországban mindössze ötmillió ember él, ám területileg a hatodik legnagyobb ország Európában. Ennek következtében a vidéki emberek akár több kilométeres távolságra is lakhatnak egymástól a zord Lappföldön, ami a postaszolgálat szempontjából nem előnyös. Finn megoldás szerint még a városokban sincsenek a házaknál postaládák, hanem az utca végén – vidéken pedig olyan kereszteződésnél, ami több házhoz akár gyalogosan közlekedve is elérhető távolságban van.

Vajon mennyire bizonyulnak helytállónak az elviselhetetlen hideg időjárásról kreált elképzelések? A globális felmelegedés és az éghajlat-változások Skandináviát is érintik. Télen mínusz harminc fok is elképzelhető, ám a finn nyárban akár plusz harminc is. A 2011-es nyári szezonban soha nem látott kánikula jellemezte az országot, igazi strandidő volt: július végén a Balti-tenger partközelben a 25 fokot is elérte.

Finnországban télen-nyáron, mindennap szaunáznak. A nagyobb területen elhelyezkedő faházakban akár több szauna is helyet kap, de a legkisebb méretű lakásokban is található legalább egyszemélyes kiadás. Viszont ki gondolná, hogy egy kiadós szauna után a legszívesebben fagylaltot fogyasztanak? Pedig ez a legkedveltebb édességük, amelyet számtalan ízvariációban árusítanak. Emellett szeretik az áfonyából készíthető édességeket is (pitéket, lepényeket, tortákat), mivel ez a gyümölcs náluk is megterem és könnyedén szedhető az erdőkben. Amennyiben nem desszertről van szó, a finnek tengeri halakat, csirkét és rénszarvast fogyasztanak köret gyanánt különböző salátákkal. Viszont tévhitnek bizonyul a finneket a vodkafogyasztással összefüggésbe hozni: a legnépszerűbb alkoholos italuk az almabor, vodkát pedig inkább csak exportálni szoktak.

A finnek általánosságban csendes és zárkózott emberek, akik törekednek az egészséges életmódra. A napi szaunázás mellé valamilyen sportot is beiktatnak: nyáron kocognak, golfoznak, teniszeznek, tollaslabdáznak, úsznak és télen síelnek. Továbbá elengedhetetlen kelléke a finn házaknak valamilyen háziállat: legnépszerűbb kutyafaj náluk a tacskó – amit még nyáron sem tartanak a kertben, hanem sétáltatják.

A cikk eredeti megjelenése: 2012. 09. 12. www.nembulvar.hu

Mit érdemes megnézni Londonban egy hosszúhétvégén? Milyen praktikákkal lehet zökkenőmentessé tenni városnéző körutunkat? Lássuk csak mit is rejt a Tower környéke!

London belvárosában gyalogosan is bejárható távolságokon belül csoportosulnak a látnivalók, így nem árt előre megtervezni, hogy melyik nap melyik városrészt szeretnénk megnézni. London belvárosának keleti részén található a Tower, Tower Bridge, Globe Színház, Tate Modern, Millenium Bridge, Szent Pál Székesegyház. London másik kihagyhatatlan városrészéhez is könnyen eljuthatunk metróval, az imént említett nevezetességek szinte mindegyikénél található metróállomás. Mi a Towerhill-nél kezdjük körutunkat!

A Towerhill megálló jóformán a híres vagy inkább hírhedt Tower-nél található. A királyok híres lakhelye vagy börtöne, kivégzések színhelye kihagyhatatlan helyszínéül szolgál a történelem szerelmeseinek. VIII. Henrik nyomdokain lépkedve megcsodálhatjuk a hírhedt uralkodó páncélját, a róla készült legismertebb festményt és számtalan egyéb különlegességet a brit történelemből. A Towerben egy egész délelőttöt is eltölthetünk, nagyjából 17 fontos belépővel kell számolni. A vár mellett helyezkedik el London egy jelképe, a híres felnyitható híd, a Tower Bridge. A hídon áthaladva csaknem félúton található egy kávézó és egy kiállítás is. A Temzén áthaladva érdekes kontraszt bontakozik ki előttünk, mivel a Tower környékén modern irodaházak és daruk meredeznek a magasba és pontosan a várral szemben látható egy jelenleg még nem befejezett piramis alakú üvegpalota.

A Temze partján tovább sétálva a sok-sok modern épület közül egyszer csak előbukkan Shakespeare színháza, a Globe. A színházban található kiállításra 14 font a belépő, viszont esténként akár előadásokat is megtekinthetünk, ha előre foglalunk jegyet. A Globe mellett helyezkedik el a Tate Modern képtár, amely kívülről úgy néz ki, mint egy gyárépület. A modern festmények és műtárgyak megtekintése ingyenes mindenki számára. Pontosan itt találhatjuk meg a Millenium Bridge-et, amely egy 2000-ben átadott gyalogos függőhíd – ismerős lehet akár filmekből is: például a Bridget Jones című angol vígjátékból, amiben főhősnő minden reggel büszkén átvonul vagy Harry Potter és a félvér herceg elejéről, amikor is felrobbantották. A Millenium Bridge-et nem sokkal átadása után lezárták, mert a járókelők erős imbolygást érzékeltek rajta, végül 2002-ben nyitották meg újra.

A Millenium Bridge-ről tisztán látható a Szent Pál Székesegyház homlokzata. A St. Paul Cathedral Európa ötödik legnagyobb temploma és a kupoláját csak a vatikáni Szent Péter Bazilika körözi le, ahonnan gyönyörű kilátás nyílik a városra. E katedrálisban tartották például Károly herceg és Lady Diana esküvői szertartását, Lord Nelson sírja pedig a székesegyház kriptájában található. A belépő ára 16 font, amelyért cserébe páratlan látványban részesülhetnek a turisták, megtekintésének kihagyása nem ajánlott egy londoni kirándulás során.

Ezennel pedig londoni utazásunk végére értünk, pontosan ennyi fért bele egy hosszúhétvégébe. Valójában sok mindent láttunk, de talán mégsem eleget. Akit magával ragad London atmoszférája, mindig szomorúan búcsúzik és akárhányszor visszamenne. London ezer arca mindig tud újat mutatni és annyi lehetőség kínálkozik, hogy talán sosem lehet végigjárni mindent. Második londoni utazásom után is támadt egy olyan visszatérő hiányérzetem, aminek orvoslása nem állt módomban: ugyanis eddig egyszer sem kellett használnom az esernyőmet. Véleményem szerint csak rosszindulatú pletyka a londoni mindig esős időjárás hangsúlyozása – bár szívesen próbát tennék még egyszer-kétszer, hátha csak nekem volt eddig túlzott szerencsém.

A cikk eredeti megjelenése: 2012. 09. 16. www.nembulvar.hu

Mit érdemes megnézni Londonban egy hosszúhétvégén? Milyen praktikákkal lehet zökkenőmentessé tenni városnéző körutunkat? Lássuk csak mit is rejt a Westminster környéke!

London belvárosában gyalogosan is bejárható távolságokon belül csoportosulnak a látnivalók, így nem árt előre megtervezni, hogy melyik nap melyik városrészt szeretnénk megnézni. London belvárosának nyugati részén a következő dolgok várnak ránk: Baker Street, Madame Tussauds, Hyde Park, Oxford Street, Marble Arch, Picadilly Circus, Buckingham Palota, St. James Park, Westminster Abbey, Big Ben, Parlament, Aquarium, London Eye, Downing Street, Trafalgar Square, National Gallery. Egy jól megtervezett körséta keretében akár gyalogosan is megjárható az összes imént említett nevezetesség érintése egy nap alatt. Viszont arra már nyilván nem elég ez az idő, hogy mindenhová be is nézzen az ember. Tehát vegyük csak sorra, hol és mit láthatunk!

London belvárosa a metróhálózat által könnyedén megközelíthető, tehát a szállásunk környékén minden bizonnyal találni fogunk egy olyan vonalat, amely a fent említett nevezetességek egyikének közelében tesz ki minket. A Baker Street állomás több szempontból is hasznos: egyrészt itt található az az utca és ház, amelyben Sherlock Holmes élt és jelenleg egy múzeum emlékezik meg a híres nyomozóról, másrészt nagyjából egy perc sétára van innen a Madame Tussauds, amely az egyik legnépszerűbb látványosság Londonban (és az egyik legdrágább is, a belépők 22 fonttól kezdődnek a látogatás időpontjától függően). A viaszfigurákat tartalmazó múzeumba ajánlott előzetesen lefoglalni a jegyet az interneten. Ez esetben nagyjából negyed óra várakozás után beléphetünk, foglalás nélkül akár órákat is sorban állhatunk. Az óriási tömeg kissé rombolja az élményt: ha közös fényképet szeretnénk készíteni kedvenc színészeinkkel, énekeseinkkel, sportolókkal, történelmi személyekkel, művészekkel, királyokkal, akkor nagy valószínűséggel sorban kell állnunk és határozott lépéssel odapattanni a kiválasztott híresség mellé. A viaszfigurák mellett egy élő színészekkel működő sorozatgyilkos-részleg is működik, ahol a kis csoportokban érkező látogatókat riogatják a sötét labirintusrendszerben. Illetve egy kisvasúton ülve London történetével is megismerkedhetünk. A Madame Tussauds kihagyhatatlan része a londoni kirándulásnak.

Innen délre található a Hyde Park, aminek körbejárása jóformán egy egész délutános program. Szép idő esetén a londoni fiatalok előszeretettel járnak napozni és kikapcsolódni ide. A Hyde Park észak-keleti sarkán található a Marble Arch emlékmű, amely egy diadalív. Innen kezdődik az Oxford Street, amelyet akár úgy is fordíthatnánk magyar nyelvre, hogy London Váci utcája. Ha azonban nem vásárlásra vágyunk, akkor a Hyde Park dél-keleti sarka felé vegyük az irányt: onnan pár perc sétára található a Buckingham Palota és a St. James Park. Az őrségváltás rendkívül népszerű a turisták körében, minden nap 11:30-tól tekinthető meg. Továbbá a szemfüles kirándulók azt is megtudhatják, hogy otthon tartózkodik-e a Királynő, ha a palota zászlóját figyelik. Felhúzott lobog esetén igen a válasz.

A Buckingham Palotától nagyjából negyedórás sétával juthatunk el a Westminster Abbey-ig, ahol számtalan királyt koronáztak meg, temettek el és híres frigyek köttettek. Az óriási apátságba 16 font a belépő, amelyért cserébe a lenyűgöző templom mellett olyan emberek sírhelyeit is megtekinthetjük mint Sir Isaac Newton, Charles Darwin vagy Cromwell Olivér. A Westminster Abbey-nél már saját szemünkkel is láthatjuk a Big Bent és mellette a parlamentet. Ha áthaladunk a Big Ben melletti Westminster Bridge-en, akkor hamar odaérhetünk az Aquarium-hoz majd a London Eye-hoz. Előbbiben ötven akváriumban, nagyjából két millió liternyi vízben folyók, tavak és óceánok élővilágát csodálhatjuk meg, például negyven cápafaj vagy pingvinek is találhatók itt. Utóbbi pedig Európa legnagyobb óriáskereke, amely 140 méter magasságba repíti a turistákat és kb. fél óra alatt ér körbe. Mindkét helyre ajánlott szintén az előzetes internetes jegyfoglalás és kb. 20 font körüli belépő-árakkal számolhatunk itt is.

Amennyiben a Big Bennél nem a híd felé kanyarodunk, hanem a Whitehall Street felé, akkor kívülről megtekinthetjük a brit miniszterelnök lakhelyét a Downing Street nevű keresztutcában, ezután pedig egyenesen a Trafalgar Square-be torkollik utunk. A lenyűgöző teret szökőkutak tarkítják és Nelson admirális óriási obeliszkje. Itt található a National Gallery is, ahová ingyenes a belépés, viszont olyan híres festők műveit láthatjuk mint Leonardo, Van Gogh, Picasso, Monet, Manet, Renoir, Delacroix, Velázquez, Rembrandt, Caravaggio vagy Goya.

Innen pedig csak pár percre van a Picadilly Circus, amely több metróvonal találkozási pontja és hasznos a hazaúthoz, vagy másik irányban a Soho található, ahol számtalan pubot vagy színházat fedezhetünk fel - kinek mihez van kedve és ereje.

A cikk eredeti megjelenése: 2012. 09. 16. www.nembulvar.hu

A horvát tengerpart közkedvelt célpont a magyar turisták részéről, ráadásul egyre több európai országból látogatnak a páratlan szépségű, kristálytiszta vizű és lenyűgözően kék színű Adriához. Következzen egy kis kedvcsináló és pár praktikus tanács!

A horvát tengerpart két nagyobb egységre tagolható: Északon található Isztria, Délen Dalmácia. A dalmát partvidék a magyar határtól messzebb esik, mint Isztria, kocsival Letenyétől kb. 6-7 óra utazással érhetünk oda autópályán (ami elég drága). A Zadar és Split között rész természeti adottságairól elmondható, hogy a sok sziget révén nincs nyílttenger (hacsak nem olyan szigeten nyaralunk) és kevés helyen találhatunk homokos strandot (pl. Biogradban), általában a kavicsos jellemző. (Horvát tengerparti utazáshoz mindenképpen érdemes olyan papucsot vagy cipőt is csomagolni, amelyben kavicsos strandon is tudunk fürödni.) A tájkép kevésbé látványos mint Délebbre, viszont itt is találhatunk gyöngyszemeket: pl. a Krka Nemzeti Parkban vízesés lábánál lehet fürdeni. Sibenik csodaszép sikátorai is kedvelt turistalátványosságként szolgálnak, akárcsak Trogir óvárosa – ahol megtekinthetjük Trau várát, ahová IV.Béla menekült a tatárjárás idején.

A Kastel-riviéra Trogir és Split között helyezkedik el. Az egymás mellett helyezkedő hét Kastel nevű település (Stafilic, Novi, Stari, Luksic, Kambelovac, Gomolica, Sucurac) jóformán összeér és végig kiépült strand várja az idelátogatókat, van ahol hófehér kavicsokkal. A környék központja egyértelműen a közel 200 ezer lakosú Split. Itt megtekinthetjük Diocletianus császár palotáját és csavaroghatunk az olasz stílusú sikátorokban vagy az óriási pálmákkal tűzdelt tengerparti sétányon.

Split és Dubrovnik között már vadabb tájkép fogadja az arrafelé utazókat: kopár sziklák jellemzik a partvidéket. A Splittől 20 kilométerre található Omis közkedvelt üdülőhely. Nemcsak páratlan szépségű a környezete és a hegyekből lezúduló folyótorkolati része, hanem homokos tengerpartja van. Azonban azt is figyelembe kell venni, hogy a torkolat révén kicsit hűvösebb itt a tenger, mint a környék többi településén.

Omistól Délre kezdődik a Makarskai riviéra. Az odautazóknak mindenképpen azzal kell számolni, hogy akár autópályáról, akár főútról érkeznek, komoly hegyterepi utak várnak rájuk, hajtűkanyarokkal és nagy szintkülönbségekkel. A tengerpartra levezető, településeken belüli utakon pedig gyakran kevés hely van két autónak, így rendkívül higgadt és koncentrált vezetést igényel a sofőrtől. Tériszonyosoknak pedig kifejezetten elkerülendő ez a partszakasz.

Horvátországba számtalan internetes oldalon foglalhatunk szállást vagy utazási irodákon keresztül. Ha szigeten szeretnénk szállást foglalni, számítani kell rá, hogy drágábbak az élelmiszerek és korlátozott lehet a vízfogyasztás. Dalmáciában fontos szempont, hogy sziklás, kavicsos vagy homokos-e a strand, illetve a szállás milyen messze van a tengerparttól, van-e parkolási lehetőség vagy wifi. Mert, amennyiben az utóbbiakat nem tüntetik fel, biztosan nincs is. Dél Dalmáciában az is fontos szempont, hogy milyen úton juthatunk el a szállásra, mivel a meredek hegyoldali utcákon egy gyengébb motorú benzines autóval nem biztos, hogy fel tudunk menni. A horvátok kedves és vendégszerető emberek, azonban csak a forgalmas helyeken beszélnek angolul, a szálláson nem feltétlenül kell ezzel számolni – inkább a német nyelvtudás a jellemző. A horvátok rendkívül vallásos emberek, így nem kell meglepődni, ha vasárnap reggel az egész vendéglátó személyzet elvonul a templomba. Esténként pedig gyakran összegyűlnek a barátok és focimezekbe öltözve, sörözgetve drukkolják végig az éppen aktuális meccset. Az árszínvonal hasonló mint Magyarországon – a szállások, a benzin és az élelmiszerek árát tekintve is. Horvátország uniós tagságának köszönhetően egyre több multi telepedik meg náluk (pl. a nagyobb városokban van Lidl), de az ismeretlenül hangzó Studenac, Tommy vagy Konzum boltokban is akadnak magyar szemnek is ismerős márkájú termékek.

Dalmáciába mindenképpen érdemes elmenni, mert gyönyörű a tengerpart. A sziklás szakaszok pedig egyszerűen lenyűgözőek. Amíg az ember mindezt saját szemével nem látta, el sem hiszi, hogy létezik ennyire kék és ennyire tiszta tenger.

A cikk eredeti megjelenése: 2013. 10. 06. www.nembulvar.hu

"Határtalan magányában az író megpróbálja megmagyarázni a felfoghatatlant"- ma lenne 109 éves e sorok szerzője, John Steinbeck.

John Ernst Steinbeck 1902. február 27-én a kaliforniai Salinas-völgyben született, német és ír családok leszármazottja volt. Nagyapját Johann Adolf Großsteinbecknek hívták, a család az Egyesült Államokba való kivándorlását követően rövidítette nevét Steinbeck-re. John mellett a családban három lánygyermek volt, így a kisfiú nagy szeretetben nevelkedett. Édesapja a monterey-i megyei kincstárnok címet viselte, édesanyja tanítónő volt. Steinbeck nyaranta egy óriási farmon dolgozott, több száz vándormunkással egyetemben. Itt figyelte meg a munkás élet kemény aspektusait, és egyúttal az emberi természet sötét oldalait. Bejárta az egész Salinas-völgyet: a környező mezőket, erdőket, farmokat; mindez hátteréül szolgált legtöbb novellájának.

Steinbeck 1925-ig látogatta a stanfordi egyetemet, ahol tengerbiológiát tanult. Hogy meg tudjon élni, különböző munkákat vállalt: volt útépítő, gyapotszedő, fedélzeti munkás, gyümölcsszedő, tanyai napszámos, áruházi eladó, cukorgyári munkás, pénzbeszedő, ácssegéd stb. Végül diploma nélkül távozott az egyetemről egyenesen New Yorkba, ahol újságírói munkát vállalt, és írói pályafutásról ábrándozott. A világvárosban viszont Steinbeck írásai nem találtak kiadóra, így visszatért Kaliforniába, ahol munkát kapott, mint ezermester egy tóparti üdülőben. Közben folytatta az írást. Első regénye, Egy marék arany nem hozta meg a várt eredményt. 1931 és 1933 között Steinbeck több novellát írt, amelyek történetei mind Kaliforniához kapcsolódnak.

Első kritikai győzelmét a Kedves csirkefogók című regényével szerezte, amiért megkapta a California Commonwealth Club aranyérmét. Sikerei csúcsára az Egerek és emberek megírása utána jutott.  Először mint egy hosszabb novellát írta meg, majd színdarabbá dolgozta át. 1939-ben adták ki az Érik a gyümölcs című regényét.  Mielőtt megírta volna, egy ideig együtt élt dolgozott az oklahomai földművelő munkásokkal, hogy hitelt adjon történetének. Az Érik a gyümölcs 1940-ben Pulitzer-díjat nyert.

A második világháborúban Steinbeck mint haditudósító szolgált, és küldte a híreket a New York Herald Tribune számára. (Jegyzeteit ezekről az időkről 1958-ban adta ki Volt egyszer egy háború címmel.) 1948-ban a Szovjetunióba utazott Robert Capa fotográfussal. Az utat "Egy orosz napló" című kötetben foglalta össze, Capa fényképeivel illusztrálva. Ugyanebben az évben Steinbecket beválasztották az Amerikai Művészeti Akadémia tagjai közé.

1952-ben jelent meg Édentől keletre című regénye, amely a jó és a rossz szembeállítása két család történetének keretében. Steinbeck a könyvet két fiának szánta, emlékeztetőül a családi hagyományokra. Az író ezt a regényét tartotta élete fő művének. Itt szakított azzal a felfogással, hogy a gonoszság forrása a társadalmi igazságtalanság, és azt az emberi pszichében fedezi fel.

1960-ban Steinbeck vett egy kis teherautót, átalakíttatta lakókocsivá, elnevezte Rocinante-nek, és Charley-val, hűséges uszkár kutyájával nekiindult Amerikának. Az eredmény Utazások Charley-val volt. Ebben a helyenként komikus, időnként melankólikus hangú könyvben leírta, mi mindent látott a két tenger között, míg végül visszatért Long Island-i otthonába. Az író második házasságából született idősebbik fia, Thomas szerint apja utazásának oka az volt, hogy tudta, nemsokára meg fog halni, és még utoljára látni akarta hazáját. Fia csodálkozott azon, hogy mostoha anyja (Steinbeck harmadik felesége) megengedte, hogy az író útra keljen, amikor beteg szíve bármelyik napon felmondhatta volna a szolgálatot.

1962-ben Steinbeck megkapta az irodalmi Nobel-díjat „...realisztikus és nagy képzelőerejű írásaiért, melyek szimpatizáló humorral és éles társadalmi meglátással párosulnak.” Steinbeck nem érezte jogosnak a megtiszteltetést, a díj átvételénél a következőt mondta: "… Az író arra van hivatva, hogy előremozdítsa az emberi szív és szellem nagyszerűségét, hogy képes legyen nagylelkűséget találni a vereségben, hogy megtalálja a bátorságot, az együttérzést, és a szeretetet. A gyengeség és a kétségbeesés véget nem érő harcában ezek a tulajdonságok a reménynek és a nehézségek leküzdésének fényes zászlajai. Az az író, aki nem hisz abban, hogy az ember tökéletesíthető, nem szentelheti magát az írói hivatásnak, nem igényelhet magának helyet az irodalomban."

1964 szeptemberében Steinbecket Lyndon B. Johnson amerikai elnök megjutalmazta az amerikai szabadságéremmel. 1967-ben egy folyóirat megkérte Steinbecket, hogy utazzon Vietnamba és küldjön riportot a háborúról, ahol mindkét fia szolgálatot teljesített. Amikor Steinbeck a harcmezőn meglátogatta egyik fiát, megengedték neki, hogy géppisztollyal őrt állhasson, míg fia több más katonatársával pihenni próbált.

"Gyakori tapasztalat, hogy az este nehéznek talált probléma reggelre megoldódik, miután az álom-manók elvégezték rajta a munkájukat" – mondta Steinbeck , aki 1968. december 20-án halt meg szívinfarktusban, New Yorkban. Kívánsága szerint hamvait a családi sírhelybe helyezték a Salinas-völgybe. "Steinbeck helye az irodalomban biztosítva van. Élni fog számtalan író munkájában, mindazokéban, akik megtanulták tőle, hogyan kell az elfelejtett embereket felejthetetlenül bemutatni." – írta halálakor egy kritikusa.

A cikk eredeti megjelenése: 2011. 02. 27. www.nembulvar.hu

Kétség kívül a francia irodalom egyik vezéregyénisége a kétszázhét éve ezen a napon született Victor Hugo. Költő, regény- és drámaíró volt egyszemélyben, de rajzolással és politikával is foglalkozott.

1802. február 26-án a franciaországi Besançonban látta meg a napvilágot Victor Hugo. Ősei apai ágon földművesek és iparosok, anyai ágon tengerészek és ügyvédek voltak. Édesapja Napóleon seregében tábornokként szolgált és a család mindenhová elkísérte. Így Hugonak már egészen fiatal korában rálátása volt a korabeli történelmi eseményekre. Már ifjúként tudatában volt rendkívüli tehetségének, így célirányosan képeztette magát és megismerkedett nagy elődei művészetével. Abban a líceumban tanult, ahol előtte Molière és Voltaire is elmélyedt az irodalomtudomány rejtelmeiben.

Hugo állítólag mindennap megírt száz sor verset vagy húsz oldal prózát. Sokak számára nem ismert, hogy majdnem olyan képzett volt a vizuális művészetekben is, mint az irodalomban, mivel több mint négyezer rajzot készített élete során. Versei és drámái révén viszont hamar ismertté vált. Első színházi bemutatkozása példátlan botránnyal kezdődött,  mert a nézőtéren összeverekedett a közönség haladó és maradi része.

A kor divatja szerint regényírással is próbálkozott. Első könyve az Izlandi Han címet viselte, amely egy rémregény és a fantasztikus történet keretein belül saját szerelmét is megörökítette. A mű akkora sikert aratott, hogy kitüntetést és kétezer frankos díjat is kapott érte. 1831-ben jelent meg egyik legismertebb regénye, A párizsi Notre-Dame, amely még Hugo életében világszerte népszerűvé vált. A mű az izgalmas cselekményen túl életre kelti a középkori Párizst és olyan társadalom kritikát fogalmaz meg, ami a szerző korában is aktuális volt.

A párizsi Notre-Dame sikere arra sarkallta Hugot, hogy ne írjon egy darabig újabb regényt, inkább élvezze ki ennek sikerét és a drámaírásra összpontosítson. Erre más oka is volt még: egyrészt a politikai és társadalmi nézeteit ilyen formában tudta leginkább kifejteni, másrészt szerepeket akart írni a nem éppen tehetséges Juliette Drouet színésznő számára, aki haláláig Hugo hűséges társa maradt. Ekkortájt keletkezett A király mulat című drámája, amit betiltottak és csak Giuseppe Verdi Rigolettojának szövegkönyveként került színpadra.

Már az 1830-as évek végén elkezdte Hugo politikai tevékenységét és harcolt a halálbüntetés ellen illetve a börtönöket emberségesebbé szerette volna tenni. Az 1848-as párizsi forradalom idején az alkotmányozó és törvényhozó nemzetgyűlésben is részt vett, ahol a szegények érdekeit képviselte és a szociális problémák megoldására törekedett.

1851-től emigrációba kényszerült. Először Brüsszelben telepedett le majd két Franciaországhoz közel eső angol fennhatóság alatt lévő szigeten, Jerseyn és Guerneseyn. Száműzetésében verseket kezdett írni. Egyik alkotásában megfogalmazta akkori életérzését, miszerint “az ember nem élhet kenyér nélkül, de haza nélkül sem.” Már az 1840-es évek közepén belekezdett A nyomor című munkájába, de a végleges változat 1862-re készült el A nyomorultak néven. Ebben a műben minden korábbi álmát meg tudta valósítani: sikerült az emberiség útját akarta bemutatnia több aspektusból, mivel A nyomorultakban van történelemi vonatkozás (waterlooi csatától az 1832-es felkelésig), filozófia (megbánás és megtisztulás), szociológia (az elnyomott nép) és lírai vallomás is (gyermekkori élmények alapján).

1870-ben visszatért Párizsba és újabb politikai közszereplést vállalt, de ismét emigrációba kényszerült. Ezúttal Brüsszel után Luxemburgba költözött. Felesége halála után nemsokkal két fiát is elvesztette. Majd 1873-ban véglegesen visszatért Párizsba, ahol szenátorrá választották. 1878-ban agyérgörcsöt kapott és utána még hét évig viaskodott a halállal. Azt még megélte, hogy nyolcvanadik születésnapja alkalmából utcát nevezzenek el róla. 1885. május 22-én hosszas szenvedés után halt meg és a nemzet nagyjainak kijáró temetésben részesült. Holttestét saját kérése szerint a szegények kocsija vitte a Diadalívtől a Panthéonba.

Hol az óceánhoz hasonlították, hol a Himalájához. Még ellenfelei is a meghökkentő nagyságot vették tudomásul egyéniségében, életművében. Ahogy nemzedékenként egyre növekedett az olvasóközönség, egyre nagyobb példányszámokban keresték műveit. Manapság az egykor népszerű Hugo-drámákból keveset szoktak játszani, de ahogy mit sem avul legszebb verseivel Victor Hugo, a költő, úgy nem avul, sőt egyre népszerűbbé válik Victor Hugo, a regényíró.

A cikk eredeti megjelenése: 2009. 02. 26. www.nembulvar.hu

Lewis Carroll olyan író, költő és matematikus volt egy személyben, aki a mesevilágban egy legendát teremtett, bár megítélése a mai napig megosztja a tudósokat.

Az író 1832. január 27-én született az angol Daresburyben Charles Lutwidge Dodgson néven. Írói álneve játék a szavakkal, mivel a Lewis a Lutwidge, a Carrol pedig a Charles latin formájának angolosított változata. Negyven évig tanár volt Oxfordban, s egyike az elsőknek, akik George Boole után matematikai logikával foglalkoztak. Eredeti ötlete volt az a sajátos képesség, hogy valaki bármikor átléphet a tükör egyik oldaláról a másikra Alig múlt el 30 éves, mikor megjelent az Alice Csodaországban (Alice´s Adventures in Wonderland), pár évvel később pedig annak a folytatása, az Alice Tükörországban (Through the Looking-Glass). Ez a két mű tette sikeressé, az egyébként nagyon sokoldalú személyiséget. 

Meséinek logikája valójában közelebb áll a játékelmélethez vagy az imaginárius számok elméletéhez, mint a gyermeki közvetlenséghez. Nevét azonban gyermekregénye, a rendkívül népszerű, több mint 40 nyelvre lefordított Alice Csodaországban tette halhatatlanná. A könyv 1865-ben jelent meg. A legenda szerint maga Viktória királynő is el volt bűvölve a kíváncsi Alice bátor helytállásától a különös szabályokkal és szereplőkkel telezsúfolt Csodaországban, s arra kérte a szerzőt, hogy következő művét is mutassa be neki. Carroll eleget is tett a kérésnek, ám az uralkodónő elé járulva legújabb, a differenciálegyenletekről szóló opusát nyújtotta át.

Carroll költőként is ugyanolyan fontos helyet tölt be az irodalomban, mint íróként. Pár évvel a nagysikerű Alice-könyvek megjelenése után 1876-ban jelent meg a Snarkvadászat (The Hunting of the Snark) majd a Gruffacsór (Jabberwocky). Az említett műveket a gyermekirodalom klasszikusaként tartják számon.  

Lewis Carroll ellen rengeteg vádat hoztak fel az elmúlt évek során különböző kutatók. Habár műveinek népszerűsége máig töretlen, az életét kutató tudósok véleménye megoszlik. Az egyik csoport pedofíliával és drogfogyasztással vádolja. A másik csoport viszont egy visszahúzódó, erősen dadogó, szinte unalmas embernek tartja. Szeretett fényképezni, kora egyik legtehetségesebb fotósának tartották. Nagyon sokszor készített képeket kislányokról, az egyik legkedveltebb fotóalanya Alice Liddell volt, aki az Alice-regények ihletője.

Carroll 1898. január 14-én halt meg Guildfordban. A pletykák és különböző állítások ellenére is Lewis Carroll az irodalom egyik legnépszerűbb és legfontosabb szerzője. Műveit csaknem a világ minden nyelvére lefordították.

A cikk eredeti megjelenése: 2012. 01. 22. www.nembulvar.hu

Hatvanöt éve hunyt el Franklin Delano Roosevelt, akit a történelem során eddig a legtöbbször (négyszer) választottak amerikai elnöknek.

Franklin Delano Roosevelt 1882. január 30-án született Hyde Park-ban, New York államban. Apja, James Roosevelt, és anyja, Sara Ann Delano, mindketten tehetős New York állambeli családok tagjai voltak, amelyek francia és holland ősökkel bírtak. Franklin volt az egyetlen gyermekük. Anyai nagyapja, Warren Delano (a Mayflower egyik utasának Richard Warrennek leszármazottja) a kínai ópiumkereskedelemből szerezte vagyonát.

Roosevelt a Harvard egyetemen jogot, történelmet, angol irodalmat tanult, és erősen hatott rá Theodore Roosevelt (1901-1909 között republikánus elnök), akinek unokahúgát, Eleanor Rooseveltet 1905-ben vette feleségül. Néhány évig egy New York-i ügyvédi irodában dolgozott, 1910-től demokrata jelöltként New York állam szenátora lett, főleg a vidéki farmerek érdekeit képviselte. 1911-től Woodrow Wilson elnöki törekvéseit támogatta, 1913-tól tengerészeti miniszterhelyettes volt a Wilson-kormányban. Az amerikai flottát a világ élvonalába emelte, az I. világháborúban szervezőkészségével tűnt ki.

Roosevelt 1921-ben gyermekparalízist kapott és járóképtelenné vált, de ezt hosszú ideig titkolták, beszédeit állványnak támaszkodva, állva mondta. Ereje és optimizmusa nem tört meg, ebben sokat segített felesége, aki képviselte őt, s a közvélemény hangulatáról is tájékoztatta.

Roosevelt az Egyesült Államok 32. elnöke, első és egyben egyetlen elnökként négyszer jelöltette magát sikeresen az USA legmagasabb tisztségére (1932-1945). Az USA legkimagaslóbb, de egyben legvitatottabb politikusai közé tartozott. A liberálisok által félistenként tisztelve, a konzervatívok által a gonosz megtestesüléseként elutasítva mind kül-, mind belpolitikailag nehéz időkben kormányozta az Egyesült Államokat. Sokak szerint ha a háború nem tört volna ki, vagy nem ő lett volna akkor az elnök, abban az esetben is az USA egyik legkiemelkedőbb politikusaként kellene emlegetnünk. A gazdasági világválság bénító körülményei között lett elnök, és sikerült talpra állítania országát. A világgazdasági válságon a „New Deal” programjával lett úrrá. A japán, olasz és német diktatúrák elleni küzdelemben megfordította az USA elszigetelődéspárti közvéleményét, s Nagy-Britannia és a Szovjetunió oldalán belépett a második világháborúba 1941. december 7-én a Pearl Harbort ért japán támadás után.

Ettől fogva Roosevelt tántoríthatatlanul küzdött a tengelyhatalmak ellen. Belátta, hogy bár az USA-t inkább ők fenyegették, a japánok gazdasági gyengeségük miatt nem képesek egyedül a győzelemre. Éppen ezért Európát tekintette az elsődleges harctérnek, és feltétel nélkül támogatta Hitler és szövetségesei minden ellenfelét. Roosevelt javaslatára deklarálták a szövetségesek a feltétel nélküli megadás elvét, egyesek szerint ez a háború indokolatlan elhúzódását eredményezte. Rossz egészségi állapota ellenére határtalan munkabírással vett részt a háborús ügyek intézésében, mint az Egyesült Államok fegyveres erőinek főparancsnoka.

Néhány héttel a második világháború európai befejezése előtt Georgia szövetségi államban, Warm Springs üdülőhelyen agyvérzésben meghalt Franklin Delano Roosevelt 1945. április 12-én. Utóda az addigi alelnök, Harry S. Truman lett.

A cikk eredeti megjelenése: 2010. 01. 30. www.nembulvar.hu

Henri Beyle egyes források szerint százhetven álnéven publikált, de egy német kisváros neve alapján felvett Stendhal-lal vonult be a köztudatba. Szerette magát milánói olasznak mondani, holott egy ízig-vérig francia család leszármazottja volt. Irodalommal csak negyven éves kora környékén kezdett el foglalkozni.

1783. január 23-án született Grenoble-ban Henri Beyle egy jómódú polgári családba. Édesapja ügyvéd volt, de fiával igazán sosem értették meg egymást. Édesanyját hét esztendős korában elvesztette, amit nagy tragédiaként élt meg, hiszen egyetlen támasza volt. Ezután nagyapjában lelt szövetségesre, aki pártolta unokája lázadó természetét. Segítségével tizenhat évesen elhagyhatta otthonát és Napóleon mellé szegődött katonának. A császár kíséretében jutott el először Itáliába ami életének minden szempontból meghatározó helyszínévé vált.

Napóelon bukása után Milánó városát választotta új otthonául. A festői környezet pedig felpezsdítette írói vénáját. Elkezdett fordítani, útirajzokat készíteni olasz városokról, novellákat és életrajzokat írni (például Napóleonét), de ez időben egy nagy lélektani tanulmánya is napvilágot látott A szerelemről címmel. Viszont mindez csak ujjgyakorlat volt a későbbiekhez képest.

1827-ben jelent meg első regénye, az Armance. Három évvel később írta meg a Vörös és Feketét, ami nagyjából egy időben jelent meg Puskin Anyeginjével és Vörösmarty Csongor és Tündéjével. A mű alaptörténete valóságos, egy újságban olvasott gyilkossági esetet vett át és színezett ki. A Vörös és fekete műfaja lélektani karrierregény: Julien Sorel pályafutását ismerhetjük meg belőle. Stendhal volt az első író, aki ennyire szemléletesen és mélyrehatóan megformált egy irodalmi alakot. Stendhal azt állította, hogy írás előtt mindig a törvénykönyvet szokta olvasgatni, hogy megfogalmazása kellően rideggé váljon. Tulajdonképpen ötvözte a kor két nagy stílusirányzatát: a romantikát és a realizmust.

Ezután még két regényt írt: a Vörös és fehért és a Pármai kolostort. Művei mindig megjelentek, de saját korában senki sem vette észre nagyságukat, az 1880-as évekig egyetlen kritika sem említette őket. Stendhal legjobb barátjának, Prosper Merimée-nek az mondta, úgy számítja, hogy negyven esztendőnek kell eltelnie halála után, s akkor végre felfedezik. Jóslata szinte naptári pontossággal bekövetkezett. Hirtelen észrevették, felismerték, elismerték és azóta minden újabb nemzedék egyre jobban kedveli, napjainkban is a legolvasottabb szerzők közé tartozik.

A szenvedélyek tisztelete egész életét áthatotta és ezt művészetétől sem választotta el. Mindig hajszolta a változatosságot: nagy szerelmek és futókalandok sorozatából állt magánélete. Senki sem tudta megadni neki, amire igazán vágyott. Stendhal utolsó éveiben Párizsba költözött és 1842. március 22-én halt meg. Saját sírfeliratát is ő tervezte meg, ami nem meglepő módon olasz nyelven íródott: „Arrigo Beyle, Milanese, Visse, scrisse, amo” („Milánói Henri Beyle, Éltem, írtam, szerettem”).

A cikk eredeti megjelenése: 2013. 01. 23. www.nembulvar.hu

Gounod, aki ma ünnepelné születésnapját, egyetlen nagysikerű operáján, a Fauston keresztül átformálta a francia zenei életet, mivel a hangzatos operapátosz helyébe a gazdagon áradó dallamot állította.

Charles Gounod 1818. június 17-én látta meg a napvilágot Párizsban. A művészet tisztelete a vérében volt, mivel édesapja festőként vált sikeressé, édesanyja pedig zongorázott. Alig múlt öt éves, amikor édesapja meghalt, így anyja nevelte fel és ő tanította meg zongorázni. Tizenkét esztendősen járt először operaházban, ahol Mozart Don Giovanniját látva elhatározta, hogy zenész lesz. Álma megvalósulni látszott, mivel alig vált nagykorúvá, amikor felvételt nyert a párizsi Conservatoire-ba.

Tehetséges növendéknek bizonyult és egyik alkotásával hároméves római ösztöndíjat szerzett. Legtöbb idejét a Villa Mediciben töltötte, ahol igen nagy hatást gyakorolt rá az egyházi zene. A későbbiekben három évig még papnak is tanult, de zenei munkásságának is fontos területévé vált a vallás.

Az ösztöndíjából hazatérve orgonistaként tudott elhelyezkedni és hamar megnősült. Pár éven belül a párizsi Orphéon igazgatójaként működött. Szabadidejében egyházzenei művek mellett operákat is komponált, de a remélt eredmény nem következett be.

1859-ben Goethe nyomán, a Barbier és Carré librettójára megírta a Faustot. Óriási siker volt, a franciák máig nemzeti operájuknak tartják. Népszerűségét a jó szerepeknek, a remek dallamfűzéseknek és a nézőt lekötő történetnek köszönheti nagyrészt. Gounod-t becsületrenddel tüntették ki és a francia zenei világ elismert tekintélye lett.

A zeneszerző három évig Londonban élt, ahol saját kórust alapított és Viktória királynő nagyon kedvelte munkásságát. Miután visszatért Párizsba újra egyházi témájú műveket szerzett és néhány operát, amelyek teljesen visszhangtalanok maradtak. Gounod hetvenöt évesen, 1893. október 18-án halt meg.

A Faust sikerét sosem tudta felülmúlni, de megismételni sem. Egyedül Roméo et Juliette ismert még az utókor számára. Egyműves zeneszerzőnek tartják, de ez az alkotása a világ összes operaházát bejárta. Emellett vitathatatlan hatása az utókorra, Bizet, Massenet és Delibes is az ő nyomdokain haladva tette világhírűvé a francia operát.

A cikk eredeti megjelenése: 2010. 06. 17. www.nembulvar.hu