82 éves lett Robert Redford, aki nemcsak az egyik leghíresebb amerikai színész, hanem nagyszerű filmeket is készít. A suttogó pedig azért különleges a pályafutásában, mert ez volt az első olyan alkotás, melyben önmagát rendezte.

A 14 éves Grace MacLean (Scarlett Johansson) súlyos sérüléseket szenved, amikor baleset éri versenylova, Pilgrim nyergében. Grace édesanyja, Annie (Kristin Scott Thomas), az ambiciózus magazinszerkesztő rájön, hogy lánya és a paripája sorsa elválaszthatatlanul összefonódik. Ezért Grace és Pilgrim társaságában azonnal Montanába utazik a suttogóhoz, Tom Bookerhez (Robert Redford), akinek különleges képessége van a lovak gyógyításához. A férfi megpróbálja helyrehozni a kislány és az állat összetört életét - illetve Annie-vel is egyre közelebb kerülnek egymáshoz...

A suttogó Nicholas Evans 1995-ben megjelent azonos című regénye alapján készült, melynek megfilmesítési jogait Robert Redford már akkor megvásárolta, amikor a könyv még meg sem jelent. Habár alapvetően színészként vált közismertté Redford, rendezőként sokkal nagyobb szakmai sikereket, - köztük egy Oscar-díjat – tudhat magáénak. A suttogó története pedig nemcsak azért illik a zsánerébe, mert a lassan kibontakozó, mély karakterábrázolású filmek mestere, hanem a magánéletében rajong a lovakért. Így nyilván örömmel dolgozott a nemes állatokkal, illetve szívesen megmutatta a nagyközönségnek azt, hogy léteznek olyan emberek, akik értenek a lovak nyelvén.

„Minden egy tragédiával kezdődött, ahogy a történet végét is egy halál jelzi majd” – kezdődik Nicholas Evans regénye. A filmadaptáció egyik legnagyobb kritikájának azt róják fel, hogy máshogyan végződik, mint ahogy Evans megálmodta a könyvében. Redford a következő magyarázatot adta a fentiekkel kapcsolatban: "Ez a történet akkor működne legjobban a filmvásznon, ha ez a szerelem szép fokozatosan hevülne a forrpontig, de a folyamatot végül leblokkolná Booker és Annie erkölcsi dilemmája."  Meg arról is beszélt, hogy: "Lassú sodrású filmet akartam csinálni, hogy a néző meg tudja találni az apró szépségeket benne. Azt akartam, hogy a néző maga is lelassuljon a Nyugat tempójához, és így az út, amelyet Grace és legfőképpen Annie megtesz Manhattantől Montanáig, egyben egy időélmény is legyen."

A film végleges forgatókönyve nehéz szülés eredménye. Elsőként a Disney Stúdió megbízásából Eric Roth, a Forrest Gump forgatókönyvírója vette kezébe a történetet. Az általa készített verzió viszont nem aratott osztatlan sikereket. Redford a következőt nyilatkozta róla: "Tökéletesen működésképtelen volt. Azon gondolkodtam, hogy hagyom a fenébe az egészet. Elbizonytalanodtam a történetet illetően. Én egy hitről és megváltásról szóló mesét kerestem, nem egy szexuálisan frusztrált nő sztoriját."  Végül lecserélte Roth-t Richard LaGravenesére (aki A szív hídjait is írta), aztán elutazott vele együtt Montanába (ahol Redford a Folyó szeli ketté című filmjét is forgatta), hogy a csodálatos helyszínből merítsen ihletet a forgatókönyvhöz. Természetesen a stúdió őrjöngött és nem volt hajlandó finanszírozni sem a kis kirándulást, sem a további előkészületeket, így Redford saját zsebből fizette mindezt – és végül 5 hónapos csúszással indult meg a forgatás.

A suttogó volt az első olyan film, melynek Robert Redford nemcsak a direktora, de egyben főszereplője is volt. Habár sokszor hangoztatta korábban, hogy nem szeretné önmagát rendezni, az 50-es évei közepette mégis meggondolta magát. Ráadásul nehezebb feladat volt, mint amilyennek elképzelte: "Valahogy más szintre kerül az ember ítélőképessége. Ahhoz, hogy megfelelő egyensúly jöjjön létre az alakításban, egyszerűen nincs más eszköz, mint hogy az ösztönökre kell hallgatni. Kétségtelenül értékes tapasztalat volt kipróbálni valamit,  majd a monitorhoz menni és kiértékelni. De semmilyen előző tapasztalathoz nem volt mérhető. Kész emberkerülő lettem a forgatás idején, nagyon magamba zárkóztam."

A forgatás helyszíne ugyanott volt, mint a Folyó szeli ketté című filmmé, a Big Timber nevű montanai faluban és környékén. A festői környezet az egész stábra inspirálóan hatott. Habár Redford eredendően Emma Thompsont képzelte el Annie szerepére, a helyére bekerült Kristin Scott Thomas minden várakozását felülmúlta. „Az angolok sokkal jobbak a szigorúság ábrázolásában, mint akármelyik amerikai. Bámulatos." – mondta a rendező. A 14 éves Grace-t megformáló Scarlett Johansson is rendkívül meggyőzően játszott, igaz, hogy nem ez volt az első szerepe, viszont ez volt az addigi legemlékezetesebb alakítása – és szép lassan befutott aztán Hollywood legnagyobb sztárjai közé. Egyébként érdekes abba a verzióba is belegondolni, hogy először az akkor már közismert tiniszínészt, Natalie Portmant kérték fel Grace szerepére – aki viszont visszadobta a lehetőséget, hogy a Broadway-en eljátszhassa az Anne Frank naplója címszerepét.

A forgatás nemcsak csúszással indult, de még plusz két hónapot rá kellett húzniuk az eredeti tervekhez képest, ugyanis Robert Redford eltörte a lábujjait, amikor az egyik ló rálépett a lábára, ezután nem sokkal pedig Sam Neill is balesetet szenvedett és eltörte a lábát. A forgatás költségei végül 80 millió dollárra rúgtak, de összességben 120 milliót hozott a konyhára – így megtérült a befektetés. Már kezdetekben is adódott feszültség, de a forgatás végére Redford és a Disney Stúdió alaposan összerúgták a port: a rendező nem volt hajlandó részt venni a film marketingkampányában, és a stúdió plakátterveit sem hagyta jóvá, csak komoly változtatások árán – Disney-ék pedig ragaszkodtak hozzá, hogy legalább 50 percet vágjon ki a rendezői változatból, amibe Redford szintén nem ment bele, így végül kiegyeztek a 170 perces játékidőben.

Habár nevezhetnénk kötekedőnek és túlzottan makacsnak Redfordot, a végeredményt látva mégis csak A suttogó javára vált, hogy nem hagyta a filmet elhollywoodiasítani. Persze látszik rajta, hogy álomgyári produkció, nem spóroltak semmivel, viszont a történet magáért beszél. A suttogó egy csodálatos, szívfacsaró dráma, ami a mai napig teljesen időtálló alkotás – a kilencvenes évek egyik felejthetetlen remekműve.

A suttogó (The Horse Whisperer, 1998)

amerikai romantikus dráma, 170 perc

Főszereplők: Robert Redford, Kristin Scott Thomas, Scarlett Johansson, Sam Neill

Rendezte: Robert Redford

Pontosan 50 évvel ezelőtt lett brutális gyilkosság áldozata Sharon Tate. A tragikus esemény évfordulójára Quentin Tarantino is készült némi meglepetéssel.

1969. nemcsak az Egyesült Államokban volt mozgalmas esztendő: zajlott a vietnami háború, virágoztak a hippimozgalmak, beiktatták Richard Nixont, az Apollo-űrprogram sikere Neil Armstrong holdsétájában teljesedett ki – és Charles Manson is ébredezett. Persze mindebből semmi sem látszott Hollywoodban.

Quentin Tarantino főhőse Rick Dalton (Leonardo Dicaprio), a lecsúszott egykori filmcsillag, aki keservesen próbálja fenntartani hollywoodi sztárimidzsét – és ebben nagy segítségére van kaszkadőre, Cliff Booth (Brad Pitt). Luxus lakóhelyének szomszédságába költözik a rendkívüli népszerűségnek örvendő Polanski házaspár, akik irigylésre méltó álomvilágban élnek. Mindeközben még a Manson-család életébe is betekintést nyerhetünk.  Az pedig nem kérdés, hogy a film tetőpontján a három eseményszál összefut egy igazán Tarantinós vérengzés keretében.

Tulajdonképpen a Volt egyszer egy… Hollywood egy klasszikus Tarantino film abból a szempontból, hogy képes alaposan meglepni az embert amolyan Tarantinós megoldásokkal. Ám a rendezőnek ezúttal nem az volt a célja, hogy elmeséljen egy történetet, hanem egyértelműen az, hogy megidézzen egy letűnt világot: Hollywood aranykorát. Pontosabban azt az időszakot, amikor még ugyan a sztár volt az isten, de a televízió már belopakodott a mozi mellé és érződött a változások szele.

A Volt egyszer egy… Hollywood rendkívül szórakoztató módon enged bepillantást a hatvanas évek mozisztárjainak világába, számos egykori és jelenleg is élő legenda teszi tiszteletét a filmben – megszámlálhatatlan mennyiségű kikacsintással fűszerezve. Valószínűleg csak maga Tarantino tudná jelenetről jelenetre megmondani, hogy hol milyen utalást csempészett a művébe, annyira bennfentesnek hat az egész és oly precízen vászonra vitte a hatvanas évek Hollywoodjának miliőjét – de azért kevésbé hozzáértőként is el lehet csípni jó pár poént.

Habár Tarantino 1969-ben még kisgyerek volt, mégis ebben a városban nőtt fel, és érezhetően saját emlékeit is előhívta. Nem véletlen, hogy szereplői olyan sokat kocsikáznak és éppen bizonyos városrészeken mennek keresztül, vagy bizonyos dalokat hallgatnak. Nézőként akár üresjáratnak és öncélúnak érezhetnénk ezeket a jeleneteket, viszont általuk egy igazi életképet kapunk a hatvanas évekből – ahogy a rendező látta. Illetve a Volt egyszer egy… Hollywood még abból a szempontból is roppant személyes Tarantino számára, hogy még soha ennyiszer nem idézte meg korábbi filmjeit.

A Volt egyszer egy… Hollywoodban fanfárok és egy szóbeli bejelentés is jelzi, amikor a filmben elérkezünk ahhoz a részhez, amire mindenki vár: 1969. augusztus 8. estéjéhez. Ekkor különösen kegyetlen esemény helyszíne lett a hollywoodi elit lakta Cielo Drive: Hollywood legvéresebb történetét maga az élet írta, mivel Roman Polanski nyolc és fél hónapos terhes feleségével, Sharon Tate-tel, valamint a villában tartózkodó további 4 emberrel végeztek a Charles Manson által vezetett szekta tagjai – közel félszáz késszúrással. Az értelmetlenségével és brutalitásával sokkoló gyilkosság alapjaiban változtatta meg az emberek biztonságérzetét – és ezzel véget ért az ártatlanság kora Hollywoodban is.

A Manson-család és a Sharon Tate gyilkosság megfilmesítése alapból is igen merész koncepció – ráadásul egy olyan, vérrel nem spóroló rendező esetében, mint Tarantino, kifejezetten botrányosnak hat, már látatlanul is. Mi több, a történet egyik fontos szereplője még az a Roman Polanski is, akit 1977-ben elítéltek egy 13 éves lány megerőszakolásáért és a mai napig körözés alatt áll az Egyesült Államokban. Persze a Volt egyszer egy… Hollywood 1969-ben játszódik, amikor még minden szép és jó volt – de Polanski magánélete mindig is ingoványos talaj. Tarantino persze a védelmébe vette az Oscar-díjas lengyel rendezőt az első adandó alkalommal, illetve a Cannes-i Filmfesztiválon arra kérte az újságírókat, hogy ne árulják el a filmje végét. Így én sem fogom megtenni, pedig szerintem sok kritikus részletesen megírta volna, hogy miért is lett olyan zseniális – és nem botrányos – a befejezés. Talán azzal nem lövök le semmilyen poént, ha elárulom, hogy nagyon is Tarantinós jelenet zajlott le a film csúcspontjaként a Cielo Drive-on – és akik már látták, biztosan érteni is fogják, hogy miért gondolom úgy, hogy – egy igazán megindító alkotói szándék eredményeként.

Tarantino mindig is a mestere volt annak, hogy a lenézett kisemberekből csinál igazi hősöket, az örökös mellékszereplőkből pedig főszereplőket – ráadásul a Volt egyszer... egy Hollywoodban mindezt a csúcsra járatta, hiszen lecsúszott főhőseit két nagyon is menő színész játssza – nem mellesleg istenien: Leonardo DiCaprio és Brad Pitt. Mindketten dolgoztak már korábban a rendezővel (Pitt a Becstelen brigantykban, DiCaprio a Django elszabadulban), aki igen elismerően nyilatkozott alakításukról: „A kiváló ripacs DiCaprio és a nevetségesen jóképű Pitt párosa a legizgalmasabb sztárdinamikájú páros Robert Redford és Paul Newman óta.” Ez pedig nem is olyan nagy túlzás: játszva elvitték a hátukon a filmet, tökéletes az összhang köztük. DiCaprio szemmel láthatóan imádta, hogy színészt alakíthat és kedvére ripacskodhat, Brad Pitt pedig a keményfiú szerepében talán sosem játszott még ennyire laza és menő módra. Amikor pedig a néző is azt látja, hogy a színészek ennyire baromira élvezik a szerepüket, akkor már nyert ügye van a filmnek, bármiről is szóljon.

Persze nem is kellenek óriási történések ahhoz, hogy élvezetes legyen a mű, csak kell hozzá egy olyan kaliberű rendező, mint Tarantino. Aki annyira meg tudja tölteni élettel a mindennapokat, hogy még egy béna westernjelenet forgatása is annyira szórakoztatóvá válik, mint egy nagyköltségvetésű akciófilm csúcsjelenete. Az anekdoták szerint Tarantino imádja a saját filmjeit megnézni, mi több a premierjein hangosan nevetni szokott a saját poénjain. Még akkor is, ha csak ő érti. Nem kérdés, Tarantino elősorban saját magának készít filmeket, másodsorban pedig a közönségének – akik persze ilyennek szeretik, vagy utálják. Mert róla mindenkinek megvan a véleménye, nem lehet szó nélkül elmenni a munkássága mellett.

A Volt egyszer egy… Hollywood erénye a megunhatatlan hangulat, a vérprecíz utalások és a két főszereplő kiváló alakítása. Viszont hiányoznak belőle a pergő dialógusok és a fordulatos történetmesélés – amik sok korábbi Tarantino film jellegzetességei. A Volt egyszer egy… Hollywood leginkább egy nosztalgiautazás, ami egyszerre melankolikus és szatirikus is. Egy letűnőfélben lévő világot idéz meg, amelyet igencsak öniróniával kezel. Erősen rétegfilm, aminek nagyon lehet unni az első két óráját, ha valakit nem köt le a hollywoodi sztárélet vagy két nagyszerű színész kiváló alakítása – viszont az utolsó félóra mindenképpen felejthetetlen.

Volt egyszer egy... Hollywood (Once Upon a Time... in Hollywood, 2019)

amerikai-angol krimi, dráma, thriller, 161 perc

Főszereplők: Leonardo DiCaprio, Brad Pitt, Margot Robbie

Rendező: Quentin Tarantino

Ha tetszett a kritika, olvass a Becstelen brigantykról is!

„Hosszú életem reggelén boldognak és erősnek láttam népemet, s mielőtt estém elérkezett volna, holtan kellett látnom az utolsó mohikánt.” – így zárul a világ egyik legismertebb indiánregénye. Aki pedig az 1992-es feldolgozást is látta, biztosan az emlékezetébe vésődött a monumentális befejezés. Meg úgy az egész film.

James F. Cooper 1826-ban íródott regénye alapján készült a film, ami még abban az időben játszódik, amikor Anglia és Franciaország egymás ellen háborúzott Amerikában. Az örökös csatározás megosztotta az indián törzseket is, és arra kényszerítette őket, hogy állást foglaljanak valamelyik fél mellett. A történet szerint Sólyomszem, a mohikánok között nevelkedett sápadtarcú, beleszeret egy angol tiszt lányába, Corába. A huron Maguának is szüksége van a lányra és húgára, hogy sakkba tudja tartani velük az angolokat. Akár úgyis összefoglalhatnánk egy mondatban az eseményeket, hogy a film Sólyomszem, Csingacsguk, Unkasz, Alice és Cora véget nem érő, vadregényes kalandjairól szól.

Viszont ebből a szimpla történetből olyan ragyogó alkotás született, ami egyedülálló és időtálló alkotássá vált - a kilencvenes évek egyik legjobbjává. Michael Mann műve több ponton eltér az eredeti könyvtől, így alapvetően egy romantikus film lett az indiánregényből, de van benne bőven akció, dráma és még egy kis humor is. Persze a párbeszédek időnként némileg bárgyúak (a nagy hollywoodi produkciókban szokásos egyszerű érthetőség kedvéért), de a színészi alakításoknak köszönhetően teljesen hitelesnek hatnak az adott környezetben. 

Érdemes egy kicsit beszélni Az utolsó mohikán történelmi hátteréről is. A történet szerint 1757 -ben járunk, éppen egy évvel azután, hogy kirobbant a hétéves háború (1756-1763). Winston Churchill szimplán "a valódi első világháborúnak" nevezte ezt, mivel a történelem során először fordult elő, hogy szinte minden kontinensen harcoltak ugyanazon konfliktusból kifolyóan. Az egyik oldalon Anglia állt, az akkoriban megerősödő és nagyhatalommá váló Poroszországgal szövetségben, míg velük szemben Franciaország viselt hadat, összefogva Ausztriával és Oroszországgal. A háború Európában bizonyos vitatott területekért folyt (például Poroszország - Ausztria közt Sziléziáért), Amerikában és Ázsiában pedig a legértékesebb gyarmatterületek (India, Amerika) birtoklása volt a tét.

James F. Cooper ebbe a történelmi környezetbe helyezte kalandregényét, amely annyira népszerű lett, hogy több játékfilm készült belőle, de rajzfilmsorozat formájában is megtekinthető. Az első filmváltozatot 1920-ban mutatták be, amit további nyolc feldolgozás követett - köztük egy román-francia koprodukció is található Ultimul Mohican címmel. Most pedig egy televíziós sorozat előkészületei zajlanak, amit az a Cary Fukunaga irányít, aki a True Detective sorozat lehengerlő első évadát rendezte, illetve most éppen az új James Bond filmet forgatja. De ne szaladjunk ennyire előre, minden kétséget kizáróan az 1992-es mohikán film aratta az eddigi legnagyobb közönségsikert – zenéje pedig nemcsak Oscar-díjat nyert, de a kilencvenes évek legnépszerűbb soundtrack-je volt.

Michael Mann rendező nem vette félvállról a munkát. Elsőként megnyerte a főszerepre a friss Oscar-díjas Daniel Day-Lewis-t, aki már akkor is inkább valódi színművésznek számított, semmint mainstream mozik sztárjának – Az utolsó mohikánig egyetlen nagy költségvetésű hollywoodi produkcióban sem vállalt szerepet. Viszont ő is meglátta a forgatókönyvben azt a pluszt, ami kiemelte Az utolsó mohikánt az átlagos amerikai kalandfilmek közül. Elhivatottságát pedig mi sem bizonyítja jobban, minthogy a forgatás előtt nem csak katonai kiképzésen vett részt (A szakasz és a Ryan közlegény megmentése színészeit is felkészítő Dale Dye edzette), hanem megpróbálta kiismerni a vadonélés és a nyomkövetés fortélyait. Hetekig sátorban élt Alabamában, vadászott, halászott, zsákmányát megnyúzta – ha pedig nem fogott semmit, akkor nem evett. Szabadidejében egy kenut is épített magának. A  tomahawk hajítást mesterfokon űzte, illetve a forgatás alatt végig a flintlock puskájával az oldalán járt, még a karácsonyi vacsorára is magával vitte.

Az eredmény pedig magáért beszél, ebben a filmben nem Daniel Day-Lewist, az Oscar díjas, kissé sznobnak tűnő  angol értelmiségit, a költő és színésznő fiát látjuk, hanem a vadonban élő, azzal együtt lélegző, szikár és kemény férfit, akit megedzett az élet és az ezzel járó, mindennapos harc. Viszont az elhivatott színész szervezetében nem múlt el nyom nélkül a megfeszített munka: a forgatás után klausztrofóbiája és enyhe hallucinációi miatt orvosi kezelésre szorult. Egyik kollégájának pedig a következőképpen jellemezte Az utolsó mohikán forgatásával kapcsolatos érzéseit: „Leszoktam a dohányzásról, de ez a film újra függővé tett.”

Ráadásul Day-Lewis és a rendező szépen egymásra találtak, mivel Michael Mann is mindenben a tökéletességre törekedett, az összes jelenetet nagyjából hússzor vette fel, drága díszleteket csináltatott – csak a William Henry erőd került 6 millió dollárba, az 1992-es árfolyamon - és kora reggelig dolgoztatta embereit. Az anekdota szerint egy hajnalig húzódó munkanapon egyszer csak felkiáltott: „Ki kapcsolta fel azt a sárga lámpát? Azonnal oltsátok el!” A díszlet távolabbi részéből pedig megérkezett a válasz: „Az a Nap, Michael, semmi gond.”

Éppen a mindenre kiterjedő hitelessége és minősége miatt nem avult el a film a mai napig. A játékidő során látott házak, vagy az ostromlott erőd nem stúdiódíszletek voltak, hanem ott épültek a helyszínen, valódi fából. Az indiánokat ténylegesen amerikai őslakosok játszották, legyen szó nagyobb szerepekről, vagy éppen statisztákról - ami korábban nem számított bevett gyakorlatnak. Összességében 900 indiánt alkalmaztak a forgatás során. De a fegyverekre is nagy figyelmet fordítottak: a késes-tomahawkos harcmodort, illetve az összecsapások koreográfiáját egy 18. századi szablya tankönyv alapján alkották meg, az indiánok ruházatához, tetoválásaihoz, harci díszeihez pedig korabeli festmények adtak ihletet. Az abban az időben készült tájképfestők munkái szintén komoly inspirációt jelentettek Dante Spinotti operatőrnek: a hatalmas vadonban eltörpülő emberi alakok, a varázslatos szépségű hegyek, völgyek, a vízesések ábrázolása mind hasonlóak ezekhez a korabeli tájképekhez. A hitelességet még tovább fokozta, hogy nem nagyon használtak mesterséges megvilágítást, ennek megfelelően csodálatosan szép gyertyafényes jeleneteket, nappal is árnyékba burkolózó szobabelsőket láthatunk – ami szintén egyedülálló megoldásnak számított akkoriban.

A rendkívüli alaposságnak köszönhetően el is szaladt a költségvetés: a 7 millió dollárra tervezett kiadások a forgatás végére 33 millióra rúgtak. A gyártó 20th Century Fox stúdió kifejezetten azért alkalmazott egy embert, hogy megakadályozza, hogy a direktor túl sokszor vegyen fel egy-egy jelenetet - ezzel visszafogva a költségeket. Nem meglepő módon a rendezői változat jó hosszú lett, első körben három órásra sikerült a film, amelyet végül egy órával lerövidítettek, mire a mozikba került. 2001-ben kijött DVD-n a bővített változat, viszont az is csak pár perccel hosszabb az eredetinél, tehát sajnos nem lehet tudni, hogy milyen nagyszerű jelenetek maradtak végül a vágóasztalon. Így vagy úgy, de Az utolsó mohikán egy izgalmas, fordulatos, gazdag látványvilággal, illetve történelmi hűséggel felruházott, könnyen átélhető kalandfilm, amely igazi filmélménnyel ajándékozza meg a nézőket. Ritka kincs az ilyen.

Az utolsó mohikán (The Last of the Mohicans, 1992)

amerikai kalandfilm, 108 perc

Főszereplők: Daniel Day-Lewis, Madeleine Stowe

Rendező: Michael Mann

 Amennyiben tovább is olvasnál a blogban, szíves figyelmedbe ajánlom Az utolsó mohikánhoz kapcsolódóan Daniel Day-Lewis életrajzát:

Őrült vagy zseni – A Daniel Day-Lewis életmű

“Cannes királynője”, “korunk legfontosabb színésznője”, “a legtehetségesebb nő Hollywoodban” – nem fukarkodnak az elismeréssel az újságírók, ha Nicole Kidmanről van szó. A színésznő 52 éves korára eljutott odáig, hogy ma már senki sem kérdőjelezi meg tehetségét – nem mellesleg megérdemelten. 

Nicole Kidman karrierje első ránézésre mesés, alaposan megvizsgálva viszont inkább ellentmondásos. Pályafutásával kapcsolatban két dolgot említhetnénk, amelyek egyszerre segítették, de legalább annyira hátráltatták az előrejutását, és azt is, hogy elismerjék a tehetségét. Az egyik a szépsége, és a külsejéhez való viszonya, a másik pedig az a tíz év, amit Tom Cruise feleségeként töltött. A kilencvenes években Kidman csupán férje karrierjének árnyékában létezett. Ám a 2001-es válás után szárnyakat kapott:  a Moulin Rouge! című musical Oscar-jelölést és hatalmas közönségsikert hozott, a szellemjárós Más világot a kritikák imádták, Az órákban pedig olyan zseniálisan alakította Virginia Woolfot, hogy meg is kapta érte az Oscar-díjat. (További sikerfilmjei a teljesség igénye nélkül: Túl az Óperencián, Majd’ megdöglik érte, Tágra zárt szemek, Dogville – A menedék, Hideghegy, Ausztrália, Grace – Monaco csillaga, Egy szent szarvas meggyilkolása, Csábítás.)

“Nicole Kidman egy nagyszerű karakterszínész egy mozisztár arcával és testével” - így jellemezte a Mindörökké Batman rendezője, Joel Schumacher. A színésznőt 2011-ben és 2017-ben is jelölték Oscar-díjra (Engedd el!, Oroszlán), és biztosan hallunk is róla a jövőben, ugyanis manapság Kidman második aranykorát éli. Ez részben annak köszönhető, hogy mintha feladta volna, hogy a nagy stúdiófilmekben is sikeres legyen, inkább kisebb költségvetésű, minőségi produkciókban vesz részt. Másrészt pedig őt is, mint annyi más filmsztárt, a tévé segíti jobb szerepekhez – a Hatalmas kis hazugságok című sorozatban nyújtott alakításáért Golden Globe és Emmy díjat is kapott. Mindemellett meghatározó az életében, hogy 4 gyermek édesanyja: habár a Tom Cruise-zal közösen örökbefogadott fiú és lány már felnőttek,a második házasságából származó lányai még csak 8 és 10 évesek. Hogy milyen dolgok foglalkoztatják mostanság Nicole Kidmant, hogyan látja a filmipart, és miként emlékezik vissza a Pusztítóban nyújtott alakítására, azt a következő The Talks interjúból megtudhatjuk. (Kidman karrierjéről pedig itt olvashatunk egy bővebb összegzést.)

Nicole Kidman: „A saját utadat járod”

Készítette: Patrick Heidmann, 2019. április 17.

Spontán ember vagy?

Az alaptermészetem spontán. Például, ha megkérdeznéd, hogy elmenjünk-e valahova, azt válaszolnám, hogy induljunk. Úgy értem, minden lehetőségre nyitott vagyok. Szerintem ez egy előnyös tulajdonság. Mert mi okom is lenne nemet mondani? Az élet egy utazás, annyi mindent szeretnék látni és csinálni, amennyit csak lehet, és azokat a furcsaságokat is megtapasztalnám, amiket sok ember nem akar.

És mi a helyzet a hivatásoddal?

Szerintem a saját művészetemben is mindig erre törekedtem. Imádom felrázni a dolgokat, szeretek újdonságokat kipróbálni, pimasz lenni és kockázatot vállalni. Nemrég forgattam a Pusztító című filmet, ami teljesen más volt, mint amit eddig csináltam. Al Pacino, Robert De Niro és Gene Hackman és a többi nagy sztár krimijein nevelkedtem a hetvenes években. Aztán eszembe jutott: „Hol vannak a női főszereplők ezekben a filmekben?”

Sehol. Sokáig tartott felismerni a filmipar egyenlőtlenségeit?

Mivel Ausztráliából származom, más aspektusból ismerkedtem meg a filmgyártással. Egy apró drámaiskolában voltam, ahol sok rendező írt nekem szerepeket.  Ilyen volt például a Halálos nyugalom (1989) és Vietnam (1987). De ezekben az időkben sem tolongtak nagy számban női rendezők. Jane Campion volt az első személy, aki a szárnyai alá vett: nagy szerepet játszott a fejlődésemben és a mai napi nagyon jó barátságot ápolunk. Mi több, még most alakítgat rajtam! Emellett vannak még a lányaim, ráadásul egyikük érdeklődik is a filmezés iránt – ez pedig még inkább felnyitotta a szemem.

Milyen értelemben?

Nincsen elég olyan iskola, ahol egy 10 éves gyerek megtanulhat vágni. Így ez is a küldetésem része, hogy támogassam olyan intézmények létrehozását, ahol a fiatal lányok megtalálhatják saját hangjukat a kamerákon keresztül, vagy fejleszteni tudják technikai szaktudásukat, képességeiket.

Terelgetted a lányod a filmipar felé?

Nem bátorítottam, de nem is beszéltem le róla. Csak figyeltem arra, hogy mi érdekeli, és hogyan tudnék ebben segíteni. A saját útját járja, én pedig támogatom.

Ez egy olyan életfilozófia, amit a szakmabelieknek is javasolnál?

A karrierem során gyakran kaptam lehetőséget másoktól, és amennyiben olyan pozícióban lennék, hogy esélyt adhatnék valakinek, megtenném. A mostani helyzetben szeretnék együtt dolgozni nőkkel, akik a statisztikák szerint közelében sincsenek annak az elismertségnek, amit megérdemelnének a filmiparban. Örömmel járulok hozzá a sikereikhez és működöm együtt velük. Amikor hallottam, hogy Karyn Kusama fogja elkészíteni a Pusztítót, és amennyire felépítette az egészet, hogy hogyan kellene kinéznem a filmben a hitelesség kedvéért… Nagyon lecsúszottnak és mocskosnak képzelte el a karaktert. Ez lennék én… (nevet) Semmit sem akart elkendőzni, szóval annyit mondtam neki: „Én vagyok az embered, csináljuk meg!”

Mennyi ideig tart egy ilyen forgatás után, amíg ki tudsz lépni a szerepedből?

Amikor befejeztem ezt a filmet, boldog voltam – akárcsak a családom, mivel undorító utat kellett bejárnom vele. Borzasztóan kellemetlen volt. Nem szerettem a testét, a lelkivilágát, és vissza akartam kapni a saját életemet. Ezt a karaktert nem tudtam egyszerűen eljátszani, eggyé kellett válnom vele.

Biztosan megviselt.

Kényelmetlen volt. Hét héten keresztül forgattuk a filmet, óriási nyomást jelentettek a hosszú órákon át zajló felvételek, az éjszakai jelenetek. Szellemileg és fizikailag is megterhelő volt, de ezt kívánta meg a szerep. Nem hinném, hogy működött volna úgy, hogy csak jövök-megyek, és a kamerák előtt hirtelen belebújok a karakter bőrébe. Éreznem kellett magamon mindent, mert azt akartam, hogy rendkívül hiteles és valósághű legyen a játékom, az összes érzékszervemmel arra törekedtem, hogy jól sikerüljön minden. Nem miattam, hanem a karakter miatt. És persze emiatt kicsit kivonultam a társadalomból.

Elszigetelted magad?

A gyerekeim és a férjem velem voltak, de leginkább csak kimerültnek éreztem magam és a segítségükre szorultam. Az egész szituáció nyomasztó és zavaros volt.

Mondtál valaha nemet egy érdekes szerepre azért, mert úgy érezted, hogy abban a bizonyos élethelyzetben nem tudnád megcsinálni?

Igen.

Sokszor előfordul?

Elfordul, habár nem mondanám, hogy sokszor, de tényleg megesik az ilyesmi. És voltak olyan szerepek is, amelyekről tudni lehetett, hogy nagyszerű díjakat fog majd nyerni. De mindig megvan az oka, amiért elvállalok egy szerepet: tudom, mennyit bírok fizikailag és szellemileg – egy utazásként fogom fel, amely sok dologtól eltávolít.

Úgy tűnik, az évek során kiismerted a saját határaidat.

Ennek leginkább a családomhoz van köze. Ha egyedül élnék és dolgoznék, akkor több helyre mehetnék, több időm lehetne. De családom van, számomra ez az első és a legfontosabb, nem tenném kockára őket. Néha kompromisszumokat kell kötni, semmi sem lehet tökéletes, de nem tudnék úgy élni, hogy feszültségnek tegyem ki a családomat.

A blogban a következő Nicole Kidman filmekről olvasható kritika:

Pusztító

Tágra zárt szemek

Kilenc

Volt egyszer egy nácik által megszállt Franciaország, ahol Quentin Tarantino nácivadászokat küldött a zsidóvadászokra, hogy jól kicsinálják egymást. 10 éve mutatták be a Becstelen brigantykat.

Hans Landa ezredest, másnéven a Zsidóvadászt maga Hitler rendelte Franciaországba, hogy kifüstölje az utolsó bujkáló zsidókat. Ezzel egy időben az amerikai Aldo Raine főhadnagy, aki Apacs néven vált közismertté, egy nácivadász osztagot indított Európába, hogy a zsidóvadászokat módszeresen legyilkolják és skalpjaikat összegyűjtsék. Az összeverbuvált társaság hasonlóan A piszkos tizenkettőhöz, a Halál ötven órájához vagy a Kelly hőseihez, egy csapat sehonnai bitang embert kerget végig a háborúban, hogy igazságot osszanak. A film másik történetszálán a Zsidóvadász karmai közül megmenekülő lány párizsi mozijába csöppenünk, ahol egy kifordított Rómeó és Júlia-szerelem szökken szárba. A híres náci katona (aki egymaga egy toronyból 300 szövetségest lőtt le) olyan erős vonzalomra ébred a zsidó, mozitulajdonos hölgy iránt, hogy ráveszi Göebbelst, hogy a főszereplésével készült nagyszabású filmet, A nemzet büszkeségét ebben az épületben mutassák be. Itt pedig szépen összegyűlik a Harmadik Birodalom összes fontos alakja, így világos, hogy Aldo főhadnagy és társulata is részt vesz az eseményen.

A Becstelen brigantyk forgatókönyvét 10 éven keresztül finomítgatta Quentin Tarantino. Tulajdonképen nem csinált mást, mint fogta a legrettegettebb, érinthetetlen történelmi mítoszt, a nácik huszadik századi rémségeit, illetve az amerikaiakét, aztán apró elemekre szedte szét és jól kifordította magából az egészet. Hollywoodban erre senki nem volt még képes, hogy túllépjen a koncentrációs táborok emberfüstbe burkolódzó iszonyatán. Nála a zsidó főszereplők ellenszenvesek, és élvezettel kínozzák a nácikat. Az amerikai szereplőket rendkívül erőszakosnak és korlátoltnak ábrázolja, akik csupán abban különböznek náci ellenfeleiktől, hogy nem hagyják, hogy holmi apró részletek (mint nyelvismereti hiányosságok) megzavarják őket. A filmben egyébként minden szereplő eredeti nyelven beszél: alapvetően német, angol és francia nyelv uralja nagyjából azonos arányban a filmet, de egy jelenetben még olasz is van. Egy amerikai film esetében ez kifejezetten egyedi megoldás.

Tarantino még sosem volt olyan kifinomult, mint a Becstelen brigantyk esetében: felvonultatja ugyan bevált eszköztárát az olyan formai megoldásoktól kezdve, mint hogy a film fejezetekre tagolódik, a rá jellemző képi és verbális poénokig, de mintha már nem csak arra utazna, hogy hüledezzünk és hahotázzunk rajta. Habár a témából adódna, hogy Tarantino szabadjára eressze a védjegyévé vált brutalitást, a rendező tőle meglepő visszafogottsággal viszonylag gyorsan, fájdalommentesen és nem közvetlen közelről mutatva nyírja ki legtöbb szereplőjét. Skalpolást talán, ha kettőt látunk közelről.

Tarantino ezúttal nem látványos akciófilmet csinált, hanem egy vérbeli narratív filmet, amiben a karakterek és a szövegek a fontosak. Nincsenek üresjáratok, elfelejtett szereplők, béna dialógusok, a történetnek rendelt alá mindent: a Becstelen brigantyk nem más, mint humortól szikrázó párbeszédek véget nem érő sora. A film kapott olyan negatív kritikákat, miszerint unalmasak és túlnyújtottak a jelenetek. Viszont az európai nézők a kontinentális filmes hagyományoknak köszönhetően sokkal türelmesebbek, mint a képregényadaptációkon szocializálódott amerikaiak – alapvetően az európai közönség számára egyáltalán nem lassú vagy fárasztó a Becstelen brigantyk, minden percét, és különösen minden szavát borzasztóan lehet élvezni.

Nem mellesleg Tarantino kiválóan jó érzékkel válogat színészeket a filmjeihez. Hans Landa ezredes szerepére eredetileg Leonardo DiCaprio-t képzelte el, végül úgy döntött, hogy egy német anyanyelvű színész tudná csak hitelesen megformálni a Zsidóvadászt. A casting során viszont már azt is fontolgatta, hogy leállítja az egész produkciót, mert eljátszhatatlannak tűnt Landa figurája. Amikor viszont az osztrák Christoph Waltz megérkezett a meghallgatásra, zsigerből érezte, hogy megtalálta a tökéletes színészt. Szinte már közhely azt emlegetni, hogy Waltz alakítása fergeteges volt, de az az igazság, hogy minden túlzás nélkül állítható, hogy a filmtörténet egyik legemlékezetesebb játékát láthattuk tőle. Kíméletlen, éles eszű gonosza a film legjobban megírt figurája, aki minden egyes vásznon töltött pillanatában szuggesztív, szórakoztató és borzongató, sőt, sokszor vicces, anélkül, hogy karikatúrává válna modorosságával. Egyszerűen tökéletes alakítás volt, valószínűleg élete legnagyobb szerepét játszotta el az osztrák színész.

Egyes feltételezések szerint Landa karaktere nem is töltött volna ennyi időt a vásznon az eredeti koncepció szerint, viszont Waltz zsenialitása annyira meglepett mindenkit, hogy nagyobb teret biztosítottak neki a vágószobában. A színész olyan átadással formálta meg Tarantino agyszüleményét, hogy még a főszereplő Brad Pittet is simán lejátszotta a vászonról. Igaz, Pitt Raine hadnagya szintén szórakoztató, de egysíkú figura, aki mindössze bátorságból, elszántságból, vicces déli akcentusból és egy furcsa bajuszból van összegyúrva. Tarantino pedig szinte sportot űz abból, hogy letűnt vagy „sohasem volt” sztárokat repít egy mozi erejéig (újra) a csúcsra; ez esetben éppen Til Schweiger brillírozik nála, illetve Rex felügyelő egykori gazdija, Gedeon Burkhard, no meg a baltaarcú Eli Roth, aki amúgy horrofilmeket rendez.

A Becstelen brigantyk igazi kasszasiker lett, a 70 millió dolláros költségvetéssel szemben 321 milliót hozott a konyhára. Habár a nézőket és kritikusokat egyaránt megosztotta a film, összesen 8 Oscar-díjra jelölték, melyből egyet nyert meg Christoph Waltz bravúros alakításának köszönhetően. Nem volt még egy olyan alkotás, aminek a forgatókönyvével ennyi időt töltött volna el Tarantino, és az eredményt látva joggal nevezhető a Becstelen brigantyk az eddigi legkiforrottabb munkájának. Sokan róják fel neki, hogy a történelem ily formán történő torzítása egyszerűen botrányos, ám a valósághoz az is hozzátartozik, hogy tényleg létezett egy zsidókból álló brit katonai különítmény, az X-Troop. Persze ők nem náci tisztek levadászásával és skalpolásával foglalkoztak, hanem pusztán információszerzéssel. Viszont semmi sem szabhat határt Tarantino fantáziájának, mi több egójának sem, hiszen mekkora öntudatra vall már azzal a mondattal befejezni egy filmet, hogy „Szerintem ez egy igazi mestermű lett.”

Végül jöjjön 10 érdekességek a 10 éves filmről!

1. A Hicox hadnagyot játszó Michael Fassbender szerepe szerint angol tiszt, aki németül jól beszél, ám akcentussal. A valóságban pont fordítva van, mivel a színész Németországban született, majd Angliába költözött, ezért a német az anyanyelve és az angolt beszéli akcentussal. A meghallgatáson egyébként javasolta Tarantinonak, hogy kiváló Hans Landa lenne, mire a rendező a következőt válaszolta: „Figyelj, tesó, aki valaha is eljátszotta Heathcliffet, nem elég tökös német ahhoz, hogy az én Landám legyen.” Egyébként Fassbender Hicox hadnagy szerepével sem járt rosszul, annyira emlékezetes lett az alakítása, hogy a színész bevallása szerint, a mai napig előfordul, hogy amikor felismerik az utcán, úgy szólítják meg, hogy a német 3-at mutatják neki.
2. Mikor a „Medvezsidót” játszó Eli Roth-ot megkérdezték, hogyan tudott olyan hitelesen erőszakosnak tűnni a gyilkolós jelenetekben, viccesen csak annyit válaszolt, hogy gyapjú alsóneműt viselt, és előtte Hannah Montana zenéit hallgatta, amitől tényleg ölni támadt kedve. Egyébként Eli Roth A Motel-filmek rendezője, és nem csak szerepelt a Becstelen brigantykban, de A nemzet büszkesége című filmből látható részleteket, amelyekben Frederick Zoller történetét mesélik el, is ő rendezte.
3. A zsidóvadászt alakító Cristoph Waltz a valóságban annyira az ellentéte az általa megformált figurának, hogy a fia rabbi. Egyébként Waltz az egyetlen színész, aki Tarantino-filmben nyújtott alakításáért Oscar-díjat kapott – mi több, neki szám szerint kettő is van (a Django elszabadulért kapta a másodikat).
4. A nácik büszkeségét alakító Daniel Brühl bevallotta, hogy nem beszélt folyékonyan franciául, amikor a film castingján vett részt. Viszont Tarantino éppen ezt kérte tőle, a német-spanyol szülőktől származó színész pedig a francia nyelvbeli hiányosságait spanyol szavakkal pótolta ki – bízva abban, hogy a rendező nem veszi észre. Így is történt, de a forgatásra már tökéletes franciasággal elsajátította a forgatókönyvben írottakat.
5. A Becstelen brigantyk alapjául szolgáló The Inglorious Bastards (1978) című filmet, amely egy nácivadász amerikai katonáról szól, Enzo G. Castellari rendezte, akit születési nevén Enzo Gorlami-nak anyakönyveztek. Brad Pitt karaktere olasz rendezőnek álcázva pedig éppen ezen a néven mutatkozott be a náciknak.
6. Til Schweiger, aki az egyik brigantyt, Hugo Stiglitz őrmestert alakítja, német származású színész. Schweiger elvből soha nem vett volna fel náci uniformist és sohasem vállalt el náci szerepet, habár sokszor megkörnyékezték vele. Ez alkalommal csak azért ment bele, hogy SS egyenruhát öltsön magára, mert szerepe szerint nácikat ölhetett.
7. Shosanna szerepére készülve a francia színésznő, Mélanie Laurent mozigépészként dolgozott néhány hétig Beverly Hills-ben, hogy megtanulja a szakmát. Főleg rajzfilmeket és a filmek előtti előzeteseket vetített a moziban. A forgatás előtt Tarantino még egyszer letesztelte a tudását, le kellett vetítenie a rendező első nagy dobását, az 1992-es Kutyaszorítóbant.
8. Mivel tengerentúli produkciókban szerzett hírnevet magának Diane Kruger, Quentin Tarantino azt hitte, hogy amerikai származású. Éppen ezért nem a színésznő volt az első választása Bridget von Hammersmark, a német filmcsillag megformálására. Így a castingon alapos meglepetést okozott a rendezőnek Kruger, mikor kiderült, hogy német az anyanyelve – de persze a szerep azonnal az övé lett.
9. A Becstelen brigantyk marketingkampánya több európai országban okozott botrányt. Például a film német reklámanyagairól, a plakátokról, honlapokról el kellett távolítani a horogkereszteket, Németországban ugyanis tilos náci szimbólumokat megjeleníteni. Egyetlen kivétel van csak a törvényi szabályozás alól: ha történelmi környezetben, a hiteles megjelenítés kedvéért használják őket. Az Egyesült Királyságban és Írországban a film plakátjait cenzúrázták: nem szerepel rajtuk a basterds (korcs) szó, és a televíziós reklámokból is lehagyták. Van, ahol csupán úgy reklámozták a művet, hogy „Quentin Tarantino új filmje”. A cenzúra oka, hogy többen is felháborodtak a káromkodásként használt szó nyílt feltüntetésén.
10. Quentin Tarantino eredetileg a spagetti-western nyomán a Volt egyszer egy nácik által megszállt Franciaország címet akarta adni filmjének – végül a műve első részét nevezte el így. Amikor pedig arról kérdezték, hogy miért szerepel helyesírási hiba a film címében annyit válaszolt: „Sosem fogom elmagyarázni, éppen ettől veszne ki belőle a művészet.”

Becstelen brigantyk (Inglourious Basterds, 2009)

amerikai-német háborús filmdráma, 153 perc

Főszereplők: Brad Pitt, Christoph Waltz, Mélanie Laurent, Daniel Brühl, Diane Kruger, Michael Fassbender, Eli Roth

Rendező: Quentin Tarantino

A krimiket, thrillereket és vérfagyasztó történeteket nem mindenki kedveli, aki viszont rájuk kattant, egy idő után nehezen talál már olyat, ami nagyon meglepné. A következőben 5 olyan könyvről lesz szó, amelyeket valóban érdemes elolvasni, ha valami nagyon jó gyilkosságos, nyomozós vagy horrorisztikus sztorira vágyunk. Többféle műfaj került az összeállításba, de ami közös bennük, hogy abszolút izgalmasak és letehetetlenek.

Guillaume Musso: Central Park

A történet két főhőse Alice, a fiatal párizsi rendőrnő és Gabriel, az amerikai jazz-zongorista, akik egymáshoz bilincselve ébrednek egy padon a Central Parkban. Nem ismerik egymást, és arra sem emlékeznek, hogy valaha találkoztak volna. Alice előző este barátnőivel a Champs-Élysées-n bulizott, Gabriel pedig egy dublini klubban zongorázott.  Lehetetlen? És mégis… Az első döbbenetet megannyi kérdés követi. Hogy kerültek ilyen veszélyes helyzetbe? Honnan származik a vérfolt Alice ingén? Miért hiányzik egy töltény a fegyveréből? Miközben főhőseink New York utcáin rohangálnak, Alice múltja is megelevenedik, még izgalmasabbá téve a történetet – és persze egy idő után egyértelművé válik, hogy szorosan kapcsolódik a jelenhez is.

Musso regénye egy olyan kalandokban bővelkedő krimi, amit nem igazán lehetne más, a műfajban íródott könyvhöz hasonlítani. A francia szerző látásmódja rendkívül egyedi, igen élénk fantáziával színezi minden egyes történetét.  A Central Park is tele van jól felépített és időzített fordulatokkal, és habár a kezdet kezdetén lehetetlen szituációnak tűnik, amelybe belecsöppentek főhőseink, a sok-sok izgalom után, a könyv végére minden kitisztul és egyértelművé válik. Az pedig garantált, hogy a végső csavart és a megoldást egyetlen olvasó se fogja előre kitalálni.

Patricia Gibney: A hiányzók

Mikor a helyi katedrálisban egy nő holttestét találják, majd néhány órával később egy férfiét, amint a saját udvarának fájáról lóg, Lottie Parker nyomozót hívják az ügyhöz. Mindkét áldozat combján elmosódott, de határozottan hasonló tetoválást találnak. Nyilvánvaló, hogy a két áldozat közt van kapcsolat. De mi? A nyomok a Szent Angélába, egy régi gyermekotthonba vezetnek, mely intézethez Lottie múltja is kapcsolódik. Az eset hirtelen személyessé válik… Úgy tűnik, hogy a gyilkosságok egy több évtizedes, megfejtetlen bűntényhez kapcsolódnak.

Patricia Gibney hazájába, Írországba kalauzolja az olvasót, s habár az általa megrajzol közép-ír városka, Ragmullin kitalált hely, a történet mégis teljesen valóságosnak tűnik. A történet a szerzőnő származásához méltón tele van katolikus bűntudattal, az írek ellentmondásos kapcsolata az egyházzal bőven ad ihletet és mélységet még egy kriminek is. A közel 600 oldalas regény rendkívül lendületesen van megírva, sok rövid fejezettel. Igaz, hogy lehetett volna még feszíteni a tempón és kihagyni pár jelenetet, de valójában nem volt túlírt a könyv. Ha pedig azt hozzátesszük, hogy a szerző első regényéről van szó, kifejezetten biztató. A Lottie Parker sorozat következő részei, Az elrabolt lányok és Az elveszett gyermek címen már kaphatók.

Josh Malerman: Madarak a dobozban

Valami rémisztő dolog garázdálkodik odakint, amire nem szabad ránézni. Egyetlen pillantás elég ahhoz, hogy az ember őrült, kegyetlen gyilkossá váljon. Senki sem tudja, mi az, és honnan jött. A szörnyűséges hírek egyre gyakoribbá válnak. Majd a tévé elsötétül, a rádió elhallgat, és az internet is összeomlik. A telefonok elnémulnak. Az ablakon pedig nem lehet kinézni többé. Mára csak maréknyi túlélő maradt, köztük Malorie két gyermekével. Egyetlen esélyük, hogy elmenekülnek egy másik helyre, ahol talán biztonságban lehetnek. De az előttük álló út elrettentő: harminc kilométer a folyón, egy evezős csónakban bekötött szemmel! Csak Malorie találékonyságára és a gyerekek éles hallására támaszkodhatnak. Egyetlen rossz döntés is végzetessé válhat. És valami követi őket. De vajon ember, állat vagy szörnyeteg?

A legszörnyűbb rémképeket mindig a saját félelmünknek köszönhetjük - a szemtelenül fiatal Josh Malerman is erre alapozta első regényét, amely egy letehetetlen, rémisztő és lebilincselő panoráma egy sarkaiból kifordult világról. Nem túlzás azt állítani, hogy az elmúlt évek egyik legütősebb rémregénye lett, annyira újszerű, minőségi és olvasmányos. A Madarak a dobozban szinte azonnal igazi szenzáció lett, a megjelenése utáni évben már több mint 15 országban eladták a kiadási jogait, illetve a filmjogok is egyből elkeltek, és az elkészült film is óriási sikert aratott Sandra Bullock főszereplésével.

Liz Nugent: Mit tettél, Oliver?

Alice és Oliver Ryan látszólag csodás házasságban él. A férj díjnyertes gyerekkönyveket ír, a feleség tüneményes rajzokat készít hozzájuk. Úgy tűnik, bármibe fognak, pillanat alatt sikerre viszik. Aztán egy este Oliver annyira megveri Alice-t, hogy a nő kómába esik. Vajon miért kellett őt elhallgattatni? Hamar kiderül, hogy Olivernek jóval több a rejtegetnivalója, mint azt a felesége, az üresfejű szeretője vagy a hajdani egyetemi barátja valaha feltételezte volna róla. És mi a szerepe ebben az évtizedes, tökéletes hazugságban az elegáns francia Véronique-nak? Mert tény, hogy Alice és Oliver fiatalkorukban nála nyaraltak az udvarházban – de történt ott más is? Oliver valójában nem más, mint egy óriási manipulátor, egy jóképű pszichopata.

Liz Nugent műve nem is igazán thriller, inkább egy tragédia, egy nagyon jól megírt karakterregény, több szereplő szemszögéből elmesélve a történetet. Különös módon Oliver nem unszimpatikus, mivel a szerző érzékletesen bemutatja, hogy nem született szörnyeteg, hanem mások tették azzá. Nem mellesleg pedig mindenki hoz rossz döntéseket, de csak kevésnek van ennyire szörnyű következménye. A regény pörgős stílusa rendkívül könnyedén ragadja magával az olvasót és gördíti az utolsó oldal felé - akárcsak a szerző másik sikerkönyvének, a „Mindig is éjjel lesz” esetében. Könnyed szórakozást nyújtó kis kötet, a műfaj kedvelői számára igazi csemege.

Camilla Läckberg: Az idomár

Egy fagyos januári napon egy súlyosan sérült, mezítelen lány botorkál ki az erdőből Fjällbacka határában. Az arra haladó autó a csúszós úton már nem tud megállni, és elgázolja. Az áldozatnak négy hónapja veszett nyoma, amikor hazafelé tartott a lovasiskolából. Sérülései alapján borzalmas kínokat kellett kiállnia, és félő, hogy más fiatal lányok is hasonló sorsra jutottak. Családon belüli erőszak, a nők megalázása, feltűnően béna rendőrök, egy több évtizedes gyilkosság és négy, napjainkban eltűnt lány sorsa kapcsolódik össze a regényben.

A svéd krimikirálynő, Camilla Läckberg magyar nyelven megjelent 10 regénye sorában Az idomár a kilencedik. Habár minden könyvben azonos a helyszín és a két főszereplő, Patrik és Erica  története is részről részre folytatódik, de valójában a regény bűntényei nem igénylik az előzmények ismeretét, önállóan is értelmezhetők. Az idomár a sorozat talán legdurvább része, rendkívül sötét, kegyetlen, brutális, hátborzongató, mindazonáltal hihetetlenül izgalmas és fordulatos. Pont olyan, amilyennek egy kiváló skandináv kriminek lennie kell: rossz idő, svéd kisváros, borzalmas gyilkosságok, sötét múlt, nőgyűlölet, szadizmus, pszichopaták – sok kávé és fahéjas csiga. Az ilyen apróbb dolgok, mint alkoholizmus, zsarolás, vallási fanatizmus vagy egyszerűen csak széthulló családok, már meg se kottyannak senkinek.  Igazán beteg történet.

20 évvel ezelőtt mutatták be a kilencvenes évek egyik legmerészebb alkotását, amelyet sokan a világ egyik legrosszabb filmjének tartanak, mások pedig az egyik legmeghatározóbb mozis élményüknek titulálják. Az viszont teljesen biztos, hogy abban az időben mindenki erről beszélt.

Stanley Kubrick (1928-1999) sohasem kapott a tehetségéhez méltó elismerést, egyetlen világszerte jegyzett fesztiváldíjjal sem tüntették ki. Viszont nem kétséges, hogy korunk egyik legnagyobb rendezője volt, akit igazából egyetlen irányzatba sem lehetne besorolni, hanem saját, személyes kézjegye alapján azonosítható. A populáris műfajokban mozogva, jelentős közönségsikerekkel a háta mögött is képes volt megőrizni szellemi és művészi függetlenségét. A teljesség igénye nélkül, olyan filmtörténeti klasszikusokat rendezett, mint a 2001: Űrodüsszeia (1968), Mechanikus narancs (1971), Barry Lyndon (1975), Ragyogás (1980), Acéllövedék (1987). Legutolsó alkotása pedig a sokat vitatott Tágra zárt szemek.

Arthur Schnitzler Álmok éjszakája című alkotása alapján készült el a Tágra zárt szemek forgatókönyve. A filmes átdolgozás a századfordulós Bécset az ezredfordulós New Yorkká, Fridolint Dr. William Harforddá szabja át, de ezek nem is igazán lényeges különbségek – esetleg annyi a komolyabb változtatás, hogy a doktor figurája lett kicsit akaratgyengébb, értetlenebb és erkölcsösebb Kubricknál, mint az irodalmi műben volt.

A történet szerint Dr. William Harford és felesége, Alice egy pszichológus házaspár, akik a New York-i elit tagjaként bejáratosak a legragyogóbb estélyekre. Az egyik karácsonyi partin Alice flörtölni kezd egy férfival, miközben a férje két lánnyal enyeleg. Ezen később összekapnak, és sorozatos kísértésekkel teszik próbára egymás iránti hűségüket. Amikor Alice elmondja, hogy lefeküdt egy szállodai portással, a férje úgy érzi, bosszút kell állnia. Billt pedig magukkal sodorják az események, egy titkos csoport nyomára bukkan, ahol a szexualitás több mint játék az érzékekkel.

A 153 perces mű eseményeit nagyjából ennyivel össze is lehetne foglalni. Viszont sokkal izgalmasabb, ami a felszín alatt van, a valóság és a nem valóság filmbeli összemosódásának jelentésbeli értelmezésével oldalakat lehetne megtölteni – erre most nem is kerül sor. Kubrick mozija (hasonlóan a Ragyogáshoz vagy az Acéllövedékhez) alapvetően az emberben élő démonokat, tudatalatti vágyakat idézi meg. A rendező zsenialitása abban rejlik, hogy bármilyen mélyre is hatoljon az emberi lélek sötét bugyraiba, ott mindig képes megfogni a megfoghatatlant, amit aztán szigorú formai rendbe olvaszt bele – de érdekes módon mindig elkerülte azt, hogy közvetlen, személyes történeten alapuló filmet készítsen. A legfurcsább pedig az az egészben, hogy a Tágra zárt szemek kedvelői azt vallják, hogy az egyik legszemélyesebb filmélményt adta számukra Kubrick alkotása.

Kubrick nagyszerűsége talán azzal magyarázható, hogy azt a közvetlen érzéki csábítást, aminek a szereplők ki vannak téve, mozgóképes kifejezőeszközei segítségével képes teljes mértékben a nézőkre is kiterjeszteni. A film elején a kellemesen ringatózó Sosztakovics-keringő fülbemászó dallama, a hosszú, méltóságteljes kocsizások, a finom elegancia, a karácsonyfaégők színes izzása már az első pillanatban olyan gyönyörűek és annyira varázslatos légkört teremtenek, ami magával ragadja a közönséget, így szép lassan a nézők is kénytelenek a főszereplővel együtt egyre mélyebbre süllyedni a Tágra zárt szemek álomvalóságába.

Igaz, hogy a nyitóképsor és a zárómondatok bármely szexfilmben megállnák a helyüket, azért túlzás azt állítani, hogy polgárpukkasztóan botrányos alkotásról lenne szó. Habár tény, hogy a Tágra zárt szemek középpontjában a szexualitás áll. A kilencvenes évek végén erősen korhatáros besorolást kapott a film és a médiában pornográfnak lett kikiáltva, ám az akkoriban nagyon merésznek és felkavarónak számító, hírhedt orgiajelenet ma már egy Trónok harca epizódba sem férne bele – érdektelenség okán. A Tágra zárt szemek egy elképesztő hangulattal bíró dráma, amiből sugárzik a fülledt erotika, egyszerre sejtelmes, érzéki és hátborzongató - viszont egyáltalán nem vulgáris vagy obszcén.

A filmben látható szexualitás nem a szó szoros értelmében izgató, hanem sokkal inkább az ember lelkének legmélyén gyökerező, misztikum és titokzatosság (zárt ajtók világa) iránti kíváncsiságra gyakorol hatást. Nem explicit módon kerül benne kifejezésre a szexualitás maga, hanem rendkívül finom, alig láttató, mind inkább sejtető erotikus képek sorozatával. Ha a nézőt sikeresen beszippantotta a Tágra zárt szemek álomvilága, biztosan jó sokáig az emlékezetében marad, amely annyi jelentésréteggel bír, hogy érdemes többször is megtekinteni.

Ráadásul Kubrick telibe talált azzal is, hogy a kilencvenes évek színes magazinjainak kedvenceit, az álomházaspárnak tartott Tom Criuse-t és Nicole Kidmant választotta ki Harfordék szerepére, mert az ő arcuk már eleve a jólét, a szépség, az elismertség maszkjaként működött világszerte. Kubrick pedig csak felerősítette ezt az álarcszerűséget Tom Cruise kincstári mosolyával, és Nicole Kidman érzéki tekintetével, hogy aztán a film legvégére összetörje álcájukat, és megmutassa ezt a házaspárt a maga leleplezett démonai előtt rémülten, pőrén, kisírt szemekkel.

A rendező nem bízta pusztán a színészek tehetségére a kapcsolatuk mélységének ábrázolását, hanem erőteljes hatásokat gyakorolt rájuk. A legdurvább példa az volt, hogy a filmben csupán egy percnyi jelenet kedvéért, melyben Alice megcsalja férjét, a színésznőnek 6 napon keresztül kellett meztelenül forgatnia, és legalább 50 pozíciót kipróbálnia munkatársával, emellett pedig tilos volt a férjének bármit is elárulnia felvételekről, vagy lecsillapítania, ha idegeskedni kezdene miatta.

Tom Cruise annyira kikészült a forgatáson, hogy gyomorfekélyt kapott, viszont ezt elhallgatta Kubrick előtt. Annak ellenére, hogy nem bánta meg, hogy elvállalta a szerepet, mindig is hangoztatta, hogy gyűlölte eljátszani Dr. Harfordot. Nicole Kidman viszont élvezte a forgatást, elmondása szerint Kubrickkal dolgozni olyan élmény volt, mintha színművészeti képzésen venne részt. A Tágra zárt szemek bemutatója után fél évvel a sztárpár bejelentette, hogy 10 évnyi házasság után elválnak, indoklásuk szerint kapcsolatukat megviselte a munkahelyi stressz. A bulvárlapok szerint természetesen a maratoni hosszúságú forgatáson kerültek felszínre a problémák, viszont ezt egyik fél sem erősítette meg.

Igazából már a film címe is önmagáért beszél, többféleképpen értelmezhető – akárcsak maga a mű. Egyrészt utal olyan szemekre, amik bár nyitva vannak, mégsem látnak semmit, mert nem is akarnak. De kifejezheti azt az állapotot is, amikor a szemek felfogják, amit látnak, de az ember tudatilag igyekszik elhatárolódni a látottaktól. Harmadsorban pedig vonatkozhat az események álomszerűségére, mintha az egész valójában csak a főhős csukott szemhéja mögött történt volna meg. Stanley Kubrick így tudta elképzelni a hűtlenséget. Művészi szemszögből, és kidolgozottság tekintetében is a kilencvenes évek egyik legzseniálisabb alkotását hozta létre ezzel.

Végezetül jöjjön pár érdekesség a 20 éves filmről!

• A Tágra zárt szemek premierje 1999 július 16-án volt, négy hónappal Stanley Kubrick halála után, de a rendő már korábban leadta a stúdiónak a végleges változatot, pontosan egy héttel azután távozott az élők sorából.
• Már csaknem 30 éve birtokolta az Álmok éjszakája jogait Kubrick, amikor A Tágra zárt szemek forgatása 1996 júniusában kezdődött. A felvételek lassúsága minden várakozást felülmúlt, mivel nem egy jelenetet kellett számtalanszor újraforgatni, mire az megfelelt a rendezőnek. A film bekerült a Guinness Rekordok Könyvébe, ugyanis a maga 15 hónapjával ez volt a megszakítás nélkül legtovább folytatott forgatás. Ez idő alatt pedig a két főszereplő, Tom Cruise és Nicole Kidman gyermekei tökéletesen elsajátították az angol akcentust, annyit éltek szüleikkel Londonban.
• Tom Cruise és Nicole Kidman a forgatás során a filmben látható lakásban laktak és kötelező volt minden nap együtt aludniuk. A lakás egyébként Kubrick New Yorkban található lakásának tökéletes mása volt. A bútorokat és Kubrick felesége, Christianna Stanley festményeit Londonba szállították a forgatás helyszínére.
• Csupán pár éve hozták nyilvánosságra, hogy Cate Blanchett is szerepelt a filmben – igaz, csak a hangjával. A Tágra zárt szemekben ugyanis egy brit modell, Abigail Good játszotta a titokzatos nőt, aki utószinkronizálni kellett. „Meleg és érzéki hangot akartunk, ami ugyanakkor illik az egész rituáléba is. Stanley sokat beszélt nekem a megfelelő hang megtalálásáról, és annak pontos minőségéről. Miután meghalt, nekem kellett keresnem valakit. Végül éppenséggel Tom és Nicole javasolták Cate Blanchettet, aki pont Angliában volt akkoriban, szóval eljött a Pinewood stúdióba, és felmondta a szöveget” – mondta Leon Vitali, Kubrick asszisztense.
• Furcsa kapcsolat van a Tágra zárt szemek és Martin Scorsese New York bandái című filmje között. Kubrick Jocelyn Pookot kérte fel, hogy eredeti filmzenét írjon a művéhez, amit az alkotó meg is tett. A rendezői utasítás pedig az orgiajelenet zenei aláfestéséhez annyi volt, hogy „valami szexi zene” legyen. Pook erre írt egy ötperces, Dionysus című zeneművet, ami végül is nem került be a filmbe, mivel Kubrick inkább a zeneszerző egy régebbi felvételét használta (a Flood című albumról a Masked Ball-t). De a Dionysus sem született hiába, mivel bekerült a három évvel később bemutatott New York bandái című Scorsese-filmbe. „Fogalmam nincs, hogy Martin Scorsese tudatában volt-e, hogy a darab eredetileg a Tágra zárt szemek számára íródott”– mondta Pook.
• A film szereplői között 7 olyan művészt is találhatunk, akik egyben rendezők is – vagy dolgoztak már direktorként is: Sydney Pollack, Todd Field, Thomas Gibson, Rade Serbedzija, Alan Cumming, Brian W. Cook és Tom Cruise.
• A Tárgra zárt szemek azon kevés hollywoodi sztárokat felvonultató, ’90-es évekbeli amerikai film közé tartozik, melynek nem készült magyar nyelvű, szinkronizált verziója.

Tágra zárt szemek (Eyes Wide Shut)

amerikai-angol filmdráma, 153 perc, 1999

Főszereplők: Tom Cruise, Nicole Kidman

Rendező: Stanley Kubrick

Hallottunk már a leghosszabb ideig szolgáló egykori brit származású KGB-ügynöknőről, akinek komoly szerepe volt az atombomba technológiájának kicsempészésében a szovjetek számára? A lehengerlő történet nem pusztán kitaláció, a filmből pedig az is kiderül, hogyan maradt titokban öt évtizeden át a kémnő valódi tevékenysége.

A film azzal indul, hogy a festői angol faluban élő nyugdíjas könyvtárosnő ajtaján váratlanul bekopogtat az MI5 és 27 rendbeli hivatali titoksértéssel és hazaárulással vádolják. A kihallgatás során Joan visszaemlékezik cambridge-i éveire. Az 1930-as évek második felében, hacsak egy rövid időre is, de menőnek számított Angliában szocialistának, netán kommunistának lenni.

Ekkortájt a tehetséges és csinos fiatal fizikuslány megismerkedik egy csapat lelkes és hangos baloldali fiatallal, és barátságot köt az orosz születésű, német emigráns Szonjával, illetve beleszeret a nagyvilágú hölgy unokatestvérébe, a jóképű és lehengerlő stílusú Leoba. A titokzatos férfi azonban időről időre eltűnik, amikor pedig Joan állást kap a szigorúan titkos atomkutatási programban, Leo a lány segítségét kéri információk kiszivárogtatásában, hiszen mindenki érdeke, hogy a Szovjetuniónak is legyen atombombája.

Lindsay Shapero angol írónő Red Joan című regénye 2013-ban jelent meg, ami alapján készült a film. Főszereplőjét Melita Norwood (1912-2005) ihlette, akit 87 éves korában állított elő az MI5, mint egykori orosz kémet. A nő 1937-es beszervezésétől kezdődően 40 éven keresztül látta el információkkal a szovjeteket, ő volt az egyik legeredményesebb szovjet ügynök, akit egy nyugati országba valaha beépítettek. 1992-ben disszidált KGB ügynök buktatta le. Vallomásában többször utalt rá, hogy soha nem a pénz motiválta, hanem a hazaszeretet, amit Nagy-Britannia iránt érzett. Idős korára való tekintettel nem ítélték el.

A vörös ügynök azt a folyamatot próbálja több-kevesebb sikerrel végigvenni, hogyan lesz a kissé naiv fiatal lányból a legjobb meggyőződése ellenére is az ellenség kémje. A történet szerint Joan, látva Hiroshimát és Nagasakit rájön, hogy milyen szörnyeteget teremtettek, és fellángol benne az igazságérzet: ha az ellenfél kezébe is egy ugyanilyen pusztító eszközt adnánk, akkor talán egyik fél sem fogja felhasználni.

A film innentől kissé didaktikus módon próbálja a néző szájába rágni Joan igazságát. A másik kissé erőltetett dolog benne a „nők vagyunk, ránk senki sem gyanakszik” – erre valójában anélkül is rájönne a néző, hogy folyamatosan ki lenne hangsúlyozva. Ellenben annak is szemtanúi vagyunk, hogy a főhősnő végig két férfi között tipródik és hagyja, hogy manipulálják – vagy éppen intimbetétek között csempészi ki a brit atomkutatás titkos aktáit.

A filmből sajnos éppen a legérdekesebb dolog nem derült ki, hogy milyen ember is lehetett valójában a kémnő. Mi járhatott egyáltalán a fejében? Annak ellenére, hogy a forgatókönyvet is a regény megalkotója, Lindsay Shapero írta, mégiscsak belekerültek szexista klisék és a valóság is eltorzult az egyszerűbb érhetőségért cserébe. Így történhetett meg, hogy a filmbeli főhősnő fizikai szakos egyetemista Cambridge-ben, majd majd summa cum laude végzett diplomás nő, akit kommunizmus sodrába leginkább egy férfinak való megfeleléskényszer, és a közösséghez való tartozás vágya hajt.

A valóságban Norwood latin-logika szakra járt Southamptonban, de sose fejezte be tanulmányait, titkárnőként dolgozott az atomkutatási intézetben és nem szerelemből lett kommunista: édesapja a Szovjetunióból menekült Angliába, de még ott is közeli viszonyt ápolt a kommunista emigránsokkal, és ez a szemlélet az egész családot áthatotta. Ráadásul nem is az első atombomba-kísérletek hatására, vagy Hirosima és Nagaszaki tragédiája nyomán döntött úgy, hogy segíteni fogja a szovjeteket, hanem már jóval korábban megkezdte a kémkedést. És nem mellesleg nem a főnökéhez ment férjhez, mint a filmbeli Joan.

Annak ellenére, hogy A vörös kémet Judi Dench nevével adják el, jóformán csak pár perc erejéig láthatjuk. Viszont még így is a megszokott profizmust hozza. Mi több kifejezetten érdekes pályafutása szempontjából a megtört könyvtárosnő szerepe, mivel ezúttal is a brit titkosszolgálattal van dolga, mint a James Bond filmekben, csakhogy itt nem az igazgatói székben ül, hanem az asztal másik oldalán. A fiatalkori Joant a Kingsmanből megismert Sophie Cookson alakítja, akire igazából semmi rosszat nem lehet mondani, de kiemelkedően jókat sem.

Valahogy az egész filmre ez jellemző: kellemes szórakozást nyújt egyszer, de nincs benne semmi rendkívül. Pedig ebből az alaptörténetből egy hihetetlenül izgalmas kémdrámát is ki lehetett volna hozni. Ebben a formában viszont csak egy beszélgetős filmet kaptunk némi szerelmi bonyodalommal átitatva. De az a mentségére szól, hogy a tipikusan angol miliőt tökéletesen elkapta: aki imádja a tweedzakókat és szövetszoknyákat, a vörös téglás épületeket, a sorházakat, a vidéki vasútállomásokat vagy az esőzésektől súlyos levegőt, és persze úgy általában a brit atmoszférát, nem fog rossz szájízzel visszagondolni a vörös kémnő történetére.

A vörös ügynök (Red Joan)

angol életrajzi dráma, 101 perc, 2019

Főszereplők: Judi Dench, Sophie Cookson, Tom Hughes

Rendező: Trevor Nunn

Prága mindig csodálatos, minden évszaknak megvan a maga bája a száztornyú városban. Mi több, ahogy Mozart mondta róla egyszer: „Nap mint nap ugyanazon az útvonalon kocsikázom haza, mégis mindig felfedezek valami újat.”

Az őszi és téli arcát már ismertem, így ezúttal nyárra terveztem a soron következő utazásomat a cseh fővárosba. A korábbi három alkalommal, amikor Prágában voltam, a leghíresebb látványosságokat végigjártam már – többségüket minden egyes kiruccanáskor. A mostani kirándulás során szintén nem tudtam kihagyni például a Károly-hidat, az Óvárosi teret, az Orlojt, a Hradzsint vagy a zsidó negyedet – viszont még most is tudott újat nyújtani az arany város. A blogban eddig két bejegyzés is született Prágáról: az egyik az alapvető turistaattrakciókat mutatja be, a másik a város adventi arcáról szól. Ezúttal azokról a kevésbé felkapott látnivalókról lesz szó, amelyeket szintén érdemes beiktatni egy prágai utazás alkalmával. Illetve arról is, hogy milyen is itt nyáron turistáskodni.

Petřín kilátó

A Moldva partján sétálgatva könnyedén észrevehető az erdős domb tetején lévő építmény. 1891-ben építették az Eiffel torony hatására. Igaz, hogy a Petřín csupán 60 méter magas, viszont annak köszönhetően, hogy dombtetőn áll, mégis magasabban van a csúcsa, mint az Eiffel toronyé.

A kilátóba feljuthatunk 299 fokot számláló csigalépcsőn, ahol végig gyönyörködhetünk a panorámában, vagy lifttel is mehetünk. Bárhogy is legyen, a látvány elképesztő, 360 fokban egész Prágát megcsodálhatjuk, tiszta időben ellátni akár a Krkonose cseh hegyláncokig is.

A kilátót gyalog is meg lehet közelíteni, de kipróbálhatjuk a siklót is, ami 3 perc alatt visz fel a közel 40 százalékos emelkedőn. A dombtetőn egy óriási park is található, ha hűsölni szeretnénk a nyári melegben, nyugodtan lehet csavarogni az erdőben. Ha pedig szeretnénk a Hradzsinba átsétálni, könnyedén megtehetjük azt is, ráadásul csak lefelé kell menni.

Szent Vitus-székesegyház

Igaz, hogy a székesegyház Prága egyik legjellegzetesebb, és helyzeténél fogva legmesszebbről látható építménye, mégis felkerült jelen listára is, ugyanis az előző három alkalommal, mikor a Hradzsinban jártam, nem tudtam belülről megnézni. Ez úgy fordulhatott elő, hogy mindig esküvő vagy más szertartás zajlott az épületben – nyitvatartási időben. A lényeg, hogy kitartásomat siker koronázta, ráadásul arra buzdítanám a turistákat, hogy ne csak az ingyenesen látogatható részéig merészkedjenek a székesegyháznak, hanem vásárolják meg a jegyet is, mert ezt a csodát érdemes alaposan körbejárni.

A Szent Vitus-székesegyházat 1344-ben kezdték építeni, végül a teljesen befejezett templomot csak 1929-ben szentelték fel. Évszázadokon át itt koronázták meg a cseh királyokat és királynőket. A csodálatos kőcsipkékkel, gazdag faragással, tornyocskákkal és mesés rózsaablakokkal díszített vallási épület belső terének különleges hangulatot kölcsönöznek az óriási, színes ólomüvegablakokon át beözönlő fények.

Számokban kifejezve, a székesegyház teljes hossza 124 méter, belső magassága 34,24 méter, a főhajó boltívét 28 pillér tartja, a legmagasabb tornya pedig 96,6 méter magas és 287 lépcső vezet fel.

Zizkov TV-torony

1985-1992 között épült fel a Zizkov-torony, ami Prága, és egyben Csehország legmagasabb építménye a maga 216 méterével. A nem túl szép épület szinte mindenhonnan látható a városból. Kívülről azonban mégis akad egy érdekessége: a tornyon a David Cerny alkotta óriásbébik másznak felfelé és lefelé 2000 óta.

Alapvetően a Zizkov TV-torony a csodálatos, 360°-os panorámakilátás miatt érdekes. A kilátószint 93 méter magasan van, ezzel egyúttal Csehország legmagasabban lévő kilátója is. Panorámalifttel, mindössze 38 másodperc alatt lehet feljutni a rendkívül modern és tágas kilátószintre. A Petřín kilátó előnye, hogy annyira a történelmi központhoz közel helyezkedik el, hogy jobban beláthatók onnan a leghíresebb látnivalók – viszont a Zizkovból még jobban rá lehet látni a városra. További érdekesség, hogy mivel a TV-torony egy dombon áll, a kilátó valójában magasabban fekszik mint 93 méter.

Jan Palach emlékmű

Prágában jóformán minden sarkon a történelem morzsáit találjuk meg. Teljesen véletlenül akadt meg szemünk a Moldva partján egy emlékművön, amit 2016-ban állítottak Jan Palach emlékére. A férfi 1969. január 16-án a cseh Nemzeti Múzeum történelmi épülete előtt a Vencel-téren felgyújtotta magát, hogy tiltakozásra ösztönözze Csehszlovákia lakosságát az ország szovjet megszállása ellen. A folyóparti műalkotás két, egy-egy négyzetméter alapú, hat méter magas kockából áll, amelynek tetejéből lángok csapnak fel. Az egyik, a világos színű alkotás A fiú háza, míg a másik, a sötét színű alkotás Az anya háza nevet viseli. A világos szín a világító, útmutató fiút, míg a sötét szín a szenvedő anyát jelképezi. A műalkotáson Jan Palach temetése című vers olvasható, amelyet David Shapiro amerikai író írt 1969-ben a cseh egyetemista tettének hatása alatt.

Nemzeti Múzeum

A prágai Nemzeti Múzeum Csehország legnagyobb és legrégebbi múzeuma, mely több milliós gyűjteménnyel büszkélkedhet. A monumentális épületben természettudományi, történelmi és régészeti gyűjtemények, érmék, ásványok, egyéb kiállítások találhatók. Számokban kifejezve az épület 104 méter hosszú és 74 méter széles, legmagasabb pontja 70 méter, 338 lépcső vezet a szökőkúttól a toronyig, több, mint 3500 ajtaja és 562 ablaka van. Az 1885 és 1890 között épült múzeum az évek során többször megsérült, bombatámadás, géppuskatűz és a prágai metró építésénél is. A több évig tartó rekonstrukciója után most a külsőleg megújult épület fogadja a látogatókat a Vencel téren.

Prágai nyár

És hogy milyen is a nyári városnézés Prágában? Mint mindig, ekkor is sok turista járja az utcákat, habár talán némileg kevesebb, mint hűvösebb időben - hétköznapokon pedig érezhetően kisebb a tömeg. De alapvetően nem a nyár a legideálisabb évszak, amikor az ember aktív kikapcsolódás céljából a cseh fővárosba látogathat. Pedig még nem is a legnagyobb kánikulában jártunk ott, harminc foknál magasabbra nem kúszott a hőmérők higanyszála.

Prága nagy előnye, hogy a látnivalók nincsenek messze egymástól, kvázi gyalogszerrel körbejárható minden. Alapvető dolog, – és nyilván a rutinos turisták tudják is – hogy a hosszú távú sétákhoz elengedhetetlen a kényelmes lábbeli. Nyáron nagy a csábítás, hogy balerina cipőben vagy lapos szandálban vegyük nyakunkba a várost, de az ennyire vékony talpú lábbelikben egyáltalán nem kellemes a szinte teljes belvárost beterítő macskaköveken mászkálni egész napon keresztül.

Habár a belváros nem az az aszfaltdzsungel, ahol árnyékot keresve sem találunk, azért mindenképpen szükséges gondoskodni az UV-sugarak elleni védelemről, ugyanis egy szimpla városi séta alkalmával is könnyen le lehet égni. És persze kánikula alkalmával nem mellékes a megfelelő mennyiségű folyadék bevitele sem. Tapasztaltunk alapján nem érdemes az egész napos programokra másfél liternyi vizes palackokat cipelni, mivel egyrészt igen gyorsan felmelegszik, másrészt kb. minden sarkon van lehetőség üdítőt vásárolni – egyáltalán nem horror árakon. Mi több, akár ilyen ínycsiklandó finomságokat is beszerezhetünk a város több pontján.

Annak ellenére, hogy mennyi turista járja Prágát, valahogy minden évszakban sikerült olyan éttermet találnom, ahol nem volt tömegnyomor. Nyáron is ugyanígy történt. Ha a cseh fővárosban járunk, szinte kötelező knédlit (dumpling) enni. Választhatjuk pörkölt, vadas jellegű verzióval vagy párolt káposztával, amihez kacsa vagy liba dukál. Érdemes mindenféle verziót megkóstolgatni - és ahogy oly sok mindenre igaz Prágában, úgy az éttermekre is érvényes, hogy nem fogja csődbe vinni a magyar turistákat, hasonló az árszínvonal, mint Budapesten.

És ha már tradicionális cseh dolgokról beszélünk, bármekkora is a kísértés, a sörözést hagyjuk inkább a nap végére. Mivel eddig csak az őszi és téli időszakban jártam ezelőtt Prágában, kimaradt az a szuper program, ami csak nyáron igazán ideális: a Moldva parton ücsörögve, hideg sört szürcsölgetve megnézni a naplementét. Véletlenül se hagyjuk ki, ha egyszer városnézésre adjuk a fejünk Prágában egy szép nyári napon.

Ha tetszett a cikk, az alábbi bejegyzéseimet is ajánlom figyelmedbe:

A száztornyú Prága

Advent Prágában

Nem Lady Gaga az egyetlen, aki befutott énekesnőként megpróbálkozott a színészkedéssel is. Habár ő a Csillag születikkel kifejezetten szép sikereket ért el, általában nem ez a jellemző. Szakmai szempontból sokszor bukással zárul, amikor a sztárok a színpadot mozivászonra cserélik. Ennek alátámasztására jöjjön 10 példa.

Hullámhegy – Madonna

Az elkényeztetett amerikai milliomosnő és a jóképű olasz halászlegény románca a lakatlan szigeten olyan csúfosan megbukott, hogy a kritikusok szabályosan gyalázták. Maga a film groteszk komédiának nem elég humoros, társadalmi kritikával dúsított szerelmi drámának viszont gyenge. Madonna játéka pedig rosszabb, mint valaha – habár korábban sem kapott sok dicsérő szót érte.

Gengszter románc – Jennifer Lopez

Madonnához hasonlóan Jennifer Lopez is elég sok filmmel próbálkozott, habár sosem biztatták a kritikusok, hogy érdemes lenne színészettel foglalkoznia. Karrierjének eddigi mélypontja a Gengszter románc volt, amelyben akkori párja, Ben Affleck játszotta a másik főszerepet. Szakmailag és anyagilag is akkorát buktak vele, hogy minden idők leggyengébb filmjei közé felkerültek vele, jelenleg 2,4 ponton áll az IMDb-n.

Glitter – Ami fénylik – Mariah Carey

Mariah Carey egy tipikus „szegényből gazdaggá” történettel mutatkozott be a mozivásznon, a film cselekménye pedig a felboruló dominók kiszámíthatóságával bontakozott ki. A Glitter nagyrészt negatív kritikákat kapott a kritikusoktól, és a ráfordított költségek sem térültek meg. A 22. Arany Málna-gálán a filmet hat kategóriában jelölték, legrosszabb film, legrosszabb színésznő, legrosszabb mellékszereplő (Max Beesley), legrosszabb rendező, legrosszabb forgatókönyv, legrosszabb pár (Mariah Carey mellei) kategóriában, ebből Carey a legrosszabb színésznőnek járót megkapta. Egy 2010-ben adott interjúban Mariah Carey megjegyezte, hogy szerinte a film sikertelensége nagyrészt annak köszönhető, hogy a filmzenealbum a New York-i terrortámadás napján jelent meg…

Carmen egy hip hopera – Beyoncé Knowles

Beyoncé színésznői debütálása a híres opera modernizált változatában történt meg. A múlt századi spanyolországi Sevilla helyett a mai amerikai Philadelphia városában él Carmen, és ezúttal hiphop stílusban énekel. A film sem a nézők, sem a kritikusok tetszését nem nyerte el, viszont mindez nem vetette vissza Beyoncé színésznői ambícióit, habár azóta sem aratott sikereket.

Díva – Christina Aguilera

A Díva alaptörténete mutat némi rokonságot a Csillag születik sztorijával, egy tehetséges fiatal lányról szól, aki Los Angeles-be érkezik, ahol nem sokkal később hatalmas sztár lesz belőle. A mentora pedig nem más, mint Cher. Ebben a musicalfilmben viszont az emberi sorsok helyett az éneken és a látványos színpadi elemeken van a hangsúly, így elég felszínesre sikerült a sztori, akárcsak a színészi alakítások, végeredményben sem a nézők, sem a kritikusok tetszését nem nyerte el.

Álmok útján – Britney Spears

Britney Spears sem alkotott túl maradandót színésznőként, aki az Álmok útján című road movie-ban tulajdonképpen saját magát játszotta. A vidéki kislány története, aki érettségi után megszökik otthonról, és Los Angeles-be megy a barátaival egy meghallgatásra, most 3,4 ponton áll az IMDb-n. 

Valentin nap - Taylor Swift

Napjaink egyik legkörberajongottabb popsztárja Taylor Swift is megpróbálkozott a színészkedéssel. A Valentin nap című komédiában annyira botrányosan játszotta az ostoba szőke gimis csajt, hogy még az előzetesben sem emelték ki a nevét.

Csatahajó – Rihanna

Rihanna a Hancock rendezőjének tengeri űrlényinváziós akciófilmjében debütált színésznőként, de elég vegyes kritikákat kapott. Persze nagyon nem kockáztatott a sablonos szereppel, nemcsak az általa alakított tengerészgyalogos torpedózta meg a filmélményt. Mindenesetre még nem adta fel színészi ambíciót.

Xanadu - Olivia Newton-John

Habár Olivia Newton-John a Grease-zel, minden idők egyik legsikeresebb musicaljével szupersztárrá vált, két évvel később igencsak mellé nyúlt a Xanadu-val – és nem is nagyon erőltette a későbbiekben a színészi karriert. A kiváló zene, a jól megrendezett táncjelenetek és a látvány sem tudták ellensúlyozni a Xanadu cselekményének és a párbeszédeinek kétségtelen gyengeségeit. Sokan nehezményezték Olivia Newton-John ausztrál akcentusát, a televíziós filmekre emlékeztető kameramozgásokat és a múzsák körüli, hosszú és nehéz munkával készített aura jellegű fényeffektusokat. Voltak, akik az egész filmet egy LSD mámorban tett „utazáshoz” hasonlították.

Több mint testőr – Whitney Houston

Whitney Houston ezzel az ízig-vérig huszadik századi, romantikus szerelmi történettel debütált mint színésznő. A pályája csúcsán álló énekesnő mellett a testőrét a kilencvenes évek egyik szupersztárja, Kevin Costner játssza. Több mint testőr kétségtelenül az egyik legidőtállóbb film, amit popsztárral forgattak, legalábbis ami a közönség múlhatatlan szeretetét illeti, mert a kritikusok leginkább a sablonos giccset látták benne. 

Aki a '90-es években volt tini, minden bizonnyal kiválóan emlékszik a Backstreet Boys-ra, netán még a legnagyobb slágereiek közül is kapásból fel tud idézni 4-5 számot így 20 év távlatából. A világ legsikeresebb fiúbandájának  nem kevesebb, mint 13 db Top40-es daluk volt eddig és 130 millió albumot adtak el. Ráadásul 22 év után ismét ellátogatottak Budapestre egy szenzációs showműsorral.

Honnan is indult a Backstreet Boys?

Lou Pearlman menedzser a New Kids on the Block hatására döntötte el a kilencvenes évek elején, hogy létrehozza saját fiúbandáját. Hirdetések és meghallgatások sorozata után megtalálta A. J. McLean-t, Howie Dorough-t, és Nick Carter-t.  Nem sokkal később Kevin Richardson is bekerült közéjük, aki beajánlotta unokatestvérét, Brian Littrellt is. Az immár 5 fős együttest pedig egy Orlando-i Backstreet Market nevű bolhapiac után nevezték el, így alakult meg a Backstreet Boys 1993. április 20-án.

A Backstreet Boys első koncertjét 1993. július 8-án adta Orlando-ban. Európában is villámgyorsan nőni kezdett a népszerűségük, 1996-ban Németországban őket választották a legjobb külföldi együttesnek miután az "I'll Never Break Your Heart" aranylemez lett, és ezzel ők lettek a legsikeresebb debütálók a világon. 1997-ben megkezdték a második albumuk (Backstreet's Back) felvételét, és kiadták a "Quit Playing Games With My Heart"-ot júniusban. A lemez az USA-ban és több európai országban is elsöprő sikert aratott, decemberben pedig egy 20 országot érintő turnéba kezdtek.

Ám a kezdeti sikerek után nehezebb időszak következett a Backstreet Boys háza táján. Még ugyanebben az évben a srácok sikkasztás miatt beperelték Pearlmant, amiért a profit 75%-át felvette, elhagyta az együttest, akiknek hitelt kellett felvenniük az írók és zenészek kifizetéséhez. 1998-ban Brian szívműtéten esett át veleszületett szívbetegsége miatt. Később egy fellépést is lemondtak, mivel Howie testvére meghalt.

A Backstreet Boys történetében viszont hamar jóra fordulatak a dolgok. Például emlékezetes volt 1998. októbere, amikor is megkapták Orlando város kulcsait a polgármestertől, hálából azért, hogy 250 ezer dollárt kerestek egy koncerttel a tornádó károsultjainak. 1999. február 27-én pedig a "Backsreet Boys" gyémántlemez lett, mivel 10 millió példányt adtak el belőle. Majd 2000. november 21-én Black&Blue címmel megjelent negyedik albumuk is, amivel szintén óriási sikereket értek el.

Azonban 2001-től az együttes szünetet tartott és néhányan elkezdték építeni saját karrierjüket. Nick például "Now or Never" címmel adta ki első szólólemezét, amelyen "rockosabb" hangzás dominált, míg Brian "Welcome Home" címmel jelentette meg keresztény pop albumát. Csak 2005-ben alakult újra a banda és kijött a Never Gone, majd ismét stúdióba vonultak. 2007-ben újra feltűntek, azonban csak 4 taggal, mivel Kevin nem folytatta énekesi pályáját, állítása szerint azért, mert inkább családapai szerepére kívánt koncentrálni. Új albumuk "Unbreakable" címmel jelent meg 2007. október 30-án. A számok stílusában nagy változás történt: kevesebb volt a táncos-pörgős dal és előtérbe kerültek a lassúbb, érzékenyebb dalok. Brian így nyilatkozott erről: „Valószínűleg ez a legsokrétűbb album, amit valaha készítettünk és készíteni fogunk. Sokkal realisztikusabb, mint az előzőek, az életről szól, sokszor a veszteségekről, szerelemről és csalódásról.”

2009. október 6-án jelent meg "This is us" című albumuk, amellyel visszatértek a dance-pop stílushoz. Az új lemezzel 2009-ben turnéra is indultak először Európában, majd Amerikában - illetve az év végén egy luxushajó utat szerveztek, mellyel lehetőséget adtak rajongóiknak, hogy személyesen eltölthessenek velük pár napot. Ezen az úton jelentették be, hogy összeállnak a New Kids On The Block-kal egy világkörüli turné erejéig - emellett egy közös dalt is kiadtak. A koncertek után a srácok stúdióba vonultak, hogy felvegyék következő albumukat, az "In a World Like This"-t, ismét 5 taggal, ugyanis Kevin visszatért a csapathoz. Ezután pár évig ismét egy csendesebb időszak következett.

A DNA World Tour Budapesten

A Backstreet Boys legújabb, DNA című legújabb albumát 2019. január 25-én jelentette meg. Május 11-én kezdte meg a csapat a DNA World Tour elnevezésű koncertkörútját, ami az elmúlt két évtizedük legnagyobb aréna turnéjának számít. A több mint 3 hónap alatt végigjárják Európát és Észak-Amerikát, olyan helyeken lépve fel, mint például a londoni O2, a párizsi   AccorHotels Arena vagy a berlini Mercedes-Benz Arena. Utolsó európai állomásként a szenzációs show Budapestre is megérkezett, 2019. június 25-én léptek fel a srácok a Papp László Sportarénában. A Backstreet Boys nem először járt nálunk, még 1996-ban és 1997-ben is adtak koncertet hazánkban. Viszont az azóta eltelt 22 évben sem felejtették el őket a magyar rajongók, a 2019-es fellépésre a jegyek 1-2 órán belül elfogytak még tavaly novemberben.

A Sportaréna befogadóképessége 12 500 fő, ami teljes kihasználtsággal üzemelt a Backstreet Boys koncerten. A nézőtér pedig jóformán felrobbant, mikor este 9 óra magasságában megjelent az 5 amerikai srác a színpadon - akik egyébként már nem is annyira srácok, egyedül Nick Carter tapossa még a 30-as éveit, a többiek 40 felett járnak. De persze ez így is van rendjén, hiszen a célközönség is 20 évvel idősebb lett a Backstreet Boys fénykora óta. Az egész koncert alatt olyan hangulat uralkodott, mintha pár kihagyott alkalom után végre rászántuk volna magunkat egy osztálytalálkozóra: régi kedves ismerőseinket láthattuk, akik tulajdonképpen ugyanolyanok, mint voltak, csak mégis eltelt 1-2 évtized.

Maga a Backstreet Boys is rájátszott erre, gyakorlatilag az egész fellépés erről szólt. Az együttes talán mindegyik tagja elmondta, hogy már 26 évvel ezelőtt alakultak meg, illetve arról is nosztalgiáztak, hogy ki hány éves volt, mikor először találkoztak - Nick Carter például csupán 12 volt. És ennek - illetve a közönség legnagyobb - örömére a teljesség igényével az összes nagy slágerüket elhozták, nem mellesleg pedig az új albumról is felcsendültek dalok, de igazából azok csak afféle töltelékként szolgáltak, nem ezektől őrültek meg az egykori BSB-rajongó tinilányok. Sokkal inkább attól, amikor megszólalt a Get Down, az Everybody, a Shape of My Heart, az Incomplete, a Quit Playing Games With My Heart, a Show Me The Meaning Of Being Lonely, a More Than That, a Larger Than Life, a The Call, a The One, az As Long As You Love Me, vagy az I Want It That Way. Meg persze a nosztalgia részét képezte az is, hogy Nick-nek már csak a puszta jelenlététől is visításban tört ki a nagyrészt 30-as hölgyközönség - hát meg még mekkora ovációt kapott akkor, amikor már énekelt és táncolt is. Mindenféle túlzás nélkül állítható, hogy csak úgy röpködtek a melltartók a színpadra.

A legdurvább viszont az az egészben, hogy ennyi év után kiderült, hogy nemcsak Brian tud úgy isten igazából énekelni a csapatban, hanem a többieknek is van hangjuk. Na jó, talán Kevin nem bontakozott ki annyira, de az ő esetében sem merült fel annak gyanúja, mint mondjuk 20 évvel ezelőtt, hogy csupán tátog. És ez a srácok még ennyi év után is ugyanúgy nyomták a tánckoreográfiákat, mint anno - az összes hatásvadász mozdulat megvolt, a közönség pedig most is ugyanúgy imádta. Nemcsak afféle haknival készültek, hanem egy 2 órás koncert erejéig baromira látványos színpadtechnikai megoldásokat és lézershowt hoztak - az Incomplete közben például úgy folyt a víz a ledfalon, hogy csoda, hogy a fiúk megúszták szárazon. Habár a koncertnek voltak olyan részei (főként az új számok révén), amikor kevésbé lehetett érezni az őrületet a nézőkön, mint mondjuk egy As Long As You Love Me közben, azért nyugodt szívvel kijelenthető, hogy az első pillanattól az utolsóig garantált volt az önfeledt szórakozás. Talán a nézők többsége maga sem gondolta volna, hogy ennyire vissza lehet varázsolni a már rég elfeledettnek hitt tinikorukat.

A Backstreet Boys-ban az a legnagyszerűbb, hogy bármennyire gagyinak tűnik ez az egész ugrabugrálás és nyálas imidzs, a tagok mégis annyira lazák és természetesek, hogy mindenki bekajálja nekik, hogy ez még most is baromi jó. Másképpen mondva, ilyen hihetetlen karrierrel a hátuk mögött sem azt éreztették a közönséggel, hogy szupersztárok lennének, hanem 5 havert láthattunk a színpadon, akik most összegyűltek nosztalgiázni egyet, hogy megmutassák, egykor mivel váltak sikeressé. Lehet, hogy ciki volt, de itt az élő példa, hogy még 20 évvel később is tökre működik és vevő rá mindenki. A jó hír pedig az, hogy az együttes megígérte, hogy itt nincsen vége a dolognak: jövőre visszatérnek Magyarországra. Várjuk őket szeretettel.

Képek forrása: innen, innen és innen

„Csernobil volt talán a Szovjetunió öt évvel később bekövetkező összeomlásának igazi kiváltó oka. A csernobili katasztrófa valójában igazi fordulópontnak bizonyult: volt egy, a szerencsétlenséget megelőző korszak, és volt egy ettől teljes mértékben eltérő korszak a katasztrófa után.” – Mihail Szergejevics Gorbacsov, 2006.

Az utóbbi években a televíziós filmgyártás komoly fejlődésen esett át, és mára már egyértelművé vált, hogy nem kell csupán moziba menni azért, hogy igazán elképesztő élményben legyen részünk, ugyanis a sorozatok is elkezdtek komoly minőséget képviselni. Persze nem olyan egyszerű érdekfeszítő történeteket tálalni, de Craig Mazin író megtalálta azt a témát, amivel milliók érdeklődését fel tudta kelteni. Kevés hírhedtebb esemény van a történelmünkben, mint a csernobili atomerőmű-baleset, ám ez egy annyira érzékeny téma, hogy a mai napig hatással van az emberek életére és gondolkodásmódjára.

Hátborzongató belegondolni abba, hogy valóban megtörtént mindaz, amiről a sorozat szól. 1986. április 26-án ugyanis minden megváltozott. Miután bekövetkezett a baleset a csernobili atomerőműben, olyan szintű sugárzás szennyezte be a régiót, hogy ahhoz foghatót még sose tapasztalt a Föld. Rengetegen megbetegedtek, több ezren meghaltak, és lakhatatlanná vált Csernobil körzete. Laikusként csupán ennyit tudtak a legtöbben az esetről – nyilván ez is éppen elég döbbenetes. A sorozat viszont azért ütött akkorát, mert rávilágít az események hátterére és sok olyan dolgot megmutat, amelyeket évtizedekig csak felszínesen ismertünk, vagy fekete-fehérként láttunk.

Nem mellesleg a Csernobil sorozat talán számunkra, magyarokra még nagyobb hatással van, mint az öt részes miniszériát gyártó amerikaiakra, nehéz elhatárolódni tőle. Egyrészt azért, mert nem történt annyira régen, hogy közvetlen környezetünkből ne emlékezne valaki 1986. áprilisára. Másrészt Ukrajna közelsége révén sokan ismerhetnek olyan embereket, akiknek közeli vagy távoli ismerőseik valamilyen formában érintettek az 1986-os nukleáris katasztrófában.

Mi is történt pontosan? 1986. április 26-án a Vlagyimir Iljics Lenin atomerőműben megtörtént a világ legnagyobb, ember által okozott atomkatasztrófája. A kezelőszemélyzet egy teszt során kikapcsolta a reaktor vészhűtési rendszerét, ami miatt a 4-es reaktorblokknál gőzrobbanás történt. Az emberi naivitás és az akkori, szovjet kommunista „propaganda” miatt 36 órán át nem ürítették ki a várost és tájékoztatást sem adtak ki, hanem az emberek a svédektől értesültek az esetről, akik bemérték a sugárzást.

Nyilván eddig is tudtuk, hogy mekkora tragédia történt, de azt valószínűleg sosem sejtettük, hogy mennyi borzalomról nem szereztünk tudomást. Ennek a szörnyű helyzetnek a következményeit láthatjuk az öt részes minisorozatban, hogy a magukat feláldozó emberek megküzdöttek a tudomány eddig ismeretlen területével, a sugárzással, a haláltól való félelemmel és a szovjet párt kommunista eszméivel.

A Csernobil legnagyobb erénye az igényes és csontig hatoló atmoszférateremtés. Ez megnyilvánul a többnyire szűk, zárt terekben vagy éjszaka, esetleg a sugárzástól átitatott szürkés árnyalatú nappali levegőn játszódó jelenetekben. Nem kell ismertetni az egykori erőmű atommagjának felrobbanását követő káros hatásokat és következményeket, ennek ellenére a levegőt ellepő sugárzó anyagok, a földet beterítő izzó grafit, a füstölgő épületkomplexum és az éjszaka sötét egén villódzó robbanás gyönyörűséges képeket varázsolnak elénk. Külön ki kell emelni a reaktort először vízzel oltani próbáló tűzoltók kivörösödött arcáról vagy égő kezeiről készült szuperközeli snitteket, amik enyhe hidegrázást eredményeznek a jóérzésű nézőben.

A város atmoszférája fantasztikus, illetve félelmetesen ismerős a látkép a szocialista hangulatú miliővel, a Ladákkal és a blokkokba épült, szürke panelrengeteggel. Minden haláleset vagy katasztrófa elviselhetetlenül fájdalmassá válik, ha nyugodt kis városkában, gyerekek és szerethető, ártatlan családok körül történik. A több napja áramló sugárzás tövében nyugodtan ebédelő, trécselő nyugdíjasok, vidáman játszadozó kisiskolások és a hirtelen megbetegedő csecsemők látványa brutálisan kikezdik a néző nyugalmát. Az egyik legerősebb jelenet, amikor a robbanás estéjén a mit sem sejtő családok gyerekestül kivonulnak egy közeli dombra, hogy onnan csodálják a kékesen-zöldesen izzó anyagok szállingózását. Sok nézőpontot kapunk, így rövidebb jelenetekkel bepillantást nyerhetünk pl. egy terhes anya, mérnökök, tudósok, államférfiak, tűzoltók vagy a bányászok életébe, így mindegyik kerekebbé teszi a bennünk kialakított képet az eseményről és annak hatásairól.

Egy sorozattól szinte többet nem is várhatna az ember, mivel egy ekkora hatás után csak pislogni lehet, de a készítőknek mégis sikerült mindig feljebb rakniuk a lécet. Amellett, hogy a végletekig nyomasztó és megdöbbentő, nagyon sok érdekességgel is szolgál. Egyfelől olyan számokat és mértékegységeket tudhatunk meg, amik talán ez idáig a laikusak számára nem derültek ki. Olyan viszonyítási alapokat kapunk, amik által sokakban csak így tudatosul, hogy mennyire súlyos volt ez a katasztrófa. Például Csernobil és harminc kilométeres környéke igen sok időre lakhatatlanná vált, vagy hogy a reaktorban lévő mag üzemanyaga még mindig ég, ami fölé nemrégiben a második szarkofágot húzták fel, azonban ezt is csak 100 évre tervezték.

Habár radioaktivitás nem látszik, hatásait nagyon látványosan érzékelteti a sorozat, így sokkoló képekkel találkozhatunk egyes részekben, például egy-egy állatra hogyan hathat, miként tesz tönkre a másodpercek tört része alatt egy szuperrobotot vagy miképp mállik le szépen, fokozatosan az ember bőre tőle. Ráadásul az sem valótlanság, hogy a rengeteg eltusolás ellenére mennyi embernek köszönhetjük ma azt, hogy nem vált teljes Európa lakhatatlanná, ugyanis a történetből kiderül, hogy simán benne volt a pakliban ez az opció is.

A kiemelkedő karakterábrázolás is hozzájárul a sorozat minőségéhez: úgy, mint Valerij Legaszov (Jared Harris) rejtett zsenije és nostradamusi jóslatai, Borisz Scserbina (Stellan Skarsgård) józansága, és a párteszmén túlmutató intelligenciája, és Uljana Komjuk (Emily Watson) női tudósként való közreműködése. A casting során a színészeket egytől-egyig létező személyekről mintázták, kivéve Uljana Komjuk karakterét, aki ugyan fiktív eleme a történelemnek, de több tudós figurájából gyúrták össze, és a sorozatban nagyon sokat hozzátesz az események alakulásához. Nem mellesleg az is egészen elképesztő, hogy ezt a szériát az a Craig Mazin írta, akinek olyan filmeket köszönhetünk, mint a Másnaposok 2-3, a Horrorra akadva 3-4 vagy a Superhero Movie.

A Csernobil igazi mestermű lett, a televíziózás csúcsa, jelenleg ez az IMDb legmagasabban értékelt sorozata. Olyan igényesen készítették el, hogy szinte dokumentumfilm érzésünk van, miközben nézzük: megrázó, amit látunk, és folyamatosan feszültek vagyunk, pedig nincsenek hatásvadász dolgok benne, csupán a puritán tények, de mégis olyan nagy súlyt helyez a nézőkre, hogy a részek végén csak csöndben bámulunk magunk elé. Szinte nem lehet fogást találni a Csernobilon, mert minden egyes epizód meghökkentő azáltal, hogy rendkívül érdekes apróságokat is bemutat, ami után sokkal árnyaltabban látjuk az eseményeket. Jóformán felfoghatatlan, hogy ez tényleg megtörtént – pedig csak ismét az igazolódott be, hogy a valóság szüli a leghihetetlenebb történeteket.

Csernobili katasztrófáról írtuk korábban

Százhatvan éve született és kilencvenöt éve hunyt el Giacomo Puccini, a XX. század egyik legnépszerűbb olasz operaszerzője. Az évfordulók apropójából sosem látott fesztivált rendeztek az operairodalom utolsó nagymestere tiszteletére a Magyar Állami Operaház szervezésében.

„Azt hiszi, hogy sikereim után boldog voltam, vagy vagyok? Mindig egy zsákra való melankóliát cipeltem magammal. Tudom, hogy nem volt rá okom, de én már csak ilyen vagyok.” – Giacomo Puccini

Mitől olyan varázslatosak Puccini operái?

Puccini műveiben főként az emberi érzésekre összpontosított: kis örömök, mindennapi kis események, nagy szenvedélyek és érzelmek jelennek meg, többnyire egzotikus környezetbe ágyazva. Hősei hétköznapi emberek. A Bohémélet tüdőbajos Mimije, az elhagyott Pillangókisasszony, az öngyilkos Tosca mind a szerelem áldozatai, akik végül az életükkel fizetnek. Puccini operái többnyire tragikus befejezésű darabok, ám A Nyugat lánya és a Gianni Schicchi című vígopera cselekménye azonban boldog véget ér – akárcsak tragikus fordulata után az utolsó műve, a Turandot is.

Puccini csodás zenei világát nem ruhadarabként aggatta hőseire, dallamai természetesen következnek a szereplő drámai és érzelmi helyzetéből. Áriái általában lassan kezdődnek, a fő témát a zenekar játssza, az énekhang ilyenkor bizonyos hangokat megismételve szólal meg. A művek jól felépítettek, ennek köszönhetően az áriák folyamatosan a zenei szövetbe illeszkednek. Puccini operáiban mindig nagy zenekart alkalmazott, a hangzása néha Richard Strauss műveihez hasonlóan gazdag, máskor Claude Debussy finomságához hasonlítható. Ezenkívül, rendkívüli drámai érzékkel is rendelkezett: minden operája látványos vizuális jeleneteket tartalmaz, ugyanakkor jól alkalmazza a csend hatalmát is. A cselekmények célratörők, nincsenek figyelmet elterelő mellékcselekmények vagy bonyolult viszonyok.

„Mindig távol éltem az emberektől és szerényen dolgoztam. Ki tudja, hogyan cselekednének mások az én helyemben? Mindig visszavonultam a világtól, mint a pásztor a ligetébe, senkinek sem kereszteztem az útját, és ha tehettem, erőim szerint segítettem. Jutalmul csak rosszat kaptam. Miért?” – Giacomo Puccini

Puccini legismertebb operái

Bohémélet

Vannak legendás operák. Ilyen ez az 1830 körül játszódó párizsi történet is. A Bohémélet kallódó fiatal művészek életéből ragad ki vidám, keserédes és tragikus pillanatokat, melyek egy költő és egy varrólány szerelmének egy éve köré csoportosulnak. Az operairodalom egyik legszebb románcát mutatja be a darab, amely egy kialudt gyertyával és egy elveszett kulccsal kezdődik. A Bohémélet zenei világát sokan már-már operettkönnyedségűnek tartják, s ennek tulajdonítják az opera töretlen népszerűségét.

Tosca

Puccini egyik legmegrázóbb operája szerelemről, hatalomról, erőszakról és az emberi természet határairól szól. A darab 1800. júniusában játszódik Rómában, a spanyol megszállás idején, amikor is forr a levegő Rómában: az előbb francia, majd osztrák elnyomás alatt álló köztársaság sorsa most Napóleontól függ. A politika és a politikai terror a rómaiak életének szerves részévé vált; így egy festő és egy ünnepelt operadíva szerelmébe is beleszól a hatalom. Vannak idők, amikor az élet drámaibb helyzeteket produkál, mint a színpad.

Turandot

Puccini utolsó és talán legcsodálatosabb műve, egyben első mesealapú operája középpontjában az izzó, de elfojtott szerelmi szenvedély áll. A gyönyörű, ám jégszívű kínai hercegnő, Turandot és a kezére pályázó, tatár királyfi, Kalaf különös szerelméről szóló történet alapja Carlo Gozzi-színműve. Puccini azonban nem tudta befejezni művét: halála után Franco Alfano komponálta meg az utolsó felvonás végét. Az 1926. április 25-i premieren a milánói Scalában Arturo Toscanini karmester a harmadik felvonásban, Liu halála után a komponista által leírt utolsó ütemnél letette a pálcát, és azt mondta: "Az operának itt a vége, mert a Maestro ennél a pontnál halt meg." A teljes mű csak a második estén hangzott el.

Pillangókisasszony

Puccini legszemélyesebb műve, a világ operaházainak egyik legjátszottabb darabja Cso-Cso szan és Pinkertin tragikus szerelmének története. A szövegkönyv alapja John Luther Long 1898-ban megjelent elbeszélése, melyből David Belasco írt drámát. „Ha nem egzotikus helyszínen, tőlünk távol játszódna a dráma, elviselhetetlen volna ez a fájdalom.” – írták róla az akkori kritikák. A darab annyira megtetszett Puccininek, hogy egyből megvásárolta a megzenésítés jogát. Hogy hiteles japán dallamvilágot komponálhasson, Puccini alaposan utánajárt a japán hangzásvilágnak: felkereste a Viareggióban nyaraló japán követ feleségét, aki népdalokkal ismertette meg; valamint Milánóban egy ott fellépő japán színésznő énekét is tanulmányozta. Puccini a Pillangókisasszonynak összesen 5 változatát készítette el, mire megszületett a mű végleges verziója.

A PucciniFeszt

Az Operaház tematikus „Puccini Itáliája” évadának csúcspontja a bő háromhetes fesztivál, amelyre május 18-tól június 10-ig került sor. A PucciniFeszt megrendezésével olyan rendkívüli eseményre vállalkozott az Opera, amelyre még sosem volt példa: a világon egyedülálló módon, az ősz óta főszerepben lévő szerző valamennyi színpadi és vokális műve megszólalt alig egyetlen hónap alatt. A 10 operán felül (Manon Lescaut, Tosca, Messa di Gloria / Lidércek, A Nyugat lánya, Pillangókisasszony, A fecske, Edgar, Bohémélet, Triptichon <A köpeny; Angelica nővér; Gianni Schicchi>, Turandot) más oldalairól is megmutatkozott az olasz mester, Giacomo Puccini: dalok, áriák, különleges és sokszínű produkciók, hazai és külföldi énekesek várták a fesztivál résztvevőit. Az eseménysorozatban 4 premier, köztük egy ősbemutató, koncertszerű előadás, vetítések és dalest is helyet kapott, a zárógála sztárvendége pedig Gregory Kunde volt.

A premier előadások

Puccini ritkábban játszott darabjai közül egyetlen könnyedebb műfajú, kései műve A fecske. A már-már operettbe hajló alkotás, amelynek cselekményére a Bohémélet és A kaméliás hölgy egyaránt haltással lehetett, a Kolozsvári Magyar Opera koprodukciójában volt látható a PucciniFeszten.

Puccini szinte alig játszott korai darabját, az Edgart először mutatták be teljes értékű színpadi változatban Magyarországon június 1-én és 6-án az Eiffel Műhelyházban. A címszereplő szerelmi önsorsrontását feldolgozó alkotás egyes részletei a Toscában is visszaköszönnek, míg gyászindulója Puccini temetésén is felcsendült. 

Puccini további korai művei az Erkel Színház május 20-i hangversenyén voltak hallhatók. A Messa di Gloria mellett a szerző első operája, a Lidércek koncertszerű változatban szólalt meg. Mivel a Lidérceket az Opera repertoárján ugyancsak szereplő Giselle című balett ihlette, ezért annak nagy pas de deux-jével ezt a művet is megidézte az esten a Magyar Nemzeti Balett két szólistája, Ivanova-Skoblikova Sofia és Balázsi Gergő Ármin.

A színpadi premierek közé tartozott Szálinger Balázs az Opera megbízásából írt második, vegyes műfajú darabja, amelynek ősbemutatója szintén a fesztiválon volt. A Wagner és Nietzsche barátságát feldolgozó, tavaly bemutatott Siegfried-idill után most Puccini életének egy komor momentumából készült színpadi változat. A közismerten szoknyabolond zeneszerző felesége, a kicsapongásokat egyre kevésbé tűrő Elvira féltékenységének lett áldozata a Puccini-család egyik cselédje, Dorina, aki a folyamatos – és mint kiderült, alaptalan – gyanúsítások és későbbi elbocsátása hatására öngyilkos lett. A tragédia ihlette a Turandot önfeláldozó szolgálólánya, Liù hattyúdalát, amely Puccini utolsó kompozíciója volt halála előtt. A felkavaró történetből született meg a Krizantémok, avagy Liù halála című zenés kamaraelőadás.

A PucciniFeszten a repertoárdarabok közül a Tosca, A Nyugat lánya, a Bohémélet, a Pillangókisasszony, a a Triptichon mind-mind visszatértek két-két előadás erejéig az Erkel Színház színpadára, illetve a Turandotnak a Margitszigeti Szabadtéri Színpad adott otthont.

A fesztiválhoz kapcsolódva az énekkari művészek Puccini és kora címmel adtak ária- és dalmatinét május 26-án délelőtt az Erkel Színházban. A címadó szerző mellett Catalani, Mascagni, Leoncavallo és más kortársak alkotásainak legszebb részletei is szerepeltek a koncertprogramban. Puccini, a dalnok címmel a szerző alkalmi műveiből szólalt meg egy csokor Boncsér Gergely, Fodor Beatrix, Máthé Beáta és Megyesi Schwartz Lúcia tolmácsolásában június 4-én az Eiffel Műhelyházban. A PucciniFeszt zárásaként pedig Gregory Kunde amerikai tenor június 10-én az Erkel Színházban adott Puccini-áriaestet. 

1998. június 6-án indult a Szex és New York című sorozat az amerikai HBO-n, amely alapjaiban rengette meg a nőiség ábrázolását a televízióban, és nők milliói a mai napig hálásak is érte.

A Szex és New York ötlete Darren Star producer fejéből pattant ki a kilencvenes évek közepén, amikor is New Yorkba költözött, ahol beleszeretett a New York Observer című lapban megjelenő Szex és New York rovatba. Ezt Candace Bushnell szerkesztette, aki heti rendszerességgel gúnyolta ki szellemesen New York ostoba, önimádó agglegényeit. Star eltökélt célja volt, hogy a rovatból kiindulva olyan hamisítatlan felnőtt vígjátékot készítsen, ami a nők szempontjából mutatja be a szexet. Mindemellett formai újításra is törekedett: el akart szakadni a hagyományos, közönség előtt négy kamerával forgatott, élő vagy gépi nevetést használó televíziós komédiaformátumtól, és a mozifilmeknél alkalmazott módszerekkel akart tévésorozatot készíteni.

A Szex és New York négy nő életét követi, akik különböző természetük és folyamatosan változó szexuális életük ellenére mindvégig elválaszthatatlanok és lelki támaszt jelentenek egymás számára. A főszerepekben Sarah Jessica Parker (Carrie Bradshaw), Kim Cattrall (Samantha Jones), Kristin Davis (Charlotte York) és Cynthia Nixon (Miranda Hobbes) láthatóak, míg a híres vendégsztárok közt megtalálható többek között Donald Trump, Matthew McConaughey, Bradley Cooper, David Duchovny, Lucy Liu, Jon Bon Jovi és Alanis Morissette is. A sorozat 1998 és 2004 közt futott, 6 évadból, illetve 94 epizódból áll, szakmai sikere vitathatatlan, hiszen 8 Golden Globe-ot és 7 Emmy-díjat is nyert.

Azonban akadtak meglehetősen vitriolos kritikák is, miszerint a sorozatban túl nagy szerepet játszik a divat, ami eltárgyiasítja a nőket. Mások sekélyesnek tartják, mivel felmagasztalja a luxus életérzést, a feministák őrjöngenek, hogy egy nő nem lehet ilyen, a férfiak pedig ugyanezt gondolják - csak más szempontból. Pedig az igazság az, hogy a Szex és New York nagyon elkapta a korszellemet. A Cosmopolitan koktélokon, Manolo cipőkön, luxus klubokon túlmutatva új narratívát teremt a kortárs nőknek. Ugyanis a Szex és New York teljesen más aspektusból ábrázolja a nőiséget, női egyéni választásokat, barátságot. A négy karakter párbeszédeiben bárki magára ismerhet. A sorozat a következőket mondja ki főszereplőin keresztül a modern nőkkel kapcsolatban:

• Nem kell szégyenkezni, ha harmincas szingli vagy.

"Szinglinek lenni régen azt jelentette, hogy senkinek nem kellesz. Most viszont azt jelenti, hogy csinos vagy és szexi, és kihasználod az időt, hogy eldöntsd, milyen legyen az életed, és kivel szeretnéd tölteni." - Carrie

• Sikeres karriert nőként is lehet építeni.

"Élvezni akarom a sikeremet, és nem elnézést kérni miatta." - Miranda

• A romantikába vetett optimista hit minden nőben ott rejtőzik. 

"Igenis megtörténhet. Az emberek igenis boldogan élhetnek, amíg meg nem halnak." - Charlotte

• Őszintén lehet beszélni a szexről.

"Tegnap egész este egy Big Mac járt az eszemben. Végül el kellett mennem felszedni egy pofát.” - Samantha

Bár sokan a nők egyenjogúságáért folytatott harc zászlóvivőjének tartják, a Szex és New York sosem vált vállaltan feminista sorozattá. „A szereplők szexuálisan szabadok, és bennük van a képesség, hogy sikeresek, vezetők legyenek. Erősek, meggyőzőek, magabiztosak. Ha az ember olyan környezetben nő fel, hogy joga van választani, szavazni, és úgy öltözködni, ahogy akar, azzal lefeküdni, akivel akar, és olyan barátai lehetnek, amilyeneket akar, akkor pontosan ebből faragják majd a személyiségét. De véleményem szerint ez nem feminista sorozat” – nyilatkozta egy interjúban Sarah Jessica Parker.

A sorozattal a producerek azt a fontos üzenetet akarták küldeni a harmincas egyedülálló nőknek, hogy nem baj, ha a harmadik X-en túl nem vagy feleség és édesanya, és inkább a karrieredre, a szórakozásra, az utazásra, a barátaidra és önmagad felfedezésére koncentrálsz, hiszen hatalmas szabadság és boldogság rejlik ebben. Sőt, még azt az ördögtől való gondolatot is felvetették, hogy mi van, ha kiderül, hogy a szingli nők élete jobb, mint a házasoké. Mindemellett persze az alkotók törekedtek a tökéletes balanszra, mert finomkodás nélkül ugyanúgy megmutatták a szingli lét hátrányait is.

Így a romantika és a cinizmus egyedülálló manhattani keveréke meghódította az egész világot: a mai napig milliók rajonganak a négy barátnőért, akik imádnak hatalmas rózsaszín koktélokat inni, randizni, bulizni, vásárolni, pletykálni és elérik ezzel mindazt, hogy nekik köszönhetően egyre több nő beszél szabadon, tabuk nélkül a szexről.

„Vajon a nők is ugyanúgy szexelhetnek, mint a férfiak?” – hangzott el a Szex és New York első epizódjában. A közönség ekkor televíziótörténeti pillanatot élt ált, ahogy a négy barátnő a témát tabuk nélkül megvitatta. A  szabad szex kérdését csupa szaftos téma (orális szex, édes hármas, szex jóval fiatalabb férfiakkal, análszex, titkos szex, vibrátor, szex nélkül élő férfiak, videópornó) követte az első évad további epizódjaiban. A részek tematikussága nagyrészt abból fakad, hogy a 8 fős csapat először a Carrie által a cikkekben feltett kérdéseket írta össze, hogy a cselekményt mindig az adott kérdésekből indítsa el. „Egy hónapon keresztül nem csináltunk mást, csak a saját életünkről beszéltünk, és aztán az egészet rátettük az íróasztalra” – emlékezett vissza az egyik forgatókönyvíró az alkotói módszerekre.

A Szex és New York a második évadtól lett igazi bombasiker. Az első évad fergeteges vígjátéki helyzeteket vonultatott fel, a második bővelkedett a mély érzelmekben, a harmadik pedig a kettőt ötvözte. Star a harmadik évadban Carrie-nek új árnyalatokat adott azzal, hogy megcsalta Aidan-t Biggel, aki nem rég vette el Natashát. Válás, terhesség, abortusz, rák, terméketlenség, halál – a negyedik évad jóval nehezebb témákat hozott, de bőven volt árnyék az ötödik évadban is, amiben mindenki szakított és magára maradt. A szenvedés végül meghozta a gyümölcsét, mert az évad végére a hősnők mind megtisztultak és érettebbek lettek.

„New Yorkban minden a szex körül forog. Nem csoda, hogy ez a város sohasem alszik. Vagy szexel mindenki, vagy a szexről fantáziál.“ – állítja Carrie Bradshaw. A Szex és New York kapott jót és kapott rosszat. A végletekig lehet imádni vagy gyűlölni. Ha jobban belegondolunk, legfeljebb a megvitatott témák a tabudöntögetőek benne, egyébként semmi elítélendő nincs abban, ha a barátok összejönnek egymással pletykálni, vásárolni, netán buliznak is. Sőt, még azt is megkockáztatom, hogy ez már mindenkivel megesett. Ha nem vesszük túl komolyan a sorozatot és levetkőzzük prűdségünket, kifejezetten szórakoztatónak találhatjuk a négy barátnő kalandjait New York lüktető metropoliszában– még így 21 évvel a premier után is.

Végül, de nem utolsó sorban, jöjjön néhány érdekesség a Szex és New Yorkról!

- Az alkotók még az első évad egyik első forgatásán megállapodtak abban, hogy a sorozat az „örök tavaszban” játszódik majd: a negyedik évad utolsó epizódjáig valóban nincsen se tél, se ősz, se nyár.

- New York önkormányzata külön „filmes egységet” tartott fent a városban forgató stábok védelmére. Például a főcímjelenetnél többször is el kellett terelniük a forgalmat a Fifth Avenue-n, hogy a tütüt viselő Sarah Jessica Parkert lefröcskölhesse a pocsolyába hajtó busz.

- Carrie hírhedt tütüje Sarah Jessica Parker ötlete volt és mind a mai napig a sorozat producere, Michael Patrick King irodájában található bekeretezve a falon.

- A negyedik évad végén Carrie és Big a Central Park tavába borulnak: a jelenet kedvéért több tonna szemetet takarítottak ki a tómederből, de Sarah Jessica még így is megvágta a lábát egy kiálló fémdarabbal.

- A sorozatban látott (és elfogyasztott) összes koktél utánzat volt, egyik sem tartalmazott alkoholt.

- Carrie a 245 East 73rd Street, Samantha a 300 Gansevoort Street, Charlotte a 700 Park Avenue, míg Miranda 331 West 78th Street címen laknak. A valóságban azonban egyik cím sem létezik.

- 2012-ben 9,65 millió dollárért adták el Carrie lakását.

- Carrie-t még az ágyjelenetekben sem láthatjuk meztelenül a sorozatban, ami nem véletlen: amikor Sarah Jessica Parker elvállalta a szerepet, kikötötte, hogy soha nem fog levetkőzni, mire Star csak annyit mondott: „rendben, téma lezárva”.

- A színésznők által viselt ruhák 40 százalékát kölcsönözték, 60 százalékát pedig vásárolták turkálóktól a legmenőbb divatszalonokig. Amikor befejeztek egy epizódot, a színésznők eldönthették, hogy megveszik-e az általuk viselt ruhadarabokat. Sarah Jessica Parker például közel 70%-át megtartotta azoknak a ruháknak, amelyeket a sorozatban hordott.

- Egyik főszereplő sem hordta kétszer ugyanazt a ruhát a sorozatban. Ez alól egyedül Carrie bundája a kivétel, ami feltűnt az első évadban és a legutolsó részben is.

- Sarah Jessica Parker átlagosan naponta 18 órát töltött magassarkúban a forgatáson.

- Az 5. évad Sarah Jessica Parker terhessége miatt csak 8 epizód hosszúságú.

- Carrie a sorozat alatt összesen 92 kérdést tett fel a rovatában.

- Matthew McConaughey szerepét eredetileg Alec Baldwin alakította volna.

- Alexandr Petrovszkijt, a menő képzőművészt, a Studio 54 egykori tagját minden idők egyik legsikeresebb balett-táncosa, Mihail Barisnyikov játssza. A sorozatbeli lakásán található műtárgyak és festmények Barisnyikov magántulajdonát képezik.

Az „Átkozottul veszett, sokkolóan gonosz és hitvány” cím egy idézetre utal attól a bírótól, aki elítélte az Egyesült Államok egyik legismertebb sorozatgyilkosát, a legalább harminc fiatal nőt meggyilkoló Ted Bundyt. Vannak olyan emberek, akiknek tetteit jobb lenne, ha a feledés homálya borítaná – de még mindig az élet írja a legjobb történeteket, amelyeket néha meg is filmesítenek Hollywoodban.

Amióta világ, a világ, az embereket izgatják a rémtörténetek, a sorozatgyilkosok pedig rendkívüli népszerűségnek örvendenek már Hasfelmetsző Jack óta. A szórakoztatóipar is felfedezte, hogy nagy potenciál rejlik a pszichopatákat bemutató filmekben, sorozatokban. A műfaj legjobbjai (mint A bárányok hallgatnak, Psycho, Hetedik) általában fikciós alkotások, amelyeket egy-egy híres gyilkos tettei inspiráltak. A bárányok hallgatnak Buffalo Billje például éppen Ted Bundy egyik kedvelt módszerét használja, amikor kartörést színlelve segítséget kér egy fiatal lánytól.

De pontosan mit is tett ez a Ted Bundy? Nem túlzás azt állítani, hogy rémtetteivel még a legjobban megírt thrillerekre is rálicitál. Nem tudni, hogy mikor ölt először, de vélhetően a hetvenes évek Amerikájában tevékenykedett, utolsó gyilkosságát pedig 1978-ban követte el, áldozata akkor egy 12 éve lány volt. Ted Bundy a nárcisztikus pszichopaták mintapéldánya volt, aki vonzerejével és karizmatikus kiállásával beismerten 30 fiatal nőt (ez a szám feltehetően jóval nagyobb valójában) cserkészett be, majd végzett velük – valahogy úgy, ahogy Bret Easton Ellis is megírta az Amerikai Psychoban: áldozatait elrabolta, megverte, megkínozta, megerőszakolta, megfojtotta, leszúrta, lefejezte, elásta, kiásta, holtukban újra megerőszakolta.

Az egész históriában pedig az a legsokkolóbb, hogy Ted Bundy annyira zseniális manipulátor volt, hogy elfogása után a közvélemény egy igen nagy része kétkedve fogadta, hogy valóban ez a jókiállású fiatalember az elkövető, de még az esküdtszéket is el tudta bizonytalanítani. A Ted Bundy-ügy akkora érdeklődésre tett szert, hogy ez a tárgyalás volt az első, amit országszerte élőben közvetítettek az Egyesült Államokban. Végül persze elítélték a férfit és 42 éves korában, 9 siralomházban töltött év után végrehajtották halálos ítéletét, 1989. január 24-én villamosszékbe ültették. A kivégzési parancsot aláíró floridai kormányzó, Bob Martinez aznap úgy nyilatkozott: „Ha volt valaha valaki a floridai siralomházban, aki megérdemelte a villamosszéket, Ted Bundy volt az.” (Akit részletesebben érdekel Ted Bundy élete, érdemes az Index cikkét is áttanulmányoznia.)

Ted Bundy rémtetteinek első filmes feldolgozását még életében, 1986-ban bemutatták. A kétrészes tévéfilm után, a 2000-es években még készült néhány kis költségvetésű, videóra, dvd-re vagy tévébe szánt Bundy-film. Volt, amelyik szorosabban követte a sorozatgyilkosról írt könyveket, és voltak erősebben fikcionalizált, horrorba hajló művek. Viszont egyik feldolgozás sem számított mainstreamnek vagy túl népszerűnek, így igencsak megérett rá Ted Bundy története, hogy a hollywoodi álomgyár is foglalkozzék vele.

Az Átkozottul veszett, sokkolóan gonosz és hitvány című film abból a szempontból kifejezetten szokatlan sorozatgyilkosról szóló alkotás, hogy nem Ted Bundy rémtetteire fókuszál, jóformán erőszakos jelenetek sincsenek benne. (Aki viszont inkább valami ilyesmire vágyna, nyugodt szívvel ajánlom számára A ház, amit Jack épített című Lars von Trier filmet, melyről a kritikámat itt lehet elolvasni.) Joe Berlinger rendező korábban már dokumentumfilmes sorozatában foglalkozott a Ted Bundy-jelenséggel, ezúttal viszont a barátnője, Elizabeth Kloepfer memoárját használta alapanyagként.

Így az Átkozottul veszett, sokkolóan gonosz és hitvány című alkotás a szerelmi konfliktuson keresztül közelíti meg Ted Bundy személyiségét, alapvetően érzelmi zsarolásról, manipulációról, toxikus férfiakról mesél. A fókusz a sorozatgyilkos azon oldalára irányul, amit a külvilágnak mutatott: egy igazi mintapolgárt láthatunk, aki a kivégzése pillanatáig teljes magabiztossággal ártatlannak vallotta magát. Mivel a néző is tisztában van vele, hogy hová vezet a történet, így nem arra helyeződött a hangsúly, hogy valóban bűnös-e Ted Bundy, elítélik-e vagy sem – hanem arra, hogy meddig tudta megvezetni az embereket, a barátnőjét, és ők mikor vesztették el a bizalmukat benne, ha elvesztették egyáltalán.

Amikor napvilágot látott a hír, hogy Ted Bundyt Zac Efron fogja alakítani, vélhetően mindenki furcsállta a dolgot – hiszen a High School Musicales és olcsó vígjátékos múltja nem éppen egy sorozatgyilkos szerepére predesztinálta.  Viszont, ha jobban belegondolunk, mégis Zac Efron zsánerébe tartozik a karakter, mivel a film nagyrészében csupán megnyerőnek és szerethetőnek kell lennie – függetlenül attól, hogy a nézők tudják, mekkora manipulátorral állnak szemben. Amikor pedig egy-egy pillanatra megvillan Ted Bundy másik arca, akkor is nagyszerű érzékkel és meggyőzően hozza Zac Efron a figurát. Akár azt is mondhatnánk, hogy meglepően jól játszik, mivel színészi kvalitásainak legjavát mutatja, rendkívül sokoldalú, karizmatikus, nagyon elszánt és mindig figyelni kell rá, ha megjelenik a vásznon.

Ted Bundy csupa ellentmondás. Okos és megnyerő, miközben pszichopata. Komoly kapcsolatban él, de mellette nőket és gyerekeket öl. Néha mintha lennének érzelmei, máskor a világ egyik legkegyetlenebb emberévé válik. A nők pedig még akkor is imádják, amikor brutális gyilkosságokkal vádolják. A stáblista alatt interjúrészleteket láthatunk az igazi Ted Bundyról, és hideg futkoshat a néző hátán attól, hogy ez az elmebeteg férfi valóban médiasztárként, szórakoztatóipari szereplőként viselkedett. Talán jobban nem is lehetne megragadni a Ted Bundy-jelenséget annál, hogy átkozottul veszett, sokkolóan gonosz és hitvány…

Átkozottul veszett, sokkolóan gonosz és hitvány (Extremely Wicked, Shockingly Evil, and Vile)

amerikai életrajzi film, 108 perc, 2019

Rendező: Joe Berlinger

Főszereplők: Zac Efron, Lily Collins, John Malkovich