„Last Christmas, I gave you my heart. But the very next day you gave it away…” – és magunkban dúdoljuk is tovább a világ legtöbbet játszott karácsonyi slágerét George Michael-tól. Bármilyen furán is hangzik, ez a 35 éves dal egy egész estés filmet is ihletett, melynek forgatókönyvét maga Emma Thompson írta.

Romantikus karácsonyi filmekkel már tele van a padlás, és mikor látszólag egy sokadik ilyen jellegű darab érkezik a mozikba azzal a reklámszöveggel, hogy ez egy George Michael dalokra felfűzött szerelmi történet, a rutinos néző önkéntelenül is bekategorizálja az alkotást. Mert biztosan egy giccses, bárgyú, szentimentális és semmitmondó, erőltetett zagyvalékra lehet számítani, ami ugyanazzal a tanulsággal szolgál, mint bármely másik karácsonyi film: az ünnepek varázsával megváltódik minden szereplő elfuserált élete és béke száll a házra. A Múlt karácsony viszont meglepő módon mégsem ezt a jól kitaposott ösvényt választotta.

A varázslatos téli mesének induló történet ezúttal Londonban játszódik, ahol főhősünk, Kate már egy ideje képtelen magát összeszedni és talpra állni: nincs albérlete, barátainál szállásolja el magát, amíg azok meg nem elégelik jelenlétét, jó ideje egy karácsonyi ajándékboltban dolgozik, miközben családjával sem jön ki jól. Álma, hogy énekes váljék belőle, de még a meghallgatásokra se jut el időben. Gyorskajákon él, vedeli az alkoholt és rendszertelenül alszik, miközben orvosa szerint ezeket el kellene kerülnie. Karácsonyhoz közeledve fut össze hősnőnk Tommal, egy bájos, humoros, kicsit fura sráccal, akinek kiegyensúlyozott és nemes jelleme nem csak abban segít Kate-nek, hogy rendbe rakja életét, hanem abban is, hogy jobb emberré váljon.

Igaz, hogy George Michael dalai nem lettek többek az ünnep hangulatot szimbolizáló zenei díszletnél, viszont a Múlt karácsony határozottan tele van szívvel és lélekkel. A forgatókönyvíró Emma Thompson a következőket mesélte el a film keletkezésével kapcsolatban:

„George Michael Last Christmas című dala nem a legnagyobb kedvencem a Wham!-től, de előkelő helyet foglal el a toplistámon, George-tól jobban szeretem a Heal the Pain című számot, ami arról szól, hogy ha magadat nem tudod szeretni, akkor mást sem. Ez a filmünk egyik fontos üzenete, a hősnőnek ezzel a problémával kell megküzdenie. George áldását adta a Múlt karácsonyra, és nagyon sajnáljuk, hogy a film elkészültét már nem érhette meg”

A színésznőt egy híres irodalmi klasszikus is inspirálta a forgatókönyv megírásakor. „Charles Dickens Karácsonyi ének című regénye beépült az irodalmi DNS-embe, időről időre előveszem. Nagy hatással volt az új forgatókönyvemre: arról szól, hogy valaki a karácsonyi ünnepek alatt átértékeli az életét és a világhoz való viszonyát, és pont ez történik a mi hősnőnkkel is.”

A karácsonyi díszbe öltözött London is fontos szereplője a Múlt karácsonynak, nem véletlenül. „London sok jól ismert helyszíne felbukkan a filmben, de meg akartam mutatni azokat a rejtett gyöngyszemeket is, amelyek a legnagyobb kedvenceim – nyilatkozta Thompson. – A férfi főhős körbevezeti a lányt a városban, és biztatja, hogy vegye észre azokat a gyönyörű részleteket, amelyeknek korábban nem szentelt figyelmet.”

A film humora elsőrangú, mivel reflektál a maga karácsonyi giccsességére, például igazán emlékezetes jelenet, amikor a karácsonyi ajándékbolt legízléstelenebb tárgyaival kapcsolatban poénkodnak a szereplők. A Múlt karácsony teljes mértékben mellőzi a malachumort, és inkább aranyos, megmosolyogtató pillanatokkal szórakoztatja a nézőket. A karakterek is egytől-egyig jópofák és szerethetőek, annak ellenére is, hogy két lábon járó sztereotípiák: kezdve a Télapónak nevezett kínai üzlettulajdonossal, a bohém hajléktalanokon át, egészen a horvát akcentusú anyukáig.

A cukiság mellett a Múlt karácsony komolyabb tartalommal is bír, mivel alapvetően hősnőnk egzisztencialista drámájára épít, az örök érvényű elveszettség érzetére, identitás-keresésre - ami a film elején kisebb, a végére viszont egyre nagyobb jelentőséget kap. Emellett a Brexit témája is felbukkan egy kikacsintás erejéig, illetve a politikai korrektségre sem lehet panasz, hiszen mindenféle etnikumú és szexuális beállítottságú párok is felbukkannak a filmben.

A főszerepet játszó Emilia Clarke-nak remekül áll a kissé a szerencsétlen, cinikus, érzelmileg instabil bolti eladó karaktere, aki elragadó cukiságot áraszt az undok manó küllemével, amin a többi szereplő is előszeretettel viccelődik. Ráadásul az is kiderült, hogy a színésznő kiválóan énekel! Mellette érdemes kiemelni a mindig kiváló alakítást nyújtó Emma Thompsont, akinél angolabb színésznőt nem is tudnék elképzelni – ellenben rendkívül hitelesnek és szórakoztatónak találtam a dél-szláv háború borzalmait átélt asszony szerepében.

A rendező Paul Feig munkásságára az utóbbi években jellemzőek a női főszereplős filmek, említhetnénk akár a Női szerveket, az A kémet, az új Szellemirtókat, avagy az Egy kis szívességet. A többségében vígjátékokat jegyző Feig stílusától nem is állna ilyen szempontból messze egy laza, karácsonyi romantikus vígjáték, ami az ünnepekhez közeledvén a női szinglilét vicces- és árnyoldalaival házalna az Igazából szerelmet tucatszor látott közönségnek. Ám a Múlt karácsony egyszerű, mégsem az ezerszer látott sablonokra épülő alkotás, amiről igazán nehéz beszélni anélkül, hogy ne áruljuk el, miben más ez a film a többi karácsonyos mézeskalács-moziélménytől, és mitől is annyira eredeti és emlékezetes.

A Múlt karácsony konklúziója nem a szerelem általi boldogság. Az a bizonyos életválság áll a középpontban, ami a film vége felé válik hangsúlyosabbá, amikor is új irányt vesz az addigi kiszámíthatónak tűnő cselekmény. De nem is beszélek tovább rébuszokban, ha megnézzük a Múlt karácsonyt, mindent érteni fogunk. És rájövünk, hogy valójában milyen egyszerű, ámde nagyszerű ötlet alapján született a film nagy csavarja, hiszen valóban a híres sláger szövege ihlette.

Összességében a Múlt karácsony nagyon szerethető film lett, ami könnyed, de nem tartalmatlan szórakozást nyújt a nézőknek. Biztos vagyok benne, hogy akit egyszer megérintett ez a kedves, szívmelengető történet, nemcsak idén, hanem a jövőben is szívesen lekapja a polcról karácsony közeledtével, egy kis bejgli és némi szaloncukor társaságában, hogy aztán még inkább a fülébe másszon George Michael örökzöld slágere: „Last Christmas, I gave you my heart. But the very next day you gave it away…”

Múlt karácsony (Last Christmas)

angol romantikus vígjáték, 102 perc, 2019

Főszereplők: Emilia Clarke, Emma Thompson

Rendező: Paul Feig

Előző bejegyzésemben arról meséltem, hogy milyen csodálatos élményeket szereztem Nizzában. Viszont ezen az utazáson nemcsak ott jártam, hanem két nap kirándultunk és nagyjából mindent megnéztünk, amit a Francia Riviérán érdemes. Tehát most irány Monaco, Cannes, Saint-Tropez – és az Azúr-part rejtett kincsei!

Ha az ember a világ egyik legdrágább vidékére látogat és nem milliomos, érdemes előre megtervezni mindent, mert rengeteget lehet spórolni vele. Alapos kutatómunka után arra jutottam, hogy a legtöbb látványosságot úgy lehet megnézni a környéken, ha kiscsoportos kirándulásra fizetünk be – például a GetYourGuide honlapon sok program közül lehet szemezgetni. Egyrészt ez a legkedvezőbb opció, másrészt kényelmes is, mert az utasokat a szállásuknál veszik fel és viszik haza, és csak egy picit kötöttebb, mintha bérelt autóval utaznánk, hiszen minden fontos látnivalónál megállunk. Ráadásul a sofőr útközben minden fontos tudnivalót is elmesél, és segít a tájékozódásban – de valójában nem idegenvezető, mert a látnivalókhoz nem kísér el, hanem megvár a parkolóban, így mégsem vagyunk a többi utashoz vagy egy csoporthoz kötve.

Mivel alapvetően Monaco miatt szerettem volna egyáltalán elmenni az Azúr-partra, ezért az első kirándulást ennek jegyében foglaltuk le. Már a megbeszélt időpont előtt eljött értünk sofőrünk, Xavier, aki a reggeli 12-13 fokban nagy kabátban annyira didergett, hogy én még ilyet nem láttam. Elmesélte, hogy az a legrosszabb, amikor orosz vagy norvég turistákat szállít, mert ők aztán semmilyen hidegre nem fogékonyak. Már amit a Francia Riviérán nevezünk hidegnek – gondoltam…

Xavier egyébként tipikus francia volt, az angolt is olyan ízes franciasággal beszélte H hangok nélkül, egy-két francia kifejezést beleszőve mondandójába, aminek az angol megfelelőjét nem tudta. Mivel tanultam franciául, ezért engem kifejezetten szórakoztatott a dolog, és nagyon tetszett, amikor úgy szólított minket, hogy „My friends from Hongrie”. De hozzátenném, hogy amikor azt kérdezte a csapattól, hogy „Can you see the tour?”, akkor csak én pillantottam fel a dombtetején látványosan árválkodó toronyra, a többiek nem igazán tudták értelmezni a kérdést.

Első megállónk Villefranche-Sur-Mer település felett egy kilátópontnál volt. Mint megtudtuk, nemrég itt vásárolt nyaralót magának Leonardo DiCaprio. Szerintem az ízlése kifogástalan, már ami a tájat illeti:

Ezután Éze-be vezetett utunk, ahol a Fragonard parfümgyárban ismerkedtünk meg a virágos és gyümölcsös illatok rejtelmeivel, amelyek a falakra kiaggatott képek szerint Károly herceg és Kamilla tetszését is elnyerték. Egyébként Éze egy középkori jellegű, sikátoros városka, amely egy sziklára épült. Felmásztunk legmagasabb pontjára, a botanikus kertbe, ahol egyszerűen nem tudtunk betelni a látvánnyal.

Innen viszont már egyenesen Monaco-ba vezetett az utunk. Első körben a városállam legrégebbi részével, Monaco városával ismerkedtünk meg. Volt időnk végigjárni a szikla tetején álló parkot, ami szó szerint virágillatban úszott. A katedrálisban megcsodáltuk Grace Kelly sírját, amelyet egy rózsaszín orchidea díszített. A palota mellett pedig páratlan kilátás nyílt az öbölre és Monte Carlo-ra. Igen, pontosan így képzeltem el.

Mivel néhány útitársunk rejtélyes módon eltévedt Monaco-ban és sokat kellett várnunk rájuk, így borult a program és arra nem maradt idő, hogy sétáljunk egyet Monte Carlo-ban. Viszont végiggurultunk a Forma1-es Nagydíj útvonalán és Xavier nagyon sokat mesélt a városról. Igazából nekem nem is hiányzott, hogy kiszálljak, mert ott csak luxust láttam, semmi olyat, ami az én pénztárcámhoz mérhető lett volna. Xavier-től pedig azt is megtudtuk, hogy egy négyzetméternyi ingatlan ára Monaco-ban kb. 20 millió forintnak felel meg… Szóval még kell gyűjtögetni egy Monaco-i apartmanra.

Innen autópályán egyenesen Cannes-ba suhantunk. Hát, talán az egyetlen dolog, ami csalódást okozott az egész Francia Riviérán, az Cannes. Éppen egy zenei fesztivál volt, így a híres vörös szőnyeget csak távolról láttuk, de az az őrület és felhajtás, ami ott fogadott minket, túlmutatott az elviselhetőség határán. És el tudom képzelni, hogy a filmfesztivál idején ez még borzalmasabb lehet. Cannes-ból is szinte csak a luxust és a csillogást láttam, de valahogy mégsem öltött olyan megdöbbentő méreteket, mint Monte Carlo-ban.

Következő állomásunk Antibes volt, ahol Európa egyik legnagyobb jacht kikötője található. Monaco és Cannes után már úgy éreztem, hogy immunis lettem a luxusra és nem tudott annyira letaglózni a látvány, pedig tényleg nem volt semmi a felhozatal.

Utolsó megállónk szinte megkoronázta az utazást: naplementére értünk Saint-Paul-de-Vence-ba, egy középkori jellegű, szűk sikátorokkal tűzdelt, csendes kisvárosba, ahová állítólag a legnagyobb sztárok is elmenekülnek a Cannes-i forgatag elől. A legendák szerint megszállt már itt Johnny Depp, Brad Pitt és Angelina Jolie, illetve a régebbi idők művészei közül Saint-Paul-de-Vence lankái között töltődött fel Ernest Hemingway, F. Scott Fitzgerald, Yves Montand, Pablo Picasso, Marc Chagall és Henri Matisse.

Talán mondanom sem kell, de elég zsúfolt és kimerítő napunk volt. Éppen ezért, úgy gondoltuk, hogy a második kirándulás alkalmával lazábbra vesszük a figurát. Tulajdonképpen az egész napos programba három attrakció tartozott: Port Grimaud, Saint-Tropez és némi tengerparti autózás Cannes-ig. Ezen a napon pedig az égiek velünk is voltak, meg nem is: életem legcsodálatosabb napfelkeltéjére ébredtem, viszont Saint-Tropez-ba már szakadó esőben érkeztem.

De ne szaladjunk úgy előre. Ugyanis úgy alakult, hogy privát túránk lett, mivel ezen a napon rajtunk kívül senki nem akart Saint-Tropez-ba kirándulni Nizzából. Sofőrünk és egyben idegenvezetők a bolgár származású Zara volt, aki nemcsak kifogástalan angol nyelvtudásával nyűgözött le minket, de rendkívül kommunikatív és barátságos volt – tulajdonképpen mindenről lehetett vele beszélgetni.

Első állomásunk Port Grimaud volt, amit a Francia Riviéra Velencéjének is hívnak. Ennek oka, hogy az egykori mocsaras területet egy lagúnavároskává alakította az 1960-as években  Francois Spoerry építész. A település hangulata igazán különleges, a csatornák Velencét idézik, míg az épületek a francia halászok házaira emlékeztetnek.

Novemberben rendkívül kihalt volt a település és nagyjából minden bolt zárva tartott, ami számunkra nem is okozott különösebb problémát, mivel az előző napi nyüzsgés után éppen erre a csendre és nyugalomra vágytunk. A templom tornyán kialakított kilátóról páratlan panoráma nyílt egész Port Grimaud-ra és a 6 km-re lévő Saint-Tropez-ra is. Az idillt csupán az zavarta meg, hogy igazán sötét felhők gyülekeztek a nem is olyan távoli horizonton és elkezdett dörögni az ég. Nem tudom, ki hallott már égdörgést a tenger felől – kicsit hangosabb, mint a szimpla szárazföldi verzió.

És ahogy korábban említettem, mire Saint-Tropez-ba értünk, már szakadt az eső. Az óvároson átszaladva az első szimpatikusnak tűnő kávézóba behúzódtunk és vártuk, hogy elálljon az égi áldás. Közben megkóstoltuk a helyi specialitásnak számító La Tarte Tropézienne-t, amelyet Bridget Bardot nevezett el. Véleményem szerint a színésznő többet tett hozzá Saint-Tropez legendájához, mint maga a süti: Bridget Bardot futtatta fel a települést és ekkortól vált a sztárok közkedvelt nyaralóhelyévé. A színésznő 1958-tól a városkában él La Madrague nevű villájában és állítólag ma már az udvarra vagy a tengerpartra sem mer kimenni, nehogy lefotózzák idős, elhízott testét.

Szerencsére nem kellett sokáig elidőznünk mire véget ért a zápor, és kényelmes tempóban körbe tudtuk járni a kihalt várost. Zara többször is elmondta, hogy Saint-Tropez szerinte erősen túlértékelt, ami valóban így is van. Egy 4500 fős halásztelepülésről beszélünk, aminek van egy picike óvárosi jellegű része drága boltokkal, aztán akad még egy látványos kikötője is – és, nem mellesleg sok hírességnek van itt magánvillája, amikből a turista semmit sem láthat. Szerintem egy sétát mindenképpen megért Saint-Tropez, de az alábbi képpel tudnám leginkább visszaadni, hogy miről is van szó…

Egyébként a település története elég érdekes. Krisztus előtt 599-ben alapították a Marseille-iek és Villa des Platanes (platán falu) nevet kapta. Mai elnevezését viszont egy elég kellemetlen ügy kapcsán szerezte: Néró császár idejében halt mártírhalált Szent Torpes, akit Pisában lefejeztek. Fejét az Arno folyóba vetették, testét pedig egy korhadó csónakba tették egy kakassal és egy kutyával együtt, majd tengerre bocsátották őket. A csónak pedig annál a településnél ért partot, amit ma Saint-Tropez-ként ismerünk.

És persze a Saint-Tropez-i csendőrről sem szabad megfeledkeznünk, hiszen a Louis de Funes által alakított Lütyő felügyelőt igen nagy kultusz övezi a településen. A Gendarmerie épülete ma is csendőrségként üzemel, viszont kialakítottak benne egy múzeumi részt és szuvenír boltot is, ahová bárki betérhet – és állítólag mindig tartózkodik ott egy figura, aki Lütyő felügyelőnek öltözve várja a turistákat.

Saint-Tropez-ból pedig indultunk is vissza Nizzába, viszont Cannes-ig a tengerparti úton közlekedtünk. Annak ellenére, hogy felhős volt az idő, és a tenger színe nem azúr volt, még így is lenyűgöző volt a táj. Zara elmesélte, hogy az egész Francia Riviérán ezt a hegyoldali, kanyargós útszakaszt szereti a legjobban, ami valóban leírhatatlan szépségű.

Emlékeimben úgy maradt meg ez a csodaszép tengerparti út és a festői panoráma, hogy a háttérben Rúzsa Magdi énekel. Ugyanis Zarától kértük, hogy hallgassunk zenét és mutasson nekünk népszerű, kortárs francia slágereket – őt javasolta:

Aztán kb. 2-3 dal után fordult a kocka, és így történhetett meg, hogy az Azúr-part legcsodásabb útvonalán felcsendült az Április. Zara annyira megkedvelte Rúzsa Magdit, hogy vagy másfél órán át őt hallgattuk. Elsőre kicsit tájidegennek éreztem a dolgot, de most már úgy gondolom, ha összeállítanék egy videót a Francia Riviérán töltött 4 novemberi napom képeiből, akkor csakis az Áprilist tudnám elképzelni hozzá háttérzenének. Szerintem meg is csinálom…

Ha tetszett a bejegyzés, szíves figyelmedbe ajánlom az előzményeket is!

Côte d'Azur novemberben – 1. rész

Aki nyomon követi az utazásokkal kapcsolatos bejegyzéseimet – vagy netán ismer – tudhatja, hogy leginkább hűvös, északi vidékeket látogattam meg az utóbbi években. Ennek egyik oka, hogy mindig is vonzott az angolszász és skandináv kultúra, illetve a vadregényes tájak. Másrészt a jóformán elviselhetetlen nyári kánikulából szívesen menekülök zordabb éghajlatra. Ennek ellenére sosem volt arról szó, hogy ne érdekelnének a mediterrán vidékek. Régóta bakancslistám előkelő helyét foglalta el a Côte d'Azur (különösképpen Monaco), így egy hirtelen ötlettől vezérelve vettem repülőjegyet Nizzába – persze nem nyári időpontra, hanem november elejére.

Mi több, el is képzeltem, hogy amikor otthon beköszönt az esős, borongós ősz, akkor én szépen megérkezem a Francia Riviérára, ahol az év 300 napján nem borul be az ég. Nem mellesleg a napfény városának is hívják Nizzát, és a legendák szerint a helyiek elnézést kérnek a turistáktól, ha napsütés nélkül eltelik ott 24 óra. Pedig a büszke franciák tipikusan nem az a nemzet, akik bármiért mentegetőzni szoktak volna – szóval borítékoltam, hogy Nizzában jó idő lesz.

Ha belegondolok, valóban így is volt. Még novemberben sem telt el úgy nap, hogy ne láttam volna napsütést. Megérkezésünkkor például egész nap olyan fényárban úszott a város, hogy még a bőröm is leégett. Ráadásul magamtól eszembe sem jutott volna, hiszen annyira irreleváns, de az indulás előtti napon néztem utána édesapám gyanútlan kérdése kapcsán, hogy bizony még a tenger is fürödhető hőmérsékletű volt, kb. 20 fokos. A levegő viszont ennél 3-4 fokkal hűvösebb volt, így nem volt kifejezetten strandidő – ennek ellenére nem hagytam ki.

Ha végiggondolom, életemben először fürödtem nyílt tengerben. Ami nem kicsit hullámzott, habár nem volt különösebben szeles az idő. Ezek a tengeri hullámok pedig nem hasonlítottak azokra, amilyenekkel a Balatonon találkoztam. Szóval nem sikerült olyan sikkesen a strandolás, ahogy a Francia Riviérán illene: az Angol sétányról is megcsodálhatta a közönség, ahogy a csodaszép naplementében egyetlen strandolóként kissé bizonytalan léptekkel megindulok a végtelen kékség felé, és az első hullám ledönt a lábamról. Persze alapból sem álltam kifejezetten stabil lábakon, mert a kavicsos parton mezítláb egyensúlyozgattam a csúszós, hideg köveken, a hullámzás meg csak a ráadás volt – de kár is magyarázkodni. Természetesen a nizzai novemberi strandolás ebben a formában is felejthetetlen élménynek bizonyult.

De nagyon előreszaladtam. Ugyanis nem ejtettem szót arról, hogy milyen menő repülővel megérkezni Nizzába. Egyrészt az Azúr-part legszebb részeit csodálhattuk meg fentről – utólag vettem csak észre, hogy milyen gyönyörű képet készítettem Monaco-ról. Másrészt maga a repülőtér is egy csoda: pár pillanatig olyan érzésem volt, hogy itt bizony a tengerbe fogunk landolni, annyira közelinek láttam alattunk a vizet, aztán csak elértük a kifutópályát, ami konkrétan a tengerparton van. A nizzai reptér pedig 7 km-re található a városközponttól és villamossal nagyjából 20 perc alatt elérhető vele az óváros.

Mi is ott kezdtünk. Elég gyorsan megtaláltuk a virágpiacot, ahol egyik ámulatból a másikba estem, hogy itt mennyivel nagyobbak az orchideák, a ciklámenek meg úgy minden növény. Nem volt könnyű elengedni az ötletet, hogy hozzak haza is valami szépséget, de végül azzal győztem meg magam, hogy a magyar éghajlaton csak vegetálnának – sokkal jobb lesz nekik itt a napsütötte Francia Riviérán. Egyébként ez a pár napos kirándulás a kaktuszokkal kapcsolatban is megrendítő élménynek bizonyult: a szabadban akkora és olyan gyönyörű példányokat láttam, hogy azóta egyszerűen szánalmasnak látom és sajnálom az otthoni nevelményeimet – pedig milyen szépen fejlődnek ők is, és még virágzani is szoktak…

A virágpiac után egy árkád alól kikukucskálva megpillantottuk a tengert. Megértettük, miért illetik az azúr jelzővel. Az Angol sétány keleti végénél történt mindez, gyorsan átrobogtunk az úton, leültünk a kék padok egyikére és néztük a hullámzó vizet isten tudja meddig. A nap további része pedig azzal telt, hogy kérdezgettük egymást: „Te elhiszed ezt? Mert én nem.” Persze azt nem nehéz megfejteni, hogy ez a hely miért adott és miért ad inspirációt a művészvilág számára, vagy miért jár ide annyi ember gyógyulni és feltöltődni. De az egyszerűen felfoghatatlan, hogy létezik, hogy a tengernek ilyen színe van.

Miután valamennyire összeszedtük magunkat, a Colline du Château felé vettük az irányt. Az egykori kastély maradványai között lehet felsétálni a dombra, ahonnan csodás kilátás nyílik egész Nizzára. A legszebb panoráma, a park legmagasabb pontjáról, a vízesés feletti teraszról látható. Amikor odaértünk, egy zenész játszotta harmonikán a Sous le ciel de Paris című sanzont. Oké, hogy nem Párizs ege alatt voltunk, de egyszerűen csodálatos volt ez a pillanat, ahogy hallgattam a zenei aláfestést, és néztem közben a várost, és a hihetetlen kék tengert. Nem könnyű rangsorolni, hogy eddigi utazásaim során mi volt rám a legnagyobb hatással, de ez a pár perc mindenképpen benne van a top 3-ban, annyira meghatározó és intenzív élmény volt.

Tehát az első napunk Nizza felfedezésével telt. A szállásunk az óvárostól kb. 2 km-re helyezkedett el az Angol sétány mentén – így ha akartuk, ha nem (de nyilván akartuk), muszáj volt a híres promenádon közlekednünk. Franciául Promenade des Anglais-nak mondják a város jelképévé vált, 7 km hosszú, pálmafákkal szegélyezett, és elegáns kertekkel teli tengerparti útvonalat. Nevének eredete és megszületésének története ahhoz kapcsolódik, hogy a 18. század második felétől kezdődően az angol arisztokrácia szívesen töltötte a telet Nizzában, élvezve a tengerparti klímát és panorámát. Sokan egészségügyi okokból érkeztek ide, így fontos volt számukra, hogy legyen egy hely a tengerpart mellett, ahol sétálhatnak, de az akkoriban sziklás mocsaras partszakaszon ez nehezen volt kivitelezhető. A megvalósítás az angol Lewis Way lelkész nevéhez fűződik, aki az angolok között gyűjtést rendezett a cél érdekében, majd az akkoriban kevés munka miatt rossz helyzetben lévő helyiekkel megépítette a sétányt, amely végül 1824-ben készült el.

Szintén az angoloknak köszönhető egy furcsa szokás, amely minket is megijesztett. Ugyanis minden délben ágyúlövések dördülnek el a Collie du Château-ról, amelyek bezengik az egész promenádot. A legenda szerint egy angol lord megelégelte, ahogy felesége mindig hosszú sétákra indult a parton, de elfelejtett hazamenni ebédre. Ezért az uraság minden délben ágyúgolyókat lövetett ki, hogy asszonya figyelmét véletlenül se kerülje el, hogy ideje hazatérni. A nizzaiak pedig ezt hagyományként megőrizték a mai napig. 

És hogy ne csak a szép dolgokról essen szó, a lélegzet elállítóan gyönyörű Angol sétányon járva eszembe jutott az is, hogy mi történt itt 2016. július 14-én. Franciaország nemzeti ünnepén tartott tűzijáték után hazainduló tömegbe hajtott nagy sebességgel egy bérelt teherautóval egy 31 éves tunéziai származású férfi az Iszlám Állam megbízásából. Nagyjából 2 kilométert tett meg az Angol sétányon cikkcakkban haladva, hogy minél több áldozatot szedjen, és közben fegyverével is lőtt. A teherautót végül a rendőrök meg tudták állítani, a sofőrt pedig megölték. A terrortámadásban 86-an meghaltak, köztük 10 gyermek is életét vesztette. A merénylet az Angol sétány leglátványosabb és legnépszerűbb szakaszán történt, és kissé furcsálltam, hogy nem láttam ott semmilyen emléktáblát vagy szobrot, ami erre a szörnyűségre utalt volna. Persze az is lehet, hogy a sétány azon szakaszán van valamilyen emlékhely, ahol nem jártunk, Magnantól nyugatra.

Mindenesetre kicsit olyan érzésem volt, mintha erre nem szeretnének emlékezni. Pedig egy város történetéhez és karakteréhez ugyanúgy hozzátartoznak a szép és a szomorú napok is. De valahogy az egész Francia Riviéra olyan, hogy csak a szépet szeretik hangsúlyozni. A külsőségekre minden területen nagyon adnak, legyen szó épületekről, öltözködésről, vagy pékségekről. Ellenben a kívülről szép épület könnyen lehet lepusztult belülről, vagy a kristálycsillár közelebbről megnézve talán szimpla üvegből készült. Az a nő is megveszi és hordja a Louis Vuitton táskát, akinek esetleg több havi bérébe kerül, és küszködik a megélhetésért. A hívogató kirakatokkal bíró pékségekben a csodásan festő sütemények gyakran szárazak és ízetlenek. A kávéról pedig ne is beszéljünk… Illetve arról sem, hogy a legszebb kávézókban és éttermekben is lehet dohányozni. De hát ez Franciaország, a sikk és elegancia mindenek felett…

Ha csak ennyi élményünk lett volna a 4 napos kirándulás során, amennyit Nizza adott, akkor is egy életre szóló emlékekkel gazdagodtunk volna. Viszont nemcsak Nizzában jártunk, hanem alaposan körülnéztünk a környékén is. A következő bejegyzésben arról fogok mesélni, hogy milyen volt például Monaco, Cannes vagy Saint-Tropez.

2017-ben a Stephen King nagysikerű regénye alapján készült Az jött, látott és letarolta a világot. Bevételeit illetően minden idők legsikeresebb horrorja lett, a nézők és kritikusok is többnyire pozitívan nyilatkoztak róla.  Többnyire. Idén megérkezett a befejező rész is, amivel kapcsolatban még inkább megoszlottak a vélemények.

Ha elfogadjuk, hogy Stephen King a horror királya, akkor azzal sem állunk távol a valóságtól, hogy az Az az író legmonumentálisabb regénye – még akkor is, ha 1986-ban íródott, és azóta kiadott még jó pár emlékezetes könyvet. Míg a tipikus King-regény egy konkrét félelemre építkezik, addig az Az egyben hozza az összeset, ahogy Pennywise, a bohóc karaktere is maga A Félelem. Ráadásul a magyarul csaknem ezernégyszáz oldalnyi regény története hatalmas ívet ír le mind időben, mind térben, a horrorbohóc létrejöttének és a benne munkáló erők évszázados harcának bemutatásával pedig gyakorlatilag egy horroreposszá válik.

A történet szerint a viharos múltú kisvárosban, Derryben egy csapat kiközösített tinédzser rájön, hogy a 27 évente bekövetkező városi tragédiák nem a véletlen művei: a csatornák mélyén egy bohócmaskarába bújtatott titokzatos szörnyszülött tér rendre vissza, hogy az általa kiválasztott gyerekeket a legnagyobb félelmeik képében csalja kelepcébe. Főhőseinket pedig iskolásként majd, felnőttként, 27 évvel később is sanyargatja Pennywise.

Az argentin Andres Muschietti új adaptációjában - volt egy 1990-es tévés minisorozat is -, Az története a regényhez később jóval később, az 1980-as évek végén kezdődik, ami sok mindent meg is változtat. „A regényben a gyerekek az 1950-es években élnek, ezért a félelmeiket megtestesítő szörnyek főleg a filmek világából érkeztek, mint a Farkasember, a Múmia, Frankenstein teremtménye vagy Drakula. Az én megközelítésem más volt, én sokkal mélyebb félelmeket akartam előhozni, amelyek okozói nem filmes szörnyek, hanem gyerekkori traumák.” – nyilatkozta a rendező. És persze az új idősík jó kis retró érzést is ad a filmnek BMX biciklikkel, walkmanekkel és pár New Kids on the Block poénnal.

Az Az kapcsán folyton arról beszéltek, hogy elképzelhetetlenül félelmetes, pedig a klasszikus értelemben vett horrorként abszolút nem működik. Muschietti a páratlan ijesztgetés adta lehetőségeket feláldozta a rendhagyó dráma oltárán, eredménye pedig egy lélektani thriller és egy önmagában érdekes pszichológiai esettanulmány lett. Kaptunk egy durva felnövéstörténetet, ahol az egyik gyereknek a túlzottan ragaszkodó anyjától kell elszakadnia, egy másiknak az őt bántalmazó 15 éves sráccal kell életre-halálra megküzdenie, a harmadiknak pedig az őt megrontó apjával kell leszámolnia. Na meg emellett ki kell nyomozniuk a gyerekeket elrabló bohóc rejtélyét is.

Pennywise karaktere helyett a srácokra helyeződött a hangsúlyt, a film legnagyobb terrorját a gyerekek és az ő személyes tragédiájuk okozza, így pedig a bohóc figura végtelenül ostoba és hatástalan lett. Bill Skarsgard játékába hiba nem csúszott, ellenben a film módszereibe, amivel a frászt akarta hozni a nézőre már igen. Alapjában véve a film nagyon innovatív megoldásokat mutatott be a hangulatteremtést illetően, viszont az ijesztgetés szempontjából mintha éveket ugrott volna vissza az időben. Kicsit olyan benyomást keltett az egész, mintha a rendező tisztában lett volna azzal, hogy 2017-ben feljebb ment a nézők ingerküszöbe annál, hogy egy nonstop vihogó bohóctól féljenek. Így mindezt azzal kompenzálták, hogy számos ijesztgetésre lehetőséget adó jelenetet tudatosan billentettek át egy komolytalanabb hangvételbe. A humor és félelem kettőssége remekül képes együttműködni, ám kohézió helyett itt valami nagyon zavaros eredmény született.

Andy Muschietti filmjében a fiatalos színészgárda és Derry egészen különös atmoszférája valamennyire el tudta vinni a hátán a dolgot. A legnagyobb trükk az az egészben, ahogy meglovagolja a manapság igen divatos retróhullámot: megkapjuk a nyolcvanas évek iránti jelenlegi őrületet a kazettás magnókkal, a számológépes karórákkal, na meg a Steven Spielberg és Stephen King minden kliséjét egybegyúró Stranger Things nosztalgiavonatával (ahonnan az egyik szereplőt, Finn Wolfhardot át is emelték, hogy a legviccesebb sorokat kapja meg a filmben).

Nem mondom, lehet szeretni a film humorát, hangulatát a srácok közötti kémiát, a szabadszájúságot, a komolyabb hangvételű és valós problémák érintését, ám a lényeg, amiért ez az egész megszületett, egyszerűen hiányzott és félrecsúszott. A két rész összesen 5 órányi programot kínál, amelyen erősen érződik, hogy túl lett tolva – a kevesebb akár több lehetett volna. Horrornak gyenge, gyerekfilmnek nem való, drámának komolytalan. Ez – pontosabban Az – a bohóc senkinek sem okoz álmatlan éjszakákat.

Az (It, 2017)

amerikai horror, 135 perc

Főszereplők: Bill Skarsgård, Finn Wolfhard, Sophia Lillis

Rendező: Andy Muschietti

Az: Második fejezet (It: Chapter Two, 2019)

amerikai horror, 165 perc

Főszereplők: Bill Skarsgård, James McAvoy, Jessica Chastain

Rendező: Andy Muschietti

Az amerikai polgárháború Hollywood egyik kedvenc témaköre, amely pár évente megelevenedik a mozivásznon valamilyen formában. A kétezres évek kezdetén Anthony Minghella érkezett egy elsöprő érzelmekkel teli eposszal, amely egyúttal a korszak kiemelkedő tablója is.

A történet szerint Inman, az egyszerű asztalos kiábrándul az amerikai polgárháború borzalmaiból és elindul haza, a távoli Hideghegyre, ahol várja szerelme, Ada. Inman útja során elvándorol az egész déli társadalom előtt, miközben kedvese is a túlélésért küzd: megpróbál elkényeztetett úri lányból vidéki gazdasszonnyá válni és tartja a frontot otthon, ahol a harctérhez hasonló kegyetlenségekkel találja szemben magát.

A Hideghegy arra mutat rá, hogy a háború a legrosszabbat vagy éppen a legjobbat hozza ki az emberből, az aljasságot vagy éppen a hősiességet, és ilyen szempontból sokszor mindegy is, hogy ki melyik oldalon harcol. Az amerikai polgárháborúban nem azért vonult be a legtöbb katona, mert elutasította a rabszolgatartást vagy egyetértett vele, vagy, mert szívügye volt a déli államok önrendelkezési joga. Azért harcoltak, mert a faluból vagy városból mindenki más is bevonult, és azért, mert azt mondták nekik, hogy az ellenséget gyűlölni kell. A csatatéren pedig már azért küzdöttek, hogy túléljenek, és ne szégyenüljenek meg a társaik előtt. A legtöbb katona a déli hadseregben eleve túl szegény volt ahhoz, hogy rabszolgája legyen, a legtöbb sötétkék zubbonyos északi katona pedig ugyanolyan előítéletes volt, mint szürkésbarna egyenruhás ellenfeleik.

A százötven percbe sűrített társadalomkép és történelem óra producere nem más, mint Sidney Pollack – akinek sok egyéb remekmű mellett az egyik legemlékezetesebb alkotása a Távol Afrikától (kritika itt), ami dinamikájában és hangulatában igencsak hasonló a Hideghegyhez. A film rendezője pedig az az Anthony Minghella, aki kiválóan ért a nagy ívű, beteljesületlen szerelmi történetekhez.  Számára Az angol beteg finom egyensúlyozása az édeskés fordulatok és a drámai alaphelyzet között meghozta a világraszóló elismerést, aztán igazán nagyot következő filmjével, A tehetséges Mr. Ripley-vel domborított: egyrészt ebben fedezte fel a valóban tehetséges Jude Law-t, illetve bemutatta, hogy lehet sötétebb tónusokkal is vegyíteni a napfényes esztétikát, és képes feszesen előadni egy történetet, felvállalva annak kevésbé népszerű végkifejletét is.

Minghella könnyed eleganciája és lebilincselő mesélőtechnikája, amely a Hideghegyben is kifejezésre kerül, igazán mesteri: olyan közel kerül a giccshatárhoz, hogy szinte már túl is lendül rajta, aztán egy váratlan fordulattal könnyedén visszabillenteti az egész sztorit a realitás talajára – semmit sem maszatol el vagy színez túl. A rendező zsigerből hozza Hollywood összes valamikori és aktuális követelményét, így bizonyos szempontból egy klasszikus kalandfilmet készített, nagy csatajelenetekkel, csodás tájképekkel és viharos érzelmekkel – amely hosszúságában, esztétikájában és románcában az örökzöld Elfújta a szelet idézi. Másrészt viszont egy modern drámát hozott létre, amely két ember pokoljárásáról szól: a legnagyobb veszély gyakran nem a csatatéren leselkedik az emberre, hanem a törvénytelenné vált hátországban, ahol fosztogató katonák, szökevényekre vadászó különítmények és mindenféle más aljanépek szedik áldozataikat, és ahol férfi és nő egyforma veszélynek van kitéve. 

Izgalmas kihívás tud lenni egy ilyen hosszú háborús románc a néző számára, viszont a készítői számára még inkább. A Hideghegyben látható zord szépségű, érintetlen táj a valóságban a Kárpátokban található, a filmet Brassó környékén forgatták 22 héten keresztül. A kiszámíthatatlan időjárás miatt többször módosították a forgatókönyvet, egy alkalommal pedig a helyszínt olyan özönvíz árasztotta el, hogy pár napra le kellett állniuk a felvételekkel. Anthony Minghella összesen 5 évig foglalkozott a Hidegheggyel, ebből egy teljes évet a vágásra szánt.

A történelmi tárlatot a meglepően jó színészi alakítások teszik teljessé. Itt van például Nicole Kidman, Hollywood egyik legjobb színésznője, aki például saját maga zongorázik a filmben és csontsoványra fogyott a szerep kedvéért. A filmben Sarah-t alakító Natalie Portmant is meghallgatták Ada-ként, akárcsak Julia Roberts-et és Cate Blanchett-et, mielőtt Nicole Kidmant leszerződtették. Jude Law-t Oscar-díjra jelölték Inman megformálásáért, pedig eredetileg nem is neki szánták a szerepet, hanem számításba vették Tom Hanks-et, Brad Pitt-et és Daniel Day-Lewis-t is előtte.

További kisebb szerepekben láthatjuk Donald Sutherland-et, Philip Seymour Hoffmant, Cillian Murphy-t, Emily Deschanelt és persze Renée Zellwegert, akit a legjobb női mellékszereplő Oscar-díjával tüntettek ki alakításáért. A Chicago forgatásáról érkezett Zellweger óriási fizikai átváltozáson esett át a parasztlány szerep kedvéért, kiválóan elsajátította a déli akcentust és a szájában vattát tartva beszélt a felvételek során. Nem mellesleg a forgatáson összejött a Georgiát alakító Jack White-tal, a The White Stripes énekesével és másfél évig együtt éltek.

Charles Frazier azonos című sikerkönyve alapján készült a Hideghegy, amelyet a kritikusok a hazautazás regényének neveztek: a mű ugyanis az ember földhöz, földjéhez való viszonyáról szól, hogy hogyan éljen azon a helyen, ami neki adatott. A könyvben Inman a csatába magával hurcol a szülőföldjéről szóló útleírást, melynek bizonyos mondatait addig-addig olvassa újra, míg meg nem jelenik gondolataiban a táj. A könyvet ő választotta magának, míg Minghella filmjében a hadba indulásakor kapta Ada-tól, és csak azért fontos számára, mert a nő ajándéka. A filmes verzió egy szerető szív vándorútja a rettenetes háborúból az őt türelmesen váró asszonyhoz, ezernyi megpróbáltatáson keresztül – nem pedig a szülőföldre történő hazatérés eposza. Így butítja le Hollywood az irodalmi remekműveket a fogyaszthatóság oltárán, mindennek ellenére Anthony Minghella filmje így is valódi minőséget képvisel.

Hideghegy (Cold Mountain, 2003)

amerikai filmdráma, 152 perc

Főszereplők: Nicole Kidman, Jude Law, Renée Zellweger

Rendező: Anthony Minghella

1863. november 19-én, a gettysburgi ütközetben elesett katonák temetőjének felszentelésekor mondta el leghíresebb beszédét Abraham Lincoln amerikai elnök. A mindössze 273 szóból álló szöveget az amerikai történelem egyik legjobb szónoklataként tartják számon, ma is gyakran idézik a zárómondatát.

Az amerikai polgárháború legvéresebb csatáját 1863 júliusában, a Pennsylvania államban található Gettysburg mellett vívták meg George G. Meade tábornok uniós erői a Robert E. Lee tábornok által vezetett konföderációs csapatok ellen. A három napig tartó – északi diadallal záruló – összecsapás mindkét oldalon szörnyű véráldozatot követelt: a csatamezőn összesen mintegy nyolcezren maradtak holtan, a sérülteket, eltűnteket és foglyokat is számításba véve pedig Meade katonáinak negyedét, míg Lee seregének harmadát veszítette el.

Július elején aratott sikerei révén az Unió valóban felülkerekedni látszott, Lee váratlan októberi támadása és Meade eredménytelen ellenoffenzívája azonban azt is megmutatta, hogy a végső győzelem még rengeteg erőfeszítést igényel az északiak részéről. Ebben a helyzetben az elnökre, Abraham Lincolnra hárult a feladat, hogy a küzdelembe belefáradt társadalmat mozgósítsa a háborús siker érdekében.

David Wills 1863 őszén mozgalmat indított azzal a céllal, hogy az ütközet után kapkodva eltemetett katonák az őket megillető végtisztességben részesüljenek. Az elnök november 2-án meghívót kapott a sírkert felszentelésére, a ceremónián azonban a főszerep nem rá, hanem a kor egyik legnépszerűbb szónokára, Edward Everett korábbi külügyminiszterre, a Harvard Egyetem egykori elnökére hárult. Wills – az ünnepséget előkészítő bizottság nevében írt – levelében csupán „néhány odaillő megjegyzést” kért Lincolntól, aki ez alkalommal valószínűleg nem is tudott volna megtartani egy hosszabb szónoklatot. Az elnököt a gettysburgi utazás napján, november 18-án – feltehetően a himlőbetegség korai stádiumát jelző – rosszullét, láz és fejfájás kínozta, és a beszámolók tanúsága szerint másnap is fáradt, sápadt arccal állt a pulpitusra.

A gettysburgi beszéd komoly hatást gyakorolt az Unió közvéleményére, és új lendületet adott a polgárháborús küzdelemben, aminek köszönhetően 1865 tavaszán sikerült térdre kényszeríteni a Konföderációt. A győzelem és a Lincoln elleni merénylet után a szónoklat köré valóságos mítosz épült. A nevezetes szavak, melyek napjainkban a mártírként tisztelt elnök washingtoni emlékművén is ott díszelegnek, mélyen belevésődtek az amerikai köztudatba, és könyvtárnyi irodalom foglalkozott azzal a kérdéssel, hogy milyen retorikai fogások biztosították átütő hatásukat. Az Egyesült Államokban mindmáig a gettysburgi beszédet tekintik a legmeghatározóbb szónoklatnak az ország történelmében, de befolyása a 20. században más nemzetiségű politikusoknál is felfedezhető: túl azon, hogy Martin Luther King 1963-as, „Van egy álmom” kezdetű beszédében Lincolnt idézte, a néhai elnök által használt egyes szófordulatok Szun Jat-szent és az 1958 óta érvényben lévő francia alkotmány megfogalmazóit is megihlették.

„Nyolcvanhét évvel ezelőtt atyáink ezen a földrészen új nemzetet alapítottak, amely a Szabadságtól fogant, és abban a gondolatban jött létre, hogy minden ember egyenlő.

Most pusztító polgárháborút vívunk, amely próbája annak, hogy fennmaradhat-e az a nemzet, amely így fogant és így jött létre. E háború döntő csataterén gyűltünk ma össze. Azért jöttünk ide, hogy ezen a harcmezőn felavassuk azoknak a végső nyugvóhelyét, akik ehelyt az életüket adták, hogy a nemzet tovább élhessen. Ezt kívánja a tisztesség és a jóérzés.

De valójában nem a mi tisztünk, hogy felavassuk, felszenteljük, megáldjuk ezt a földet. A bátrak – élők és holtak –, akik itt harcoltak, felszentelték már helyettünk, s mi ehhez hozzáadni vagy ebből elvenni nem tudunk. A világ aligha fog arról tudomást venni vagy arra emlékezni, amit itt ma elmondunk, de amit ők itt megtettek, az sohasem fog feledésbe merülni. Nekünk, az élőknek ezért az a dolgunk, hogy folytassuk a munkát, amelyet az itt elesettek oly nemes lelkesedéssel vittek előre. Az a dolgunk, hogy véghezvigyük az előttünk álló hatalmas feladatot, hogy az itt nyugvók példája növelje elhivatottságunkat az iránt az ügy iránt, amelyért ők meghozták életük végső, legteljesebb áldozatát, és hogy szentül fogadjuk: a holtak halála nem volt hiábavaló, nemzetünkben Isten segítségével újjászületik a szabadság, és a néptől, a nép által, a népért való hatalom soha el nem tűnik a föld színéről.” - Abraham Lincoln

Mit érdemes még tudnunk Lincolnról?

Abraham Lincoln (1809-1865) az Egyesült Államok 16. elnöke, a Republikánus Párt első elnöke volt. Ügyvédként a Whig Párt aktív tagjaként tevékenykedett, majd 1854-ben a Republikánus Párthoz csatlakozott, és nagy feltűnést keltő hadjáratot indított a rabszolgaság eltörléséért. 1860-ban az Egyesült Államok elnökévé választották, ami a tizenegy déli állam elszakadását és öt éven át tartó véres polgárháborút eredményezett. A polgárháború 1865. április 9-én a déliek fegyverletételével végződött. Ezután öt nappal, 1865. április 15-én Lincoln egy színházi előadáson vett részt, ahol végzetes merénylet áldozata lett. Merénylőjét, John Wilkes Booth-t, a déliekkel szimpatizáló színészt 12 nappal később, üldözés közben megölték, három társát pedig nem sokkal később felakasztották.

Egyesült Államok történetének egyik, ha nem a legnépszerűbb elnökének életéről (és haláláról), számtalan legenda kering. Ezek közül következzen 10 érdekesség!

• Lincoln volt az Egyesült Államok történetének legmagasabb elnöke. A már kamaszkorában is hosszúra nyúlt, erős testalkatú államférfi a feljegyzések szerint hat láb, négy hüvelyk magasra, azaz 192 centiméterre nőtt. Lincoln mögött a megosztott második helyet foglalja el a képzeletbeli dobogón Lyndon B. Johnson és Donald Trump (akik egyaránt 6 láb, 3 hüvelyk, azaz 190 cm magasak), míg utánuk Thomas Jefferson következik a maga 189 centiméterével.
• Az Egyesült Államok egykori elnöke mindössze 18 hónapot járt iskolába, de önmagát egész életében fejlesztette. Gyerekkorában is szívesebben olvasott, mint dolgozott a földeken, ezért szigorú és rideg apja meg akarta leckéztetni: „eladta” a szomszédjának napszámosnak. Lincoln később sokszor hivatkozott erre az időszakra úgy, hogy őt is rabszolgává tették.
• Lincoln ugyan rendszeresen használta a Biblia szófordulatait beszédeiben, privát életében még Isten létét is megkérdőjelezte, sokszor kritizálta a szent könyvet. Ráadásul az is meglepő, hogy republikánusként nem volt soha egyetlen egyház tagja sem.
• Az elnök ugyan híve volt a rabszolga-felszabadításnak, de a mai értelemben véve egyértelműen rasszista volt. Ugyanis nem értett egyet azzal, hogy a feketék a fehérekkel megegyező szociális és politikai jogokkal rendelkezzenek. Ez azt jelentette, hogy habár felszabadultak, de nem szavazhattak, nem vállalhattak közszolgálatot, és nem házasodhattak fehérekkel, sőt nem is nagyon vegyülhettek velük.
• Lincoln imádott verekedni. Szívesen járt kocsmákba, ahol ugyan nem ivott, de kivárta, amíg az ittas emberek egymásnak estek, és szívesen vett részt ezekben a bunyókban.Egyszer egy beszéde alatt a tömeg végében tört ki verekedés, Lincoln leugrott a pulpitusról, beszállt a bunyóba, és amikor vége volt, visszament és folytatta a beszédét. Később hivatalos birkózóversenyeken is részt vett, 330 meccsből egyszer vesztett, be is választották a Birkózó Hírességek Csarnokába.
• Lincoln az egyetlen az amerikai elnökök sorában, akinek szabadalma van Az általa szabadalmaztatott, 6469. sorszámot kapó szerkezettel (1849) hajókat lehetett kiemelni a sekélyes vízből. A technikáért, az újításokért rajongó Lincoln a szerkezeten 1848-ban, a Kongresszus ülései közti szünetekben kezdett dolgozni. Találmányát ma a washingtoni Smithsonian Museumban lehet megtekinteni.
• augusztus 16-án, 19 évnyi tervezés után lefektették az első telegráfot az Atlanti-óceán fenekén, amivel szorosabbak lettek az Egyesült Államok és Nagy-Britannia közötti gazdasági és politikai kötelékek. A távírót maga Lincoln elnök vette pártfogásba. A Fehér Házba telepített készülékén állandó kapcsolatot tartott a harcoló csapatokkal az észak-déli polgárháború idején. Lincoln az első üzenetet Stephen J. Fieldtől kapta 1861. október 24-én, amelyben Kalifornia főügyésze gratulált az elnöknek a transzkontinentális telegráf lefektetésének befejezése miatt.
• Lincoln ismerte saját merénylőjét: 1863 novemberében John Wilkes Booth a Ford színházban lépett fel, a The Marble Heart (A márványszív) című előadást pedig maga az elnök is megtekintette. Lincoln és gyilkosa személyéhez egy további véletlen is kapcsolódik, ugyanis Edwin Booth, a merénylő bátyja megmentette az elnök fiának, Robert Toddnak az életét. A fiatalember a Jersey City vasúti állomásán várakozott, amikor egyensúlyát vesztve majdnem egy érkező vonat elé esett, azonban egy kéz váratlanul megragadta és felhúzta. A kéz gazdája Edwin Booth volt, korának legnagyobb amerikai színésze, akinek öccse nem sokkal később kioltotta Abraham Lincoln életét.
• Az elnök tragikus halála után sem nyugodhatott békében: koporsója valóságos kálváriát járt, nem kevesebbszer mint 17 alkalommal vitték egyik helyről a másikra, s ötször fel is nyittatták. Sőt 1876-ban kis híja volt, hogy holttestét el nem vitték, miután sírrablók megpróbálták ellopni földi maradványait. Halálakor az egész ország gyászba borult, holttestét két héten át szállították vonattal keresztül-kasul az országon, hogy mindenki méltó módon leróhassa kegyeletét.
• Lincoln édesanyjának lánykori neve Nancy Hanks, a névrokonság pedig nem véletlen: a kétszeres Oscar-díjas Tom Hanks a család leszármazottja, így az Egyesült Államok 16. elnöke is a felmenői közé tartozik.

A tallinni kirándulással is megspékelt finn napok után csak megérkeztünk végül Norvégiába. Igazából az egész körutazásunkból ezt a részt vártam a legjobban, mivel mindig is vonzódtam a vadregényes tájakhoz, nem véletlenül jártam már ezelőtt Skóciában, Írországban és Izlandon. Amit viszont most Norvégiában láttam, minden képzeletet felülmúlt: nem is értem, miért nem jöttem ide korábban.

Helsinkiből nagyjából kétórás repülőúttal jutottunk el Bergenbe, az esernyők városába. Ahol évente átlagosan 213 nap esik csapadék –a legextrémebb időszak 2006. október 29. és 2007. január 21. között volt, amikor 84 egymást követő napon esett. Ezen az augusztus végi napon sem kecsegtetett túl sok jóval az előrejelzés, szinte végig felhők felett repültünk, semmit nem láttunk az alattunk lévő svéd és norvég hegyekből. Azonban ennél csodálatosabb módon nem lehetett volna megérkezni Bergenbe, ami nekünk megadatott: a repülőút legvégén csak kisütött a nap, és meg kellett keresnem az államat, amikor fentről megpillantottam ezt a csodás várost, és a lenyűgöző környezetét.

Bergenben egy helyen megkaphatjuk mindazt, amit Norvégiáról elképzeltünk: színes faházakat, kikötőt hajókkal, halászokkal és a csodás természetet fenyőfákkal, szigetekkel és fjordokkal. Bergen egyszerre nyújt kulturális, történelmi, gasztronómiai és természeti látnivalókat. Ráadásul mindezek egymás mellett megtalálhatók, így a város és a környékének bejárása egyszerűen megoldható. Egy apró bökkenő van csak, mint úgy egész Norvégiában: minden rettenetesen drága.

Előzetes megállapodásunk alapján nem számoltuk át a norvég koronában meghatározott árakat magyar forintba – hiszen a világ egyik leggazdagabb országában jártunk. Persze nem mindig lehetett ezt megállni, és azt inkább le se merem írni, hogy a kikötői legegyszerűbb étteremben mennyiért vacsoráztam. Elrettentésként inkább csak annyit szoktam mesélni, hogy egyik este a sarki kisboltban vettem magamnak fél liter kólát, egy szelet csokit és egy 3 decis smoothie-t – majd arról kaptam értesítést, hogy 2400 Ft-ot vontak le érte a bankszámlámról. Szóval inkább ne is ragozzuk tovább, hogy milyen áron lehet táplálékot szerezni Norvégiában, viszont okos szervezéssel a lehetőségekhez mérten költséghatékonyan is meg lehet oldani az ott töltött időt.

Például a szállásfoglalásnál csakis Airbnb-ben gondolkodtunk. Nemcsak azért, mert ez volt a legkedvezőbb opció, hanem az is hihetetlenül vonzó volt, hogy egy tipikus skandináv faházban lakhatunk, mint a helyiek. Ráadásul még tengerre panorámás szállásunk is volt egy óriási terasszal – amit az alapvetően esős idő miatt mérsékelten tudtunk kihasználni, de így is csodálatos volt. Nem mellesleg Bergen központjától 3 km-re laktunk, szóval akár gyalog bejárható távolságra a látnivalóktól.

Bergen Hordaland megye székhelye, de Norvégia világhírű fjordjainak kapujaként is említik, és sokan Skandinávia legszebb városának tartják. A 13. század végétől a Hansa-szövetség egyik legfontosabb csomópontja volt, jelenleg pedig itt található Európa egyik legnagyobb személyhajó kikötője. A rakpart jellegzetes színes, fából készült Hansa-házait 1971-ben nyilvánította az UNESCO a világörökség részévé. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a faházak legrégebbike sincs 320 évnél idősebb, mivel sokszor pusztított tűzvész a kikötőben. Az épületek tehát a Hansa-városok felemelkedésének és bukásának éppúgy nem voltak tanúi, akárcsak mi magunk, mégis mintha egy időutazásba csöppennénk a szűkös utcákon bolyongva. Az egykori kikötő vámházaiban és raktáraiban ma éttermek, kávézók, irodák kaptak helyet, a házak közti csinos kis utcácskákban pedig minimúzeumokat, kézműveseket és szuvenírboltokat találni.

Persze a turisták nemcsak ezeket a régi házakat imádják, de a nyüzsgő halpiacot, és a város felett magasodó hegyekről nyíló csodálatos panorámát. Bergennek két híres kilátója is van a Floyen- és az Ulriken-hegyen. Az Ulrikenre drótkötélpályás felvonóval juthatunk fel, és a 643 méteres magasságból páratlan kilátás nyílik a városra és a környező szigetvilágra, sőt, jó idő esetén akár a tengerig is ellátni. Eredeti terveink szerint ezt céloztuk meg, viszont a szeles időjárás keresztülhúzta számításainkat, mivel aznap nem üzemelt a függővasút. Így maradt a Floyen 320 méter magas csúcsa, amely a belvároshoz sokkal közelebb fekszik, egy panorámasiklóval lehet feljutni rá, melynek menetideje kb. 7 perc. Akár úgy is mondhatnám, hogy innen is igazán pazar kilátás nyílik az öbölre, de mutatnék képet is róla:

Bergen korántsem a szép katedrálisairól és bazilikáiról híres, és egész Norvégiában különlegesnek csupán a fa-vagy dongatemplomok számítanak. A 12. és 14. század között mintegy ezer épült belőlük, mivel vikingek ekkortájt tértek át a keresztény hitre. Azonban az ő életükben továbbra is a hajó játszotta a főszerepet, így a templomaikat is ilyen formájúra építették. Mára csak 28 maradt fenn ezekből a furcsa építményekből, és az egyik éppen Bergenben található. A Fantoft fatemplom  1150-ben épült, de sajnos 1992-ben egy sátánista gyújtogatás áldozatává és a tűz martalékává vált. Szerencsére gyönyörűen felújították és szinte eredeti formájában fogadja ismét a látogatókat.

Norvégia messze legnépszerűbb egynapos kirándulása a „Norvégia dióhéjban” fantázianevű túra, amelyen mi is részt vettünk. Ez a program az ország legszebb természeti látnivalóiból ad ízelítőt és annyira közkedvelt, hogy turisták százai teszik meg minden nap - de a kiváló szervezésnek köszönhetően az átszállásoknál nincs semmi fennakadás. Ugyanis, úgy működik ez az egész, hogy Bergenből (vagy Oslo-ból) indul a vonat Myrdalba, ahol át kell szállni a világ egyik legszebb vasútvonalára, a Flamsbana-ra, amivel eljutunk Flam városába. Onnan hajóval átkelünk a Világörökség részét képező Nærøy-fjordon, és Gudvangenben érünk partot. Ott busszal megyünk tovább Voss-ba, ahonnan vonatra szállva visszatérünk Bergenbe (vagy Oslo-ba).

Sajnos az égiek nem voltak kegyesek hozzánk, ugyanis szinte egész nap esett. Viszont a kedvünk töretlen maradt, és így is csak ámultunk a norvég táj páratlan szépségén. Az út egyik legkülönlegesebb része a Myrdal és Flam városkákat összekötő 20 km-es vasútvonal volt, melynek építését 1923-ban kezdték meg és húsz évvel később adták át a vonatoknak. Ez a szakasz amellett, hogy az ország egyik leglátványosabb panorámájával rendelkezik, a világ legmeredekebb normál sínen (nem fogaskerekű) futó vonala. Tengerszintről 866 méter magasra kapaszkodik fel 20 km-en belül, kivitelezése igazi mérnöki bravúr és emberpróbáló teljesítmény. A szakaszon található 22 alagútból 20-at kézzel ástak ki, a folyót több helyen átvezették a hegy alatt vájt alagutakban, a rövid szakaszon több hajtókanyar is található (vasutas mértékkel), az építkezést pedig folyamatos sziklaomlások, lavinák és a zord időjárás nehezítette. A végállomásokat beleértve összesen 11 megálló van. A 8. megállónál található a 93 méter magas Kjosfossen  vízesés, ahol 5-6 percre le lehet szállni és egy meglepő performanszot láthat az utazóközönség:

Leginkább a hajóúton sajnáltuk, hogy ennyire rossz időjárást fogtunk ki. A Nærøy-fjord 2005 óta a Világörökség része. A 17 km hosszú fjordot meredek sziklafalak veszik körbe, amelyek néhol 1700 méteres magasságig emelkednek. A legszűkebb részen mindössze 300 méter széles az öböl, ahol kőomlásveszély miatt a nagyobb hajók nem használhatják a kürtjüket. A ködös és esős időnek köszönhetően a még zöldellő hegyek is igazán szürkének tűnt, akárcsak a fjord vize. Viszont semmihez sem fogható élmény volt, amikor hirtelen a vízből a magasba ugrott egy delfin. Úgy tűnik, mégiscsak szerencsének volt.

A programleírást olvasva valószínűleg senki sem gondolná, hogy a buszos szakasz különösebben érdekes lenne, viszont egyértelműen az egész nap legizgalmasabb része volt, ahogy a hajtűkanyarokon keresztül leereszkedtünk egy völgybe. A buszok csak csigalassúsággal merték bevenni az egymást követő, legalább 10 kanyart, amelyek annyira élesek voltak, hogy komoly tétben nem mertem volna fogadni rá, hogy itt tényleg el tud fordulni a járművünk.

A hajtűkanyaros útszakasz azért is volt annyira érdekes számunkra, mert másnap autót béreltünk és szerettük volna saját bőrünkön is érezni, hogy milyen lehet a norvég utakon közlekedni. Egy 400 km-es körutazást terveztünk, melynek célállomása Odda volt. A település az 50 km hosszú Sør-fjord végében helyezkedik, amely a világ harmadik legnagyobb, 179 km hosszú fjordjának, a Hardangernek a mellékága.

Ez a kisváros az ország egyik legkedveltebb desztinációja, ám nemcsak azért, mert innen lehet eljutni a Trolltunga híres sziklájára. Páratlan szépségű a vidék, a gleccserek és a vízesések annyira látványosak, hogy már az 1800-as években is ide érkeztek a világ első utazásszervezőjének, Thomas Cooknak a turistái.

Nem mellesleg a vikingek is igazán otthonosnak találták a fjordot, a Norvégiában viszonylag enyhének számító időjárás mellett nagyszerű a termőföld, kiválóan lehet halászni a helyenként 800 méter mély fjord vizéből, és bőségesen teremnek az almafák. Így a térség híres cideréről és még útszéli árusoktól is lehet palackozott almalevet vásárolni, amely 100 százalékig természetes alapanyagokból készül.

Szerencsénk volt, mert gyakorlatilag egész nap szép időnk volt, csupán a hazaúton eredt el az eső. Festői szépségű tájakon jártunk, és annyira közel kerültünk a természethez, hogy az egyik útszakaszon birkákat és teheneket kellett kerülgetnünk. Az utak minősége változó volt: az annyira keskeny és hajtűkanyaros, „imádkozni kell, hogy ne jöjjön szembe senki” típusú szakaszok mellett egy olyan menő alagúton is átkeltünk, melyben körforgalmat építettek ki. Az alapvetően hegyvidéki környezetben esély nem volt túllépni a 60-70 km/h sebességkorlátot, így viszont volt lehetőségünk a tájban gyönyörködni – ha éppen nem egy 7-8 km hosszú alagútban jártunk.

Az autózás fénypontja pedig akkor jött el, amikor már senki sem számított rá. Sötétedés előtt szerettünk volna visszaérni Bergenbe, ami nagyjából sikerült is – mivel már csak 10 km-re jártunk a célállomástól, mire ránk esteledett. Viszont a GPS kissé gyanúsan 45 perc menetidőre saccolta ezt a hátralévő, a 400 km-hez képest nyúlfarknyi távot. Utazásunk koncepciója az volt, hogy ki akartuk kerülni a fizetős szakaszokat, ám ezen beállításnak megfelelően egy igen festői úton jutottunk vissza Bergen belvárosába. A tök sötétben egyik dombról a másikra keltünk át, erdőkön és lakóövezeteken vágtunk keresztül, helyenként abban sem voltunk biztosak, hogy merre vezet az út vagy szabad-e áthajtani a magánterületnek tűnő részeken. Lényeg, a lényeg, valóban 45 perc alatt küzdöttük le ezt a 10 km-es távot. Igazi élmény volt.

Meg persze egész Norvégia az volt. A lélegzetelállító tájak és a festői szépségű Bergen mellett azt sem fogom elfelejteni, hogy milyen nyugodt légkör uralja az országot, mennyire friss a levegő és hogy imádtam a tenger illatú, sós szelet - illetve a mozgásérzékelős gyalogos közlekedési lámpákat. A sztereotípiák szerint a norvégok maguknak való, zárkózott emberek, én viszont másképp gondolok vissza rájuk: akikkel összefutottam, kifejezetten barátságosak és érdeklődőek voltak, legyen szó a Thor kalapácsát nyakláncként viselő pincérről, a templom gondnokáról, a hegyekben bicikliző munkásról, a hajó büféséről vagy az évtizedek óta itt élő bevándorlókról. Arra is szívesen fogok emlékezni, amikor Bergenben beültünk a fa illatú Szent János templomba, és sosem éreztem annyira találónak azt a kifejezést, mint ott, hogy vágni lehet a csendet.

És végül, de nem utolsó sorban az is meghatározó élmény volt, hogy bálnahúst ettem – ami ráadásul baromira ízlett. Semmihez nem tudnám hasonlítani, abszolút nem érződött rajta, hogy tengeri állatból származna az a félig sült szelet: a pincér szerint a legtöbben a marhahús és a máj keverékeként írják le az ízvilágát. Egyébként eszembe jutott szegény pára, és kicsit restellem is, hogy megtámogattam a bálnavadászokat – de azzal nyugtattam magam, hogy annak a példánynak, amit az étterem beszerzett, már úgyis mindegy volt. Vélhetően más turisták is így gondolkodhatnak, mivel Norvégiában annyi bálnát ölnek meg évente, mint Japánban és Izlandon együtt véve. De ettől függetlenül az ország természetesen még így is csodálatos, a bálnáknak pedig jó egészséget és hosszú életet kívánok!

Ezzel végére ért az „Egy hét, három ország” című sorozatom, az első két beszámoló itt található:

Visszatérés az ezer tó országába

Tallinn – a Baltikum mesevárosa

Turisták tízezrei keresik fel évente Észtország fővárosát, amely ma már a Balti-tenger partvidékének kihagyhatatlan látványossága, és hatalmas léptekkel haladva előzi meg a régió többi nagyvárosát. Tallinn nemcsak Észak-Európa egyik legősibb városa és az UNESCO Világörökség része, de mint a Skype szülőhazája szerepel a világ 10 legjobb high-tech városának listáján is.

Ahogy a Helsinkiről szóló útikalauzban utaltam rá, az egyhetes skandináv körutunk során a finn fővárosból átugrottunk egy napra Tallinnba is (előzmények itt). Pontosabban nem is ugrottunk, hanem hánykolódtunk a Balti-tengeren. Számomra a kétórás utazás második fele meglehetősen kínkeserves volt, pedig nem volt különösebben szeles idő, ráadásul a komp is elég nagy volt ahhoz, hogy csak úgy ne adja meg magát a hullámzás ritmusának. Így hát más magyarázat hiányában meg kellett állapítanom, hogy valóban nem születtem vikingnek, mi több, a finnugor népekkel is csak nyelvrokonságban állok.

Komolyabbra fordítva a szót. Tehát Helsinkiből komppal utaztunk át Tallinnba. A két város pontosan szemben helyezkedik egymással a Finn-öböl két partján, nagyjából 80 km távolságra, amelyet az általunk választott hajótársaság két óra alatt tett meg. Ahogy azt már egy korábbi beszámolómban is megállapítottam, a Balti-tengeren hajózni egy életforma. Mivel Finnországban rendkívül magas áron lehet kapni a szeszes italokat, így ők előszeretettel vásárolnak vámmentes árut a nemzetközi vizeken, vagy átugranak egy kedvezőbb árfekvésű országba – például az észtekhez. Ennek megfelelően igen magas kihasználtsággal közlekednek a Helsinki-Tallinn kompjáratok, évente nagyjából 8 millió főt szállítanak. Persze nemcsak finnek, hanem jó sok turista is utazik rajtuk.

Tallinn története dióhéjban annyi, hogy a dánok alapították egy kis észt halászfalu közelében. A település igazi fejlődése akkor indult meg, amikor Tallinn is a Hansa-szövetség tagjává vált és felvirágzott a kereskedelem. Az észtek az évszázadokon keresztül vívott, véresebbnél véresebb harcaik során hősiesen küzdöttek a hódító dánok, németek, svédek és oroszok ellen, míg végül 1991. augusztus 20-án nyerték el a függetlenségüket. Tehát Észtország életében is jeles nap augusztus 20., ráadásul mi is éppen ezen a napon értünk partot Tallinn kikötőjében.

Alapvetően az óvárost szerettük volna megnézni, amihez volt egy nagyon hasznos útikönyvünk és térképünk is. Viszont annak már csak felületesen néztem utána, hogy a kikötőből hogyan jutunk el odáig. Gondoltam, egyértelmű lesz, hiszen mindenki oda megy majd és amúgy sem tűnt túl nagy távolságnak. Nos, magam sem értem, mi történt, de amint leszálltunk a hajóról és kiverekedtük magunkat a terminálból, mintha eltűntek volna az emberek. Vagy taxiba és buszra szálltak vagy magába szippantotta őket egy hatalmas pláza a kikötőnél. Az ingadozó erősségű helymeghatározó applikációt hívtuk segítségül, aminek az lett a vége, hogy egy órán át bolyongtunk a nemzeti ünnep miatt teljesen kihalt Tallinnban, mire megtaláltuk az óvárost.  (Csak zárójelben jegyezném meg, hogy visszafelé kb. 10 perc séta volt az óvárostól a kikötő). Egyébként nem bántuk meg a kitérőt, mert egy teljesen modern városrészt is láttunk, ahol ilyesmi épületek voltak:

Az óváros az évszázados történelmi viharok ellenére is megőrizte a Hansa-korszak jellegzetes középkori stílusát: a régi falak, a csúcsos templomtornyok és a macskaköves utcák időutazás érzését keltik a látogatókban. Szinte minden út az 1402-1404 között épült Városházához vezet, ami sokak szerint a Baltikum legszebb, eredeti állapotában megmaradt gótikus építészeti emléke és egyben a Világörökség része is. A közelében húzódik a középkori városfal, amely a 15. században Európa egyik legjelentősebb védműve volt. Ma a városfal 2 kilométeres hosszában 26 őrtorony áll, közülük némelyikben múzeumok és egyéb közintézmények üzemelnek, sokuk viszont lakóházként működik.

Tallinn talán legismertebb épülete az Alexander Nyevszkij székesegyház, amely hagymakupoláival, 11 hatalmas harangjával, és a benne található gyönyörű ikonosztázzal és mozaikokkal lenyűgöző látványt nyújt. Az ortodox katedrálist III. Sándor cár idején építették a 19. században.  A legenda szerint a katedrális alapjainak ásása során a munkások egy vasajtóra bukkantak, melyen a következő felirat állt: „átkozott legyen, aki megzavarja békémet”. Úgy vélték, hogy Kalev ősi sírját találták meg, és kisebb rémületet okozott, amikor az alapban repedések keletkeztek. A katedrális azonban mindent túlélt. A templom névadója Alexander Nyevszkij herceg, aki a Csúd tó jegén vívott csatában legyőzte a német teuton lovagokat.

Tallinn látképét viszont egy másik műemlék határozza meg: a 12. században épült Szent Olaf templom 159 méter magas tornyával a középkori Európa és egyben a világ legmagasabb épülete volt. A legenda szerint, amikor elkészült a templom, Olaf nevű építője leesett a tetőről és halálra zúzta magát: ahogyan a földön feküdt, szájából egy kígyó és egy béka mászott elő. A történelem során a templomtoronyba legalább nyolcszor csapott a villám, és háromszor teljesen leégett, a többszöri átépítés után jelenlegi magassága 123 méter. A műemlék nevét II. Olaf norvég királyról, a tengeri utazók védőszentjéről kapta,  a magas torony pedig évszázadokon keresztül jelzésül szolgált a közeledő hajók számára, mivel a Balti-tengerről már messziről látható. 1944 és 1991 között viszont a KGB rádiótoronyként és figyelőállásként használta.

Tallinn óvárosa néhány óra alatt kényelmesen bejárható és az egynapos városnézésbe belefér némi kulináris kalandozás is. A Városházától nem messze található az Olde Hansa étterem, ahová középkori népviseletbe öltözött fiúk és lányok invitálják be a vendégeket. Az épületbe belépve elcsodálkoztunk, hogy mennyire autentikus helyre tértünk be, mivel csak gyertyafény szolgáltatta a világítást – akárcsak egy fél évezreddel ezelőtt. A vacsoránkra várva annyira átszellemültünk a középkori félhomályban, hogy amikor a pincér megkérdezte, hogy hoztunk-e fegyvereket, mindenre gondoltunk, csak arra nem, hogy az evőeszközökre gondolt. Sajnos olyannyira nem jött át az észt humor, hogy a megszégyenült pincér még magyarázatképpen hozzáfűzte: „It was a joke.”

Egyébként a korábban már említett útikönyv is kitért arra, ha Észtországba látogatunk, vigyünk magunkkal egy zsáknyi humorérzéket is. Az Olde Hansában meg is értettük, hogy mire céloztak ezzel a kijelentéssel. Városszerte is találkoztunk még egy-két furcsasággal, amivel lehet érzékeltetni, hogy az észt humornak valóban nincsen párja.

Tallinn mai kultúráján két nép hatása érződik: az oroszoké és a finneké. Igazából egyik sem szorul komolyabb magyarázatra sem földrajzi, sem történelmi viszonyokat tekintve. De érdemes megjegyezni, hogy mennyire kézzel fogható a finnugor rokonság: a két nyelv olyan szinten hasonlít egymásra, hogy a szovjet éra alatt az észtek rendszeresen nézték a finn televízió adását. Észtországban a lakosság egyharmada még ma is orosz, ahogy az Útikritika.hu oldalon egy magyar turista találóan összefoglalta: „A boltokban mindenfelé oroszokat láttunk”. Egy másik utazó pedig egy újabb frappáns következtetésre jutott: „az észtek az oroszoktól egy dolgot tanultak meg rendesen: inni.”

Még Tallinnban voltunk, mikor az alábbi, kissé kétségbeesett beszámolót olvastuk a fentebb említett honlapon a tarthatatlannak tűnő helyi viszonyokról: „Este a városközpontban az ittas fiatalok ugyan nem bántják a turistákat, de valahogy mégis tartani kell tőlük, mert kiszámíthatatlanok. Péntek és szombat este a helyi részegek mellé megkapjuk az import részegeket, azaz a hajóval átjövő finneket, akiket leginkább az észt italok olcsósága csábít ide, sőt jönnek a még ittasabb brit srácok legénybúcsú keretében.” Hát így élnek ott a Baltikumban. Mi az esti programot már kihagytuk, helyette a Balti-tenger hullámain visszacsorogtunk Helsinkibe, ahol a kikötőben udvariasan utat engedtünk a személyenként 5-6 rekesznyi szeszes italt szállító finneknek.

És itt még nincsen vége. Nemsokára jön a skandináv körutunkról szóló cikksorozat harmadik része, ami a Norvégiában töltött napokról szól majd.

Addig is, szíves figyelmedbe ajánlom korábbi utazási beszámolóimat:

Visszatérés az ezer tó országába

A finn szigetvilág felfedezése

Finn hétköznapok

„Azért változtattam meg a nevem, mert az Egyesült Államokban senki sem tudja kimondani, hogy Joaquin – és emiatt sokat szorongtam gyerekként. A családunkban mindenkinek kiváló név jutott, erre én meg Joaquin lettem. Szóval egyszer csak azt mondtam: „Nincs ez így jól, még magam sem tudom, hogy kell helyesen kiejteni a saját nevem.”

Kétség kívül Joaquin Phoenix Hollywood egyik legfurább fazonja – de egyben az egyik legtehetségesebb is. Habár magáról azt vallja, hogy unalmas életet él, ám valójában közel sem nevezhető átlagosnak. Szektás szülők gyermekeként nőtt fel, híres bátyja drogtúladagolásban halt meg, ő pedig egyszer megjárta a rehabot alkoholizmusa révén, majd 34 évesen nyugdíjba vonult, hogy aztán olyan alakítással térhessen vissza, amelyet a mai napig emleget a filmvilág. Joaquin Phoenixet eddig háromszor jelölték Oscar-díjra, négyszer pedig Golden Globe-ra (melyből egyet díjra is váltott) – ezek a számok pedig minden bizonnyal növekedni fognak a 2020-as díjszezonban, hiszen óriásit robbantott most Jokerként. Joaquin Phoenix ma ünnepli 45 születésnapját, ennek apropójából tekintsük át eddigi pályafutását – néhány érdekességgel fűszerezve!

Joaquin Phoenix 1974. október 28-án látta meg a napvilágot Puerto Rico fővárosában, San Juanban. Születésekor a Joaquin Rafael Bottom nevet kapta, családja ugyanis csak később változtatott vezetéknevet. Testvérei az idősebb River és Rain, valamint a fiatalabb Liberty és Summer. Szülei egy túrázás során ismerkedtek össze, majd 1969-ben összeházasodtak. Apja angol, német és francia felmenőkkel bíró kaliforniai, anyja pedig magyar és orosz származású zsidó családból jövő bronxi volt. Esküvőjük után az Isten gyermekei nevezetű vallási gyülekezet misszionáriusaiként járták Észak- és Dél-Amerikát.

Phoenix hároméves kora óta vegetáriánus, amikor is egy családi horgászaton szembesült azzal, milyen kegyetlen módon bánnak a kifogott halakkal. Felnőtt korában aktivista lett belőle, többek között a PETA rendszeres önkéntese, több kampányukban is részt vett már, illetve folyamatosan küzd az állati eredetű ruhák gyártása ellen is. A témában két dokumentumfilmet is narrált, az egyikükért 2005-ben humanitárius díjat is kapott a San Diego-i Filmfesztiválon. Még napjainkban is annyira vegán, hogy arra sem hajlandó, hogy filmjeiben állati bőrből készült jelmezeket viseljen. De ne szaladjunk ennyire előre!

A szülei néhány év után kiábrándultak a szektából, és 1978-ban visszatértek az Egyesült Államokba. Ekkor változtatták meg családnevüket Phoenix-re, ami a hamvaiból feltámadó főnixmadárra utalt. Ekkortájt keresztelték át Joaquint is Leafre, azaz “Falevélre”, amelyet azért kapott, mert édesapjával gyakran gereblyézték együtt ősszel a leveleket. Így viszont mind az öt testvér a természet elemeinek egy-egy elemét (Folyó, Eső, Szabadság, Nyár) viselhette büszkén neveként. Később aztán rájött Leaf (azaz Joaquin), hogy mégiscsak jobb az eredeti, és visszaváltoztatta, de első tévé- és filmszerepeit még Leaf-ként vállalta.

Ugyanis a család nagyon szegény volt, és előfordult, hogy a gyerekeket küldték ki az utcára zenélni, hogy legyen valami pénzük. Így kezdődött a Phoenix testvérek karrierje, a zene mellett mind az öten színészként is dolgoztak. Bátyja, River mesés karriert épített: olyan filmekben játszott, mint az Állj mellém!, az Indiana Jones és az utolsó kereszteslovag, és Gus Van Sant kultfilmje, az Otthonom, Idaho. A kritikusok el volt ájulva tőle, a tinilányok bálványozták.

1993. október 31-én azonban minden megváltozott. River Phoenix egy kisebb társasággal, amiben Joaquin és Rain Phoenix is benne volt, Johnny Depp Viper Room nevű Los Angeles-i klubjában bulizott. Ezen az estén River túladagolta magát, és a klub előtt, az utcán meghalt. A mentőket Joaquin hívta, a felvételt pedig megszerezte a média és a River haldoklásáról készült képeket is nyilvánosságra hozták. Joaquinnak egy év kellett, hogy úgy-ahogy összeszedje magát a tragédia után. Nemcsak testvére halála rázta meg, hanem az is, ahogy az emberek, a sajtó reagált rá. Talán ez az oka, hogy Joaquin Phoenix azóta is legendásan rossz interjúalany hírében áll, nem szeret nyilatkozni, nem csinál titkot belőle, hogy neki ez kényszer.

„Úgy éreztem, hogy tiszteletlenek és tapintatlanok voltak velem. Pont akkor, amikor életem legnagyobb fájdalma ért. Mintha minden összefogott volna ellenem. Nem akartam elhinni, hogy ilyen érzéketlenek az emberek."

Persze aztán úgy döntött, hogy folytatja a filmezést, évente 2-3 új szereppel jelentkezett. A nagy áttörést a 2000-ben bemutatott Gladiátor hozta meg számára: Commodus szerepe után már nem senki nem úgy emlegette Joaquin Phoenixet, mint River öccsét – és mindmáig ők az egyetlen testvérpár, akiket az akadémia színészi kategóriában Oscar-díjra jelölt. A forgatás alatt hisztérikus szélsőségeket produkált, hetekig koplalt, mert a Ridley Scott rendező megjegyezte, hogy felszedett pár kilót, máskor meg arra kérte Russell Crowe-t, hogy hergelje fel őt valamivel, mert túlzottan ideges volt kamera elé állni. Habár végül nem kapta meg az Oscar-díjat, de a Gladiátor így is bőven elég lett volna ahhoz, hogy örökre A listás filmsztár váljon belőle. Ő viszont valami mást akart.

„Színjátszás. Egyike vagyok azon színészeknek, akik a karakter bőrében maradnak a forgatás szüneteiben is. Másokat megőrjítek vele, de számomra nincs fontosabb annál a figuránál, akit éppen megtestesítek. A megszállottjává válok, bárkit is játszom el. Teljes egészében szeretném felfedezni a karaktert, amennyire csak lehetséges.”

A nagy költségvetésű, Gladiátorhoz hasonló filmek helyett maradt a kisebb, de színészileg mindenképpen izgalmasabb filmeknél. Ilyen volt a Sade márki játékai Kate Winslettel és Geoffrey Rush-sal, vagy a szintén nagyszerű Hotel Ruanda Don Cheadle-lel. Illetve M. Night Shyamalan is felfedezte magának, és két művébe a Jelek-be és A falu-ba is leszerződtette. Ennek a korszaknak pedig 2005-ben jött el a csúcspontja, a Johnny Cash életéről szóló A nyughatatlannal. A címszerep újabb Oscar-jelölést hozott, a filmet a közönség és a kritikusok is szerették. A nyughatatlan dalait saját maga énekelte fel, és egyre többször beszélt arról, hogy jobban érdekli a zene, mint a színészet, mivel semmi önbizalma nincsen, és minden egyes filmje előtt retteg, hogy képtelen lesz megfelelni az elvárásoknak.

Ráadásul olyannyira beleélte magát az alkohol- és drogfüggő Johnny Cash karakterébe, hogy az kihatott a magánéletére is. “Sose voltam nagyivó, viszont azt vettem észre, hogy akkor nem tudott más lefoglalni” – emlékezett vissza a színész. 2005-ben rehabra vonult, majd az Anonim Alkoholistákat gyűléseit is rendszeresen látogatta, ami elmondása szerint élete legjobb döntése volt. Ekkortájt egy kanyargós hegyi úton autóbalesetet is szenvedett fékhiba miatt. Werner Herzog német filmrendező talált rá a felborult autóra, megkocogtatta az ablakot, és annyit mondott Phoenixnek: “Csak nyugalom.” “Nyugodt vagyok” – felelte a színész, erre Herzog csak annyit válaszolt: “Nem, nem vagy az.” A színész kimászott, meghálálta Herzognak a segítséget, aki pedig utána le is lépett.

Végül 2008-ban, 34 évesen bejelentette, hogy soha többé nem fog filmekben játszani, inkább zenélni, pontosabban rappelni szeretne. Az elhatározás mellett végül négy évig tartott ki, hogy aztán úgy térjen vissza, hogy arra mindenki felkapja a fejét. De előtte még megviccelt mindenkit sógorával, Casey Affleckkel. Az I'm Still Here című dokumentumfilm Phoenix szétesését mutatta be, küzdelmét a drogokkal, és azt, hogy vesztette el teljesen a kapcsolatot a valósággal. Az amerikai premier előtt pedig Affleck közölte, hogy a film csak egy vicc volt, minden jelenete megrendezett.

2012-ben viszont nagyon komolyan visszatért Paul Thomas Anderson a szcientológia által ihletett filmjében, a The Masterben, ahol egy poszttraumás stresszben szenvedő, állatias háborús veteránt alakít. A film megkapta a legjobb rendezésért járó velencei Ezüst Oroszlánt, a legjobb férfi főszerep díját (ezt Joaquin Phoenix és Phillip Seymour Hoffman megosztva kapta) és három színészi Oscar-jelölést is. Amúgy sosem hitt benne, hogy valaha megkaphatja az aranyszobrocskát, sokakat felháborított a következő nyilatkozatával, amit a The Master kapcsán tett:

„Szerintem ez az egész Oscar-felhajtás egy nagy szar, egy hányadék, amiben nem akarok részt venni. Nem hiszek benne. Olyan, mint a világ legrosszabb ízű répája, amit véletlenül sem akarnál megkóstolni. Teljesen szubjektív, álszent ripacskodás, keresve sem találnál ennél hülyébb dolgot a Földön. Az életem egyik legkellemetlenebb időszaka volt, amikor A nyughatatlan miatt részt kellett vennem benne. Nem akarom újra átélni. Nem tudom megmagyarázni miért, és nem is a magas lóról beszélek, egyszerűen csak kényelmetlenül érzem magam tőle, ha csak rágondolok.”

Egyébként a The Master óta nem tudott mellényúlni Joaquin Phoenix: remek lett a Marion Cotillarddal készített Idegen földön éppen úgy, ahogy a számítógépe operációs rendszerébe belezúgó férfi története, A nő is. Paul Thomas Andersonnal is dolgozott újra (Beépített hiba), aztán Woody Allen Abszurd alak című filmjében brillírozott. 2016-ban pedig randizni a „tetovált lánnyal”, Rooney Marával, akivel a Mária Magdolna 2016-os forgatásán gabalyodtak össze (amiben a színész Jézust alakította, Mara pedig a címszerepet), azóta eljegyezték egymást.

2017-ben mindenki el volt ájulva Cannes-ban, ahogy Joaquin Phoenix a végtelenségig meggyötört veteránt játszotta a Sosem voltál itt-ben. A forgatókönyv és a főszereplő játéka is díjat nyert a neves fesztiválon, de az Akadémia még csak jelölésre sem méltatta. 2018-ban egy másik igencsak alulértékelt színésszel, Jake Gyllenhaallal játszott együtt a Testvérlövészek című meghökkentő westernben. Ezután pedig megtalálta Todd Phillips Joker szerepével.

Ha végignézünk Joaquin Phoenix pályafutásán, nemigen látunk benne gigantikus stúdiófilmeket, a képregényfilmes divat meg pláne elkerülte őt az évek során. Mégis úgy hozta a sors, hogy a Jokerre egyszerűen nem tudott nemet mondani, főleg mert a film is legalább annyira különleges lett, mint a színész maga. Joaquin Phoenix jó szokásához híven durván beleélte magát a Jokerről mintázott Arthur Fleck karakterébe: napi egy almás diétát követett, hogy csontsoványra tudjon fogyni; kifejlesztette ördögi kacaját; illetve egyszer azért viharzott ki egy interjúról, mert a film lehetséges negatív hatásairól kérdezték őt. Az eredmény pedig magáért beszél, akár élete szerepének is nevezhetnénk Jokert, akkorát alakított ebben a szerepben. (Bővebben itt)

Még azt is mondhatnánk, hogy sosem volt ennyire közel az Oscarhoz – de igazság szerint Joaquin Phoenix mindig ennyire közel van hozzá. A Joker elnyerte a Velencei Filmfesztivál fődíját, ezzel maga a film hatalmas esélyessé vált a hamarosan induló díjszezonban. Így a színész, akár szeretné, akár nem, ismét részese lesz a felhajtásnak. A Torontói Nemzetközi Díjfesztivál gálaestjén a következő anekdotát mesélte el arról, hogy minek (pontosabban kinek) köszönheti, hogy most itt áll:

„Valamikor 15 vagy 16 éves koromban lehetett, amikor a fivérem, River hazajött a munkából. Nála volt a Dühöngő bika videókazettán, leültetett, hogy nézzem meg. Aztán másnap felkeltett, és még egyszer megnézette velem. Majd azt mondta: 'Újra elkezded a színészkedést, és ezt fogod csinálni.' Nem kérés volt, hanem kijelentés. Az adósa vagyok.”

Ha tetszett a cikk, szíves figyelmedbe ajánlom a következő írásaimat is!

Joker - négyszer

The Master

Abszurd alak

Hollywood felháborodott, amikor pár hete napjaink egyik legelismertebb rendezője, Martin Scorsese kinyilvánította lesújtó véleményét a milliók által imádott, és minden idők legnagyobb bevételeit elérő képregény-filmekkel kapcsolatban. A megosztó nyilatkozat sokaknál kiverte a biztosítékot és legalább ugyanennyi mozirajongó lelkéből szólt. Lássuk a részleteket!

A mozirajongóknak nagy valószínűséggel nem kell bemutatni, mi fán teremnek a 2008 óta zsinórban futó Marvel filmek, mindenki tudja, hogy miről van szó, netán látta is valamelyik Thor, Amerika Kapitány, Vasember vagy Bosszúállók epizódot. Kétség nem fér hozzá, hogy a jelenleg 23 filmből álló Marvel-moziuniverzum mind kritikailag, mind pénzügyileg sikeres: a 22,4 milliárd dolláros összbevételével minden idők legtöbb pénzt kereső filmfranchise-a. Napjainkig a Marvel legsikeresebb mozija a 2019-ben bemutatott Bosszúállók: Végjáték, amely világszerte több mint 2,7 milliárd dolláros bevételt produkált, ezzel minden idők legnagyobb bevételt elérő filmjévé vált.

Nagyon leegyszerűsítve a képletet, a képregényeken alapuló filmek alapvetően ugyanarra a koncepcióra épülnek: a szuperhősnek le kell győznie egy megátalkodott ellenfelet – elképesztően látványos keretek között. Ráadásul ebben az univerzumban a szuperhősök ismerik egymást, többször összefonódik sorsuk, hatással vannak egymásra. Rajongók milliói követik az eseményeket, gyártják a teóriákat, várják a folytatást és úgy imádják az egészet, ahogy van. A legújabb Marvel filmek bemutatója táján elővételben is elfogynak a jegyek a hazai mozikban, szó szerint őrület van ilyenkor a multiplexekben.

Éppen ezért lépett rá nagyon az Y- és Z-generáció tyúkszemére Martin Scorsese, aki az Empire Magazin kérdésére válaszolva fejtette ki véleményét. Azóta többször is megszólalt a témában, a következőket nyilatkozta:

„Nem nézem őket. Megpróbáltam. De ezek nem filmek. A legőszintébb véleményem az, hogy a képi világuk kiválóan kivitelezett, a színészek a körülményekhez képest tudásuk legjavát igyekeznek adni, mégis, ezek a filmek leginkább olyanok, mint a vidámparkok. A valódi filmek ugyanis érzelmi, pszichológiai tapasztalatokat igyekeznek tolmácsolni a nézőnek.

Azoknak a nézőknek persze jó, akik élvezik az ilyen filmeket, és persze szakmai szempontból én is csodálom őket. De nem az én ízlésem, egyszerűen nem bírom megnézni őket. Viszont létrehoznak egy újfajta közönséget, akik már azt hiszik, hogy ez az igazi mozi-élmény.

A moziknak szintet kell lépniük, nem szabad, hogy a vidámpark-filmek uralják a mozikat. Szükségünk van arra, hogy visszatérjünk a történetalapú filmekhez.”

Scorsese nyilatkozatát érdemes még azzal kiegészíteni, hogy a középkategóriás költségvetéssel rendelkező filmek napjainkban igen nehezen tudnak érvényesülni a blockbusterek mellett. A giga-bevételeket produkáló látványmozik rohama pedig nemcsak magukat a filmeket érinti hátrányosan, hanem azokat a színészeket, akik nem kívánnak képregény-adaptációkban részt venni. Például Jennifer Anistont, aki a következőket mondta el a témát illetően:

„A hatalmas költségvetésű blockbusterek egyre rohamosabb tempóban szorítják ki a piacról azokat a középkategóriás filmeket, amelyekben eddig a hozzám hasonló képességű és életkorú színészek korábban lehetőséget kaptak. 

Néhány évvel ezelőtt berobbantak a steramingszolgáltatások nagy mennyiségű minőségi tartalmat kínálva, és akkor azt gondoltam: ez jobb, mint amit én mostanában csináltam. Közben pedig azzal kellett szembesülnöm, hogy egyre fogyatkoznak a lehetőségek, szinte már csak a Marvel-filmek vannak. Olyasmik, amikre nem kérnek fel, de igazából nem is igazán érdekelnek, mert nem akarok zöld háttér előtt ugrálni. Ráadásul az is látszik, hogy ezek a futószalagon gyártott filmek a mennyiségük miatt a minőség rovására mennek.

Nagyon örülnék, ha visszatérne a Meg Ryan fémjelezte romantikus komédiák ideje. Azt érzem, hogy jó volna elmenni egy moziba, kényelmesen elhelyezkedni a székben és újraélni ezt a kellemes korszakot. Szeretnék ismét olyan filmeket nézni, mint a Becéző szavak, az Ép testben épp, hogy élek, Az ifjú Frankenstein, a Fényes nyergek vagy a Hölgyem, Isten áldja!.”

Tehát szuperhősfilmek dömpingje megteremtette az igényt a klasszikusabb formákra és a kevésbé látványközpontú szórakoztató filmek térnyerésére. Azzal, hogy már a filmes világ elit tagjainak is kezd elegük lenni a látványfilmekből, elindulni látszik egy olyan folyamat, amely visszahozná az érzelem-, karakter-, vagy lélektanközpontú könnyed filmeket. Nyilván senki ízlését nem kívánta megváltoztatni, befolyásolni vagy kritizálni a botrányosnak titulált nyilatkozatával Martin Scorsese, csupán elmondta egy feltett kérdésre a saját véleményét és jelezte, hogy másra is lenne igény – és mint kiderült, nemcsak neki. De persze a témában megszólaltak a képregényfilmekben érintett hírességek is:

James Gunn (A galaxis őrzői 1-2 rendezője):

„Martin Scorsese az 5 kedvenc élő rendezőm egyike. Nagyon felháborodtam, amikor úgy támadták a Krisztus utolsó kísértését, hogy nem is látták. Elszomorodtam, amikor meghallottam, hogy ő most ugyanezt teszi az én filmemmel.”

Robert Downey Jr. (Vasember):

„Szükségünk van a különböző véleményekre. De ez egy film. Játsszák a mozik. Ez olyan, mintha valaki azt mondaná, hogy Howard Stern nem rádió - [ahol a színész nyilatkozott].  Semmi értelme ezt mondani. Nem arról van szó, hogy Scorsese irigy lenne a Marvel-filmek sikerére, hiszen ő Martin Scorsese, de tény, hogy azok a filmipar domináns részét képezik, amit ő maga is elismert.”

Samuel L. Jackson (Nick Fury):

„A filmek filmek. Nem mindenki szereti az ő filmjeit sem. Éppenséggel mi igen, de nem mindenki.  Mindannyiunknak van egy véleménye, ez rendben is van. De ez senkit sem fog megállítani abban, hogy filmeket készítsen.”

Nem is arról van szó, hogy ne legyen több képregényfilm, mert nyilván ennek is van egy nem csekély számú közönsége, és valóban hihetetlen technikai látványelemet vonultatnak fel ezekben a mozikban. Viszont, a saját példámon szemléltetve: tökre nem érdekelnek a Marvel-filmek, pedig nem is egyet láttam belőlük, de valahol a Bosszúállók 2. része környékén feladtam, mert egyszerűen nem kötött le ez az egész. Arra pedig végképp nem emlékszem, hogy mikor láttam a szórakoztató műfaj keretein belül maradva egy olyan típusú kellemes filmet, amiről Jennifer Aniston is beszélt. Pedig jó lenne…

Tavaly megígérték, idén teljesítették: a nagy sikerű decemberi koncertjük után visszatért Budapestre az Il Volo. A klasszikus és pop-zene határait feszegető, tíz éves jubileumát ünneplő együttes szeptember 29-én lépett fel a Papp László Sportarénában.

Az Il Volo karrierje tíz éve töretlenül ível felfelé: az együttes a napjainkban nagy népszerűségnek örvendő crossover műfaj egyik legkiemelkedőbb képviselője. A Gianluca Ginoble (bariton), Piero Barone és Ignazio Boschetto (tenorok) alkotta együttes megalkotásának nem titkolt célja volt a legendás Három Tenorhoz hasonló trió örökségének felélesztése. A nagy elődök iránti tisztelet máig töretlen maradt, azonban az is tisztán látszik, hogy az Il Volo sikere a népszerű operák világát a könnyűzene elemeivel való stílusos ötvözésében rejlik. Az ifjú énekesek bátran, ugyanakkor kifinomult ízléssel alkotják meg a klasszikusokban gyökerező, ám nagyon is mai zenei világukat.

Az Il Volo történetéről a tavalyi budapesti koncert kapcsán már írtam (itt olvasható), így ezúttal nem is bocsátkoznék hosszabb részletezésbe. Aki esetleg nem ismerné őket, röviden annyit érdemes tudni a három olasz fiatalemberről, hogy egy tehetségkutatón fedezték fel őket 2009-ben még 13-15 éves korukban. Azóta öt stúdióalbumot jelentettek meg és számtalan fellépésen, turnén vettek részt, az egész világot bejárták. 2014-ben elnyerték a Latin Billboard Zenei Díjátadón “Az év legjobb csapata” díjat. 2015-ben indultak először a Sanremói Dalfesztiválon, amelyen nagy fölénnyel győzedelmeskedtek, így képviselhették Olaszországot az Eurovíziós Dalfesztiválon, ahol a legtöbb közönségszavazatot kapták Grande Amore című slágerükkel. Minden túlzás nélkül állítható, hogy az Il Volo népszerűsége a popsztárokét közelíti, Youtube videóik több százmilliós megtekintést értek el.

Az Il Volo 2018. december 10-én adott először koncertet Magyarországon (beszámoló itt). A rendkívül jól sikerült fellépésen megígérték az énekesek, hogy visszatérnek hazánkba – és erre egy évet sem kellett várni. Az idei turnéjuk apropóját a trió megalakulásának 10. évfordulója szolgáltatta, így eddigi pályafutásuk legsikeresebb dalait adták elő a hazai közönségnek.

A nagyjából húsztagú zenekar két részből állt: egyik fele klasszikus (fúvósok, vonósok, zongora), míg a másik fele pedig elektronikus hangszerekből (gitár, basszus, dob) tevődött össze. Ennek megfelelően a repertoárt komolyzenei és örökzöld slágerek alkották – mi több, az énekesek öltözete is sugallta ezt a kettősséget, mivel az a fekete öltönyhöz és inghez fehér tornacipőt viseltek. A koncert a világhírű Puccini áriával, a Nessun Dormával kezdődött, aztán jöttek szépen sorban az ismertebbnél ismertebb dallamok trióban, duóban vagy szólóban, mint például: Il Mondo, ’O Sole Mio, Granada, Smile, Love Story, Surrender (Elvis Presley), My Way (Frank Sinatra), Delilah (Tom Jones), Maria (West Side Story), Memory (Macskák) Libiamo ne’ lieti calici (Traviata), Bridge over Troubled Water, Arrivederci Roma. A fellépést pedig a Volare majd a Grande Amore zárta.

A színpadképet a zenekar és néhány reflektor alkotta, így semmilyen látványelem nem vonta el a figyelmet a három énekesről. Akárcsak tavaly, idén is megállapítottam, hogy a srácok énekhangja a legutóbbi találkozásunk óta is hallhatóan fejlődött. Nem is ragoznám ezt tovább, hogy milyen színvonalat és minőséget kaptunk tőlük, vagy mennyi dal közben lehetett libabőrös a közönség. Összességében a koncert hangulata nagyon hasonlított az előzőhöz, ráadásul a repertoár több mint fele változatlan maradt. Mindennek ellenére egyáltalán nem volt unalmas a fellépés, aki pedig kifejezetten kedveli az olasz életérzést, hát egy alapos dózissal feltöltődhetett belőle ezen a szeptemberi estén.

Ami viszont picit más volt, hogy ezúttal nem csak azt hangsúlyozták, hogy milyen barátian és harmonikusan működnek együtt már tíz éve, hanem többször rámutattak arra is, hogy mindhárman más karakterek és más az ízlésük is. Persze továbbra is Ignazio a gátlástalan bohóc, aki nemcsak azzal tűnik ki, hogy mennyire lazán énekeli a koncert mondhatni legkönnyedebb stílusú dalait, hanem olyan poénokkal is szórakoztatja a közönséget, hogy budapesti menyasszonyt keres magának – egyet Budán és egyet Pesten. Piero már nemcsak a szemüveges srác, hanem a legnagyobb tenorokat idéző klasszikus orgánumával és széles mosolyával szabályosan elvarázsolja a közönséget, amikor operát énekel. És ott van még az együttes legkomolyabb(nak tűnő) tagja, Gianluca, akinek a szépfiú, avagy szívtipró szerepkör jutott: nemcsak hallgatni, de nézni is jó – ennek megfelelően pedig előszeretettel ad elő drámai és szerelmes dalokat.

Persze továbbra is a tehetség és a lenyűgöző énekhang a lényeg, a profi előadásért pedig rendkívül hálás volt a közönség. Akárcsak a magyar szavakért. Ezúttal nemcsak Ignazio próbálkozott meg a magyar nyelvvel, hanem a többiek is – a „köszönöm” és a „kussolj” már mindenkinek jól megy. Amikor pedig legközelebb jönnek hazánkba, remélhetően nemcsak a hangjukat és a repertoárjukat, hanem a magyar szókincsüket is tovább fejlesztik.

Ha tetszett a cikk, szíves figyelmedbe ajánlom a tavalyi koncert kapcsán íródott beszámolómat:

Il Volo – Notte Magica

Szuperhősös filmekben játszani sosem jelentette a szakmai karrier csúcsát. Nyilván számtalan rajongóra és elképesztő fizetésre lehet szert tenni velük, a legmenőbb karaktereket megformáló színészek pedig a figyelem középpontjába kerülnek és sok lehetőség nyílik meg előttük, de valljuk be: nem ezekért az alakításokért szoktak díjakat osztogatni. Leszámítva Jokert.

Úgy tűnik, hogy szinte minden évtizedben jön valaki, aki eljátssza Batman legmegátalkodottabb ellenfelét a mozivásznon. Az elmúlt 30 évben 4-szer láthattuk, amint Hollywood legtehetségesebb színészei kifestett arccal, fülig érő mosollyal alakították azt az elmebeteg figurát, akit aztán igen nehéz elfelejteni. Jokernek nincsenek különleges képességei, ő egy gonosz bűnöző, aki nem mellesleg pszichopata, szadista és nevetve gyilkol Gotham utcáin. Ezek a tulajdonságok mind a négy filmben megegyeztek, a különbségeket viszont most szépen sorba vesszük.

Jack Nicholson - Batman (1989)

Már 30 év eltelt azóta, hogy Tim Burton megrendezte első Batman filmjét, amellyel aztán igazi lavina indult el. Az akkor még igencsak a pályája elején járó Burton mozija nem csak érdemben adott hatalmas lökést a máig tartó képregény-feldolgozásoknak, hanem a popkultúrának is meghatározó szeletévé vált.

Nem kis bátorság volt a rendező részéről, hogy a címszerepet Michael Keatonra bízta, ellenben Jack Nicholson telitalálat volt Jokerként. Pedig sokan pályáztak a szerepre, többek között David Bowie, Willem Dafoe Tim Curry vagy Robin Williams – de az akkor már két (1998-ban már három) Oscar-díj nyertes Jack Nicholson mindenkit kenterbe vert.

Tulajdonképpen már az első Batman film is azt bizonyította, hogy ez az elmebeteg figura sokkal érdekesebb és izgalmasabb, mint maga a Denevérember. Ráadásul Nicholson semmilyen téren nem fogta vissza magát, és igencsak élvezetesre sikerült ripacskodásával úgy mosott le mindenkit a filmvászonról, hogy egészen 2008-ig egyetlen hozzá fogható negatív karaktert sem tudtak prezentálni, pedig 4 filmet is bemutattak. (1992 – Batman visszatér, 1995 – Mindörökké Batman, 1997 – Batman és Robin, 2005 – Batman: Keződik).

Nicholson a mai napig különösen büszke Joker szerepére. Elmondása szerint ő maga sem ismer tréfát az életben és emiatt barátai, kollégái is sokszor megszólták, ami miatt nem egyszer szégyellte is magát, viszont Jokerben az volt az igazán élvezetes, hogy a figurának humorban sincsenek korlátai, hovatovább egyenesen ízléstelen. Nicholson olyan szinten büszke volt Jokerre, hogy a film bemutatója után majd minden nap megnézte/megnézette barátaival, családjával a házában. A szerepben egyedüli kihívást számára a múzeumi jelenet pusztítása jelentette, ugyanis a színész a valóságban közismerten a művészet nagy pártolója.

Heath Ledger – A sötét lovag (2008)

Heath Ledger tinifilmekből nőtte ki magát a hollywoodi A-listás sztárok közé. A 10 dolog, amit utálok benned, a Lovagregény vagy a Casanova főszerepei után a Túl a barátságon című filmmel bizonyította első ízben, hogy mennyire kiváló színész és alakításáért begyűjtötte első Oscar-jelölését is. Ezután jött A sötét lovag és már egyenesen maga az Oscar-díj is – amit sajnos nem tudott személyesen átvenni. Az egész világot megrázta, amikor 2008. január 22-én, 28 éves korában gyógyszer-túladagolás következtében elhunyt a színész. A családja pedig azt állította, hogy ebben közrejátszott Joker figurája is, annyira megviselte a forgatás.

Christopher Nolan a kétezres évek elején egy trilógia (Kezdődik - 2005, A sötét lovag - 2008, Felemelkedés - 2012) keretében fogalmazta újra Batman történetét, melynek minden kétséget kizáróan A sötét lovag című második epizód lett a legemlékezetesebb darabja. Habár Heath Ledger eredetileg Batman szerepére jelentkezett, ám a meghallgatások során benne látták meg Jokert. A figurát eredendően nem is szánták annyira hátborzongatónak, mint amilyenre végül sikerült – de Ledger annyira jól megfogta a karakter pszichotikus oldalát, és úgy túlszárnyalta a karakter adta lehetőségeket, ahogy arra senki sem számított.

A legendák szerint a színész teljesen elszeparálta magát a külvilágtól, hogy minél jobban beletudja magát élni az őrült szerepébe. A Mechanikus narancs című film elmebeteg karakteréből merített inspirációt, naplót vezetett, akárcsak Joker és megkérte kollégáit, hogy a verekedős jelenetekben tényleg üssék meg. A sminkjét is maga készítette, hogy az valóban úgy fessen, mintha egy elmebeteg pingálta volna össze a saját arcát. A forgatás szüneteiben is viselte a filmbéli ruháját és annyira benne élt a karakterben, hogy számtalan esetben olyan jól improvizált a kamerák előtt, hogy a végső verzióban is benne maradtak ezek a jelenetek.

Jared Leto – Suicide Squad - Öngyilkos osztag (2016)

Christopher Nolan trilógiája olyan magasra rakta a lécet, hogy érdemben már nem is lett volna értelme hozzányúlni a témához – pár évtizedig. Ehhez képest a DC Comics gondolt egy nagyot a Marvel sikerei láttán és Batmant is feláldozta a blockbusterek oltárán, elkezdte saját képregényvilágának mozifilmes kiépítését. Ráadásul Batman szerepére Ben Afflecket szerződtették, ami a Nolan filmeken szocializálódott jóízlésű rajongók számára igazi arcul csapás volt. Ebben a szériában Batmanhez kapcsolódva eddig a Suicide Squad – Öngyilkos osztag (2016), a Batman Superman ellen – Az igazság hajnala (2016) és Az Igazság Ligája (2017) jelent meg.

Összességében mindegyik film a nézhetőség határát súrolja, de az Öngyilkos osztag a legborzalmasabb közülük, amelyben felbukkan Joker is – az Oscar-díjas Jared Leto megformálásában. A színész nyilatkozott arról, hogy Heath Ledger hagyatéka elég nagy nyomásként nehezedett rá és igyekezett legjobb tudását bevetve, méltó módon megformálni Jokert. Ennek érdekében ő is method actinggel készült a szerepre: pszichiáterekkel és sérült páciensekkel ismerkedett, a felvételeken kívül sem lépett ki szerepéből, Jokerként beszélt és elvárta, hogy így szólítsák meg, ijesztgette és gyötörte kollégáit, illetve a legváratlanabb helyzetekben is nevetett. A forgatás kezdetén mindenkit meglepett egy vibrátorral és egy pillangókéssel, aztán Will Smith később egy lőszerrel teli dobozt kapott tőle, a Margot Robbienak szánt dobozban pedig egy szerelmeslevél és egy élő patkány kuporgott, ami a kinyitást követően egyenesen a színésznő arcába ugrott. 

És milyen lett a végeredmény? Az egész filmben nagyából 10 perc szerepet kapott, amelyben idegesítően maníros és minden rezdüléséből süt, hogy valami nagyon nagyot és extravagánsat akar mutatni. Leto Jokeréből teljesen hiányzik Nicholson gátlástalansága és Ledger pszichózisa: nem éli át, csupán játssza az őrültet, és a filmtörténelem egyik legnevesebb gonoszát egy ripacs szintjére süllyeszti. De az egész film nagyjából nézhetetlen lett és a legdöbbenetesebb, hogy mindennek ellenére már készül az Öngyilkos osztag második része…

Joaquin Phoenix – Joker (2019)

Amikor már azt hittük, hogy minden bőrt sikerült lehúzni Jokerről és tényleg mindenki belátja, hogy értelmetlen ezt folytatni, akkor bejelentkezett Todd Phillips rendező egy egész estés Joker filmmel, akinek olyan színvonalú alkotásokat köszönhetünk, mint a Cool túra, a Másnaposok trilógia vagy a Terhes társaság. Habár ez nem túl jeles ajánlólevél, az viszont már annál inkább, hogy a címszerepet a háromszoros Oscar-jelölt (Gladiátor, A nyughatatlan, The Master) Joaquin Phoenix vállalta el, akinél kevésbé elismert, ámde igencsak tehetséges színészt nem nagyon találunk Hollywoodban. Amikor pedig szeptemberben a Joker elnyerte a fődíjat, az Arany Oroszlánt a Velencei Filmfesztiválon, erősen úgy tűnt, hogy mégis csak lehet tovább vinni a Nolan-i hagyatékot.

Egyébként a Joker nem is képregényfilm. Persze kapcsolódik Batmanhez és találunk benne ismerős karaktereket és eseményeket, de alapvetően egy fiktív helyszínen játszódó dráma, amelyben alapos részletességgel láthatjuk, hogyan tébolyul meg a főszereplő és miként válik szocipatává.

Joaquin Phoenix hátborzongatóan profi alakítást nyújt – és valami teljesen mást, mint Nicholson vagy Ledger. Táncol, arcot fest, nyelvet ölt és könnyezik, ám ennek ellenére vannak jelenetek, amelyekben az Arthur Fleckként anyakönyvezett Joker csupán egy hétköznapi embernek látszik, aki depressziós, szerencsétlen sorsú, mentális betegséggel küzd, és akit cserben hagyott a társadalom.  Ráadásul ez a maga elé motyogó, zavart tekintetű pali épp úgy néz ki, mint az a fura fazon tegnap este a négyes-hatoson, aki vagy ránk kacsint, vagy a sínekre lök. A rendező koncepciója szerint nagyon óvatosan bántak az erőszak ábrázolásával, nem akartak elrugaszkodni a valóságtól, így aztán amikor valóban erőszakra kerül a sor, az olyan, mintha alaposan gyomorba vágnák a nézőt.

Joaquin Phoenix élete egyik legnagyobb alakítását hozza Jokerként, ráadásul úgy, hogy szerintem ennyire jól még nem dokumentálták az őrületet a mozivásznon. Több mint hátborzongató és felkavaró. Maga a folyamat is a filmben, és az is, hogy ez a fickó mennyire veszett jól játszik. Minden túlzás nélkül kijelenthető, hogy ilyen minőségű beleélést és átalakulást Daniel Day-Lewistól szoktunk látni (bővebben itt).

Ami a 8 hónapig tartó felkészülést illeti, Joaquin Phoenix a Velencei Filmfesztiválon elmesélte, hogy rendkívül megterhelő volt számára: 24 kilót fogyott, ami nemcsak fizikailag, hanem mentálisan is hatással volt az egészségére. Úgy fogalmazott, hogy jóformán már kezdett megőrülni, a súlyveszteség, és a karakter egyedi megformálása egyaránt nehézségekkel járt, mivel a forgatás utolsó napjáig dolgozott rajta: nem akarta, hogy egy olyan pszichopata bűnöző képe alakuljon ki, akit egy pszichiáter könnyedén be tud sorolni valamelyik kategóriába. Jóslatokba nem bocsátkoznék, de 2020. február 9-én érdemes megnézni a 92. Oscar-gálát, ahol kiderül, hogy Joker karakterét másodszorra is díjjal értékeli-e majd az Akadémia.

Ha tetszett az összeállítás, a következő cikkeimet is ajánlom figyelmedbe!

Őrült vagy zseni? - A Daniel Day-Lewis életmű

A method acting megszállottjai

8 évvel ezelőtt jártam először Skandináviában. És Finnországban. Meg úgy egyáltalán egy olyan országban, ahová a legegyszerűbb repülővel eljutni. Azóta persze engem is elkapott a gépszíj, és sokfelé utaztam repülővel, mi több, az amerikai utazásom óta már kifejezetten rövidnek tűnik Európán belül repkedni. De persze sosem felejtem el, milyen volt először a magasba szállni és azt sem, ahogy a lenyugvó nap fényében megláttam a milliónyi apró szigetecskét a mélyben, ahogy elkezdett a gépünk ereszkedni Finnországban. Már 8 éve is elhatároztam, hogy ide mindenképpen vissza kell jönnöm. A terv mostanra valósult meg, ráadásul kombinált formában: az egyhetes skandináv tartózkodásom során három napot töltöttem Finnországban - egy tallinni kirándulással megspékelve -, majd négyet pedig Norvégiában. A mostani bejegyzés a finn napokról fog szólni.

Ezúttal semmit nem láttam megcsillanni a mélyben, ugyanis finn idő szerint éjfél körül érkeztünk Helsinkibe és augusztus végén már ott is sötétek az éjszakák. Mindenesetre az egyértelmű tömegközlekedésnek és a kiváló közbiztonságnak köszönhetően nem okozott gondot a finn éjszakában felkutatni a szállásunkat. Jó volt újra itt lenni. Ebben a városban, illetve egész Skandináviában van valami furcsán kellemes dolog a magyar mindennapokhoz képest: nincsenek szomorú emberek, és egyetlen hangos szót, veszekedést sem hallani az utcán. Nem tudom, hogy csinálják, de tetszik. Illetve még az is szokatlan volt, hogy nem találkoztunk magyar turistákkal. Az egyhetes utazás alatt talán az utolsó napon, Bergenben hallottam magyar szót. Sehol máshol.

Ami viszont magyarként már kellemetlenebb dolog, hogy Skandinávia nem olcsó. Sőt. Azt mondanám, hogy Finnországban nagyjából háromszoros árak vannak az otthonihoz képest, Norvégiában inkább négyszeresek. Tehát, ha már a napi szükségletek kielégítésén nem igazán lehet spórolni, érdemes okosan megtervezni mindent előre, amit csak lehet. Helsinkiben kiváló hostelek vannak elérhető áron, ráadásul mindegyikben találhatók privát szobák is, saját fürdővel és konyhával. Norvégiában pedig az Airbnb-t választottuk, aminek nagy előnye nemcsak a kedvező ár, hanem, hogy tényleg egy olyan házban laktunk, amilyenben a helyiek élnek.

A megérkezésünk másnapjára terveztük a városnézést. Magam is meglepődtem, hogy 8 év távlatából milyen jól emlékszem az utcákra, és a látnivalókra. Véleményem szerint Helsinki turista attrakcióira bőven elég egyetlen napot szánni. Mivel a szállásunk a Sziklatemplom közelében helyezkedett el, így ott kezdtük utunkat. És egyből egy hatalmas meglepetés is ért engem: 8 évvel ezelőtt alig lézengtek páran és ránk szóltak, amikor suttogva beszéltünk egymással. Mert tilos volt megszólalni. Nos, most turista buszok és kígyózó sorok fogadtak minket a templomnál, belül pedig nemhogy volt egy nem kifejezetten halk alapduruzsolás a turistáktól, de Steinway zongorán egy művész is játszott folyamatosan. Persze maga a látvány így is különleges volt, de a néma csend további meghittséget adott neki 8 éve. Most nem éreztem azt, hogy szeretnék itt ücsörögni egy kicsit.

A Természettudományi Múzeum előkelő helyen szerepelt a városnéző listánkon, ugyanis van benne egy dinoszaurusz kiállítás – egy giganotosaurusszal, ami még a T-Rexnél is nagyobb. Sajnos előző évben New Yorkban egy halloweeni program miatt le volt zárva a híres T-Rex szobája, amikor ott jártunk – de Helsinkiben most némileg kárpótolva éreztük magunkat. Nem mellesleg aki fogékony a természettudományi kiállításokra, nagyon igényes összeállítást találhat Helsinkiben, csak ajánlani tudom.

Egyik alkalommal sem szerepelt a terveim között, hogy megnézem kívülről a finn parlamentet, de mindkétszer arra vezetett az utam.

Ezúttal pedig valami furcsaság is feltűnt: a parlamenttel szemben található a Kortárs Művészeti Múzeum, ahol egy rendkívüli installációt állítottak ki az utcára. Az Arboria egy kézzel készült alagútszerű létesítmény, amely különös fényjátékokkal és a relaxálós zenével fogadja a látogatókat. Belépés csak cipő nélkül lehetséges. Kicsit fáztunk azon az esős, 16 fok hőmérsékletű napon, amikor jóformán a hideg betonon lépkedtünk – de nyilván a helyiek ezt meg sem érzik, másrészt annyira különleges volt az egész, hogy egy idő után fel sem tűnt már.

Helsinki legjelentősebb látványossága a fehér evangélikus  templom, amely már a tengerről és a város számtalan pontjáról is messziről látható. A puritán evangélikus értékeknek megfelelően belül is hasonlóan fehér és egyszerű – és meglepő módon kifejezetten kicsinek tűnik a külsejéhez képest. A templom előtt, a lépcsősor tetejéről nagyszerű kilátás nyílik a városra és a kikötőre.

Helsinki másik népszerű látványossága az ortodox templom, amely a nyugati keresztény országokban a legnagyobb a maga nemében. A díszes épületet ezúttal zárva találtuk, pedig emlékeim szerint igazán különleges belülről. (Némi vigaszként szolgált, hogy másnap Tallinnban megnézhettünk belülről egy szintén nagyszabású ortodox templomot – de erről már egy másik bejegyzés fog szólni).

Így tovább folytattuk utunkat a Katajanokka-félszigeten, aminek különlegessége, hogy régi kikötői raktárépületek és szecessziós bérházak sorakoznak egymás mellett. A gyárépületek sem üresen állnak, hanem irodaházakká és hostelekké alakították át őket. A környék annyira felkapottnak számít, hogy ez Helsinki legdrágább negyede – a rengeteg tengerre panorámás apartmanházat látva nem is meglepő. A félszigetet pedig egy tengerparti sétány öleli körbe, ahol még augusztus végén is csodaszép virágok nyílnak.

Katajanokka után a kikötői piacon sétáltunk keresztül, és itt is találkoztam újdonságokkal: egyrészt létesült egy óriáskerék, másrészt konkrétan a kikötőben lett egy strand, ahol olyan medence is van, ami az ottani tengervízből lett lekerítve. Használták.

Ezután felkerestük a hírhedt Bad Bad Boy szobrot. Inkább nem is mondanék semmit, de erről lenne szó:

Végül eljutottunk a Helsinki városi strandra is, ahol annak idején fürödtem a 25 fokos Balti-tengerben. Most kb. 16 fokos lehetett a víz, így szomorúan, de kihagytam ezt az élményt – viszont valamennyire meg is nyugodtam azt látva, hogy a két strandoló sem bírta túl sokáig. Nekem viszont jól esett a napsütötte tengerparton ücsörögni.

Nagyjából ennyi élményt gyűjtöttem Helsinkiben, viszont szorosan hozzátartozik az utazáshoz, hogy innen áthajóztunk egy napra Tallinnba. A következő bejegyzés erről fog szólni.

Amíg nem jelenik meg a folytatás, szíves figyelmedbe ajánlom korábbi utazási beszámolóimat:

A finn szigetvilág felfedezése

Finn hétköznapok

New York-i élménykalauz

Christoph Waltz karrierje minden kétséget kizáróan a filmtörténet egyik legnagyobb tündérmeséje.

1956. október 4-én született Bécsben Christoph Waltz, kétszeres Oscar-, és kétszeres Golden Globe-díjas színész, aki a Becstelen brigantykban nyújtott alakításáért elnyerte a cannes-i filmfesztivál legjobb színészének járó díját – és egy csapásra a világhírnevet is. Nem mellesleg művész családból származik, szülei díszlet- és kosztümtervezéssel foglalkoztak, nagyszülei színházi színészként tevékenykedtek - és Michael Haneke neves rendezővel közös nevelőapjuk volt. Waltz magánéletéről még annyit érdemes tudni, hogy korábbi házasságából három felnőtt gyermeke van, jelenleg egy lányt nevelnek feleségével, Judith Holste jelmeztervezővel. Egyik fia ortodox zsidó, aki rabbi Izraelben.

Waltz folyékonyan beszél németül, franciául és angolul – amiről a nézők is meggyőződhetnek a Becstelen brigantykban és a Django elszabadulban is. Előbbiben Landa ezredes olaszul is megszólal, ám a színész megerősítette, hogy a való életben nem beszéli a nyelvet. A német fordításokban viszont mindig leszinkronizálja magát. További érdekesség, hogy 2010 augusztusában valóságos vita támadt a médiában, mikor kiderült, hogy Waltz nem osztrák, hanem német állampolgár. Mivel édesapja német, így az ő leszármazottjaként automatikusan német állampolgárrá vált. Waltz a következőt nyilatkozta ezzel kapcsolatban: “Bécsben születtem, Bécsben nőttem fel, Bécsben jártam iskolába, Bécsben érettségiztem, Bécsben tanultam, Bécsben kezdtem el dolgozni, Bécsben játszottam először színházban, Bécsben forgattam először, és van még egy-két bécsi részlet. Mennyire szeretnének még osztrákabbá tenni?“

Nemrég a The Talks-ban jelent meg egy interjú a kiváló színésszel, aki többek között arról is mesélt, hogy mennyire tartja magát szenvedélyes színésznek.
 

Christoph Waltz: „Semmi köze sincs a munkához”

Készítette: Patrick Heidmann, 2019. június 19.

Mitől válik számodra érdekessé egy filmszerep?

Teljesen lényegtelen. Inkább az a fontos, hogy a közönséget mi érdekli. Természetesen sosem választok olyan szerepet, ami nem kelti fel az érdeklődésemet, vagy nem találok benne valami érdekeset magam számára. Nem szeretek erről beszélni. Ha elmész egy étterembe és kiváló vacsorát szolgálnak fel neked, nem kell tudnod arról, hogy az étel készítése közben milyen érzelmek dúltak a séfben, vagy mikor válogatta össze a zöldségeket a piacon. Kicsit olyan érzés, mintha kicsúszna a talaj a lábam alól, ha a munkám kulisszatitkairól beszélnék. A magyarázataim ellentétesek lehetnek a film elkészítésének fő céljaival (vagy a közönség élményeivel) – és ezt semmiképpen sem szeretném.

De legalább az izgalmas számodra, - csak a példa kedvéért -  ha nem egy gazembert játszol el?

Nem szoktam gondolkodni rajta. Gazember vagy sem, ezt a közönség dönti el, nem én. Néha nagyon érdekes tud lenni, amikor arról mesél egy színész, hogy teljesen másként élte meg az adott szerepet, és nem érti, hogy miért gondolja bárki is azt róla, hogy gonosz.

Tehát egyáltalán nem szoktál gondolkodni a saját imidzsedről? Megengedheti ezt magának egy hollywoodi sztár?

Fogalmam sincs. Csodálatos lehet, olyan kiváltsággal élni, ami másnak nincsen. De luxus lenne ilyet megengedni magamnak.

Véleményed szerint a szenvedély is luxus?

A szenvedély alapvetően az adott pillanat szüleménye. Mindent szenvedéllyel kell csinálni - gyakran mondják is, hogy az életed minőségibbé és tartalmasabbá válik általa. De igazából ez csak szemfényvesztés. Élj a vágyaidnak. Találd meg önmagad. Nonszensz az egész.

Miért gondolod így?

Először is, nem mindenki tud szenvedélyesen élni. Másodszor, a szenvedély nem minden. Harmadszor, nincs is mindenkiben szenvedély, nincs értelme számukra. A legfontosabb, hogy senkit sem lehet kényszeríteni rá, arról nem is beszélve, hogy a vágyak megélése teljesen magánügy. Ha pedig nem végzed a munkád szenvedélyesen, nem jelenti automatikusan azt, hogy valami gond van veled.

De számodra a színjátszás szenvedély, ugye?

Egyáltalán nem. Ez a hivatásom, ami nem különbözik a többitől. Az egészségügyben például azok a legjobbak, akik nem szenvedélyesek. A túlságosan temperamentumos orvosok gyakran vétenek komoly hibákat.

Milyen hibákat követhetnél el, ha szenvedélyes színész lennél?

A legnagyobb mind közül: megpróbálnám meggyőzni az embereket, hogy mennyire szenvedélyes vagyok. Számomra viszont minden a történeten múlik. Talán szenvedélyes lesz, vagy akár nem is lehetséges megfelelni az elvárt tendenciáknak. De ennek semmi köze magához a munkához.

Átéltél már nehezebb időszakokat is: sokáig nem voltál annyira sikeres, mint most. Nem volt szükséged valamiféle szenvedélyre, hogy tovább folytasd?

Egyáltalán nem. Ami hajtani tud az a makacsság, a megélhetés és egyszerűen a kitartás. A szenvedély leginkább frusztráltsághoz vezet, nem állhatatossághoz. Tehát nem szenvedélyre van szükség, hanem kitartásra.

Szóval azért ragaszkodtál ennyire a színészethez, mert túl makacs voltál ahhoz, hogy feladd?

Pontosan ez volt az oka. Nem tudtam másképp elképzelni az életemet. Egyszerűen semmi más nem jöhetett szóba. Ugyanez a helyzet, ha munkáról, kapcsolatokról vagy akár olyan hobbiról beszélünk, amit rendkívüli élvezettel csinálsz: mindig eljön az a pont, ahol a kitartásodra is szükség lesz – nem csupán a szenvedélyre, mert az nem visz előre.

Meg lehet tanulni ezt a fajta kitartást, amiről beszélsz?

Lehetséges. Csak ragaszkodni kell hozzá. De szükséges gyakorolni. Legtöbbször nem annyira egyszerű, nem megy könnyen. De amikor már bármi áron folytatnád tovább, akkor tudod csak meg igazán, hogy mi is az igazi kitartás.

Tehát mégis csak szenvedélyes vagy valamiben?

Szenvedélyesen rajongok a jó filmekért.

Milyen filmeket láttál mostanában a sajátjaidon kívül, amiket kedveltél?

Sosem szoktam a saját filmjeimet nézni, mert már túl jól ismerem őket. Vannak bizonyos műfajok, amiket nagyon kedvelek, például a film noirt, különösképpen a régi nagy mozikat. És szeretem az ötvenes, hatvanas évek olasz komédiáit is. Nemrég több Hal Ashby filmet is néztem, mert olyan látásmódjuk van, amit nagyon hiányolok mostanság. Vannak olyan történetek, amelyek tényleg rólunk, a mi világunkról szólnak. Amikor egy film jó, akkor valóban az. És amiket én szoktam nézni, azokat akár nevezhetnéd szenvedélyesnek is.

Christoph Waltz-ról további érdekességek olvashatók a blogban a Becstelen brigantyk című filmkritikában.

Jóságos és Törvényalkotó Magnus, Szélesvállú és Hosszúlábú Haakon, Szürkeköpenyes és Keménykezű Harald, Csendes Olaf, Nagyszájú Sigurd. Csak néhány név a norvég uralkodók sorából. A legérdekesebb jelzőkkel illetett királyok és ragadványnevük története pedig csak most következik.

Széphajú Harald (872–931) Norvégia egyesítőjeként és első királyaként vonult be a történelembe. A legenda szerint megfogadta, hogy addig nem vágja le a haját, amíg el nem nyeri a választott királylány kezét. 10 évig várt rá. Kitartásával pedig nemcsak a hölgyet, hanem a „Széphajú” jelzőt is elnyerte. A források alapján I. Harald haján a mai lányok szeme is megakadna, mivel derékig érő, szőke, dús fürtjei voltak. 

Talán nem meglepő, hogy Véreskardú (vagy Véresbárdú) Erik (931–934) ragadványnevét a kegyetlenkedései nyomán kapta. 3 évig tartó uralkodása során 8 féltestvéréből hetet megöletett. Végül mégis csak letaszították a trónról és 20 évvel később gyilkosság áldozata lett.

Kékfogú Harald (976-986) egyidejűleg volt Dánia és Norvégia uralkodója is. Különleges jelzőjét azzal érdemelte ki, hogy a temérdek mennyiségben elfogyasztott áfonyától kék színű fogai voltak. További érdekesség, hogy róla nevezték el a bluetoothot, a mobiltelefonokban alkalmazott adatátviteli rendszert, amely képes úgy összekapcsolni két eszközt, ahogy Harald a két északi országot.

Nem szorul komolyabb magyarázatra, hogy Csupaszlábú Magnus (1093–1103) milyen tulajdonságával érdemelte ki a ráaggatott melléknevet. De azért érdemes megjegyezni, hogy feltehetően igen ritka látványt nyújthattak a viking harcosok körében a szőrtelen lábak.

Szerencsétlen Vak Magnus (1130–1135) még láthatta magát uralkodóként, viszont miután IV. Harald megfosztotta trónjától egyúttal a szeme világát is elvette.

Habár első hallásra nem tűnik túl daliás uralkodónak Púpos Inge (1136–1161), a források szerint hullámos, szőke haja volt, és rendkívül vidám, barátságos alaptermészete miatt nagyon szerette a népe.

Papgyűlölő Erik (1280–1299) neve is beszédes, mivel az egyház kiváltságait fokozni akaró drontheini érsek elleni harcáról kapta állandósult jelzőjét.

Ráadásként érdemes megemlékezni arról a dán királyról is, aki éppen ezt szerette volna. Felejthetetlen Erik (1134-1137) ugyanis saját magát nevezte el így, bízva abban, hogy uralkodása hosszú és eredményes lesz. A nép viszont a Nyúllábú nevet aggatta rá, ugyanis ellenségei könnyedén elzavarták a trónról. Élete pedig úgy ért véget, hogy egy dán nemesember agyonütötte.