Kultúra minden mennyiségben

KultúrSokk

Ken Follett – Évszázad-trilógia

2020. július 07. - Péntek Tünde

Ken Follett nem kisebb vállalkozásba fogott, minthogy a véres és gyönyörű huszadik század történetét vesse papírra 5 család életét végigkövetve 1900-tól napjainkig. A végeredmény pedig nem kevesebb, mint 3000 oldal 3 vaskos kötet formájában.

20200512_140337-01.jpeg

Ken Follett művei világszerte több mint 150 millió példányban keltek el, és amikor már mindenki azt hitte, hogy pályafutása csúcsára ért A katedrálissal, akkor indította útjára az Évszázad-trilógiát. A 20. század európai és észak-amerikai történetét öt (egy amerikai, egy angol, egy walesi, egy német és egy orosz) család több generációjának életét bemutatva, három vaskos kötetben dolgozta fel a walesi származású író. A három epizód a következő, magával ragadó címeket kapta: A Titánok bukása, A megfagyott világ és Az örökkévalóság küszöbén.

A huszadik század kétségtelenül a gyökeres változások kora. Ha valaki az 1900-as esztendők elején egy időspirálba kerülne, és egy csoda folytán a század végén térne magához, teljes joggal kérdezhetné: hol az istenben vagyok? Ám leginkább azoknak nem volt könnyű megérteni és átélni ezeket a változásokat, akik a részesei voltak.

A trilógia betekintést enged a századforduló, a „boldog békeidők” utolsó időszakába, amikor a vészjósló fellegek már gyülekeztek. Follett Németországra, Angliára, az Egyesült Államokra, és Oroszországra/Szovjetunióra koncentrál hiszen ezek viszonyai határozták meg az elkövetkező sok évtized eseményeit. Láthatjuk, hogy a történelmi folyamatok alapvető szerepet töltenek be a magánember életében, és bizony gyakran kíméletlenül belenyúlnak jövőjük alakulásába. A könyv stílusa pedig elragadó, az olvasó mintha a könyv lapjaiból egyenesen belépne az események sűrűjébe, és szinte magáénak érezheti a famíliák felmerülő problémáit.

02_39.jpg

Bár a trilógia családjai és történetük kitalált, de ennek ellenére is olvasmányos, szórakoztató formában ad átfogó képet Follett a huszadik század történelméről a saját nézőpontja alapján. Ismert tény ugye, hogy a történészek a dokumentumok segítségével igyekeznek minél teljesebben rekonstruálni a valóságot. A szépirodalmat művelő szerző feladata pedig némileg más: azt írja, ami szerinte megtörténhetett. Ezzel magyarázható, hogy az író valós történelmi személyiségek mellett fiktíveket is belesző a történetbe, sőt, mi több, azok kapcsolatba is kerülnek egymással.

Follett pedig nagyon ért hozzá, hogy emberközelivé varázsoljon minden eseményt, és nem kerüli ki a szerelmes jeleneteket, de ezek egyike sem érzelgős vagy szürreális. Minden, ami a szereplőkkel történik, akárkivel megtörténhetett. Bár valamilyen formában mindegyik karakter jelentős figurává válik (főként azért, hogy első sorban legyenek minden történelmi eseménynél), mindenki csak egy kisember. Egytől egyig olyanok, akik egy nagyobb társadalmi/politikai csoportot képviselnek – mi olvasók pedig átfogó képet kapunk életükről. Vannak itt arisztokratáktól politikusokon és zenészeken át bányászokig mindenféle emberek, akik elsősorban azért küzdenek, hogy boldog életük legyen.

03_38.jpg

Az Évszázas-trilógia felépítése éppen olyan, mint a többi Ken Follett regényé: folyton ugrálunk a szereplők között. Ám mivel folyamatosan történik valami, bármennyire is vaskosak a kötetek, szinte egy levegővétel alatt végig lehet rohanni rajtuk, annyira sodró a lendületük.

A Titánok bukása a huszadik század első éveitől a nagy háború végéig, a Párizs környéki békekötésekig tart. A kötet címéhez méltóan azt a 20 felkavaró évet dolgozza fel, amely nagy nemzetek bukását és felemelkedését hozta el – és alapjában véve megrengette az egész világot.

A folytatás, A megfagyott világ a két háború közötti időszakról és a második világégésről mesél. A korábban megismert öt család egymásba fonódott életét követhetjük nyomon a Harmadik Birodalom felemelkedésével kezdődő, majd a spanyol polgárháborúval és a második világháború nagyszabású drámáival folytatódó, az amerikai és az orosz atombombák felrobbantásáig tartó években - vagyis az 1930-as évek elejétől 1946-ig.

A záró rész, Az örökkévalóság küszöbén a hidegháború korszakában játszódik, az 1960-as és az 1980-as évek közötti időszak hatalmas szociális, politikai és gazdasági változásait mutatja be: a polgárjogi mozgalmakat az USA-ban, a Kennedy család intézkedéseit, a politikai gyilkosságokat, a vietnami háború elleni tiltakozásokat, a berlini fal felhúzását és lebontását, az atomcsend-egyezményt, a gorbacsovi peresztrojkát és természetesen a rock and roll és a beat nemzedékét.

04_40.jpg

Magyar olvasóként pedig különösen érdekes Az örökkévalóság küszöbén azon fejezete, amely hazánkról szól. Follett korábban egy újságírói kérdésre azt mondta, a sajtóból ismerte Németh Miklós alakját, amiből kirajzolódott számára egy pozitív személyiség, melyet szükségszerűnek érzett beleemelni a trilógiába. A regény vége felé ugyanis a szerző kitér arra a történelmi jelentőségű időszakra, amikor Németh Miklós akkori miniszterelnök és Mihail Gorbacsov szovjet pártfőtitkár Moszkvában tárgyal, és a magyar vezető megnyugtató válaszokat kap felvetéseire: a Szovjetunió nem avatkozik be katonailag Magyarországon, ha a kommunisták veszítenek a tervezett szabad választásokon, illetve Moszkva nem lép közbe, ha a magyar-osztrák határon nem tartóztatják fel a keletnémet menekülteket.

Tehát a huszadik század szőröstül-bőröstül, minden szépségével és rútságával együtt megtalálható a nagyívű trilógiában. Elolvashatjuk, hogyan buktak el az előző évszázadok titánjai, beleborzonghatunk ahogyan ezután megfagyott a világ, és afféle magasztosság önthet el minket, ahogy elindulunk az örökkévalóság küszöbén a század második felében. Nagy embereket láthatunk tündökölni és elbukni, szívbe markoló drámákat és feloldozásukat élhetjük meg. És még az évszázad legsötétebb napjait is körül lengi egy afféle rejtélyes atmoszféra, hogy mindez nincsen hiába, mindennek megvan a maga jelentősége a történelem sodrában – melynek mi magunk is a részesei vagyunk.

01_42.jpg

A szív hídjai

Clint Eastwood nevét meghallva sokkal inkább egy marcona figura képe ugrik be, fegyverrel a kezében a Vadnyugaton, mintsem egy szerelmes férfié, aki a vidéki farmon a ház asszonyával jazz zenére táncol a konyhában. Pedig ez is megtörtént 1995-ben.

06_41.jpg

Az nem újdonság, hogy az egykori westernhősből kiváló rendezővé érett Clint Eastwood. Már nem úgy tartjuk őt számon, mint például Robert Redfordot, Mel Gibsont vagy Kevin Costnert: nem tartozik azon hollywoodi színészek közé, akiket a szakma jobban elismert, amint a kamera másik oldalára álltak. Clint Eastwood privilégiuma lett, hogy rendező. Mindazonáltal továbbra is megmaradt annak a marcona figurának, akinek megismertük a hatvanas években: szikár és sallangmentes stílusban mesél hétköznapi amerikai hősökről és mindig az igazságot keresi filmjeiben. Éppen ezért mindenkit meglepett, amikor egy olyan alkotással jelentkezett, amire aztán senki nem számított tőle: egy romantikus drámára. A legdöbbenetesebb pedig nem az, hogy mennyire csodásan rendezte meg a filmjét, hanem hogy mindenki Piszkos Harry-je mennyire hiteles volt a hősszerelmes szerepben.

07.jpeg

A Szív hídjai ott kezdődik, hogy Carolyn és Michael édesanyjuk halála után hazaérkeznek Madison Countyba. Döbbenten értesülnek anyjuk végakaratából arról, hogy nem az édesapjuk mellé kívánja temettetni magát, hanem úgy rendelkezett, hogy hamvait vessék a híd alatti folyó vizébe. A hagyatékot rendezgetve különös, szívszorító történetre derül fény. Évekkel korábban, 1965-ben, Francesca férje és gyerekei egy távoli vásárra utaztak. Ezalatt egy idegen férfi vetődött a farmra, és útbaigazítást kért a nőtől: a közeli Rosamunde-hidat kellett lefotóznia a National Geographic magazin részére. Beszélgetésbe elegyedtek, és a romantikus, más életről ábrándozó asszonyban mély vonzalom ébredt a fotós iránt. A rövidke négy nap alatt, amit együtt töltöttek, Francesca élete legnagyobb szenvedélyét élte át, amelynek történetét naplójában írta meg.

03_46.jpg

A történet különösebben nem hangzik eredetinek, azonban olyan tökéletesen megírták a két főszereplő karakterét, és olyan zseniális képekkel mutatják be az eseményeket, hogy nagyon könnyű belefeledkezni a filmbe, gyorsan elrepül a több mint kétórás játékidő.  A szív hídjai titka nem csak a kiválóan vezetett cselekményben rejlik, hanem leginkább abban, hogy minden apró részletében életszerű. Olyan jól dramatizáltak a jelenetek, hogy a gyönyörűen világított és komponált képek kellőképpen elandalítanak. Mi nézők is ott vagyunk a farmon, minket is fojtogat a hőség és szívesen elfogadnánk a filmben felkínált jegesteát. Ehhez pedig még hozzájön a két főszereplő hiteles játéka.

02_47.jpg

Nyilvánvalóan Clint Eastwood is felmérte, hogy Meryl Streep klasszisokkal jobb színész nála, azonban mégis méltó partnere tudott maradni neki. Az pedig, hogy felismerte, hogy ebből az okból Francesca karakterére kell helyezi a hangsúlyt, nemcsak rendkívüli szerénységéről, hanem kiváló rendezői érzékéről is tanúskodik, hiszen Meryl Streep színészi eszköztára zseniálisan sokoldalú, tökéletes jellemábrázolást mutat be. Egy anekdota is napvilágot látott a forgatásról, amely csak alátámasztja az előbbieket. A film egyik jelenetében a két főszereplő veszekedik, a férfi szemébe könny szökik, ekkor pedig feláll, hátat fordít a kamerának és nem látjuk tovább az arcát. Meryl Streep később rákérdezett, hogy miért tette ezt, hiszen kiváló lehetőség lenne színészi tehetsége megvillantására, ha visszafordulna. Eastwood válasza annyi volt, hogy szerinte jobban működik így a jelenet, ha nem látjuk premier plánban sírni. A színésznő saját bevallása alapján ekkor döbbent rá, hogy mennyire alázatos és nagyszerű direktorral van dolga. Illetve az is egyértelmű lett, hogy Clint Eastwood mennyivel jobb rendező, mint színész…

10_9.png

Ám bármennyire is úgy tűnik, hogy Clint Eastwood számára lett kitalálva az egész film ötlete, igazából csak a véletlennek köszönheti, hogy összejött neki ez a produkció. Robert James Waller 11 nap alatt írt bestsellerére, amit eredendően csak a családjának és barátainak szánt, szinte a kiadás után lecsapott Hollywood és a legnagyobb rendezőket megkörnyékezték a forgatókönyvvel. Steven Spielberg először igent mondott rá, végül visszaadta, hogy a Schindler listájával tudjon foglalkozni, de felajánlotta szakértői segítségét a későbbiekhez. Ezután a forgatókönyv Sydney Pollackhoz vándorolt, aki alaposan megfontolta a lehetőséget és kedvenc színészét, egyben jó barátját, Robert Redfordot is felkereste, hogy érdekelné-e a főszerep. Az egyeztetések odáig fajultak, hogy a producerek végül Redfordnak ajánlották fel a direktori széket a főszereppel együtt. Viszont közös nevezőre nem jutottak, így keresték meg aztán Clint Eastwoodot - és a folytatást már mi is ismerjük.

11_73.jpg

Zárójelben érdemes megjegyezni, hogy igazi csemege lehetett volna a Robert Redford – Meryl Streep kiadású verzió is. A két színész 1985-ben játszott együtt Sydney Pollack nagy klasszikusában, a Távol Afrikától-ban. Streep karaktere abban a filmben is egy farmon élő asszonyt alakított, aki elégedetlen volt házasságával és egy szabadszellemű férfiba szeretett bele, akit történetesen Redford formált meg. Tehát a két színésznek nem lett volna teljesen ismeretlen sem a szituáció, sem a karakter – legfeljebb a kontinens.

05_42.jpg

Nem mellesleg Meryl Streep-re sem akadtak rá könnyen, eredendően fiatalabb színésznőt kerestek a szerephez, de nem találtak megfelelő jelöltet a castingok során. Végül Clint Eastwood édesanyja, Ruth Wood vetette fel fiának, hogy mi lenne, ha megkeresné Meryl Streep-et. Ő pedig meghálálta a lehetőséget és a szerep kedvéért még 10 kilót hízott is, hogy hitelesebben alakíthassa a középkorú, vidéki háziasszonyt. Egyetlen fenntartása a tükör előtti meztelen jelenettel kapcsolatban volt, és a szerződésébe is belefoglalták, hogy dublőr fogja helyettesíteni.

09_33.jpg

A 35 napig tartó forgatással kapcsolatban további érdekesség, hogy a filmben is látható farmházat a produkció kedvéért újították fel és bútorozták be, mivel előtte 30 évig teljesen üresen állt. 2003-ban viszont az egész leégett, akárcsak egy évvel korábban a Cedar-híd, ahol a film ikonikus jelenetei játszódtak. Ennek ellenére még most is sokan kíváncsiak a filmbeli tájakra. 1995 előtt az Iowa államban található Winterset John Wayne szülővárosaként volt közismert, és miatta jártak oda rajongók messziföldről. Azonban A szív hídjai berobbantotta a turizmust és a mai napig rengetegen utaznak el a városba elsősorban a hidak és a forgatási helyszínek miatt – de John Wayne szülőházának is megnőtt a látogatottsága.

08_1.png

A szív hídjai minden szempontból felejthetetlen alkotás. Valamit megmozgat az emberben ott belül, a zsigereinkig hatol. Nem tudom, hogyan csinálja ezt Clint Eastwood, de ugyanígy érzek a legtöbb filmjével kapcsolatban is. A szív hídjaiban pedig igazi, mély érzelmeknek lehetünk tanúi, és még véletlenül sem érzelgős a történet, csupán két teljesen hétköznapi emberről szól, akik kapnak néhány nap csodát a sorstól, amely életük végéig elkíséri őket. Ahogy a filmben Robert mondja: „A régi álmok jó álmok voltak. Nem váltak valóra, de örülök, hogy voltak.” Szerintem mindenki érzett már így. Ez a film pedig pontosan erről mesél nekünk, a maga egyszerű szépségében.
01_2.jpeg

A szív hídjai (The Bridges of Madison County, 1995)

amerikai dráma, 135 perc

Rendező: Clint Eastwood

Főszereplők: Meryl Streep, Clint Eastwood

04_48.jpg

Ha szívesen olvasnál még Clint Eastwood filmjeiről a blogban, a következőket ajánlom figyelmedbe!

Elcserélt életek

A csempész

Amerikai mesterlövész

Sully - Csoda a Hudson folyón

Illetve itt olvashatsz a cikkben is említett filmekről:

Távol Afrikától

Schindler listája

00_40.jpg

Donna Tartt: Az Aranypinty

Már ránézésre sem tűnik könnyű olvasmánynak Az Aranypinty monumentális méretével és 800 oldalas hosszúságával. Ám ha kinyitjuk, igen gyorsan elmerülünk a tökéletesen megírt sorok között, és nemcsak, hogy nem bírjuk letenni, hanem végül még rövidnek is érezzük. És persze elfelejteni sem tudjuk Donna Tartt 11 éven keresztül íródott remekművét, mellyel 2014-ben Pulitzer-díjat is nyert.

01_45.jpg

„A művészet azért van, hogy ne pusztuljunk bele az igazságba.”

Idézi a regényében Nietzsche fenti gondolatát Donna Tartt. A monumentális történet pedig nem más, mint e tézis illusztrációja: egy fiú története, aki egy elveszettnek hitt remekműbe kapaszkodva vészel át olyan borzalmakat, melyek felnőttként is felfoghatatlanok. Az Aranypinty egy régen várt klasszikus történet veszteségről, megszállottságról, túlélésről és önmagunk megtalálásáról.

A regény főszereplője egy szerető anya és egy távol lévő apa fia, a tizenhárom éves Theo Decker. A fiú csodálatos módon túlél egy katasztrófát, mely azonban szétrombolja az életét. Magára marad New Yorkban, irányvesztetten és teljesen egyedül, míg végül egy gazdag barát családja befogadja. Ám a Park Avenue jómódú és távolságtartó világában sehogy sem talál otthonra. Sóvárog az anyja után, és görcsösen ragaszkodik ahhoz a tárgyhoz, amely a leginkább rá emlékezteti: egy kis méretű, varázslatos festményhez, amely végül az alvilág felé sodorja.

04_43.jpg

„Lehet, hogy egy képet egy hétig nézel, és soha többé nem jut eszedbe. Az is lehet, hogy egy képet egy másodpercig nézel, és emlékszel rá egy életen át.”

Theo számára Az Aranypinty, a tragikus sorsú Carel Fabritius igéző műve lesz a horgony, ami életben tartja, amikor kicsúszik a lába alól a talaj és égetően hiányzik édesanyja. Donna Tartt regénye egyrészt egy fiatal fiú útkereséséről és megpróbáltatásairól, hullámvölgyeiről és felemelkedéséről szól. Másrészt csodaszépen mesél a szeretetről és annak megfoghatatlanságáról, illékonyságáról. Arról beszél, hogy a szeretet és ragaszkodás néha egy tárgyban ölt testet, olykor a lelki támasznak nyújtott segítségben, máskor egy hanyagul odavetett pénzkötegben, netán az alkohol- és drogmámoros percekben, amikor összemosódnak a határok, és nem érződik tisztán, hogy kit és mennyire is szeretünk.

02_42.jpg

„A festmény miatt kevésbé halandónak, kevésbé hétköznapinak éreztem magam. Támaszt és védelmet jelentett; fenntartott és tartalmassá tett. Ez volt a katedrális talpköve. És amikor hirtelen eltűnt alólam, lesújtott a felismerés, hogy felnőtt életem során valójában mindvégig ez a hatalmas, rejtett, vad öröm éltetett: a tudat, hogy egész életem egy olyan titok fölött egyensúlyoz, amely bármelyik pillanatban szétrobbanthatja.”

Meglehetősen különleges megoldás az írónő részéről, hogy főhősét mások halálán keresztül irányítja. Theo életében ugyanis a legmeghatározóbb pillanatok egy-egy haláleset révén következnek be. Mi több, Tartt olvasatában a legfontosabb dolgok az emberrel már gyermekkorában megtörténnek és ezek végig kísérnek felnőttként is. A festmény mellett New York is afféle állandóságot jelent Theo sorsában, és a könyv gyönyörűen mutatja be azt, hogyan csapódnak le ugyanazok a dolgok élete különböző szakaszaiban. Theo számára New York egy meseváros volt, mikor ott élt édesanyjával boldogságban. Miután elvesztette őt és elköltözött, ábrándosan visszavágyott a nagyvárosba. Végül, amikor visszatért, rádöbbent, hogy már semmi sem ugyanaz, mint volt, azok a szép napok örökre elmúltak és New York valami mást jelent, mint korábban. Persze a lelke mélyén azt is jól tudta, hogy leginkább nem a város változott meg, hanem ő maga.

dsc4358_1024x1024.jpg

„Nagyon elszomorító, és olyasmi, amit csak most kezdek megérteni, hogy nem választhatjuk meg a szívünket. Nem kényszeríthetjük rá magunkat, hogy azt akarjuk, ami jó nekünk vagy ami jó másoknak. Nem választhatjuk meg, hogy milyen emberek legyünk.”

Az Aranypinty nem működne a kiváló karakterek nélkül. Theo-ról esett pár szó eddig is, de érdemes külön kiemelni, hogy mennyire nagyszerű jellemrajzot kapunk róla. Mert Theo egy hús-vér szereplő, helyenként már inkább antihősként látjuk, mintsem annak a szegény árva fiúnak, aki Las Vegas-i menekülésekor csak a kiskutyáját viszi magával, azt az egyetlen élőlényt, akivel kölcsönösen szükségük van egymásra. A könyv pedig arról is kiváló képet ad, hogy sorsunkat mennyire meghatározhatják más emberek is. Az Aranypinty talán legkülönösebb szereplője Boris, aki nem tud és nem is akar kitörni bűnöző édesapja örökségéből – és mégis a legjobb szándék vezérli, amikor Theo-t elindítja az alvilág útján. Ezzel szemben szívmelengető főhősünk New York-i életének két meghatározó alakja, Hobie és Pippa. Az idős férfi apja helyett apjaként szereti a fiút és terelgeti a jóemberré válás útján. Pippa pedig az első szerelmet képviseli Theo életében, annak minden szépségével és fájdalmával együtt.

06_36.jpg

„Mert ha ennek a festménynek a nyomában szerencsétlenség és feledés járt az idők folyamán… nyomában járt a szeretet is. Amennyiben halhatatlan (márpedig az), nekem is van egy apró, fényes, változhatatlan részem abban a halhatatlanságban. Létezik; és létezni fog ezután is. És én hozzáadom a magam szeretetét azoknak a történetéhez, akik az idők folyamán szerették a szép tárgyakat, és felkutatták őket, és kimentették a tűzből, és előkerítették, ha elvesztek, és igyekeztek megóvni és megmenteni, mialatt a szó szoros értelmében kézről kézre adták őket, és fölzengett a hangjuk a pusztító időből, és elért a tárgyakat szeretők következő meg azután következő nemzedékéhez.”

Donna Tartt műve annak komolysága ellenére meglepően szórakoztató regény, arról nem is beszélve, hogy mennyire szép. Az írónő csodásan tud írni, minden során érződik a végletekig csiszoltság, minden leírása egy-egy lírai remekmű, mely olvastán könnyen beleszeretünk sosem látott festményekbe, bútorokba, ezerszínű sálakba, antik ékszerekbe. Donna Tartt-nál egyetlen szereplő, egyetlen helyszín, egyetlen kósza használati tárgy sem marad karakter nélkül – valahol félelmetes is ez az aprólékosság, ám egyúttal tiszteletre méltó, mert azt jelzi: mindennek jelentősége van. Még egy apró festménynek is.

07_36.jpg

Elcserélt életek

Mondhatnánk, hogy az eltűnt gyerekek utáni nyomozás igencsak sablonos, mégis olyan lebilincselő drámát hozott össze Clint Eastwood egy megtörtént eset perirataiból, amit biztosan nem tudunk kiverni a fejünkből, ha egyszer megnézzük.

04_46.jpg

Tulajdonképpen Clint Eastwood már a harmincas éveiben beírta magát a filmtörténelembe a Sergio Leone által az 1960-as években rendezett spagetti westernekkel. A keményfiú szerepeivel egyhamar világhírűvé vált színész egészen a század végéig aktívan dolgozott a kamerák előtt, és színészként volt része sikerben és bukásban egyaránt. Ám karrierjének viszonylag korai szakaszában, már 1971-ben kipróbálta magát a másik oldalon is, és ezen munkái mindig is nagyobb kritikai elismerést kaptak, már a megjelenésükkor. Clint Eastwood rendezőként a későn érő típusba tartozik: 1992-ben vehette át első Oscar-díját, mégpedig a Nincs bocsánatért, azóta pedig csak egyre jobb lett. Ezután jött a szívszaggató romantikus dráma, A szív hídjai, aztán a közel tökéletes Titokzatos folyó, majd újabb Oscar-díjakat zsebelt be a mesteri Millió dolláros bébiért, 2006-ban pedig az elnyűhetetlen mozilegenda egy epikus méretű háborús filmpárossal jelentkezett, A dicsőség zászlajával és a Levelek Ivo Dzsimáról-lal.

07_39.jpg

Habár ez az időszak nevezhető rendezői tevékenysége fénykorának, a későbbiekben már nem sikerült akkorát robbantania – például a J. Edgarral, az Amerikai mesterlövésszel, a Sully-val, A csempésszel, vagy Richard Jewell balladájával sem. De kétségtelen, hogy Hollywood még talpon levő nagy öregjei közül Clint Eastwood az, aki talán leginkább képes tartalmat adni a klasszikus formanyelvű, makacsul történetközpontú, ugyanakkor morális kérdéseket boncolgató, tipikusan amerikainak nevezhető mozifilmeknek. Rendezői karrierjében pedig kiemelkedő esztendőnek nevezhető a 2008-as, mivel abban az évben két filmdrámát is készített, melyek sikeresek és kiválóak lettek, sőt a Gran Torino a teljes életművének is az egyik legjobbja.

13_52.jpg

Clint Eastwood direktori pályafutásában az utóbbi időkben kiemelt szerepet kapnak a non-fikciós narratívák, ráadásul jelen esetben egy nagyon jól dokumentált kriminalisztikai ügyről van szó. A valós alapokon nyugvó Elcserélt életek forgatókönyve annyira megtetszett neki, hogy már az elolvasás napján eldöntötte, hogy el fogja készíteni a filmet. A forgatókönyv zömében a Los Angeles-i városháza archívumából előbányászott, több 1000 oldalnyi perirat és bírósági tárgyalások jegyzőkönyvei alapján született, és számos esetben szó szerint elhangzott mondatok kerültek a vászonra.

12_63.jpg

Az eset azzal kezdődik, hogy 1928 márciusának egyik szombat reggelén, Los Angelesben Christine Collins elbúcsúzik a kilencéves kisfiától, akit egyedül nevel, azután munkába megy. Este, amikor hazaér, a legszörnyűbb rémálma válik valóra: a kis Walternek nyoma veszett. Öt hónappal később a rendőrség bejelenti, hogy a kisfiú előkerült, és a nyomozást lezárták. Holott csak rábeszélték az asszonyt, hogy vigyen haza egy kisfiút, akiről pedig tudta, hogy nem az ő fia. Az anyának el kell fogadnia a rendszert, mert már így is őrültnek tekintik. Amikor pedig Christine megpróbálja elérni a hatóságoknál, hogy folytassák a nyomozást, valóságos rágalomhadjárat indul ellene. Egyedül Briegleb tiszteletes személyében talál segítségre, és szép lassan az ügy részletei is napvilágot látnak – a megoldás pedig minden képzeletet felülmúl…

05_40.jpg

Az Elcserélt életek súlyos tartalmakkal nehezedik a nézők lelkivilágára. A film témája alapvetően az anyai karakterdrámára fókuszál, szervesen összekapcsolva a baljós eseményeket a korrupt helyi rendőrörs viselt dolgaival és magával a nyomozással, melynek során elfogják a wineville-i sorozatgyilkost, aki teljesen kiszolgáltatott gyermekeket ölt rendszeresen. Kisebb eltérések persze előfordulnak a tényszerű valósághoz képest, ám ezek száma elenyésző, és leginkább olyan változtatásokról van szó, melyekre csupán dramaturgiai szempontból volt szükség.

03_44.jpg

Ebből kifolyóan az Elcserélt életek nem csak megtörtént eseményeken alapuló dráma, hanem a legutolsó kis részletig valósághű korkép is. A századelő Amerikájának társadalmi hangulata, a korabeli rendszer elnyomó jellege (amely legfőképpen a nőkkel szemben manifesztálódott), a Los Angeles-i városvezetés és a rendőrség túlkapásai mind-mind testet öltenek a filmben. Clint Eastwood pedig a maga szokásos módján, szerény, fikarcnyit sem hivalkodó stílusában vitte filmre a szomorú, de rendkívül jelentős történelmi időszakot – úgy, hogy az a zsigereinkig hatoljon. Felismerte, hogy a történet van annyira jó, hogy ne kelljen felcicomázni, mivel szimplán magáért beszél. A helyszín, a ruhák, a beszédformák, a zene vizuális és auditív oldalról egyaránt gyönyörködtetnek, illetve egyfajta támfalaivá válnak az alapból kiváló forgatókönyvnek és színészi gárdának.

09_31.jpg

A fakó, kopott színek a fekete-fehér filmek atmoszféráját hivatottak felidézni bennünk, miközben mindig akad valami a jelenetekben, ami kiugrik a képből (például egy rikító sárga taxi, vagy egy vérvörös ajakrúzs). A nagyrészt jazz stílusú zene, illetve a zongorára és vonósokra, valamint szimfonikus zenekarra komponált számok Eastwood keze munkáját dicsérik, kitűnően követik a cselekmény folyását, drámai szerkezetét. Ahogy az anya helyzete egyre kilátástalanabbá válik, úgy lesz komorabb a dallamvilág is, megjelennek a mélyebb hangszerek, majd a fináléra kiteljesedik a kompozíció. Az Elcserélt életek már-már egy rettentő profin megrendezett színdarabra hasonlít, semmi sem véletlen benne, ám mégsem érezzük egyetlen pillanatát sem túlzásnak vagy erőltetettnek.

01_48.jpg

Christine Collinst Angelina Jolie kelti életre. Részben azért esett rá a választás, mert Eastwood szerint az arca kiválóan illik a korabeli miliőbe – ellentétben Hilary Swankkel és Reese Witherspoonnal, akik szintén esélyesek volt a főszerepre. Nem mellesleg Jolie számára abszolút testhez álló a gyermekéért harcoló anya, a bátor nő szerepe. Ha bárki kételkedett volna benne, hogy csak véletlenségből vagy csupán fizikai adottságai miatt keveredett Hollywoodba, nos, neki jókora meglepetés lesz a film, mivel a színésznő tényleg kiválóan játszik és nem túlzás az Oscar jelölés sem.

08_35.jpg

Jolie annyira meghatározó a vásznon, hogy a többi szereplő alig jut szóhoz mellette. John Malkovich csupán a kötelezőt hozza, igazából nem látszott rajta azt az átélés, amit kolléganője tanúsított. De szó se róla, Malkovich még így is profi és egy igazi kaméleon – bárkit el tud játszani úgy, hogy a nézőt kirázza tőle a hideg. Persze minden idők egyik leghírhedtebb gyerekgyilkosának, Gordon Northcott-nak az ábrázolása is rendkívül hátborzongatóra sikerült Jason Butler Harner jóvoltából, aki igazi mélységet volt képes belecsempészni a szerepbe.

06_39.jpg

Az Elcserélt életek abból a szempontból is kiváló alkotás, mert tökéletesen mutatja be a húszas évek amerikai társadalmának kétszínűségét, gyomorforgató álszenteskedését, és rendkívül nyomasztó hangulatát: az amerikai álom és a valóság teljes összeférhetetlensége megdöbbentően kiütközött benne. Ritkán látni ennyire egyben lévő filmet, melyben tényleg minden apró elem a helyén van. Mértani pontossággal jönnek a jelenetek, mindig húsba markoló hatást váltva ki. A remek korrajzának, profi színészeinek és nem utolsósorban a kiváló rendezésnek köszönhetően egy nagyszerű, megrázó filmélmény. Clint Eastwood keze pedig 70 felett is éppen olyan biztos, amikor színészeit, vagy a jeleneteket kell igazgatnia, mint a hatvanas évek fegyverpárbajainál a Vadnyugaton.
14_47.jpg

Elcserélt életek (Changeling, 2008)

amerikai filmdráma, 140 perc

Rendező: Clint Eastwood

Főszereplők: Angelina Jolie, John Malkovich

10_75.jpg

Ha szívesen olvasnál még Clint Eastwood filmjeiről a blogban, a következőket ajánlom figyelmedbe!

A csempész

Amerikai mesterlövész

Sully - Csoda a Hudson folyón

00_38.jpg

Pearl Harbor - Az égi háború

A Pearl Harbor – Az égi háborút 2001 nyarán mutatták be, és alkotói még csak nem is sejthették, hogy a néhány hónappal későbbi terrortámadás Amerika ellen mennyire elevenné és aktuálissá teszi majd történelmi romantikus filmjüket. Mindkétszer a felkészületlenség állt a háttérben, az amerikai társadalom mindkét eset után sokkot kapott, és mindkét esemény rávilágított arra, hogy mennyire rózsaszín álom az Egyesült Államokat sebezhetetlennek gondolni.

03_43.jpg

A történelemkönyvekből is tudhatjuk, hogy a második világháborút 1941 végéig csak távolról szemlélte az USA. A csendes-óceáni flotta Pearl Harbor kikötőjében vesztegelt és Amerika nem akart háborúzni, a közvélemény pedig helyeselte ezt a hozzáállást. Az Egyesült Államok szövetségesi segítsége kimerült abban, hogy hadianyagot szállított Angliába, utóbbi pedig hiába kérte a fegyveres részvételt, azt kizárólag önkéntes alapon kapta. Ám 1941. december 7. a második világháború fordulópontjaként vonult be a történelembe, a világégés egyik legvéresebb csatájaként: a japán légierő megtámadta Amerika csendes-óceáni flottáját, váratlanul csapott le Hawaii monumentális kikötőjére. Négy csatahajó süllyedt el, egy felborult, további három súlyosan megsérült, ugyanerre a sorsra jutott 3 cirkáló és 3 romboló. 188 repülőgép megsemmisült, 2403-an meghaltak, 1178-an megsebesültek. Az amerikai nemzetet sokkolta a tragédia, Roosevelt elnök pedig bejelentette, hogy az USA belép a második világháborúba.

06_38.jpg

Sokáig tartott, míg az amerikai hadsereg kiheverte a csapást, és felkészült a visszavágásra. Michael Bay nagyszabású filmje e támadás és a visszavágás története, amely a meglepetésszerű csapásról, rögtönzött hősökről és az amerikai hadigépezet beindulásáról szól. Ám egyben három fiatal története is, akik, miközben a történelem a szörnyű, véres események közepébe sodorja őket, a saját életüket élnék - ami szintén nem könnyű. Rafe és Danny a legjobb barátok: gyerekkoruk óta együtt szeretnének pilóták lenni. Mindketten katonák, mindketten kiválóan repülnek – és mindketten ugyanazt a nőt szeretik, amikor a japán gépek elindultak Pearl Harbor felé. Másképpen úgyis mondhatnánk, hogy a három órába szorított filmben arról kapunk híradást, hogy 1941. december 7-én a japán császári tengerészet rajtaütésszerűén nemcsak az USA-t támadja meg, de egy szerelmi háromszöget is a Pearl Harbor amerikai tengeri bázison. Tulajdonképpen a mű középpontjában egy 40 perces számítógépen generált csatajelenet áll, amelyet körülölel a románc.

13_51.jpg

Feltevődik az az égető kérdés is, hogy valójában ki a célközönsége ennek a filmnek? Hiszen annyira kivesézi az eseményeket, hogy feltételezhetően olyanoknak szól, akik soha nem hallottak még Pearl Harborról, vagy a második világháborúról. Akik pedig annak idején ellógtak a történelemóráról, azzal a tudással gyarapodnak a film láttán, hogy a japánok pusztán egy kamikaze akciót hajtottak végre az Egyesült Államok ellen – és meg sem említődik a Japán Császárság ázsiai dominanciára irányuló törekvése. A japánok bemutatása annyira egysíkú, hogy hadseregük legnagyobb sikerében is csak statisztaszerep jut nekik. Igaz, hogy a nagy csatajelenetet megelőzően a japán vezérkar megvitatja a támadás részleteit, de a párbeszédek sematikusak, karakterábrázolásról szó sincs. Egyedül Jamamoto tengernagynak van egy emlékezetes sora az alvó oroszlán felébresztéséről, de az is csak az amerikaiak dicsőítését szolgálja. A Pearl Harbor japánjai közvetlenül a teljes csendes-óceáni amerikai flotta elsüllyesztése után nem isznak például egy pohár szakét, vagy gratulálnak egymásnak egy-két meghajlással, hanem totális melankóliába esnek, és érzik, hogy sorsuk megpecsételődött.

05_39.jpg

Ám az a 40 perc, ami köré a 183 perces filmet forgatták, páratlan a maga nemében. Itt látszódott, hogy mihez ért igazából Michael Bay és Jerry Bruckheimer: az akciókkal teli popcorn mozikhoz, mint amilyen például A szikla vagy az Armageddon. Robbanás robbanás hátán, golyózápor, elképesztő látvány, óriási csatajelenetek. A japán csapás részletessége, speciális effektek arzenálját felvonultató pazar kivitelezése plasztikusan mutatja be a nézőknek, hogy milyen is lehetett a pokol azon a decemberi reggelen. Hangulatában és hanghatásaiban erősen emlékeztet a Ryan közlegény partraszállására, sőt, a víz alá le-lemerülő, majd onnan felbukkanó kamera a lövések zajának élesedésével-tompulásával egy az egyben a Spielberg-filmből kölcsönzött ötlet, de a sok helyszín és a CGI-s ábrázolás tökéletes alkalmazása maradandó élményt okoz. Michael Bay-nek ebben a jelenetben sikerült az, ami a film egészében nem: végre látunk őszinte emberi reakciókat. Ügyesen váltakoznak a japán pilóták és a földön tehetetlenül szerencsétlenkedő amerikaiak szemszögéből felvett snittek, bónuszként pedig megnézhetjük a kórházban a nővérkéket is, akik végre a munkájukkal hívják fel magukra a figyelmet.

07_38.jpg

A rendező és forgatókönyvírója, Randall Wallace (A rettenthetetlen, Katonák voltunk) jó nyomon jártak, amikor rájöttek arra, hogy pusztán a támadás és következményei bemutatása kevés lenne egy egészestés filmhez. Így kitaláltak egy szerelmi történetet, amelynek szálai közé bevarrták december 7-ét. Ám meglepő, hogy az a Randall Wallace, aki A rettenthetetlenben a legnagyobb történelmi csúsztatásokat is hitelesen meg tudta írni, itt mennyire nem volt formában.  Ugyanaz a séma, ami bravúrosan működött a Titanicnál, ezúttal nem vált be. Míg Cameron jéghegyes mozijánál a szerelmi vonal a bezártság és a társadalmi különbségek miatt izgalmas és elfogadható, addig itt egy erőltetett és banális románcot láthatunk, amelyen érződik, hogy kényszerből és időhúzásból íródott. A Pearl Harbor szerelmi szálai egyáltalán nem meggyőzőek, az udvarlás giccses, a naplementés óceánmelléki képek reklámfilmbe illőek. A film alakjai papírfigurák, természetes mondat alig hangzik el tőlük, többnyire érzelgős vagy pátoszos mondatok buggyannak ki szájukból, a párbeszédekben nyomát sem találni a természetességnek.

02_44.jpg

Rafe karakterét Joe Foss pilótáról mintázták, aki több mint 32 ellenséges gépet szedett le a második világháború során. Ben Affleck alaposan rákészült a szerepre: egy hetet töltött az Amerikai Egyesült Államok kommandós kiképzőtáborában, ahol újraolvasta a második világháborús szakirodalmat, és számtalan órát szánt rá, hogy alaposan kikérdezze a hadászati repülőpilóták oktatóit és a Pearl Harbor-i veteránokat. Mindennek ellenére a pilóta szerepében láthatóan szenvedett, egyetlen spontánnak tűnő mozdulata sem volt és a természetellenes szöveget olyan borzalmas arcjátékkal próbálta ellensúlyozni, amiért jobb helyeken pályamódosítást javasolnak.

04_45.jpg

Kollégái sem remekeltek. Danny szerepére eredetileg Matt Damont szerették volna szerződtetni (a Damon-Affleck páros a Good Will Hunting óta garancia a sikerre), ám ez nem jött össze. Így elővarázsoltak egy ismeretlen színészt, Josh Hartnettet, aki láttán nem lehet szabadulni a gondolattól, hogy nem a tudása miatt van itt, hanem azért, mert karaktere emlékeztet valamennyire Damonra. Evelyn szerepét eredendően Gwyneth Paltrow-nak szánták, de ő is lemondta, mert kevesellte a gázsit. Így került a képbe az angol Kate Beckinsale, akinek játékán szintén nem mutatkozott meg, hogy milyen komolyan vette a szerepét. A színésznő ugyanis idős asszonyokkal találkozott, akik ápolónőként dolgoztak Pearl Harbor támadása idején, és a hawaii kórházban megengedték neki, hogy beadjon pár injekciót néhány önként vállalkozónak.

11_70.jpg

A valós embereket életre keltő mellékszereplők is csak egy fokkal hitelesebbek. Jon Voight például meggyőzően alakítja a dilemmák között őrlődő Roosevelt elnököt, de azért neki is írtak egy könnyfakasztó jelenetet, miszerint a „lehetetlen” szóra az elnök feláll a tolószékből, bebizonyítva ezzel a vezérkarnak és a nézőknek, hogy az USA nem ismeri ezt a kifejezést. A tokiói hadműveletet levezénylő James Doolittle parancsnokot Alec Baldwin kelti életre a vásznon, akit eddig sem a káprázatos színészi eszköztára miatt kedveltünk. A Pearl Harborban pedig annyira skatulyából előhúzott, egysíkú szerepet kapott, hogy már-már önmaga paródiáját alakítja. Doris Miller szerepében Cuba Gooding Jr.-t láthatjuk, aki talán a leghihetetlenebb figura a filmben. Az afro-amerikai szakács, aki azért lépett be a seregbe, hogy emberként kezeljék, ehelyett benyomták a hajókonyhába tányérokat mosogatni. Mégis ő az, aki a sok ezer katona között felrohan egy fedélzeti fegyverhez és tüzet nyit a japánokra. Mosolyoghatnánk a dolgon, de a sztori valós: Doris Miller az első színes bőrű katona volt, aki bátorságáért kitüntetést kapott a haditengerészetnél. A legjobb történeteket mégis az élet írja.

08_34.jpg

„Foglalkoztatott a gondolat, hogy egyszer filmet készítsek Pearl Harborról. Akkor kaptam igazán megerősítést, amikor San Diegóban találkoztam egy csoport veteránnal. Belenéztem ezeknek a nyolcvan esztendős férfiaknak a szemébe, és láttam, hogy rengeteget tanulhatnánk tőlük. Amikor elmesélték, hogyan élték meg a támadást, lassan megértettem, miért mondják, hogy Pearl Harborral Amerika elveszítette az ártatlanságát. Minden férfi és nő, aki részt vett a háborúban, valóságos hős volt." - nyilatkozta a rendező, Michael Bay.

12_62.jpg

A 150 millió dollárból forgatott gigaprodukció tarolt a tengerentúlon. Ám ami sikeressé tette, egyben legnagyobb gyenge pontja is: az amerikai hősiességről nem tud visszafogottan megemlékezni. Jóformán belefullad saját pátoszába, ami felülír mindent, legyen szó Hans Zimmer zenéjéről, a dialógusokról vagy az operatőri munkáról. Mindent alárendeltek az USA hősies, rettenthetetlen hozzáállásának, és ettől a szemlélettől egy idő után olyan érzésünk támad, mintha egy kedves Disney-filmet néznénk, nem pedig háborús eposzt. Szó se róla, a Pearl Harbor nagy film, legalábbis a szó monumentális értelmében: 182 perces alkotás, ami a szerelemtől, a barátságon keresztül, a hazafiasságig minden érzelmet feldolgoz, gigászi költségvetéssel készült, lehengerlő reklámkampánnyal futott be a mozikba, tele van látványos képekkel, remek hangeffektekkel, ezernyi statisztával, hősies képekkel. Hollywoodot pedig leginkább a pénz működteti, és mivel a mozi hatalmas bevételt produkált, el kell fogadnunk, hogy a Pearl Harbor a 2000-es évek egyik legsikeresebb amerikai filmjeként vonult be a filmtörténelembe.

09_30.jpg

Végül, de nem utolsó sorban, jöjjön pár további érdekesség a Pearl Harborról!

- A film gyártására és reklámozására költött összeg majdnem eléri a Pearl Harbor-i károk mértékét.

- A Pearl Harbor bekerült a Guiness rekordok könyvébe, mint a legtöbb robbanóanyagot felhasználó film.

- A filmben négy olyan jelenet van a támadás alatt, amely teljes egészében számítógéppel készült, egyetlen helyszín vagy kellék sem valódi benne.

01_47.jpg

- Abban a jelenetben, ahol Pearl Harbor bombázása során a főhősöket üldözni kezdi két Japán Zéró, az egyik repülő a valóságban is lezuhant, szerencsére egy törött ujjon kívül más sérülés nem érte a pilótát.

- A veteránok beszámolói alapján a japán támadás nagyjából hitelesen lett ábrázolva, leszámolva azt a részt, amikor a kórházat is bombázzák, mert ilyen nem történt a valóságban. A japán pilóták szigorú utasítást kaptak, hogy civileket nem vehetnek célpontba.

- Ironikus módon az egyik legjobb amerikai pilótát megformáló Ben Affleck a valóságban retteg a repüléstől.

14_46.jpg

Pearl Harbor – Az égi háború (Pearl Harbor, 2001)

amerikai háborús film, 183 perc

Rendező: Michael Bay

Főszereplők: Ben Affleck, Josh Hartnett, Kate Beckinsale, Alec Baldwin

 

00_37.jpg

Szénási Krisztina: Születésnap

Meg lehet írni egy regényt 30 nap alatt? A válasz egyértelmű igen, Szénási Krisztina pedig megmutatja, hogyan lehet egy könyv erejéig 15 rokont úgy összehívni egy születésnapi partira, hogy mindenkinek meglegyen a saját története…

Minden Fejős Éva novemberi kihívásával kezdődött, aki a Facebook csoportja tagjaival együtt 30 nap alatt írt egy regényt – közben megbeszélték a tapasztalatokat, tippeket adtak és buzdították egymást. Az elkészült írásokból pedig hármat kiválasztott az írónő, amiket ki is adott. Így jelent meg Szénási Krisztina Születésnap című regénye (illetve Székely Nagy György A Jóembere és Fodor Zsana Elhúztam, Anyátok-ja is, melyekről korábban itt és itt esett szó.)

00_35.jpg

A mentáltrénerként és coach-ként dolgozó Szénási Krisztina első könyve rendkívül különlegesre sikerült, ugyanis 15 karakter monológjából áll. A szereplőkben annyi a közös, hogy már nagyon jól ismerik egymást, hiszen mindannyian a Nagypapa 85. születésnapi ünnepségén gyűlnek össze. Tehát egy családi köszöntésről van szó, ahol bemutatkozik a teljes rokonság, a kiskamaszoktól egészen a nyugdíjas korosztályig mindenki tiszteletét teszi a jeles eseményen.

És persze ez éppen úgy történik, ahogy a valóságban is. Ha teljesen őszinték akarunk lenni, általában még a kutyának sincs kedve elmenni a családi pofavizitekre, de muszáj. Már jól ismerjük a forgatókönyvet: az egyik túlbuzgó rokon megszervezi a partit és látványosan sürög-forog, aztán ott van a házsártos nagynéni, akinek semmi sem tetszik, eljön az álomszép unokatesó, akinek irigylésre méltó élete van, de mégis szomorú, illetve ne feledkezzünk meg arról a bohém házaspárról sem, akiket úgy isten igazából senki sem ért meg, és persze a tinik is csak a telefonjukat nyomkodják, ha éppen nem vetnek gyilkos pillantást valakire – és ez még csak a jelenlévő rokonság fele Szénási Krisztina könyvében... Viszont ilyen alkalmakon egy idő után az is előfordulhat, hogy úgy érezzük: megérte eljönni. Hiszen egy család vagyunk, összetartunk, akarva-akaratlanul segítjük egymást. Akár egy beszélgetés is képes mindent megváltoztatni. Egy kedves megjegyzés, egy jól betalált bók, egy ártatlan történet vagy egy váratlan ölelés is lélekemelő lehet az adott pillanatban – még ha nem is tudunk róla.

04_39.jpg

Szénási Krisztina viszont nagyon jól ismeri a lélek titkait, és azt is, hogy a szavaknak és gesztusoknak milyen ereje van. Habár csak pár óra telik el a regény cselekménye szempontjából, kívül-belül megismerjük mind a 15 szereplőt, akik számára sorsfordító a születésnapi parti. Valami mindenkiben megváltozik, és már sosem lesz ugyanaz, mint előtte. De ne gondoljunk itt nagy drámára vagy komoly feszültségre, arról szó sincsen. Csupán egy családi összejövetel zajlik le, ahol beszélgetnek egymással a rokonok és az ünnepelt is mond pár kedves szót. A Születésnap nem a pergő eseményeivel és váratlan fordulataival, hanem a mélységével nyűgözi le az olvasót.

„Majd ő maga elmegy, és megveszi a virágokat, mondta Mrs. Dalloway.”

A könyvet olvasva többször eszembe jutott Virginia Woolf egyik legismertebb alkotása, mivel a Születésnap olyan, mint egy kifordított Mrs. Dalloway. Ugyanis az a regény is egy parti köré szerveződik, csak ott egyetlen szereplő, Clarissa egy napjának történetét ismerjük meg, miközben a középkorú asszony múltjának eseményei, illetve a többi szereplőhöz fűződő érzései is megjelennek. Akárcsak a Mrs. Dalloway-ben, úgy a Születésnapban is az az alapvetés, hogy minden ember be van zárva saját tudatába, és a szereplők keresik azokat a lehetőségeket, amelyek segítségével kiléphetnek belőle. Az ünnepség mindkét regényben szimbolikus, hiszen a karaktereknek itt van esélyük kitörni saját árnyékukból azzal, hogy kommunikálnak másokkal. Virginia Woolf nem adott feloldozást Mrs. Dalloway-nek, mivel az ő értelmezésében ezeken az estélyeken a résztvevők sokszor sokkal magányosabbak, mintha egyedül lennének. Szénási Krisztina viszont pozitívabban gondolkodott és minden szereplőjének megadta a változás lehetőségét – ahogy egy vérbeli coach tenné.

szk.jpg

Szólíts a neveden

Mondogatták annak idején, hogy ez a 2017-es év legromantikusabb filmje, az év leggyönyörűbb drámája és egyúttal az év meglepetése is. És mindenkinek igaza volt. Luca Guadagnino érzékeny műve a felnőtté válásról, az utolsó nyárról, az első szerelemről mesél nekünk.

13_49.jpg

2017 határozottan erős és emlékezetes évnek bizonyul Hollywood történetében, hiszen legalább két olyan alkotás is született, amelyek meghatározó darabbá váltak a filmtörténelemben. Vannak ugye az olyan típusú alkotások, mint például Paul Thomas Anderson Fantomszála, amelyek gondolati mélységükkel, szinte tudományos megközelítésükkel nyűgöznek le és szippantanak be. És vannak olyanok is, amelyek zsigeri szinten alakítanak át valamit az emberben, az ösztönös mélyére téve különös kirándulást, valahol az álmok és az ébrenlét határán. A Szólíts a neveden éppen ilyen. Nincsen érdemi története, inkább egymásra fűzött jelenetek összességéből áll, amelyek két fiatal szerelmének az ívét adják. És teszi mindezt úgy, hogy a legtöbbeknek ismerős, átélhető érzést közvetít a vásznon át.

01_41.jpg

Valószínűleg mindenki fel tudja idézni az első szerelem emlékét, ugye? A felemelő érzést, ahogy pillangók repkednek a hasunkban, már csak a gondolatától is a másiknak. Vagy éppen a szakítás keserűségéét is, hogy úgy érezzük, hogy kitépték a lelkünk egy darabját. És persze mindenki ismeri a tikkasztó meleg nyár érzését is, a legyek és a szúnyogok zümmögését, az érett barack illatát, a tó hűsítő, jeges vizét, az ebben való örömteli fürdőzést. Luca Guadagnino filmje ezeket az élményeket, érzéseket sűríti bele egyetlen csodálatos költeménybe, amelyben még akkor is el tudunk merülni, ha nem voltunk 17 éves szerelmes fiúk Olaszországban, az 1980-as években.

02_37.jpg

André Aciman 2007-es regényéből készült a forgatókönyv, amely egy észak-olaszországi nyár emlékét eleveníti fel. Elio (Timothée Chalamet), a 17 éves amerikai srác számára maga a paradicsom a vakáció: a szüleivel együtt minden évben ugyanabban az ódon villában és kertben tölti az idejét, ugyanazok a régi barátok veszik körül, buliznak, strandolnak, zenét hallgatnak, beszélgetnek, és persze szerelemesek. Elio apja művészettörténész, aki minden évben befogadja néhány hétre egy tanítványát. Így érkezik hozzájuk a doktori disszertációján dolgozó Oliver (Armie Hammer), aki megzavarja a boldog harmóniát. Egyszerűen nem illik ide: túl laza, túl szép, és nem tudni, mit akar. Ez a nyár más, mint a korábbiak. Boldog és furcsa, szerelemmel és bánattal teli. Mire véget ér, már semmi nem lesz ugyanolyan, mint addig volt.

03_37.jpg

És igen, jól olvastuk, ez a film két férfi szerelméről szól. A Szólíts a neveden pedig csodaszépen mesél róla, és még ennek ellenére sem tekinthetjük melegfilmnek. Már csak azért sem propaganda jellegű alkotás, mert mindkét főszereplőjének vannak kalandjai lányokkal. Illetve az erotika sincs túltolva benne: pontosan annyit látunk, amennyit látnunk kell. Ezért persze sokan képmutatással vádolják az alkotókat, holott a film az érzésekről szól, nem a vágyakról, és azokról sem giccsesen. Meglepőnek tűnhet, de a Szólíts a neveden legnagyobb erőssége az időtlenség, nem pedig az a bátorság, hogy a homoszexualitást állítja középpontba. Ugyanis a filmben jóformán teljesen mellékes az, hogy a két szereplője férfi, az érzelmi világ és az atmoszféra a hangsúlyos.

08_32.jpg

A Szólíts a neveden az első nagy szerelem felkavaró, zavarba ejtő, felemelő érzését közvetíti elemi erővel és magával ragadó érzékiséggel. A film nagyon finoman követi le a folyamatot, ahogyan Elio és Oliver óvatosan tapogatózik egymás felé, és szépen használja hídnak a művészetet: hol egy vízből kimentett szobron keresztül érintik meg egymást, hol a zene segítségével évődnek, hol pedig egy egészen evidens párhuzamot szolgáltató történetet beszélnek meg két ijedt szerelmesről. Mindez ebben a sok évszázadnyi művészettel vastagon átitatott közegben cseppet sem hat modorosan. A film pontosan úgy mutatja be a szerelmet, mint az ókori görög szobrok és rajzok.

05_33.jpg

A kép és a hang pedig buja lüktetésben és lírai ringásban forr össze a figurák érzéseivel. Az olasz táj magától értetődően gyönyörűséges, mintha azért lenne, hogy ennek a szerelemnek biztosítsa a tökéletes romantikus hátteret. A zenét izgatott zongoradarabok dominálják Bachtól a kortárs John Adamsig. Szinte az orrunkban érezzük a kert illatait, és átjárja minden porcikánkat a nyári napok kéjes lustasága, Luca Guadagnino minden érzékszervünkre hat. Minden rezdülésében tökéletesen megragadja nemcsak az első szerelem izgalmát és boldogságát, hanem a határtalan, szívkitépő, soha be nem gyógyuló fájdalmát is.

07_35.jpg

A Szólíts a neveden annyira tele van emlékezetes képekkel, és olyan életérzéssel, amelytől az ember kvázi lebeg 132 percen keresztül a nyolcvanas években. Abban a korban, amikor még nem volt gáz cikin táncolni, amikor még nem a retrórádiókból szólt a Words, amikor a kisváros béna diszkójában szuperül lehetett csajozni bárkinek, akinek volt mersze, amikor felszabadultan lehetett táncolni az utcán az autórádiókból szóló zenére idegenekkel. Ehhez jön még az olasz táj, a barack, a rövidnadrágos biciklizés, a tengerpart, a természetben fürdőzés, az ódon, patinás belső terek, ahol békében elfér egymás mellett a zongora és a képcsöves tévében futó korabeli videóklipek. És ebben az atmoszférában élik át a főszereplők azt az eleinte égető, később melankolikus érzelmi hullámvasutat, amit mi is jól ismerünk már, és mindezt olyan elementáris erővel adja át a rendező és két színésze, amitől lelkünk legmélyéig megrendülünk és felkavar minket.

11_68.jpg

Elio szerepében lebilincselő alakítást nyújt elképesztő érzékenységével a szinte ismeretlenségből felbukkanó Timothée Chalamet, akit játékáért Oscar-díjra is jelöltek. A jelenleg 25 éves színész a film igazi felfedezettje, akinek a karrierjét indította be a Szólíts a neveden. A fiatal tehetség nemcsak, hogy rendkívül intelligensen és elragadóan játszik, de olyan kisugárzással és őszinte bájjal rendelkezik, ami keveseknek adatik meg. A kamera pedig egyszerűen imádja. Armie Hammer méltó társ ehhez, akinek szintén pályafutása eddigi csúcspontja Oliver megformálása, és sokkal több árnyalatot mutat meg magából, mint korábban bármikor. A 196 cm magas, pofátlanul jóképű színész ezelőtt olyan rendezőkkel dolgozott együtt kisebb-nagyobb szerepekben, mint Gore Verbinski (A magányos lovas), David Fincher (Social Network - A közösségi háló), Guy Ritchie (Az U.N.C.L.E. embere), Tom Ford (Éjszakai ragadozók) vagy Clint Eastwood (akinek filmjében, a J. Edgarban például szintén egy meleg karaktert formált meg annak idején).

12_60.jpg

A Szólíts a neveden egyértelmű példája annak is, hogy milyen az, amikor a megfelelő színész és rendező összetalálkozik. Timothée Chalamet arcának és testének minden rezdülése igazi, és nehezen tudjuk levenni a szemünket arról a szívdöglesztő Armie Hammerről is, aki bájosan esetlenül ropja a táncparketten. Egyszerűen minden pillanatuk spontán és valódi. Szóval ilyen érzés nézni ezt a filmet, és ha bárki azt állítja, hogy a 3D-s filmek azért fantasztikusak, mert az ember úgy érzi, ott van a vásznon, együtt a szereplőkkel, az még valószínűleg nem látta Luca Guadagnino alkotását. 

06_34.jpg

Pont ezen érzések miatt a Szólíts a neveden egy rettentő mód őszinte és tiszta film. Szerelemről ennyire gyönyörűen csak a legnagyobbak tudnak mesélni, így az sem véletlen, hogy ezt az alkotást nem kevesebb, mint 4 Oscar-díjra jelölték. A Szólíts a neveden pedig nemcsak ezért remek film, de egy fontos üzenetet is közvetít: a szerelem normális, minden más részlet csak mellékes. Ha történetesen egy nő és egy férfi románcát követte volna végig a mű, a beteljesületlen kapcsolat látványa ugyanúgy hatott volna mindenkire, hiszen mindig fájdalmas azt látni, ha két egymáshoz illő ember önhibáján kívül nem lehet együtt. Mindezt a maga egyszerűségében annyira szépen mutatja be Luca Guadagnino, hogy abba beleszakad a szívünk. És kétségtelen, hogy a film után minden néző egy kicsit olasz akar majd lenni, és persze nagyon szerelmes.

09_28.jpg

Szólíts a neveden (Call Me by Your Name, 2017)

olasz-amerikai dráma, 132 perc

Rendező: Luca Guadagnino

Főszereplők: Timothée Chalamet, Armie Hammer

00_34.jpg

Fodor Zsana: Elhúztam, Anyátok

Meg lehet írni egy regényt 30 nap alatt? A válasz egyértelmű igen, Fodor Zsana pedig megmutatja, hogyan lehet szórakoztató stílusban valós, komoly és sokakat érintő problémákat papírra vetni egy hónap leforgása alatt…

Minden Fejős Éva novemberi kihívásával kezdődött, aki a Facebook csoportja tagjaival együtt 30 nap alatt írt egy regényt – közben megbeszélték a tapasztalatokat, tippeket adtak és buzdították egymást. Az elkészült írásokból pedig hármat kiválasztott az írónő, amiket ki is adott. Így jelent meg Fodor Zsana Elhúztam, Anyátok című regénye (és Székely Nagy György A Jóembere is, melyről korábban itt esett szó.)

02_38.jpg

Amikor elolvastam a könyv címét, egyből beleszerettem. Elhúztam, Anyátok – ízlelgettem gondolatban e két szót. Mert velem is előfordult már, hogy úgy betelt a pohár, hogy otthagytam csapot-papot, és rendkívül felszabadító érzés volt. Másrészt a cím azt is sugallta, hogy egy laza és szórakoztató stílusú történetet fogok olvasni arról, ahogy egy anyuka besokall az addigi életétől és elhúz valahova. Igazából erről is szólt, meg nem is.

Pontosabban a regény éppen úgy indult, ahogy gondoltam. A negyvenhez közeledő főhősnő, Clarissa úgy érzi, valami nincsen rendben vele, de maga sem érti, hogy miért. Ebből az állapotból legjobb barátnője rángatja ki azzal, hogy elviszi egy fergeteges beachbuliba. A túl jól sikerült parti után valóban beindulnak az események Clarissa életében. Először azt hittem, hogy az egész történet erre fog kifutni, afféle Másnaposok-féle stílusban, lassan csepegtetve kiderül, hogy mi történt azon az ominózus éjszakán, ami Clarissának is kissé homályos – majd végül minden kitisztul, a főhős élete is helyes mederbe terelődik és itt is a happy end.

2_93.jpg

Ehhez képest teljesen máshová futott ki a sztori. Nemcsak azért, mert a könyv bizonyos ponton átcsapott A szürke 50 árnyalatába, olyan fétis buli kerekedett benne. Az Elhúztam, Anyátok valóban szórakoztató olvasmány abban a tekintetben, hogy mennyit bénáznak benne a szereplők, viszont a történet leginkább annak lehetne a mintapéldája, hogy hogyan értjük félre egymást. A rohanó mindennapokban, amikor ezerfelé kalandoznak gondolataink, bizony előfordul, hogy elfelejtjük a másik szemszögéből is megvizsgálni az eseményeket, mi több, inkább még beszélni sem akarunk róla. Csak a szőnyeg alá söpörjük a dolgot, mert rövid időn belül úgyis mindenki kiduzzogja magát. Fodor Zsana nagyszerű érzékkel ábrázolja, hogy miért is káros ez a hozzáállás és hová vezet, ha kiveszik belőlünk az empátia. Mert akkor tényleg nincs más megoldás, mint elhúzni. A gyakori válások száma is éppen ezt támasztja alá, mivel megdöbbentően sokan lépnek ki abból a kapcsolatból, amiről egyszer úgy gondolták, hogy az életük végéig fog tartani. Mi vezetett idáig? Félreismertük egymást? Vagy mi változtunk meg? Egyáltalán, mikor beszéltünk egymással legutóbb a legbelsőbb érzéseinkről? Fodor Zsana könyve ezeket a kérdéseket feszegeti.

Az Elhúztam, Anyátok-ban olvashatunk a párkapcsolatok dinamikájáról, önismeretről, a kapuzárási pánikról, és arról is, hogy hogyan vehető észre, ha egy alexitímiás emberrel kerülünk kapcsolatba. A szerző az utószóban elmondja, hogy milyen kutatómunkát végzett a pszichológiai állapotok ábrázolásának hitelességéért, és milyen forrásokból merítkezett. Bármennyire is meglepett, hogy a felvezető ellenére ilyen komoly dolgokról mesél a könyv, mégis azt mondanám, hogy összességében egy könnyed olvasmány, nagyszerű stílusban tálalva, ami biztosan sok gondolatot indít majd el bennünk.

elhuztam_anyatok_banner.jpg

Sigríður Hagalín Björnsdóttir: A sziget

„Időnként történik valami, ami még jobban összeköt, közelebb visz egymáshoz bennünket. A családokat az esküvők, gyermekek születése és halálesetek hozzák össze; katasztrófák, háborúk és sportversenyek egyesítik a nemzeteket, amikor mindenféle ember egy ütemre lép. Néha pedig olyasmi is megesik, ami az egész emberiséget összerántja, mindannyiunk sorsát egybekapcsolja, mintha löketet kapna a gravitációs erő, és összeszűkülne a világ, egy pillanat alatt közelebb kerül minden, és minden ember emlékszik rá, hol volt, amikor meghallotta, mi történt.”

(A cikkben olvasható idézetek Sigríður Hagalín Björnsdóttir: A sziget című regényéből származnak, illetve a szerző saját Izlandon készített fényképei láthatók, a könyvborító kivételével.)

20180310_075811_1.jpg

„Ne szomorkodj, ha egyedül vagy. Néha mindennél jobb egyedül lenni.”

Mintha egy emberöltővel ezelőtt történt volna, amikor egy fárasztó munkanap után betértem csak úgy kikapcsolódásként a sarki könyvesboltba, és elkezdtem nézelődni. Nem zavartak a mellettem sétálgató, olvasgató emberek. Nem aggódtam amiatt, hogy ki milyen közel áll hozzám, és azt sem figyeltem, hogy egyáltalán visel-e maszkot vagy kesztyűt, aki a közelembe jön. Teljes lelki nyugalommal vettem kezembe az érdekesnek tűnő műveket, hiszen szeretem a saját ujjaimmal is érzékelni, hogy milyen a tapintásuk. És persze mindig bele is lapozok a könyvekbe, mert az sem mindegy, hogy a szemeimnek mennyire kellemes a tördelés és a sortávolság. Amikor pedig megérzem azt a semmivel sem összetéveszthető illatot, ami a frissen nyomtatott írásokból árad, akkor bizony könnyen kísértésbe tudok esni, hogy megmentsek egy példányt a könyvesboltból. Vagy többet.

20180310_145814.jpg

„Olykor egyetlen emberré zsugorodik össze a világ. Egyetlen magányos emberré a kihalt fjordban.”

Szóval éppen ez történt velem azon a bizonyos napon pár hónappal ezelőtt. Akkor még más volt a világ. Olyan, amilyen talán már sosem lesz. Viszont éppen ezen a napon akadt kezembe egy viszonylag vékony könyv, borítóján egy skandináv hatású téli csendélettel. Habár nagyon kedvelem a skandináv krimiket, valahogy sejtettem, hogy ez most más lesz, mivel egy teljesen más szekcióban bukkantam rá, illetve a borítóból sem áradt semmi baljós előjel. Csak a rideg valóság volt rajta rózsaszínes köntösbe bújtatva: hó, elhagyatott ház, tenger és sziklák. És akkor elolvastam, hogy miről is szól Sigríður Hagalín Björnsdóttir 2016-ban írott könyve. Izlandról.

01_39.jpg

„Nem tudjuk, mi történt. Irányvesztett gyerekek vagyunk, akik bekötött szemmel tapogatózunk egy számunkra érthetetlen játékban. Rengeteg a találgatás, ugyanannyi, mint ahányan vagyunk, mindenki felállította a maga elméletét, az egyik elviselhetetlenebb, mint a másik, és senki sem kíváncsi a többiekére.”

A sziget nem más, mint egy disztópia, aminek az a kiindulópontja, hogy Izland elveszti a kapcsolatot a külvilággal. Akár az elmúlt évek egyik legérdekesebb regényének is nevezhetnénk, mivel izgalmas, valószerű és borzongató történetet mesél el egy elképzelt jövőről – ami sosem volt aktuálisabb, mint ma. Izland ugyanis a világ egyik legszervezettebb országa, és egyik napról a másikra káosz lesz úrrá benne, mivel egy láthatatlan ellenséggel került szembe. Senki sem tudja megmagyarázni, hogy mi történt, de elromlott minden távközlési és koordinációs rendszer, ami a szigeten kívül fut és az egykori vikingek leszármazottai teljesen magukra maradtak a sarkkör közelében, az Atlanti-óceán kellős közepén.

20180311_134638.jpg

„Semmitől nem kell tartanunk, csak a saját félelmünktől.”

Két évvel ezelőtt volt szerencsém személyesen is megtapasztalni, hogy milyen is Izland a valóságban. Úgy éreztem, mintha egy másik bolygón járnék. Sosem tűnt még annyira félelmetesnek és erőteljesnek a természet ereje, mint ezen az isten háta mögötti szigeten. Nem egyszer jutott eszembe, hogy ha véletlenül egymagam maradnék szemben a természettel ezen a helyen, hát nem sok jót jósolnék a jövőre nézve, annyira élhetetlennek tűnik a végtelennek tűnő lávamezőkkel, kopár sziklákkal, jégmezőkkel és gleccserekkel szabdalt környezet, ahol bármikor kitörhet egy vulkán és a tengerparton egy óvatlan pillanatban simán beránthatnak az óceán közepébe a semmiből eltörő vad hullámok.

20180310_122108.jpg

„Csaknem ezerkétszáz éve élünk itt, és mindig boldogultunk. Néha nehéz volt, néha hideg volt, de túléltük. És még mindig itt vagyunk, szép, ősi nyelvünkkel, sagáinkkal és verseinkkel, zöld tanyáinkkal, a tenger teli van hallal, a folyók energiával. A mi férfiaink a legerősebbek, a mi asszonyaink a legszebbek, ők szülik a világ legbátrabb gyermekeit. A földön mi élünk a legtovább, akár férfiakról, akár nőkről van szó. Összefogunk, elvégezzük, amit kell, megtesszük, amit meg kell tennünk. Hajrá, Izland!”

Szóval minden tiszteletem a vikingeké, akik élhetővé tudták tenni ezt az élhetetlen szigetet. És valóban, egy ilyen múlttal rendelkező népnek van legkevésbé félnivalója a jövőtől, hiszen akár szó szerint véve, a jég hátán is képesek megélni. Sigríður Hagalín Björnsdóttir könyve viszont rendesen megdöbbentette Izlandot és élénk vitát váltott ki az állam és a társadalom alapjainak fenntarthatóságáról. Mivel a regény pontosan azt mutatja be, hogy a jól felépített és stabil rendszer, ami a világ egyik legszervezettebb országává tette Izlandot, hogyan kezd el repedezni a nem várt események hatására. A sziget tulajdonképpen a thriller, a politikai fikció és a disztópia kiváló kombinációja, ami egyúttal pontos kórképet mutat a modern világról is.

20180312_074434_1.jpg

„Le kell vonnunk a történelem tanulságait, hogy ne ismételjük meg a korábbi hibákat.”

Amikor 2016-ban megszületett a regény, valószínűleg maga a szerző sem gondolta volna, hogy pár éven belül ilyen aktualitása lesz, mint most. Ha megnézzük az online könyvesboltok eladási listáit, reneszánszát éli Albert Camus A pestise, Gabriel García Márquez Szerelem a kolera idején-je vagy Margaret Atwood disztópiái – viszont A szigetnél pontosabb és megdöbbentőbb leírást egyikben sem találunk. Lépésről lépésre, aprólékosan bemutatva követhetjük nyomon benne, hogy hogyan hullik darabjaira a katasztrófa előtti élet, és mindennek milyen hatásai lesznek az egyes emberekre, a társadalomra, a politikai vezetőkre – és azokra is, akik nem az ország szülöttei. Ha megnézzük a napjainkban zajló eseményeket, ijesztő párhuzamokat vonhatunk a valóság és eme izlandi fikció között…

20180310_183442_1.jpg

„Figyeljetek ránk. Itt vagyunk. Élünk. Ezernyi különböző szállal kapcsolódunk egymáshoz: szavakkal, hangokkal, érintésekkel, szövegekkel, vérrel, dalokkal, kötelekkel, utakkal, drótnélküli üzenetekkel. Néha csak azáltal, hogy ugyanazt a fényes napot látjuk vándorolni az égen, ugyanazt a számot hallgatjuk a rádióban, ugyanazt a szöveget motyogjuk szórakozottan, a vacsora utáni mosogatás közben.”

Az élet, ahogy megismertük, már nem lesz ugyanaz. Ezt a lelkünk mélyén mi is tudjuk, és Sigríður Hagalín Björnsdóttir is tudta, amikor A szigetet megírta. A legrosszabb pedig a kilátástalanság, hogy nem tudjuk, pontosan mivel állunk szemben és meddig fog tartani ez a rendkívüli helyzet. Viszont ez az izlandi könyv sem jósol világvégét, mindenki számára van remény, aki betartja a játékszabályokat. És persze továbbra is ott vagyunk egymásnak. Egyszerűen csak minden más lesz, mint volt – ebbe mi is nyugodtan beletörődhetünk…

Sigríður Hagalín Björnsdóttir: A sziget

ISBN: 9789632785820

Kiadó: Cser, Budapest, 2019

20180310_143330_1.jpg

Ha szívesen olvasnál még Izlandról, szíves figyelmedbe ajánlom úti-beszámolómat!

A kék ötven árnyalata - Tavaszi barangolás Izlandon

20180310_122122.jpg

Székely Nagy György: A Jóember

Meg lehet írni egy regényt 30 nap alatt? A válasz egyértelmű igen, Székely Nagy György pedig bemutatja, hogyan lehet jósággal, szépséggel, érzelmekkel és egy jókora adag nosztalgiával megtölteni egy országokon és évtizedeken átívelő történetet ennyi idő alatt…

Minden Fejős Éva novemberi kihívásával kezdődött, aki a Facebook csoportja tagjaival együtt 30 nap alatt írt egy regényt – közben megbeszélték a tapasztalatokat, tippeket adtak és buzdították egymást. Az elkészült írásokból pedig hármat kiválasztott az írónő, amiket ki is adott. Így jelent meg Székely Nagy György A Jóember című regénye.

01_40.jpg

„Az élet meg a 7-es busz mindig továbbmegy. Ezt minden pesti tudja.”

A könyv egy időutazásra invitálja az olvasót. Főhősünket, Megyeri Norbertet a nyolcvanas évek Magyarországán ismerjük meg. Van, aki még emlékszik rá, van, akinek már csak a szülei mesélték el, hogy milyen volt a Kádár-korszakban élni. És vannak, akik csak Székely Nagy György könyvét olvassák el, amely minden szépségével és aljasságával együtt mutatja be a legvidámabb barakkbeli létet. Még ha nem is életünk ebben az időszakban, akkor is nosztalgiával töltik el az olvasót ezek a fejezetek, annyira magával ragadóan és érzékenyen mutatja be a szerző Megyeri Norbert szemén keresztül a kommunizmus különböző arcait. Volt egyszer egy Magyar Népköztársaság – jutott eszembe Tarantino után szabadon…

„Ne nézz hátra Malacka, mi nem arra megyünk!”

Tulajdonképpen az egész könyvben a magyarországi részek voltak a legérzékletesebben ábrázolva, ezután mintha egy roadmovie kezdene pörögni lelki szemeink előtt. Megyeri Norbertet a sors és a jóembersége több országba vezérli élete során: Németország és az Egyesült Államok után Afganisztánt és Irakot is megjárja. És a legkülönösebb, hogy a legvérzivatarosabb és legdrámaibb idők ellenére is mindenhol megtalálja a jóságot és valamit, amit szeretni tud. Szokták mondani, hogy minden, amit másoknak adsz, egyszer visszaszáll rád. A Jóember is nagyon jól tudja ezt. És mi is tudjuk róla. Nem nehéz megkedvelni Megyeri Norbertet, viszont annál nehezebb olyan jószándékkal és emberséggel viseltetni az élet iránt, ahogyan ő teszi.

00_33.jpg

„Kapcsolatok, szívességek, én adok, te adsz.”

A történet másik nagy tanulsága, hogy bárhol és bármikor is járjon az ember, ugyanúgy működnek a dolgok. A főhős mindig belefut abba, hogy nem tud egymaga boldogulni és szükség van valakire, aki segítséget nyújt – és leginkább nem a két szép szemünkért teszi. Megyeri Norbert ugyanezt látja a kommunista Budapesten, a hamburgi kuplerájban, a chicago-i szívsebészeten és az afgán meg iraki fronton is. Változhatnak az idők, de sok minden állandó. Ezekre a dolgokra pedig senkit nem tanítanak meg az iskolában, élettapasztalat kell hozzá, hogy megértsük, hogyan működik a világ. Főhősünk pedig minden körülmény között megmarad ugyanannak a Jóembernek, akinek a történet legelején megismertük. Más szóval úgyis mondhatnánk, hogy példaértékű, hogy így is le lehet élni egy életet.

„…Budapest, amit csak szeretni lehet, még a legnagyobb gyűlöletben is. Volt tündöklő, volt romos, de a lényeg mindig az, mi is lesz igazán.”

Bárhová is sodorja az élet Megyeri Norbertet, sosem felejti el származását. Pedig senkinek nem tűnt volna fel, ha skótnak vallja magát élete egy bizonyos pontjától. De nem. Megyeri Norbert minden körülmények között magyar és a világ minden zugában, ahová eljut, találkozik magyarokkal. Ez pedig tényleg nem csalás és nem ámítás. Bárhol is jártam a nagyvilágban, tengeren innen és túl, valahogy mindenhol ütötte meg már a fülemet magyar szó. És bármennyi csodát is láttam ezeken a helyeken, azért hazatérve mindig megállapítottam, hogy Budapest is gyönyörű. A szerző is valahogy így lehet vele. Mert A Jóember egyúttal egy óda is Budapesthez, ami által mi is egy kicsit szebbnek látjuk kis hazánkat és jobbnak a nagyvilágot.

20200409_115852-01.jpeg

Álmomban Prágában jártam – és más helyeken is

Sok minden miatt mondhatjuk azt, hogy nehéz napokat élünk és talán még sosem volt ennyire nehéz eddigi életünk során. Ennek egy jelentéktelen(nek tűnő) aspektusa az, hogy nem lehet utazni – pedig aki igazán szeret és akit kis túlzással ez éltet, számára különösen idegőrlő, hogy még tervezni sem tud. Viszont eddigi emlékeinket, álmainkat senki nem veheti el tőlünk, és most van időnk alaposan átgondolni azt is, hogy hol állt meg velünk az élet.

20190604_201257.jpg

Március óta, amikor betört a koronavírus járvány az életünkbe, azóta szeretnék írni egy cikket, ami úgy kezdődne, hogy „Álmomban Prágában jártam.” Mert így is történt. Ez volt a legelső álombeli utazásom azóta, hogy nem lehet utazni. Nyilván ebben a helyzetben ez a legkisebb probléma, és persze nem is lenne tanácsos útra kelni, már ha egyáltalán lehetne. Viszont szörnyen hiányzik. A blog „Utazás” rovatában megtekinthetők fényképes úti-beszámolóim arról, hogy az elmúlt évtizedben mennyi helyre jutottam el, és 2020-ra is lettek volna terveim. Viszont amíg ezek az úticélok jegelve vannak, szeretnék arról a négy korábbi utazási emlékemről megosztani pár gondolatot, amelyek mostanában álmaimban is visszaköszöntek. És tényleg, ha összegezni szeretném eddigi élményeimet, valóban ezek azok a helyek, amelyek a leginspirálóbban hatottak rám, amiket azóta sem tudtam teljesen elengedni, ahová szó nélkül visszamennék – és kicsit érzelgősen akár úgyis mondhatnám, hogy egyszerűen csak a szívembe zártam őket.

20191110_071243-01_2.jpeg

Prága

Álmomban Prágában jártam. Már alkonyodott, amikor a kellemesen csípős időben a Károly-hídon sétáltam át. Nem voltak sokan. Furcsálltam is, mert amikor legelőször jártam ott, attól féltem, hogy a hömpölygő tömeg elsodor a barátaimtól. Második és harmadik alkalommal meglepődtem, hogy ezek szerint nem mindig olyan őrjítő a turistaáradat, az elviselhetőség határán belül is tud mozogni. Negyedszerre pedig úgy láttam, hogy kifejezetten kevesen vannak. Persze a Prágában először járó útitársam egyáltalán nem így gondolta. De azon a kora nyári, forró napon, amikor szinte minden útba eső kisboltnál megálltunk vizet venni, amikor pár óra alatt paprikavörösre égtem le és a balerina cipőmtől egy nap alatt szinte megsántultam a macskaköveket járva, akkor tényleg nem lézengett annyi turista a hídon, mint amit korábban tapasztaltam.

20190604_194941.jpg

Viszont amikor álmomban jártam Prágában, akkor alig voltak. Életemben először, úgy isten igazából szerettem ott lenni. Teljes lelki nyugalommal sétáltam át rajta, nem frusztrált a tömeg, nem mások diktálták a tempót és nem gondoltam a zsebtolvajokra sem. Megcsodáltam az összes szobrot, az elém táruló panorámát a várral és Prága ezer tornyával együtt. A hajamba kapott a szél, hallgattam az alattam zúgó Moldvát, és megpróbáltam megszámolni a folyóban úszkáló, végtelen számú hattyút is. Végre úgy sétáltam át a Károly-hídon, hogy átjárt annak szelleme, és talán sosem láttam még annyira csodálatosnak a várost, mint onnan a híd közepéről. Arról a helyről, ami már a középkorban is ott állt és évszázadok óta emberek milliói koptatták köveit.

20171021_113329_1.jpg

Prága nekem szerelem volt első látásra. Mondhatnám azt, hogy azért, mert nyugati, kulturált, tiszta és gyönyörű a történelmi belvárosa, amit könnyű léptekkel bejárhatunk – a knédli, a sör és a Becherovka pedig csak a ráadás. Viszont, ha teljesen őszinte akarok lenni, nem tudom megmagyarázni, hogy miért. A szerelemre is ezt szokták mondani, hogy akkor igazi, ha nem tudsz válaszolni arra, hogy mit szeretsz a másikban. Valahogy én is így érzek Prága iránt. Azóta mindig visszahúz a szívem, pontosabban az első alkalom után már háromszor visszahúzott, de az ötödik út gondolta is megfogant bennem. Akárhányszor megyek Prágába, mindig végig járom az óvárost, majd átsétálok a Károly-hídon afféle kötelező programelemként. De sosem fogott meg úgy igazán. Egészen eddig az álmomig. Utána pedig úgy ébredtem fel azon a márciusi reggelen, amikor a kilátástalan harcot vettük fel a koronavírussal szemben, hogy nincsen semmi gond, fogok én még ebben az életben a Károly-hídon sétálni.

20190604_201229.jpg

Írország

Álmomban Írországban jártam. Újra a Moher-sziklákról csodáltam az Atlanti-óceán vad hullámait. Vannak az ember életében olyan pillanatok, melyekre örökre emlékezni fog és ez az álom is ezt hozta vissza. Sose felejtem el, ahogyan felkaptattunk a turistaúton, átbújtunk a kerítésen és egy jól kitaposott ösvény mentén a szikla peremére jutottunk. Előttem az óceán végtelen kékje terült el, alattam kétszáz méterrel pedig rengett és üvöltött a tenger, és szilaj hullámokat vetett rémítő ereje – ahogyan Petőfi is mondaná. Nem számított, hogy tériszonyom van, ezen a helyen nem éreztem. Még a szikla szélére is kimerészkedtem és lefeküdtem a puha, hihetetlenül zöld fűbe. Utólag ezek a fényképek rendkívül viccesen néztek ki, de igazából nagyon szeretem őket, mert jól emlékszem, hogy milyen érzések kavarogtak akkor bennem.

20170602_194029.jpg

Nem tudom, mennyi ideig ültünk ott. Késő délután, kora este volt már, a napnak kevés ereje maradt, de arra éppen elég volt, hogy az ír tavasz végén ücsörögjünk a földön a süvítő szélben, anélkül, hogy fáztunk volna. Egy felhő sem borította az eget. Hallgattam a tenger morajlását, a sirályok énekét, néztem a tajtékos tenger játékát a parttal, és megborzongtam attól az óriási barlangtól, melyet évezredek alatt vághattak a sziklába az óceán szilaj hullámai. Sosem nyűgözött le annyira a termeszét ereje, mint abban a pillanatban. Semmi másra nem tudtam gondolni, azon kívül, hogy milyen káprázatos ez a hely, teljesen kiürült az elmém. Ilyet sem előtte, sem utána nem láttam, pedig Észak-Írországban vártak még ránk csodák.

20170602_201537.jpg

Ha az utazásaimról faggatnak, hogy mi tetszett eddig a legjobban, nagy nehezen Írországot szoktam kibökni. Mert azon a szigeten van valami a levegőben, ami sehol máshol nincsen. Emlékszem rá, hogy milyen boldog voltam ott és mennyi gyönyörűséget láttam egy helyen. Azóta is szeretnénk visszamenni, mivel az ország déli része kimaradt, és már megterveztem az utazást is, melynek csúcspontja ismét a Moher-sziklák lennének. Azon a helyen ott hagytam a szívem egy darabját, és kíváncsi lennék, milyen érzés lenne visszatérni. Nyilván nem hatna már az újdonság erejével, és nem nézném sóvárgó szemmel az Atlanti-óceán végtelenjét, hogy a túlparton Amerika van, ahol még sosem jártam, de amióta az eszemet tudom, vágyom rá. Mert azóta már eljutottam oda is.

20170602_200442.jpg

New York

Álmomban New Yorkban jártam. Az ötödik sugárútról érkeztem a Central Park délkeleti sarkához. Felpillantottam a Plaza Hotelre, és gondolatban megemlékeztem Robert Redfordról és Barbra Streisandról, ahogy ezen az ikonikus helyen búcsút vettek egymástól az Ilyenek voltunk végén. Majd átmentem a zebrán, és elindultam a park felé. Még mindig ott volt az a bódésor, ahol pár dollárért milliónyiféle festett New York-i képből lehet válogatni. Annak idején én is választottam néhányat, de képkeretet azóta sem vettem hozzájuk – lehet, hogy itt lenne az ideje... Innen pedig már csak pár lépés, hogy a Central Park elnyeljen minket és kilépjünk a város lüktető morajlásából.

Arról a majdnem 2 hétről, amit Amerikában töltöttem, órákig tudnék beszélni. Még így 2 év távlatából is élénken él bennem az a város, amely sosem alszik és amelyhez fogható nincs ezen a világon. Sokan kérdezték, hogy mi tetszett a legjobban, és minden alkalommal azt a választ adtam, hogy inkább azt mondanám el, hogy mi nem, mert az sokkal rövidebb. És talán meglepőbb is, mivel éppen az a Central Park volt számomra a legnagyobb csalódás, ahol álmomban is jártam most. A valóságban elvesztem benne, nehéz volt A pontból B-be eljutni. Véleményem szerint a magyar turistautakon is könnyebb tájékozódni, mint a Central Park útvesztőjében. Isten tudja hány kört róttunk le körbe-körbe, mint egy labirintusban a nyomorult állatkertet keresve – amiről aztán kiderült, hogy felújítás miatt zárva tart. És arra is emlékszem, ahogy a szakadó esőben a Természettudományi Múzeumból a The Met-be tartottunk a parkot átszelve és csak a jóisten segítségének tudtuk be, hogy nem tévedtünk el a kihalt fasorok között, ahol süvített a szél és jéghideg esőcseppek vágtak néha az arcunkba.

20181026_133304.jpg

Viszont azt sejtem, hogy miért éppen ez a helyszín jött elő álmomban. Ugyanis az 5. sugárút és az 59. utca találkozása számomra egy varázslatos hely, ami gyakran eszembe jut – nemcsak az Ilyenek voltunk miatt. Amikor ott sétáltam hús-vér valómban, az a különös érzés fogott el, hogy már jártam itt. Minden ismerős volt: a szökőkút, a hotel, az arany lovasszobor, a várakozó konflisok, a bódésor és még azt is tudtam, hogy hol lehet bemenni a parkba – ami nem is annyira egyértelmű, mint amilyennek látatlanban gondolnánk. Sosem történt velem ilyen azóta sem, és nem tudok rá magyarázatot adni. De még ennek ellenére sem fogott meg különösképpen a Central Park. Azért azt elismerem, hogy voltak benne ikonikus helyek és szoktam emlegetni azt is, hogy mennyire szerettem azt a New York-i pillanatot, mikor John Lennon emlékhelyéhez érkeztünk, és egy gitáros srác pont az Imagine-t kezdte énekelni.  Ha visszamennék New Yorkba – amihez már elkezdtem összegyűjteni a korábban kimaradt vagy újra megnézendő látnivalók listáját – adnék még egy esélyt a Central Parknak is. Akkor talán már az állatkert is nyitva lesz.

20181026_145114.jpg

Nizza

Álmomban Nizzában jártam. Semmi különöset nem csináltam, csupán az Angol sétányon sétálgattam. Azon a hét km hosszú pálmafákkal tűzdelt csodán, amelynek egyik oldalán az azúrkék tenger hullámai csapdossák a kavicsos partot, a túloldalon pedig Nizza legszebb épületei fürdenek a szinte állandó napfényben. Amikor elfáradtam, a kék padok egyikére leültem, az arcomat a fénybe fordítottam, a hihetetlenül kék színű tengert csodáltam, hallgattam a hullámzást, és talán csak a pár percenként fel- és leszálló repülők hitették el velem, hogy ez a hely valóban létezik, nemcsak egy álom. Persze amikor reggel felébredtem, kiderült, hogy mégiscsak álom volt, viszont tavaly novemberben nagyon is valóságosnak tűnt.

20191108_110531.jpg

A Francia Riviéra óta nem jártam külföldön. A koronavírus időszakának legsötétebb napjain az is eszembe jutott, hogy ha soha többé nem lépem át az országhatárt, akkor is hálás lehetek a sorsnak, mert csodás helyekre jutottam el, és ennek a megkoronázása az a pár nap, amit végül Nizzában és környékén töltöttem. Nem is lehet szavakkal leírni, hogy mennyire gyönyörű volt. Még a fényképek sem adják vissza. Ahonnan a következő fényképet készítettem, azon a helyen elidőztünk egy darabig. A háttérben egy harmonikás francia sanzont játszott, én pedig nem tudtam levenni a szemem a panorámáról, boldogságomban talán még 1-2 könnycsepp is legördült az arcomon, és ugyanazt éreztem, mint Írországban a Moher-szikláknál: egyszerre mindent és semmit.

20191108_131411.jpg

Abszolút meg tudom érteni, hogy miért tölti és töltötte ott a telet annyi angol, amerikai és orosz nemes – és miből merítettek ihletet az odaérkező művészek. Azóta én is felvettem a bakancslistámra egy olyan tételt, hogy pár hónapra kiköltözöm Nizzába és írok ott egy könyvet. Még ha sosem valósul meg, akkor is szép álomnak tűnik. Addig is, ha szeretném felidézni, hogy milyen volt a Francia Riviérán, elő tudom venni a titkos fegyverem: ezen az ominózus utolsó utazáson vettem egy parfümöt, a Fragonard gyárban tett látogatásunkkor beleszerettem az Étoile nevű illatba. Valójában már a neve is megtetszett, mivel ez a kedvenc francia szavam (ami egyébként csillagot jelent). Miután hazaértem, jóformán csak ünnepnapokon kaptam elő, jeles alkalmakra tartogattam és egy időre feledésbe is merült. Aztán, az egyik hűvös, téli reggelen, amikor nyűgösen és világfájdalommal ébredtem, valahogy a kezembe akadt az aranyló üvegcse. Ahogy magamra fújtam belőle, egy pillanat alatt visszajött minden szép emlék, amit Nizzában átéltem. Még a szemem is becsuktam pár pillanatra és láttam az Angol sétányt. Ekkor el is döntöttem: ha kifogy a parfüm, vissza kell mennem az utánpótlásért, ha már így rátaláltam Nizza illatára.
20191108_111540_1.jpg

Ha szeretnéd elolvasni az úti-beszámolóimat is a fenti helyekről, itt megtalálod őket:

A száztornyú Prága

Prágai nyár

Advent Prágában

A zöld ötven árnyalata – kalandozások Írországban

New York-i élménykalauz

Côte d'Azur novemberben – 1. rész

Côte d'Azur novemberben – 2. rész

20181026_133852_1.jpg

Fejős Éva: Dominó

Kanapétörténetek a karanténból I.

Ha már megcsömörlöttünk a koronavírusról szóló híradásoktól, ha hetek óta nem olvastunk olyan elővigyázatossági praktikáról, amit ne alkalmaznánk, és ha a létező összes immunerősítő vitamint is beszedtük, még akkor is van számunkra valami új a nap alatt. Ugyanis Fejős Éva útjára indította 10 részes karantén-kisregénysorozatát, amely kicsit más megvilágításba helyezi a pandémia időszakát.

95254833_3379004452128059_4777717853384081408_o.jpg

Könnyed történetek a koronavírus idejéről? Miért ne!? Aki ismeri Fejős Éva munkásságát, tudhatja, hogy a kisujjában van a minőségi szórakoztatás: az írónő érzelmes, magával ragadó, és végtelenül pozitív hangvételű könyveit egyszerűen lehetetlen letenni. És pontosan ilyen a Kanapétörténetek a karanténból első része is.

„Ha megbillen egy dominó, akkor körülötte minden dőlni és borulni fog.”

A sorozat bevezető epizódjában megismerhetjük Klaudiát, az urológus-sebészt, akinek életét alaposan felforgatja a járvány. Nem elég, hogy a 32 éves főhősnő titokban gyengéd érzelmeket táplál egyik munkatársa iránt, akivel lépten-nyomon összefut, mindössze két csapóajtónyira dolgozik a vörös zónától, ahol a vírus tombol. Emellett Klaudia családját is megismerhetjük: édesanyja rendkívül aggódik lánya egészségéért, nővére idegrendszerét pedig felemészti a karantén, ahol négy kisgyermekére kell vigyáznia, míg a férje home office-ol. Ráadásul Klaudia még egy olyan kalandba is keveredik, amely kapcsán eljut egy idősotthonba… Szóval van itt minden, amit mi magunk is, nap mint nap megtapasztalunk a járvány időszakában.

domino_banner.jpg

És persze nem is lenne igazi Fejős Éva könyv, ha nem jelenne meg egy távoli ország: Klaudia hátizsákos túraszervező barátja Puerto Ricóban ragad egy csoporttal. Valamiért úgy gondolom, hogy a későbbiekben ezt a szálat is bővebben megismerhetjük majd.

Tehát a sorozat első része a megszokott módon szórakoztató és igencsak ígéretesnek tűnik. Szerintem, aki elolvassa a Dominót, kizárt, hogy ne legyen kíváncsi a folytatásra, hiszen annyira szerethetők a karakterek, és olyan kedves, megmosolyogtató maga a történet – még így a koronavírus árnyékában is. Az Erawan Kiadó honlapján pedig hetente jönnek az újabb és újabb kanapétörténetek a karanténból, szóval nem is kell sokat várni a következő részre!

95558989_3391623470866157_3812081786448510976_o.jpg

Sötét vizeken

A teflon a huszadik század egyik csodája, mely forradalmasította az otthoni sütés-főzést és az élet számos területén jelen van. Ezt értsük úgy, hogy még a mi szervezetünkből sem ürül ki. A Sötét vizeken egy közel 20 éves, de mai napig tartó történetet dolgoz fel, amely egyúttal Amerika egyik legnagyobb környezetszennyezési botránya is.

12_59.jpg

Az elmúlt 22 évben több olyan film is született, amelynek alapja egy nagyvállalat ivóvíz-szennyezési botránya. A John Travolta főszereplésével készült Zavaros vizeken, és az Erin Brockovich – Zűrös természet is erre épült, és sajnos mindkét alkotás megtörtént eseményeken alapul. És ki tudja, hogy még hány ilyen esettel találkoznánk, ha rákeresnénk az interneten. Valószínűleg több feldolgozás is várható még ebben a témában, és nem a Sötét vizeken lesz az utolsó. 

09_27.jpg

Bár a 2020-as díjszezonban elsikkadt a nagy jelöltek között a Sötét vizeken, mégis több szempontból is figyelemre méltó filmről van szó. Egyrészt az óriásvállalatok környezeti felelőtlenségének tematikája relevánsabb, mint valaha, másrészt Todd Haynes intelligens és egyedi rendezése képes bőven az átlagos tárgyalótermi thrillerek fölé emelni az alkotást.

08_31.jpg

A történet alapja egy 2016-ban megjelent cikk: Nathaniel Rich, a The New York Times Magazine újságírója olyan tényfeltáró írást (The Lawyer Who Became DuPont’s Worst Nightmare) tett közzé, amely egy korábban főként vegyipari nagyvállalatokkal dolgozó környezetvédelmi ügyvéd, Robert Bilott reménytelennek tűnő, mind a mai napig tartó küzdelmét mutatja be a Nyugat-Virginiában működő DuPont nagyvállalattal szemben.

05_32.jpg

A filmből is megtudjuk, hogy Robert Bilott céges jogász, aki nagyvállalatokat véd nagy hatékonysággal. Egy nap felkeresi egy farmer, akit imádott nagyanyja küldött hozzá, hogy segítsen neki. Bilott hamarosan rájön, hogy a DuPont vegyi vállalat évek óta mérgezi egy kisváros ivóvizét, amitől több száz állat pusztult el és a helyi lakosokat is mérgezi. Az ügyvéd kilátástalannak tűnő küzdelembe kezd a kisemberek védelmében a hatalmas nagyvállalat ellen. A világ egyik legnagyobb vegyi gyára ellen vívott jogi harc tétje, hogy a számos rejtélyes megbetegedés és haláleset, valamint az évtizedeken át tartó ivóvíz-szennyezés ténye napvilágra kerüljön. Az ügyvéd az igazság kiderítése érdekében kockára tesz mindent, a karrierjét, a családja és a saját biztonságát is. Bilott évtizedes erőfeszítéseinek eredményeképpen a DuPont cég 2017-ben végül több mint 600 millió dolláros kártérítést fizetett a károsultaknak. Bilott pedig jelenleg is környezetvédelmi jogászként dolgozik.

01_1.jpeg

Mindezek alapján azt hihetnénk, hogy a Sötét vizeken egy szimpla tárgyalótermi dráma, de annál sokkal többrétegűbb, különleges film. Azon túl, hogy bemutat egy társadalmi feszültséget, amiben a gazdag nagyhatalom mulasztásai miatt az azt kiszolgáló munkásosztály gyógyíthatatlan betegségeket kap el, közben részletesen végigveszi Robert Billot személyes kálváriáját is, melynek középpontjában a munka és a család összeegyeztethetetlen tényezői állnak.

02_36.jpg

Amennyiben a néző látott már akár egyetlen tárgyalótermi drámát vagy olvasott egy John Grisham regényt, akkor valószínűleg a történet menete nem fog nagy meglepetéseket okozni számára, az ügy sokkoló részletei viszont annál inkább. Azt viszonylag hamar megtudjuk, ki hol áll, és hogy a DuPont miért felelős, a részletek mégis lassan állnak össze – és nem azért, mert a rendező azt akarja, hogy tűkön üljünk, hanem éppen avégett, hogy lássuk, mibe mászott bele hősünk. Hogy micsoda őrületes munka egyrészt összerakni az elemeket, (konkrétan egy teherautónyi iratból indulunk ki), másrészt egy rengeteg pénzzel kitömött, irtózatosan jó kapcsolatokkal rendelkező gigacéget milyen nehéz a bíróság elé citálni. Persze itt is lépésről lépésre haladunk, mert először egyetlen ember kártérítési perével kezdünk, majd egyre nő az ügy, míg több ezren, sőt, több tízezren lesznek érintettek.

06_33.jpg

A Sötét vizeken annak ellenére is nagyon kemény film, hogy nem sokat látunk abból a pusztításból, amit ezek a vegyszerek okoznak, de végig érezzük ennek a súlyát. Bilott szélmalomharca megdöbbentő erővel hat, pedig a becsületesség nem mindig izgalmas a mozivásznon, ha nincs benne kraft. A főhőst alakító Mark Ruffalo viszont nem akar nagyot menni, nem akar másokat lejátszani és egyszemélyes show-t csinálni a filmből, hanem alázattal, pontosan és majdnem szürkén játszik - akárcsak a feleségét megformáló Anne Hathaway és a főnökét alakító Tim Robbins -, hogy megértsük, hogy itt nem a színészek a fontosak, hanem az, amiről szól a film.

03_36.jpg

Egyébként a történet filmjogaira is Mark Ruffalo csapott le, akinél alkalmasabb színészt egy ilyen főszerepre nehéz lenne találni. Mindegy, hogy éppen a bostoni pedofil papokat lebuktató Spotlight oknyomozó csapat egyik tagját alakítja, vagy a családjától elszakadó ügyvédet, az a szenvedély, amivel karakterei az ügyek mellé odaállnak és ha kell, egyedül is viszik tovább a zászlót, lehengerlő és teljesen hiteles. Ebben semmi meglepő nincsen, Ruffalo politikai aktivizmusa közismert, a természetvédelemtől a nagyvállalati és kormányzati zsarnokoskodásig sok ügy mellé odaállt már. Így amikor a Sötét vizekben az ügyvéd a józan ésszel szembe menve és mindent kockára téve mezítlábas Dávidként harcol tovább a túlméretes Góliáttal, az valójában nem csupán a karakter, hanem Ruffalo személyiségéből fakad.

07_34.jpg

A személyes dráma mögött pedig Haynes egy igencsak sötét, pesszimista képet fest Amerikáról, ami kívülről robosztus és erős, de belül üres és korhadt, mint a régi fák, amiket bármikor összeroppanthat egy vihar. Ezt szimbolizáljak a kihalt tájak, a lepusztult kisvárosi utcák, a nyomasztóan mindenki és minden fölé tornyosuló gyárépületek látképe.

04_38.jpg

A Sötét vizeken leginkább egy hetvenes évekbeli, lassú, ám de nagyon alapos filmre hasonlít. Nem igazán történik semmi, a főhőst nem fenyegetik Gene Hackman vezette öltönyös kidobóemberek, nincs csavar, csak egy aprólékos műgonddal összerakott ügy, amiben az ügyvéd kvázi egyedül tárja fel, hogy a DuPont mit hallgatott el és hogyan, miről tudta, hogy káros, mit tesztelt le, majd hallgatott el, és mennyire tehetetlen az ember, ha egyedül veszi fel a küzdelmet a világ negyedik legnagyobb vegyi gyárával. 

11_67.jpg

A környezetszennyezés és az ebből fakadó egészségügyi károk témája sosem volt még ennyire aktuális, és a film bír is egy igencsak felrázó, cselekvésre késztető erővel. Tulajdonképpen a Sötét vizeken egy jól megírt és kiválóan megrendezett, gondolatébresztő film, ami bár nem mentes a jogi drámákra jellemző esetleges hibáktól (mint a lassan beinduló sztori, száraz téma, döcögős tempó), de ezt kiválóan ellensúlyozza azzal, hogy egy égető fontosságú problémára irányítja rá a figyelmünket, bármiféle szájbarágás és didaktikusság nélkül. A film legvégén pedig egy feliratból értesülhetünk arról is, hogy gyakorlatilag mi magunk is érintettek vagyunk az ügyben: a történetben szereplő mesterséges formulák, a teflon, a különböző, soha le nem bomló műanyagok és más, a kényelmünket és jólétünket szolgáló anyagok mind-mind ott keringenek az ereinkben… Legalább már ezt is tudjuk.

10_72.jpg

Sötét vizeken (Dark Waters, 2019)

amerikai életrajzi dráma, 126 perc

Rendező: Todd Haynes

Főszereplők: Mark Ruffalo, Anne Hathaway

00_32.jpg

Trója

Amióta világ a világ, a férfiak háborúkat vívnak: hol a hatalomért, hol a dicsőségért, hol a becsületért, hol pedig a szerelemért. Erről szól Trója története, amelyet olyan epikusan álmodtak filmvászonra, hogy nemcsak 15 év távlatából, de még sokkal többől is emlékezni fogunk rá.

02_2.jpeg

Wolfgang Petersen nagyszabású műve alapvetően Homérosz Iliásza alapján készült, de tartalmaz pár momentumot az Odüsszeiából, és szóba kerül egy rövid pillanat erejéig Dido és Aeneas legendája is. Akár azt is mondhatnánk, hogy a film főszereplője maga Trója, de a zárójelenetben Odüsszeusz sokkal szebben emlékezett meg azokról a hősökről, akikre még ma is emlékezünk:

Ha valaha elbeszélik történetemet, mondják el majd, hogy óriások közt éltem. Az ember úgy kél és dől, akár az őszi búza, de e néhány név soha nem merül feledésbe. Mondják el majd, hogy láthattam Hektórt, lovak szelídítőjét. S mondják el, hogy Akhilleusz korában éltem.

06_32.jpg

De ne szaladjunk ennyire előre. A film Akhilleuszt helyezi az események középpontjába, és vázlatosan követi az Iliászt: a lényeges sarokpontok, mint Heléna elrablása, a trójai Apollón-templom megszentségtelenítése, Patroklosz halála, Hektór és Akhilleusz párbaja, a trójai faló és Akhilleusz halála, mind helyet kapnak a műben. Ám ezek között elég szabadon kezelik a cselekményt, és kimaradnak belőle például az isteni beavatkozások, ami által egy történelmi film benyomását kelti az egész alkotás. Persze az történelmi tény, hogy Krisztus előtt 1200 környékén nagy csata zajlott Trójában a valóságban is. Wolfgang Petersen rendező akképp nyilatkozott erről, hogy a misztikus állatok és a görög istenek jelenléte szükségtelen a történet szempontjából, és sokkal érdekesebb olyan hús-vér embereket látni a vásznon, akik harcolnak körömszakadtáig, „sarok-átlövésig", bosszúból, szerelemből, becsületből vagy a dicsőségért.

05_31.jpg

Emellett a Trójában sok olyan eseményszál is van, amelyek Homérosz együttműködése nélkül születtek. Ilyen például, amikor Hektór megöli Menelaoszt, vagy Briszéisz (akinek alapból zavaros és összemosott a karaktere) leszúrja Agamemnónt, és az sem szerepel az eposzban, hogy Párisz, Heléna és Andromakhé elmenekülnek Trójából. Kissé nevetséges lett az is, ahogy Odüsszeusz kitalálja a trójai faló cselét, illetve anélkül sem lehet elmenni szó nélkül, amikor Párisz eltalálja Akhilleusz sarkát. Ha nem ismernénk középiskolás tanulmányainkból az eredeti történetet, akár úgyis értelmezhetnénk a látottakat, hogy a trójai herceg rendkívül rosszul célzott – ami a korábban bemutatott harci virtusa alapján abszolút hihetőnek tűnne. Mindennek ellenére gördülékenyen halad a cselekmény, és a filmnek rendkívül jó ritmusa van, amin a botorságok ellenére is lehetetlen unatkozni.

11_3.jpeg

Persze kétség sem fér hozzá, hogy a Trója legnagyobb erénye a látványvilága, amely minden apró részletre kiterjed: a kor hangulatát és stílusát káprázatosan megragadják és tálalják számunkra a készítők. Ez a film annak az érának a terméke, amikor a Gladiátor és A Gyűrűk ura trilógia robbantott kasszát, és megvesztek a nézők a történelmi időkben játszódó szuperprodukciókért, a CGI-effektekért és a gigantikus csatajelenetekért. Habár a Trója nem bővítette új elemekkel ezt a háborús tárházat, és nem mutatott fel újabb technikai bravúrokat, azonban azt, amit korábban e műfajban már megismerhettünk, hibátlanul látjuk viszont. Ilyen például Hektór és Akhilleusz párbaja, ahol hosszú percekig csodálhatjuk a küzdelem minden szépségét, feszültségét és magasztosságát – és ha belegondolunk, ez egyben a film legemlékezetesebb jelenete is.

A Trója összességében egy nagyon látványosra sikeredett hollywoodi szuperprodukció, melyet elképesztő vizualitásba sikerült önteni, nagyszabású csaták és remek párharcok sorát felvonultatva. Wolfgang Petersen rendezésének képei azon kevesek közé tartoztak, amelyekre évek múltán is emlékezni lehet, akárcsak James Horner aláfestő zenéjére. Van valami olyan esszenciája ennek a műnek, amit nagyon kevesek tudtak csak megragadni a filmtörténelem során. Talán a mai emberhez közel álló mondanivaló, a stílusos tálalás vagy a film világa az, netán mindezek együtt. Az viszont tény és való, hogy az akkori idők legnagyobb költségvetésével készült el a Trója a maga 175 millió dollárjával, de világviszonylatban 497 millió dollárt hozott a konyhára – szóval igencsak felkeltette a nézők érdeklődését is.

13_47.jpg

És ez annak is köszönhető, hogy a görög mitológia alakjait igazi sztárok alakítják, a színészi gárdára semmilyen panasz sem lehet. Kezdjük például Brad Pitt-tel a sort! Amikor Akhilleusz a halhatatlanság és a rövid, de hírneves élet közül az utóbbit választotta, valószínűleg tudta valamilyen jóslatból, hogy 3200 év múlva Brad Pitt formálja meg - ugyanis egy mai sztárhoz méltó módon saját hírnevének fényezése volt a célja, amely valódi jutalomjáték egy hollywoodi csillag számára. Igaz, hogy Brad Pittnek korántsem ez a legkiforrottabb alakítása, de hitelesen játssza minden idők legnagyobb harcosát, képes mélységet vinni a forgatókönyv szerint kissé felszínesre szabott karakterbe, és helyenként egymaga cipeli a hátán az egész filmet. 

10_71.jpg

Brad Pitt mellé csatlakozik Eric Bana, aki Hektórt alakítja, ráadásul egészen kiválóan, végig súlya és méltósága van, amikor csak színre lép. Diane Kruger karrierje ezzel a filmmel indult be, habár Helénaként inkább csak szép volt, mivel nem sok lehetősége nyílt rá, hogy a bájai mellett a tehetségét is megvillantsa. A Páriszt megformáló Orlando Bloomból pedig sok tinilány kiábrándult a film után, de véleményem szerint nagyszerűen hozta a szerepét, mivel az asszonyrabló, felelőtlen herceg éppen ilyen karaktert kíván meg. Mellette ott van még a sok év után visszatérő, hétszeres Oscar-jelölt Peter O'Toole Priamosz királyként, akiből éteri módon sugárzik a tisztaság és a jóság a vásznon. És érdemes még megemlékezni az Odüsszeuszt játszó Sean Beanről is, aki kivételesen nem hal meg a filmben – és ezt igencsak kevesen mondhatják el magukról Trójában.

08_30.jpg

Habár sokan felróják azt Wolfgang Petersennek, hogy nem vonultat fel homéroszi mércével is mérhető, mély erkölcsi párhuzamokat, és helyenként műanyagszerű a szövegkönyv – de ennek ellenére zseniális az alkotás abban a tekintetben, hogy kortalanul mesél el egy klasszikus történetet. Még 3200 év távlatából sem feledtük el azokat a hősöket, akikről a legendák szólnak. És szerintem van annyira látványos és nagyszabású alkotás a Trója, hogy ez még Homérosznak is tetszene.
04_37.jpg

Végül, de nem utolsó sorban, jöjjön még 10 érdekesség a filmmel kapcsolatban:

  • Brad Pitt és Eric Bana nem használtak dublőröket az epikus párbajhoz. Viszont megegyeztek abban, hogy fizetnek egymásnak, amennyiben valóban megütnék a másikat: 50 dollárt ért egy gyengébb ütés és 100 dollárt egy erősebb. A forgatás végén Brad Pitt 750 dollárt adott kollégájának, ellenben Eric Bana egy centtel sem tartozott neki.09_26.jpg
  • Brad Pitt 6 hónapi kemény edzéssel érte el a filmben is látható fizikumát.
  • Viszont a forgatás során egy komoly sérülést is szerzett, stílszerűen elszakadt az Achilles-ínja.
  • Mindezek ellenére Brad Pitt csupán egyetlen dologra panaszkodott: rendkívül megviselte, hogy a film készítése során tilos volt dohányoznia.
  • Sean Beant teljesen elvarázsolta, hogy megismerhette a legendás Peter O’Toole-t: „Ez volt az első alkalom, hogy találkoztam vele. A trójai királyi palástot viselte, cigarettázott, és odaköszönt nekem: ’Sean, drága fiam, hogy vagy?’ Azt hiszem, pontosan ilyennek képzeltem el.”07_33.jpg
  • Orlando Bloom gyűlölte az általa eljátszott karaktert, több interjúban is gyávának és idiótának nevezte Páriszt.
  • A forgatáson az összes harcosnak szőrtelenítenie kellett a mellkasát. Eric Bana volt kollégái közül a legbátrabb: nem akart naponta bajlódni a borotvával, így legyantáztatta az egészet.
  • A mexikói felvételek során két biológust is alkalmaztak, akik a tengeri teknősök tojásait védték a parton.
  • A mexikói forgatást többször megzavarták hurrikánok: az egyik éjszaka csapott le a stábra, és gyakorlatilag lakhatatlanná tett Brad Pitt házát, aki történetesen annyira kimerült volt az előző napi felvételek miatt, hogy végig aludta az egészet.
  • A film nagyszerűen ábrázolja az ókori trójaiak kiválóságát a tengeri kereskedelemben, mivel abban a jelenetben, amikor a görögök partraszállásakor felbolydul az élet a falak mögött, lámák is szaladnak Trója utcáin. Úgy tűnik, a trójaiak a vikingeket is megszégyenítő módon egyenesen Dél-Amerikába jártak át. :)

00_31.jpg

Trója (Troy, 2004)

amerikai kalandfilm, 163 perc

Rendező: Wolfgang Petersen

Főszereplők: Brad Pitt, Eric Bana, Diane Kruger, Orlando Bloom

01_1.png

Budapest, ahogy még sosem láttuk

Amikor a turistáktól hemzsegő Budapesten járunk, szinte elképzelhetetlen olyan fotókat készíteni, amelyeken nem bukkan fel egy-két, netán még több embertársunk. Most viszont, hogy az utcák üresek, valahogy ez a sok szépség, ami fővárosunkban található, mégis szomorúnak látszik.

20200402_151931-01.jpeg

20200409_113822-01.jpeg

20200402_150851-01.jpeg

20200407_145004-01.jpeg

20200406_144837-01.jpeg

20200409_121918-01.jpeg

20200408_104444-01.jpeg

20200409_113008-01.jpeg

20200409_112107-01.jpeg

20200409_114852-01.jpeg

20200409_115852-01.jpeg