A második világháborús Manhattan-tervet vezető fizikus, J. Robert Oppenheimer atombombájáról és lelkiismeretéről szól Christopher Nolan legújabb eposza. Ez pedig két történet: nemcsak a tömegpusztító fegyver megépítésének éveiről, hanem a tudós azt követő meghurcolásáról is mesél. Morális dilemmák, politika és egy fizikus, akit az amerikai Prométheusznak is neveznek – mindez egy háromórás thrillerbe bújtatott életrajzi film formájában.

Christopher Nolan író-rendező nemrég az NBC Newsnak arról nyilatkozott, hogy szerinte az atombomba feltalálása, majd bevetése a japánok ellen a második világháborúban, az azt követő nukleáris korszak, valamint a világon bekövetkező fegyverkezési verseny körüli kérdések hasonlóak, mint amelyek most zajlanak a high-tech világban a mesterséges intelligencia kapcsán. A fejlesztők egy új éra küszöbén állnak, ami olyan morális, társadalmi és gazdasági következményeket hordozhat, mely jelenleg még teljesen kiszámíthatatlan. Elkészíteni egy eszközt egy dolog, sejteni a felhasználását egy másik – szembesülni vele pedig valami olyan, amit egy ember pszichéje elképzelni sem bír. Az Oppenheimer című film pontosan ennek a boncolását és elemzését kísérli meg.

– Mit kutat?

– Azt, hogyan halnak meg a csillagok.

Az alkotás nagy része magára a Manhattan-projektre összpontosít: nem csupán a bomba megépítéséért folytatott küzdelemre, hanem arra az erkölcsi vitára is, amelyet a projektben részt vevő tudósok, köztük maga Oppenheimer is folytatott. A történet a második világháborúban játszódik, amikor a Hitler vezette német hadsereg uralta Európát. J. Robert Oppenheimer (Cillian Murphy) neves amerikai fizikust Leslie Grovers tábornok (Matt Damon) arra kérte fel, hogy készítsen egy nagy erejű bombát a háború megállítására. Oppenheimer összegyűjtötte az ország vezető tudósait egy elszigetelt laboratóriumban, Los Alamosban. Három évnyi nehézségek és erőfeszítések árán megvalósult a kért atombomba, és az amerikai hadseregnek nem kellett sokáig várnia, hogy a bombát Japánon tesztelje.

A Dagadt és a Kisfiú nem két burleszkfigura a húszas évekből, hanem két tömegpusztító fegyver neve, amelyek megváltoztatták a világot. A mai napig csak becsléseink lehetnek róla, hogy az atomcsapás és a nyomában kialakuló sugárzás együttesen hány emberrel végzett. Legkevesebb kétszázhúszezerrel, ahogy az Oppenheimer egyik jelenetében találgatják. De ez csak az egyik kérdés. A másik az, hogy az atombomba hány ember életét mentette meg. A kioltott és a megóvott életek számolgatásával, a Hirosimára és Nagaszakira 1945 augusztusában ledobott atomtöltetek költség-haszon elemzésével nem Oppenheimernek kellett volna foglalkoznia. Különben is, saját állítása szerint soha nem volt jó matematikából. De ha valakit a Time magazin az „atombomba atyjának” nevez, azt holtáig nyugtalanítani fogja, mire használták fel a teremtményét. Elvégre Oppenheimernek nemcsak atombombája volt, hanem lelkiismerete is.

Úgy érzem, hogy vér tapad a kezemhez.

Hirosimával pedig elindult a nukleáris korszak, megjelent az atomenergia, mint új erőforrás. Nagyon is találó az „amerikai Prométheusz” titulus, ugyanis a „tűz”, amit Oppenheimer és társai lehoztak az emberiségnek, ugyanannyira használható jóra, mint egymás irtására. És ahogy Zeusz végtelen gyötrelemre ítélte az istenek ellen lázadó titánt, ugyanúgy vitatott az emberiség történetében az atomenergia megjelenése, feltalálójának megítélése. Oppenheimer soha nem kapott a Nobel-díjat, sőt, az egykori nemzeti hőst meghurcolták, a negyvenes évek végén kezdődő, Joseph McCarthy szenátor nevével fémjelzett feketelistázás következtében az Atomenergia Bizottságból is kitették baloldali kapcsolatainak köszönhetően.

Az Oppenheimer film minden másodpercén érződik, hogy egyetlen információt sem akartak készítői kihagyni és a valóság hiteles ábrázolására törekedtek. A rendező a forgatókönyvet Kai Bird és Martin J. Sherwin 2005-ben megjelent – Pulitzer-díjas – American Prometheus: The Triumph and Tragedy of J. Robert Oppenheimer című életrajzi könyve alapján írta, a filmben pedig sorról sorra haladunk végig a több mint 700 oldalon.

A film három hosszú órája alatt alaposan megismerjük a főhőst, emellett kellő teret kap a több tucat mellékszereplő, belekóstolunk a kvantumfizikába és persze az atomkísérletek okozta izgalom és morális dilemmák is átérezhetőek. A film talán legizgalmasabb momentumait Oppenheimer látomásai, illetve a fizikai kísérletek, jelenségek vizuális ábrázolása adják, és rendszerint mindkettőt monumentális hanghatások kísérik. A hatás elementáris, ám ritkán részesülünk benne. Egyedül ezek, illetve természetesen a kísérleti atomrobbantás megmutatása miatt van jelentősége az IMAX formátumnak, egyébként nincsenek a filmben akciójelenetek vagy látványos helyszínek, amelyek indokolnák a szupertechnikát. 

Ugyanis az Oppenheimer meglehetősen lassú film. Tudósok, feleségek, szeretők és katonatisztek beszélgetnek és vitatkoznak Oppenheimerrel az egyetemen, házibulikban, sötét szobákban, parkokban, csupa szándékosan elcsúfított, előnytelenül bevilágított színész előadásában, amely csak növeli a kényelmetlen érzést a nézőben. Minden elhangzott mondat történelmi jelentőségű, hiszen közvetve vagy közvetlenül a világunk sorsa múlik rajta, akik viszont kimondják őket, nem szuperhősök, hanem gyarló emberek.

A filmben még az 1945. július 15-i Los Alamos-i próbarobbantás előtt kiderül, hogy a tudósok nem tudták nulla százalékban meghatározni annak a lehetőségét, hogy egyetlen atomtöltet felrobbantásával a nukleáris láncreakció nem lobbantja lángra az egész világot. S bár az atmoszférikus reakció nem jött létre, Oppenheimer szemszögéből nézve az eseményeket a hidegháborús, versenyszerűvé váló atomfegyverkezéssel bekövetkezett az a láncreakció, amely nem is annyira tudományos, sokkal inkább politikai természetű, de amelynek egy globális konfliktus esetén ugyanaz lehet a következménye: a világot lángba borítják, és atomjaira szaggatják a felhalmozott és egymásra irányított tömegpusztító fegyverek.

– Amikor felkerestelek a számításokkal, azt hittük, olyan láncreakciót indíthatunk be, ami elpusztítja a világot.

– Nagyon jól emlékszem. Miért mondod?

– Pont ez történt.

Az Oppenheimer tele van jól idézhető, frappáns és mély mondatokkal, de túl meglepőt nem állít. Központi gondolata a bűntudat: egy tudós bűntudata, aki menedzsernek áll, hogy a kollégáit felügyelve azok kifejleszthessenek valamit, ami ugyan tudományos áttörésként érdekes a számukra, de mindannyian tudják, hogy valójában tömegpusztító fegyvert készítenek. Megéri-e gyakorlatba átültetni egy elméleti lehetőséget, elérni egy tudományos mérföldkövet, ha annak beláthatatlan következményei lesznek? Az atombomba véget vet a háborúnak – és mi lesz azután? Csak a film magyar származású tudósainál maradva, a Haumann Máté játszotta Szilárd Leó petícióval próbálja korlátozni az atomenergia hadászati felhasználását, míg Teller Ede (Benny Safdie) már a következő fegyveren, a hidrogénbombán dolgozna. Ez, illetve Hirosima és Nagaszaki elpusztításának lélektani következményei a film legérdekesebb rétegei, s Nolan jó érzékkel azt is felismerte, hogy ehhez nem kell megmutatni az atombombák ledobását. A katasztrófa ábrázolhatatlan.

Az Oppenheimer depresszív és borúlátó film, a legmaradandóbb elemei pedig bizonyára az emberi tökéletlenség, az ellentmondásos személyiségek és a tudomány etikai vonatkozásai, valamint mindezek hatása a világtörténelemre. Kiváló másfélórás kamaradráma lehetett volna, viszont a háromórás játékidő kicsit a lényeg ellen dolgozott.

Nolan teljesen elengedte azt a szándékot és igényt, hogy könnyen befogadható, tradicionális értelemben véve is szórakoztató közönségfilmeket készítsen, sőt, már a látszatát sem akarja fenntartani annak a háromórás, elképesztően tömény, az átlag hollywoodi produkcióhoz képest a nézőitől számottevő történelmi háttértudást igénylő cselekményű filmjével, hogy  a nagyközönség könnyed szórakoztatását biztosítsa, miközben valami filmesztétikai és technikai csodát hajt végre – ahogy azt korábbi filmjeiben tette. Szóval, ha valaki esetleg még nem nézett önszorgalomból utána a témának, érdemes lehet egy gyorstalpalót venni a film előtt, mert garantáltan nem az Oppenheimer fogja felzárkóztatni a lemaradókat. Sőt, ez a fajta előzetes elvárás a játékidő előrehaladtával csak növekszik, főleg, amikor hirtelen egy kvázi tárgyalótermi drámába csap át a film. Onnantól kezdve csak úgy dobálja ránk a neveket és történelmi visszautalásokat.

Kétségtelen, hogy egy szerzői filmről van szó, amely a maga módján hasonlóan fittyet hány a történetmesélői konvenciókra. Az Oppenheimer teljesen szabadon, különösebb szabályosság nélkül ugrál térben és időben, jelenetek között oda és vissza. Egy pillanatig sem célja, hogy jól követhetően, kronologikusan adjon át egy történelmi korszakot, és nem is különösebben érdekli, hogy a néző mennyire tudja összerakni fejben a történések sorrendjét, vagy ok-okozatiságát. Az Oppenheimer bizonytalanságot akar kelteni a nézőben, miközben egy olyan időszak kellős közepébe próbál belehelyezni minket, ahol még a legapróbb döntés is alapjaiban határozhatja meg az emberiség jövőjét. Mindennek súlyát az adja meg, hogy mindezen tétek nemcsak utólagosan váltak egyértelművé, hanem már maguk Oppenheimerék is tudták, de legalább sejtették, hogy valami beláthatatlannak a kapujában állnak. A film pedig mindent alárendel annak, hogy ezt a fojtogató feszültséget és rémisztő bizonytalanságot megteremtse, és a filmvásznon keresztül elárassza vele a termet.

Ehhez viszont szükség volt egy hiteles főszereplőre is. A rendkívül különleges karizmájú Cillian Murphyről régóta köztudott, hogy jó színész, Nolan is előszeretettel foglalkoztatja (ez volt a hatodik közös filmjük), sokáig mégsem kapott a játékára épülő filmszerepeket. Az Oppenheimer-eposzban viszont bizonyíthatott, és élt is a lehetőséggel, bravúros alakítást nyújtott. A film egy percig sem engedi el főhősét, minden tekintet a színészre szegeződik, az időrendi struktúra következtében pedig Murphy három órán keresztül párhuzamosan mutatja be tudományának teljes palettáját: a lelkes és ambíciókkal teli, illetve a már megtört, bűntudattól gyötört tudós történetét, hogy aztán a két életszakasz összeérjen.

Mellette a 180 perces film a mai kor legismertebb színészeit sorakoztatja fel, akik egytől-egyig brillíroztak a történet komolyságához mérten: Emily Blunt, Florence Pugh, Robert Downey Jr., Matt Damon, Josh Hartnett, Rami Malek, Kenneth Branagh, Gary Oldman és még sokan mások visszaköszönnek a vászonról, szinte az utolsó mellékszerepre is világsztárt sikerült szerződtetni. 

Összességében az Oppenheimer egy sokrétű, színvonalas történelmi-életrajzi dráma, mely még azzal együtt is a székbe tud szegezni három órán keresztül, hogy hajlamos a csapongásra és kapkodásra, továbbá érzelmileg se nagyon tud bevonni az élménybe a karakterein keresztül. Rideg és távolságtartó film, mely végtelen intelligenciával, olykor túlzott szárazsággal mutatja meg, mi is történt Los Alamosban 1942 és 46 között, avagy hogyan vett az emberiség története egy olyan irányt, amiben ma már otthon érezzük magunkat. Ijesztően elgondolkodtató műalkotás…

Oppenheimer (2023)

amerikai-angol életrajzi dráma, történelmi film, 180 perc

Rendező: Christopher Nolan

Főszereplők: Cillian Murphy, Matt Damon, Emily Blunt, Robert Downey Jr.

„Az elmúlt években emelkedett a legünnepeltebb énekesek sorába. A kritika dicséri hangjának kiapadhatatlan színgazdagságát és éneklésének rendkívül kifejező karakterét, mellyel visszahozta az aranykori énekművészet világát.” – olvashattuk Benjamin Applről a Bartók Tavasz honlapján. De természetesen ennél jóval többet is lehet mondani róla.

Nagypéntek és húsvétvasárnap között félúton úgy alakult, hogy a hideg, tavaszi esőben szaladtam a villamos után. Pontosabban az elsőre vártam legalább negyedórát, és azt követően, az átszállásnál kellett nagyon kapkodni a lábamat. Pedig megrendíthetetlen alapelvem, hogy egyetlen fővárosi tömegközlekedési eszköz után sem futok, úgyis jön másik. Viszont azon a szombat estén mégis megtettem, mi több, a Király utcai megállótól még a Zeneakadémiáig is kocogtam. Amint beléptem az álomszép márvány előcsarnokba, éppen akkor hívták fel a nézők figyelmét, hogy ideje helyet foglalni. Nekem ezután jött még a ruhatár, majd fel az emeletre, annak is a túlsó szélére. Természetesen a sor közepére szólt a jegyem, így mindenkit sikerült felállítanom. De végül egy perccel a meghirdetett kezdési időpont után már a bársonyborítású széken ültem és megkönnyebbülten fújtam ki a levegőt: igen, megcsináltam, nem késtem el. Nem csúsztam le holmi kimaradt BKV járat miatt a Bartók Tavasz kiemelt eseményéről, és arról az énekesről, akire igen prózai okok miatt voltam rettentően kíváncsi.

De ugorjunk vissza egy kicsit az időben! Mielőtt nem reklámozták nagy erőkkel az idei Bartók Tavaszt, fogalmam sem volt róla, kicsoda Benjamin Appl. De aztán csak kikerültek azok a plakátok nagyjából minden harmadik villamosmegállóba. Nem tagadom, hogy elsőként a látvány szúrt szemet, így gyorsan rákerestem Benjamin Appl nevére, illetve a Bartók Tavaszi fellépésének témájára. Végül úgy ráharaptam, hogy jegyet is vettem, annyira felcsigázott és olyan különlegesnek tűnt. Ennek eredményeképpen álljon itt egy összeállítás erről a legalább annyira tehetséges, mint megnyerő külsejű énekesről, aki miatt még a villamos után is képes voltam szaladni.

Ha nagyon hivatalosan szeretném bemutatni Benjamin Applt, akkor úgy kezdeném, hogy 1982. június 26-án született Regensburgban… De sokkal érdekesebb talán azzal indítani, hogy milyen választ szokott adni a „hogyan lettél művész?” típusú kérdésekre. Ugyanis nem vezetett egyenes út a lírai baritonságig. Habár a családjában korábban senki sem lépett zenei pályára, az édesanyja kezdetektől sokat énekelt neki és két bátyjának, így a zene mindenhol jelen volt a házukban. 12 éves korában testvéreivel karöltve csatlakozott a helyi egyházi kórushoz, amivel beutazták egész Európát és Ázsiát is. A fiatal Benjamin nagyon szeretett a kórus tagja lenni, és az iskolai évek végén még az is felmerült benne, hogy hivatásos énekes legyen, mivel egyik zenetanára nagyon tehetségesnek tartotta, és elültette benne a német dalok iránti szeretet magját is. „Mégsem tudtam megbékélni azzal a gondolattal, hogy művészként éljek: egyedül utazzam a világban és egy bőröndből éljek…” – szokta mesélni.

Így szakmai pályafutását gyakornokként kezdte egy bankban, és üzleti adminisztráció szakon tanult egészen 2009-ig a regensburgi egyetemen. Diplomamunkája a visszavont kezdeti nyilvános ajánlattételek empirikus vizsgálatára irányult és a lehető legmagasabb pontszámot kapta érte. „Visszagondolva, hálás vagyok ezért a nem mindennapi életútért, hiszen nemcsak betekintést nyertem egy másik világba, és sokat tanultam az üzletről, de most már teljes mértékben tudom értékelni, milyen szerencsés vagyok, hogy énekes lehetek.” – emlékezett vissza egy interjúban.

Habár sokáig nem volt nyilvánvaló számára a zenei pálya, de mindig motoszkált benne, hogy valami hiányzik az életből. Éppen ezért még az egyetemi évek alatt zeneiskolába is járt szólista képzésre, majd operatagozaton folytatta tovább Münchenben. Karrierje egyik legjelentősebb pontjának tartja, amikor 2009-ben egy nyilvános mesterkurzuson találkozott Dietrich Fischer-Dieskauval, a legendás bariton operaénekessel, aki a mentorává vált és egészen 2012-ben bekövetkezett haláláig magánórákat adott neki. Benjamin Appl volt az utolsó tanítványa, és olyan tudáscsomagot kapott tőle, amely nemcsak a zenei fejlődését, énektechnikáját, előadásmódját segítette, hanem megtanította a zenész lét lényegére és az ezzel járó felelősségre. Továbbá arra is, hogy baritonként milyen lehetőségek állnak előtte.

„A bariton hangszín egyszerre áldás és átok. Egyrészt nem olyan szélsőséges és szenzációs, mint a magas vagy a mély hangok. Ezért az operavilágban, – még ha akadnak is gyönyörű bariton szerepek – a történet és az igazi cselekmény elsősorban a szopránokra és a tenorokra összpontosul. Baritonként leginkább a harmadik vagy negyedik énekes lehetsz a szereposztásban. Másrészt a baritont gyakran a dalok hangjának tekintik, mert terjedelmében közelebb áll a beszédhanghoz, szavalására emlékeztet. Ezért egy bariton számára tökéletes választás, ha a dal műfajában mélyed el. – árulta el Benjamin Appl, aki szerint a dal a legcsodálatosabb művészeti forma. – A költészet és a zene kombinációja teljesen egyedi, kisebb, intimebb terekben való előadásra szánták, így közelebbi élmény teremthető a közönséggel, valami nagyon igazit lehet átadni jelmezek vagy smink nélkül. Ezért szeretem ezt a művészeti formát, ezért kívánom és remélem, hogy a dalok világa mindig is nagyon fontos része lesz a művészi létemnek. De igyekszem évente operaprojektben is részt venni, mert valljuk be, az opera elsöprő erővel bír, amikor minden a helyén van. Nagyon élvezem a karmesterekkel és színpadi rendezőkkel végzett munkát, ami mindig új inspirációval szolgál a saját fellépéseimhez is.”

Azokból pedig nem kevés akad, manapság már a világ minden tájára hívják, a legfontosabb fesztiválokon szívesen látott vendég. Dietrich Fischer-Dieskau azt tanácsolta neki, hogy 35 éves korára tanulja meg a repertoárja nagy részét, részben azért, mert fiatalabb korában könnyebb, részben pedig azért, mert addigra annyira elfoglalt lesz, hogy nem marad szabadideje a tanulásra. Benjamin Appl repertoárja manapság rendkívül széles, többek között szerepel rajta Bach, Schubert, Schumann, Mozart, Brahms, Mendelsshon, Strauss, de továbbra is szívesen szélesíti látókörét akár kortárs zenei irányzatokkal is. Emellett szívügye a pályakezdő énekesek mentorálása, 2016 óta tanít Londonban (ahol 2010 óta életvitelszerűen él és 2019 óta brit állampolgár), illetve számos országban, például Németországban, Kínában, Indiában, Írországban, Portugáliában, Olaszországban, Svájcban, az Egyesült Királyságban, Vietnámban, Kanadában és az USA-ban is tartott már mesterkurzusokat.

Egy olyan művész számára, akit állandóan zene vesz körül, csak akkor lehet szó kikapcsolódásról, amikor nincs zaj a környezetében. „Bármilyen üzletbe, kávézóba, étterembe megyünk be manapság, mindenhol zene szól. Csak úgy zúdítják ránk a hangokat. Megtanultam értékelni a csendet. Amikor nem színpadon vagyok, hétköznapi életet élek, mint bárki más. Nagyon szívesen megyek ki a szabadba, szerencsére Londonban sok szép parkot lehet találni. De szeretem a barátaimmal tölteni az időt, igyekszem egészségesen étkezni és sokat aludni. És időnként iszom egy pohár vörösbort is.” – mondta egy interjú során Benjamin Appl.

A legutóbbi budapesti fellépésre április 8-án került sor, de nem először járt hazánkban. Karrierjében nagy megtiszteltetésnek tartotta, amikor 2020-ban megismerhette Kurtág Györgyöt, akire szintén mentoraként tekint. „Univerzálisan művelt, kifinomult embert ismertem meg benne. Mindent tud, a repertoár összes dalát ismeri, az irodalom, a történelem, minden ott van a fejében. És mindezt képes egyetlen zenei sorral, vagy egyetlen hangközzel kifejezni. Minden hangköz, a kotta legapróbb jelzése mögött is egy óriási hegy bontakozik ki. Csodás volt, hogy a négy nap alatt, amit vele tölthettem Budapesten, kinyílt egy ajtó és mögé láthattam – ha nem is az egész óceánt, de legalább a megcsillanó fény szikráit.” – nyilatkozta róla.

A mostani budapesti koncertje pedig nemcsak amiatt emlékezetes, hogy különleges Bach-kantátákat énekelt a Zeneakadémián a svájci Gabetta Consort zenekarral, hanem az a megtiszteltetés érte, hogy Kurtág György is gratulált neki a fellépés után. Várjuk vissza szeretettel!

A fotók forrása

Aki kedveli a hollywoodi filmeket, vélhetően akadnak kedvenc Hollywoodról szóló filmjei is. Hiszen Hollywood mítoszát leglelkesebben maga az álomgyár táplálja, a filmkészítés örömeiről és gyötrelmeiről szóló alkotások szinte futószalagon készülnek. Ezúttal minden idők legfiatalabb Oscar-díjas rendezőjének, Damien Chazelle-nek jutott eszébe, hogy mondjon még valamit erről a témáról – méghozzá nem is akárhogyan…

Damien Chazelle a Kaliforniai álom című zenés filmmel robbantott nagyot Hollywoodban és emelkedett a legnagyobbak közé. Tulajdonképpen már az a mozi is arról szólt romantikus köntösbe bújtatva, hogy hogyan lehet betörni az álomgyárba, és mit kell ahhoz feláldozni. Chazelle vélhetően úgy érezte, hogy még nem mondott el mindent a hollywoodi gépezet működéséről – vagy ha igen, akkor nem elég hangosan és látványosan. Nem kevesebb, mint tíz évet dolgozott a film koncepcióján, hogy annyira üssön, amennyire csak lehet.

A Babylon története 1926-ban indul, amikor az utolsókat rúgta a némafilmipar. A stúdiók teljes kapacitással működtek, a mozik zsúfolásig megteltek, a sztárok pedig úgy vetették bele magukat a féktelen luxuspartikba, mintha nem lenne holnap. A következő évben azonban bemutatták az első hangosfilmet, és a szép új világhoz nem mindenki tudott alkalmazkodni, a technológiai váltás rengeteg karriert tört ketté. A Babylon alapvetően erre a korszakhatárra fókuszál, ami valójában nem forradalmi ötlet, mivel már 70 éve feldolgozták minden idők egyik legismertebb filmjében, az Ének az esőben-ben. Chazelle pimasz válasza erre az lett, hogy egyrészt a szó legszorosabb értelmében megidézi, avagy újrahasznosítja filmjében az Ének az esőben cselekményének egy részét, másrészt úgy mutatja be a némafilm hattyúdalát, ahogyan még senki.

A szépet mindig egyszerű szeretni és könnyű vágyakozni utána. Damien Chazelle viszont úgy véli, hogy a glamúr mögötti mocsok is lehet ellenállhatatlan, a züllöttség is irigylésre méltó. Lehet a hedonizmus undorító és ijesztő, mégis hiányzik az élvezetek gátlástalan habzsolása. Akárcsak a bibliai városban, ennek a sátán uralta új Babylonnak a lakói is a magasba törnek, ám természetesen osztályrészük a zuhanás is. De azért volt pár jó évük...

A 188 perces film egy félórás bulijelenettel indul, amire az „erős” valójában gyenge kifejezés. A Kinoscope Stúdió egyik fejesének villájában extázisban tombol fél Hollywood, dübörög a jazz, folyik a pezsgő, hegyekben áll a kokain, miközben a táncparketten spontán orgia zajlik, amit csak egy igazi elefánt érkezése szakít félbe, hogy a háttérben ki lehessen csempészni az eszméletlenre drogoztatott színésznőjelöltet.  A jelenet mentségére csak az szolgál, hogy nem teljesen öncélú, mivel a főszereplőket is bemutatja: a némafilmsztárok legnagyobbikát, Jack Conradot (Brad Pitt), a villa mexikói mindenesét, az izgalmasabb életre vágyó Mannyt, és Nellie LaRoy (Margot Robbie) színésznőt, aki ugyan még egy filmben sem szerepelt, de már sztárnak tartja magát, és mindenre képes lenne azért, hogy tényleg azzá is váljon. Hollywoodban viszont nemcsak tehetség, de szerencse is kell az érvényesüléshez: jelen esetben, hogy éppen Nellie érkezésekor üresedjen meg egy apró szerep (hála a túladagolt színésznőnek), vagy hogy Conrad szimpatikusnak találja Mannyt, és magával vigye a másnapi forgatásra. A két fiatal karrierje így egyszerre indul el felfelé, éppen úgy, mint a Kaliforniai álomban.

Újfent az álmok és a zene foglalnak előkelő helyet a koncepcióban, viszont nem csoda, hogy vegyes volt a nézői fogadtatás a rendező korábbi, kissé cukormázas alkotása alapján – hiszen a Babylon mondhatni ízléstelenül, csillámpor nélkül ábrázolja az 1920-as évek Hollywoodját. Egyébként a szereplők szinte mindegyikének kinyomozható a valós előképe: Conradot az a John Gilbert ihlette, akin az Ének az esőben főhőse is alapul, Nellie a 20-as évek szexszimbólumának, Clara Bow-nak az alteregója, Fay Zhut az első kínai származású amerikai színésznő, Anna May Wong inspirálta, de Conrad csak pár percre feltűnő magyar feleségét sem véletlenül hívják ugyanúgy Puttinak, mint a Putti Amália néven született Lya De Puttit. Ugyanígy a vicces és tragikus anekdoták jelentős részét sem az íróasztalnál ülve találta ki Damien Chazelle, hanem a filmlexikonokból és a korabeli bulvárlapokból merített. Azonban az ő olvasatában a csillogás mögött hányadék, ürülék, szex, drog és pénz bújik meg, illetve rengeteg gusztustalanság és indokolatlan meztelenkedés – ami amennyire mellbevágó élmény, legalább annyira elrettentő is lehet az érzékenyebb lelkületű nézők számára, akik irtóznak a testnedvektől és az obszcenitástól.

A pörgés pedig a parti végeztével sem fejeződik be: másnap kezdődik a forgatás, ahová a színészek és a rendezők is más- vagy még aznaposan érkeznek, ennélfogva óriási káosz az eredmény újfent. Ám a nap végén felsejlik mindaz, amiről valójában a Babylon mesél a nézőknek: vér, verejték és könnyek árán megszületnek a felvételek. A forgatásban megsemmisült kamerák helyére sikerül az utolsó pillanatban, a tökéletes naplementére beszerezni egy újabbat, a részeg Jack Conrad pedig a végső csókjelenetre megszűnik imbolyogni. És létrejön a varázslat. Az örökkévalóság, a nagybetűs film, amit száz évvel később is megnézhet bárki.

Viszont azt is érdemes leszögezni, hogy a Babylon kizárólagos főszereplője maga a mozi mítosza, és nem feltétlenül erőssége az alkotásnak a karakterábrázolás. A semmiből a csúcsra törő színésznő és a kiégett szupersztár történetét már jó párszor elmesélték, a kifutófiúból pár év alatt stúdióvezérré váló Manny pedig eleve szürkébb karakter annál, hogy túl érdekes legyen. Így a fináléban újra előkerülő szerelmi szál lezárása sem tudja biztosítani a katarzist, pedig láthatóan hasonló szándék vezérelte a rendezőt, mint a Kalifornia álom bravúros befejezésében. Viszont a sekélyes karakterek ellenére fontos hangsúlyozni, hogy Margot Robbie meglehetősen impulzív alakítása zseniális, Brad Pitt pedig egyszerre villanthatta meg komikus és drámai vénáját, egyúttal búcsújelenete a film legemlékezetesebb pillanatává vált.

A Babylon valójában nem is egy egységes sztorit mesél el, hanem egy korlenyomatot mutat be, de azt sem túlzás állítani, hogy Hollywood egész történelmét magába foglalja. Damien Chazelle filmje grandiózus kísérlet arra, hogy megfogalmazza, miért nem tudunk kiszakadni az álomgyár bűvköréből, és miért térünk vissza újra és újra a sötétbe, hogy a csupasz vászonra vetített fényeket bámuljuk megbabonázva. A rendező azt is megmutatja, milyen mocskos momentumokkal terhelt Hollywood múltja, mennyi áldozatot kell hozni azért, hogy megszülethessen egyetlen mozgókép, és hány álomnak kell kettétörnie közben. Sokatmondó jelenet az interjú Jack Conraddal, a nagy hollywoodi színészikonnal: a snittben végig csak Brad Pitt arcát látjuk, és mikor a riporter rákérdez, mit gondol a hangosfilmről, a színész egy ideig, épp csak a korábbiaknál egy picivel tovább nem válaszol, apró rezdülést látunk a tekintetén, enyhén remegni kezd a keze, de végül legyűri az érzéseit, és újra a megszokott hangján azt válaszolja: "nem szabad a fejlődés útjába állni".

Maga Damien Chazelle szemére sem lehet vetni, hogy nem innovatív rendező, minden eddigi filmjénél jobban megmutatja, micsoda tehetsége van a ritmushoz és a zsigeri hatáskeltéshez. Ebben nagy segítségére van Justin Hurwitz zenéje, aki fantasztikus dallamokat tesz a rendező elképzelései alá, tökéletes egységet alkotva ezáltal. Jóformán minden jelenetet a '20-as, '30-as évek lüktető zenéje hat át, ami még a süketek lábát is beindítaná, annyira ritmusos.  Justin Hurwitz a korszak zenéjébe csempészte bele a Kaliforniai álom fülbemászó dallamát, trombita és szaxofon köré építette andalító és földbe döngölő, falhoz szegező jazz-zenéjét. A Babylont már csak ezért is érdemes moziban megnézni, nagy vásznon, nagy hangszórókból dübörgő jazz-zel, monumentális képekkel, úgy, hogy a százhúsz mulatozó szereplő életnagyságban jelenjen meg előttünk.

Ráadásul a rendezőnek a hanghatásokkal kapcsolatban egy különös paradoxont is sikerült alkotásába csempésznie. Koncepciójában a némafilm forgatását dobhártyaszaggatóan hangos munkálatok kísérik: halljuk az ordítozást a különböző jelenetekben, vásári forgatagként sodródunk az egymásra halmozott díszletek között. Ellenben a hangos film forgatásán egy pisszenést sem lehet hallani. Csupán a halálos áldozatok közösek bennük, akik a filmkészítés oltárán áldozták fel jelentéktelen életüket.

A Babylon annyira színes-szagos, mint bármelyik Baz Luhrmann film, gátlástalanságában megidézi, sőt talán túl is szárnyalja a Martin Scorsese nevével fémjelzett A Wall Street farkasát, hangulatát tekintve pedig kísértetiesen emlékeztet Quentin Tarantino Volt egyszer egy… Hollywoodjára. És persze ott van még a sokat emlegetett Ének az esőben. Damien Chazelle pontosan úgy merített mindenből egy kicsit, hogy filmje megmaradt egyedinek, meglehetősen formabontónak, nagyon kortársnak, de mégis olyan érzékletesen festette Hollywood aranykorát a mozivászonra, hogy összeszorul tőle a néző szíve. A Babylont lehet szeretni vagy gyűlölni, átérezni vagy zsigerből elutasítani, de annyi biztos, hogy napjaink egyik legtehetségesebb rendezője készítette, szívvel és lélekkel. Felkavar, de egyben elgondolkodtat.

Persze több szempontból is érthető, miért lett megosztó Damien Chazelle műve. Egyeseknek kaotikus, másoknak ízléstelen, sokaknak hosszú – és mindegyik érvben van igazság. Lett volna mit csiszolgatni rajta, de valójában tele van emlékezetes jelenetekkel, nem beszélve a zseniális zenéről. A Babylon azért érdekes látlelet, mert lelkes szerelmeslevél és lehangoló búcsúüzenet Hollywoodról. Arról az örökmozgó gépezetről, ami bekebelez, felemészt és nincs tekintettel senkire, mégis megannyi csodát köszönhetünk neki.

Babylon

amerikai filmdráma, 188 perc, 2022

Rendező: Damien Chazelle

Főszereplők: Margot Robbie, Brad Pitt, Diego Calva, Tobey Maguire

Rendhagyó módon a Történelmi romantikus könyvek sorozat mostani darabjáról nem csupán egy átfogó ajánlást tudtam készíteni, hanem lehetőségem nyílt a szerzővel beszélgetni legújabb alkotásáról. E.C. Kelly nem csak a nagyívű regényével kapcsolatos kulisszatitkokba avatott be, hanem egyiptológus szívvel és lelkesedéssel mesélt a fáraók koráról.

E.C. Kelly neve nem ismeretlen a blogom látogatói számára, ugyanis a szerző két korábban megjelent regényéről is olvashattak már. A Hősök és Ártatlanok Temetője, illetve A Visszautasítottak Tárlata című, történelmi időkben játszódó könyveket ajánlottam mindenki figyelmébe, de valójában E.C. Kelly munkássága nem csak az eddig említett alkotásokra korlátozódik.

Mesélnél nekünk arról, hogy milyen műfajként határoznád meg a könyveidet és eddig hány műved jelent meg?

Nagyon izgalmas kérdés a műfaji besorolás. Az első kiadóm „történelmi romantikus szépirodalmi regény” kategóriát jelölt meg, amikor beküldtem nekik a kéziratot és jóváhagyták, hogy könyv készüljön belőle. A mostani kiadóm pedig a „történelmi fikció” műfajba sorolta be a regényeimet, bár legutóbb már én is jelölhettem meg kategóriákat. Én inkább „történelmi romantikus” műfajnak vagy irányvonalnak határoznám meg, amiben írok. Szerintem nem is alkottam más műfajban, hozzám ez a stílus áll a legközelebb és mindenképpen a regény formátumban mozgok otthonosan. Összegezve úgy is mondhatnám, hogy hat regényt írtam eddig, a hatos a kedvenc számom – már nyugodtan meghalhatok, mert megvan a hatodik is. :)

Az azért még nem lenne túl szerencsés… :) Bemutatnád nekünk néhány szóban a regényeidet? Milyen történelmi korokról írtál eddig?

Az első regényem, a Remények frontja a második világháború alatt játszódik, és egy lengyel, illetve egy német család sorsa fonódik össze benne. A második könyvem nagy időbeli ugrás az előzőhöz képest, ugyanis a Hugenották a 16. századi Franciaországban játszódik a címet adó vallásháborúk idején: három hugenotta család sorsát követem nyomon, és elég monumentális történetnek mondanám. A harmadik regényem, a Róma árnyékában megint óriási váltás a történelmi korszakban, mert időszámításunk szerint 110 körül, Trianus császár uralkodása alatt zajlanak benne az események. A negyedik alkotásom, az általad is említett Hősök és Ártatlanok Temetője egyfajta kísérletezés volt részemről: olyan mintha több novellát, pontosabban öt sztorit fűztem volna össze egyetlen könyvvé. Az első világháború idején játszódik, és a koncepcióm szerint különböző nemzetiségű katonák szellemei beszélgetnek egymással egy temetőben, elmesélve saját haláluk történetét. Az ötödik regényemben, A Visszautasítottak Tárlatában a 19. század végi Párizsról, az impresszionista festők életéről írtam. A mostani, a hatodik regényem, A Hettita Herceg Ehnaton és Tutanhamon koráról szól, Krisztus előtt több mint ezer évvel. Szóval ez is látványos történelmi kitérő, valamiért mindig össze-vissza ugrálok az időben. De valójában mindig arról írok, ami éppen érdekes számomra.

Beszélgetésünk apropóját ez a legutóbb említett, a bűvös hatos sorszámú regényed adja. Milyen tapasztalatok és indíttatások vezettek a megírásához? Hol helyeznéd el A Hettita Herceget az életművedben?

Egyértelműen az életművem csúcsán. :) Ezelőtt a Hugenották volt a kedvencem, mert szerintem az volt, amit a legjobban megszerkesztettem, megírtam – és kicsit féltem is, hogy valaha túl tudom-e szárnyalni. Úgy érzem, hogy A Hettita Herceggel sikerült, és nem csak a terjedelmében látom az okát, hiszen sosem írtam még két kötetes regényt. Magát a történetét is monumentálisnak érzem, illetve az ókori Egyiptom mindig is a szívem csücske volt, már gyermekkorom óta nagyon érdekelt ez a korszak.

Az sem titok, hogy egy időben egyiptológusnak készültem, jártam egyéves előkészítőre az ELTE-re is, amit becsülettel végigcsináltam és felvételiztem is – de sajnos végül másképpen alakultak a dolgok. Viszont 2002-ben kijutottam Egyiptomba nyolc teljes napra és nagy álom vált valóra azzal az utazással. Három napot töltöttünk Kairóban, majd hajóval a Níluson lecsorogtunk egészen Asszuánig és a főbb turista látványosságoknál kikötöttünk. Életem legszebb nyolc napjának mondanám azt az élményt, és természetesen A Hettita Herceghez is óriási inspirációt adtak azok az emlékek. Voltak olyan helyszínek a regényben, ahol már jártam és ezekről különösen szívesen írtam. Rengeteg fényképet is készítettünk, amik szintén sokat hozzáadtak a regényemhez.

Ahogy már utaltál is rá, igencsak vaskos műről van szó, konkrétan két kötetről. Mennyi időt vett igénybe, hogy felkészülj rá és meddig tartott maga az alkotói folyamat?

Nem túlzás azt mondanom, hogy gyakorlatilag egész életemben erre a témára készültem. Még az első könyvem készítésekor megfogadtam, hogy ókori Egyiptomban játszódó regényt is fogok egyszer írni. Világéletemben foglalkoztam ezzel a korszakkal, mindig olvastam valamit e témában. Viszont ami A Hettita Herceghez kapcsolódó tényleges kutatómunkának és anyaggyűjtésnek tekinthető, az nagyjából másfél évet vett igénybe, nagyon sok anyagot kellett átnéznem hozzá. A regény megírása szerintem nagyjából egy évet tett ki, a terjedelmét is figyelembe véve viszonylag gyorsan ment. Közel 800 oldal lett a végeredmény, a nyomda nem is vállalta, hogy egy kötetben adja ki. De nem is baj, sosem volt még két kötetes könyvem ezelőtt.

Bemutatnád a történelmi hátterét a könyvednek és pár szóval összegeznéd, hogy mire számíthatnak az olvasók, akik a kezükbe veszik A Hettita Herceget?

A regény címe kicsit becsapós lehet, mert akár azt is gondolhatnánk, hogy a történet a hettitákról szól. De valójában nem, illetve csak nagyon kis részben: 90 százalékban az ókori egyiptomiakról írok és csak 10 százalékban a hettitákról. A regényem Ehnatonnal kezdődik, akire nagy reformer fáraóként emlékezünk: nem a monoteizmust, az egyistenhitet „találta fel”, hanem abban volt újszerű, hogy Atont, a napistent tette meg főistenné és mindenki mást mellérendelt. Teljesen új fővárost alapított Közép-Egyiptom sivatagos területén Ahet-Aton néven (a mai Tell el-Amarna). A Hettita Herceg tehát Ehnatonról szól, illetve a feleségeiről, a gyerekeiről – akik között megtaláljuk például Tutanhamont és Szemenhkarét is. A regényben még ők is hatalomra kerülnek, szóval nemzedékeken átível az események fonala. Teljesen kifáradtam, mire a történet végére értem és el is határoztam, hogy legközelebb nem fogok ilyen nagy falatot bevállalni.

Ehnaton fáraó fejszobra

De visszakanyarodva a könyv tartalmára, a történelmi életutak mellett bemutatok az ókori egyiptomi társadalmi rétegek közül is párat, például a papság is jelentős hangsúllyal jelenik meg. Továbbá ugyanígy kiemelhetném a katonákat is, ráadásul egy komolyabb katonai hadműveletet, a karkemisi csatát is felidézem. De művészeti szempontból is sok mindent belecsempésztem a regénybe: van egy szobrász szereplőm, aki a valóságban is élt és Nofertitiről, Ehnaton egyik feleségéről készített sok szép műalkotást.

Nofertiti büszt

Szóval A Hettita Herceg meglehetősen sokrétű, de nem kifejezetten szakirodalom ízű, igyekeztem emberközelivé tenni a szereplőket.  A karakterek megformálása nagyrészt a képzeletemen múlt, de azért akadt sok írott forrás is, és valós cselekményekre, történésekre is tudtam alapozni. Emellett a könyvben van egy nagyon meghatározó romantikus szál is. Egy komolyabb gyerekszerelemről szerettem volna írni: a kis hettita herceg gyerekként jelenik meg az első fejezetben és bekerül egy szerencsétlen véletlen folytán a fáraó udvarába. Az ő szemén keresztül ismerjük meg a fáraót, a családtagjait, illetve az egyik kis hercegnővel közelebbi kapcsolatba kerül, barátok lesznek, aztán egymásba szeretnek és ez kitart felnőtt korukig. Nagyon szép és nagyívű szerelmi történet az övéké.

Hogyan lehet egy több ezer évvel ezelőtti időszakról könyvet írni? Mennyire nehéz hiteles forrásokat találni és mennyire volt szükség a saját fantáziádra a történet megalkotásához, a karakterek ábrázolásához?

Valóban nehezebb és nagyobb kihívás olyan történelmi korszakról írni, ami ennyire régi. Elég, ha csak a nyelvezet témakörét feszegetjük: vajon ők hogyan beszélhettek a való életben? Ez nagy kérdés, mert az írott szövegek alapján nehézkes a mai ember számára a kifejezésmódjuk. Például pont Ehnatonnal kapcsolatban van egy jelentős felfedezés, amikor is egy egyiptomi parasztasszony a sivatag homokjában rábukkant az uralkodó levéltárára: 382 agyagtáblán ékírással a fáraó sok külföldi uralkodóval történő levelezése került elő. Ezek nagyon hasznos leletek, általuk picit bele lehet látni, hogyan beszéltek, hogyan szólították meg egymást. Többek között innen lehet azt is tudni, hogy a fáraó nagyon szeretett érdeklődni annak az uralkodónak a lovai felől, akinek épp a levelet írta. A lovakat nagy becsben tartották az ókori Egyiptomban. Illetve az általam választott történelmi időszak Tutanhamon miatt is szerencsés, mert ő az egyetlen fáraó, akinek a sírját sértetlenül találták meg, nem fosztogatták még sírrablók és sok régészeti jegyzőkönyv készült, amikor Howard Carter felfedezte 1922 novemberében a Királyok Völgyében. Nagyon komoly dokumentációt vezettek, onnan vannak például leírások a fegyverekről, használati tárgyakról.

Howard Carter a Királyok Völgyében, a KV62-es sírban feltárja a Tutanhamon múmiáját rejtő szarkofágot

Tutanhamon szarkofágja

Tutanhamon halotti maszkja

Amikor egyiptológia előkészítőre jártam, volt egy sokat forgatott szöveggyűjteményünk, az Ókori keleti történeti chrestomathia. Ez olyan, mint a matematikában a négyjegyű függvénytáblázat: levelek, leírások, beszámolók vannak benne, amikből tud meríteni a korszak iránt érdeklődő. De nyilván nem mindenre terjed ki. Például az egyes uralkodócsaládok tagjainak kinézete kérdéses, hiszen nagyon sok ábrázolásuk van, de azok meglehetősen sematikusak. Tulajdonképpen mindenki egyformának néz ki az egyiptomi fali képeken és szobrokon – így a könyvemben felbukkanó karakterek fizikai tulajdonságainál be kellett vetnem a képzeletemet. Viszont az kiderült az utóbbi idők kutatásai során, hogy Tutanhamon nem hajtott harci kocsit, nem volt fess férfi: a múmia vizsgálatakor megállapították, hogy dongalába volt, sántított, nem tudott harci szekérre vagy lóra ülni, és még farkastorka is volt. Úgy is mondhatnánk, hogy többszörösen terhelt volt a szervezete a családon belüli vérfertőző házasságoknak köszönhetően. De ők ezt nem tudták akkoriban... Szóval igyekeztem ehhez az ismerethez ragaszkodni Tutanhamon esetében.

Számítógépes rekonstrukció Tutanhamonról

Viszont a hettita hercegről, Zannanzáról, azaz a főszereplőről alig van bármilyen hiteles forrás. Csak azt tudjuk, hogy férjnek küldték Tutanhamon özvegyének és egyben féltestvérének – de nála teljes mértékben a képzeletemre hagyatkoztam. Vegyítettem, amit lehetett, igyekeztem történelmi tényekre hagyatkozni, de kifejezetten a személyek megjelenésével és a személyiségükkel kapcsolatban inkább a fantáziámra hagyatkoztam.

Ha jól sejtem, a szerelmi szálban is a képzeleted hívtad segítségül. :) Nem árulok el nagy titkot azzal, hogy már olvastam A Hettita Herceget, és a sok történelmi esemény sodrában egy nagy ívű szerelem története is kirajzolódott előttem – az én olvasatomban gyakorlatilag a románc volt a mozgatórugója a cselekmény folyamának. Eredetileg is ennyire meghatározó elemnek szántad a romantikus szálat vagy írás közben Téged is magával ragadtak a szereplők és az érzelmek? Olyan típusú író vagy, aki ragaszkodik az elképzeléseihez, vagy engeded a szereplőidet szárnyalni, ha írás közben más utat akarnak választani, mint amit eredendően elképzeltél?

Olyan típusú író vagyok, hogy mindig készítek egy vázlatot a főbb cselekménypontokra vetítve. Aztán jellemzően nem tartom be, amikor elkezdek ténylegesen írni. Gyakorlatilag kivétel nélkül mindig eltértem az előre felvázolt eseménysortól. Életre kelnek az ujjaim alatt a karakterek, ahogy éppen a történet kavarog a fejemben. Mindig átírom és szabadjára engedem a fantáziám. De nálam van egy kezdőpont és egy végpont, amihez ragaszkodom: közte viszont jó kis kanyarokat vehetnek be a szereplőim, de végeredményben ugyanoda lyukadok ki. Pláne, hogy történelmi regényekről van szó, és ha egy valós személyen alapuló karakter esetleg meghal félúton, azt azért nem fogom átírni.

A Hettita Herceg esetében gyerekszerelemről szerettem volna mindenképpen írni, nagyon bájosnak tartom az ő történetüket. De úgy gondoltam eredetileg, hogy felnőtt korukban már más utakon fognak járni. Ám ahogy elkezdtem írni, egyre jobban belegabalyodtam a szálukba és hát dehogynem, folytatódott tovább a szerelmük minden nehézség ellenére… Mert elég komoly akadály van köztük, hiszen a hettita hercegről és a fáraó lányáról van szó. Egyiptomiak nem házasodtak külföldivel, a források alapján volt példa arra is, hogy külföldi uralkodó egyiptomi nőt kért feleségül, nem is nemesi rangút, hanem sima közrendű nőt, de a fáraó még azt sem küldött neki. Nagyon vigyáztak a saját vérük tisztaságára Egyiptomban. De a szerelem minden akadályt legyőz, úgyhogy nem tudtam megtagadni, hogy felnőtt korban ne folytatódjon ez a kis románc.

Most, hogy kiveséztük a könyvedet belülről, a külsejéről is ejtsünk néhány szót. Mesélnél nekünk erről a gyönyörű borítóról?

Az első könyvem kivételével az összes többi borítóját Rózsa Péter grafikus barátom készítette, egy nagyon tehetséges és kreatív srác. Minimum 3-4 verzióval áll elő egy borító kapcsán és nem tudom, melyik kezembe harapjak, mert mindegyik annyira jó, annyira merész, annyira formabontó. A Hettita Herceg esetében készített egy szereplő kollázst néhány karakterrel, de valahogy nem éreztem az igazinak. Inkább valamilyen letisztult, egy szimbólumot ábrázoló képre gondoltam. Aztán eszembe jutott az ureusz kígyó a fáraók koronájáról: annyira jellemző, ókori egyiptomi jelkép, hogy akár szerepelhetne a borítón is. Ennek mentén tovább gondoltam a koncepciót, hogy lehetne ez a kígyó a sivatagban, hiszen az nagyon sok könyvbeli jelenet helyszíne is, majd megjelent a kék korona, amit harc közben viseltek a fáraók. Ezután jött még további uralkodói jelképként a jogar és a légycsapó.

Ezeket megosztottam Petivel, aki bevonta Sallai Péter grafikust is a munkába. Egyébként az ő neve sokak számára ismerős lehet metálbandák zenei borítóinak tervezéséről is. Szóval a hathatós együttműködésnek köszönhetően a borító alapját egy digitális festmény képezte, mely további „finomhangolásokon” esett át, mire megszületett a végleges terv a sivatagban eldobott uralkodói jelvényekről: a kék koronáról, melyről az ureusz kígyó lesiklik, mintha élne, mintha nem is aranyból lenne, de picit meg van törve a teste, mivel elég sok negatív esemény történik a könyvben. Az első kötet borítóján nappali fényben fürdik ez az egész kép, mintha az élet elején tartanánk – hiszen sok szereplő gyerekkorában játszódik a regény első fele. A második kötet éjszakai fénybe borul, telihold is látható a borítón, ami az élet végét, az elmúlást idézi.

Szerinted ki a könyved célközönsége? Mennyire szükségesek hozzá történelmi előismeretek a leendő olvasó részéről?

Sosem célközönségnek írtam, hanem mindig arról, ami érdekelt. De úgy gondolom, hogy inkább a nők a célközönségem, akik szeretik a romantikusabb történeteket. Viszont volt már visszajelzésem egy vadidegen férfitól is, aki a nagyon szerelmes hangvételű Hugenották regényemet kereste a blogomon – teljesen le voltam döbbenve. Talán, akik kedvelik a könnyedebb történelmi, romantikus regényeket, ők lehetnek az én célközönségem. A Hettita Herceg esetében nagyon sok lábjegyzetem van, ami a könnyebb megértést is segíti, így komolyabb történelmi előismeretek nem szükségesek hozzá, elég csak az ókori egyiptomi korszak iránti érdeklődés. De annyira talán mégsem könnyed regény, mert igyekeztem minél több történelmi tényt belesűríteni, legyen szó akár az ékszerekről, akár a karkemisi csatáról. Szórakoztatva szerettem volna tanítani: például leírom, hogy a karnaki templomkomplexum mikor épült, milyen részekből állt – hogy valamit profitáljon is belőle az olvasó ókori egyiptomi tudás szinten is.

És azt tudod-e már, hogy milyen témában íródik a következő könyved? Esetleg dolgozol már rajta?

Elkezdtem már írni és folyamatosan gyűjtöm hozzá az anyagokat. Három fejezet van meg eddig belőle, de még nem tudnám megtippelni sem, mikor fejezem be. Annyit elárulhatok előzetesen, hogy 1888-ban játszódik és a cselekmény egyetlen évet ölel fel. A főhelyszín az Osztrák-Magyar Monarchia és Habsburg Rudolf is megjelenik a könyvben mellékszereplőként. Magyar vonatkozásról fogok írni, ami számomra is újdonság, mert az eddigi regényeimben még sosem foglalkoztam magyar szereplőkkel, magyar történelemmel. A híres Apponyi családnak egy fiktív ágat képzeltem el: egy apuka és három gyermeke, idősebb Apponyi Zsigmond és két lánya, valamint egy fia alkotják a történet főbb karaktereit. A tizen-, huszonéves gyerekek sorsán keresztül mutatom be azt a társadalmi réteget, amiben ők forognak. Párizsban indul a cselekmény, majd Bécsben folytatódik, és a karakterek járnak a Habsburg-udvarban, továbbá alsóbb polgári körökben is megfordulnak. Nagyon erős női karaktereket tervezek beleírni. Illetve a korábbiaktól eltérő módon szeretnék saját önéletrajzi szálakat is belevinni a történetbe. Az írás számomra terápia, nagyon jó kiírni az embernek magából a negatív érzéseket, de a pozitívokat is. Nekem pedig most éppen erre van szükségem.

Így a beszélgetésünk végén járva szeretném elmondani, mennyire örülök, hogy az Olvasóimnak nemcsak ezt a klassz könyvet tudtuk testközelből bemutatni, hanem kicsit jobban Téged is megismerhettünk. Viszont azt azért még elárulhatnád zárszó gyanánt, hogy számodra mit jelent az írás és milyen érzések kavarognak benned a hatodik regényed megjelenése kapcsán?

Sokszor gondolkodtam azon, hogy milyen foglalkozást űznék legszívesebben és megfordult a fejemben, hogy milyen jó is lenne hivatásos írónak lenni, mint Tolsztoj és a nagyok, akiknek csak az írás volt a fő munkájuk. De a realitások talaján maradva, szerintem nagyon hamar kiégnék, megunnám, ha ezt főállásban kellene csinálnom reggeltől estig. Viszont nagyon szívesen vezetnék olyan kiadót, ahol kifejezetten elsőkönyves szerzőkkel foglalkoznak és bátorítják őket. Én is úgy voltam vele, hogy megírtam egy könyvet és azt hittem, hogy nem lesz visszhangja, senki nem fogja elolvasni, senkit sem érdekel majd. Tehát nagyon önbizalomhiányos voltam és nehéz volt elindulni. Aki gondolkodik, hogy regényírásba belevágjon-e vagy sem, mindenképpen ajánlanám, hogy próbálja meg, mert egyrészt terápia, másrészt nagyon komoly önfejlesztő kurzus pszichológiai, fogalmazási, írástechnikai szempontból is. Olyan pluszt ad az embernek, ami mindenképpen hasznossá és maradandóvá válik.

Én most már a hatodik regényemnél tartok és vadidegenek írnak nekem különböző reakciókat. Ezek olyan pozitív visszajelzések számomra, hogy szinte elolvad a lelkem és ilyenkor érzem azt, hogy érdemes volt írni, érdemes volt szenvedni vele. Pedig mindig megfogadom, hogy annyi kutatómunkával jár, hogy még egyszer nem fogok történelmi korokban játszódó sztorit írni. De végül persze mindig ugyanúgy nekiállok újra és újra.

Köszönöm szépen a beszélgetést!

A Hettita Herceg az Underground Kiadó gondozásában jelent meg és az alábbi elérhetőségen rendelhető meg:

A Hettita Herceg 1. kötet

A Hettita Herceg 2. kötet

E.C. Kelly blogja: http://eckelly1.blogspot.com/

Párizs mindig megér egy misét – vagy egy jó könyvet, hiszen a fantázia kiapadhatatlan forrását adja nemzedékről nemzedékre az íróknak. Háborúról és megtorlásról, szerelemről és elválásról, szeretetről és megbocsátásról szól Ruth Druart regénye, amely a megszállás alatt álló város utolsó pillanataink állít emléket.

Champs Elysées-n masírozó Wehrmacht-katonák a horogkeresztes zászlóval díszített Diadalív árnyékában: a németek egyetlen lövés nélkül foglalták el a „fény városát” 1940. június 14-én. Párizs soha nem volt olyan csendes és közönyös, mint azon a napon. A franciák szégyene Hitler számára élete talán legszebb pillanatait jelentette, a német templomokban 15 percen át zúgtak a harangok, a birodalmi zászlók pedig három napon át lengtek a házak és középületek falain. Habár sok francia nyilvánította ki egyértelműen németekkel szembeni ellenérzéseit – nem szóltak hozzájuk, sőt, rájuk sem néztek –, az emberek többsége ugyanúgy élte tovább az életét, mintha a várost nem özönlötték volna el Wehrmacht-katonák.

A megszállt Párizs a Harmadik Birodalom részének számított: középületein a horogkeresztes zászló lobogott, francia nyelvű utcatáblái mellett megjelentek a német nyelvűek is, az órák berlini időre lettek átállítva, és a német haderő különböző ágai, valamint a titkosrendőrség (Gestapo) helyi képviseletei a város legnevesebb szállodáiban rendezkedtek be. Párizst egyfajta nyaralóövezetté nyilvánították a német haderő számára, a „Jeder einmal in Paris” („Mindenki egyszer Párizsban”) jelmondat alatt minden német katonának legalább egy párizsi utat ígértek szolgálata idejére. A pénzváltás a német birodalmi márkának (Reichsmark) kedvezett, és egyes mozik és más szórakozóhelyek kizárólag német katonákat fogadtak. Sok párizsi bordélyház is az ő kiszolgálásukra alapozta megélhetését a háború során.

A németek gondtalan kikapcsolódásának 1944. június 6-án szakadt vége, amikor a szövetséges csapatok a világtörténelem legnagyobb tengeri invázióját hajtották végre Normandia partjainál. A hídfőállás kialakítása után Párizs felszabadítása szinte már csak idő kérdése volt. Ahogy a szövetségesek egyre beljebb hatoltak Franciaország területére, Hitler is felismerte, hogy hamarosan elveszítheti Párizst, és elhatározta: ha nem tudja megtartani, inkább elpusztítja, semmint hogy átengedje a szövetségeseknek. Olyannyira komolyan gondolta e tervet, hogy új parancsnokot nevezett ki a Párizst megszálló csapatok élére: a keleti fronton már bizonyított, rendíthetetlenül engedelmes Dietrich von Choltitzot. Hitler egy személyes találkozón azzal a feladattal bízta meg, hogy ha Párizs helyzete tarthatatlanná válik, tegye a földdel egyenlővé a várost. Augusztus 1-jén Párizsba érkezve Choltitz munkához látott: a Szajna folyó összes párizsi hídjára robbanótölteteket szereltek fel a német csapatok, valamint a város központját is aláaknázták egy alagútrendszer segítségével – itt a tengeralattjárókról származó torpedóktól kezdve a legváltozatosabb robbanóanyagok is felhasználásra kerültek. A felbecsülhetetlen műkincseket őrző, 400 éves Palais du Luxembourg, a külügyminisztérium, a város pályaudvarai, gyárai és más fontos objektumai sem maradtak ki a sorból.

A kollaboráns polgármester, Pierre Charles Tattinger panaszt emelt Choltitznál, azonban látszólag nem jutott eredményre. Az asztmás Choltitzon azonban ekkor köhögőroham lett úrrá, Tattinger pedig kihasználta az alkalmat: egy ablakhoz vezette a tábornokot, majd a Tuilériákra, a Notre Dame-ra, az Eiffel-toronyra és más nevezetességekre mutatott. Taittinger a látványt szemlélve mondta: „A tábornokoknak gyakran áll hatalmukban rombolni, kevésszer építeni. Ha ön visszajön majd ide, így szólhat: mindezt lerombolhattam volna, de megkíméltem. Nem járna ez nagyobb dicsőséggel?”

Így menekült meg Párizs, miközben a szövetséges erők már a város határában voltak. A németek villámsebességgel elkezdték érzékeny dokumentumaik megsemmisítését. Az ellenállók a káoszt kihasználva akadályozni kezdték a német utászokat, és sok helyen el is távolították a már elhelyezett robbanóanyagokat. Choltitz eközben, bár letett a város megsemmisítéséről, nem volt hajlandó harc nélkül feladni Párizst. 20 000 embere kevés volt azonban a valódi ellenálláshoz, és még augusztus 24-én este bevonultak a szövetséges csapatok a város központjába. Az ünneplés közepette helyenként még lehetett hallani lövöldözést, augusztus 25-én délben azonban már az Eiffel-torony tetejére is felkerült a francia trikolór.

Ruth Druart könyve abba az időkbe kalauzolja olvasóit, amikor a német katonák még önfeledten nyaraltak Párizsban, majd egyszercsak fejvesztve menekülésbe fogtak. Habár a regényből ilyen részletességgel nem ismerhetjük meg a történelmi hátteret, a cselekmény szempontjából elegendő információval szolgál a szerző. Az egyik főszereplő Élise Chevalier, aki pontosan tudja, mit jelent szeretni és gyűlölni. Vőlegényét, az ifjú francia katonát, a Maginot-vonalnál ölték meg a németek. Az ellenséggel egy városban élve Élise kénytelen jó mélyre eltemetni a lelkében dúló dühödt indulatot. Ám egy idő után úgy érzi, nem nézheti tétlenül mások szenvedését. Ugyanitt, ugyanekkor Sébastian Kleinhaus már alig ismer magára. Négy éve viseli a Harmadik Birodalom hadseregének egyenruháját, amelyet megvet, egy olyan háborúban, amelyben nem hisz, és kétségbeesve keresi a kiutat ebből a csapdahelyzetből. A sors úgy hozza, hogy a francia ellenálló és a német katona menthetetlenül egymásba szeretnek. A regény egy tiltott szerelemről mesél, amely a világháború idején a szabadságáért küzdő városban szökkent szárba. A felszabadulás előtti utolsó, lopott órák története ez, meg az aljas árulásé, amely egyszer s mindenkorra megváltoztatta két fiatal életét.

Mi lett volna a helyes döntés, egyáltalán létezik-e olyan, hogy valami helyes vagy helytelen? Bűnnek számít-e, ha megvédjük szeretteinket – akár azáltal, hogy fájdalmat okozunk nekik? Rengeteg erkölcsi kérdést vet fel Ruth Druart regénye, és nem szolgál válaszokkal – csak egy nagy adag gondolkodni valót ad olvasóinak. Igaz, hogy ebben a könyvben alapvetően az érzelmi szálakra került a fókusz és nem a történelmi tényekre, azonban igen érdekes korszakba nyerhetünk bepillantást, hiszen nem mindennapi a francia-német világháborús szerelmi kapcsolatokról és következményükről olvasni szórakoztató irodalmi műfajban.

A szerzőnő Míg Párizs aludt című könyvével mutatkozott be, amely Franciaország náci megszállásának borzalmait tárja az olvasók elé egy zsidó származású csecsemő sorsán keresztül, és megindítóan mutatja be a bátorság, a kitartás és a családi kötelék erejét, valamint azt, hogy mit jelent feltétel nélkül szeretni. Nagyon szép, megható a történet, amely arra keresi a választ, hogy ki is az igazi szülő: az, aki a pokolból kimenekíti a rábízott újszülöttet és sajátjaként neveli fel, vagy a vér szerinti szülő, aki a poklot túlélve kilenc év után kétségbeesve szeretné visszakapni egyetlen gyermekét?

Egyértelmű, hogy Ruth Druart védjegyébe tartoznak a Párizsban játszódó világháborús történetek, amelyek súlyos morális kérdéseket vetnek fel és az utolsó oldalak után sem hagyják az olvasót nyugodni. Az utolsó órák Párizsban talán abból a szempontból könnyedebb olvasmánynak hat elődjénél, hogy egy mindent elsöprő szerelmi történet áll a fókuszában, amely akarva-akaratlanul romantikus jelleggel ruházza fel a regényt – de ettől egy cseppet sem veszít értékéből. Kifejezetten emlékezetes történet, amely szép finoman bekúszik az olvasó bőre alá és egy fajta belső tetoválásként alapos nyomot hagy maga után. Remélhetően a következő Ruth Druart könyv is éppen ilyen lesz.

Manapság szinte Dunát lehet rekeszteni az Olaszországban játszódó romantikus történetekkel, amiknek csupán tört része kalauzolja el az olvasót történelmi időkbe. Ezek között pedig teljesen egyedülálló, amikor a nagyon is elfeledni akart eseménysorozat, a zsidók ellen Itáliában elkövetett népirtás adja a regény alapját.

„Ritkán említik konkrétan azon olaszok ezreinek szerepét és felelősségét, akik változatos, de létfontosságú szerepet játszottak abban a tragikus folyamatban, amelynek a vége genocídium lett” – állítja Simon Levis Sullam Az olasz hóhérok című könyvében. Mint az közismert, a fasizmus Olaszországban előbb jutott hatalomra, mint Németországban a nácizmus. Benito Mussolini, az ország diktátora követendő példát mutatott fel más országok hasonló mozgalmai számára arra, hogy hogyan használhatják ki a káoszt és ragadhatják magukhoz a hatalmat. Ideológiájuk természetes szövetségesekké kovácsolta Mussolinit és Adolf Hitlert, politikai befolyást is gyakoroltak egymásra.

Mussolini 1938-ban vezetett be antiszemita törvényeket Olaszországban, példát véve a zsidók Hitler általi üldöztetéséről Németországban. Az olasz zsidókat elbocsátották munkahelyeikről, elküldték az általuk látogatott iskolákból, és a sajtó is démonizálta őket. Az ország 46 000 zsidó lakosát regisztrálták, és sokakat megfigyelés alá helyeztek. A holokauszt 1943-ban érkezett meg Olaszországba, ekkor kezdődött meg igazán az ország zsidó lakosainak összegyűjtése. Az olasz polgárok is szerepet játszottak a bűncselekményekben, akár besúgókként, akár rendőrökként, teherautó-sofőrökként vagy egyszerű kalauzokként a szállításra használt vonatokon. Sokakat vélhetően inkább a félelem vagy az anyagi javak motiváltak, mint az ideológiai elkötelezettség, de ennek ellenére bűnrészesek voltak. A háború végére 8869 olasz zsidót deportáltak az országon kívülre, közülük 6746-ot Auschwitz-Birkenauba. Nagy részük ott halt meg a gázkamrákban, míg további 303 zsidót olasz földön, különféle mészárlások és pogromok keretében gyilkoltak meg.

Lisa Scottoline Örök című regénye pontosan ebbe az időszakba repíti az olvasókat egy szenvedélyes szerelmi háromszög történetével. Elisabetta, Marco és Sandro minden különbözőségük ellenére a legjobb barátokként nőnek fel. Elisabetta temperamentumos szépség, aki arról álmodik, hogy regényíró lesz; Marco profi kerékpároscsalád sarja; Sandro pedig zsidó származású matematikai csodagyerek. 1937 őszén minden megváltozik, amikor a fasizmus térnyerésével Mussolini megerősíti hatalmát, és átírja a Rómát irányító törvényeket. Hamarosan kitör a második világháború, ami olyan próbatétel elé állítja a három jóbarátot, amire álmukban sem gondoltak volna. Saját és családjaik összefonódó sorsa dől el egy olyan szívszorító történetben, amely egyszerre mutatja be az élet legjobb és legrosszabb oldalát. Az évtizedek alatt kibontakozó Örök a hűség és a veszteség, a család és a gasztronómia, a szerelem és a háború regénye – és mindez a világ egyik legszebb városában, annak legsötétebb pillanatában játszódik.

A regény mozgatórugója a fiatalok között szövődő szerelmi szál, mivel Elisabetta kegyeiért mindkét barátja verseng. Habár ez a háromszög helyenként igencsak döcög, a szívszorító végkifejlet kárpótolja az olvasót és felejthetetlenné varázsolja a könyvet. Fontos megjegyezni azt is, hogy a fiktív karakterek nagyon szépen illeszkednek a valós történelmi események sodrába és a váltott szemszög segítségével igen mély érzelmeket jelenít meg a szerző. A nagyszerűen megkomponált történet során szinte észrevétlenül szivárog be a német ideológia szereplőink életébe és zilálja szét a mindennapokat, családokat. Sandro zsidó fiú, Marco híven követi Mussolini nézeteit, Elizabetta pedig igyekszik egyedül megbirkózni a nehézségekkel. A regény egészen az 1950-es évek végéig követi a szereplők és Olaszország sorsát egyaránt. Mindemellett még azt is érdemes kiemelni a könyv erényeként, hogy a több szálon futó cselekménynek a csodálatos római építészet gigantikus műemlékei, macskaköves utcái, katakombái adják a helyszínt, melyeket a szereplőkkel együtt bebarangolhatunk.

Kétség sem fér hozzá, hogy Lisa Scottoline New York Times-bestsellere egy megható, valós eseményeken alapuló történet, amely felejthetetlenül bevésődik az olvasók szívébe. Az Örök egy nagyívű szerelemről mesél a fasiszta eszmék térnyerésének árnyékában Rómában – amivel nemcsak egyedi témakört hoz be a történelmi romantikus regények sorába, hanem olvasmányos és gördülékeny stílusa révén a műfaj egyik kiemelkedő darabjává válik.

Újra divatba jöttek a vikingek: egymást érik a különböző sorozatok és filmek, melyek a harcos északi népség véresebbnél véresebb tetteit, legnagyobb alakjait és különleges életvitelét mutatják be. Azonban nem árt tudni, hogy a vikingek történetét jellemzően nem saját írásbeli feljegyzéseikből, hanem sagákból és más kortárs kultúrák elmondásai alapján ismerjük – így sok-sok fikciós elemmel szembesülhetünk még a leghitelesebbnek tűnő alkotás esetében is.

Kétség sem fér hozzá, hogy a History Channel sorozata hozta vissza a köztudatba a viking kultúrát és egyúttal lavinát indított el a filmiparban, hiszen óriási kereslet mutatkozik a téma iránt azóta is. Maga az alapszéria is szép kort élt meg, 6 évad és 89 epizód során igencsak hosszú utat járt be. Megismerjük a családjával egyszerű farmer életet élő, ám igen ambiciózus álmokat dédelgető Ragnar Lothbrokot, aki elsőként hajózik el Angliába és később nem csupán az ő felemelkedését és hőstetteit élhetjük át, hanem fiaiét is.

A sorozat kiindulópontját is az adja, hogy Ragnar a többi vikinghez képest nagyobb álmokat dédelget, olyan jövőt akart teremteni családja és népe számára, amelynek köszönhetően nemzedékekkel később is emlegetni fogják a nevüket. A legendás vikinget alakító Travis Fimmelnek köszönhetően nemcsak ambícióiban, de tekintélyében is felér Ragnar Lothbrok a saját nagyságához: szuggesztív játéka révén minden rezdülésével, egyetlen megszólalás nélkül is képes elérni, hogy minden szempár rá szegeződjön. Nem véletlenül vált ő a sorozat motorjává, ez pedig tulajdonképpen egyszerre áldás és átok. Áldás, mivel évadokon keresztül követhetjük a sorsát, ahogyan formálódnak a vágyai, a világnézete, a személyisége. Egy végtelenül komplex karakter rajzolódik ki előttünk, aki mellett egy-két kivételtől eltekintve mindenki másodhegedűsnek hat. És ez egyben átok is, hiszen Ragnar neve gyakorlatilag összeforr a Vikingekével, nem kis kihívássá téve a staféta átadását fiainak.

Ragnar fiainak története lehetett volna ugyanolyan, sőt talán sokkal érdekesebb is, mint az apjuké, csakhogy az egymástól olykor távol játszódó szálakra a mellékszereplők sokaságával egyszerűen nem jut érdemi idő. Hiába szerveződnek erős konfliktusok egyes karakterek köré, vagy jönnek fel izgalmasnak tűnő szálak, ha a kibontásuk összecsapottra vagy éppen feleslegesen túlnyújtottra sikeredik. Ám még így is, a Vikingek felemás utolsó évadjaiban is ugyanúgy akadnak meglepő fordulatok, jól megkomponált jelenetek, és nem lehetett elmenni azon apró, hétköznapi kulturális szokások mellett sem, amiket belecsempésznek minden egyes epizódba.

Egy kisebb regényt lehetne még írni a Vikingekről, a különböző szimbólumokról, tematikákról, karakterekről és cselekményvezetésről, de talán sokkal érdekesebb arról ejteni néhány szót, hogy mennyire valódi mindez. Hiszen számos néző fejében él az az elképzelés, miszerint a széria a lehető legkorhűbben próbálja bemutatni a viking életformát és történelmet, ráadásul az autentikusságot a sorozat készítői is igyekeznek hangsúlyozni. Azonban, ha részletesebben is megvizsgáljuk a képernyőn látottakat, kiderül, hogy a történelmi hitelesség hagy némi kívánnivalót maga után.

Kezdjük a sort Ragnar Lothbrokkal! Tudniillik létezése valójában máig nem bizonyított, alakja a legendák homályába vész: a sagák szerint egy viking hős volt, aki Franciaországba és Angliába indított fosztogató hadjáratokat. A sorozatban ott van például 793-ban a lindisfarnei kolostor kifosztásánál és 845-ben Párizs ostrománál. Igaz, mindkét esemény megtörtént a valóságban is, de legalább hetven-, ha nem nyolcvanévesnek kellett volna lennie a második helyszínen – ami, valljuk be, nem túl életszerű. Egyes történészek szerint a később élt középkori szerzők alkották meg Ragnar figuráját több híres uralkodó és hadvezér személyének összeolvasztásával.

Az izlandi sagák úgy mesélnek Ragnarról, hogy „ő volt a legmagasabb és legjóképűbb férfi, akit emberi szem valaha látott.” Először megölte a sárkányt, amelyik az östergötlandi jarl lányát, Thora Borgarhjortot őrizte, így ő lett az első felesége. A sárkánnyal vívott harc előtt kátránnyal és homokkal kente be a szőrnadrágját, hogy az ne tudja mérgét a lábára köpni, teste többi részét pedig pajzsával védte. Emiatt kapta Ragnar a ragadványnevét, ugyanis a Lothbrok magyarra fordítva "szőrösnadrágút" jelent. Egy másik saga szerint viszont a Vikingek sorozatból is ismert Lagertha harcosnő volt az első felesége – azonban abban minden legenda egyhangúan fogalmaz, hogy a Vikingek szériában második feleségként ábrázolt Aslaug az édesanyja Vasbordájú Björnnek, akárcsak Csonttalan Ivarnak, Kígyószemű Sigurdnak és Fehéringes Halfdannak (Hvitserk). A sagák szerint Ragnarnak több házasságon kívül született gyermeke is volt, köztük Ubbe, akit nem Aslaug fiának tulajdonítanak, mint a sorozatban.

A Vikingek karaktereinél maradva ugyancsak túlzó ötlet volt Ragnar testvérének ábrázolása. Azt nem lehet tudni, hogy az első normann herceg, akit valóban Rollónak hívtak, dán vagy norvég viking volt-e, de az biztos, hogy nem volt Ragnar rokona és a 10. században adta át neki Együgyű Károly a hercegséget, azért cserébe, hogy felvegye a vikingekkel a harcot.

A sorozat másik kedvelt alakja, Floki, szintén valóságos személy. Floki Vilgerson nevét azért őrizte meg az utókor, mert ő volt az a bátor viking, aki a jeges óceánt átszelve felfedezte Izlandot és letelepedett a szigeten. Habár a sorozatban szereplő Floki szintén eljutott a tűz és jég országába, de a karakter alapvetően csak a forgatókönyv-írók fantáziájának köszönhető.

Külön bekezdést érdemes szentelni Csonttalan Ivarnak is, akinek tetteit habár nagyrészt pontosan ábrázolják, de fontos kiemelni, hogy nem ölte meg testvérét, Kígyószemű Sigurdot. Illetve kutatások bizonyítják azt is, hogy neve feltehetően csupán túlzott magasságára és atletikus testi adottságaira utal, illetve arra, hogy egyetlen csontja sem volt már teljesen ép köszönhetően a közelharcban, pajzsfalban elszenvedett csonttöréseknek. Tehát nem született testi fogyatékossággal és nem szenvedett üvegcsontúságban, mint a széria szerint.

A sorozatból megismerhetjük Széphajú Haraldot, aki szövetséget köt Ragnarral, hogy vele tarthasson kalandozásai során. Harald fő célja ezzel szemben mindig is az volt, hogy az egyesített Norvégia királya legyen – így joggal tehetnénk fel a kérdést, hogy ha országa trónjára vágyik, akkor miért ment volna el frank földre, majd később a Földközi-tenger partvidékére hadakozni. Emellett a valóságban nem harcmezőn halt meg és nem is utód nélkül: hat feleségétől és két ágyasától 23 gyermeke született, 81 éves korában, 933-ban otthonában ágyban és párnák között hunyt el.

A karakterek után beszéljünk kicsit Ragnar városáról, Kattegatról. Ugyanis a viking korból ilyen nevű településről nem létezik említés semmilyen fennmaradt dokumentumban sem. Kattegat a valóságban a Dániát Svédországtól elválasztó tengerszoros elnevezése, eredetileg „macskakaput” jelent. Szintén nem felel meg a valóságnak,amikor a sorozat nyitó részéből kiderül, hogy a Kattegatban élők nem tudnak az Északi-tenger nyugati végénél elterülő Anglia létezéséről (vagy legalábbis bizonytalanok benne), s ezért a Baltikum irányába vezetendő katonai akciót támogatnak inkább. Történelmi és földrajzi ismereteinkből kiindulva ezzel kapcsolatban azonban több probléma is felmerül. Egyrészt a Baltikum és a Brit-szigetek Dániától körülbelül ugyanolyan távolságra helyezkednek el, másrészt Anglia és Skandinávia lakosai között már a késő római kortól kezdve igen szorosak voltak a kereskedelmi kapcsolatok, mi több, az angolszászok ősei is Dániából vándoroltak át a Brit-szigetekre az 5. században.

Régészeti szempontból is akadnak igen nehezen magyarázható dolgok a sorozatban. Például gondok vannak a kosztümökkel és a fegyverekkel. Míg az utóbbiak között időnkét valóban felbukkannak régészeti leletek hiteles másolatai (egyes kardok, pajzsok stb.), de a főbb szereplők fejét jellemzően semmi sem védi – ami nem felel meg a valóságnak. Amikor néha mégis láthatunk fejvédőket, azokat a vikingek ellenségei, az angolszász és frank katonák hordják. Igaz, a nyugat-európai királyságok fejlettebb és szervezettebb hadseregekkel rendelkeztek akkortájt, az azonban teljességgel hiteltelen, hogy az angolszászok zöme egy közel hatszáz évvel később, a 16. században megjelent tarajos, úgynevezett burgonet típusú sisakot visel.

Különösen kidomborodik az autentikusság kérdése a szereplők ruházatával kapcsolatban, a kosztümök döntő többsége ugyanis kétségtelenül a fantázia szüleménye. Több forrás alapján egészen precíz képet lehet alkotni arról, hogy a 8–9. századi Skandinávia lakói valójában milyen ruhákat hordtak. Ehhez képest a sorozatban időnként olyan ruhaköltemények is felbukkannak, amelyeket manapság talán egy-egy divatbemutatón lehetne csak elképzelni, de bő ezer évvel ezelőtt senki sem hordott ilyeneket. Például a szereplők kreált harci öltözékei nem sok védelmi értékkel bírnak: Ragnar egyfajta ujjatlan bőrmellényt hord, melyre ötletszerűen vannak különálló fémkarikák erősítve; Floki, a hajóács pedig a csatajeleneteknél egy vékony bőrszíjakból fonott öltözéket visel. Egy viking hadvezér felszerelése a valóságban teljesen más lehetett: összefüggő, egymásba kapcsolódó, szegecselt láncszemekből álló páncélinget hordhatott, vaslemezekből álló, fémpántokkal összefogott sisakkal kiegészítve.

Összességében viszont elmondható, hogy a Vikingek sorozatban teljesen helytálló, hogy a harcosok Angliában, Észak-Franciaországban és a Földközi-tenger vidékén fosztogattak, és kis túlzással a fél világot behajózták fejlett vitorlázási és navigációs képességeik révén. A társadalmi struktúra ábrázolása is teljesen hiteles (rabszolgák, szabad emberek, arisztokrácia), akárcsak a többistenhitű vallás. Ahogy azt a sorozatból is megtudjuk, a vikingek úgy tartották, hogy a csatában elesett harcosok eljutnak a Valhallába, az istenek csarnokába, ezért dicsőség volt számukra a halál. A vikingek azt is hitték, hogy az isteneik alakváltoztató képességgel rendelkeznek, holló, bagoly vagy farkas képében is megjelenhetnek – ezért ezek az állatok különös jelentőséggel bírnak, amikor a sorozatban visszatérő elemként, rendszeresen felbukkannak. Alapvetően rendkívül precíz és részletgazdag a viking kultúra ábrázolása az egész szériában.

Tehát a sorozatból nem érdemes részletesebb történelmi ismereteket szerezni, és habár a korai évadok átlagon felüli színvonalához csak ritkán tud felérni a széria második fele, akit érdekel az északi mitológia és kultúra, biztosan örömét leli a Vikingekben. Ha pedig valakinek még utána is hiányérzete támadna, már két évad megtekinthető a Vikingek: Valhalla című sorozatból, amely 100 évvel az eredeti széria eseményei után játszódik – de az már egy másik bejegyzés témája, hogy történelmileg hitelesebbre sikerült-e elődjénél…

Aki szokott könyvesboltokban bolyongani vagy olvasmányok után kutatni webáruházakban, minden bizonnyal látta már ezt a szép lilás, rózsaszínes borítójú könyvet, amelyről elsőre akár azt is hihetnénk, hogy angol nyelvű romantikus lányregény. Nos, közel sem azt kapjuk, amire számítani lehet ránézésre, hanem az utóbbi évek legnagyobb meglepetését.

Persze, ha elolvassuk a hátoldalon a tartalmat, a kép egyből árnyaltabbá válhat. „Néha ​az okozza a legtöbb fájdalmat, aki szeret. Lilynek nem ment mindig könnyen a sora, de annál keményebben dolgozott, hogy olyan életet élhessen, amilyenre vágyik. Elhagyta a Maine állambeli kisvárost, ahol felnőtt; egyetemet végzett, és Bostonba költözött, ahol saját vállalkozásba kezdett. Amikor szikrázni kezd a levegő közte és a jóképű idegsebész, Ryle Kincaid között, Lily életében hirtelen minden túl szép lesz ahhoz, hogy igaz legyen. …Ebben a merész és mélyen személyes regényben Colleen Hoover szívszorongató történetet tár elénk, ami új, izgalmas utakra vezeti őt magát mint írót is. A Velünk véget ér felejthetetlen mese a szerelemről, amiért nagy árat kell fizetni.”

Sőt, a regény kezdetén az ajánlás is egészen beszédes és egyben elgondolkodtató. „Apámnak, aki mindent megtett, hogy ne mutassa a legrosszabb oldalát. És anyámnak, aki mindent megtett, hogy ne lássuk apánk legrosszabb oldalát.” Ennek ellenére a Velünk véget ér mégis pontosan úgy indul, ahogyan a romantikus könyvek szoktak: adott egy nagy találkozás, amelyből azonnal vonzalom szökken szárba és az olvasó előtt a kétség szikrája sem merül fel, hogy ez a két szereplő előbb vagy utóbb, de mindenképpen beteljesíti szerelmüket. Habár érezhető, hogy Lily és Ryle egyaránt hordoz sebhelyeket a múltból, mégis kifejezetten könnyeden és szépen indul kettejük románca. Tulajdonképpen pontosan úgy, mint a mesékben. Aztán egyszer csak megérkezik a drámai fordulat, amely alaposan képen törli az olvasót – és Lily-t egyaránt.

Ugyanis a regény egyik meghatározó témája a családon belüli erőszak. Vitathatatlanul érzékeny és előítéletekkel teli témakör ez, hiszen mindig felmerül a kérdés, hogy egyesek miért nem képesek kilépni egy bántalmazó kapcsolatból. Miért hagyják súlyos tettlegességig fajulni a dolgokat? Miért nem menekülnek már az első utaló jelnél, az első ütésnél? Maga a főszereplő, Lily sem érti, miért nem képes rá. „Kívülállóként könnyű azt hinni, hogy mi gondolkodás nélkül odébbállnánk, ha valaki rosszul bánna velünk. Könnyű kijelenteni, hogy nem tudnánk szeretni valakit, aki bánt bennünket, ha közben nem mi vagyunk szerelmesek abba az emberbe." – olvashatjuk a könyvben.

Colleen Hoover kiváló regényének a titka, hogy képes borzasztó témákat gyönyörű írásmóddal, gondolatokkal és érzelmekkel tálalni – ebből eredően hat műve elementáris erővel, felkavaróan. Nem bírjuk letenni a könyvet, a fejünkbe férkőzik a sztori, szinte teljesen átérezhetőek a szereplők vívódásai és érzései. Még akkor is, ha az olvasó nem feltétlenül élt át hasonlót. A szerző viszont annál inkább. Az utószóból kiderül, hogy a könyveleji ajánlás sem véletlen, saját életéből merített tapasztalatait dolgozta fel e könyvben az írónő. „Attól, hogy valaki bánt bennünket, még nem szűnünk meg csak úgy szeretni. Nem az illető cselekedetei fájnak a legjobban, hanem a szeretet. Ha a tettek mögött nem lenne ott a szeretet, akkor kicsit könnyebb lenne elviselni a fájdalmat." – állítja Colleen Hoover a regényében.

Azt hiszem, a Velünk véget érre nyugodtan lehet használni az érzelmi hullámvasút kifejezést. Egyszerre szorul össze az olvasó szíve, miközben gyönyörű gondolatokat sorakoztat fel előtte a szerző, mindemellett a humort sem nélkülözi könyv. Sokszor megesik, hogy a könnyedebb műfajok alkotói fel-felvillantanak valamilyen komoly problémát, majd jól elmaszatolják. Colleen Hoover regényében viszont semmilyen maszatolás sincsen, árnyaltan ismerjük meg mindkét oldalról a bántalmazás mikéntjét. Felkavaró és emlékezetes olvasmány, amely cizelláltan mutatja be a bántalmazó és a bántalmazott lelki vívódásait, hiszen semmi sem fekete vagy fehér. Az írónő persze ezt frappánsabban adta szereplői szájába: „Rossz emberek nem léteznek, mind csak emberek vagyunk, akik néha csinálunk rossz dolgokat.” Aki elolvassa a Velünk véget ért, e sorokat biztosan nem fogja egy hamar kiverni a fejéből – akárcsak Lily és Ryle mérgező szerelmét.

Izlandon minden kicsit másképp működik, mint bárhol máshol a világon. Mindentől távol, az óceán közepén sajátos szokások és hagyományok alakultak ki, így talán senki sem lepődik meg, hogy a tűz és jég országában az adventi időszak is meglehetősen „egyedi.” Az izlandi gyerekek már a mai naptól kezdve minden este ajándékot kapnak egészen karácsonyig – csakhogy a Mikulás messziről elkerüli ezt a zord szigetet és rénszarvasok sincsenek. Lássuk csak, mi történik ott fent Északon ezekben a napokban!

A karácsonyt jellemzően a szeretet és a béke ünnepeként szoktuk jellemezni, és habár a hangsúly a jóságos karácsonyi szereplőkön van, mint a Jézuska, a Télapó és kedves kísérőik, de akadnak olyan negatív karakterek is a különféle kultúrák karácsonyi folklórjában, mint a Grincs vagy a Krampusz. Izland esete viszont abból a szempontból kifejezetten sajátságos, hogy az ünnepi készülődés során csak bosszantó és gonoszkodó figurák jelennek meg, méghozzá napról napra egyre többen. Kétség sem fér hozzá, a nagyrészt lakhatatlan sziget zord légköre még a karácsonyi hagyományokra is rányomta bélyegét.

Az eredeti izlandi folkór szerint a hegyekben élt Grýla, a félelmetes trollasszony, akinek 13 fia és egy fekete macskája volt. Úgy tartották, hogy a család karácsony előtt lejön az emberek közé: a rossz gyerekeket Grýla megfőzte az üstjében, a macska megette, akinek nem volt új ruhája és a 13 fiú is ijesztgetett 13 napon keresztül mindenkit, aki nem viselkedett jól az év során. A karácsonyi trollok eredetileg rendbontó gazfickók voltak, akik különböző csínytevésekkel borzolták a kedélyeket éjszakánként karácsony előtt. Folyton riogatták a gyerekeket és a felnőtteket, és minden ehető dolgot megpróbáltak elcsenni, legyen szó kolbászról vagy az ételmaradékról a fazék alján, és a mai napig kérdésként merül fel az ezeken a meséken nevelkedett izlandiakban, ha ajtócsapódást vagy furcsa zajokat hallanak, hogy esetleg trollok lapulnak-e valamelyik sarokban vagy az ágy alatt.

Ugyanakkor fontos tudni, hogy a legendák táptalaját nem varázslatos izlandi élőlények adják, hanem csupán a nevelési célzat.  A felnőtt fantázia meglehetősen gazdag, Izlandon pedig különösképpen, hogy irtózatos történeteket találjon ki a rendetlenkedő gyerekek megregulázására, a kicsik pedig elég hiszékenyek ahhoz, hogy mindezekkel sakkban lehessen tartani őket. Ezek alapján el lehet képzelni azt a motivációt, amivel a kisgyerekek odaültek a felnőttek mellé, hogy segítsenek feldolgozni az őszi gyapjút, amiből karácsonyig az új ruha elkészülhetett. Hiszen aki nem volt fogékony ilyen tevékenységekre, annak nem lett ruhája, azaz egy hatalmas macska martalékává vált karácsonykor…

A helyzet odáig fajult, hogy 1746-ban hivatalos keretek között is elrendelték, hogy nem lehet a gyerekeket a tizenhárom karácsonyi rémalakkal ijesztgetni: „Azt a bolond szokást, melyet az országban itt-ott gyakorolnak, nevezetesen, hogy a gyerekeket a karácsonyi fiúkkal és más szellemekkel riogatnak, el kell törölni” (Brian Pilkington – The Yule Lads)

Tehát a legenda az évszázadok alatt sokat szelídült, és napjainkban a trollok már a Mikuláshoz hasonló funkciót töltenek be: ahelyett, hogy gyerekeket rémisztgetnének, inkább ajándékot hoznak nekik. Pontosabban azt csak a jók érdemlik meg, a rosszak csizmájába rothadó krumplit raknak. Tehát december 12-től kezdve az izlandi fiatalok minden este kirakják cipőiket az ablakba, annak reményében, hogy az éjszaka leple alatt eljön egy troll és hoz valamilyen meglepetést.

Egyfajta adventi kalendáriumként is felfogható az izlandi trollok érkezése. Lássuk, melyik este kit üdvözölhetnek a gyerekek furcsa szokásairól híres szigetországban – abban reménykedve, hogy nem rothadó krumplit csempésznek a cipőikbe!

December 12. – Stekkjastaur: kedvence a juhtej, de meglehetősen ügyeletlen, mivel mindkét lába fából van, ezért nagy ramazurit csap, amikor csetlik-botlik, kergetőzik a birkákkal az akolban.

December 13. – Giljagaur: neki a tehéntej jelent ellenállhatatlanul ízletes csemegét, ezért árkokban, üregekben lapul meg és onnan várja a megfelelő pillanatot, hogy az istálló kiürüljön és elcsenhesse a frissen megtöltött tejes vödröket.

December 14. – Stúfur: testvéreihez képest alacsony, főként konyhai edények ellopásával igyekszik hozzájutni a vacsoramaradékhoz.

December 15. – Þvörusleikir: Stúfurral ellentétben ő legmagasabb testvér, viszont alultápláltsága miatt rendkívül vékony. Ennek oka, hogy a sütés-főzéshez használt fakanalakat lopja el, hogy lenyalogathassa azokról a maradékot.

December 16. – Pottaskefill: kifejezetten az edényekre, lábasokra szakosodott tolvaj, akinek szintén az ételmaradékok jelentik az igazi jutalmat.

December 17. – Askasleikir: ágyak alatt rejtőzve várja, hogy valaki gyanútlanul a földre tegye gőzölgő étellel teli askurját (fedeles edény). A csendben leselkedő troll ekkor csap le, hogy megszerezze magának az ízletes falatokat.

December 18. – Hurðaskellir: mind közül a leghangosabb fivér, aki nem besurranó tolvajként vált hírhedtté, hanem éjjeli ajtócsapkodó csibészkedése nyomán.

December 19. – Skyrgámur: ő szerfelett odavan a skyrért (helyi, ízesített joghurtszerű tejtermék), és nem rest mindent megtenni azért, hogy hozzájusson kedvencéhez.

December 20. – Bjúgnakrækir: a tetőgerendák között rejtőzik, hogy az első adandó alkalommal lecsapjon a felakasztott füstölt kolbászokra.

December 21. – Gluggagægir: testvéreivel ellentétben ő nem aprózza el a lopás művészetét egy-egy specialitásra. Az ablakokon leselkedik befelé, hátha meglát bármilyen magára hagyott értéket, amit a megfelelő pillanatban elcsenhet.

December 22. – Gáttaþefur: legfontosabb ismertetőjegye az extrém hosszú és széles orra, amely révén szaglása is bőven átlag feletti. És ha már ennyire jól érzi az illatokat, előszeretettel ki is aknázza ezt a képességét a laufabrauð (helyi ünnepi kenyér) felkutatására.

December 23. – Ketkrókur: legtöbb bátyjához hasonlóan szintén ételtolvajként tengődik. Különlegessége ugyanakkor az, hogy portyái alkalmával egy kampót használ eszközként a kiszemelt fogások, főként húsfélék eltulajdonítására.

December 24. – Kertasníkir: minden kétséget kizáróan az utolsóként érkező testvér ízlése a leginkább meghökkentő: legszívesebben gyertyákat fogyaszt (amik a régi időkben faggyúból készültek, ezért ehetők voltak). Lopódzva követi a gyerekeket, és amint alkalma nyílik rá, elorozza tőlük a számára ínycsiklandó gyertyákat.

Szenteste után, január 6-ig a macska és a trollok érkezési sorrendben egyesével visszatérnek a hegyekbe. A tizenharmadik éjjelen a régi hagyományokat követve országszerte hatalmas máglyákat raknak, a gyerekek énekkel, mondókákkal tessékelik vissza a lényeket a barlangjukba, így megünnepelve, hogy végre megszabadultak a kellemetlenkedő trollcsaládtól egy teljes évre.

Minden házat és kirakatot karácsonyi díszek borítanak, a fényfüzérek ragyognak, fényük meghitten csillog a hóban, és egy jó könyv ilyenkor igazi finomság a léleknek, ideális választás a bekuckózós téli estékre. Egy romantikus regényben legalább is így lenne. Szinte napra pontosan egy évvel ezelőtt készítettem egy összeállítást karácsonyi olvasmányokról és igyekeztem mindenféle műfajból szemezgetni. Nos, a tavalyi gyűjtemény idén is aktuális, ha ünnepi témakörű könyveket keresünk, viszont ezúttal hoztam egy újabb csokorral, méghozzá kizárólag szívmelengető, romantikus hangulatú regényeket. Válasszuk kedvünkre valót közülük! :)

„I'm dreaming of a white Christmas, just like the ones I used to know…” Talán nem csak olvassuk, hanem gondolatainkba dallamként úszik be az angol nyelvű szöveg, hiszen az egyik legismertebb karácsonyi slágerről van szó, amit novembertől december végéig rongyosra játszanak még ma is a rádiók. Michelle Marly White Christmas című könyvében egy elbűvölő szerelmi történetet mesél el, amellyel egyúttal a híres dal hátterét is az olvasók elé tárja. Irving Berlin, a híres hollywoodi filmek és a Broadway ünnepelt zeneszerzője az 1937. év decemberét Kaliforniában, a családjától távol kénytelen tölteni. A szeretett felesége és a kislányai utáni vágyakozás ülteti le a zongorához, és egy olyan dalt álmodik meg a hóesés varázsolta fehér karácsonyról, amely karácsonyi csodaként vigaszul hat a bánatára. A nevét pedig világszerte híressé teszi.

2003. meghatározó évnek bizonyult a romantikus lelkületű mozirajongók életében, mivel akkor debütált az Igazából szerelem – és azóta sem telik el karácsony nélküle. Jules Wake Hóesés Notting Hillben című könyve pontosan ezt a hangulatot árasztja: nagyon angol, kedves, szívmelengető, havas, karácsonyi olvasmány, ami se nem túl szirupos, se nem túl sótlan és az említett filmen kívül még jó pár másik Hugh Grant-féle romantikus vígjátékot is megidéz. A regény főhőse Viola Smith, aki a Londoni Metropolitan Operatársulat zenekarában brácsázik olyan klasszikus karácsonyi előadásokban mint a Diótörő vagy a Bohémélet, és a főnöke kérésére kénytelen segédkezni az egyik Notting Hill-i iskolában a karácsonyi műsor összeállításában. Nate Williams a megtestesült Grincs: nem lelkesíti a közeledő karácsony gondolata, ám mivel a kislánya, Grace a főszereplő az ünnepi műsorban, beadja a derekát, és segít Violának a szervezésben. Viola és Nate között úgy szikrázik a levegő, mint a parázs a Portobello Road-i piacon a sült gesztenye alatt. És amikor Londonban havazni kezd, Viola és Nate azon kapják magukat, hogy ez a karácsony bizony mindkettőjük életét megváltoztatja.

London után New York sem maradhat ki, ha már filmbe illő karácsonyi helyszínekről van szó. Sarah Morgan Holdfény ​Manhattan felett című regényében a szereplőkkel karöltve járhatjuk végig a hóesésben a híres sugárutakat és számozott utcákat, amelyek varázslatos ünnepi díszbe öltöztek és tökéletes háttérként szolgálnak egy vérbeli karácsonyi romantikus történethez, amely egy meglehetősen félénk lány és egy igencsak jóvágású orvos között szökken szárba. Harriet Knight végre le akarja győzni a félénkségét, mely egész eddigi életében korlátok közé szorította: elhatározza, decemberben minden egyes napon tesz legalább egyvalamit, amihez ki kell mozdulnia a komfortzónájából. A listára új elem kerül, amikor eddig ismeretlen ügyfél fordul Harrieték kutyasétáltató vállalkozásához: a mogorva dr. Ethan Black és az átmenetileg rábízott, túláradóan energikus spániel, Madi. A lányt váratlanul éri a vonzalom, amely feltámad közte és a doktor között. A férfi megkéri, vállaljon huszonnégy órás kutyafelügyeletet a lakásán – amiből aztán sok minden kisül, ami alaposan kizökkenti Harrietet a komfortzónájából.

Ám nem mindenki rajong a karácsonyért New Yorkban – még Sarah Morgan szerint sem. Hóvarázs című regénye Vermontba kalauzolja az olvasókat, ahol a hegyek között ugyan cudar hideg időjárás uralkodik, de egy forró csoki és egy megnyerő külsejű üzletember még a világ legmerevebb marketingesének szívét is melegséggel tölti el. Pedig Kayla Green csak egy dolgot szeretne karácsonyra: hogy a szeretet ünnepe mihamarabb véget érjen. A sikeres PR-tanácsadó ugyanis ki nem állhatja a piros masnikba, csillogó üveggömbökbe, fenyőágakba öltözött várost, és a rénszarvasszánon érkező Mikulást nagyjából annyira várja, mint a félévente esedékes látogatást a fogorvosnál. Így aztán kapóra jön neki egy év végi munka, amikor Jackson O'Neil megbízza, hogy találjon ki egy reklámkampányt a családi vállalkozás, a festői környezetben lévő Snow Crystal Sí- és Üdülőközpont számára. Kayla boldogan hagyja ott New York karácsonyi forgatagát abban reménykedve, hogy az isten háta mögötti erdei szállásán egyetlen fényfüzér, karácsonyfa vagy mézeskalács figura sem szúrja majd a szemét. De csalatkoznia kell: már a legelső találkozás az O'Neil famíliával rádöbbenti, hogy Snow Crystal egyáltalán nem az a hely, ahol el lehet bújni a karácsony és a család elől…

Harmadjára, de nem utolsó sorban csak megemlítenék még egy Sarah Morgan könyvet. A Csoda ​az 5. sugárúton főhősnője, Eva Jordan mindene a hó, és persze a karácsony. Új megbízása, egy krimiíró lakásának a „karácsonyítása”, csak arra nem számít, hogy a férfi is a lakásban lesz. Megpróbálja széppé varázsolni az ünnepet a mogorva, titokzatos, bár bizsergetően vonzó férfi számára, de a feladat minden, csak nem egyszerű. Ugyanis Lucas Blade utálja a karácsonyt, nem akar karácsonyfát, süteményt és angyalkákat, nem akar ünnepi hangulatot – csak egyet akar: azt, hogy hagyják nyugodtan dolgozni, éppen elég, hogy írói válságban szenved. Egy hatalmas hóvihar miatt azonban kénytelen hosszabb ideig elviselni a szép és bohókás házvezetőnő társaságát, és Lucas arra jön rá, hogy Eva nagyon jó múzsa, ezért elhatározza, hogy felfogadja karácsonyig. Mindez roppant romantikusan hangzik, de… álljunk csak meg egy pillanatra: milyen múzsára lehet szüksége egy krimiírónak? A roppant vicces és letehetetlen karácsonyi regényből mindenre fény derül.

A karácsony a vidámság és a szeretet ünnepe – de mi van akkor, ha valakit éppen ekkor ért a legnagyobb veszteség, amit csak el lehet képzelni? Milly Johnson Téli láng című könyvében Eve azóta gyűlöli az ünnepeket, mióta a vőlegénye karácsony napján veszítette életét egy afganisztáni bevetésen. Éppen ezért a legkevésbé sem számít arra, hogy kedves, idős nagynénje egy élményparkot hagy rá a végrendeletében, mégpedig olyat, amelynek fő témája épp a karácsony. És nem ez az egyetlen meglepetés: a nagynénje végakarata úgy szól, hogy Eve-nek egy rejtélyes üzlettárssal, Jacques Glace-szal közösen kell vezetnie a parkot. Ki ez a Jacques Glace, és vajon miért vette be Evelyn néni a végrendeletébe? Ám Eve nem retten vissza a kihívástól. Elhatározza, hogy bármi áron sikerre viszi Winterworldöt. Vajon sikerül egyszer s mindenkorra felülkerekednie a karácsony és a mindent eluraló karácsonyi giccs iránti ellenszenvén? És végül sikerül Jacques-nak felolvasztania a lány jéggé fagyott szívét?

Ha pedig szívesen olvasnánk tovább Eve történetét, van folytatás is! Milly Johnson Karácsonyi ​gyermekáldás című könyve három nő sorsán keresztül arra tanít, hogy tárjuk ki az ajtót, ha az élet kopogtat rajta – még akkor is, ha éppen havazik. Eve állapotos, és ettől az egész vidámpark babaváró lázban ég, különösen, hogy a szülés várható időpontja december 25-ére esik. Jacques-kal úgy döntenek, hogy esküvői fogadalmukat is szeretnék megújítani, méghozzá minden létező pompával, ami az első alkalommal hiányzott. Annie Pandoro és férje, Joe egy kis karácsonyi cracker gyár tulajdonosai, sikeresek és boldogok, annak ellenére, hogy az élet sosem ajándékozta meg őket a várva várt gyermekkel. Annie a menopauza tüneteit érzi, így a remény utolsó lángja is kezd kihunyni, ám amikor rájön, hogy a testében történő változások nem a menopauzát, hanem a várandósságot jelzik, öröme határtalan. Palma Collins béranyaság révén próbál szabadulni az egész életét beárnyékoló nélkülözésből. Ám amikor az őt felbérlő pár éppen teherbe esése után szakít, magára marad a magzattal, akire egyáltalán nem is vágyott. Annie, Palma és Eve a várandós kismamáknak szánt „Karácsonyi Puding Klubban” találkoznak. A három kismama élete gyökeresen eltérő és mindannyian mást várnak az anyaságtól; vajon segíthetnek egymásnak, és megtalálhatják a boldogságot és a lelki békét a karácsony közeledtével?

Kihagytam volna a kedvenc karácsonyi romantikus könyvedet? Kérlek, írd meg hozzászólásban, ha így történt volna! :)

A lengyelországi cikksorozat befejező része a Balti-tenger partján fekvő bájos városba, Gdańskba enged bepillantást. Habár nem feltétlenül felkapott turistacélpontról van szó, viszont annál több meglepetést és kincset tartogat, ha mégis meglátogatjuk.

Ki hallotta már a Lengyel Riviéra kifejezést? Gdańsk repterén óriás betűkkel hirdetik, hogy valóban így hívják Lengyelország tengerparti szakaszának ezen részét, ahol véget nem érő homokos föveny és hangulatos erkélyes-verandás villák várják az idelátogatókat – a sopoti Grand Hotel pedig pontosan úgy fest, mint a Francia Riviéra valamely luxusszállója. De Gdańsk ennél sokkal több: mint a hamvaiból feltámadt főnixmadár, pontosan úgy született újjá a második világháború ejtette sebek után, az óvárosa pedig annyira gyönyörű lett színes Hanza-házaival, hogy ehhez fogható mesevárost még biztosan nem láttunk máshol. Mondják rá, hogy a történelmi épületek sorát megtörő kis csatornáival, hídjaival és apró szigeteinek labirintusával olyan hangulatot idéz, mint Szentpétervár. De valójában Gdańsk önmaga a stílus és a különlegesség. Az alábbi cikk egyúttal ajánló is, nemcsak számos érdekességet tartalmaz Gdańsk történelméről és nevezetességeiről, hanem arra is felhívja a figyelmet, hogy érdemes ebbe a rendkívüli városba ellátogatni, mivel igen méltatlanul mellőzött.

Miért éppen Gdańsk? A régi magyar nevén Danckának, németül Danzignak hívott kikötővárost sokan Lengyelország egyik legszebb településének tartják. Gdańsk már önmagában olyan, mint egy miniállam, szinte minden lépésnél elénk tárul a történelem: a második világháborúban nagyrészt lerombolt, majd újjáépített városban összefonódik a múlt és a jelen. Gdańsk egyedi hangulatát egyetlen más lengyel településen sem találjuk meg: az apály és a dagály váltakozásához való sok évszázados alkalmazkodás, a kikötővárosi jelleg, az országban egyedülálló építészeti stílusa, a külföldi kereskedők hatása együttesen formálta olyanná a várost, ahogyan azt napjainkban láthatjuk. Gdańsk turizmusában egyformán fontos szerepet játszik a történelmi örökség és a tenger. A középkori Hanza időszaknak köszönhető nevezetességek, a vöröstéglás házak, a borostyánt áruló üzletek, hangulatos óvárosi éttermek, kávézók és a gyönyörű strandok számtalan módot kínálnak arra, hogy az ide látogatók jól érezzék magukat.

Mit érdemes tudni Gdańsk történelméről? A Gdańsk-i öböl partján a 7. században még csak egy kézműves-halászfalu terült el, a 10. században viszont már a pomerániai hercegség megerősített vára állt itt. A település városi jogokat 1263-ban kapott, és kikötővárosként tagja lett a kereskedővárosok szövetségének, a Hanza-szövetségnek, amely Észak-Európában és a Balti-térségben működött a 13-17. században. 1793-ban a poroszok megszállták Gdańskot. 1807-ben, miután Bonaparte Napóleon elfoglalta a várost, megkezdődött az első szabad városi korszak, megalakult a Danzigi Köztársaság. A bécsi kongresszus 1815-ben új határokat jelölt ki, ezzel Danzig újra porosz uralom alá került. 1920-tól a versailles-i békeszerződés értelmében Danzig Szabad Város néven különleges státust kapott, majd 1925-ben a szabad város területén lengyel egyházmegyét alapítottak.

1939. szeptember 1-jén a Schleswig-Holstein csatahajó sortüzével megkezdődött a második világháború Gdańsk kikötőjében, a Westerplatte-félszigeten. 1945. március 30-án a szovjet és lengyel csapatok elfoglalták, majd Gdańsk újra lengyel város lett. A város történelmi negyedének 80 százaléka elpusztult a háborúban. Az 1950-es és 1960-as években építették újjá az óvárost, viszont a helyreállítás meglehetősen szakszerűtlenül zajlott, mivel Gdańsk eredeti német hagyományos jellegét több esetben figyelmen kívül hagyták. Mindenesetre a kikötőváros a Lengyel Népköztársaság egyik legfontosabb hajózási és ipari központjává vált, a Szovjetunió a három nagy hajógyár fejlesztésével igyekezett erősíteni a régióban betöltött szerepét. Ám a város egykori Lenin Hajógyára 1980-ban arról vált híressé, hogy itt alakult meg a keleti blokk első független szakszervezete, a Szolidaritás. A tömegmozgalom elnököt is választott Lech Walesa személyében, aki 1990 és 1995 között Lengyelország államfői tisztségét töltötte be. A mozgalom jelentősége nemcsak abban rejlik, hogy felgyorsította a keleti blokk lebontását, hanem abban is, hogy a társadalom legkülönbözőbb rétegeit fogta össze, 1981-re már mintegy tízmillió követője volt. Gdańsk napjainkban Lengyelország hatodik legnagyobb városa és egyben legfontosabb tengeri kikötője a Balti-tenger partján.

Milyen látnivalókat találunk Gdańskban? A második világháború utáni újjáépítéssel az előző korok pompáját visszanyerte a város, jelenlegi megjelenésében alapvetően a 16. századi holland reneszánsz stílus köszön vissza. Gdańsk sok gyönyörű épülete emlékeztet azokra az időkre, amikor a Hanza-szövetség tagja volt, emellett fontos azt is megemlíteni, hogy a más országokból is idesereglő kereskedők nemcsak áruikat, hanem kultúrájukat, szellemiségüket is magukkal hozták a kikötővárosba, ami mai is érzékelhető a mindig pezsgő, lüktető hangulatot árasztó macskaköves utcákat járva.

A legtöbb turista attrakció a Hosszú utca (Ulica Długa) és Hosszú Piac (Długi Targ) területén, illetve közelében található. Az óváros ezen része egykor a helyieknek szolgáló utca volt, melyen keresztül Gdańsk legfontosabb piacára jártak. Ma már turisztikai látnivaló, többek között itt találjuk a Neptun-szökőkutat, amely a legenda szerint azt az arany vizet köpte magából, mely a gdański likőr védjegye. A Hosszú piacon érdemes minden egyes színes épület egyedi homlokzatát alaposan szemügyre venni, mivel a polgári házak, rokokó stílusú kapuk, a gótikus díszítések és az eredeti, árkádos udvarok között rengeteg látnivaló akad. Az egyik épület, a 71-es számú azon ritka házak közé tartozik, melyek épségben vészelték át a II. világháborút, rajta a 15. században készült díszítőelemek láthatók.

Ezt a területet mindkét végén városkapuk határolják, és az útvonalat egyúttal Királyi útnak (Droga Królewska) is nevezik, mivel a Gdańskba érkező királyok itt lovagoltak be, majd vonultak végig a városon. A királyi bevonulásokat övező parádékhoz méltón a város legszebb házai sorakoztak ezen a nagyjából 500 m-es szakaszon, így bátran kijelenthetjük, hogy építészeti szempontból Gdańsk ma is leginkább szemet gyönyörködtető részét itt találjuk.

Szintén az óváros kihagyhatatlan látványossága a Szűz Mária-templom (Bazylika Mariacka). Nemcsak egyszerű római katolikus imaházról van szó, hanem a világ legnagyobb téglából épült templomáról, ami döbbenetes módon gigantikus méretét még 1502-ben nyerte el másfél évszázadnyi építkezés eredményeként. A 105 méter hosszú és 66 méter széles templom nagyjából 5000 négyzetméteres területén 25 ezer ember is kényelmesen elfér. A Szűz Mária-templom a II. világháború idején a Vörös Hadsereg célpontja lett, 1945-ben boltozata nagyrészt összeomlott, belseje kiégett, ám a helyiek előrelátásának köszönhetően a benne rejlő kincsek nagy részét sikerült elrejteni. A hosszadalmas és bonyolult helyreállítási munkálatoknak köszönhetően Szűz Mária-templom ma újra eredeti pompájában tündököl. A templomba lépve először úgy tűnhet, mintha egy ürességtől kongó épületben lennénk, de az oldalsó fülkék szebbnél szebb műtárgyakat rejtenek, egyik központi eleme és dísze pedig az óriási, fából faragott asztronómiai óra. További érdekesség, hogy a templom padlójába 300 sírkő van beépítve és a főoltárának gótikus szárnyasoltára még 1510-ből maradt fenn. A templom tornya is igazán impozáns, a maga 78 m-es magasságával hasít bele a város látképébe és 400 lépés megtétele után lenyűgöző kilátás várja ma is a megfáradt turistákat.

Az óváros legkülönlegesebb és leghangulatosabb helyei közé sorolható még a Mariacka utca, ahol helyi kézművesek árulják portékájukat: minden egyes ház előtt borostyán ékszerekkel megpakolt standokat látni. A körülbelül negyvenmillió évvel ezelőtt, a fenyőfák megkövesedett gyantájaként keletkezett köveket a folyók sodorták a tengerekbe, és legfőbb származási helyük a mai napig a Balti-tenger, különösképpen Gdańsk és a szomszédos orosz Kalinyingrád. Ezért ezek a települések a borostyán feldolgozásán alapuló kézművesipar központjainak számítanak, egyúttal Gdańskot a borostyán fővárosának is nevezik.

Gdańsk egyik leghíresebb szimbóluma, a város tengeri múltjának és dicsőségének egyik emléke a híres Daru, ami a második világháborút is túlélte, így már 1444 óta a Motlawa-folyó partján áll és meghatározó eleme a település látképének. A középkori Európa legnagyobb kikötői daruja fénykorában 2 tonna áru 11 méteres magasságba történő emelésére volt képes. Ott jártunkkor felújítás alatt állt, emiatt csak kívülről lehetett megtekinteni, de egyébként belsejében múzeum üzemel, amiben megismerhetjük az egykori szerkezet pontos működését, illetve a kikötőtől elválaszthatatlan emberek (mint fuvarozók, rakodómunkások, kereskedők, kapitányok, vitorlagyártók, kötélkészítők), munkájáról és életmódjáról szóló kiállítások láthatók.

A Motlawa-folyó partján hangulatos éttermek és kávézók sorát találjuk, amelyek halloweeni díszbe öltöztek október utolsó napjaiban. Ha az óváros ezen részén bolyongunk, érdemes ellátogatnunk az óriás méretű Gdańsk feliratig, ugyanis egy különleges hídon lehet átkelni hozzá. Az az érdekessége, hogy menetrendszerűen felnyitják, fél óra erejéig a magasabb hajók közlekedhetnek a folyón, másik 30 percben a gyalogosok használhatják, hogy átjussanak a túlpartra. A váltás úgy zajlik, hogy a hidat lezárják a járókelők elől, amit egy erős, hajókürtre emlékeztető hang jelez, majd a híd felhúzása folyamatos szirénaszó kíséretében valósul meg. Az egész hadművelet nagy látványosságnak számít, sokan megállnak és nézik, hogyan is történik mindez.

Habár alapvetően Gdańskra tengerparti városként gondolunk, ahhoz, hogy egy sétát tegyünk a végtelen kékség mellett vagy strandoljunk, el kell távolodnunk a belvárostól. A mi választásunk a Plaża Jelitkowo nevű szakaszra esett, ami Gdańsk központi részétől 45 percnyi villamosútnyira található. Mivel erősen őszbe hajló időjárás volt, a fürdőzés nem volt célunk, az viszont annál inkább, hogy lássuk a Balti-tengert, ha már ennyire északon járunk. Meglepve tapasztaltuk, hogy a parton folyamatosan jöttek-mentek a turisták, annyira népszerű volt azon a ködös, hűvös őszi délutánon. Az igazi döbbenetet pedig az jelentette, hogy akadt egy bátor férfi is, aki szépen levetkőzött az alig 10 fokban és megmártózott a hűvös hullámok között.

Választásunk pedig nem véletlenül esett a Plaża Jelitkowora, ugyanis a tengerpart mentén haladva egyszercsak erkélyes-verandás régi villák sorát fedeztük fel magunk mellett, ami azt jelezte, hogy Lengyelország leghíresebb, egyben legelegánsabb üdülővárosába értünk. Sopot fürdővárosi működését már 1808-ban megkezdte, amikor ideköltözött Jan Jerzy Haffner orvos, aki 1823-ban nyitotta meg a város első gyógyfürdőjét. Sopot gyógyírje a klíma és a természetes sóoldatok, vagyis nátrium-kloridot, jodidot vagy bromidot tartalmazó vizek. A gyógyulni vágyó fürdőzők megjelenésével nemcsak a város ma is látható arisztokratikus arculata épült ki, hanem egy másik fontos nevezetesség is létesült: itt található Európa leghosszabb faszerkezetű mólója, amely 511,5 méter hosszan nyúlik a tengerbe, sok kis kilátóterasszal.

Sopot további látványossága még a Krzywy Domek, azaz a Görbe Ház nevű bevásárlóközpont, ami első ránézésre ellent mond minden építészeti előírásnak. Érdemes betérni és a megpihenni a Costa kávézóban, ahonnan az utcán hömpölygő tömeget figyelhetjük, akik a híres móló felé tartanak.

Végül jöjjön néhány praktikus tanács és információ egy gdański látogatáshoz! Jelenleg nincs közvetlen repülőjárat Budapest és Gdańsk között, varsói vagy krakkói átszállással tudjuk elérni a Lengyel Riviérát. Az utazáshoz melegszívvel ajánlom a LOT légitársaságot, ami jellegéből adódóan nyilván komfortosabb a fapados társaságoknál, ugyanakkor mégis megfizethető árakkal üzemel. Gdańsk reptere tömegközlekedéssel 45 percre helyezkedik el a város központi részétől, busszal és vonattal is egyaránt megközelíthető. Utunk során feltűnik Gdańsk iparvárosi jellege és számtalan épületben felfedezhetjük a szovjet időszak lenyomatát – más szóval azt is mondhatnánk, hogy a város arculatának bizonyos része nagyon is ismerős lehet a magyar turistának. Tehát Gdańsktól ne várjuk azt az eleganciát és luxust, mint Krakkótól, viszont az óváros látképe mindenért kárpótol, aminek területe meglepően kiterjedt. Fontos tudni azt is, hogy ennek eredményeképpen Gdańskban könnyedén találni pénztárcabarát szállást az óvárosban és környékén, és a mindennapi étkezéshez sem kell mélyebben a zsebekbe nyúlni, mint Magyarországon.

Nemcsak Gdańsk, hanem egész Lengyelország vonatkozásában elmondható, hogy hasonló az életszínvonal és a közérzet, mint amihez hazánkban is hozzászokhattunk. Senkit nem ér kulturális sokként, ha valamely híres lengyel városba látogat, viszont Gdańsk mindenképpen megér egy kirándulást, mivel valóban nincs hozzáfogható települése az országnak, annyira egyedülálló tulajdonságokkal és adottságokkal rendelkezik. A cikksorozat végére érve pedig van itt még valami, ami mellett nem lehet elmenni, hiszen, ha szívélyes fogadtatásra vágyunk valahol külföldön magyarként, a legjobb helyre indulunk, ha Lengyelországot választjuk úticélunknak:

Lengyel-magyar két jó barát,

Együtt harcol s issza borát,

Vitéz s bátor mindkettője,

Áldás szálljon mindkettőre.

A cikksorozat korábbi részei itt elérhetők:

Krakkó

Auschwitz – Birkenau

A fényképeket a cikk szerzője készítette.

Európa legszebb városai között tartják számon Lengyelország egykori fővárosát, a csaknem 1500 éves múltra visszatekintő Krakkót. Mit érdemes tudni róla, és miért is töltsünk ott egy hosszú hétvégét? Mindjárt kiderül!

Bécs, Prága, Budapest és Krakkó – a közép-európai térség legnépszerűbb turisztikai célpontjai. Aki már járt ezen városokban, nyilvánvalóan tudja, hogy valóban kézzel fogható és átélhető módon ötvöződik bennük a múlt és a jelen. A történelem ott dübörög a macskaköves utcákon, a többszáz éves épületek árnyékában, királyok nyomdokain sétálhatunk, elegancia és sikk fogad minket utunk során. Habár sok téren hasonlítanak egymásra ezek a városok, mégis mindegyikben van valami egyediség, amivel felejthetetlenné varázsolják az ott töltött időt. Krakkót például évente több, mint 10 millió turista keresi fel páratlan szépségű óvárosa, hangulatos utcái, éttermei, kávézói, cukrászdái és izgalmas történelmi emlékei, legendái miatt.

Mit is érdemes tudni dióhéjban Krakkó 1500 éves történelméről?  Krakkó története egy kis településsel kezdődik, amely a 6-7. században alakult meg a Wawel-dombon. A város alapítója Krakus herceg, aki a helyi legenda szerint elpusztíttatta a gonosz sárkányt, aki a Wawel lábánál fekvő barlangban élt és rettegésben tartotta az embereket. A gyíkszerű, rövid lábú, éles fűrészfarkú lény éjszakánként a falvakat járta és a baromfiállományt, kerteket, földeket tönkretette. Krakus herceg elrendelte, hogy a barlang bejárata elé mindenki élelmet vigyen, ám ez is kevésnek bizonyult és a sárkány tovább garázdálkodott. Végül egy leleményes cipészmester, Skuba Dratewka birkabőrt tömött ki szurokkal és kénnel, amit a sárkány mohón felfalt, majd gyomrában a kén meggyulladt. A sárkány, hogy a tüzet csillapítsa, a Visztulához rohant és inni kezdett, de végül annyit ivott, hogy mint egy léggömb, felrobbant. Krakus herceg a lányát a cipészhez adta, aki éveken keresztül varrta a cipőket a sárkány bőréből. Ha manapság Krakkóban járunk, ez a legenda az, ami miatt mindenhol sárkányos ereklyékbe botlunk és a Visztula partján, a Wawel alatt is megcsodálhatunk egy 5 percenként tüzet okádó lényt.

Krakkó első írásos említése 965-ből származik, amikor a régió vezető kereskedelmi központja volt, 1038-ban pedig a Lengyel Királyság székhelyévé vált. A következő fontos történelmi esemény a tatárjárás, ugyanis 1241-ben a várost szinte teljesen megsemmisítették és csak a század végére tudott újjáépülni. A város növekedését és jólétét Nagy Kázmér lengyel király támogatta, kinek uralkodása alatt, 1364-ben jött létre a Jagelló Tudományegyetem, (ami a mai napig működik és ezzel Európa egyik legrégebbi felsőoktatási intézménye) illetve ekkoriban vált Krakkó a Hanza Szövetség tagjává, ami megalapozta a kereskedelem fejlődését. A 15. századra Krakkó Európa egyik legnagyobb és legbefolyásosabb hatalmának virágzó fővárosa lett, a tudomány és művészet fontos székhelye. A 17-18. század katonai konfliktusai és az ismétlődő pestisjárványok vezettek a város hanyatlásához, és Krakkó egészen az első világháború végéig bécsi irányítás alá került. A Versailles-i békeszerződés aláírása után az újjáalakult Lengyelország része lett a város egészen 1939. szeptember 6-ig, amikor német csapatok vonultak be. A több, mint ötéves megszállás ellenére Krakkót nem pusztították el, műemlékei nagyrésze sértetlenül vészelte át a második világháborút, az UNESCO pedig 1978-ban a kulturális világörökség részévé nyilvánította az Óvárost és a Wawelt. Napjainkban Krakkó Lengyelország második legnépesebb városa 800 ezer lakosával és az ország kulturális központja.

Hogyan fogjunk hozzá egy krakkói hétvégéhez? Elsőként egy jól megválasztott szállással kellene megalapozni a dolgot. Ugyanis Krakkó látványosságai közel helyezkednek el egymáshoz, gyalogszerrel könnyedén bejárható minden – és ha a szállásunk is az Óváros vonzáskörzetében található, akkor nincs szükségünk tömegközlekedésre. Mi több, Krakkó központi pályaudvara (Kraków Główny) is közel esik a látnivalókhoz, így, ha vonattal vagy busszal érkeznénk, még onnan is megközelíthető gyalogosan minden. Ennek tükrében érdemes szállást keresni és amennyiben költségtakarékosabb megoldást keresünk, az Óváros szomszédságában lévő Kazimierz városrészt ajánlom, ami Krakkó zsidónegyede. A korábban említett Nagy Kázmér király a névadója, mivel hozzá fűződik alapítása, így többszáz éves múltja okán szintén bővelkedik történelmi emlékekben a hangulatos kerület, viszont a szállások ára sokkal kedvezőbb, mint az Óvárosban.

Mit ne hagyjunk ki semmiképpen sem krakkói programjaink közül? Krakkó szíve és lelke a Főtér (Rynek Główny), ami a világ legnagyobb középkori piactere. Mindig pezseg az élet, sokan vásárolnak, esznek-isznak, nézelődnek vagy konflisfogaton döcögve csodálják meg a gyönyörű pasztell sárga és őszibarack színű épületeket. A tér központi helyén az egykori kereskedelmi csarnok a csúcsíves árkádsoros és a kőből faragott emberarcokkal ékesített Posztócsarnok (Sukiennice) áll. Az ikonikus és impozáns épület már méretével is felhívja magára a figyelmet, de a 108 méter hosszú és 18 méter széles háromhajós Posztócsarnok kora is megdöbbentő, mivel a gyönyörű gótikus oromzatot még Nagy Kázmér Király idejében, a 14. században emelték. Krakkó egyik legismertebb látványosságának földszintjén napjainkban ajándéktárgyakat és ékszereket vásárolhatunk, az árkádok árnyékában kávézók és éttermek asztalainál pihenhetünk meg, az emeleten a Nemzeti Múzeum termei és a Cafe Szał várják a látogatókat.

A Posztócsarnok közelében áll a csodálatos szépségű gótikus Mária-templom (Kościół Mariacki), melynek asszimmetrikus tornyai meghatározzák a Főtér arculatát. A Mária-templom kívül egyszerűségével, belül lenyűgöző pompájával, szép ólomüveg ablakaival és kék csillagos mennyezetével ejti bámulatba a turistákat. A templom egyik tornyából minden órában felhangzik a XIII. századi Krakkó elleni tatár dúlás emlékét őrző harsonaszóló, a hejnał – ami a város egyik jelképe, és 1927 óta minden délben a Lengyel Rádióban is közvetítik. Ezzel Krakkó az egyetlen város a világon, ahol megőrizve a középkori hagyományt, ugyanaz a dallam szólal meg egy toronyból napról napra, mint évszázadokkal ezelőtt.

A Főtértől néhány száz méterre, a Visztula kanyarulatával körülölelt Wawel-dombon emelkedő Királyi palota (Wawel) uralja a lábánál elterülő várost. Az itt található székesegyházban koronázták meg a lengyel királyokat, és itt születtek az ország további fejlődésének legfontosabb állami döntései. Ennek az impozáns épületegyüttesnek a története 1000-re nyúlik vissza és az európai építészet minden fontos korszakát felfedezhetjük az olasz stílusú főudvarból körültekintve – a románkor, a gótika, a reneszánsz, a barokk időszak jegyei is megjelennek a műemlékeken. A Wawel teljes területe több, mint 7000 m², a palota 71 szobája felbecsülhetetlen értékű művészeti kincseket, ritka történelmi tárgyakat, bútorokat rejt. Napjainkban a Wawel nem csak a lengyel nemzeti büszkeség szimbóluma, hanem az egyik leglátogatottabb turisztikai célpont is egész Lengyelországban.

Érdemes csak úgy csavarogni az Óvárosban (Stare Miasto), annyira elegáns és hangulatos az éttermek, kávézók, cukrászdák, kézműves üzletek és szuvenírboltok sora. Az utcák őrzik a királyok és királynők lábnyomait, falai még emlékeznek a második világháború szörnyűségeire és a kommunizmus szelleme is ütött rajta sebeket. Mégis, végtelenül optimista, inspiratív, romantikus, finom és vendégszerető város. Az igazi Krakkó-élményért gyönyörködjünk egy pohár forró kávéval a kezünkben a csodálatos épületekben és engedjük át magunkat a város lüktető atmoszférájának. Bármerre is vezessen utunk, mindenhol műemlékekbe fogunk botlani: ott a Barbakán, a város őrtornya, és az egykori krakkói erődítmény néhány megmaradt része, például Lengyelország egyik kiemelkedő gótikus tornya, a Flórián-kapu. Az ország legrégebbi épületei közé tartozik a Szent András-templom a Grodzka utcában. Ez a város egyik legrégebbi utcája, ahol számos reprezentatív házat, köztük a Collegium Iuridicumot, a Jagelló Egyetem egyik legrégebbi épületét is megtaláljuk. Krakkó legszebb utcái kétségtelenül az Óvárosban vannak, gyönyörű házakkal, gazdagon díszített portákkal és címerekkel.

Oké, megnéztük mindezt Krakkóban, de maradt még pár napunk. Mihez kezdjünk, mit nézhetünk meg az Óvároson kívül vagy a környéken? Krakkói tartózkodásunkhoz további négy programlehetőséget javasolnék.

1. Oskar Schindler gyára: a múzeum az egykori Schindler zománcgyár épületében található, a kiállítás a 1939-1945 közötti időszakot mutatja be: Krakkó akkori életét, a zsidóság gettóba történő begyűjtésétől kezdődően, és az emberek Auschwitzba történő deportálásáig.
2. Auschwitz-Birkenau: Krakkótól 70 km-re található a koncentrációs tábor helyén kialakított múzeum és emlékhely – melyről bővebben itt lehet olvasni a blogban.
3. Wieliczkai sóbánya: Lengyelország legrégebbi sóbányája, az UNESCO világörökségének része. A bányászok nyomait követő kalandtúra során megtekinthető, hogyan folyt a történelmi időkben a só kitermelése, láthatunk sószobrokat, lenyűgöző méretű termeket, sőt még egy sóból készült csillárt is.
4. Zakopane: a Tátra lábánál fekvő település az ország egyik legismertebb üdülővárosa, jól kiépített szállodai, vendéglátóipari egységek és lenyűgöző szépségű tájak várják a látogatókat.

Alaptémánkhoz visszakanyarodva, mitől különleges még Krakkó? A perecárusoktól mindenképpen. Valószínűleg mindenki, aki járt már Krakkóban találkozott azokkal a kicsi, guruló bódékkal, amelyekből kerek perecet árulnak. Ez a tésztából összefont, koszorú formájú péksütemény nem más, mint az obwarzanek, a város egyik nem hivatalos szimbóluma. Napjainkban már a város csaknem kétszáz pontján megvásárolhatjuk, amelyből naponta 150 ezer darabot is eladnak. Ha pedig Wawel, nyilván eszünkbe jut róla egy igen finom vajkaramellás finomság. Az az igazság, hogy a Lengyelország legismertebb édessége, a krówka története Poznań városához kötődik, de a Wawel csokigyár által készített cukorkák a legnépszerűbbek. A cég törekszik a hagyományok megtartására és üzemében kézzel készítik a krówkát, amelynek csomaglásában egy-egy kedves mondatot is elrejtenek.

Miért éppen Krakkó? Krakkó az első európai város, amelyik a világörökség része lett. Krakkó érseke volt az első közép-európai pápa, II. János Pál. Krakkó az egyik legrégebbi település Lengyelországban. Krakkóban forgatott először Steven Spielberg mozifilmet a régiónkban. Krakkó az első az európai piacterek mérete tekintetében. A sok elsőség mellett Krakkó egyszerre tradicionális és fiatalos, keresztény és zsidó, látnivalóban gazdag, de mégis könnyen bejárható. Véletlenül se hagyjuk ki!

„Legyen ez a hely örök jajkiáltás és intés az emberiségnek: a hitleristák itt gyilkoltak meg hozzávetőleg másfél millió férfit, nőt és gyermeket – többségében Európa országainak zsidó polgárait.” – magyar emlékplakett Birkenauban.

Kétségkívül a világ egyik legszörnyűbb és legmegrázóbb helyszíne a lengyel Oświęcim település, amely a második világháború alatti német megszállás során az Auschwitz nevet kapta. Habár 1942. január 20-án Wansee-ben született meg a „végső megoldás”, melynek értelmében a nácik meg akarták semmisíteni az összes zsidót, állampolgárságtól, nemtől és kortól függetlenül, de koncentrációs táborokat a Harmadik Birodalomban már 1933 óta, vagyis Hitler hatalomra jutásának időpontjától kezdve üzemeltettek. Ezekben a létesítményekben az úgynevezett ,,nem kívánatos embereket” tartották foglyul: elsősorban zsidókat, de a náci rezsim politikai ellenfeleit, homoszexuálisokat, bűnözőket és hadifoglyokat is munkára fogva, éheztetve, megkínozva, kegyetlen bánásmódban részesítve küldtek a biztos halálba. Treblinka, Belzec, Sobibór, Majdanek, Mauthausen, Dachau területén is létesültek koncentrációs táborok, azonban az 1940-től működő Auschwitz-Birkenau volt a legnagyobb és a legtöbb áldozatot követelő megsemmisítőtábor, ahol közel másfél millió, többségben zsidó vallású ember vesztette életét, embertelen körülmények között.

Habár rendkívül szívbemarkoló érzés saját szemmel látni mindennek a lenyomatát, de ugyanakkor, ha elég erősnek érezzük magunkat hozzá, az életben egyszer talán illik megismerkedni a modernkori történelem legmegrendítőbb helyszínével, az auschwitzi haláltáborral. Odalátogatásunkat szükséges előre megtervezni, mivel igen szigorú szabályozások és korlátozások vonatkoznak az emlékhely megtekintésére – ezekről részletesebben nem tennék említést, a linken elérhető cikk alaposan összefoglalja a lehetőségeket és legfontosabb tudnivalókat. Amennyiben egy krakkói hosszú hétvégével kötnénk össze a programot – ahogy mi is tettük – akkor legegyszerűbb megoldásnak a Get Your Guide oldalon hirdetett, csoportos látogatási lehetőségek valamelyikét javasolnám. A teljesen korrekt alapár (ami esetünkben kevesebb volt, mint jelenleg a teljes árú belépő a Dohány utcai Zsinagógába) tartalmazza az utazást (Krakkóból Auschwitzba, onnan Birkenauba és vissza Krakkóba), a jegyek árát (és minden ezzel kapcsolatos ügyintézést), illetve a profi idegenvezetést. Ha pedig olyan extrákat kérünk, mint a szálláshelyünkön történő utasfelvétel vagy étkezés biztosítása, felár fejében az is megoldható.

Szóval egy napsütötte, október végi reggelen útnak indultunk Krakkóból. A nagyjából hetven percnyi utazás során volt időnk gyönyörködni az őszi természet csodáiban, mivel erdők, dombok völgyek és folyók mellett haladtunk el. Néhány lengyel települést is értintettünk, ahol három dolog tűnt fel: 1. akárcsak Magyarországon lehetnénk, pontosan olyan a falvak látképe, 2. a lengyelek szeretik az erkélyen vagy ablakban szellőztetni az ágyneműt ébredés után, 3. halottak napjához közeledve Lengyelországban is ugyanúgy kínálnak krizantémot és koszorúkat útmenti árusok, mint nálunk. Alapvetően nem vagyok nagy rajongója a szervezett kirándulásoknak, viszont Auschwitz esetében jólesett csak úgy nézelődni az ablakon egy órán át és felkészülni a látogatásra. Útitársaink közül többen jó hangulatban és harsányan töltötték el az utazás időtartamát – de talán mondanom sem kell, hogy visszafelé már mindenki csendben volt.

A buszon a koordinátorunk elmondta, hogy Auschwitzba érve a társaságot két csoportra osztja és a kabátunkra kell feltenni a színes matricát, ami jelzi a hovatartozásunkat, az alapján kapunk idegenvezetőt. Nem tudom, másban keltett-e rossz érzést a szétválasztás és megjelölés ténye – nyilván, ha nem Auschwitzban lettünk volna, eszembe sem jutott volna egy pillanatra sem. Mindenesetre döbbenetes tömeg fogadott minket a múzeum bejáratánál és igazi csoda volt, hogy a csoportunkból senki sem kavarodott el. Egyébként valóban minden biztonsági ember a matricánkat nézte és az alapján mutatta az irányt. A belépéskor olyan szigorú átvilágításon estünk át, mintha reptéren lettünk volna. Utána fejhallgatót kaptunk és azon keresztül hallgattuk az idegenvezetőnket a több órás túra során.

Amikor megtudtam, hogy fejhallgatós idegenvezetés vár ránk, kicsit elszomorodtam, mert sosem tudtam megbarátkozni a technika ezen vívmányával múzeumokban és kiállításokon. Szeretem magam felfedezni a látnivalókat, elolvasni és értelmezni a tájékoztató szövegeket, brosúrákat, esetleg a kísérőmmel váltok még pár szót róla, de az, hogy valaki folyamatosan duruzsoljon a fülembe mindenfélét és elmondja, mit látok és mit gondoljak erről, túl sok. Ezúttal is néha teljesen nullára vettem a hangerőt, kissé lemaradtam a csoporttól és egymagam nézelődtem, fényképeztem. A fejhallgató egyetlen előnye az volt Auschwitzban, hogy a csendet vágni lehetett a barakkok között. Az idegenvezető eleve halkan beszélt, a csoporttagok közül senki nem szólalt meg. Csak a szél rezegtette meg néha a sárguló lombkoronákat és néha zizegett az avar a talpunk alatt. Álomszép őszi időnk volt azon a borzasztó helyen.

Az auschwitzi koncentrációs tábort egy korábbi lengyel laktanyából alakították át 1940 júniusában. A 28 blokkból álló épületegyüttes a foglyok szálláshelyéül szolgált, akik a szomszédos műhelyekben és SS-vállalatokban dolgoztak reggeltől estig. Itt volt továbbá az SS-főparancsnokság és a munkaügyi részleg központi irodája is. Ezeken kívül megtalálható volt még egy tábori kórház, raktárak és irodák, valamint a gázkamra és krematórium, ahol naponta 340 holttestet lehetet elhamvasztani. A kiállítás részeként a barakkokban rengeteg bizonyítékot és fennmaradt tárgyi emléket tekinthetünk meg. Ilyen például a híres ,,Arbeit macht frei” felirat a bejáratnál, a megsemmisített zsidóság személyes tárgyai is megnézhetők, mint bőröndök, cipők, szemüvegek, protézisek, illetve a koncentrációs tábor olyan használati eszközei, mint az étkezéshez használt edények, vagy a kiürült Zyklon-B-s dobozok. Az emlékmúzeum legdöbbenetesebb része a deportált nők levágott haját bemutató terem, a foglyok cellái, a megmaradt gázkamra és krematórium, illetve az eredeti helyen rekonstruált kivégző fal és akasztófák.

Sosem fogom elfelejteni, azt az érzést, amikor a krematórium látványa után kiléptem a szabadba és az arcomba sütött a nap. A közelben kipécéztem magamnak egy csodaszép őszi díszbe öltözött fát a szöges drótkerítés mellett és azon gondolkodtam, hogy vajon 80 évvel ezelőtt bárki gyönyörködött-e az évszakok változásában Auschwitzban. Arra jutottam, hogy nem valószínű. Az elmúlás teljesen más értelmet nyert azokban a sötét időkben. Talán azért, mert ősz volt, talán azért, mert két nappal később halottak napja volt, de borzasztó érzés volt ott lenni azon a napsütéses október végi délelőttön. Őszintén örültem, hogy az auschwitzi idegenvezetés utolsó állomása volt a krematórium és utána kaptunk egy kis pihenőt Birkenau előtt.

Miután a csoport összeszedte magát, elindultunk programunk második állomására és mindössze pár percnyi utazás után meg is érkeztünk. A nácik 1941 őszén kezdtek hozzá az  Auschwitz-tól három kilométerre található tábor építéséhez, amit egy kitelepített lengyel falu, Brzezinka (németül Birkenau) közelében húztak fel. Eleinte szovjet hadifoglyoknak szánták, később azonban a zsidó holokauszt legnagyobb központja lett, ahol egyes becslések szerint másfél millió ember vesztette életét. A 140 hektár területű táborban, több mint 300 objektumot építettek fel, ahol 90 ezer fogoly tartózkodott. Eleinte lengyel zsidók érkeztek, majd 1944 májusától több százezer magyar zsidót deportáltak ide. A munkaképes nők és férfiak kivételével, egytől-egyig kivégezték az időseket, a gyermekeket és a munkaképteleneket. Egy nap akár húszezer embert is eltudtak gázosítani a négy gázkamrában. Végül 1945. január 27-én a szovjet hadsereg szabadította fel az életben maradt 6-7 ezer legyengült foglyot, akik mind csont és bőr voltak.

A nácik gyakorlatilag porig rombolták a tábort, mielőtt elmenekültek, így látogatóként a pusztítás eredményét nézhetjük meg és egy-két utólag rekonstruált építményt – például a barakkokat, amelyekben a foglyokat szállásolták el. Láthatjuk a tábor bejáratát, síneket és drótkerítéseket, és kívülről megtekinthetünk egy vasúti kocsit is, amellyel a deportált zsidók érkeztek Auschwitz-Birkenauba. Az emlékhely óriási területét érdemes szakképzett idegenvezetővel körbejárni, aki segít tájékozódni a romok között és részeletesen bemutatja a tábor felépítését, működését. Mivel nincsen kiállítás, alapvetően kültéri látnivalókról van szó és igen hosszú sétákat lehet tenni, Birkenauban turistaként nem annyira fullasztó a légkör, mint Auschwitz-ban a barakkok között. Legalábbis azon a napsütötte őszi napon nem tűnt annak. De nyilvánvalóan, amikor az egykori gázkamrák közelében elhelyezett emlékműhöz érünk, és megkeressük a magyar nyelvű emlékplakettet, nem lehetséges jó érzéssel tovább menni. Kevés annyira borzasztó hely létezik a világon, mint Auschwitz-Birkenau, ennek ellenére évente 700 ezer turista keresi fel, hogy megemlékezzen a holokausztról, a történelem egyik legszörnyűbb tettéről.

Auschwitz maga megmagyarázhatatlan. Legteljesebb megközelítése mindeddig nem állítás, hanem kérdés-felelet formájában történt.

A kérdés: "Mondd, hol maradt az Isten Auschwitzból?"

A felelet: "Hát az ember hol maradt?"

William Styron

A fényképeket a cikk szerzője készítette.

Alkotók, művészek, múzsák. Életük csupa tűz, szenvedély, szerelem. Ők azok a nők, akik megváltoztatták a világot a művészet minden területén. A Kossuth Kiadó méltán népszerű, regényes életrajzi sorozata híres, inspiráló nőkről emlékezik meg, és közel sem csak nőknek szól!

A feminista mozgalmak, melyek célja, hogy a nők számára is biztosítsa azokat az emberi jogokat és lehetőségeket, amelyek egy férfit megilletnek, már a 19. században elindultak. Habár a kezdetekhez képest jelenősen javult napjainkra a helyzet és a modern társadalmakban a nemek közti egyenrangúság nem képezheti jogilag vita tárgyát, mégis gyakori téma az elméletben már nem létező megkülönböztetés kérdésköre és sajnos a világ sok részén a nők legelemibb emberi jogai még ma is hiányoznak. A Kossuth Kiadó az Ikonikus nők sorozatában azoknak az erős és bátor asszonyoknak a történetét meséli el, akiknek példaértékű és motiváló tetteire a mai napig emlékezünk. Illetve megismerhetünk olyan nőket is, akiknek létezéséről eddig keveset tudtunk, de valójában rendkívüli képességű férfiak örök támaszai és múzsái voltak.

Az Ikonikus nők sorozat lelkes olvasójaként saját tapasztalatból állíthatom, hogy a gyűjtemény nem csak külsőségeiben figyelemre méltó és a könyvespolcra helyezve mutatós, hanem a regény műfaj révén élvezetes és olvasmányos stílusban tárja elénk a különleges életutakat, sorsokat. A sorozatból személyes kedvenceim közé tartozik Coco Chanel, Alma Mahler, Édith Piaf, Romy Schneider, Madame Exupéry és Madame Picasso története, de az alábbiakban a teljesség igényével bemutatom, kikről olvashatunk ezekben a csodaszép kivitelű könyvekben!

Maria Callas, korának legnagyobb szopránja tökéleteset alkot a színpadon, e tökéletességért azonban nagy árat fizet. A hangja fokozatosan veszít erejéből, ezért az ünnepelt énekesnő szünetet szeretne tartani – amit sem az operavilág, sem a férje és menedzsere, Meneghini nem fogad el. Ebben az érzelmi és művészi válságban találkozik az asszony Arisztotélisz Onászisszal, a hajómágnással, aki fényűzésével elkápráztatja Callast egy földközi-tengeri jacht-körúton. Csaknem egy évtizedes szerelmi kapcsolatuknak Jackie Kennedy vet véget. Ám a nagy Callas, az isteni díva, a szerelmes asszony, az ünnepelt sztár összetört szívét és lelkét titkolva játssza tovább a végzet asszonyát… (Michelle Marly: Maria Callas, a díva)

A félig magyar, félig indiai Amrita Sher-Gil szerelmei, világhírű rajongói, lázadó házassága a huszadik század első felében óriási botrányt okozott. A törékeny és zseniális fiatal lány mindössze huszonnyolc évet kapott az élettől, de termékeny munkássága ilyen kevés idő alatt is India egyik legnagyobb festőjévé tette. Azokat festette meg, akiket kitaszított a társadalom. Forradalmi látásmódja és embersége úgy mutatta meg a hatalmas India nyomorgóit, mint korábban egyetlen művészé sem. Húszévesen elnyerte a Párizsi Szalon aranyérmét. Képeit kiállították Párizsban, Londonban, Münchenben, műveit kincsként őrzik az Új-Delhi Nemzeti Galériában. Nevét Modiglianival, Chagallal, Frida Kahlóval együtt emlegetik. Jóbarátjaként szerette Karinthy Frigyes, Szőnyi István, Hatvany Lajos, Baktay Ervin. (Szunyogh Szabolcs: Amrita Sher-Gil)

A tizenhét éves Frida Kahlo orvos akar lenni, de egy súlyos buszbaleset meghiúsítja a továbbtanulásról szőtt álmait. A lábadozás keserves hónapjai alatt talál rá a festészetre, és a szárnypróbálgatásai, első festményei teszik elviselhetővé számára a testi korlátok és a fájdalom elfogadását. Beleszeret Diego Rivera festőfejedelembe, akit lenyűgöz a lány vad tehetsége. Összeházasodnak, és a kor ünnepelt párjaként élnek a szabados erkölcsű művészvilágban. Szerelmük azonban nem örökkévaló. A csalódott Frida a válás után számtalan nagyvárosban megfordul, együtt éjszakázik a huszadik század hírességeivel. S miközben élete csúcspontjára, a művészete kiteljesedéséhez ér, a várt boldogság helyett a Diego utáni keserű sóvárgás hatja át. Szerelem és halál, élet és halál kettőssége kíséri végig a különleges szimbólumrendszert teremtő munkásságát. (Caroline Bernard: Frida Kahlo és az élet színei)

Vidékről Párizsba kerülve Eva Gouel minden álma és vágya, hogy sztár legyen. Fiatalon, tapasztalatok híján is sikerül varrónőként elszegődnie a Moulin Rouge-ba. Itt figyel fel rá Pablo Picasso, akinek a neve ekkor már nem ismeretlen a párizsi művészvilágban. A zseniális és különc Picasso szemet vet Evára, a fiatal nő pedig nem tud neki ellenállni, és bár a viszony könnyű kalandnak indul, végül Eva lesz Picasso élete első nagy szerelme. A Madame Picasso sokrétűen és szenvedéllyel mutatja be csodálatos hősnőjét, közben pedig bevezeti az olvasót Gertrude Stein szalonjába, betekintést nyújt a káprázatos Moulin Rouge kulisszái mögé, és feltárja a huszadik század rejtélyes és ikonikus művészének szíve mélyét. (Anne Girard: Madame Picasso)

Miután véget ér Franciaország német megszállása, Édith Piafot kollaborációval vádolják a francia hatóságok, és az énekesnő attól tart, hogy fellépési tilalommal fogják sújtani. Miközben bizonyítani igyekszik, hogy ártatlan, megismerkedik Yves Montand-nal, egy sete-suta, de tehetséges fiatal énekessel. Tanítani kezdi, és a két sanzonénekesből hamar szerelmespár lesz. Az Yves oldalán megélt boldogság Édithet egy dal írására inspriálja. Így születik meg a La vie en rose (Az élet rózsaszínben) – a sanzon, amely legendássá teszi az énekesnőt. Édith Piaf – akihez foghatóan senki sem testesítette meg az élet bátor akarását, és aki sem a művészetében, sem az életében nem ismert korlátokat. (Michelle Marly: Édith Piaf és a szerelem dala)

Anna Schindler a századfordulós, szecessziós Bécs híres szépsége. Kegyeiért a Monarchia minden tájáról érkezett írók, festők, zeneszerzők versengenek. A művészszalonokban hódító Almát először Klimt, majd Gustav Mahler tehetsége nyűgözi le. A zeneszerzői ambíciókat dédelgető fiatal nő nagy árat fizet a Mahlerrel kötött szerelmi házasságáért: le kell mondania a saját zenéjéről, és csak a férje érvényesülését szabad elősegítenie. Az asszony ihlető múzsa, támogató társ, mellette a zseni Mahler szárnyal és karriert épít. Alma Mahler egy idő után azonban ennél többre vágyik… (Caroline Bernard: Alma Mahler)

Coco Chanel, a párizsi divat nagyasszonya szép szakmai sikereket ért már el, mikor a magánélete szörnyű válságba jut. Szerelme autóbalesetben életét veszti, s a boldogtalan nő képtelen a gyásszal megbirkózni. Támogató barátnője segítségével idővel új életcélt talál, amikor a szeretett férfival közös ötletüket, egy Chanel-parfüm megalkotását veszi tervbe. A nagy csoda, a Chanel No 5 megálmodása az első lépés egy olyan úton, amelynek a vége a szerelem illatának felfedezése. A gyötrelmes útra a saját múltjának árnyaival is küzdő Coco szerető lelki társat kap a sorstól, a karizmatikus Dmitrij Romanov herceget. (Michelle Marly: Coco Chanel és a szerelem illata)

A jómódú philadelphiai családból származó Grace Kelly a szülei elvárásai elől menekül New Yorkba. A tizenhét éves fiatal lány nem szeretne korán férjhez menni, ehelyett színészetet akar tanulni. A színiiskolában tehetséges tanítvány, így szinte sorsszerű, hogy Hollywood is felfedezi. Az 1950-es évek elején a világ szórakoztatásra vágyik, és a filmipar ontja a filmeket. A gyönyörű, törékeny, szőke ártatlanság Grace Kelly személyében ellenállhatatlanul vonzza a kamerát. A színésznő idővel komoly karakterszerepekben is kiemelkedőt alkot, szülei elégedettségét mégsem sikerül kivívnia, és a nagy szerelem is várat magára. Ám amikor találkozik Rainier monacói herceggel, az élete mesés fordulatot vesz… (Sophie Benedict: Grace Kelly és a szerelem eleganciája)

Egy férfiruhába öltözött fiatal nő lép be a neves Le Figaro szerkesztőségébe. Arisztokrata származását, báró férjét és boldogtalan házasságát hátrahagyva készen áll az élete újrakezdésére. Első könyvét fiatalabb szeretőjével, a bohém Jules Sandeau-vel írja, ám szakításuk után saját néven kell vállalnia írásait. Ebből a kényszerűségből születik meg George Sand, aki minden leírt szavával bátor és tabudöntő harcot folytat a nők egyenjogúságáért. Szenvedélyes író: nem csupán a függetlensége és a nadrágos megjelenése okoz botrányt városszerte, de romantikus regényei is, melyek egyszerre lelkesítik és taszítják olvasóit. Saját életében is küzd a szerelem szabadságáért, Alfred de Musset íróval folytatott pusztító kapcsolata után tíz éven át tartó békére lel a híres zeneszerző, Frédéric Chopin oldalán. (Beate Rygiert: George ​Sand és a szerelem nyelve)

Josephine Baker, a revü koronázatlan királynője az utolsó fellépésére készül. Bár már idős, és évtizedeket táncolt át, kétórás csillogás és ragyogás várja a francia fővárosban, mely soha nem okozott csalódást neki. Felemelkedik a függöny. Josephine visszapislogja a könnyeit, és még egyszer, lassan sétálva belemerül az életébe. Nyomorúságos gyerekkorát idézi meg, s azt a táncot, mely a világ leghíresebb fekete nőjévé tette 1924-ben New Yorkban. A párizsi szólókarriert, a francia ellenállásban vállalt harcát, a faji egyenlőségért vállalt kitaszítottságát. Az énekesnő, a táncművész, az előadóművész-színésznő hosszú pályafutását. Szerelmeit és szerelmes vágyakozásait. Táncol önfeledten, eltáncolja még egyszer, utoljára az egész életét. (Sherry Jones: Josephine Baker utolsó tánca)

A fiatal Romy Schneider sikeres színésznő. Szerepeiben az az édes, sugárzó szépség, amilyen a valóságban is. Gyorsan jött filmes sikere után a fél világ ismeri és rajong érte, ám a széles nyilvánosság – főként Németországban és Ausztriában – nem akar lemondani a saját Sissi-mítoszáról. A színésznő Romytól elvárják, hogy maradjon meg annak az Erzsébet császárnénak, akit tizenhat és tizennyolc éves korában megformált. Rossz néven veszik, hogy a fiatal lány nem tudja örök időkre megőrizni a tinédzser éveit. De nem is akarja. Karakteres, komoly színészi szerepre vágyik, és szabadulni szeretne a biztonságos és védett életéből. Egy újabb filmforgatás Párizsba csábítja, ahol megismerkedik a sármos Alain Delonnal és a szerelemmel. Romy a szívében máris francia, majd Coco Chanel kemény kritikái és segítő támogatása a megjelenésében is azzá teszi. Romy Schneider felnőtt, és készen áll a művészi útkeresésre. (Michelle Marly: Romy és Párizs fényei)

A fiatal Célestine egy vidéki feleség határok közé szorított élete elől Párizsba menekül. Ott találkozik a divattervező Christian Diorral, aki kevéssel az első saját kollekció bemutatója előtt éppen mély alkotói válságban van. Célestine, akinek természetes nőies kisugárzása inspirálóan hat Diorra, a személyi titkárnője és múzsája lesz. Dior dekoratív New Look stílusa nem sokkal később találkozik a kor igényével: a világháborút követő nélkülözések után a nők újfajta szépségre és éppen arra az eleganciára vágytak, amellyel Dior a nőiességet, a női idomokat hangsúlyozta. Miközben a ruhái világszerte sikert aratnak, Célestine teljesen feloldódik a divattervező számára végzett munkában. A szerelemről egy súlyos csalódás után lemond – nem sejtve, hogy Diornak más tervei vannak vele… (Agnes Gabriel: Köszönöm, monsieur Dior)

„Álmodj szép életet, majd váltsd valóra ezt az álmot.” – Marie Curie. Már gyermekkorában arról álmodozott, hogy egy nap megszökik az oroszok által uralt és szorongatott Lengyelországból. Aztán húsz évvel később ez az álom beteljesül: Marie a Sorbonne-on tanulhat. Keményen kellett harcolnia ezért, mert a tudomány világában nem szívesen láttak nőt. Marie azonban tudja, mit akar. Minden ellenérzés ellenére beleveti magát a kutatásba – és az életbe. Amikor találkozik a sármos fizikussal, Pierre Curie-vel, a boldogsága kiteljesedik. A férfi lesz a nagy szerelme, az a szerelem, amit keres. Pierre-rel úttörő sikereket ér el. Ezért azonban magas árat kell fizetnie, és Marie nem is sejti, milyen tragikus sorscsapásokat tartogat még számára az élet. Egy rendkívüli tudós, lázadó és szerelmes nő története, aki megváltoztatta a világot. (Susanna Leonard: Madame Curie és a teremtő álmok)

Gabriela anyja, Luna a legszebb nő Jeruzsálemben. Híres szépsége és bája mindenki számára elérhető, kivéve a saját lányát. A kislány gyerekkora óta küszködik azzal, hogy ők ketten kötődjenek egymáshoz, de amikor beüt a tragédia, a lány ráébred arra, hogy anyja nem csupán egy kirúzsozott száj és egy csinos arc. Gabriela szeretné megérteni kapcsolatukat, ezért sok apró darabból próbálja összerakni családja történetét dédnagyanyjától, a gyógyítóként ismert Mercadától kezdve az angoloknál takarító Rosa nagymamán át egészen Lunáig, aki a legszebb lábbal büszkélkedhetett egész Jeruzsálemben. A történetfolyam Hollywood aranykorától a második világháború sötét napjain át ível egészen a hetvenes évekig. Több generáció felejthetetlen nőalakja elevenedik meg benne, akik emberfeletti erővel küzdötték át magukat a legnehezebb időszakokon és változásokon is. (Sarit Yishai-Levi: Jeruzsálem ​szépségkirálynője)

A tizenhét éves Diana Spencer egy pólómérkőzésen vesz részt. Mivel a fiatal lány az ország egyik legtiszteletreméltóbb nemesi családjából származik, nem idegen tőle ez a nagyvilági közeg. Otthonosan mozog az előkelő látogatók közt, és hamarosan flörtölni kezd Nagy-Britannia trónörökösével, Károly herceggel. Kevesebb mint három évvel később, 1981 júliusában az ifjú pár és 3500 meghívott már az évszázad esküvőjét ünnepli a Szent Pál-székesegyházban. Diana a királyi család szigorú protokolljának nem tud megfelelni, ezért a beilleszkedés mindennapos kihívást jelent számára. Bár Károly nem viszonozza szerelmét, és Diana magányosnak, kirekesztettnek érzi magát az udvarban, a szívek imádott hercegnője mégis megtalálja a maga útját. A világ hamarosan a lábai előtt hever… (Julie Heiland: Diana, a szívek királynője)

A nő álmai szárnyra keltek a férfival, de túl közel kerültek a csillagokhoz.  Amikor a fiatal festőnő, Consuelo egy partin megismerte Antoine de Saint-Exupéryt, első látásra szerelem bontakozott ki közöttük. A temperamentumos közép-amerikai nő a rejtélyes pilóta múzsájává válik, aki a repülés helyett szívesebben szentelné magát az írásnak és a rajzolásnak. Halhatatlan érzelmeiből születik meg a Kis herceg, amelyben Consuelo a mindennél jobban szeretett rózsa, akit a kis herceg üvegbúrával szeretne megvédeni, és akire szüntelenül gondol, bármely idegen bolygóra vetődik is utazásai során. A könyv világszerte ismertté teszi Exupéry nevét, de a való élet a férfi oldalán nem könnyű Consuelo számára. A nő küzd a férfi hűtlenségével, és azért, hogy festőként végre kiléphessen híres férje árnyékából – amíg Antoine 1944-ben útra nem kel egy sorszerű felderítő repülésre a Földközi-tenger fölött… (Sophie Villard: Madame Exupéry és az égbolt csillagai)

Margaretha Geertruida Zelle a szakadék szélén áll: férj nélkül, pénz nélkül, szeretett gyermekei nélkül. Minden, ami megmaradt, csupán a szépsége – és a csaláshoz való képessége. A párizsi elit szalonjaiban lenge öltözetben táncol, titokzatos és egzotikus nőként tündököl, az embereket erotikából és eleganciából szőtt, különleges hálójával ejti rabul. És a terv működik. Margaretha mítosszá, ikonná válik. A világ leghatalmasabb férfiai a lába előtt hevernek. Hamarosan megszületik Mata Hari, a művész, Párizs felkelő napja. De ahol fény ragyog, ott árnyék is van… (Eva-Maria Bast: Mata ​Hari)

A fiatal Esztinek megengedi a nagybátyja, hogy a kert végében lévő fészerben segítsen neki kenőcsöket keverni. A lány imád illatokkal és olajokkal kísérletezni, hamarosan kifejleszti saját krémjét is. Ezt az első, még lekvárosüvegekbe töltött kreációját Long Island strandján, egy kempingasztalkán árulja, és a vevőit máris elvarázsolja vele. Később Estée-nek hívja magát, Queensből Manhattanbe költözik, és végül megszerzi a Saks luxusáruház egyik legáhítottabb eladói pultját. Úttörő ötleteivel és végtelen sok munkával a queensi lány meghódítja New Yorkot. A sikerért azonban magas árat fizet. Akár élete szerelme is rámehet… „A parfüm olyan, mint a szerelem. A kevés soha nem elég.” – Estée Lauder. (Laura Baldini: Estée ​Lauder és a szépség álma)

Jane Austen, az életvidám papkisasszony csupán egy dologra vágyik: az írásra. Tintafoltos kézzel virrasztja át az éjszakákat, hogy beléphessen hősnői birodalmába. A nővérét, Casst azonban eljegyezték, és Jane gyanítja, hogy az édesanyjuk az ő jövőjével kapcsolatban is hasonló terveket dédelget. Jane közömbös a helybéli fiatalemberek iránt, akik jó esetben épp csak tűrhető táncpartnerei a helyi bálokon – mindaddig, amíg fel nem bukkan a színen egy művelt, ír fiatalember, Tom Lefroy. Míg Jane szívének újra és újra csalódnia kell, a paplány fáradhatatlanul küzd leghőbb álmáért: az egyik regénye kiadásáért. (Catherine Bell: Jane Austen és a szavak művészete)

Norma magányos gyermekkorában az egyedüli menedéket a mozi jelenti. A hollywoodi színésznők a filmekben sokkal magabiztosabbak nála. Ő is filmsztár szeretne lenni, a szülők által elrendezett házassága miatt azonban le kell mondania az álmáról. Jim mégis az első szerelme lesz, és felébreszti benne az érzékiséget. Később egy fotós akarja a modelljeként híressé tenni. A kamera előtt Normából csak úgy árad az életerő, és minden önbizalomhiányának nyoma vész. Egyszeriben biztosan tudja: rivaldafénybe akar kerülni, mert csakis az teheti boldoggá. Előbb azonban meg kell törnie korának álszemérmes szabályait, hogy az legyen, akinek mindmáig ismeri a világ: Marilyn Monroe, a szexszimbólum, a filmtörténet egyik legnagyobb ikonja. (Claudia Beinert, Nadja Beinert: Marilyn ​Monroe és Hollywood csillagai)

Az Ikonikus nők sorozat jelenleg 20 megjelent kötetnél tart, várhatóan 2023 márciusában érkezik a következő regény, amely II. Erzsébet királynő család kötelességgel és elhivatottsággal teli életébe enged majd bepillantást.

Lebilincselő, elsöprő erejű, felkavaró, szívbemarkoló, fájdalmas, szomorú, izgalmas, érzéki, olvasmányos, letehetetlen, monumentális, szívet-lelket megtépázó, csodálatos, gyönyörű – mazsoláztam ki néhány jelzőt a Moly.hu-n található olvasói értékelésekből.  De akár úgy is mondhatnám, hogy A bronzlovas egy tökéletesen megírt történelmi romantikus regény, amibe jó belefeledkezni, és élvezet olvasni a nagyívű történetet, a szép lassan kibontakozó szerelmi szálat a háború borzalmai közepette. 

Azután visszament a kórházba és arra gondolt, sem a bombák, sem az én összetört szívem nem veheti el tőlem annak az emlékét, ahogy mezítláb sétáltam keresztül a Mars-mezőn a jázminillatú júniusban.

Elsőként helyezzük kontextusba A bronzlovast. A cselekmény 1941-ben indul Leningrádban, amikor is a fehér éjszakák fényében még látni a város egykori nagyságát, a palotákat és sugárutakat, egy letűnt kor meséjét, abból az időből, amikor a várost még Szentpétervárnak hívták. Itt él a Metanov család: két lánytestvér, Tatjána és Dása egy ágyon osztoznak és egy szobában laknak bátyjukkal és szüleikkel. Egy ragyogó nyári napon Tatjána megismerkedik egy Alexander nevű, jóképű katonatiszttel, akiről később kiderül, hogy Dása udvarlója. 1941. június 22-én Hitler megtámadja a Szovjetuniót, és a Metanov család kemény, nélkülözésekkel teli életének megszokott rendje semmivé lesz, rengeteg szenvedésen mennek keresztül, ahogy Hitler seregei közelednek Leningrád felé, és az orosz tél is lassan beköszönt. Az ostromlott városban, a bombázások közepette Tatjána és Alexander elkerülhetetlenül sodródnak egymás felé, de szerelmük szétszakíthatja Tatjána családját és a kapcsolatuk mélyén lappangó titok bárki életére veszélyes lehet, aki csak tudomást szerez róla.

A háború kitörésekor, 1941. június 22-én, aznap, amikor Alexander megismerkedett Tatjánával, 3 millió polgári lakos élt Leningrádban. Amikor a németek ostromzár alá vették a várost, 1941. szeptember 8-án, akkor már csak 2,5 millióan laktak Leningrádban. 1942 tavaszára 1 millió ember maradt.

Habár a regényben erősebben jelen van a romantikus szál, mint a történelmi események ismertetésének szándéka, azért nem árt tisztában lenni a valósággal. Leningrád elfoglalását több tényező is kívánatossá tette Hitler számára: a város szimbolikus jelentőségű volt, mivel Oroszország korábbi fővárosa volt, az 1917-es forradalmak fő színhelye, emellett ott állomásozott a szovjet Balti Flotta, és egyúttal ipari központ is volt számos hadiüzemmel. Egy jelentés szerint Hitler annyira biztos volt a város elfoglalásában, hogy már a meghívókat is kinyomtatták a győzelmi ünnepségre, amelyet a Hotel Astoriában tartottak volna. 1941. szeptember 8. és 1944. január 27. között, 872 napon keresztül tartotta bekerítve, blokád alatt Leningrádot a német hadsereg. A hadműveletet a világtörténelem legpusztítóbb és legvéresebb ostromaként tartják számon, az áldozatok száma több millió főre tehető, emberi és gazdasági veszteségei meghaladták a sztálingrádi csata, a moszkvai csata, vagy Hirosima és Nagaszaki bombázásának kárait.

Halált látott mindenütt. Legtöbbet a fronton, de Leningrád utcáin is látta a reménytelen halált. Látott megcsonkított és szétroncsolt holttesteket, látta a megfagyottak és éhhalált haltak holttestét is. Látott mindent. Ám mindezek ellenére Alexander még mindig hitt.

A városban maradt civilek 1941-1942 telén szenvedtek legjobban az éhezéstől: a közlekedés összeomlott, a szélsőséges időjárás, – amely a -30 fokot is elérte – még azt is megnehezítette sokak számára, hogy eljussanak akár csak egy néhány kilométernyire lévő élelmiszerosztó pontig, útközben pedig könnyedén megölhettek bárkit a napi fejadagjáért. Ebben az időszakban havonta százezren haltak meg. Leningrádba a szállítmányok a Ladoga-tó jegén keresztüli útvonalon érkeztek meg, ami az „élet útja” nevet kapta és rendkívül veszélyes volt. A járművek elakadhattak a hóban, vagy alámerülhettek a német bombák által felszaggatott jégen. Olyan sokan vesztek oda, hogy végül a „halál útjára” keresztelték át. Ennek ellenére áramlott rajta keresztül a városba az ellátmány, kifelé pedig a civilek és a sebesültek. A két és féléves harc összességében a legnagyobb pusztítást okozta, amit valaha elszenvedett ostromban egy modern város. Hitler parancsára a cárok palotáinak jó részét és a városi védműveken kívül elhelyezkedő történelmi épületeket kifosztották és elpusztították, sok műgyűjteményt a náci Németországba szállítottak. A légitámadások és az ágyúzás rengeteg gyárat, iskolát, kórházat és egyéb civil intézményt semmisített meg.

Ezt a könyvet szeretett nagyszüleimnek ajánlom, Maria és Lev Handlernek, akik átélték az első világháborút, az 1917-es Nagy Októberi Forradalmat és az azt követő polgárháborút, akik túlélték a második világháborút, Leningrád ostromát és kiürítését, az éhezést és a tisztogatásokat, éltek Lenin és Sztálin alatt, és életük aranyló alkonyán még húsz, légkondicionálás nélküli nyarat is átvészeltek New Yorkban. Isten áldjon Benneteket!

Paullina Simons ezt a történelmi időszakot választotta regényéhez és az előbbiekben ismertetett események kereszttüzébe helyezi szereplőit. A szerző rendkívül hiteles forrásokból dolgozott, mivel nagyszülei és szülei is ebben a korban és helyszínen éltek, saját bőrükön tapasztalták a háború kegyetlen mindennapjait. A regény érzékletes leírásokkal szemlélteti, milyen borzalmakon mentek keresztül a leningrádi lakosok. A mi generációnk aligha tudja elképzelni, milyen lehet, ha nincs víz, áram és meleg sem egy idő után, amikor már az összes bútort elfűtötték. Hogyan is lehet úgy élni, hogy napi 125 gramm kenyér a napi fejadag egy főre, amihez sokszor nincs alapanyag, csak fűrészpor és kartonpapír? Semmi nem számított a leningrádi éhezőknek, csak az, hogy túléljenek. Nem tudták meggyászolni a halottaikat, egy idő után a temetőig sem tudták elvonszolni őket, csak a fagyos utcán hagyták a holttesteket, mert nem volt már erejük. Ha megpróbálták volna, talán ők lettek volna a következők. Érezték, ahogy elevenen elsorvadnak. Aztán jöttek a bombák, amik esőcseppenként hullottak az égből, egyre több és több, szétszakítva házakat, életeket, családokat.

– Meg fogod találni a módját, hogy nélkülem élhess. Meg fogod találni a módját, hogy mindkettőnk helyett élhess – mondta Alexander Tatjánának, miközben a megduzzadt Káma folyó folyt tova az Urál-hegységből a Lazarevo nevű, fenyvesek közt megbújó kis falun át, mikor szerelmesek voltak és fiatalok.

A bronzlovast nagyon frappánsan úgy jellemezhetnénk, hogy borzasztóan gyönyörű regény, mivel a borzalom és gyönyörűség folyamatosan jelen van benne. A történet mozgatórugói a háború, a szerelem és túlélés, melyek kombinációja szívszorító és lélekszaggató jelenetek tömkelegét eredményezi. Lassan sodró, de erőteljesen építkező világa gyorsan rátelepszik olvasójára, hol aggódni, hol mosolyogni lehet a szereplőkkel együtt, akiknek története filmszerűen pereg előttünk. A szerelem minden borzalmak közepette lassan kibontakozik a könyv lapjain, mint egy kis mennyország a földi pokolban. Minden lopott pillantás, futó érintés reményt és kitartást ad a folytatáshoz a főhőseinknek (és olvasóknak egyaránt). Mindehhez keretet Puskin A rézlovas (avagy A bronzlovas) című műve adja, ami végigkíséri Tatjána és Alexander történetét és nem véletlenül vált a regény névadójává. Nagy Péter cár lovasszobra, azaz a Bronzlovas, Szentpétervár jelképe és a legenda szerint amíg ez a szobor áll, idegen hatalom nem foglalhatja el a várost. A Bronzlovas Leningrád 872 napos ostroma alatt is sértetlen maradt.

Amikor Tatjána felnézett a fagylaltjából, észrevette, hogy egy katona bámulja őt az utca túloldaláról.

Az első találkozás nyomot hagy az emberben, képet alkotunk valakiről: vagy azonnal ott teremnek a szikrák vagy semmi különös nem történik. Tatjána és Alexander egy ilyen pillantásnak köszönheti a köztük lévő kapcsolatot, amely a háború szörnyűségei között mégis boldogsággal tölti el a szívüket. Mindent elsöprő erejű szerelem születik Leningrád egyik utcáján azon a verőfényes napon, amit ember, háború, vagy halál szét nem szakíthat. Talán minden hölgy olvasó elveszik egy kicsit, amikor meglátja azt a bizonyos katonát a történet kezdetén az út túloldalán. Meghatározó jelenet, ahogy az ártatlanság találkozik a valósággal: Tatjána éppen csak nővé vált kislányból, Alexander pedig egy sokat megélt katona, aki két lábbal áll a földön. A találkozástól mégis a fellegekben érzik mindketten magukat, és ettől a pillanattól fogva elválaszthatatlanul összeforr a lelkük. Azonban sok fájdalmas eseménynek, titoknak kell kiderülnie addig, míg szerelmük beteljesedik. 

A fehér éjszakák árnyoldala a leningrádi december. A fehér éjszakák – csupa fény, nyár, napfény és pasztellszínű ég. A december – sötétség, hóviharok és a város fölé tornyosuló felhős ég.

Számtalan morális dilemmával szembesülnek főhőseink: olyan kérdések bukkannak fel, mint hogy megéri-e meghalni azért, hogy megállítsák Hitlert; a család vagy a szerelem a fontosabb; meddig lehet hazugságban élni. A közel 900 oldalas regény olvasása során jó pár estét lehet tölteni Tatjánával, Alexanderrel és szerelmük bimbózásával a végnapjait élő Szentpéterváron. A könyv atmoszférája azonnal beszippantja az olvasót, a lapokon keresztül érezni azt a világvégi hangulatot, ahogy a háború árnya egyre inkább rávetül a városra és ezzel kontrasztban mennyire szép és mély érzések alakulnak ki finom és apró lépésekben a két főszereplő között. A Leningrádról szóló korabeli leírások olyan részletesek, hogy gyakorlatilag együtt sétálhatunk a hőseinkkel, látjuk magunk előtt az épületeket, utcákat, parkokat. Valódi álombeli utazás ez egy letűnt korban és városban.

Lazarevo a lelkembe csepegtet téged, belém csepegteti a hajnalt és a holdfényt a Káma folyó vizével. Amikor utánam kutatsz, ott keress, mert ott leszek életem összes hátralévő napján.

Tulajdonképpen Tatjána és Alexander történetében minden sablon megtalálható, ami a műfaj jellemzője. Sőt a karaktereket, illetve a történelmi helyzetet megismerve még komoly meglepetések sem érik az olvasót a cselekmény alakulását tekintve. Ennek ellenére annyira izgalmas a történetvezetés és az érzelmi skála dinamikája, hogy nem lehet letenni A bronzlovast. A könyv első nagyobb egysége a legerősebb, utána viszont jön nagyjából 150 oldal, ami olyan hatást kelt, mintha valaki más írta volna és más műfajba tértünk volna át. Stílusosan úgy is fogalmazhatnék, hogy a Káma partján -szútrára váltott a szerző és egy arcpirító, már-már közönséges pásztoridillt kaptunk. Amikor végül mégis visszatérünk a háború borzalmaihoz és a plasztikus írásmódhoz, talán mégis adekvátnak tűnhet a korábbi kitérő: szívfájdító felidézni főhőseink életét, hogy milyen csodálatos volt nekik boldognak, önfeledtnek és szerelmesnek lenni azokon a sötét napokon. Vannak azok a pillanatok, amikről már akkor tudjuk, hogy bármennyire is kedvesek számunkra, sosem jönnek vissza. Semmi sem lesz már ugyanolyan, mint azelőtt volt. Leginkább ebben rejlik A bronzlovas varázsa. A pillanatokban, amik már csak a szív legmélyén élnek és nehezebb időkben előkerülnek afféle reménysugárként, hogy milyen szép volt egykor minden – egy másik életben.