„A napfény átsütött a híd tartógerendáin, és a gerendák árnyéka ráesett az úttesten haladó járművekre. A folyón túl emelkedtek New York belvárosának óriási cukorsüvegekre emlékeztető, hatalmas, fehér épületei. … A város a Queensboro Bridge-ről nekem mindig olyan, mintha első ízben látnám, minden titkának és szépségének első, szűzies ígéretében. … Minden lehetséges, ha egyszer átjövünk ezen a hídon – ezt gondoltam.” F. Scott Fitzgerald: A nagy Gatsby

Bármilyen sarkalatos véleményünk is van az amerikai életformáról, ahhoz nem fér kétség, hogy nincs még egy ilyen nemzet, akinek ekkora érzéke lenne a hatásvadászathoz. Manhattan sziklás talapzata lehetővé tette, hogy a legnagyobb amerikai álmok megszülessenek. Így jött létre a felhőkarcoló dzsungel, ahol több évtizeden keresztül zajlott a versengés, hogy melyik épület számít a világ legmagasabbjának. Habár napjainkban már nem az Egyesült Államok bitorolja ezt a címet, New York páratlan atmoszférájához foghatót sehol sem találunk, egyszerre a Föld kulturális fővárosának és vezető globális metropoliszának is nevezhetnénk. A város szíve Manhattan, a 21 km hosszú és 3,7 km széles szigetet 1,6 millión lakják, népsűrűsége 27 ezer fő/km² – ezenfelül pedig évente nagyjából 60 millió turista is tiszteletét teszi itt.

Európaiként belecsöppenve ebbe a forgatagba az első alkalom biztosan kulturális sokk lesz. A következőkben 10 kihagyhatatlan New York-i programlehetőségről lesz szó, amelyek révén akár életre szóló élményekkel gazdagodhatunk, és a Nagy Alma semmi máshoz nem fogható ízvilágából is kiváló kóstolót kapunk. Nem mellesleg még arra következtetésre is juthatunk, hogy a New Yorkban játszódó filmek elég ötlettelenek, mivel pontosan azt mutatják meg, amilyen a valóságban is az a város, amely sosem alszik. Viszont kétség sem fér hozzá, idelátogatva mi is a mozi szereplőivé válunk. Kezdjük is a legelején!

Az első élmények New Yorkban

Metróval érkeztünk a JFK reptérről Manhattanbe. Sosem fogom elfelejteni, hogy amikor már majdnem a lépcső tetejére sikerült felvonszolnom 20 kilós bőröndömet magammal együtt, egyre hangosodó dudálásra lettem figyelmes. Ahogy kiléptem a felszínre a 41. utca és a 8. sugárút kereszteződésénél, nem akartam hinni a szememnek: előttem egy teljesen beállt dugó, az autók döntő többsége sárga taxi, de minden kocsi óriásinak tűnt, a sarkon egy hotdog árus stand, a lábam alatt egy metrórács, a sarkon valami gőzölgött a csatornafedél alól, velem szemben pedig a The New York Times szerkesztőségének felhőkarcolója. Megpróbáltam megkeresni a tetejét. Egy kis ideig csak álltam, és próbáltam feldolgozni a látottakat. Aztán végül csak elindultam, belevetettem magam a Time Square hömpölygő forgatagába. Nekem így kezdődött a nagy kaland, így mutatkozott be Manhattan.

Sokszor elképzeltem már, hogy milyen lehet ott lenni, a mozifilmek alapján úgy gondoltam, hogy tulajdonképpen ismerem is. Viszont a kellős közepébe csöppenni, amikor úgy hirtelen rázúdul minden az emberre, annyira meghatározó élmény volt, amire mindig emlékezni fogok. Akárcsak arra, amikor először láttam mókust szaladgálni a Flatiron Building melletti parkban – nem sokkal később pedig ráébredtem, hogy itt bizony nem számítanak kuriózumnak és igen barátságosak. Vagy amikor Greenwich Village kis utcácskáit róttuk Halloween estéjén, és a cukorkakéregető, jelmezes gyerekeket kerülgettük. Vagy ahogy Chinatown-ban minden sarkon Rolex órákat, márkás táskákat és pénztárcákat akartak rám tukmálni „Purse, purse, purse” felkiáltással – és erről eszembe jutott, hogy otthon a Keletinél is anno volt ilyesmi „cigi, cigi, cigi” verzióban. Vagy, hogy itt milyen barátságosak, segítőkészek, udvariasok az emberek, és simán énekelnek az utcán, vagy a metrón is.

De nemcsak a szépre emlékszem, az is eszembe jut, hogy ekkora halomnyi szemetet még életemben nem láttam, mint amit kidobálnak Manhattan utcáira. Vagy, hogy mennyi patkány szaladgál a New York-i metróban, és mennyire utáltam a papírvékony metrókártyát lehúzni – ami a helyieknek elsőre sikerült, nekem meg néha vagy tizedjére. Vagy, hogy itt még a rendőrautó is a zebrára parkol, és egy törzsgyökeres manhattani fejében megfordul, hogy a zebra használatát teljesen képtelenné tevő, végtelen hosszúnak tűnő kamion alatt átbújjon. Órákig lehetne mesélni az élményeket, de vegyük sorra a főbb attrakciókat.

Empire State Building

A legenda szerint 1928-ban John Jacob Raskob, Wall Street-i pénzügyi szakember megkérdezte Bill Lambet építészt: „Bill, milyen magasra tudod építeni, hogy ne dőljön össze?” Így indult az Empire State Building pályafutása, ami 42 évig a világ legmagasabb épülete volt. A telek megszerzése után, 1930. január 22-én kezdődtek el a munkálatok. Az építkezésen 3400 munkás dolgozott, főként európai bevándorlók és mohawk indiánok, hogy a toronyház hamarabb elkészüljön, mint a 42. utcában emelkedő Chrysler Building. A rohamtempóban 14 építőmunkás veszítette életét. Végül az Empire State Building rekordidő, alig több mint egy év alatt épült fel, és 1931. május 1-jén adták át. Kevésbé köztudott, hogy nevét New York állam becenevéből (Empire State) kapta.

Az Empire State Building 381 méterrel magasodik az utcaszint fölé, ezzel 1972-ig a világ legmagasabb épülete volt. Minden értelemben kihagyhatatlan látnivalónak számít az ikonikus felhőkarcoló, ugyanis New York bármely részéről jól látható az impozáns építmény – illetve az épületből is páratlan kilátás nyílik egész New Yorkra. A turisták által látogatható a 86. emeleti nyitott körterasz és a 102. emeleti zárt kilátó. A panoráma valami ilyesmi:

Még egy tipp: Talán az Empire State Building kilátójából fel sem tűnik, de pár perc sétára található a Flatiron Building, ami, bármennyire is hihetetlen, de 1902-es átadásakor New York legmagasabb épületeinek egyike volt a maga 86,9 méterével.

Grand Central Terminal

Manhattanben két nagyon pályaudvar található. A Madison Square Garden alatt elhelyezkedő Pennsylvania Stationt New York szégyenének tartják, a napi 200 ezer utas befogadására alkalmas épületben nagyjából háromszor annyian haladnak át nap, mint nap. Ez Észak-Amerika legforgalmasabb pályaudvara, de senki sem szeretne sokkal több időt eltölteni a zsúfolt tömegben a föld alatt, mint amennyit nagyon muszáj. Egy washingtoni kiruccanás alkalmával viszont sajnos elkerülhetetlen ez a labirintusszerű borzadály – erről kicsit később még lesz szó.

Ellenben szintén Manhattanben van a világ legnagyobb vasúti pályaudvara is, a Grand Central Terminal: 44 peronjához 67 vágány tartozik, naponta több mint félszáz járatot, 250.000 utast indít és fogad, de a duplája az érdeklődő látogatója. A vágányok közül egyik sem a föld felszínén fut, hanem két szintet birtokolva a föld alatt. Nevezetessége ólomüveg ablakai és hatalmas csillagászati freskója. Nagycsarnoka ikonikus, sok filmben is látható.  Pompás éttermek és gyorsétkezdék, valamint üzletek is találhatók a pályaudvaron. New York-i kirándulásunk első napján tértünk be ide ebédelni, az étkezéshez pedig élő zenei aláfestést is kaptunk: egy utcazenész olyan örökzöld slágerekkel szórakoztatta a csarnokon áthaladókat, mint a New York, New York, a Moon River vagy a My Way. Ekkor éreztem először azt New Yorkban, hogy egy mozifilmbe csöppentem.

Time Square és Broadway

Manhattan egyik ikonikus jelképe a felhőkarcoló dzsungelben található a Broadway és 42. utca sarkán. A villogó reklámoktól fénylő, zsúfolt neon-tér napi látogatóinak száma eléri akár a 330 ezret is. Szilveszter éjjelén pedig több százezren várják itt együtt az Újévet, amelyet egy nagy kristálygömb leeresztésével köszöntenek.

A 40. utcától az 54. utcáig viszont már a színházaké a főszerep. A Broadway több, mint a musical játszás fellegvára. Akár egy hirtelen jött ötlettől vezérelve is válthatunk jegyet világklasszis zenés és prózai darabokra, mivel az utcán könnyedén elcsíphetünk kedvezményes jegyvásárlást biztosító szórólapokat az aznapi előadásokra. A Broadway színházai máshogy működnek, mint amit itthon megszoktunk: a teátrumok repertoárján egyetlen darab szerepel, így már távolról, a homlokzatról is kitűnik, hogy jó helyre jöttünk-e a Chicago-t, Az operaház fantomját vagy a Harry Potter színdarabot megtekinteni. További furcsaság (az Ambassador Theatre-beli élmények alapján), hogy nem jellemző a ruhatár, illetve a büfé sem – viszont a szünetekben kiabálva kínálják nyakba akasztható tálcán hordozva az enni- és innivalót a színház munkatársai, mintha csak egy baseball meccsen lennénk.

Central Park

A világ egyik leghíresebb parkja Manhattan szívében található, a kereskedelmi negyedtől egészen Harlemig tart. Több mesterséges tó, sétányok, korcsolyapálya és állatkert vár mindenkit, aki a nagyvárosi forgatagból a természetbe vágyik.

Itt található a Strawberry Fields is, a park nyugati sarkán a 72. utca magasságában. Innen nem messze helyezkedik el a Dakota-ház, ami arról közismert, hogy itt lakott John Lennon, és az épület előtt lőtte le egy elmebeteg rajongója, Mark David Chapman 1980. december 8-án. Még az 1960-as években Lennont egyszer arról kérdezték, szerinte hogyan fog meghalni, és azt felelte: „Biztos valami őrült fog kinyiffantani.” Bár az énekes ezt minden bizonnyal viccnek szánta, mégis bekövetkezett. Lennon hamvait felesége, Yoko Ono, a zenész által hőn szeretett Central Parkban szórta szét azon a ponton, ahol az Imagine emléktábla látható a Strawberry Fields-en. Ott jártunkkor egy gitáros épp az Imagine-t énekelte. Ki tudja, hogy egy nap vagy egy évben hányszor énekli el ezt a dalt, viszont ez a pillanat is annyira filmbe illő jelenet volt, ami csak New Yorkban történhet meg.

World Trade Center – Ground Zero

A 411 méter magas Világkereskedelmi Központ ikertornyai voltak New York legmagasabb épületei, a város látképének szimbólumai. 2001. szeptember 11-én mindez a múlté lett, 2977 ember lelte halálát a terrortámadásban. Emlékük azóta sem halványult, évente milliók érkeznek leróni tiszteletüket ezen a tragikus helyen. Az egykori ikertornyok területén két hatalmas, fekete, végtelenül mélynek tűnő vízeséses medence található, a peremére felvésték az áldozatok neveit.

A közelben látogatható meg a 9/11 Museum, a föld alatt. A hatalmas területen az egykori épület maradványait tekinthetjük meg, illetve a belső kiállítótérben rengeteg videó-felvételt nézhetünk meg a terrortámadással kapcsolatban, a túlélők beszámolóit hallgathatjuk meg, döbbenetes képeket láthatunk az ablakokból kiugró, reményvesztett emberekről, személyes tárgyakat szemlélhetünk meg, a nyomkereső kutyákról is megemlékezhetünk, legvégül, az utolsó teremben 2977 fényképet találunk az áldozatokról. Ahogy a bevezetőben is utaltam rá, Amerika a hatásvadászat országa, viszont a Ground Zero-n nem kellett semmilyen más effekt a puszta tények és fennmaradt emlékek ismertetésén túl. A termek melletti zsebkendős standok is csupán praktikussági szempontból kerültek ki. Ennél a helynél keresve sem találunk megrázóbbat New Yorkban.

Még egy tipp: A 9/11 emlékhelyek mellett található egy igen különleges építmény, az Oculus, amely bevásárlóközpont és közlekedési csomópont is. “Az Oculus az élet és a hit emlékműve New Yorkban, a lehetőségek, a fejlődés és állhatatosság szimbóluma” – nyilatkozta az áruház vezérigazgatója.

Szabadság-szobor

Ahogy a kompról közeledve egyre növekszik a világ egyik leghíresebb műemlékének mérete a horizonton, akaratlanul is eszünkbe jut, hogy ezt a szobrot látta meg elsőként a mintegy 12 millió Amerikába tartó bevándorló, akik egy szebb élet reményében érkeztek New Yorkba. A szabadság és a demokrácia egyetemes szimbólumát a francia nép adományozta az Egyesült Államoknak a függetlenségi nyilatkozat aláírásának 100. évfordulója alkalmából. A szobor egy óriási tengeri vihart túlélve 214 ládába csomagolva érkezett meg New Yorkba, 350 darabból állt, és közel egy évig tartó összeszerelése után 1886. október 28-án avatták fel.

A méretei igazán impozánsak, a teljes magassága a fáklya tetejéig 93 méter, a szobor 46 méter magas, a súlya pedig 204 tonna. További érdekesség, hogy rézből készült, és az oxidálódás miatt lett zöld a színe nagyjából 20 év alatt. Lady Liberty bal kezében tartott könyvbe római számokkal írva az Egyesült Államok függetlenségi nyilatkozatának aláírási dátuma szerepel, azaz 1776. július 4. A fején lévő korona hét ága a hét tengert és a hét kontinenst jelképezi. És habár látszólag áll, valójában a tógát viselő Lady Liberty éppen a jobb lábát emeli, körülötte széttört láncok vannak, ezzel jelképezve az elnyert szabadságot, a zsarnokságon való továbblépést.

A Szabadság-szobor Manhattan előtt, a Liberty Islanden található, a Hudson folyó torkolatánál. Ha testközelből szeretnénk megcsodálni a remekművet, akkor akár több órás sorban állás után férhetünk fel egy kompra, ami elvisz a Liberty Islandre, illetve érinti a szomszédos Ellis Islandet is, a bevándorlásnak emléket állító szigetmúzeumot. Ha a Szabadság-szobrot belülről is szeretnénk látni és felmennénk a koronájáig, akkor már hónapokkal korábban szükséges megváltani a jegyeket, mivel naponta „csak” 3000 látogatót engednek fel a 15 ezer főből, így igen limitáltak a helyek.

Ha azonban megelégszünk azzal, hogy szárazföldet nem érintve csodáljuk meg az ikonikus építményt, akkor az ingyenes, éjjel-nappal közlekedő Staten-Island komppal érdemes mennünk egy kört, amit naponta 75 ezer utas használ. A 25 perces utazás során a Szabadság-szobor mellett madártávlatból megtekinthető Manhattan déli része, illetve a Verrazano-Narrows híd is.

Még egy tipp: a kompok a Battery Parkból indulnak, ahonnan 2-3 perc sétára található a Wall Street ikonikus jelképe a Charging Bull. 1989. december 15. éjjelén egy olasz–amerikai művész helyezte a hatalmas bikaszobrot a tőzsde épülete elé, az 1987-es tőzsdei fekete hétfő emlékére.

Brooklyn-híd

Az ikonikus híd 1825 méter hosszan köti össze az East River felett Manhattant és Brooklynt. Ez volt a világ első acélkábeles függőhídja, és egyben a leghosszabb is 1903-ig. A terveket a német származású John Augustus Roebling készítette. A helyszíni mérések közben Roebling megsérült, amikor egy éppen kikötni készülő komphajó meglökte a vasoszlopokat, melyek összezúzták lábujjait. Amputálni kellett a sérült részeket, és Roebling néhány hét múlva meghalt. Az építkezés nélküle kezdődött, fia, Washington Augustus Roebling vette át az irányítást. A víz alatti műveleteknél a túlnyomásos munkaterület 27 ember számára okozott halálos kimenetelű keszonbetegséget, maga Washington Roebling is részlegesen lebénult miatta 2 éven belül. Ekkor felesége, Emily Warren Roebling lépett a helyére, és 11 éven keresztül közvetített főmérnök férje és az építkezésen dolgozó mérnökök között.

Brooklyn-híd átadása 1883. május 24-én történt ágyúk díszlövései közepette: Chester A. Arthur elnök és Emily Warren Roebling mentek át először a hídon, majd Franklin Edson, New York polgármestere következett. Olyan nagy volt az érdeklődés a Brooklyn-híd iránt, hogy az első  napon 150 ezren haladtak át rajta. Építése igazi mérnöki bravúr volt, a sűrű kábelhidaknak köszönhetően hatszor olyan erős lett, mint amekkora teherbírás indokolt lenne és a tervező szerint soha nem fog leszakadni, esetleg csak besüllyed. Még ennek ellenére is elterjedt az a rémhír, hogy a híd összeomlik és az emberek olyan pánikszerűen menekültek le róla az átadás után egy héttel, hogy 12 gyalogost halálra tapostak. A kedélyek akkor csillapodtak le végleg, amikor P.T. Barnum cirkusztulajdonos 21 elefánttal átsétált a hídon, hogy reklámozza az esti előadását. Ma naponta 120 ezer jármű, 4000 gyalogos és 2600 biciklis halad át a hídon teljes biztonságban.

Coney Island

Brooklyn déli részén lévő Coney Island valójában egy földfeltöltéssel létrehozott, óceánparti félsziget egy órára Manhattantől, elsősorban strandja és vidámparkja miatt közismert. Már több mint egy évszázaddal ezelőtt is az ország kiemelkedő tengerparti üdülőhelyei közé tartozott, de Coney Island kissé megfakult dicsősége ma is tovább él, a nyári forróságban tömegek jönnek homokos partjára, hogy kiélvezzék az Atlanti-óceán hűs hullámait. Népszerűségének egyik titka, hogy a zsúfolt városból viszonylag könnyű ide kiruccanni, mégis jóval különlegesebb programnak ígérkezik, mint egy belvárosi parkban sétálni. Az utánozhatatlan hangulathoz hozzájárul a végtelen víz látványa és a partmenti sétány a végeláthatatlan büfésorokkal. 

A strandolás mellett a (fél)sziget többféle programra lehetőséget ad. Például itt működik egy szebb napokat megélt vidámpark, ahol még ma is jár a világ egyik leghíresebb faállványzatos hullámvasútja, a Cyclone, és Wonder Wheel óriáskerék (ami legutóbb Woody Allen azonos című filmjében bukkant fel). Cyclone-hoz egy olyan városi legenda is fűződik, miszerint egy bányász, Emilio Franco, aki születése óta néma volt, 1948-as látogatása során a hullámvasutazás közben visszanyerte a hangját, és felkiáltott: „Rosszul vagyok!”.

Múzeumok

Ha New Yorkban járunk, kötelező múzeumokba is ellátogatnunk. Korábban már esett szó a kihagyhatatlan és egyben döbbenetes 9/11 Museumról, de itt van még négy másik is, amit érdemes beiktatni:

• Metropolitan Museum of Art

1886-ban Párizsban élő amerikaiak határozták el, hogy a nagy francia múzeumok mintájára New Yorkban is létrehoznak egy nemzeti művészeti galériát. A múzeum állandó gyűjteménye is jelentős, európai impresszionista és posztimpresszionista remekművekben gazdag (például Van Gogh, Renoir, Monet és Cézanne festményeit is láthatjuk). Összesen kétmillió műalkotást gyűjtöttek itt össze a világ minden tájáról.

A múzeumot, illetve több nagy termét is ki lehet bérelni rendezvények, fogadások, vacsorák számára. Itt szokták tartani minden évben a világ egyik legrangosabb divateseményét, a Met-gálát, amire közismert színészek, énekesek, modellek, divattervezők, politikusok és közéleti szereplők gyűlnek össze, és az adott tematikának megfelelően öltöznek, amely a hozzá kapcsolódó impozáns kiállításra épül.

• The Solomon Guggenheim Museum

Nem belépni vétek, de kívülről se megcsodálni, már bűn – tartja a mondás a Guggenheim Múzeumról. A galéria épülete nagyon különleges, hengeres alapja szűkebb, mint a teteje – a lélek templomának is nevezik. Az épület belseje tulajdonképpen egy nagy rámpa, ami a földszinttől egészen a kupoláig csavarodik. Mellette a falon pedig olyan tekintélyes művészek mesterművei tekinthetők meg, mint Chagall, Picasso és Van Gogh.

• American Museum of Natural History

Felsorolni is hosszú lenne, hogy a harminckét millió darabos tárgygyűjteménye hány tudományos területet érint. Egy nap kevés alaposan végigjárni termeit. Legismertebb kiállításai az ősembereket, a dinoszauruszokat és az óceánok élővilágát bemutató tárlatok, de nagyon kedveltek még az észak-amerikai indiánokkal, a drágakövekkel, meteoritokkal foglalkozó termei, ahogy óriási madárgyűjteménye is rendkívül népszerű.

• Intrepid Sea, Air & Space Museum

A Hudson vizén pihen a USS Intrepid anyahajó, a város egyik legérdekesebb múzeuma. A repülőgép-hordozó megjárta a második világháborút és Vietnamot, 1980-ig szolgált a haditengerészet állományában. 1982-ben került egy múzeumalapítványhoz, és még abban az évben megnyílt a negyvenhatodik utca végén található 86-os mólónál. A múzeum fedélzetén és a szomszédságában kiállított járművek az űrkutatás, a haditengerészet, a légi hadászat és a légi közlekedés legjelentősebb darabjai közül valók. A hajó fedélzetén látható Enterprise űrrepülőgép, az első Lockheed A-12, sokféle vadászgép és harci helikopter. Az anyahajó szomszédja pedig a USS Gowler tengeralattjáró, aminek a belsejében is lehet egy sétát tenni – amennyiben nem vagyunk klausztrofóbiások és át tudunk bújni az ajtónak nevezett igen szűkös átjárókon.

Kirándulás New Yorkból

Ha pedig a Nagy Alma sem lenne elég számunkra, két kihagyhatatlan programlehetőség is ígérkezik a „környéken”. Akár egy napos utazásra is befizethetünk a világhírű Niagara-vízeséshez, amelyhez turisták milliói látogatnak el évente. A Niagara-vízesés a Niagara folyó vízesés-együttese, amely Kanada és az USA határán helyezkedik el és elválasztja Ontario, illetve New York államot. Két fő részre tagolódik, a Patkó-zuhatag a kanadai oldalon, és az Amerikai-zuhatag az amerikai oldalon, amelyeket a Kecske-sziget választ el. A Niagara-vízesés együttese az utolsó jégkorszakban jött létre, az ide érkezők több millió éves természeti értékeket csodálhatnak meg. Bár a Niagara nem magas, mégis ez a legnagyobb vízhozamú vízesés Észak-Amerikában: a széles zuhatagokon percenként körülbelül 110 000 m³ víz ömlik le. A hatalmas erővel lezúduló víz lebilincselő élményt nyújt mindenkinek. Itt érdemes hajóra szállni és kipróbálni a Maid of the Mist túrát, ami egészen közel visz a zuhatag lábához – és nincs olyan ember a fedélzeten, aki ezt szárazon megússza.

New Yorktól mindössze 4 órányi vonatútra található Washington D.C., ahol szintén érdemes körülnézni: itt található a Fehér-Ház, a Kapitólium, a Lincoln-emlékmű a monumentális parkkal és obeliszkkel, illetve az Arlingtoni Temető (amelyről már olvasható egy cikk a blogban). Több napnyi New York-i tartózkodás után valószínűleg megdöbbentően furcsának tűnnek Washington széles utcái, óriási terei és maga a csend. Erről a városról már el lehet hinni, hogy tud aludni.

Ha tetszett a cikk, az alábbi bejegyzéseimet ajánlom figyelmedbe!

New Yorkban játszódó filmek

Wonder Wheel – Az óriáskerék

A legnagyobb showman

Empire State Building

Arlingtonban jártunk

Egy washingtoni utazás kapcsán talán nem a legvidámabb programlehetőség, mégis kihagyhatatlan élményt nyújt egy séta az Arlington National Cemetery-ben. Két héttel ezelőtt, egy kellemes őszi napon mi is meglátogattuk.

1963. november 22., Dallas. A nyitott autóban a feleségével és a texasi kormányzóval utazó John Fitzgerald Kennedy-t, az Egyesült Államok elnökét lövések érték: először a torkán, majd a fején. A Parkland kórházba szállították, ahol a halál beálltát megállapították. A Kennedy-gyilkossággal kapcsolatban számtalan összeesküvés-elmélet született, miszerint Lee Harvey Oswald  egymaga lőtte-e le az elnököt vagy kinek a megbízására cselekedett. Talán sosem tudjuk meg, mi áll a teóriák hátterében - és maga Oswald sem nyilvánult meg ezzel kapcsolatban, mivel Kennedy halála után 2 nappal őt is megölte bosszúból egy Jack Ruby nevű férfi, amit a televízió élőben közvetített, amikor a férfit a kapitányságról akarták volna átszállítani.

Miután az elnök földi maradványait visszaszállították Washingtonba, koporsóját hat ló húzta át a Fehér Házból a Kapitóliumba, majd a St. Matthew's Katedrálisba, ahol 250 ezer ember rótta le kegyeletét az elnök holtteste előtt. Magát a szertartást Abraham Lincoln temetéséről mintázták. Kennedy-t 1963. november 25-én helyezték végső nyugalomra az Arlington Nemzeti Temetőben, ezt a napot országos gyásznappá nyilvánította Lyndon B. Johnson elnök. A szertartáson több, mint 100 ország vezetői vettek részt. Az elnök édesanyja, Rose Fitzgerald Kennedy a következő szavakkal búcsúzott: "Azt mondják, az idő minden sebet begyógyít. Szerintem ez nem így van. Az agy idővel - hogy megóvja magát - szövetekkel veszi körül a sebet. Így csökken a fájdalom, de a seb megmarad."

Jacqueline Kennedy kérésére férje sírját egy örökmécses őrzi, maga a sírhely pedig egy vonalban áll a Lincoln-emlékművel és a Washington-emlékművel, amit szintén a First Lady választott ki. Az örökmécses öltetét az adta neki, hogy a párizsi diadalív mellett, az ismeretlen katona sírjánál is ugyanilyet láttak férjével még 1961-es utazásuk során. A lángot maga Jacqueline Kennedy gyújtotta meg a temetési szertartás végén. Az elnök végső nyughelyét Cape Cod-i kövek és márványtömbök veszik körül, amelyekre a beiktatásakor tartott beszédének részleteit vésték. 

Az elnök sírja mellett található felesége, illetve gyermekei sírja, és nem messze tőlük helyezték végső nyugalomra testvéreit, a második világháborús hős Joseph P. Kennedy Jr.-t, a szenátor Edward Kennedy-t és a szintén merénylet áldozatává vált Robert F. Kennedy-t. Ahogy mindenki emlegette, Bobby Kennedy az 1968-as elnökválasztáson indult és június 5-én nagy győzelmet aratott a kaliforniai előválasztáson. Ennek megünneplésére érkezett a San Francisco-i Ambassador Hotelbe. Amikor elhagyta a báltermében rendezett ünnepséget, a konyhán át indult a lakosztálya felé. A helyiség zűrzavaros légkörét kihasználva Sirhan Bishara Sirhan többször rálőtt az elnökjelöltre, megsebesítve Kennedy számos kísérőjét is. Bobby-t négy találat érte, a támadás után azonnal az Irgalmas Szamaritánus Kórházba szállították, ahol 26 órával később belehalt sérüléseibe. Sirhan elmondása szerint Kennedy hatnapos arab-izraeli háború során tett kijelentései miatt követte el a merényletet.

A tettest még a helyszínen elfogták. A meghallgatás során egy ideig Sirhan szellemi épségét kétségbe vonták, mivel ellentmondásos vallomásokat tett a gyilkossággal kapcsolatban. Miután előkerült az általa egy éven át vezetett, a gyilkosság előkészületeiről szóló jegyzetfüzet, egyértelművé vált, hogy beszámítható állapotban, előre kitervelten hajtotta végre tettét. Sirhant 1969. április 17-én bűnösnek találta a bíróság, hat nappal később büntetésként a halált állapítva meg. Az elítélt a Pleasant Valley-i Állami Fegyházba került, és mivel 1972-ben Kalifornia állam eltörölte a halálbüntetést, életfogytiglani börtönbüntetését mind a mai napig ott tölti. Eddig 15 alkalommal nyújtott be kegyelmi kérvényt, ám mindig elutasították.

Arlington másik különleges helyszíne az ismeretlen katona sírja, amely előtt éjjel-nappal állandó őrség áll. Az első és a második világháború, valamint a koreai és a vietnámi háború egy-egy katonája nyugodott itt. A vietnámi katona személyazonosságát 1998-ban megállapították, így őt a családja hazavitte. Azóta az a sírhely üresen áll. Maga az őrségváltás is nagyon látványos, valamint az is, hogy pontos koreográfiája van az őrzésnek. Egy gumiszőnyegen lép a katona egészen pontosan 21 lépést, majd kelet felé fordul, és 21 másodpercig néz arra. Utána ismét 21 lépés következik, majd ismét 21 másodperces nézés következik észak felé. Ez ismétlődik fél órán át, amíg nem jön a váltás. Minden egyes fordulónál áthelyezi a fegyvert a látogatók felőli vállára, azért, hogy megmutassa, ha kell fegyverrel védi meg a sírokat.

Ha további érdekességeket szeretnél olvasni e témában, az alábbi cikkeimet is szíves figyelmedbe ajánlom!

A Kennedy-gyilkosság a First Lady szemével: Jackie

További érdekességek a tragikus Kennedy családról: A megtörhetetlen Kennedy-átok

A szamurájok élete mind az amerikai, mind az európai nézők számára egzotikusnak tűnik, éppen ezért rendkívül érdekes filmalapanyag. A Tom Cruise főszereplésével készült produkcióhoz sikerült összeboronálni a Gladiátor forgatókönyvíróját, zeneszerzőjét, A rettenthetetlen operatőrét, és A Gyűrűk ura-trilógia jelmeztervezőjét. A nagy elődökhöz pedig méltó lett a végeredmény.

Hiába dönti el az ember fia/lánya, hogy nem nagyon néz több véres háborús filmet, ám néha képtelenség kivonni magunkat, ha a műfaj legprofibb képviselői előrukkolnak valami nagyszabásúval – mint például a Steven Spielberg a Ryan közlegény megmentésével, vagy Ridley Scott a Gladiátorral. A helyzet pedig ugyanez Az utolsó szamurájjal is. A rendező, Edward Zwick tulajdonképpen átdolgozta Kevin Costner Farkasokkal táncoló című filmjét, és az indián törzset egy szamuráj klánnal helyettesítette - számos analógiát és metaforát találtak ki a szamuráj klánok és az indián törzsek hasonlóságáról.

A történet szerint az amerikai indiánháborúkban való részvétele miatt lelkileg megtört Nathan Algren századost felkeresi egykori bajtársa azzal a kéréssel, hogy segítsen a japán császári hadsereg kiképzésében és modernizálásában. Ezt az teszi szükségessé, hogy megfékezhessék a nyugatiasodás ellen ágáló szamuráj felkelőket. Algren elfogadja az elutasíthatatlan ajánlatot és a felkelő nap országába utazik. Ám a felettesei a tanácsára fittyet hányva túl korán vetik be az újonnan kiképzett erőket, akik emiatt már az első csatájukban vereséget szenvednek. Nathan pedig a lázadók fogságába esik, ahol kezdi felfedezni, hogy a japán hagyományok és értékrend sokkalta közelebb áll hozzá, mint azt elsőre hitte.

Az utolsó szamuráj nem konkrét történelmi eseményekkel és valaha élt személyekkel dolgozik, viszont valós forrásokból merít és történelmileg hiteles.  Kiindulópontként szolgáltak például császári reformok, a Satsuma lázadás és a Bosin-háború. És az sem kitaláció, hogy külföldi segítséget kértek a japán hadsereg felkészítéséhez, ám a tapasztalt kiképzők nem az Egyesült Államokból, hanem Poroszországból érkeztek. Amikor az amerikai álomgyár filmet forgat egy nemzet és a sajátjuk közti kultúrák összeütközéséről, mindig erősen fenyeget annak veszélye, hogy hazájukról patetikusan, míg a másik országról pedig sablonosan beszélnek. Ezt a csapdát Edward Zwick rendező sem tudta teljesen kikerülni, ám Az utolsó szamuráj ennek ellenére, vagy éppen ezzel együtt nagyon is működik. Habár sokan azt róják fel neki, hogy a szamurájok életének bemutatása rendkívül egysíkú és eszményített, és az alkotók valóban szívesen el is feledkeztek a nyers brutalitásuk és szinte elviselhetetlenül szegény, nélkülöző életmódjuk bemutatásáról.

Viszont ami igazán magával ragadja a nézőt, azok a frappáns forgatókönyvi megoldások, a közvetített erények, és a remek módon megírt párbeszédek. Habár a történet a kelleténél lassabban indul be, de mégis szép ívet ír le a film első negyven percétől a végkifejletig. A lélegzetelállító látvánnyal alátámasztott rendezést helyenként beárnyékolja egy-két klisészerű jelenet, illetve néhány olyan momentum, amelyeket mintha láttuk volna már valahol. Az utolsó szamuráj mindent összevetve az a történelmi film, ami nem újít a már bevált recepten, de annak minden összetevőjét nagyszerűen alkalmazza. Realisztikusan ábrázolja az alapanyagul vett történelmi korszakot és eseményeket. A forgatókönyv és a diskurzusok zsenialitása Algren százados és Kacumoto beszélgetéseikor vitathatatlan, ekkor domborodik ki a legjobban, hogy minden szónak súlya van. A látványos harcjeleneteket a szamurájok vezetőjének bölcs és megfontolt gondolatai egyensúlyozzák ki, illetve a kosztümök, kellékek, valamint a zenei aláfestés is gondoskodik róla, hogy a nézőt végül elégedettséggel töltse el az összesen négy Oscar-díjra jelölt, két és fél órás kalandfilm.

Természetesen a színészek is nagy szerepet játszanak a sikerben. Az alakításáért Oscar-jelölést kapott Ken Watanabe egyenesen felejthetetlen Kacumotoként. Csak a szakma legnagyobbjainak adatik meg az képesség, hogy a szemükkel tudják eljátszani a jelenetet. Márpedig Watanabe szinte ugyanazzal az arckifejezéssel játssza végig a filmet, úgy, hogy minden érzelme, gondolata a szemében tükröződik. Amikor szemben a kamerával készül a harcra, és farkasszemet néz az ellenséggel, még a nézők is veszélyben érezhetik magukat.

Tom Cruise pedig nemcsak a film főszereplője, de egyben producere is – és személyes küldetésének tekintette, hogy a mű minél magasabb színvonalon elkészülhessen. A költségek lefaragása érdekében még azt is bevállalta, hogy minimális fizetést vett fel munkáiért cserébe, csakhogy minél jobban sikerüljön a végeredmény. A film nagyrészét Új-Zélandon vették fel, azokban időkben, amikor A Gyűrűk urát is forgatták. Tulajdonképpen ezen művek hatására lendült fel igazán az ország turizmusa, hiszen közismertté váltak a szigetek monumentális természeti adottságai. Így tehát az idilli környezet megfelelőnek bizonyult a szamuráj falu rekonstruálásához. További érdekesség a forgatással kapcsolatban, hogy ezen a gyönyörű helyen Tom Cruise majdnem halálát is lelte. A színészről köztudott, hogy nem használ kaszkadőrt, így egy éven keresztül tanult japán harcművészetet – és nem mellesleg a nyelvet is elsajátította. Viszont azzal nem számolt, hogy akár kollégái is okozhatják a vesztét: az egyik jelenetben egy elvétett kardsuhintással majdnem sikerült lefejezni őt.

Igaz, hogy Az utolsó szamuráj néhol giccses, viszont nem fájóan, mivel bárhogyan is vesszük, a filmnek mély tartalma és üzenete van. Mi több, ha valaki még fogékony is egy kicsit a japán történelemre, netán kifejezetten a szamuráj-kor végére, vagy arra is, hogy miként született a mai Japán, annak mindenképpen kötelező alapműnek számít. Nem mellesleg a címet is sokan félreértelmezik: az utolsó szamuráj nem Algren századosra vagy Kacumotora utal, hanem a szamuráj szót eredeti szándék szerint a klánra utaló értelemében használják – tehát az összes hős harcos halála előtt rója le tiszteletét ez a nem mindennapi alkotás.

Persze Az utolsó szamuráj sem úszta meg a sajtó kritikáit, miszerint a film banális és elcsépelt módon mutatja be a japán kultúrát, és a történet lényegében arról szól, hogy a „fejlett fehér ember” tart leckét politikai korrektségből a fejlődés alatt levő japánoknak, és mutatja meg nekik, hogyan tiszteljék a múltjukat. Azonban a nézők nem voltak ennyire kritikusak, a legmeglepőbb pedig, hogy Japánban sokkal többen váltottak rá jegyet, mint az Egyesült Államokban.

Az utolsó szamuráj (The Last Samurai)

amerikai kalandfilm, 154 perc, 2003

Rendező: Edward Zwick

Főszereplők: Tom Cruise, Ken Watanabe

„Bizonyos értelemben olyan volt, mint az ország, amelyben élt. Túl könnyen jutott mindenhez, de ennek legalább tudatában volt…”

A fenti sorokkal kezdi Az amerikai mosoly című könyvét Hubbell Gardiner, a film férfi főhőse, aki a Yale Egyetem egyik közismert aranyifja és kiemelkedő sportolója. Mindezzel szemben, a szegény családból származó, nagyszájú zsidólány, Katie Morosky élete harcok sorozatából áll, politikai aktivistaként és kommunistaszimpatizánsként a világ megváltásán fáradozik rendíthetetlenül. A lázadó természetű Katie (Barbra Streisand) és a végtelenül nyugodt Hubbell (Robert Redford) szinte semmiben sem hasonlítanak egymásra, de mindez nem áll annak útjában, hogy egymásba szeressenek. Az Ilyenek voltunk az 1930-as évektől kezdődően egészen a McCarthy-éra Amerika-ellenes tevékenységet folytató vizsgáló bizottság boszorkányüldözéseinek korszakáig kíséri nyomon a két teljesen különböző politikai nézetet valló és teljesen más társadalmi osztályból származó ember sorsát.

Az Ilyenek voltunk tulajdonképpen a tolerancia kérdéskörét feszegeti: Hubbell és Katie viszonya a tiszteleten alapul, egymás elfogadása, támogatása és segítése a kapcsolatuk alappillére. Habár az első pillanattól kezdve kölcsönös vonzalom alakul ki köztük, hosszú időnek kell eltelnie, míg a megfelelő helyen és időben végül egymásra találnak. Mindkettejüknek imponál a másik különbözősége, és már a kezdetektől érzékelhető mindkét fél részéről bizonyos fokú önfeladás és kompromisszum a közös jövő megalapozásához. Ám a férfi a lelke mélyén jól tudja, hogy valójában nem illenek össze, és a nő csak egy álomképet szeret benne. A film halhatatlanságát és időtlenségét a zárójelenet adja, amely annyira kultikussá vált, hogy például a Szex és New York egyik epizódjában is rekonstruálták, a romantikus műfaj egyik meghatározó momentuma lett.

Az 1973-ban bemutatott Ilyenek voltunk az egyik első hollywoodi produkció, amely a McCarthy-korszak feketelistáiról tesz említést, ami az 1940-1950-es években nagyon felzúdulást keltett a filmek fővárosában. Szintén erről a témáról szól egészen egyedi felfogásban a George Clooney által rendezett 2005-ös alkotás, a Good Night and Good Luck is. Eredendően az Ilyenek voltunk is egy alapvetően politikai tartalmú műnek készült, Dalton Trumbo készített is hozzá egy ilyen jellegű forgatókönyvet. Azonban a rendező, Sydney Pollack alapvetően egy szerelmi történetet szeretett volna a vászonra vinni, így Arthur Laurents írt számára egy teljesen új forgatókönyvet – ami szintén számtalan vita forrása lett.

Pollack mindenáron szerette volna régi barátját, Robert Redfordot megnyerni a film főszerepére, akivel eddig már kétszer dolgozott együtt (Ez a ház bontásra vár, 1966; Jeremiah Johnson, 1972), illetve a későbbiekben is együttműködtek (A keselyű három napja, 1975; A Las Vegas-i lovas, 1979; Távol Afrikától, 1985; Havanna, 1990). Ám a színész a forgatókönyv láttán kapásból visszadobta lehetőséget. Számára túlságosan egyoldalú figurának tűnt az eredeti verzió szerinti Hubbell, ráadásul épp azt a skatulyát testesítte meg, ami ellen egész pályafutása során küzdött.

Egy későbbi interjú során elmondta, hogy mindig is zavarta a ráaggatott szépfiú imidzs, ráadásul Hubbell gazdag, művelt, előkelő családból származott, amivel valamiért mindig is azonosították Redfordot, pedig a valóságban mérhetetlenül távol áll tőle ez a világ. (Robert Redford életéről már született már egy bejegyzés a blogban „Robert Redford, akinek semmi sem jött könnyen” címmel.) Pollack utasítására a forgatókönyv újabb változtatásokon esett át, hogy mindkét főszereplő egyforma mélységű karaktert játszhasson el – így végül Redford is beadta derekát.

Természetesen Laurents nem értett egyet a módosításokkal, szerinte a végső változat vérszegényebb lett, mivel Pollack jobban ráment a politikai vonalra, és kevesebb érzékkel rendelkezett egy ilyen komplikált szerelmi viszony lényegének megragadásához. A rendező álláspontja szerint a film politikai üzenetének kidomborítása a legjobb választásnak bizonyult egy drámai szándékkal készülő műhöz, ennek megfelelően még a forgatás közben is módosításokat kért a szövegen. Ettől Laurents még idegesebb lett, és folyamatos harcban állt a direktorral, mi több, Barbra Streisandot is meggyőzte, hogy álljon mellé. A forgatókönyv körüli mizéria csattanóját pedig azt adta, hogy Redfordnak sem tetszett a dolog, neki még így is túl szerelmesre sikerült a történet, de úgy összegezte a dolgot, hogy „bíztam Sydney megérzéseiben és igaza lett.” Legalább is a film közönségsikere szempontjából biztosan, de magát a végeredményt sosem óhajtotta megnézni a színész.

Az Ilyenek voltunk forgatása nem lehetett egy fáklyásmenet, mivel a színészekkel is akadt probléma. Redford és Streisand olyan voltak, mint Hubbell és Katie: teljesen más stílusban dolgoztak. A férfi a spontaneitás híve volt, míg a nő szeretett mindent alaposan kielemezni és begyakorolni. Pollack a következő anekdotával emlékezett vissza megpróbáltatásaira: „Barbra minden áldott este felhívott 9 óra után és 1-2 órán keresztül beszélgettünk a következő napról, hogy mit hogyan csináljon majd. Másnap a helyszínen ismét kérte, hogy vegyünk át mindent – Bob pedig ezt ki nem állhatta. Úgy vélte,hogy minél többet beszélünk róla, annál rosszabb lesz. Minél több próbát kért Barbra, annál idegesebb lett Bob. Fordított esetben Barbra vált nyűgössé. Én meg a békéltető testületnek éreztem magam, és próbáltam kitalálni, melyik az a pillanat, ami minden fél számára megfelelő.”

Különböző stílusuk ellenére, Streisand és Redford mélyen tisztelik egymást és barátokká váltak. Streisand adta át például Redfordnak az életművéért járó Oscar-díjat 2002-ben, a színész pedig életében először ellátogatott Oprah Winfrey talkshow-jába, hogy meglepetésvendégként felköszöntse kolléganőjét 2010-ben. Ez volt az első  és (eddig egyben az) utolsó interjú, amit az Ilyenek voltunk-kal kapcsolatban adtak.  A műsorvezető asszony rákérdezett, hogy ennek mi is az oka, Redford pedig a következő humoros megjegyzéssel válaszolt „Nem hittem, hogy szóhoz jutnék mellette” – utalva az énekesnő rendkívül fecsegős természetére.

A műsorban azt is elmesélte, hogy Barbra nagyszerű alany volt ahhoz, hogy különböző módon ugrassa. Pollack korábbi anekdotáját is megerősítette, amikor elmesélte első találkozásuk történetét. A báli, táncos jelenet forgatásán látták egymást először: „Sydney szólt, hogy Barbra nagyon izgul, és megkért, hogy váltsak vele pár szót a felvételek előtt. Visszautasítottam a kérést, mire Sydney is kezdett ideges lenni. ’Redford, ne tedd ezt velem’ – mondta. Én pedig elmagyaráztam neki, hogy az a legjobb, ha izgul, annál élethűbb lesz a jelenet is.”

Valószínűleg csak a film előnyére vált, hogy a valóságban is ugyanúgy működött a kémia, egyszerre kedvelték és ki nem állhatták egymást a főszereplők. Az Ilyenek voltunk-ba is átszűrődik ez a kettősség, ami igazán egyedivé varázsolja a film hangulatát. Az a különlegessége, hogy bármennyire is távol álljon tőlünk ez a korszak, vagy bármennyire is hihetetlennek tűnjön a jóképű aranyifjú és a makrancos nő románca, mégis azt érezhetjük, hogy megindít bennük valamit, mivel életszerű az érzelmi világa. Talán azért tűnik kicsit hétköznapinak, ám de gyönyörűnek az Ilyenek voltunk, mert mi is tapasztaltuk már, hogy irreális szituációkból is születhetnek meglepő fordulatok.

Ilyenek voltunk (The Way We Were)

amerikai dráma, 118 perc, 1973

Főszereplők: Barbra Streisand, Robert Redford

Rendező: Sydney Pollack

Ha tetszett a cikk, a következők is érdekesek lehetnek:

Robert Redford életrajza: Robert Redford, akinek semmi sem jött könnyen

Sydney Pollack és Robert Redford másik közös filmje:Távol Afrikától

Robert Redford egy másik emlékezetes alakítása: A Pentagon emberei

Van élet Carrie Bradshaw és Bridget Jones után is, ismerjük meg a francia Joséphine-t!

Helen Fielding Bridget Jones naplója című bestsellere 1996-ban jelent meg Nagy-Britanniában, a 2001-ben elkészült filmes feldolgozása pedig világsiker lett. Mondhatni kultusz teremtődött az állandóan súlyproblémákkal és egyéb hétköznapi nehézségekkel küzdő, egyedülálló 30-as nő ügyes-bajos dolgait – 3 további könyv és 2 film is készült még belőle. Ebben az időszakban pedig az Atlanti-óceán másik partján élte virágkorát a Szex és New York, ami közismerten a szingli életforma egyik alapköve. Tulajdonképpen az angol és az amerikai széria fő különbség csupán abban áll, hogy míg Bridget egy teljesen átlagos nő, addig Carrie és barátnői nagyvilági életet élnek – viszont láthatóan mégis nagyon hasonló problémákkal néznek szembe. Ha megérint minket a téma, ha nem, annyi biztos, hogy még ma is ismerősen cseng Bridget Jones vagy Carrie Bradshaw neve, akkora szenzációnak számítottak a 2000-es évek elején. Ráadásul ez a hullám még egész sokáig kitartott, ugyanis 2013-ban felbukkant a francia Joséphine.

A 30 éves, vásárlás mániás nő Brad Pitt nevű macskájával osztja meg otthonát, utálja a munkáját, a nagy fenekét és a családja által rágyakorolt nyomást, hogy bárcsak olyan tökéletes lenne, mint nővére. A helyzetkomikumokkal igencsak bőven megtoldott történet a klasszikus szingli motívumokra épül, tehát főhősnőnknek vannak nagyon okos barátnői és egy meleg barátja, aztán van egy rosszfiú az életében, illetve egy olyan férfi is, akiről elsőre nem hitte volna, hogy ő lesz végül a befutó. A francia Bridget Jones egy igazi önsorsrontó metropolita, aki egy ártatlannak induló hazugsággal taccsra vágja az egész környezetét is, miközben pedig a fehér lovon érkező herceget várja, kiderül, hogy csak az orráig kellett volna ellátnia.

Annak ellenére, hogy igencsak szórakoztató, Joséphine történetében nincs semmi újszerű, mi több, egész sok blődség is belekerült – mint például, hogy a lakásban 20 centis sarkú cipőben botladozó, kissé kapatos főhősnőt nyilván senki nem veszi észre, hogy titokban besurran. Vagy úgy egyáltalán, miért nem tűnik fel senkinek, hogy a bezárt szoba ablaka hol nyitva, hol csukva van? Praktikussági szemszögből nézve, meg vajon hogyan tudta kivitelezni a fürdőszoba kérdést Joséphine önkéntes száműzetése közepette? Persze, egy vígjátékról van szó, ne keressünk benne komoly értelmet – na de akkor is… A legmeglepőbb mégis az, hogy a fájdalmas logikátlanságok ellenére is működik a dolog, annyira nagyszerű humorérzékkel írták meg a forgatókönyvet.

További érdekesség, hogy 2016-ban kijött a Joséphine folytatása „Joséphine s’arrondit” címmel, amit Bridget Jones után szabadon úgy is magyarosíthatnánk, hogy „Joséphine babát vár”. Azonban maga a film előbb jelent meg, mint Bridget legutóbbi története, vagy egyáltalán, mint a film alapjául szolgáló Helen Fielding könyv. Tehát mégis van valami eredeti a Joséphine sztoriban, ráadásul egy újabb trend első darabjaként mutatkozott meg, miszerint a szingli-filmek egy ponton átváltanak kismama komédiákba.

Kétség sem fér hozzá, hogy az ezredforduló környékén felszabadították a 30-as nőket, hiszen még a mai napig jönnek ki filmek azt sugallva, hogy semmi szégyellni való nincs abban, ha valamiért éppen magányos az ember. A hangsúly viszont azon van, hogy ez egy átmeneti állapot – ami akár kellemes is lehet „elszenvedőjének”. Ha belegondolunk, ezek az úgymond szingli-sztorik nem mások, mint modern Csipkerózsika-mesék, hiszen mindegyik végén eljön a herceg: Bridget Jones és Mark Darcy, illetve Carrie Bradshaw és Mr. Big románca is beteljesedik. Joséphine is pontosan ugyanezt az üzenetet adja át nekünk, hogy előbb vagy utóbb mindenkire rámosolyog a szerencse, és gyakran csak mi magunk nem vesszük észre saját boldogságunkat. Ha egy magányos esténken valamilyen humoros, kedves, romantikus vígjátékra vágyunk, bátran fordulhatunk a francia Bridget Jones-hoz, aki garantáltan szerencsétlenebbnek tűnik majd nálunk.

Joséphine

francia vígjáték, 88 perc, 2013

Főszereplők: Marilou Berry, Mehdi Nebbou, Charlie Dupont

Rendező: Agnés Obadia

Csehország fővárosa nemcsak a régió, de összességében Európa egyik legkedveltebb célállomása, London, Párizs és Róma után a legnépszerűbb: 2017-ben több mint 8,5 millió turista látogatta meg. Mivel hazánkból is igen egyszerűen eljuthatunk ide, érdemes pár szót ejteni róla, hogy akár egy hétvége erejéig is mennyi élménnyel gazdagodhatunk a cseh fővárosban.

A mai Prága területén már a kőkorból is találtak emberi településre utaló nyomokat. A város elhelyezkedésében minden adott volt a civilizáció meghonosodásához, mivel a vadászathoz, a halászathoz és a rejtőzködéshez is ideális körülményeket biztosított. Prága kilenc dombra épült fel, mai kiterjedtségében 31 km hosszúságban kanyarog rajta a Moldva folyó, több szigetet közre ölelve. A város neve (Praha) is a természeti adottságából eredeztethető: csehül prah-nak hívják azokat a zúgókat, amelyeken nagy robajjal folyik át a víz. Elhelyezkedése abból a szempontból is kiváló, hogy a térség többi nagyvárosa is elérhető távolságon belül található: Bécs 300 km, Pozsony 320 km, Berlin 350 km, Budapest pedig 530 km – amit nagyjából 6-7 órányi autózással vagy vonatozással lehet leküzdeni.

A nagyjából 1,3 millió lakosságú Prága történelmi központját 1992-ben a Világörökség részévé nyilvánította az UNESCO. Egy cseh történész igen találóan foglalta össze a város történetét: „Ahol más városokban a talajvíz csörgedezik, ott Prágában a vér.” Ebben a városban lépten-nyomon az élő múlttal találkozhatunk, a csehek, németek és zsidók bonyolult, ámde termékeny kapcsolatrendszere tette a várost a 20. század szellemi és kulturális központjává. A rendszerváltást követően ugrásszerűen megnövekedett a prágai amerikai közösség is, és egyfajta globális, bohém fővárossá nőtte ki magát, ahová azóta is naponta 11 ezer turista érkezik.Tehát a cseh főváros építészeti, kulturális, vallási emlékek, látnivalók sokaságát vonultatja fel, amelybe a modernkor egy-két mementója is megtalálható – Prága minden negyedének külön-külön hangulata és történelme van.

Az is nagy előnye a városnak, hogy a látványosságok nem messze helyezkednek el egymáshoz, és a belvárosi részhez igen közel is találni már pénztárcabarát szállásokat. Meg úgy alapjában véve sincs nagy különbség a cseh és magyar árszínvonalban, sőt bizonyos termékeket kedvezőbb áron is beszerezhetünk, mint otthon. Valójában nem lehet olyan hónapot találni, amikor kevés turista lenne a cseh fővárosban – tapasztalataim alapján vagy sokan, vagy még többen vannak ott. Prágába érkezésünk időpontját  attól tegyük függővé, hogy milyen hőmérsékletben szeretnénk várost nézni – maga az időjárás is nagyon hasonló a magyar viszonyokhoz. Illetve, ha elsőre megragadott minket Prága légköre, érdemes az év egy másik évszakában is ellátogatni, mert mindig más arcát mutatja a város, és mindegyik jól is áll neki. Ahogy Mozart mondta róla egyszer „Nap mint nap ugyanazon az útvonalon kocsikázom haza, mégis mindig felfedezek valami újat.”

Tulajdonképpen egy jól megtervezett séta körúttal egyetlen nap alatt megnézhetjük a legismertebb helyeket – ha pedig még mélyebben meg szeretnénk ismerkedni Prágával, további 2-3 napot érdemes rászánni az egyéb látnivalókra. Az egynapos túrához a következő útvonalat javaslom:

Induljunk el a Vencel térről, ami a sietősök és a lődörgők, a bevásárlók és az éhesek, a zsebtolvajok és a turisták Mekkája, a maga 750 méteres hosszúságával és 60 méteres szélességével. Üzletsorok, szuvenírboltok, éttermek és streetfood bódék sokasága található itt, a Vencel szobor lábánál, a Nemzeti Múzeum árnyékában pedig mindig történik valami: koncertek, utcazenészek, hittérítők vagy politikai felszólalók zsibongják tele az óriási teret, ami sosem alszik.

Innen célozzuk be az Óvárosi teret, Prága legrégebbi placcát. Itt található a város egyik legismertebb, legjellegzetesebb épülete, a Tyn-templom a maga 80 méter magas tornyaival és szemben vele a városháza oldalán tekinthetjük meg az Orlojt, a világ leghíresebb óraművét.

Ha a turista áradat nem lassítja le lépteinket, pár percen belül a Károly-hídon lehetünk  - ami Európa egyik legősibb hídja, Prága jelképe. 520 méteren keresztül sétálhatunk rajta, mindkét oldalon szoborcsoportokban gyönyörködhetünk, miközben karikaturisták, bábjátékosok és gitárosok szórakoztatják a hömpölygő tömeget.

A Moldva túlpartjára érve kaptassunk fel a dombon a világ legnagyobb összefüggő várterületéhez, a Hradzsinba. Ha 12 órára odaérünk, megnézhetjük az őrségváltást is. Bent feltétlenül csodáljuk meg a 96 méter magas Szent Vitus-székesegyházat, a Mihulka torony kiállításait vagy az Arany utcácskát, ami a legenda szerint az odatelepített alkimistákról kapta nevét – de egy rövid ideig ott élt és alkotott Franz Kafka is. És persze ne felejtsünk el lepillantani a városra sem – fentről igazán pazar a kilátás.

A várból lefelé a Malostranska felé induljunk tovább. Mielőtt átkelnénk a hídon, menjünk le a folyópartra: vélhetően nem láttunk még annyi hattyút egy helyen, ráadásul a háttérben ott a csodálatos Károly-híd is. A képeslapokra való környezetet az esküvői fotósok is felfedezték, ne lepődjünk meg, ha arrafelé menyasszonyokkal és vőlegényekkel is összefutunk.

A hídon átkelve a prágai Józsefvárosba érkezünk. Innen nincsen messze a Régi-új zsinagóga, aminek a padlásán találhatók a mitikus agyagszörny, Gólem maradványai. A legenda szerint Lőw rabbi a titkos tan, a kabbala segítségével teremtette és keltette életre Gólemet a Moldva folyó partjáról származó agyagból és vérből gyúrva – aki egy idő után fellázadt és rettegésben tartotta a várost.

Ezután a Lőportorony felé folytassuk utunkat. Ez az impozáns építmény 65 méter magas, 400 évig építették és a régi időkben minden prágai koronázási menet innen indult fel a várba.

A toronytól már csak pár perc séta a Jeruzsálem Zsinagóga, amely igazi mesebeli látványt nyújt. És ha hisszük, ha nem, tulajdonképpen vissza is értünk a Vencel tér vonzáskörzetébe.

Ha maradt még kedvünk és energiánk további városnézésre, eredjünk a történelem nyomába és látogassunk el a Szent Cirill és Metód-templomba. 1942-ben 7 cseh partizán merényletet követett el Reinhard Heydrich, a Cseh–Morva Protektorátus protektorhelyettese és ügyvezető protektora ellen, aki pár nappal később belehalt sérüléseibe. A SS alakulatokkal kiegészült Gestapo hajtóvadászatot indított a merénylők ellen, akik a Szent Cirill és Metód-templomban rejtőztek el. A helyszínt 750 fegyveres vette körbe, majd heves tűzpárbaj után a négy túlélő cseh partizán az altemplomba szorult. Az összesen hat órán át tartó küzdelem során a németek a cseh tűzoltókat is kivezényelték, a templom külső falán lévő, a kazamatákhoz vezető egyetlen nyíláson át bezúdított vízzel próbálták a sarokba szorítottakat megadásra kényszeríteni. A bajbajutottak megpróbáltak egy járatot kivájni a csatornarendszer felé, de erre már nem maradt idejük – végül a Gestapo fogság és a kínvallatások sora helyett az öngyilkosságot választották.

Manapság az altemplom lejáratánál egy kiállítás emlékezik meg a bátor cseh hazafiakról, a kazamatába lépve pedig döbbenetes élményben lehet részünk, a múlt nyomait  és a bezártság hihetetlenül nyomasztó érzését tapasztaljuk meg saját bőrünkön is a falak között.

Innen nem messze megnézhetjük a Táncoló házat. Az épületet egy második világháborús repülőbomba által kettészakított házból alakították ki, formáját pedig a hollywoodi táncpár Ginger Rogers és Fred Astaire ihlette, a helyiek pedig „Ginger és Fred” becenéven is emlegetik az egyedülálló konstrukciót.

Érdemes egy teljes napot áldozni a prágai állatkertre is. Fantasztikus kifutók, tematikus házak találhatók hatalmas helyen, változatos domborzati viszonyok között, rengeteg állatot láthatunk látvány-etetésekkel és fókabemutatóval. Ritkán lehet eljutni olyan állatkertbe, ahol láthatóan jól érzik magukat az állatok, elképesztően tágas környezetben élhetnek. A zoo közepén egy domb foglal helyet, amin akár egy libegő segítségével is átkelhetünk, fentről pedig csodálatos kilátás nyílik az egész városra. Az állatkerthez egyébként egyszerűen eljuthatunk a belvárosból metró és busz segítségével – az egyetlen furcsaság, hogy a jegyárusító automaták csak aprópénzzel működnek, papírpénz és bankkártya nem megfelelő.

Ha Prágában járunk, feltétlenül meg kell ismerkednünk a helyi gasztronómia alapjaival is. A sörivás és a különböző ízesítésben kapható knédli fogyasztása kötelező elem. Továbbá minden sarkon belefuthatunk röviditalos boltokba, ahol a Becherovka és a cseh absinth mellett számtalan egyéb különlegességet vásárolhatunk.

Prága az idegenforgalomra specializálódott, tulajdonképpen mindenhol beszélnek angolul. Közép-Európa legkulturáltabb városa címet is elnyerhetné, meglepően tiszták az utcák, az épületek és kifejezetten nyugati jelleget sugároznak a szolgáltatások is. Ezt a filmipar is kihasználja, nemcsak Prágában játszódó történeteket forgatnak itt – így ne lepődjünk meg, ha véletlenül egy ilyen helyszínre keveredünk városnéző körutunk során (ekkor éppen a Menedék című, a varsói állatkert tulajdonosairól szóló film felvételei zajlottak - a kritikát itt el is lehet olvasni róla a blogban):

Viszont időt kell hagyni magunknak, hogy megszokjuk a rengeteg turista jelenlétét. Mivel viszonylag kicsi területen helyezkedik el a történelmi belváros, így gyakorlatilag sehol sem tud eloszlani a tömeg – mindenhol sokan vannak. Sajnos az sem meglepő, hogy zsebtolvajlás is dívik a cseh fővárosban. Persze ez ne szegje kedvünket, mindig vigyázzunk értékeinkre! Remélhetően hazautazásunk során eszünkbe jutnak Thomas Mann következő gondolatai, és mi is szeretnénk ismét átélni ezt a semmihez sem hasonlítható prágai életérzést: „Boldog vagyok, hogy újra itt lehetek ebben a városban, amelynek építészeti varázsa szinte egyedülálló a világ összes városa között.”

Minden bizonnyal New York a világ egyik legnépszerűbb filmforgatási helyszíne, biztos vagyok benne, hogy kapásból fel tudnánk sorolni jó pár filmet, amely ott játszódik. A következőkben különböző kategóriák szerint készült egy összeállítás, amely az ezerarcú New Yorknak csupán kicsiny részletét reprezentálja, mindazonáltal nagyszerű ízelítőt kaphatunk abból, hogy a világváros semmihez sem fogható atmoszférája mennyi mindenhez adott inspirációt.

A sorozat - Szex és New York (1998-2004)

Mi lehetne New Yorkibb egy olyan sorozatnál, aminek még a címében is szerepel a metropolisz neve? Habár a Szex és New York a szingli életforma alfája és omegája lett, legalább annyira szól Manhattanről, mint az egyedülálló 30-as nők kalandjairól. A sorozat szinte minden turistacsalogató látványosságot bemutat, már a főcím alatt is felvillannak a kultikus épületek. Ráadásul maga a széria is kultuszt teremtett és felpezsdítette a helyi idegenforgalmat, ugyanis a mai napig be lehet fizetni olyan városnéző túrákra, ahol a Szex és New York forgatási helyszíneit tekinthetik meg az érdeklődők.

A történelmi film - New York bandái (2002)

Martin Scorsese nagyszabású eposzából megtudhatjuk, hogy New York vérben és szenvedésben született. Szinte hihetetlennek tűnik, hogy 150 évvel ezelőtt mennyire civilizálatlan volt Manhattan, mai szemmel nézve gyakorlatilag felismerhetetlen. A New York bandái alapvetően a város történelmét meséli el, nagyszerű betekintést nyújt a kezdetekbe, hogy miből is nőtte ki magát multikulturális metropolisszá. Habár a filmnek sokan felróják vontatott stílusát, abban mindenki egyetért, hogy a díszletek kifogástalanok, monumentális látványvilágot alkottak meg: a forgatáshoz egy mérföldnyi hosszúságú utcaképet építettek fel, amely magában foglalta Manhattan elitebb részeit, a Broadway 30 épületét, a bandaháborúk központjául szolgáló Öt Pontot, templomot, kaszinót, szalont, színházat és két életnagyságú hajót a kikötőben.

A filmről bővebben itt lehet olvasni a blogban: New York bandái

A klasszikus - Álom luxuskivitelben (1961)

Ha örökzöld filmekről kellene egy listát szerkesztenünk, minden bizonnyal előkelő helyre kerülne a Truman Capote novellája alapján készült remekmű. Még 57 év távlatából is ismerősnek tűnik az a kép, ahogy a rendkívül dekoratív Audrey Hepburn reggelizés közben a Tiffany ékszerbolt kirakatában álldogál. Vagy az, ahogy egy tipikus New York-i tűzlétrás ház ablakában gitározik és énekel. Akárcsak maga Amerika, ugyanúgy New York is az álmok megtestesülésének helyszíne, és a filmbéli Holly-hoz hasonlóan rengeteg ember szeretné ebben a városban valóra váltani vágyait. Az Álom luxuskivitelben legalább annyira humoros, mint gondolatébresztő alkotás, ami arról szól, hogy a boldogság nem feltétlenül abban a formában kopogtat be az ajtónkon, ahogy azt elképzeljük.

A musical - West Side Story (1961)

Ha már New Yorkról beszélünk, nem lehet elmenni szó nélkül amellett sem, hogy itt található a Broadway, a musicaljátszás fellegvára. Minden idők legtöbb Oscar-díjjal (szám szerint 10 darabbal) kitüntetett zenés filmje pedig történetesen éppen New Yorkban játszódik. A West Side Story tulajdonképpen egy manhattani Rómeó és Júlia történet: a helybéli amerikai fiatalok és a Puerto Rico-i bevándorlók bandája készül összecsapni egymással, miközben az ellentétes oldalon álló Tony és Maria egymásba szeretnek. Nemcsak maga a film, hanem Leonard Bernstein nagyszerű zenéje is a műfaj etalonjának számít, hiszen olyan fülbemászó, közismert dalokat köszönhetünk neki, mint a Tonight, az America, vagy a Maria – amelyeket a mai napig előszeretettel adnak elő a világ bármilyen pontján megrendezett musical-gáláin.

A családi film – Reszkessetek, betörők! 2. – Elveszve New Yorkban (1992)

Az adventi időszakot sem lehet megúszni New Yorkban játszódó filmek nélkül, vagy akár úgyis fogalmazhatnánk, hogy nincsen karácsony Reszkessetek, betörők! nélkül. Habár az első rész vált az ünnepi tematika nélkülözhetetlen darabjává, az elszánt Kevin MacCallister rajongók nyilván megnézik a szintén szórakoztatóra sikerült folytatást is. A reptéren elkeveredett kisfiú a napsütötte Florida helyett New Yorkban találja magát, ám nem tűnik elveszettnek: bejelentkezik a Plaza Hotelbe, ismerkedik a várossal, és a Central Parkban is kalandozik. 2017 óta pedig különösen felértékelődött a vígjáték abból a szempontból, hogy egy rövidke jelenet erejéig megjelenik benne az Amerikai Egyesült Államok 45. elnöke, Donald Trump – aki egyébként a Szex és New York egyik epizódjában is felbukkan. Állítólag az üzletember csak azzal a feltétellel adott engedélyt, hogy hoteljeiben forgassanak, ha ő maga is szerepelhet a produkciókban.

A karácsonyi romantikus - Szerelem a végzeten (2001)

Természetesen az ünnepi időszakban New Yorkban játszódó romantikus vígjátékokból sincs hiány. Habár a Szerelem a végzeten története nem feltétlenül eget rengető, viszont nagyszerűen visszaadja Manhattan karácsonyi forgatagának hangulatát, a főhősök pedig az egész várost végigbóklásszák, mielőtt ismét egymásba botlanak. A filmet olyan jellegzetes helyszíneken forgatták, mint a Central Park, a Waldorf Astoria, a Soho, a Bloomingsdale vagy a vígjáték eredeti címéül is szolgáló Serendipity kávézó. További érdekesség, hogy a karácsonyi komédiát nem télen, hanem augusztusban vették fel, így igazi kihívást jelentett a kültéri helyszínek díszítése, vagy például a Central Parkbeli korcsolyapályás jelenet. A végeredményt látva pedig nem is feltűnő, hogy mindez csupán műhó és műjég…

A romantikus dráma - Ősz New Yorkban (2000)

Nyilvánvalóan New York ősszel is gyönyörű. Ahogy a sárguló fákkal, hulló levelekkel és hűs széllel tarkított hangulat egyre búskomorabbá válik, ugyanúgy bontakozik ki főhőseink drámája, egy afféle 21. századi Love Story. A történet szerint az esztétikusan öregedő bonviván (Richard Gere) szerelemre lobban, egy fiatal, alig 20 éves gyönyörű hölgy (Winona Ryder) iránt, aki viszont nagyon komoly szívbetegséggel küzd. Bármennyire kiszámíthatóan érzelgősnek hat a sztori, ezt a filmet nem ússzuk meg szárazon – már ami a zsebkendőnket illeti. Viszont New York nem a képeslapokról ismert, megszokott arcát mutatja, rendkívül eredeti, ősz végi pillanatokat kaphatunk el benne.

A romantikus vígjáték - Kate és Leopold (2001)

Még mindig a romantikus vizeken evezve emlékezzünk meg egy korokat és határokat nem ismerő, tipikusan New York-i vígjátékról. Leopold (Hugh Jackman), a 19. századi Albany hercege egy véletlen folytán időzavarba kerül, és napjaink metropoliszában köt ki. Leopold nemcsak könnyed eleganciával illeszkedik be a modernkori társadalmi viszonyok közé, de gyengéd érzelmeket kezd táplálni a rohanó életvitelű üzletasszony, Kate (Meg Ryan) iránt. A Kate és Leopold egyik emlékezetes jelenete, amikor a herceg lóra pattanva veszi üldözőbe szíve hölgyének kirablóját a Central Parkban és a következő mondattal félemlíti meg a banditát: „semmi esélyed, mindenüvé követlek, és amikor megállsz, akkor az agyadba döföm az acélt.”

Emellett persze Manhattan további stílusos részei is felbukkannak. A film egyik központi helyszíne a Brooklyn-híd, amelyet még épülő állapotában is megcsodálhatunk, és többször említik tervezője, Roebling nevét is. Külön érdekesség, hogy az Egyesült Államok legrégebbi függőhídjáról az terjedt el az 1883-as átadása után, hogy bármikor leszakadhat a terheléstől. Ám nemsokára minden kétséget eloszlatott P. T. Barnum cirkusztulajdonos produkciója, aki 21 elefántja kíséretében átvonult a hídon. Barnumot pedig éppen tavaly formálta meg Hugh Jackman, A legnagyobb showman című zenés filmben – amelyről bővebben itt lehet olvasni a blogban: A legnagyobb showman

Az életrajzi film – A Wall Street farkasa (2013)

Sok kultikus New York-i helyszínt említettünk már, és persze a Wall Street sem maradhat ki a sorból. Martin Scorsese filmje a pénz hajszolásának igen abszurd példáját eleveníti meg Jordan Belfort emlékiratai alapján – aki a tőzsdepiac gátlástalan szélhámosaként vonult be a köztudatba. Eleinte becsületes tőzsdeügynökként kezdte, ám igen gyorsan letért a jó útról, és hirtelen sebességgel a Wall Street legmenőbb brókerévé nőtte ki magát. 26 évesen a heti fizetése több mint egymillió dollárra rúgott, de még ennél is többet akart. Illegális üzelmei pedig hamarosan felkeltették az FBI érdeklődését. A filmben nyilvánvalóan a Wall Streetet láthatjuk többször, de forgatási helyszínként felbukkan benne a Four Season étterem és a Trump Tower is.

A szuperhősös – Pókember (2002)

Amikor még nem folytak a csapból a képregény adaptációk, az újdonság erejével érkezett meg a mozikba Tobey Maguire főszereplésével az első Pókember film. A szerencsétlen, kissé különc Peter Parkert megcsípi egy génmanipulált pók, amitől a Queens-ben élő srácnak is szuperképességei lesznek. Peter a későbbiekben arra kezdi használni erejét, hogy megvédje otthonát, New York városát a bűnözéstől. A film forgatási helyszínei közé tartozik a Columbia Egyetem, a Vasalóház, a New York-i Központi Könyvtár vagy a Rockfeller Center, de gyakorlatilag egész Manhattan felbukkan, ahogy a felhőkarcolók között ugrándozik a hálóját kilövellő szuperhős. Ráadásul egy igen emlékezetes jelenetet is hagyott az utókorra a New York-i tűzlépcsőkkel kapcsolatban:

 A fantasztikus film – Godzilla (1998)

Roland Emmerich nagyszabású produkciója egy japán szörnyfilm amerikai átdolgozása. A hetvenes években Francia Polinéziában végzett nukleáris kísérletek eredményeként jött létre a mutáns óriás leguán – amely kifejlett méretében ellátogat New Yorkba. Godzilla gyakorlatilag letarolja egész Manhattant, imád lubickolni a Hudson folyóban, fészket rak a Madison Square Gardenben, ám végül a Brooklyn-híd tartókábeleivel gyűlik meg a baja. Milyen jól járt New York, hogy Roebling ilyen erős konstrukciót tervezett…

Az akciófilm - Die Hard 3. – Az élet mindig drága (1995)

Nemcsak mutáns szörnyek tudnak zúzni New Yorkban, hanem egy John McClane nevű rendőr is. Az akciófilm az éppen felfüggesztés alatt álló hadnagy (Bruce Willis) és bombamerényletekkel fenyegetőző terrorista (Jeremy Irons) macska-egér játékáról szól, melynek során számtalan híres New York-i helyszínt is bejárnak. Láthatunk harlemi bűnözést, autós üldözést a Central Parkban, lövöldözést a Yankee Stadionban, illetve egy pusztító metrórobbanást is a Wall Streeten.

A rendező – Woody Allen

Habár a korábban már több ízben említett Martin Scorsese is előszeretettel forgat a metropoliszban, Woody Allen az a rendező, akinél New Yorkibbat keresve sem lehetne találni. A hamarosan 83. életévét is betöltő direktor a hatvanas évek óta szinte minden évben jelentkezik egy új filmmel – és csak a 2000 után iktatott be pár olyan alkotást, amely nem ebben a városban játszódik. Elmondása szerint csak az utazgatni szerető felesége, Soon-Yi kedvéért vállalt be pár európai helyszínt, ha tehetné, ki sem mozdulna New York-i lakása környékéről.

Nektek mi a kedvenc New Yorkban játszódó filmetek? Esetleg kihagytam volna valami nagyon alapvető alkotást a felsorolásból? Várom kommentben!

A kereskedelmi televíziózás áldásos tevékenységének köszönhetően, ha meghalljuk a „Csillag születik” címet, vélhetően egy tehetségkutató műsor ugrik be legelsőnek – mi több, ha Google keresést indítunk, akkor is Puzsér Róbert arca villan fel elsőként. Azonban ugyanezen a címen közismert egy hollywoodi történet is, amelyet éppen most mutattak be a mozikban, immár a negyedik verzióban.

A Csillag születik kezdeteihez 1937-ig szükséges visszamenni, ekkor debütált William A. Wellman rendezése. A történet egy feltörekvő hollywoodi filmcsillagról (Janet Gaynor) szól, akinek egy korosodó színész (Fredric March) segít elindítani a karrierjét. Mindig is nagy szakmai és közönségsikert aratnak azok a művek, amelyek a hollywoodi filmipar közegében játszódnak (legutóbb például A némafilmes, Ave, Cézár!, Kaliforniai álom). Ráadásul gyakran megtörtént eseteket szőnek bele a sztoriba, vagy saját tapasztalataikból merítenek inspirációt az alkotók, így a nézőnek is az az érzése támad, hogy beláthat a kulisszák mögé. Az 1937-es alkotás is beindította a bulvárlapok pletykarovatait: vélhetően Barbara Stanwyck és Frank Fay házassága szolgáltatta az alapot a történethez, de felmerült a némafilmes John Bowers neve is, aki szintén vízbe fojtotta magát, mint a filmbéli Norman Maine.

Illetve számos szakmabeli utalás is felfedezhető a műben: például, ahogy Janet Gaynor utánozza Greta Garbót, Katharine Hepburnt, Mae Westet vagy a Crawford Maszat, ami Joan Crawford rúzsát idézi meg. Az is valóságos, amikor az Oscar-gálán az ittas Norman félbeszakítja Esther Blodgett köszönőbeszédét: az eset valóban megtörtént Gaynorral, saját húga zavarta meg, amikor A hetedik mennyországban nyújtott alakításáért vette át az elismerést 1929-ben. Nem mellesleg a filmbéli jelenetben ugyanezt az aranyszobrot láthatjuk, a színésznő saját példányával forgattak. És, ha már a díjaknál tartunk, a produkciót nem kevesebb, mint hét Oscarra jelölték, és a Csillag születik volt az első színes alkotás, amit legjobb film kategóriában nomináltak. Végül a legjobb eredeti történet kategóriában sikerült nyernie, és mint a példa is mutatja, annyi fantáziát láttak a későbbi generációk is a kezdő és kiöregedő sztár románcában, hogy sorra jöttek a feldolgozások.

1954-ben érkezett George Cukor első színes filmje, ami egyben az első musicalrendezése is volt. A történeten gyakorlatilag nem eszközöltek változtatásokat az 1937-es verzióhoz képest. Annak ellenére, hogy egy korábbi sikerfilm újradolgozásáról volt szó, igen nehezen állt össze a stáb. Mivel a férfi főszereplő egy kiégett színész, nem volt egyszerű leszerződtetni bárkit is: többek között Humphrey Bogart, Montgomery Clift, Gary Cooper, Henry Fonda, Gregory Peck, Frank Sinatra, Errol Flynn és Cary Grant dobta vissza a lehetőséget. A rendező a Julius Caesar forgatásán ajánlotta fel Marlon Brando-nak a szerepet, aki a legendák szerint a következőket mondta: „Miért engem kerestél meg ezzel? Most éppen nagyon jól mennek a dolgaim. Viszont, ha egy olyan színészt akarsz, aki saját tapasztalatai alapján tudna eljátszani egy alkoholistát, akkor éppen ott ül egy a sarokban” – és James Mason-re mutatott, aki végül meg is kapta a főszerepet.

Esther Blodgett-et Judy Garland alakítja, akivel elég problémásra sikerült az együttműködés. A forgatás első napjain még rendben zajlottak, aztán a köztudottan gyógyszerfüggő színésznő többször is beteget jelentett, 3-4 napokra távol maradt, hátráltatva ezzel a munkát. Amikor mégis megjelent, abban sem volt köszönet, mivel többször otthagyta a helyszínt amiatt, ha nem tetszett neki egy ruha, vagy fáradtnak érezte magát. A pletykalapok pedig fényképes beszámolókat hoztak le arról, hogy Garland a forgatás helyett éjszakai mulatókban tölti az idejét, néha énekel is. A Warner Bros. PR-menedzserit végül úgy magyarázták a dolgot, hogy a színésznő így mélyül el szerepében.

Összességében 41 nappal csúsztak meg a felvételek csak a színésznő miatt, így 10 hónapot vett igénybe a film elkészítése. Ehhez az is hozzáadódott, hogy számtalanszor újra kellett vágni az anyagot. A rendezői változat 181 perc hosszúságú lett, végül a premieren egy 30 perccel rövidebb verziót mutattak be – ami ellen Cukor rendkívül tiltakozott. Aztán 1983-ban digitálisan felújították és kiadták az eredeti hosszúságú filmet, ám ezt a rendező már nem érte meg. Azt viszont igen, hogy 1955-ben 6 Oscar-díjra jelölték művét, illetve a legjobb színész és színésznő kategóriákban Golden Globe-díjat nyertek főszereplői.

Frank Pierson 1976-os Csillag születik-jében már módosult a kontextus: ez a változat egy ismeretlen énekesnő és a hanyatló karrierű rockzenész szerelméről szól. Viszont a férfi főszereplőt ezúttal is igen nehéz volt megtalálni: Marlon Brando-t ismét megkörnyékezték vele, akit ezúttal sem érdekelt a lehetőség, mellette komoly tárgyalásokat folytattak Elvis Presley-vel is. Az nem volt kérdés, hogy a főhősnőt Barbra Streisand alakítja, ő pedig annyira szerette volna Elvist partnerének, hogy ellátogatott az egyik Las Vegas-i koncertjére, majd a színfalak mögött győzködni kezdte, hogy vállalja el a szerepet. Habár Elvist érdekelte a dolog, menedzsere nagyon mérges volt Streisand magánakciója miatt, illetve nem feltétlenül tartotta jó ötletnek a leáldozó csillagú rockzenész figurájának eljátszását sem. Végül azért nem jutottak egyezségre, mivel túl nagy gázsit akartak kialkudni Elvisnek, aki 1969 óta egyáltalán nem is játszott filmben. A szerep végül Kris Kristoffersoné lett.

Összességében a rendező egyik főszereplővel sem jött ki a forgatáson. Mivel ő maga második világháborús veterán volt, rendkívüli ellenszenvvel viseltetett Kristofferson iránt, aki habár belépett a hadseregbe, de nem ment el Vietnámba. Saját bevallása szerint akkoriban egyszerűen nem volt józan ahhoz, hogy bármi értelmeset csináljon. Pierson még a Csillag születik bemutatója előtt a New York és a New West magazinokban is publikáltatta Barbra Streisandról szóló cikkét, amiben a művésznőt egocentrikusnak, manipulatívnak, számítónak nevezte és szörnyű élménynek titulálta közös munkájukat. Nem meglepő módon sosem dolgoztak együtt újra. Egyébként Streisand és Kristofferson jól kijöttek egymással, a színész még azt is mondta egy későbbi interjú során, hogy „hosszú évek után Barbra tudott meggyógyítani.” Ő beszélte rá arra is, hogy a férfi is élőben énekeljen a felvételek közben tátogás helyett, hogy még természetesebbnek tűnjön alakítása.

Az 1976-os Csillag születik is igazi kasszasiker lett, 6 millió dollárból készült és 88 milliót hozott a konyhára világszerte. A film zenéje is hasonló fogadtatásban részesült, az albumon szereplő Evergreen (Love Theme from A Star Is Born) című szerzemény 3 hétig vezetette a slágerlistákat Amerikában, és egy Oscar-díjat is nyert vele Barbra Streisand a legjobb eredeti dal kategóriában. Egyébként magát a filmet 4 Oscarra jelölték, de csak az előbb említett díjat kapta meg.

A 2018-as Csillag születik is nehéz szülés eredménye. Bradley Cooper a 2014-es Amerikai mesterlövész forgatásán kezdett el kacérkodni a gondolattal, hogy megalkossa saját verzióját a történetből. Akkori rendezője, Clint Eastwood bátorította is erre, mivel már őt is foglalkoztatta egy ideje az újabb Csillag születik remake ötlete – végül átengedte fiatalabb kollégájának a lehetőséget, sőt arról is meggyőzte, hogy ne csak a film producere, hanem direktora is legyen. Habár azt hihetnénk, hogy igazán kézen fekvő volt a dolog, mégsem volt előre eldöntött tény, hogy Cooper játssza a főszerepet. A karakter megformálásának lehetőségét felajánlották Leonardo DiCaprio-nak, Will Smith-nek, Johnny Deppnek, Christian Bale-nek és Tom Cruise-nak is, a női főszerepre pedig meghallgatták Beyoncé-t, Jennifer Lopezt, Shakirát, Demi Lovato-t, Selena Gomezt, Kesha-t és Rihanna-t is – de legtöbbjük kapásból visszautasította az ajánlatot, vagy valami miatt nem volt megfelelő a producereknek.

A 2015-ös Oscar-gálán Lady Gaga fellépőként vett részt (A muzsika hangjából adott elő egy részletet), Bradley Cooper pedig az Amerikai mesterlövészben nyújtott alakítása révén a legjobb férfi főszereplő kategória jelöltjeként ült a nézők sorában. Ekkor még nem tudták, hogy hamarosan a mozivásznon is megelevenedik ez a szituáció. Amikor Lady Gaga castingja volt soron a Csillag születik kapcsán, Bradley Cooper ugrott be a tesztfelvételekhez és annyira jól működött köztük a kémia, hogy a producerek ragaszkodtak hozzá, hogy ők szerepeljenek a filmben. Végül a forgatás 2017-ben kezdődött el a Coachella Fesztiválon. A film ősbemutatója pedig a Velencei Karneválon volt, és szó szerint igen viharos fogadtatásban részesült. A vetítés a felénél járt, amikor egy villám csapott a moziba és ennek hatására felrobbant a projektor izzója – de szerencsére 15 perc szünet után viszont folytatódhatott a premier.

Bradley Cooper első rendezése az 1976-os film hagyományait követi, egy alkoholista zenész és egy feltörekvő énekesnő románcát meséli el. Lady Gaga számára nem sok meglepetést hozott az énekes szerep, viszont Cooper sosem énekelt korábban filmvásznon. A színész intenzív hangképző tréningnek vetette alá magát, és közben arra is ráébredt, hogy az énektudás nemcsak egy adottság, hanem igen kemény munka eredménye. Hónapokon át heti 20 órán át foglalkozott vele a tanára, hogy egy oktávval mélyebben is használni tudja a hangját. Ráadásul Lady Gaga meggyőzte arról is, hogy a forgatáson se playback-kel vegyék fel a zenés jeleneteket, így még nagyobb nyomás volt rajta a felkészülés során. Emellett a színész még gitározni is megtanult, egy éven keresztül vett leckéket Lukas Nelsontól, aki egy idő után a fellépéseire is magával vitte, hogy valódi színpadi gyakorlatot is szerezhessen.

Lady Gagának viszont nem kellett színpadi gyakorlat – ellenben ez az első komoly munkája színésznőként. Kár lenne elhallgatni a végeredményt látva, hogy ez a mozifilmes tapasztalatlanság nem látszik rajta – de sajnos igen. Viszont az az érdekes helyzet állt elő, hogy amikor a vásznon dalra fakad, az egyszerűen zseniális. Vannak olyan nagyon tehetséges színészek, akik csak átlagosan tudnak énekelni – vagy olyan énekesek, akik nem különösebben kiemelkedő színészek. Viszont a kulcs az előadásmódban rejlik: ha valaki hiteles, és szívét-lelkét beleadja, teljesen mindegy, hogy hogyan néz ki, vagy mennyire képzett művész. A Csillag születik pedig éppen erről szól.

A filmhez leforgattak egy olyan jelenetet is, amelyben Lady Gaga túllövi magát heroinnal, ám végül kivágták ezt a részt. Viszont az énekesnő korábban már többször is kinyilvánította szociális érzékenységét, előszeretettel beszél saját fájdalmairól, betegségeiről és gyakorta hangsúlyozza a tolerancia fontosságát. A 2016-os Oscar-gálán fellépőként vett részt, a Til It Happens To You című dalt adta elő, ami az amerikai egyetemi campusokon történő szexuális erőszakkal foglalkozó The Hunting Ground című dokumentumfilm betétdala – de összességében olyan egyetemes jelentésű számot írt Lady Gaga, amely bármilyen az életben bekövetkezett veszteségre vonatkoztatható.

A 2018-as Csillag születik-en nemcsak a főszereplők közti kémia érződik, hanem nagyon személyesre és bensőségesre sikerült a karakterek ábrázolása, egyféle terápiaként is szolgált. Bradley Cooperről azt érdemes tudni, hogy huszonéves korában komoly alkoholproblémákkal és gyógyszerfüggőséggel küzdött – így nem kellett nagyon mélyre ásnia az alkoholista énekes megformálásához. Cooper egyébként nagyjából 20 éve nem iszik egy kortyot sem, bevallása szerint nem nehéz ezt betartani, mert emlékszik rá, milyen volt megjárni a poklot. Lady Gaga akárcsak a filmbéli karaktere, nagyon nehezen tört be a zeneiparba, fizikai adottságai miatt hosszú éveken keresztül csak a háttérben tudott működni – amikor pedig végre berobbant, akkor is előszeretettel fedte el arcát és testét. A Csillag születik-ben viszont 100 százalékban önmagát adhatja és végérvényesen leszámolhat démonjaival.

Annak ellenére, hogy a történetet ismerjük, tudjuk, mi lesz a végkifejlet, mégis rendkívül sodró lendületű a mű, és jó gyorsan beszippant magába a cselekmény. Mindez köszönhető Cooper dinamikus rendezésének és annak is, hogy csodálatos zenéket szereztek a filmhez. Kicsit countrys, kicsit modern a hangzásvilág, vannak benne nagyon Lady Gagás dalok is, viszont azok állnak neki a legjobban, amikor csak szimplán kieresztheti a hangját némi zongora vagy gitárzene kíséretében. A Shallow című slágerhez már egy videoklip is érkezett, ami a film egyik legmeghatóbb jelenetében csendül fel:

A film első 10 percét Bradley Cooper szó szerint megálmodta – és mindent elkövetett érte, hogy ez a vízió testet ölthessen. Nyilván logikusnak tűnik az a kérdés, hogy mégis miért volt szükség egy negyedik verzióra is a Csillag születik-ből? A film végén erre is választ kapunk, miszerint minden zene – vagy akár történet – ugyanazokból az ismétlődő hangokból áll, ugyanazt a mesét hallhatjuk újra meg újra. A különbség csak abban áll, hogy a művész hogyan közvetíti felénk gondolatait az alaptörténetről. Így elképzelhető, hogy megérünk majd egy ötödik, hatodik vagy akár századik feldolgozást is a Csillag születik-ből – de az örök klasszikus hollywoodi szerelmi történet ugyanaz marad.

Csillag születik (A Star is Born)

amerikai zenés filmdráma, 135 perc

Rendező: Bradley Cooper

Főszereplők: Bradley Cooper, Lady Gaga

Pontosan két évvel ezelőtt mutatták be az azóta is töretlen sikernek örvendő előadást, amelyre a mai napig sem egyszerű jegyet váltani – arra is volt már példa, hogy az online értékesítő rendszer is lefagyott. Vajon miért van ez a nagy felhajtás? Egyáltalán megéri bejutni? Lássuk csak!

George Bernard Shaw Pygmalion című drámája alapján készült a világ egyik legismertebb musicalje, a My Fair Lady. Pygmalion a görög mitológiában egy szobrász, aki megfaragta magának a tökéletes nőt, majd az Istenek megelevenítették neki. A modern Pygmalion története szerint Higgins professzor egy virágáruslányból alkotja meg a tökéletes nőt, akivel viszont nem lesz olyan könnyű dolga, mint ahogy azt elképzelte. A férfi és nő örök harcáról szóló, Alan Jay Lerner és Frederick Loewe által szerzett, csodálatos dalokkal és kellemes humorral tarkított zenés darabot 1956-ban mutatták be a Broadway-en. Az igazi világsikert a filmes feldolgozás hozta el: 1964-ben debütált George Cukor alkotása Audrey Hepburn főszereplésével, ami nem kevesebb, mint 8 Oscar-díjat nyert, és végérvényesen bevonult az örökzöld filmtörténeti remekművek sorába.

A Puskás Tamás által színpadra álmodott verzió a klasszikus stílusban éleszti újra a világsikert. Habár a hangnem friss, szenvedélyes, és a közismert dalszövegek is újrafordítódtak, mégis az atmoszféra megszólalásig azonos lett a George Cukor-féle miliővel. Így, aki látta és szerette a filmet, egyértelműen rajongani fog a Centrál Színházban bemutatott darabért, mivel már az első pillanattól sikeresen megteremtődött a 20. század eleji London hangulata. Aki járt már a felújított teátrumban, tudhatja, hogy elég pici a színpad, tehát rendkívül találékony megoldásokra volt szükség egy ilyen monumentális musical megvalósításához. A My Fair Lady nagyszabású díszletei hihetetlennek tűnnek ekkorka térben: valóban megjelenik a színpadon a Covent Garden árkádja, az ascoti derbi lelátója, a Buckingham-palota nagyterme, és ámuldozhatunk a professzor csodálatos részletességgel kidolgozott lakásán, de természetesen a londoni pub-élmény sem marad ki.

Mindehhez hozzájönnek még a korhű jelmezek: érdekes módon a musicalekre nem jellemző módon visszafogottak és felejthetők, de egyértelműen hitelesek. A másik furcsaságot a dalszövegek okozzák: vélhetően sokak fejében felcsendül egy bizonyos a dallam a „Ma éjjel táncolnék” sorokat olvasva, netán még azt is tudjuk, hogy mi minden volna „Csudijó”. Viszont a jelenlegi változatban minden másképp hangzik, Higgins professzor életébe is most már csak úgy „berobban a nő”. Összességében jól sikerült az új fordítás, ám a szükségessége megkérdőjelezhető, főként, ha maga az előadás alapvetően a klasszikus hagyományokra épít. Viszont a jelenetek tempója és az előadás ritmusa megfelelő, a társalgások kellemesek, mentesek a túljátszástól, így valójában könnyen megemészthetőek az új dalszövegek is.

Minden kétséget kizáróan a mostani rendezés legemlékezetesebb húzása a két főszereplő kiválasztása, akik nemcsak közönség-kedvencek, de művészeti szempontból is telitalálatnak tűnnek. Eliza Doolittle megformálója Tompos Kátya, akit nemcsak a Nemzeti Színház színésznőjeként ismerhetünk, de mozifilmekben is többször láthattuk – például a Valami Amerika 2.-ben még dalra is fakadt. A Szegedi Szabadtéri Játékokon már többször bemutatkozott a My Fair Lady címszerepében, azonban mostanra egy igazán érett, kellemes alakítással jelentkezik. Tiszta énekhangjának, sokszínű játékának köszönhetően már az első pillanattól elnyeri a közönség szimpátiáját. Végig könnyeden formálja meg Elizát, akinek még a legközönségesebb verziójába is képes tartást csempészni.

A prímet mégis Alföldi Róbert Higgins professzora viszi, aki rendkívül hatásosan érzékelteti karaktere sznob arroganciáját és alpári modorát. Bizarrnak hat, ám mégis élvezet nézni, ahogy ez a külsőségekben tökéletesnek tűnő úriember a lekezelő mentalitásától fűtve szinte eladósorban lévő állatként szemléli, majd kísérleti patkányként gyötri Elizát. Annak ellenére, hogy Alföldi Róbert nem az énekhangjáról és a tánctudásáról híres, mégis remekül áll neki az elviselhetetlen természetű nyelvész szerepe, amibe még egy kis drámaiságot és mélységet is tudott csempészni.

A mostani feldolgozás azt érzékelteti, hogy tulajdonképpen a professzor a darab végére sem tud túllépni önzőségén és önelégültségén, mivel nem magába a hölgybe, hanem saját teljesítményébe szeret bele. Ez a felfogás némileg közelebb áll az eredeti Shaw drámához, ugyanis ott Eliza nem tér vissza a modortalan tanárához, hanem valaki máshoz megy feleségül, Higgins pedig egyedül marad. Állítólag a drámaíró akár ölre is ment volna érte, hogy a My Fair Lady befejezése is ez legyen, mi több, a mai feminista trendet nézve abszolút elégedett lenne ezzel a megoldással a közönség is, hogy a nő emberi mivoltát is vitató férfit faképnél hagyja Eliza. Azonban az ’50-es években még más szelek fújtak, így Alan Jay Lerner annyival zárta le az ügyet, hogy a szerelem már csak ilyen ellentmondásos dolog – a nézők pedig imádják a happy endet.

Összességében a Centrál Színház My Fair Lady-je egy jól ismert darab klasszikus adaptációja, némi frissességgel bolondítva. Napjaink musical-palettáját végigtekintve minden kétség nélkül állítható, hogy ez az előadás az egyik legjobb a színvonalát, szórakoztató-faktorát és könnyedségét tekintve. Alföldi Róbert játéka pedig egy igazi színházi csemege, amit vétek lenne kihagyni.

Szeretnél még többet olvasni a My Fair Lady történetéről?

Itt megteheted: My Fair Lady

Képek forrása: Centrál Színház - Facebook

Hét évvel ezelőtt jártam először Skóciában. Meghatározó élménynek bizonyult, mivel ott ragadott először magával az a semmi máshoz nem hasonlítható észak-atlanti atmoszféra, a vadregényes táj a zöld hegyekkel, a monumentális tengerparti sziklákkal, meg a sok tehénnel és birkával. Azóta körbeutaztam már a lenyűgöző, örökzöld Írországot, betettem a lábam Izland vulkánokkal, jéggel és gejzírekkel tarkított különös szigetére – viszont a lelkem mélyén visszavágytam még Skóciába. Így aztán egy hirtelen jött ötlettől vezérelve egy kellemes szeptemberi, hosszú hétvégi utazás keretében meg is valósult ez az elképzelés.

Mivel már az első skót körút során időhiány miatt kihagytunk pár, szinte kötelezőnek számító látványosságot, nem volt túl bonyolult megtervezni, hogy mit is szeretnénk ezúttal megnézni. Konkrétabban: Glasgow mellett csak elhajtottunk, és A rettenthetetlen című filmből is ismert Stirling vára pedig már nem fért bele időbeosztásunkba. A WizzAir közvetlen járataival viszont már elérhető közelségbe került Skócia legnagyobb települése, ami egyúttal az Egyesült Királyság harmadik legnépesebb városa is. Ennek megfelelően kirándulásunkat úgy alakítottuk ki, hogy Glasgow-ba tettük székhelyünket, ahol városnézésre volt lehetőségünk, illetve egy helyi utazási iroda által szervezett, Stirlinget is érintő programon vettünk részt.

Általában a Booking.com-on szoktam keresgélni a szálláslehetőségek között, viszont valamilyen rejtélyes megérzéstől vezérelve most a repülőjegyhez kapcsolódó WizzTours ajánlatokat kezdtem el böngészni. Szinte hihetetlennek tűnt, hogy az általam belőtt árkategóriában a legkedvezőbb opciót egy Hilton szállodalánchoz tartozó, totál belvárosi hotel ajánlotta. Azóta is él bennem a gyanú, hogy egy 0 lemaradt a kalkulált ár végéről – viszont a foglalásommal minden rendben volt, így mondhatni luxuskörülmények között találtuk magunkat. Azon kívül, hogy még a törölközőn is a Hilton címke virított, egyik este arra értünk haza, hogy a földszinti „bálteremben” valamilyen sikkes rendezvényt tarthattak, ugyanis az előcsarnokot ellepték az eseményre érkező estélyi ruhás hölgyek, és a nemzeti skót szoknyás viseletet hordó férfiak. És bármennyire is igyekszünk mindig kulturált turisták módjára viselkedni, jelen esetben nem bírtuk ki, hogy ne álljunk be egy nyugodtnak tűnő sarokba, ahonnan hosszú perceken át bámulni tudtuk ezt a nem mindennapi látványt.

A Clyde folyó mentén, a skót alföld közép-nyugati részén elhelyezkedő Glasgow nevének jelentése gael nyelven annyit tesz, hogy a „zöld hely”. Annak ellenére, hogy alapvetően iparvárosként vonult be a köztudatba és a valóság is ezt tükrözi, azért ősi nevéhez méltóan valóban felfedezhetünk benne zöld területeket.

Történetesen, ami egész Glasgow-ban a legjobban tetszett, az a város központjában található viktoriánus kori, gótikus temető. A bámulatos síremlékek mellett a hihetetlenül zöld dombon fekvő nekropoliszról remek kilátás nyílik a szomszédos magaslaton lévő katedrálisra és folyóparton elterülő városra.

Ezenkívül még a George Square-en (skót akcentussal ejtve „szkvír”-en) elhelyezkedő városháza épületét találtuk érdekesnek, amúgy látnivalók tekintetében egész felejthető a város. Ha történelmi sétát szeretnénk tenni, akkor inkább Edinburgh-ba érdemes menni – viszont Glasgow bevásárlás szempontjából tökéletes választás. A nagyrészt sétálóutcaként funkcionáló Buchanan Streeten és környékén egymást érik a különböző üzletsorok, és egy kis szemfülességgel pénztárca kímélő módon beszerezhetünk néhány különlegességet. Maga a város felépítése rendkívül áttekinthető, könnyű tájékozódni.

Mivel már másodszorra jártam Skóciában, így nem ért váratlanul a helyiek akcentusa, felkészültem a legrosszabbra. Tapasztalataim alapján a skótok kifejezetten türelmesek és szívesen elismételnek mindent – aminek jó esetben a felét meg is lehet érteni többszöri hallomásra. Tehát, kissé előítéletesen vágtunk bele a skót idegenvezetést is magában foglaló buszos kirándulásba, de szerencsére David, aki egyben a sofőr is volt, igyekezett a klasszikus angol kiejtés szerint beszélni, csak néha-néha csúszott be 1-2 furcsább szó. Ám, hogy ne érje szó a ház elejét, azért tradicionális skót szoknyát viselve vezényelte le kirándulásunkat. Egyébként rendkívül élveztük személyes anekdotáit, amelyekben nagyszerűen lefestette, hogyan jelenik meg és mennyire fontos a skótok mindennapi élete során is a nemzeti öntudat.

Külön bekezdést érdemes szentelni a skótok és írek érdekes viszonyának. Nagy naivan olyan kép élt bennem, hogy a brit korona elnyomott népei valamiféle szolidaritást éreznek egymás iránt. Az első meglepetés Észak-Írországban ért a Bushmills Whiskey lepárlóban, ahol ottani túravezetőnk megkérdezte, hogy vannak-e a csoportunkban skótok – miután nemleges választ kapott, előszeretettel élcelődött rajtuk a séta további részében. Skóciában pedig még fél órája sem ismertük Davidet, amikor élénken érdeklődni kezdett, hogy ülnek-e írek a buszon. Amint kiderült, hogy nem, az Írország védőszentjeként ismert Szent Patrik kárára egy olyan viccet sütött el, amit még én is kellemetlennek éreztem, pedig amúgy nem sok közöm van a dologhoz. Ha esetleg valaki érti, honnan is fakad a skótok-írek közti feszültség, kérem, ossza meg velem. :)

Visszakanyarodva a buszkiránduláshoz, a két skóciai utazásom közös nevezője a Loch Lomond Nemzeti Park lett, ahol nemcsak Skócia, hanem egész Nagy-Britannia legnagyobb tava található. Nosztalgikus volt pontosan ugyanazon helyen sétálgatni, ami pár évvel korábban is lenyűgözött. Ezúttal még több részét ismertük meg a partvidéknek, ellátogattunk a Luss nevű, festői kisvárosba is, ami annyira hangulatos, hogy nem is igazán tűnik valóságosnak.

Ezután a Trossach Nemzeti Parkon át vezetett utunk, amiről azt érdemes tudni, hogy Rob Roy, a közismert skót bandita ebben a térségben élt és bujkált. Ahogy átkeltünk a vadonon, meglepve tapasztaltam, hogy igazi páfránymezők is találhatók Skóciában. Habár a táj már nem a legzöldebb arcát mutatta, az őszies színben pompázó erdők olyan formában jelentek meg előttünk, mintha egy festményt látnánk. Íme:

Szintén itt pipálhattam ki egy nagyon lényeges pontját a skót élményeket tartalmazó bakancslistámnak. Ugyanis csak azért álltunk meg az út szélén, hogy skót felföldi marhákat (Highland cow, Hairy cow – skót kiejtéssel egyszerűen csak „hirikú”) fényképezzünk le teljes valójukban. Egy karnyújtásnyira voltunk tőlük, de felhívták figyelmünket, hogy nem tanácsos megsimogatni őket, mondjuk a szarvaikat meglátva nem is lett volna kedvem hozzá.

Stirling felé tartva az is kiderült, hogy a skótok bizony nem kedvelik A rettenthetetlent. Nyilván, miért is tetszene egy ilyen büszke nemzetnek az, amikor egy ausztrál rendező a saját főszereplésével forgat filmet a történelmükről. David komoly részletekbe menően ecsetelte, hogy A rettenthetetlen hány szempontból tartalmaz tárgyi tévedéseket – az egyik legsúlyosabb például az, hogy habár Mel Gibson skót szoknyában rohangál a filmben, ám ebben az időszakban még senki sem hordott ilyen viseletet. Egyébként meg William Wallace nem egy személyben volt szabadságharcos, de ahogy David is mondta, csak Mel Gibson tudhatja, hogy miért tett ilyen fiktív dolgokat A rettenthetetlenbe.

Viszont Stirling vára egészen elképesztő. Stratégiai szempontból tökéletes helyre épült: a domb tetejéről 360 fokban, minden irányba nézve jó messzire be lehet látni a vidéket. A páratlan panoráma mellett a vár is rendkívül monumentális, több órát el lehet tölteni a kiállítások megtekintésével, és bizonyos termekben korhű történelmi szituációk előadásába is belefuthatunk.

Továbbá a tradicionális skót nemzeti viselet nagyszerű darabjait is megcsodálhatjuk.

Glasgow-ba visszatérve már csak egyetlen „kötelességünk” maradt: elmenni egy igazi pubba este. A hotelből kilépve szinte a szomszédban adta is magát egy ír pub. Igazából Írországban kimaradt a pub élmény, így tökéletesnek tűnt a pótlásra is a helyszín. És hogy a képzavart még jobban fokozzuk, Skóciában egy ír pubban skót whisky-t kóstoltunk, a háttérben ír dalokat játszott egy zenekar – és szeptember közepén felcsendült egy karácsonyi nóta is! Egyébként a buszos kirándulás során is belefutottunk egy olyan boltba, ahol csak karácsonyi cuccokat árultak – ezek után már nem is kellett volna meglepődnünk az ilyen dolgokon.

Szó, mi szó, ezúttal Skócia kisebb részét jártuk be, de hasonlóan felejthetetlen élményekben volt részünk, mint első alkalommal. Ismét kiváló ízelítőt kaptunk a lenyűgöző tájakból, a félelmetesen csengő skót akcentusból, újra csak kedves helyiekkel találkoztunk és megint átjött az a nyugalmat árasztó atmoszféra, amit nem sok helyen találni meg. Az egyetlen probléma csak az volt, hogy ha lehetséges, még jobban beleszerettem ebbe a gyönyörű országba, amelynek annyi csodálatos része van még, ahol nem is jártam, hogy sajnos megint úgy jöttem haza, hogy bizony kénytelen leszek visszatérni ide még egyszer. Vagy többször.

Ha tetszett a beszámoló, itt találhatók a korábbi utazással kapcsolatos bejegyzések:

A lenyűgöző Skócia

A misztikus Glencoe-völgy

Vagy esetleg Írország és Izland is érdekes lehet:

A zöld ötven árnyalata - kalandozások Írországban

A kék ötven árnyalata - tavaszi barangolás Izlandon

2013-ban debütált James Wan Démonok között című, megtörtént eseményeken alapuló horrorja, amely akkorát robbant a mozikban, hogy a mindössze 20 millió dolláros gyártási költségeire 300 milliós hasznot produkált. Nem volt kérdés, hogy jön a folytatás és egyértelművé vált, hogy nagy potenciál rejlik a Warren házaspár eseteire épülő franchise kidolgozásában. Így 2014-ben már megérkezett Annabelle története, amely szintén egész gyorsan kapott egy második részt is. A Démonok között 2-ben feltűnt apáca formában egy rendkívül vészjósló inhumánus entitás, aki most meg is kapta a saját filmjét.

A Démonok között univerzum darabjai nemcsak attól hozzánk ránk a frászt, hogy szaknyelven szólva „jump scare” stílusban készültek – magyarul ijesztgetősek. Ezek a művek attól válnak még inkább nyomasztóvá, hogy megtörtént, fotókkal és videókkal dokumentált eseteket mutatnak be. A múltszázad legismertebb paranormális nyomozópárosa, Ed és Lorraine Warren ügyeiből feldolgozták már a veszélyes rongybaba, Annabelle történetét, az Amityville-i szellemjárást, de láttunk már démon- és ördögűzést vagy egy magát vérfarkasnak képzelő, inhumánus lény által megszállt férfit is.

A mostani film nem egy konkrét esetet elevenít meg, de minimális valóságalapja azért van. Az apácát egy 17. században lejegyzett mitológiai alakról, Valakról mintázták, akit kisfiúként ábrázolnak, ahogy egy kétfejű sárkányon lovagolva vezeti az élők ellen a pokol seregeit. Hogy a moziban miért lett mégis apáca figura, arról James Wan (aki ezúttal a forgatókönyvet követte el) a következőket mesélte: "Sokat beszélgettem Lorraine Warrennel, aki említette, hogy sokáig egy fantomszerű lény üldözte őt a házában. Egy éjfekete, tornádószerű örvény, közepén egy csuklyás alakkal - és akkor jött az ötlet. Hogy mivel egy démoni vízióról beszélünk, amely folyamatosan kísérti, de mindig csak megtámadja, így igazából a hitét próbálja megtörni. Így állt össze végül egy szent ikon kicsit ikonográfikus megjelenése a fejemben." A filmben pedig elintézték annyi magyarázattal a dolgot, hogy az apáca alakváltó – így akár máskor kisfiú is lehetett.

James Wan egyébként Umberto Eco bestselleréből is merített inspirációt: „Szerintem Az apáca olyan, mintha egybegyúrnád A rózsa nevét a Démonok között-tel. Mindkettő egy történelmi-vallási közegben játszódik, és a történet szerint az egyház egy tagja elkezd nyomozni egy rejtélyes gyilkosságsorozat ügyében. De persze a két film között vannak eltérések is, főként a mészárlás okainak tekintetében. Míg a Sean Connery főszereplésével készült moziban a fenyegetés nagyon is emberi, addig itt egy természetfeletti rémség tizedeli meg az embereket.”

És jöjjön még egy érdekesség, mielőtt a film elemzése következne! Az apáca egyik főszerepét Taissa Farmiga játssza, aki történetesen Lorraine Warren megformálójának, Vera Farmigának a húga. Habár a fiatal színésznő szerepelt már horrorban, saját bevallása szerint a forgatás alatt végig rémálmok gyötörték. Korábban pedig négyszer próbálkozott a Démonok között-tel, hogy lássa 21 évvel idősebb nővére alakítását, de egyszer sem bírta azt végignézni . Ráadásul először a rendező, Corin Hardy sem volt meggyőződve arról, hogy Taissa lenne az ideális választás: "Őszintén szólva sokáig elleneztem az ötletet, mert hát ő Vera húga, szóval túl kényelmes megoldásnak tűnt, és attól is féltem, hogy a rajongók mit szólnának a döntéshez. De annyira jól teljesített a meghallgatásokon! Több mint száz embert néztünk meg, és neki volt egyfajta testen kívüli jelenléte is, egyszerűen elképesztően játszott."

Gyakorlatilag minden adott volt hozzá, hogy egy ígéretes mozi készüljön az apácáról, ráadásul előzetesen már azzal is borzolták a kedélyeket, hogy a Youtube-on betiltották az egyik trailerét, mivel az annyira félelmetesre sikerült. Kronológiailag ez a legkorábbi darabja a franchise-nak, a film kezdetén és zárásakor pedig egyértelmű emlékeztetőket kapunk, hogyan is kapcsolódik ez a történet a Warren házaspárhoz. Röviden úgy foglalhatnánk össze az eseményeket, hogy az 1950-es években egy erdélyi kolostorban öngyilkosságot követ el az egyik apáca, és a Vatikán odaküld egy papot és egy nővért, hogy vizsgálják ki a hátborzongató esetet. Természetesen hamar kiderül, hogy démoni erők kísértenek az épületben. Ha csak ennyire lenne kiszámítható a sztori, az nem is okozna különösebb problémát.

Azonban Az apáca olyan szinten sablonos, hogy előre lehet tudni minden csavart és fordulatot – ráadásul nagyjából a film közepén a nővért egy látomás is kínozza, ami bizony elárulja, hogy mi vár még ránk, pontosabban, megerősíti mindazt, amit eddig is sejtettünk. Az ijesztgetősnek szánt részek sem az alkotói szándéknak megfelelően sülnek el: amikor magától bekapcsolódik a rádió, vagy éppenséggel elhallgat a zene, netán elsuhan egy árny, nyilvánvaló, hogy valami mindjárt megjelenik, rosszabb esetben előugrik. Viszont ez az apáca egyáltalán nem ugrik: amikor már 100 százalék biztonsággal felkészítették a nézőket, hogy most aztán már tuti visszanéz ránk valaki más is a tükörből, akkor ott megtestesül. Vagy a többször visszatérő gregorián kántálások közepette szép lassan végiglebeg a folyosón. Szó se róla, rendkívül szórakoztatóak ezek a jelenetek, csak éppen nem a frász, hanem a nevetés kerülgeti a nézőt tőlük.

Oké, azt nem lehet mondani, hogy ne lenne vérfagyasztó az apáca külseje, vagy, hogy ne lenne jól felépítve a film atmoszférája és díszletei. Az egész műremek borzasztóan sötét, komor, ködös és átjárja a halál szele. Azonban a borzalmasan sablonos történetnek köszönhetően valahol mégis elvész benne minden misztikum – a néző komolyságával együtt. Persze hogyan is lehetne komolyan venni egy olyan horrort, amelynek még a magyar szinkron is ad egy olyan kegyelemdöfést, hogy Franci-nak fordítják le az egyik főszereplő nevét? Egyébként Franci nagyon vicces fazon, ha Az apáca egy vígjáték lenne, még érteném is, hogy mit keres a filmben egy ilyen laza karakter. Vagy valamit nagyon benéztem és egy komédiára váltottam jegyet? Most kicsit elbizonytalanodtam…

Az apáca (The Nun, 2018)

amerikai horror, 96 perc

Főszereplők: Bonnie Aarons, Taissa Farmiga, Demián Bichir

Rendező: Corin Hardy

A Warren-házaspár hátborzongató eseteiről és Annabelle-ről itt olvashatsz a blogon:

Annabelle démonjai – ami a film mögött van

Annabelle filmkritika

41. születésnapját ünnepli Tom Hardy, akit megszállottsága, féktelen természete, kiemelkedő tehetsége és a női rajongóira gyakorolt hatása miatt gyakran Marlon Brando-hoz hasonlítanak. Nézzük csak, mit érdemes tudni róla!

Edward Thomas Hardy 1977. szeptember 15-én született London Hammersmith nevű kertvárosában. A színészben genetikailag kódolva van a művészetek iránti fogékonyság, mivel édesanyja egy ír katolikus családból származó festő, édesapja pedig író. Irigylésre méltó gyerekkora volt, nyugodt, kiegyensúlyozott környezetben nőtt fel, a családdal minden évben Dél-Franciaországban vakációztak, így a nyelvet is folyékonyan beszéli a mai napig. Magániskolába járt, ahol nem igazán tűnt ki a többiek közül, átlagos tanuló volt. Viszont már ekkor is vonzódott a színészet iránt, élvezte, amikor más karakter bőrébe bújhat, és nem kell magát adnia.

Egy későbbi interjú során, a rá jellemző stílusban kommentálta ezeket az éveket: "Kertvárosban laktam. Az élet annyira jómódú, békés és rémesen unalmas arrafelé, hogy ösztönösen arra vágyik az ember, hogy mindent elbasszon." Hardy nem tudta elfogadni kiváltságos helyzetét, ezért minden balhéra fogékony lett: bolti lopásért kirúgták az iskolából, majd 15 évesen barátaival ellopott egy Mercedest – amikor a rendőrök elkapták őket, a hátsó ülésen még lőfegyvert is találtak. Innen pedig egyenes út vezetett az alkoholizmushoz és a drogozáshoz.

„Ittam, drogoztam, csajoztam, egészen addig, míg a testem kezdett szépen darabokra hullani. Éreztem, ahogy esek szét” – nyilatkozta a Vanity Fair-nek. 2003-ban egy átmulatott éjszaka után összeesett a Soho-ban, majd a saját vérében és hányásában feküdve tért magához. Ezek után bejelentkezett egy rehabilitációs intézetbe, hogy véget vessen alkohol- és drogfüggőségének. Bevallása szerint a mai napig tiszta, csak kávét, teát, kólát, szénsavas ásványvizet, gyümölcslevet vagy Red Bullt iszik.

A legdurvább időszaka alatt is szépen alakulgatott a karrierje. 21 évesen megnyert egy modellversenyt és rövid ideig szerződésben is állt a Models One ügynökséggel, viszont inkább a színjátszás irányába orientálódott. 1998-ban felvették a londoni Drama Centre-be, ahol Sir Anthony Hopkins volt a mentora. Csoporttársa pedig Michael Fassbender volt, akit az iskola legígéretesebb növendékeként tartottak számon. Hardy is szívesen nosztalgiázik arról, mennyire lenyűgözte kollégája tehetsége és elszántsága: egy alkalommal például kerekesszékes karaktert formált meg, és a próbák közti szünetek során sem volt hajlandó felállni belőle. Végül az HBO egyik castingosa látogatott el stúdiójukba, aki Hardy-t és Fassbendert is leszerződtette Az elit alakulat című második világháborús sorozatba.

Ezután Hardy ismét katonai szerepet kapott: első mozifilmje a Ridley Scott rendezte A sólyom végveszélyben volt. Egészen 2009-ig kisebb-nagyobb szerepekben tűnt fel angol tévéfilmekben és sorozatokban, majd elnyerte a Bronson című film főszerepét. Charles Bronson (aki nem összekeverendő a közismert színésszel) a brit kriminalisztika történetének egyik legkeményebb bűnözője, élete legnagyobb részét rács mögött töltötte, eredetileg 7 éves büntetését erőszakos viselkedése miatt 14 évre hosszabbították meg, majd ezután mindössze 69 napot bírt szabadlábon. Hardy a börtönben is meglátogatta Bronsont, akinek annyira szimpatikus volt a színész, hogy kijelentette: levágatja ikonikus bajuszát és olyan stílusban növeszti vissza, ahogyan a színész hordja.

2010-ben szerepet kapott Christopher Nolan négyszeres Oscar-díjas filmjében, az Eredetben. A rendezővel 2 év múlva ismét együtt dolgozott A sötét lovag: Felemelkedés-ben, illetve eközben olyan sikerfilmekben is játszott, mint a Suszter, szabó, baka, kém, a Warrior – A végső menet, a Kémes hármas és a Fékezhetetlen. 2015 egyértelműen Hardy éve volt, ekkor figyelt fel rá Hollywood is, amikor kijött A 44. gyermek, a Mad Max: A harag útja, Legenda és A visszatérő – amelyért élete első Oscar-jelölését is begyűjtötte. 2017-ben harmadszor is Nolannel dolgozott a Dunkirk-ben, illetve szerepelt a Birmingham bandái című angol sorozatban. Legutóbb a saját ötlete alapján édesapjával kidolgozott Tabu-val jelentkezett, amelynek a produceri munkáit is ellátták, illetve saját zsebből finanszírozták az egész szériát. Idén a Sony/Marvel univerzumba is betör Venomként.

Hardy híres arról, hogy színész mivoltában kíván szerepelni a médiában, privát szféráját megtartja magának. Annyit lehet tudni, hogy 2004-ben 5 év házasság után elvált Sarah Ward-tól és bevallotta, hogy drogfüggősége vetett véget a frigynek. 2008-ban akkori barátnőjétől, Rachael Speedtől született egy fia, Louis. 2009-ben az Üvöltő szelek című minisorozat forgatásán ismerkedett meg Charlotte Riley színésznővel, akit egy évvel később feleségül vett, és 2015-ben gyermekük is született. Azonban a mai napig olyan titokban tartja a házaspár magánéletét, hogy nem árulták el a baba nemét és nevét.

Végezetül jöjjön néhány érdekesség Hardy-ról:

- A színész szabadidejében imád valóságshow-kat nézni. „Nagyszerű dolog megfigyelni ezeket az embereket. Ők valóságosak. Inspirációt merítek belőlük a szerepeimhez."

- Hardy valamiért gyakran formál meg olyan karaktereket, akiknek nem látszik az arca. A sötét lovag: Felemelkedés-ben a teljes film alatt maszkot visel, míg a Mad Max: A harag útjában és a Dunkirk-ben a játékidő egy részében fedi el arcát.

- Hardy már pályafutása kezdetén is többször nyilatkozta, hogy legnagyobb példaképének Gary Oldmant tartja, és egy álma válna valóra, ha közös filmben szerepelhetne vele. Nos, a színész vágyai már 4 alkalommal is beteljesültek, ugyanis együtt játszottak a Suszter, szabó, baka, kém-ben, A sötét lovag: Felemelkedés-ben, a Fékezhetetlenben és A 44. gyermek-ben. Ráadásul kollegiális viszony mellett barátságot is kötöttek egymással.

- Habár már a Mad Max: A harag útja előtt is ismert színész volt, mégis ezzel a filmmel vált igazi világsztárrá, és Hardy életében különös jelentőséggel bír a karakter. Kezdjük ott, hogy 17 évesen kapott egy Mad Max nevű kutyát, aki éppen abban az évben pusztult el, amikor megkapta a címszerepet a filmben. Hardy bevallása szerint korábban nem volt a Mad Max széria rajongója, mi több, nem is álmodozott róla, hogy eljátssza a főhőst, már csak azért sem, mert 30 éves korában szerzett jogosítványt. Vezetni pedig csakis avégett tanult meg abban az évben, hogy a várandós barátnőjét bevihesse a kórházba, ha beindulnak nála a szülési fájdalmak.

- Nemcsak a színész megszállott rajongóinak szúrhat szemet filmjeit nézve, hogy furcsán tartja az egyik kisujját. Egy hétköznapinak mondható baleset eredménye a sérülés: otthon konyhakéssel alaposan elvágta az ujját és csak napokkal később ment vele orvoshoz. Három műtéten esett át, amivel annyit tudtak elérni, hogy ökölbe tudja szorítani a kezét, viszont képtelen teljesen kinyújtani a kisujját.

- A színész is a gyakran emlegetett method acting híve és komoly átalakulásokat vállal be egy-egy szerep okán. Például a Bronson miatt napi 2500 fekvőtámaszt csinált és 20 kilót izmosodott, a Warrior – A végső menet felkészülése során pedig a hét minden napján 10 órányi edzést vállalt be. A sötét lovag: Felemelkedés kedvéért 15 kiló izmot épített magára. A Sólyom végveszélyben forgatásán pedig rábeszélte Ridley Scott-ot, hogy ne egy kaszkadőrön égjenek a lángok, hanem őt gyújtsák meg. Később azt nyilatkozta az esetről: "Meg akartam tudni, hogy milyen érzés életben lenni. Talán csak akkor érezheti ezt az ember, amikor a halál közelébe kerül. Amikor meggyulladtam, nagyszerűen éreztem magam, mintha újjászülettem volna."

- Hardy testén számtalan tetoválás látható – amelyeket néha digitálisan távolítanak el róla, ha az adott filmszerepéhez nem illenek. A színész afféle naplóként varrat magára fontosabb életeseményeire emlékeztető rajzokat és feliratokat. Íme néhány példa:

• Egy ír manó emlékezteti származására
• Volt felesége kapcsán a következő szöveg olvasható rajtó: "Amíg meg nem halok SW"
• Szűz Mária és egy csillag képét akkor tetováltatta magára, amikor barátnője várandós lett.
• Fia megszületéséről a következő felirattal emlékezett meg: „Figlio mio bellissimo” (azaz, „az én gyönyörű fiam”).
• Lindy King nevű menedzserének tett egy olyan ígéretet, amennyiben befuttatja Hollywoodban, akkor magára tetováltatja a nő nevét. Így is történt.
• Legutóbb pedig a „Leo knows all” feliratot varratta magára, utalva azon elvesztett fogadására Leonardo DiCaprio-val, miszerint nem fogják Oscarra jelölni A visszatérő-ért.

Egyébként DiCaprio-val jó barátságot ápolnak az Eredet forgatása óta. Például a színész ajánlotta Hardy figyelmébe A visszatérő forgatókönyvét, amelyért eddigi legnagyobb szakmai elismerését kapta. Másik híres barátja Benedict Cumberbatch, akivel a Stuart: Visszapörgetett élet és a Suszter, szabó, baka, kém című filmekben dolgozott együtt – továbbá mindketten feltűntek a Star Trek mozikban. Mellette még Hugh Jackman is nagy rajongója, aki többször is azt nyilatkozta, hogy örömmel venné, ha a további X-Men filmekben Hardy örökölné tőle Farkas szerepét. Nem mellesleg James Bond kapcsán is a nagy esélyesek között emlegetik Hardy nevét. Persze ezek csak pletykák, de annyi viszont biztos, hogy még sokat fogunk hallani róla.

Források: Index, Origo, IMDb

Ha tetszett a cikk, talán szívesen olvasnál még olyan megszállott és tehetséges színészekről, akik elképesztő átalakulásokon esetek át bizonyos szerepek kedvéért:

A method acting megszállottjai

Hardy filmjeiről megjelent kritikák a blogon:

A visszatérő

Dunkirk

A sötét lovag: Felemelkedés

Azokból a színészekből, akik egyféle műfajra specializálódnak, egy idő után mindig előtör az igény, hogy valami másban is kipróbálják magukat. Ez elsülhet rosszul, de akár kellemes meglepetések is születhetnek belőle. A következőben 10 vérbeli akciósztárokról lesz szó akik, több-kevesebb sikerrel, kirándulást tettek a vígjátékok világába.

Sylvester Stallone – Oscar (1991)

A Rocky és Rambo filmeknek köszönhetően Sylvester Stallone a világ talán legismertebb akciósztárjává vált. 1991-ben született egy kísérlet arra, hogy komikus szerepben is kipróbálhassa magát. Az Oscar egy francia vígjáték amerikai feldolgozása, a nagy gazdasági világválság éveiben játszódik New Yorkban. A történet főhőse egy alkoholcsempészetből megvagyonosodott gengszter, aki haldokló apjának tett ígérete szerint megpróbál jó útra térni. Az Oscar kritikai és nézettségi szempontból is megbukott Amerikában, még a 35 millió dolláros gyártási költséget sem hozta be. Ellenben Európában kedvezőbb volt a fogadtatás, a magyar nézők körében kifejezett népszerűségre és közkedveltségre tett szert a helyzetkomikumokban bővelkedő maffiakomédia.

Arnold Schwarzenegger – Ikrek (1988), Ovizsaru (1990), Junior (1994), Hull a pelyhes (1996)

Az akciófilmek történelmének másik kiemelkedő egyénisége Stallone mellett a Stájerország egyik eldugott falucskájában született Arnold Schwarzenegger. Kalifornia egykori kormányzója már az 1979-es Kaktusz Jackben is megvillantotta komikus vénáját, azonban 1988 és 1996 között szabadult el a pokol. Ebben az időszakban elsőként az Ikrekkel jelentkezett, amelyben Danny DeVito testvérét alakítja. Ez volt az első olyan vígjáték, ami Schwarzenegger fizikai adottságaiban rejlő humorforrásra épült, és egészséges öniróniával próbálták ezt kiaknázni. 1990-ben jött az Ovizsaru, amiben az osztrák színész először dolgozott hosszabb ideig gyerekekkel: "Szabályszerűen leizzadtam. Úgy éreztem magam, mint a karakterem a filmben." 1994-ben ismét Danny DeVito-val dolgozott a Juniorban és a történet egy önmagát teherbe ejtő orvosról szól. A rendkívül bárgyú történet óriási sikerré vált köszönhetően a főszereplők közti harmónikának, és DeVito-val azóta is fontolgatják egy esetleges harmadik közös film megvalósítását. Ám Schwarzenegger 1996 óta nem jelentkezett újabb vígjátékkal a Hull a pelyhes fogadtatása óta. A sztori egyébként megtörtént eseten alapul, a ’80-as években valóban összeverekedtek a szülők a rendkívül kapós Káposztaföldi babák utolsó darabjaiért karácsony előtt.

Bruce Willis – Jól áll neki a halál (1992)

Az alapvetően akciófilmekben utazó Bruce Willis eddigi karrierje során is sokoldalúságáról tett már tanúbizonyságot – többször feltűnt romantikus vígjátékokban és szerepelt a Jóbarátokban. Willis változatos szerepválasztásainak egyik nagyszerű példája a Jól áll neki a halál plasztikai sebésze. A történet szerint a hiú, öregedő díva (Meryl Streep) elcsábítja barátnője (Goldie Hawn) vőlegényét. Az elhagyott nő bosszút esküszik, és 14 évvel később ráveszi a boldogtalan férjet, hogy végezzenek feleségével – ám nem tudja, hogy riválisa örök ifjúságot biztosító bájitalt ivott, és képtelen meghalni. Bruce Willis a tutyimutyi alak megformálásában láthatóan örömét leli – habár maga a film vegyes fogadtatásban részesült a kritikusok körében.

Dwayne Johnson – Fogtündér (2010)

Napjaink egyik legnagyobb akciósztárja kétség kívül Dwayne Johnson. A Szikla becenévre hallgató ex-pankrátor filmes karrierje során előszeretettel vállalt már be a fizikai adottságaira önironikusan reflektáló szerepeket. Habár az ilyen jellegű vígjátékok egyik legnépszerűbb darabja a Baywatch, mégis izgalmasabb felhívni a figyelmet a Fogtündér című csodára. Ebben ugyanis a polinéz származású testépítő tüllszoknyában és cicanadrágban komédiázik. A „műalkotás” arról szól, hogy a jégkorongliga egyik legkeményebb játékosa nem hisz a mesékben és kijelenti, hogy a fogtündér nem létezik. Ezek után a sportoló a hitetleneket vizsgáló bizottság előtt találja magát, akik két hét tündérlétre ítélik és szárnyakat is adnak neki. A film többnyire negatív értékeléseket kapott a kritikusoktól, viszont bevételi szempontból sikeresen teljesített.

Vin Diesel – Gorilla bácsi (2005)

A Pitch Black, XXX, Halálos iramban és Riddick filmek sztárját sem kell bemutatni a műfaj rajongóinak. Ám az Ovizsaru útján járva Vin Diesel is bébiszitternek állt egy film erejéig. A különleges bevetésen lévő kommandós egy veszélyes felfedezést tett tudós gyermekeire vigyáz. A néhány hónapostól a kamaszlányig terjedő korosztályú porontyok felügyelete kapcsán a keményfiú megtanul pelenkázni, babakocsival, pótkerekes biciklivel bánni. Az amerikai közönség imádta a filmet és az az érdekes helyzet állt elő, hogy bevételeket tekintve a Gorilla bácsi megelőzte a Vin Diesel nevével fémjelzett Riddick 2 akciófilmet. Érdemes megfontolni a pályamódosítást. :)

Chuck Norris – Szuperhekus kutyabőrben (1995)

Kigondolta volna, hogy listánk egyetlen kutyás filmje a közismerten isteni képességekkel rendelkező Chuck Norris-hoz köthető? Habár a mester a könnyedebb hangvételű filmjében is ádáz bűnözők nyomában jár hűséges, négylábú társa kíséretében: egy San Diego-i detektív meggyilkolásának körülményeit vizsgálják, aki történetesen az eb gazdája volt. Természetesen ebben az esetben nem jelent a nyomozásból való kizárást a személyes érintettség.

Jean-Claude Van Damme – Jóbarátok (2006)

Belgium legnagyobb akciósztárjának pályafutásában egyetlenegy mini kitérő található a komédia műfajába: a Jóbarátok második évadába beugrott saját magát alakítani. A karrierje csúcsán álló belga akciósztár a sorozat szerint legújabb filmjét forgatja, amelyben Ross majma is szerepet kapott. A csapat meglátogatja Marcelt a felvételek közben, ahol a híres színész kiszúrja magának Rachelt és randira hívja - az események pedig igen érdekes fordulatot vesznek. A Jóbarátok rajongói számára felejthetetlenné vált az epizód, Van Damme pedig egy csapásra az egyik legmenőbb vendégszereplője lett a szériának.

Jean Reno – Jöttünk, láttunk, visszamennénk (1993)

Ha Bruce Willis-nél kiemeltük, mennyire sokoldalú színész, akkor ez hatványozottan igaz Jean Reno-ra is – nem túlzás azt állítani, hogy minden létező műfajban kipróbálta már magát. Jeno Reno akciószínész mivoltának létjogosultságát az adja, hogy a tengerentúlon a legsikeresebb filmjei krimik, thrillerek vagy akciófilmek, gondoljunk csak a Mission Impossible első részére, a Godzillára, a Roninra, vagy A Da-Vinci kódra. Ha egy szikár francia karakterre van szükség, Reno a producerek első választása. Nem mellesleg hazájában is sok emlékezetes alakítás fűződik nevéhez a fenti műfajokban: például a Nikita, Leon, a profi, Bíbor folyók 1-2 vagy a Farkasok birodalma. Azonban a legemlékezetesebb általa megformált karakter egy időutazó középkori lovag – aki egy tévesen kotyvasztott bájitalnak köszönhetően a ’90-es évek Franciaországában köt ki hű pajzshordozója társaságában. A Jöttünk, láttunk, visszamennénk akkora közönségsiker lett, hogy még két folytatást is megért, illetve egy amerikai remake is készült belőle.

Jason Statham – A kém (2015)

Habár modellként kezdte karrierjét, Guy Ritchie meglátott benne valami mást is, és élete első szerepét ajánlotta fel neki A Ravasz, az Agy és két füstölgő puskacsőben. Innentől olyan népszerű akciófilmekben tűnt fel, mint a Blöff, Az olasz meló, a Crank – Felpörögve, A feláldozhatók 3. része, Halálos iramban 7-8 vagy az összes A szállító film – és nem mellesleg, szinte az összes kaszkadőrjelenetét maga hajtja végre. Ezek után Statham Magyarországra érkezett, hogy eljátssza önmaga paródiáját A kém-ben: az általa alakított figura nagyon keménynek képzeli magát, nem győz hencegni a hihetetlenség határát súroló anekdotáival – ám csak a szája nagy, a valóságban egy igazi balfék. Statham-nek annyira jól állt az önirónia, hogy a kritikusok elismerését is kiérdemelte – ami nagyjából az egyetlen pozitívum volt a filmmel kapcsolatban.

Mel Gibson – Mi kell a nőnek? (2000)

Mai szemmel nézve nem akciósztárként gondolunk Mel Gibsonra, ám valójában mégis akként vált világsztárrá (aztán persze később más irányba terelődött pályafutása). Az ausztrál színész 1979-ben futott be a Mad Max filmekkel, majd rögtön utána jött a Halálos fegyver széria is. Igaz, hogy sok egyéb műfajban is kipróbálta magát, de az akciódús szerepekben aratta színészként a legnagyobb sikereit – egészen 2000-ig. A romantikus vígjáték főhőse Nick Marshall, egy megtestesült macsó, akit igen érzékenyen érint, hogy női főnököt kap. A férfit egy áramütéssel kombinált villámcsapás éri fürdőszobájában, melynek köszönhetően hallani kezdi a hölgyek gondolatait és a kezdetben átoknak tűnő képességet az előnyére kovácsolja. Habár a kritikusok alaposan lehúzták a filmet, a nézőknek rendkívül bejött a hímsoviniszta Mel Gibson, ugyanis a banális sztori rekordbevételt hozott: a 70 millió dolláros költségvetéshez képest 374 millió dollárt szedett össze a mozipénztárakban.

A számtalan zenei díj birtokosa, milliók kedvenc latin előadója ismét Budapesten járt, elhozta legnagyobb slágereit. Azonban Ricky Martin korántsem akkor került a figyelem középpontjába, amikor az 1998-as foci VB himnuszával hirtelen 60 ország slágerlistájának első helyére ugrott.

Enrique José Martín Morales 1971. szentestéjén született a Puerto Rico-i San Juanban, egy pszichológus édesapa, és könyvelő édesanya gyermekeként. Két éves korában a szülei elváltak, a kisfiú az édesapjához került, de rengeteg időt töltött nagyszülei társaságában is, akik szigorú katolikus neveltetésben részesítették, egész gyermekkorában ministráns volt. Ők fedezték fel a benne rejlő muzikális tehetséget, ráadásul a költő nagyapa dalírásra is inspirálta. A kis Ricky először reklámfilmekben szerepelt, majd beválogatták Puerto Rico egyik legnépszerűbb együttesébe – és innentől kezdve híres emberré vált, könnyedén nyomon követhetjük történetét.

Legalább is a karrierje tekintetében, ugyanis a későbbiek során Ricky Martin magánéletét gondosan elrejtették a nyilvánosság elől. Annyit lehetett tudni, hogy 2008-ban ikrei születtek egy béranya segítségével, Matteo és Valentino néven. 2010-ben robbant a bomba, amikor saját honlapján közzétett egy nyilatkozatot: „Büszkén mondhatom, hogy egy szerencsés homoszexuális férfi vagyok. Boldog vagyok, hogy az lehetek, aki vagyok.” Azóta már nem zárkózik el a nyilvánosság elől, azt is bejelentette, amikor 2018 elején összeházasodott a szír származású festőművésszel, Jwan Yoseffel. Mint utólag kiderült, menedzsmentje tanácsára nem vállalta fel jó ideig szexuális irányultságát, mivel attól tartottak, hogy ártana a karrierjének. Azonban a jóslatok nem jöttek be, Ricky Martin ma is ugyanolyan népszerű, mint a 2000-es évek elején.

Hogyan is lett Ricky Martinból világsztár? 12 éves korától kezdve egészen 1991-ig a Puerto Ricóban népszerű Menudo fiúbandának volt a tagja. Ezt követően költözött Mexikóvárosba, ahol elkészítette első önálló lemezét „Ricky Martin” címmel – ebből az albumból 500 ezer példányt adtak el. 1993-ban született meg második lemeze „Me Amarás” címmel. Ezután Los Angelesbe költözött, ahol rövid ideig szerepelt a „General Hospital” című amerikai sorozatban, majd elkészítette harmadik albumát „A Medio Vivir” címmel, rajta a nagysikerű „Maria” slágerrel. 1996-ban egy interjúban megemlítette, hogy szívesen játszana Broadway musicalben is – pár nappal az interjú után Richard Jay-Alexander producer felhívta, hogy felajánlja neki Marius szerepét A nyomorultakban. Játékáért kiemelkedő elismerésben részesült a közönség és a kritikusok részéről egyaránt, és egyre több rajongóra tett szert az Egyesült Államokban.

1998-ban jelent meg a „Vuelve” című lemeze, rajta a „La Bomba”-val és a „La Copa de la Vida”-val. A franciaországi futball világbajnokság döntője előtt, 1998. július 12-én is előadta a dalt, amelyet 187 országban közvetítettek élőben, milliók énekelték vele együtt a tévé előtt. Ez a produkció a latin popzene nagy pillanataként vonult be a történelembe, Ricky Martin nagy sikerének köszönhetően léphetett be a nemzetközi zenepiacra például Jennifer Lopez, Enrique Iglesias vagy Shakira is.

Ricky Martin pedig szupersztár státuszba emelkedett, angol nyelvű lemezeket is kiadott, olyan bombaslágerekkel, mint a „Livin’ la Vida Loca”, a „She Bangs”, a „Nobody Wants to Be Lonely” vagy a „Shake Your Bon-Bon”. Népszerűsége azóta is töretlen, két Grammy-díj boldog tulajdonosa, világszerte több, mint 70 millió lemezt adott el, rajongói az amerikai földrész mellett minden kontinensen megtalálhatók. Hírnevét nemes célokra is fordítja, mivel az UNICEF nagyköveteként megalapította a People For Children nevű alapítványt.

Gyakorlatilag bármit is csinál, mindenben sikeres. 2007-ben a hollywoodi hírességek sétányán csillagot kapott, 2011-ben spanyol állampolgárságot nyert el művészi érdemei és nagyanyja miatt (aki Ibérián született), 2012-ben az Evita egyik főszerepét játszotta a Broadway-en, és visszatért latin gyökereihez olyan formában is, hogy újra spanyol nyelvű dalokkal (Tal Vez, La Mordidita, Vente Pa’ Ca, Fiebre) jelentkezett. Eközben az ausztrál Voice-ban zsűrizett, és folyamatos turnékkal járta a világot. 2006. május 24-én már koncertezett Budapesten, de 12 év után ismét hazánkba érkezett egy fergeteges showműsorral.

Nem lehet azt mondani, hogy a Sportarénában lézengtek volna az emberek ezen az esős szeptemberi estén. A meghirdetett koncertkezdési időpont után még fél órával is folyamatosan töltődött a látogatók sokaságával a küzdőtér, közel teltház lett. Persze nem maradtak le semmiről a későn érkezők sem, mert, ahogy általában lenni szokott világsztár fellépők esetében, némi csúszással kezdődött a buli. Ám türelmetlenkedésnek nyoma sem volt, a közönség kitörő ovációval fogadta a latin zene királyát, aki a Maria című slágerével indította el a show-t, és megalapozta a fergeteges hangulatot.

Tulajdonképpen Ricky Martin pontosan azt nyújtotta, amire számítani lehetett. A nagyjából 100 perces koncert alatt az összes világslágerét előadta, és mint kiderült, szinte csak azok vannak neki. A pörgős dalaival szabályosan robbantotta a színpadot, és vele együtt tombolt az Aréna sokasága. Amikor az ismertebb lírai dalok jöttek, mindenki fújhatott egy kicsit - az énekesnek pedig nagyszerű alkalmat biztosított, hogy a háttérben promózza a harmadik világbeli gyermekek megsegítésén dolgozó alapítványát. Persze a lüktetően fülbemászó latin dallamoktól indult be leginkább a közönség. Az is érezhető volt, hogy hazánkban leginkább az angol nyelvű dalait ismerik: a show második felében, egymást követően érkezett a „She Bangs” és a „Livin la Vida Loca”, amelyek elhangzása után a küzdőtérről jó páran hazamentek. Így viszont lemaradtak a frenetikus hangulatúra sikeredett „Vente Pa’ Ca” produkcióról, illetve a fináléra tartogatott „La Copa de la Vida”-ról, aminek a végén még egy magyar zászló is előkerült – igaz, hogy pont fordítva emelte a magasba, de így is abszolút értelmezhető volt a gesztus.

Szóval, eljött hozzánk az ötven felé haladó Ricky Martin, és a még mindig elképesztő sármjával, kellemes énekhangjával és lehengerlő tánctudásával akkora bulit csapott, hogy ezzel aztán a nála sokkal fiatalabb világsztárok jó részét is simán lenyomta. Természetesen egy profi csapat is segítségére volt mindebben, a kiváló zenészek, táncosok munkáját látványos füst és fény effektek is kiegészítették, a tetőponton pedig jött a konfetti is. Ricky Martin profizmusán kívül még azzal is hozzájárult a show sikeréhez, hogy rendkívül közvetlen módon kommunikált a tomboló tömeggel, és látszott rajta az is, hogy legalább annyira élvezi műsort, mint a közönsége. Vélhetően a jelenlévő hölgyek többsége egy nagy sóhajtás keretében megállapította azt is, hogy a Puerto Rico-i szupersztár nemcsak kirobbanó formában van, de vonzóbb, mint valaha. Ugyanúgy rázza a csípőjét is, mint 20 évvel ezelőtt, és valamiért még mindig sikerül a nőkkel megetetnie, hogy ez mennyire macsós. Na, ezt csinálja utána valaki!

 Koncertképek forrása: Bors, Kisalföld.hu

Martin Scorsese méltatlanul keveset emlegetett műve egy kosztümös gengszterfilm, amely nemcsak az elfeledett történelmi korszak ábrázolása miatt egyedi, hanem mert igazi sztárparádét láthatunk benne, kiváló alakításokkal.

Martin Scorsese mestere a New York-i alvilág bemutatásának, olyan emlékezetes filmekkel mesélte már el a nagyvárosban élő szicíliai közösség maffiózóinak történetét, mint a Casino vagy a Nagymenők – de a bűnözőket büntető, kissé zakkant Taxisofőr is kapcsolódik a témához. A rendező 2002-es alkotásával a kezdetekhez tért vissza, a XIX. századi New York zűrzavaros világába, amikor ugyan a maffiabirodalom még nem létezett, de a szegénységből és létbizonytalanságból született társadalmi rendszer megteremtette annak alapjait.

Szinte hihetetlen, hogy Manhattan, a nyugati civilizáció fővárosa 150 évvel ezelőtt a nyomor és erőszak fellegvára volt, a mocskos utcákon disznók szaladgáltak, és vélhetően abban az időben itt követték el a világon a legtöbb gyilkosságot négyzetméterekre vetítve. Véres harcok folytak a helyiek és a bevándorlók között: a magukat amerikaiaknak valló csoportok nem nézték jó szemmel az egyre szaporodó idegeneket, különösképpen a nagy éhínség elől menekülő íreket vagy a felszabadított rabszolgákat. A rendkívül kreatív nevekre keresztelt törzsek (mint a Döglött Nyulak, Útonállók, Mocsári Angyalok vagy Negyven Rabló), bandákba tömörülve, puszta kézzel vagy szúró-vágó eszközökkel aprították egymást és osztották az igazságot az öntörvénykezés jegyében. A hírnévért füleket és orrokat gyűjtöttek trófeaként, amelyekkel bordélyokban vagy a találóan Pokol Konyhájának, vagy Sátán Cirkuszának nevezett kocsmákban dicsekedtek.

A New York bandái című film fő cselekménye ebben a miliőben játszódik 1863-ban, az amerikai polgárháború közepén. Alapvetően egy bosszútörténetet mesél el, ahol egy fiú apja halálát akarja megtorolni a helyi kiskirály meggyilkolásával. Herbert Ashbury azonos című, 1928-ban megjelent szociográfiai könyve alapján készítették el a forgatókönyvet, és igyekeztek minél hitelesebben ábrázolni a korszakot. A filmben említett bandák nagy része a valóságban is létezett, és tényleg élt egy Hentes néven emlegetett Bill Poole nevű figura, akinek akkora presztízse volt, mint a moziban is látható karakternek. Habár a valódi Hentes Bill több évvel a zavargások előtt eltávozott az élők sorából, ugyanazzal a mondattal búcsúzott az élettől, mint amit Scorsese remekművében is hallhatunk tőle: „Igaz amerikaiként halok meg.”

További adalékként a filmhez, érdemes megemlíteni a fontos szerepet játszó Döglött Nyulak (Dead Rabbits) banda nevének eredetét. Ugyanis a „Rabbit” a kelta „Ráibéad” melléknévből származik, amit olyan emberekre szokták használni, akiktől félnek. A „Dead” pedig a „nagyon” szleng megfelelője, így a tulajdonképpen a Döglött Nyulak csoport egyúttal rendkívül rettegett férfiakat is jelent. Emellett egy másik érdekes kiegészítés a New York bandáihoz kapcsolódóan, hogy a filmben többször is említik P.T. Barnum cirkuszát, mi több, a zendülés kitörésekor a leégését is láthatjuk, illetve egy menekülő elefánt is megjelenik az éppen összecsapni készülő bandák mellett. A legnagyobb showman című 2017-es musical Barnum életéről szól, habár kicsit könnyedebb stílusban mutatja be ezt a zavaros időszakot New Yorkban.

Martin Scorsese Az ártatlanság kora után másodszor vágott bele kosztümös film forgatásába, ám ezúttal rendkívül epikusra vette a figurát, 25 évig dolgozott a koncepción, és rendkívül magas költségvetéssel valósította meg álmait. Szépen felépített, hosszú snittekkel nyűgözi le a nézőt a részletgazdag díszletek és látványos jelmezvilág bemutatása által. A római Cinecitta Stúdióban egy mérföldnyi hosszúságú utcaképet építettek fel, amely magában foglalta Manhattan elitebb részeit, a Broadway 30 épületét, a bandaháborúk központjául szolgáló Öt Pontot, templomot, kaszinót, szalont, színházat és két életnagyságú hajót a kikötőben.

Az itt megelevenedő, véráztatta történelmi tabló nem más, mint izgalom és kaland, barátság és szerelem, gyűlölet és vérbosszú, hazafiság és hősiesség tanmeséje. Gyakorlatilag Scorsese mindent összeszedett és beleolvasztott filmjébe, amit csak tudott. Egy olyan kiváló korrajzot adó gengszterfilmet alkotott, ami a polgárháború kontextusában igyekszik erőteljes emberiségkritikát megfogalmazni. A fokozatosan benépesedő New York városát bemutatva beszél a fajgyűlöletről, értelmetlen agresszióról, a bűnözés egy meglehetősen egyedi értelmezésmódjáról, ami az 1800-as éveket jellemezte – és igen keveset tudunk róla.

A főszereplők válogatásánál is biztosra ment a direktor, az előző kosztümös filmjében is remekelő Daniel Day-Lewis-nak adta Hentes Bill szerepét – aki BAFTA-díjat nyert lenyűgöző alakításáért és egy hajszállal csúszott le az Oscarról. A keresztapák ősének is tekinthető brutális Hentes szerepében az írek ellenségét formálja meg, aki a frissen érkezett bevándorlókat kövekkel dobálja – vagy a „négerbarát” Lincoln plakátjába hajítja kését. Ezzel szemben érdemes azt tudni a színészről, hogy egyrészt a valóságban Írországban élő, angol-ír kettős állampolgár, másrészt éppen 10 évvel a New York bandái után azzal írt filmtörténelmet, hogy Abraham Lincoln megformálásáért átvette harmadik Oscar-díját a Legjobb férfi főszereplő kategóriában, amit azóta sem tudott megismételni senki sem Hollywoodban.

A szinte mindig tökéletes alakítást nyújtó Day-Lewis módszereiről legendák szólnak – amiről bővebben már született is bejegyzés a blogban „Zseni vagy őrült?” címmel. A New York bandái forgatásával kapcsolatban a következő érdekességek láttak napvilágot:

„Hentes Bill karakterének kedvéért sokat foglalkozott késekkel: több hétre hentes gyakornoknak állt, illetve wicklow-i otthonába költöztett két hivatásos késdobáló cirkuszi alkalmazottat, hogy elsajátíthassa a trükkeiket. Hentes Bill üvegszeme sem számítógépes trükk: Day-Lewis egy üvegprotézist kapott, és a forgatásra megtanulta, hogy pislogás nélkül hogyan tudja megkocogtatni egy kés hegyével a műszemet (azonban ahol ezt láthatjuk a filmben, improvizáció volt – akárcsak a Whoopsy Daisy jelenet, miközben késeket hajigál Cameron Diaz felé). A stábtagok egyébként előszeretettel emlékeznek vissza rá úgy, hogy a forgatás szüneteiben egy sarokban ücsörgött magányosan, a késeit élezve.

Saját elmondása alapján minden reggelét azzal indította, hogy meghallgatta Eminem The way I am című dalát, amivel kellő indulatba hozta magát – és szívesen provokált akár vadidegeneket is a forgatás szünetében, hogy vitatkozzanak vele. A felvételek alatt tüdőgyulladást kapott, azonban visszautasította a melegebb kabát viselését, mivel az nem illett a filmben ábrázolt korhoz. Végül az orvosi kezelésről sikerült meggyőzni. Emellett még akkor is orvosi segítségre szorult, amikor egy eldurvult harcjelenetben Leonardo DiCaprio véletlenül eltörte az orrát – egyébként a baleset ellenére végigjátszotta a jelenetet.

És természetesen a korhű akcentust is elsajátította, csak így volt hajlandó beszélni a stábtagokkal, illetve bárkivel: Martin Scorsese visszaemlékezése szerint egyik este elhívta vacsorázni DiCaprio-t és Day-Lewist, aki persze nem lépett ki a karakteréből, és a pincérnőt annyira halálra rémisztette a megjelenése, hogy félt a közelébe menni. Egyébként amint véget ért a forgatás, Day-Lewis szinte azonnal kopaszra vágatta a haját, annyira gyűlölte a Hentes Bill-féle, zsíros frizurát.”

Tulajdonképpen Day-Lewis karakteres játékát még a szintén nagyszerű formában lévő Leonardo DiCaprio sem tudta túlszárnyalni, habár a bosszúszomjas ifjú fiktív karaktere nem is nagyon adott lehetőséget igazi parádézásra. DiCaprio-t a rendező egyik szinte állandó színésze, Robert De Niro ajánlotta a szerepre, annyira lenyűgözte, amikor együtt játszott vele az „Ez a fiúk sorsa” című drámában. Végül DiCaprio annyira bevált, hogy Scorsese újdonsült kedvence lett, később neki adta a főszerepet az Aviátorban, A téglában, a Viharszigetben, A Wall Street farkasában – és egy 2016-os rövidfilmben, a The Audition-ben Robert De Niro oldalán. De visszakanyarodva a New York bandáira, a forgatáson az is megesett, hogy Scorsese az egész stáb előtt letolta a színészt, hogy vegye komolyan a munkáját, amikor egy alapos éjszakai dorbézolást követően átaludta a délelőtti felvételek időszakát.

A film női főszerepét Cameron Diaz alakítja, aki a finoman szólva sem túl minőségi életpályájának legnagyobb lehetőségét kapta meg a zsebtolvaj Jenny karakterével és nem is vallott kudarcot vele. A felkészüléshez a rendező szerződtette számára a „The Magician” nevű olasz bűvészt, aki egyébként 30 éven keresztül zsebesként is működött, hogy tanítsa meg a színésznőt a zsebtolvajlás művészetére. A New York bandáiban feltűnik még Liam Neeson is, akinek eredetileg a senki oldalán nem álló, rövid ideig seriffként regnáló Monk McGinn szerepét ajánlották fel. Azonban Neeson ragaszkodott hozzá, hogy Vallon papot játssza, kinek meggyilkolása szolgáltatja a film alapvetését.

A New York bandái castingjával kapcsolatban azt is érdemes megjegyezni, hogy az összes jelentősebb karaktert megformáló színész előbb vagy utóbb együtt dolgozott Steven Spielberggel is. Szinte egy héten belül mutatták be Scorsese filmje mellett a Kapj el, ha tudsz-ot szintén Leonardo DiCaprio főszereplésével. Daniel Day-Lewis játszott a korábban már említett Lincoln-ban, Cameron Diaz a Különvéleményben, Liam Neeson a Schindler listájában, Brendan Gleeson az A. I. Meseterséges értelemben, Jim Broadbent az Indiana Jones és a kristálykoponya királyságában, Henry Thomas pedig az E.T. A földönkívüliben.

Martin Scorsese rendezői Golden Globe díjat nyert a New York bandáival, viszont a 10 Oscar-jelölésből egy darabot sem sikerült szoborra váltani. Mi több, a mai napig rendkívül megosztja a nézőket is: egyesek szerint kiváló filmélmény, mások szerint párját ritkítóan vontatott. Talán külön hangulat kell hozzá, hogy ráérezzünk az ízére. Annyi viszont biztos, hogy az amerikai történelem általunk nem igazán ismert időszakát eleveníti meg rendkívüli részletességgel.

Mindig is tudtuk, hogy Amerika a legkülönbözőbb népek olvasztótégelye, de arról vajmi keveset hallhattunk, hogy a civilizáció fellegvára is vérben és szenvedésben született. A New York bandái annak a történelmi pillanatnak állít emléket, amikor az erőszakos besorozások miatt Manhattanben lázadás tör ki, és a leverésre odavezényelt katonák sortüze meghiúsítja a nagy összecsapást a polgárháborúra egyébként fittyet hányó írek és bennszülöttek bandái között. Ez a megvilágosodás pillanata, amikor egyértelművé válik, hogy a hangsúly nem is a vérbosszún van, hanem magán a városon. Az utolsó képsorokban lepereg előttünk, hogyan épült és emelkedett fel New York metropolisza. Végül, ahogy a kamera elidőzik a World Trade Center ikertornyain, az is eszünkbe juthat, hogy egy újabb történelmi fordulóponthoz jutottunk el – ami már egy másik film története lesz.

New York bandái (Gangs of New York)

amerikai történelmi film, 166 perc, 2002

Főszereplők: Leonardo DiCaprio, Daniel Day-Lewis, Cameron Diaz

Rendező: Martin Scorsese

Ha tetszett a cikk, a következő bejegyzéseket érdemes még elolvasni:

Daniel Day-Lewis életrajza és művészete: Zseni vagy őrült? - A Daniel Day-Lewis életmű

Elképesztő színészi alakítások: A method acting megszállotjai

P.T. Barnum és cirkusza: A legnagyobb showman