Ha másra nem is, hát arra biztosan emlékezni fogunk a Pusztító című thriller kapcsán, hogy ez az a film, amelyben Nicole Kidmant a felismerhetetlenségig elcsúfították. Azt az arcot nehéz lesz elfelejteni.
A Pusztító napjaink Los Angelesében játszódik, ám nem Hollywood dombjai és luxusvillái között, hanem a város fülledt arcát látjuk, amelyet igazán heves akciók fűtenek. Tizenhat évvel ezelőtt Erin Bell nyomozó egy társával együtt beépült a Silas nevű bűnöző rettegett bandájába a kaliforniai sivatagban – de a társaság egyik brutális balhéja rosszul sült el, Erin lebukott, Silas pedig elmenekült. Ám most a múlt újra kísérteni kezd, mivel életjelet ad magáról a gengszter, a meggyötört asszony pedig eltökéli, hogy ezúttal nem hagyja kicsúszni a keze közül. Erin az arcán és egész lényén viseli mindazt, amin régen keresztül ment, és elég csak ránézni, hogy tudjuk, abban nem volt semmi köszönet – és abban sem lesz, amit most tenni fog. A Pusztítóban egyszerre haladunk előre a jelenkori nyomozásban, és visszafelé az időben, ahol megismerhetjük annak okát, hogy miért lett Erinből emberi roncs.
Tehát nem egy vidám és szívderítő alkotásról van szó. Habár számtalan bosszútörténetet láttunk már, és a megkeseredett rendőr figurája sem újdonság, mégis van valami eredeti a sztoriban. Ugyanis ezúttal a kiégett, alkoholista nyomozó nem férfi, hanem egy nő, akit nemcsak azok a bűnök nyomasztanak, amik után kutat, hanem azok is, amiket ő követett el. Ráadásul Erinben nem sok szerethető tulajdonság van, mi több, nem is rendelkezik a női nem erényeivel: nem szép, nem kedves, nem jó anya, nem jó kolléga. A 16 éven át tartó önpusztítás eredményei ezek. A Pusztító kendőzetlenül ábrázolja a megtört nő bűntudatából fakadó depresszióját, poszttraumás stressz szindrómáját. Mindezekre vigaszt az alkoholban keres, és a film még azt sem rejti véka alá, hogy a betegségeiből fakadó viselkedése milyen hatást gyakorol a környezetére.
A Pusztító leginkább arra van kihegyezve, hogyan kelti életre Nicole Kidman ezt az asszonyt. A színésznő fantasztikus, és egyben rémületes odaadással testesíti meg Erint. Elmondása szerint alakítására rásegített a forgatás idején egy lábon kihordott influenza, de azért a sminkes kollégák is kitettek magukért. Borzalmasan néz ki, olyan, mint egy zombi, akitől mindenki frászt kap. Teste csontsoványra aszalódott, imbolyogva jár, bőre fakó és foltos, szikrázó kék szemeit pedig ijesztő vörös karikák és fekete ráncok övezik. Nyugtalanító érzés ezzel a tekintettel szembesülni, de mégsem lehet levenni róla a szemet. Sokáig kísérteni fogja a nézőt ez az arc, sosem nyújtott még ennyire hátborzongató látványt Nicole Kidman. A külsőségeken nehéz túllépni, de ha sikerül, akkor megállapíthatjuk azt is, hogy még sosem alakított ennyire kemény és akciódús szerepet, talán most először verték össze egyáltalán a mozivásznon (tévében már túlesett rajta a Hatalmas kis hazugságok című sorozatban). A színésznő tehetségét pedig mi sem bizonyítja jobban, minthogy a 16 évvel fiatalabb, ifjú és szép Erint is ő játssza – ami már sokkal inkább a komfortzónájába esik.
Köztudott tény, hogy nagyszerű esélyekkel indul az Oscar-gálán minden színésznő, aki radikális változtatásokat eszközöl testén egy szerep kedvéért. Nicole Kidman is ismeri e receptet, hiszen 2002-ben neki is bevált: Az órák című drámában alakította hatalmas műorral Virginia Woolf-ot, amiért elnyerte élete első Oscar-díját. Ha karrierje utóbbi pár évét megfigyeljük, abból egyértelműen kirajzolódik, hogy nagyon gyúr már a második aranyszobrocskára. Viszont azt biztosan nem a Pusztítóért fogja megkapni, mivel valamilyen rejtélyes okból kimaradt az idei jelöltek közül. Egyébként Nicole Kidman nagyon tudatosan választja szerepeit, hasonló arányban vállal be kasszasiker gyanús, jövedelmező filmeket, és kis költségvetésű, független mozikat, amelyek nem a bankszámláját, hanem szakmai tekintélyét gyarapítják, mivel ezekben tudja leginkább megmutatni tehetségét. A színésznő nemrég még azt is bejelentette, hogy ezentúl, legalább minden harmadik produkció, amiben majd részt vesz, női rendező munkája lesz – akárcsak a Pusztító.
Ám Nicole Kidman mellett senki sem rúghat labdába a Pusztító többi szereplője. Annyira a színésznőre szabták a szerepet és úgymond az egész filmet, hogy a többi karakter kidolgozásáról teljesen megfeledkeztek. Bármennyire is az Antikrisztust testesíti meg Erin számára Silas, a néző számára nem derül ki, hogy miért is olyan ijesztő és fenyegető ez a figura, egyszerűen nem lehet komolyan venni. Másrészt maga a forgatókönyv is igen csapongó, helyenként logikátlan és felszínes, a rendezés pedig kifejezetten középszerű. Amennyire jól hangzik papíron a történet és a koncepció, annyira nem működik a valóságban. Habár mindvégig érezhető az ambíció, hogy ezzel most aztán igazán nagyot akartak volna markolni, ám valami sajnos mégis félrement.
Biztosan nem a Pusztító lesz az év filmje, de mindenképpen elmegy egy egyszer nézős kriminek. Az a borzasztóan nyomasztó hangulat, ami minden percét körülveszi, nem engedi, hogy túl könnyen szabaduljunk a látottaktól. Ugyan tartalmaz a sztori kitalálható elemeket, de vannak működő, meglepő fordulatai is. Az idősíkok váltogatása néha lelövi a poénokat, helyenként viszont szépen illeszkednek egymásba a szálak. Igaz, hogy nem kiemelkedő alkotás, mégis végig fenn tartja a figyelmet a történet. Nicole Kidman alakítása viszont lenyűgöző, ha másért nem, hát miatta megéri megnézni a filmet. Ugyanis újfent bizonyítja, hogy nem csupán egy botoxolt arcú hollywoodi sztár, aki jól mutat a vásznon, hanem egy valódi kaméleon, aki korunk egyik legjobb színésznője.
Bármennyire is elöregedő társadalom élünk itt Európában, sokan nem érik meg, hogy 80 évesek legyenek. Ha pedig mégis, az ebben a korban járó emberek sajnos gyakran betegségekkel küzdenek, vagy csak árnyai korábbi önmaguknak. A nagy álmok országában, Amerikában viszont azon sem kell meglepődni, ha még olyan aktív 80-asokról hallunk, akik nemhogy nem vonultak nyugdíjba, de ugyanolyan lelkesedéssel dolgoznak, mint egy fél évszázaddal ezelőtt. Két ikonikus hollywoodi csillag, Clint Eastwood és Robert Redford szinte egyszerre jelentkezett egy-egy törvényen kívüli figura karakterével, amelyek között akarva, akaratlanul is felfedezhetünk némi párhuzamot.
A csempész
Az idén 89. életévét betöltő Clint Eastwood valószínűleg egy másik bolygóról érkezett. Annyi idősen futott be színészként, mint ahány évesen a sportolók karrierje véget ér - és az azóta eltelt 55 évet töretlen lendülettel dolgozta végig. Nem kevesebb, mint 5 Oscar-díjat őriz a vitrinjében, mindegyiket rendezői vagy produceri tevékenysége révén nyerte el. Legelismertebb filmjei közé tartozik a Nincs bocsánat, Millió dolláros bébi, Titokzatos folyó, Elcserélt életek és Levelek Iwo Dzsimából, de olyan közönség kedvenceket is készített, mint a Gran Torino, A szív hídjai és az Amerikai mesterlövész. Pályafutása során számtalan kérdéskört végigjárt már, de az utóbbi évtizedekben leginkább az amerikai társadalomról forgat, olyan hétköznapi emberekről mesél, akik hősökké váltak (Sully – Csoda a Hudson folyón, A párizsi vonat), illetve arról is beszél, hogy milyen irányba tart a világ, többször előveszi a generációs szakadék és faji sokszínűség okozta világszemléletbeli különbségek tematikáját is.
Ha eddig nem lett volna egyértelmű politikai beállítottsága, Eastwoodról érdemes azt is tudni, hogy regisztrált republikánus Kaliforniában, 1968-ban például Richard Nixon kampányát is támogatta. 2012-ben óriási botrányt kavart azzal, hogy a Floridában tartott négynapos elnökjelölt-állító rendezvényen Barack Obamát gúnyolta negyedórás beszédében. „Három dolgot akartam elmondani: hogy Hollywoodban nem mindenki baloldali, hogy Obama számos ígéretét megszegte, és hogy az olyan elnököt le kell váltani, aki nem végez jó munkát. Erre a demokraták azt hitték, szenilis lettem, a republikánusok pedig biztosak voltak benne” - nyilatkozta később. A felszólalás sokak körében felháborodást váltott ki, de a közvélemény-kutatások szerint emlékezetesebb beszéd volt, mint magáé az elnökjelölté. Eastwood ironikusan csak ennyivel kommentálta végül az ügyet: „Csalódtam a reakciókban, azt hittem, legalább jelölnek elnöknek.”
Több alkalommal kinyilvánította, hogy színészként már nem lép a kamera elé, ám a most bemutatott, A csempész főszerepére egyszerűen nem tudott nemet mondani. „Egyszer csak azon kezdtem gondolkodni, hogy végül is szórakoztató lenne eljátszani egy embert, aki még nálam is idősebb.” A film megtörtént eseményeken alapul: 2011-ben az amerikai kábítószer-ellenes ügynökség (DEA) elkapott egy 90 éves drogcsempészt, akiről kiderült, hogy a Sinaloa kartell legendás figurája: tíz éven át kerülte el a hatóságok figyelmét, és közben több száz kiló kokaint szállított furgonja platóján. Akárcsak a filmben, Leo Sharp az életben is koreai háborús veterán és híres virágkertész volt, és az alvilág őt is csak „El Tata” (A Nagyapó) néven ismerte.
A csempész főhőse egy szerencsétlen öregember, aki képtelen haladni a korral, így elveszíti házát, minden megélhetését, családjával pedig már évtizedekkel ezelőtt megutáltatta magát. Ám a szerencse mégis rátalál jól fizető drogfuvarok formájában. Tulajdonképpen Eastwood ugyanazt a konzervatív, rasszista, élcelődő öregembert alakítja, mint a Gran Torinoban, gátlástalanul kifigurázza a feketéket, a mexikóiakat és a leszbikusokat. Mi több, most rádob még egy lapát öniróniát is, mivel a 90 éves bácsi nem veti meg fiatal hölgyek társaságát sem. Ezáltal a vén cowboy megint egy újabb színt mutat meg színészi palettájából, bármennyire is a megszokott formáját hozza, mégis újszerű az alapvetően hétköznapi, tétova figura szerepében.
Szórakoztató faktora ellenére A csempész meglepően mély, megható és elgondolkodtató film lett. Eastwood, talán idős korának köszönhetően, kicsit jobban elment a szentimentalizmus irányába, mivel mostani művének legfontosabb üzenete a család és annak megbecsülése lett. A témakör választás sem a véletlen műve, hiszen Eastwood magánéleti elemeket is beleépített a filmbe. Tudniillik a valóságban ő sem az a minta-apa figura, kétszer nősült, de összességében öt anyától született hét gyermeke (két fiú és öt lány). Mialatt jegyben járt első feleségével, egy másik kapcsolatából megszületett Laurie nevű lánya, akit örökbe adtak, és a színész sokáig nem ismerte el az apaságot. A csempész premierjén viszont életében először, a nyilvánosság előtt mutatkozott Laurie-val. A filmhez fűződő komoly érzelmi kötődését pedig mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy a lányát alakító színésznő a valóságban is a gyermeke, Alison Eastwood.
„Egy nap majd meg kell beszélnie a halállal, hogy mennyi rossz dolgot tett az életében” – nyilatkozta filmbeli karakteréről Eastwood, de nyilvánvalóan egy 89 éves férfi esetében nemcsak a munkához köthető gondolatok ezek a végső elszámolásról. Nem lepődnék meg, ha valóban ez lenne Clint Eastwood utolsó filmszerepe, hiszen gyönyörűen zárná le pályafutását. Ráadásul a történetben életbölcsességeit éppen annak a nyomozónak mondja, akit Bradley Cooper alakít – mintha csak átadná a stafétát. A két színész az Amerikai mesterlövészben dolgozott együtt először, de Eastwood bátorította arra is, hogy ne féljen a rendezéstől, és ő passzolta le neki a Csillag születiket, amivel Cooper eddigi legnagyobb szakmai sikereit érte el, és bemutatkozott direktorként is.
A csempész (The Mule, 2018)
amerikai életrajzi dráma, 116 perc
Rendezte: Clint Eastwood
Főszereplők: Clint Eastwood, Bradley Cooper, Andy Garcia
The Old Man & the Gun
Habár hazai forgalmazóra még nem talált a film, így egyelőre nincsen magyar címe, de nem lehet nem észrevenni, mennyire összecseng Ernest Hemingway Az öreg halász és a tengerével. A film nemcsak egy hetvenéves bankrabló valós történetét meséli el, hanem egy páratlan színészi karrier befejezéséül is szolgál. A főszerepet a 83 éves Robert Redford játssza, aki – Eastwoodhoz hasonlóan – színészként futott be a 60-as években, viszont Oscar-díjat rendezőként (illetve életművéért) kapott. Akárcsak kollégája, Redford is kijelentette, hogy ez lesz az utolsó szerepe, innentől a rendezői és produceri tevékenységére (illetve az általa alapított Sundance Filmintézet ügyeire) akar koncentrálni. „Vidám filmmel szeretném befejezni” – mondta a Torontói Filmfesztiválon, ami kétség kívül sikerült is neki.
Az általa alakított Forrest Tucker azzal szerzett hírnevet magának, hogy évtizedeken át bankokat rabolt afféle hobbi gyanánt, még 70 évesen is, illetve élete során 16 alkalommal szökött meg Amerika különböző börtöneiből. A film rendezője, David Lowery eredendően szilárd tényeken alapuló bankrablós drámát képzelt el, mindenféle mellébeszélés nélkül. Így azonban Redford nem érezte magáénak szerepet, és nem felelt meg annak a koncepciónak sem, hogy pályafutásának összegzése lehessen. Lowery végül olyan perspektívából dolgozta fel az alapanyagot, amely szerinte még Tuckernek is tetszene. Kicsit kiszínezte a történetet és némi humort csempészett bele – ezáltal egy igazán vidám és könnyed alkotás született, amely így már tökéletesen passzolt Redfordhoz is.
Bár ha végiggondoljuk az alapvető tényeket, hogyan is sülne ki bármi komoly abból a sztoriból, ami szerint egy hetven éves bácsi a kocsija kipufogójának durranását használja a fegyver dörrenésének imitálására? Hiszen egy olyan vajszívű banditával van dolgunk, aki sosem sütötte el a pisztolyát. Forrest Tucker bankrablásaiban nincsen semmi brutalitás és erkölcstelenség. Még az általa kifosztott bankok dolgozói sem tudnak haragudni rá, rendkívül udvarias és jó kedélyű emberként írják le az idős férfit. Ehhez illően egy hasonlóan jámbor, de nagyon elszánt nyomozó üldözi, akit az Oscar-díjas Casey Affleck alakít. Akárcsak A csempész esetében, ezúttal is lezajlik egy életbölcsességekkel tarkított beszélgetés a két főszereplő között. Tucker szintén élete alkonyán jut el arra a pontra, hogy a gyökértelen létet a családi fészekre cserélje, de persze így sem veszik ki belőle a csibészségre való hajlam.
Redfordot gyakran írják le afféle magányos cowboy-ként, Hollywood zajától távol, a utahi hegyek között építette fel otthonát, és köztudottan imádja a lovait (nem véletlenül rendezte és a főszerepet is magára vállalta A suttogó című filmben). A The Old Man & the Gun-ban kifejezett geg a színész számára, hogy az általa játszott figura ódzkodik a lovaglástól – aztán csak-csak megjön a kedve hozzá. De nemcsak a lovas utalás ad plusz réteget, hanem az egész Redford-életmű kirajzolódik benne. Kezdjük ott, ahogy a film is: „Ami itt látható lesz, jobbára igaz.” Ha esetleg ismerősen cseng a mondat, akkor minden bizonnyal láttuk már a Butch Cassidy és a Sundance kölyköt, ami meghozta a világsikert Redford számára. Paul Newmannel a valóságban is jó barátságot ápoltak és pályafutásuk során még egyszer dolgoztak együtt A nagy balhé című gengszterfilmben – amiért karrierje egyetlen színészi Oscar-jelölését kapta Redford. A The Old Man & the Gun-ból természetesen ez sem maradhatott ki, itt is viszont láthatjuk A nagy balhéban annyiszor bemutatott, nonverbális kommunikációs eszközt, ahogy a bűnözők egymásnak jelzést adnak az orruk megpöccintésével.
Tucker történetét egy vidám montázs ismerteti a film közepe táján, amiben a pofátlanul jóképű, fiatal Robert Redford is megelevenedik: a snittek az 1966-ban készült Üldözők-ből vannak, amelyben Marlon Brando próbálta elkapni őt. A The Old Man & the Gun befejezésekor még egy végső montázst kapunk Tucker szökési kísérleteiből, amelyek pont úgy vannak beállítva, hogy egyértelműen megidézzék Redford leghíresebb szerepeit. Próbáljon meg bárki ennél stílusosabban nyugdíjba vonulni.
The Old Man & the Gun, 2018
amerikai életrajzi dráma, 93 perc
Rendezte: David Lowery
Főszereplők: Robert Redford, Casey Affleck, Sissy Spacek
Ha tetszett a cikk, az alábbi blogjegyzeséimet is ajánlom figyelmedbe!
Igen illusztris művészcsaládból származik, de az élet nem mindig volt kegyes hozzá. Hermione Eyre-nak adott interjújában arról mesél, milyen mélypontokon jutott túl, saját fájdalmait miként gyógyítja a zene segítségével, illetve hogyan fedezte fel Karl Lagerfeld.
Gabriel-Kane Day-Lewis velem szemben foglal helyet, szemei elképesztően ragyogóak, ajkai látványosan teltek. Lehetetlen nem észrevenni vonásaiban világhíres szüleit: édesapja Daniel Day-Lewis, aki a mai napig az egyetlen színész, aki a legjobb férfi főszereplő kategóriában háromszor is Oscar-díjat kapott, édesanyja pedig az az Isabelle Adjani, aki egyedüliként mondhatja el magáról, hogy már ötször elnyerte a legrangosabb francia filmes elismerést, a César-díjat legjobb színésznőként. Nem túlzás azt állítani, hogy saját területük legjelentősebb művészei, akiket sok legenda és rejtély övez. Komoly örökség ez.
„Leginkább teher” – pontosít Day-Lewis a maga lágy, amerikai akcentusával, amelybe időnként ír hangzású elemek is keverednek. „Ne érts félre, nagyon büszke vagyok arra, hogy kik a szüleim. Csak olyan magasra tették a lécet, ami valójában árnyékként vetül rám. Nehéz volt magamra találni.” Később őszinte fájdalommal a hangjában kifakad: „Ez itt én vagyok, nemcsak két híres szülő gyermeke.” Gyakran a közösségi médiában is beszél ilyen jellegű dolgokról. Most éppen úgy fogalmaz: „Egy létező ember vagyok” – ami jelen esetben igazán megindító gondolat, bármennyire is magától értetődőnek tűnik a kijelentés.
Isten oltalmazza a hírességek gyermekeit! Nagyszerű géneket örökölnek, csodás házakban laknak, kiváló lehetőségekkel indulnak az életben, mégis gyakran szomorúnak látszanak. Gabriel keresett modell és zenei karrierje alakulóban van, de nehéz időket élt át, és saját bőrén viseli minden fájdalma nyomát. Találkozásunkkor egyik kezén egy „sauvage” (vad) feliratú Henson bokszert visel, a másikon gyűrűket, fülbevalókat hord, a nyakában pedig gyógyító kristályokból kirakott medál lóg, ami elég nehéznek tűnik. Ezután rátérünk a tetoválásaira. „Elmesélik a történetemet” – majd rögtön az alkarját nyújtja felém, amit New York felhőkarcolói lepnek el éjszakai és nappali megvilágításban. „Itt pedig az áll, hogy >>mon âme<<, ami annyit tesz: >>a lelkem<<. Még a pólóját is leveszi, hogy megmutassa az anonim alkoholisták imádságát, amely a maga teljességében végigfut az egyik felkarja belső oldalán. Minden bizonnyal fájdalmas lehetett. „Igazából a borda és a könyök tetoválások voltak a legrosszabbak. De gyorsan dolgoznak rajtam a tintával.” A másik felkarját egy viharban hánykolódó hajó kompozíciója foglalja el, alatta „Forever Strong” (Örökké erős) felirattal. „Arra emlékeztet, hogy bármit végig tudok csinálni.”
Fiatal kora ellenére Day-Lewis igazi túlélő. Saját bevallása szerint 2013-ban csúszott a legmélyebbre, de azóta saját erejéből talpra állt. A modellkedésnek köszönhetően napjainkban már anyagilag független, egy-egy stúdiólakást bérel New Yorkban és Párizsban, utóbbi helyen ugyanabban a háztömbben lakik, ahol édesanyja is.
Nem iszik, nem dohányzik és heti öt alkalommal jár edzeni. Elmondása szerint nem ismeri olyan jól Londont, ezért én választottam vacsoránk helyszínéül a Shoreditch-ben található Boundary-t. Vizet, szénhidrátmentes csirkenyársat és szalonnás tojást rendel. Feltételezem, nyilván a modellkedés miatt szeretne sovány maradni, de nemmel válaszol, egyszerűen csak egészségesen akar élni. Aztán egy táplálkozási kiselőadással rukkol elő: „Az emberi fajt nem a feldolgozott élelmiszerek fogyasztására találták ki, azokat mi gyártjuk magunknak. Alapvetően húsokon és a természetben fellelhető dolgokon kellene élnünk.”
Zenészi karrierje beindításán fáradozik (erre utal az egyik ujján lévő violinkulcs tetoválás). Nemrég a Berklee Egyetem dalszerzői kurzusát is otthagyta egy szemeszter után, hogy minden idejét a zenének szentelje. „Jó tanuló voltam, de a terhelést nehezen bírtam. Egy rendkívül versenyszellemű, szakmai környezetben találtam magam, ami igencsak stresszes volt. Hallásképzést, zene- és harmóniaelméleteket, zeneműveket, zeneszerzést is tanulnom kellett. Úgy éreztem, hogy ezzel csak édesapám pénzét vesztegetem el. Inkább az a típus vagyok, aki a gyakorlati tapasztalatok révén tud fejlődni.” Így már van ideje saját zenéjére koncentrálni, első kislemeze „Every Scar is a Healing Place” (Minden sebhely a gyógyulás jele) címen jelent meg. A dallamvilága kellően fülbemászó, csodálatos benne az ének – a szerző elmondása szerint Ed Sheeran, illetve az Arcade Fire munkásságából merített hozzá inspirációt. A kislemez másik dala az „Ink in My Veins” (Tinta az ereimben) nemcsak a tetoválásaira, hanem művészi örökségére is utal. Az alapvetően vidám zenében korábbi gyötrelmei nyomait is felfedezhetjük: „Beautiful ink is flowing through my veins/ And it takes away the pain…” (Gyönyörű tinta áramlik az ereimben, amitől a fájdalom is elmúlik).
„Belső vívódásaimat sokszor zenével kavarom fel.” Azt hiszem, inkább a „zenévé alakítom” kifejezést akarta volna használni, de nem szakítom félbe. „Számomra ez a legjobb terápia, sokkal jobban érzem magam tőle. Az >>Ink in My Veins<< arról szól, hogy valahol elakadtál és inspirációra vársz, ami megérkezik.” Ő is írni akart egy számot, bezárkózott, csak Queen S’mores nevű macskája volt a társasága (akit egy amerikai táborokban népszerű, mályvacukros, nutellás és mogyoróvajas édesség után nevezett el.) „Egyszer csak áramlani kezdett bennem ez a dal, majd megszületett.” Sam Smith is gratulált neki. „Fantasztikus ember, nagyon kedvelem. Mindig jóindulattal és tisztelettel állt hozzám és a munkámhoz.”
Ám az ereiben áramló tinta gondolatától nem mindenki jött lázba. „Például az édesanyám.”
„Egyáltalán nem érti a tetoválásaimat, nem könnyű vele. Amikor közös fénykép készül rólunk, meg szokott kérni, hogy tűrjem le az ingujjaimat” – nevet. „Édesapámat hibáztatja, neki is rengeteg tetoválása van. De nem ő az oka.” Vajon a modellkedéshez el kell takarnia őket? „Nem, kedvesen nemet mondanék erre a felkérésre. Az egyik ügynökségen hallottam erről egy beszélgetést, miszerint a tetoválások kimentek a divatból, nem is akarnak már ilyen emberekkel dolgozni. Nos, ha az ügynök nem fogad el engem úgy, ahogy valójában kinézek, én sem akarok részt venni a kampányában. Nem Ken baba vagy egy szép arcú modell vagyok, hanem egy valódi ember.”
Day-Lewis korábban már említette, hogy szülei kapcsolatát csak az újságokból ismeri. Hat évig éltek együtt, végül Adjani terhessége közben szakítottak. A színésznő – aki korosztálya egyik legelismertebb művésze, az öt César-díja mellett háromszor jelölték Oscar-díjra – egyedül volt New Yorkban Gabriel születésekor, míg Daniel Day-Lewis a pletykák szerint új barátnője, Julia Roberts társaságát élvezte ez idő alatt – habár egy-két bulvárcikk arról számolt be, hogy azért meglátogatta Adjanit a kórházban. A színésznő mindig is támogatta, hogy Gabriel megismerkedjen az apjával, 1996-ban a következőt nyilatkozta: „Csak tisztelettel tudok beszélni róla, és mindent megteszek, hogy közel kerüljenek egymáshoz.”
„Párizsban éltem édesanyámmal egészen 14 éves koromig, amikor Írországba költöztem édesapámhoz” – mondja Gabriel. A meghatározó esemény emlékét természetesen magára varratta: a tetoválás egy sérülést ábrázol, melyből téglák emelkednek ki. „A vidéki és városi élet kombinációját mutatja be.” Az új otthona Wicklow megyében volt, ahol együtt élt mostohaanyjával, Rebecca Millerrel (aki a híres drámaíró, Arthur Miller lánya - csakhogy még egy kiemelkedő művészt említsünk a Day-Lewis családból) és két öccsével, Ronannel és Cashellel is. Helyi iskolába járt és rögbizett. Úgy tűnik, ekkoriban boldog volt. „Szenteste apu mindig felolvasta A karácsonyfa című költeményt (melyet az ő édesapja, Cecil Day-Lewis írt), mi pedig bebújtunk az ágyba egymás mellé a tesóimmal, és hallgattuk őt.”
Ebben az időszakban kezdett el dalszerzéssel foglalkozni. „45 percre laktunk a legközelebbi várostól, szóval sok időt töltöttem otthon, a szobámban. Volt egy nagy zongoránk, amit édesapám és mostohaanyám a rendelkezésemre bocsátott. Pontosabban, az elején fenntartásokkal fogadták a dolgot, de aztán látták, hogy mennyire elszánt vagyok. Semmit sem kaptam ezüst tálcán, meg kellett küzdenem a szüleim elismeréséért.”
Később felvették egy New York-i, művészeti magániskolába, a Sarah Lawrence-be, ahol kicsit összekuszálódtak a dolgok. „Komoly krízist éltem át, habár akkoriban nem tudtam róla.” Készített egy kábítószer fogyasztást imitáló rapvideót „Green Auras” címen, ami vírusként terjedt az interneten, ugyanis nevetségesnek tűnt, ahogy a 18 éves srác előadja a nagymenő, füvező rappert. A dalszövegbe pedig olyan felejthetetlen rímeket is beleszőtt, mint a nevével egybecsengő „Gabe Day-lose it”.
„Hát igen…” – csóválja a fejét. „Sokat tanultam belőle.” Tévedés lett volna? „Nem, inkább segítségkérés. Senki sem volt ott velem, aki megmutatta volna a helyes irányt. Ráadásul a nyilvánosság érdeklődésének középpontjában álltam, így én magam dobtam oda a csontot nekik, amin rágódhattak.” Rengeteg visszajelzést kapott, negatív, pozitív, támogató és bántó kritikákat egyaránt. „Magamat is megleptem, hogy mennyire lepergett rólam minden. Rugalmasan álltam a dolgokhoz, mindent elfogadtam” – mondja. „Ma már tudom, hogyan kezeljem érzelmileg a sajtó mocskolódásait.”
Vajon még most is kap durva kommenteket a neten? „Persze, állandóan. Rengeteget törlök közülük. Egyszerűen nem tolerálom, amikor az emberek nemes egyszerűséggel azt mondják rád: >>szar vagy<<.” Amúgy jól tűröm a kritikát, egészen addig, amíg nem rosszindulatú. Nagyon sokan provokálnak az Instagramon, hogy kihúzzanak belőlem valamit.” Gyakorolnia kellett, hogy ne reagáljon semmit a sértő megjegyzésekre. „Sajnos túl sok ember szeret mások nyomorán élvezkedni.”
Vagy, esetleg irigykedni. A modellkarrierje 2014-ben indult be, amikor Párizsban a Chanel egyik műtermén áthaladt, és véletlenül Karl Lagerfeldbe botlott. Szándékos véletlen lehetett? „Nem” – tiltakozik. „Ez nem vallana rám. Tényleg csak arra jártam. Gyerekként már találkoztam Karllal, mivel édesanyám barátja. 9-10 éves koromban egy hetet töltöttünk a biarritz-i házában. Elég furcsa figuraként emlékszem rá, kaptam tőle egy iPodot, amire a saját DJ-jével készíttetett nekem egy dallistát. Anyunak viszont egy másik eset maradt emlékezetes arról a hétről. Gyermeki őszinteséggel arról faggattam Karlt, hogy mennyibe került a vetítőgépe, mire ő azt válaszolta: >>Sose kérdezz árakról, mert közönséges<<.” Édesanyám mesélte, hogy ekkor szörnyen megijedtem. Valószínűleg korábban még senki sem beszélt ilyen nyersen velem.”
Lagerfeld először nem ismerte fel Day-Lewist. „Akkoriban hidrogénszőke volt a hajam. Aztán persze leesett neki a tantusz és azt mondta: >>Úristen, de jól nézel ki, nemrég láttalak egy újság címlapján is. Szerintem részt kellene venned a show-mban.<< Pár órán belül aláírták a szerződést. Így történhetett meg, hogy Day-Lewis kísérte Julianne Moore-t a Chanel kaszinó témájú divatbemutatóján, ahol Lara Stone, Kristen Stewart és Rita Ora mellett olyan híres szülők gyermekei is eljöttek rulettezni és blackjackezni, mint Phil Collins lánya, Lily Collins, illetve Johnny Depp és Vanessa Paradis lánya, Lily-Rose Depp.
A barátnője, a szintén modell Elisa Mascia is a közönség soraiban ült, de róla nem szívesen beszél. „Szeretném a lehető legtávolabb tartani a kapcsolatunkat a médiától. Nagyjából egy éve vagyunk együtt. A Chanel show-ra rengeteg paparazzi jött el, így megkértem Elisa-t, hogy előttem nem sokkal távozzon, így nem fényképeztek le minket együtt. Ebből a szempontból nagyon hasonlítok édesapámra. Ő semmit sem utál annál jobban, mint amikor a fotósok a magánéletébe belemásznak, és a családot zaklatják.” Daniel Day-Lewis, aki az elmúlt 10 évben csupán négy filmben játszott, és szabadidejében asztalossággal, illetve kőfaragással foglalkozik, arról is híres, hogy a világ zajától elvonultan él. „Lenyűgöző, ahogy megóvott minket a sajtó érdeklődésétől. Számára nincs fontosabb a privát szférája megőrzésénél. Mindkét szülőmre jellemző, hogy kevés információt oszt meg a nyilvánossággal. Egyszerűen senkivel nem akarják tudatni, hogy éppen hol vannak, vagy mit csinálnak. Szerencsés vagyok, hogy nem egy Brangelina típusú családban nőttem fel. Istenem, azok a gyerekek… Nem tudom, hogy bírják. Annyira nyomasztó lehet. Gyűlölném. De néhány híresség imádja, ez élteti őket. Teljesen más típusú emberek, ha egyáltalán lehet még így nevezni őket – ebben már nem is vagyok biztos.”
„Számomra nem ismeretlen a hírnév” – folytatja. „Ebben nőttem fel, sokszor beszéltünk róla. Nem vágyom rá, sokkal több az árnyoldala, mint az előnye. Az egyetlen értékét abban látom, hogy több munkához juthatok, és ezt megoszthatom azokkal, akiket valóban érdekli, hogy mit csinálok.” Saját Instagram fiókját gondosan kezeli, francia és angol nyelven is ír, mindig hálásan megköszöni barátai és követői támogatását. „Sokan talán túlzásnak gondolják ezt, de ilyen vagyok. Édesapám nagyon szerény és tiszta szívű ember. E tekintetben rá hasonlítok, habár valamelyest illetlen dolog szerénynek nevezni magam.”
Milyen hatással volt rá, hogy testközelből látta édesapja method acting technikáját? Daniel Day-Lewis módszereit legendák övezik, miszerint a forgatásokon kívül is az adott karakter bőrében élt, a szerepnek megfelelően kellett szólítani, és így tovább. „Nyilvánvalóan method-zene nem létezik, de a hivatása iránti alázatosságát és elkötelezettségét örököltem tőle. Komolyan veszem a munkámat, nem ismerek fél megoldásokat, érzelmileg annyira belevonódom, amennyire csak lehetséges.” A dalszövegein keresztül sebezhetőnek látszik. „A művészet arról szól, hogy kitépsz egy darabot magadból. Nem lehet megúszni sérülés nélkül.”
Day-Lewis a nyáron két barátját is elvesztette (egyikük Ian Jones modell volt, Annie Lennox lányának, Tali-nek a barátja), ráadásul ugyanazon a héten történt mindkét baleset. „Nagyon szerettem őket. A következő szöveget tetováltattam magamra: >>If love could have save you, you would have lived forever.<< (Ha a szeretet megmenthetett volna, örökké élnél.) Egy gyönyörű dalhoz adtak inspirációt, amiért hálával tartozom nekik.”
A Claridge’s felé vezető úton válunk el, még annyit mond, hogy nagyon hiányzik neki a macskája, és reméli, hogy minél hamarabb visszaülhet a zongorájához. „A következőt nyilatkoztam egy francia magazinnak: >>Je n’ai pas le droit d’erreur.<< Azaz, nincs jogom hibázni. Csak egy dobásom van. Kos vagyok, így bátran töröm az utam tovább, a szarvaimmal.”
Még 2018-ban is készülnek fekete-fehér filmek, méghozzá nem is akárhogyan. Az Oscar-díjas lengyel rendező legutóbbi alkotása egy évtizeden átívelő, se veled, se nélküled románcot mutat be a vasfüggöny árnyékában.
A Hidegháború Lengyelországba kalauzolja a nézőket, a kommunizmus kiépülésének időszakába. A történet egyik főhőse, Wiktor a népi együttes megszervezésén dolgozó értelmiségi, aki kollégáival együtt vidékre utazik népdalokat és tehetséges énekeseket, táncosokat toborozni. Így találkozik a nehézsorsú, önvédelemből apa-gyilkos Zulával, akit tehetségének és kisugárzásának elbűvölő egyvelege miatt juttat be a csapatba. Miközben szerelmük szárba szökken, az egyesület is egyre népszerűbb lesz, a politikai vezetés pedig a nemzetközi sikerek küszöbén erőteljesen javasolja, hogy népdalos profiljukba szőjenek bele mezőgazdasági reformokról vagy Sztálin elvtársról szóló zenéket is. A kérésnek eleget téve végül Berlinbe is eljutnak, ahol a kommunista rendszertől megcsömörlött Wiktor disszidál, de Zula végül nem tart vele. Innentől élethosszig tartó románcuk szemtanúi lehetünk, Lengyelországon, Párizson és Jugoszlávián át ívelő történetük nyomasztó találkozások és búcsúk sorozatává alakul, amikor is hol egyikük, hol másikuk válik a rendszerek áldozatává vagy hoz rossz döntéseket.
Pawel Pawlikowski előző műve, a mély drámaiságú, de könnyen átélhető Ida, 2013-ban végigtarolta az európai fesztiválokat, és végül Oscar-díjat is nyert a legjobb idegen nyelvű filmek járó kategóriában. A mű egy leendő apáca történetét meséli el, akit a fogadalomtétel előtt kikér nagynénje a kolostorból, hogy megismertesse vele a megrázó családi múltat. „Ida, bár felfedezi zsidó származását, és megismeri szülei halálának körülményeit, továbbra is jó keresztény marad. Néha meginog az úton, de Istenbe vetett hite nagyon mély. Ez egyáltalán nem általános. Elsősorban egy ilyen alakról akartam filmet készíteni” – nyilatkozta a rendező. Ez a hatvanas években játszódó fekete-fehér dráma egy csapásra minden idők egyik legnagyobb nézettségű lengyel filmjévé vált, így joggal várt sokat a közönség Pawlikowski következő alkotásától.
A 2018-as Cannes-i fesztiválon bemutatott Hidegháború a bevált sikerrecept alapján készült, hasonlóan fekete-fehér kivitelezésben, és mély tartalommal: személyes traumákon keresztül mutatja be a huszadik század közepének zavaros időszakát. A rendező ezúttal is az Idáért Oscar-díjra jelölt operatőrrel, Lukasz Zallal dolgozott, aki most is csodát művelt: a sötét, lehangoló terekben megvilágított szereplők, a kemény árnyékok, a megfontoltan mozgó kamera, mind-mind annyira gyönyörűen, húsba vájóan és beszédesen festenek a vásznon, hogy mindezt színesben látni csupán szükségtelen figyelemelterelés lett volna. Lukasz Zal olyan bravúrra komponálta a képi világot, hogy egy állóképpel is többet tudott elmondani száz szónál. Így már az is értelmet nyer, hogy a Hidegháborúban miért szerepel csaknem több énekbetét, mint párbeszéd.
A Hidegháború eseményeinek kibontakozását nemcsak aláfesti a korhű muzsika, hanem folyamatosan követi is a cselekmény drámaiságának alakulását, a szereplők lelki állapotát. Tehát a film zeneisége szerves részét képezi a történetmesélésnek és az adott korszak felelevenítésének. Ennek megfelelően a népdaloktól kezdve, a műdalokon és kórusműveken keresztül egészen egy párizsi, füstös jazz bárig jut a zenei paletta, érzékeltetve a személyes és kulturális értékrend változását a szereplők életében, kapcsolatuk alakulásában. Igazából nem a kiváló színészeken múlott, hogy Wiktor és Zula karaktere inkább sablonosnak mondható, mintsem mélységeiben árnyalt, hús-vér emberi jellemek megnyilvánulásának. Maga a politikai háttér is tankönyvi példának tűnik, és például a magyar nézők számára nem mond semmi újat vagy meglepőt a kommunista rendszer kiépülésének folyamatáról. A történetvezetésben található fordulatok pedig annyi kémfilmes klisét tartalmaznak, hogy már a hihetőség határát súrolják. Így a Hidegháború legnagyobb erényének megmarad a zene, amely megtölti élettel cselekményt és még némi aktualitással is felruházza a film által hordozott üzenetet.
Nemcsak a kommunizmusban lehet azt elképzelni, hogy amikor az ideológia beférkőzik a művészetbe és a magánéletbe, akkor a művészek csapdába kerülnek. Wiktor a disszidálást találja a megoldásnak, viszont Párizsban minden sivárnak tűnik számára kulturális gyökerei nélkül. Zula másik utat választ, egy vízumot nyújtó házasságba menekül, ami számtalan lehetőség kínál neki, ám a nemzetközi sztárság helyett inkább a megalkuvásokkal teli középszerűségben talál végül megnyugvást. Nem titok, hogy a főhősök életébe személyes élményeit is beleszőtte Pawlikowski. A rendező maga is ismeri milyen a gyökértelen lét, kamaszként a kommunista Lengyelországból Londonba emigrált édesanyjával, később Párizsban is élt, de igazi művészként akkor tudott kiteljesedni, amikor a 2010-es években visszatért Varsóba és azóta is ott maradt.
Minden hibája ellenére a Hidegháború egy rendkívül megindító és magával ragadó film, amelyet igazi élmény végignézni. Pawlikowski visszafogott és érzékeny lelkivilága révén egy mérnöki igénnyel megkomponált alkotás született, amely rövid, lényegre törő, mentes minden sallangtól, nem akar többnek látszani, mint ami – mégis másfél óra alatt tökéletesen lepereg előttünk 10 érzelmi vihartól terhes esztendő, amelyből tökéletesen megértjük a főhősök motivációit és nem marad semmiféle hiányérzetünk a lezárás után sem. Ráadásul még néhány gondolat is elkísérhet minket a későbbiek során, amelyeket rendkívül finom eszközökkel érzékeltet a direktor. Ahogy Wiktor és Zula kapcsolatát felőrli a rendszer, majd az emigrációban a kívülállóság, az nagyon ismerősen csenghet napjaink Közép- és Kelet-Európájában, ahol a kivándorlás utáni új életre árnyakat vethet a hátrahagyott világ visszahúzó ereje.
Jellemzően a hazai gyártású skandináv krimik nehezen jutnak el a magyar célközönségig. Leginkább olyan sikerprodukciónak szánt filmekkel találkozhattunk az utóbbi években, mint a Hóember vagy az Ami nem öl meg – ám az amerikai kiadású A tetovált lány óta egyik sem lett igazán jó. Viszont most mégis akad egy kivétel, az itthoni mozikban is vetítik már A 64-es betegnaplót, ami valójában sok újdonságot nem tesz hozzá a műfajhoz, viszont kiváló darabja a zsánernek.
Jussi Adler-Olsen regényei hazánkban is nagy népszerűségnek örvendenek, a Q-ügyosztály eseteiből (amelybe A 64-es betegnapló is beletartozik) mind a hét kötet megjelent magyarul. Az író korábbi tanulmányai során filmkészítéssel is foglalkozott, és több évvel ezelőtt még úgy nyilatkozott, hogy hátborzongató történeteit csak papírformában tudja elképzelni. Véleménye szerint, amíg egy filmben másfél-két óra áll rendelkezésre a szálak felgöngyölítésére, addig egy regényben nincsen ilyen limit, olyan hosszúságú lehet, amit a történet is megkíván. Aztán a sors úgy hozta, hogy mégis megelevenedtek könyvei a mozivásznon, 2013-ban debütált a Nyomtalanul, 2014-ben jött a Fácángyilkosok, 2016-ban a Palackposta, és most A 64-es betegnapló. Ráadásul egy valódi sikerszéria született, ami nagyban köszönhető A tetovált lányt is jegyző Nikolaj Arcel forgatókönyvírónak, aki az arrogáns, kiégett és elviselhetetlen Mørck, és az örök optimista, vidám, hívő muszlim Assad nyomozópárosát olyan nagyszerűen felépítette, hogy már a karakterek önmagukban is viszik a filmet, bármilyen ügyön is dolgozzanak éppen. Ám jelen esetben az „ügy” is rendkívül figyelemfelkeltő.
A 64-es betegnapló hasonló sémára épül, mint a széria többi darabja, tehát döglött akták után nyomoznak főhőseink. A Q-ügyosztály feladata az elmúlt húsz év lezáratlan, porosodó ügyeinek rendszerezése. Ezt akár a rendőrségen belüli „elfekvőnek” gondolhatnánk, ám a két nyomozó által feltárt, akár több évtizedes bűnügyek megcáfolják ezt a feltevést. Ezúttal mégsem egy, a polcról lekapott régi irat alapján indul meg a vizsgálat, hanem egy lakásfelújítás apropóján. Egy koppenhágai épület renoválása közben befalazott szobára bukkannak a munkások, amit akár Kőmíves Kelemen brigádja is építhetett volna. Ugyanis a falak mögött borzalmas pózokban mumifikálódott testek ülnek körbe egy asztalt. És ha ez nem lenne elég vérfagyasztó, egy üres szék is van ott, utalva arra, hogy valaki hiányzik még a társaságból.
Adler-Olsen regényeit mindig úgy építi fel, hogy több idősíkban vezeti az eseményszálakat, amelyek végül persze összeérnek. Így a koppenhágai rémlakás mellett egy irtózatos leányintézet is megelevenedik a történetben. Érdemes felhívni arra a figyelmet, hogy a dán író édesapja pszichiáterként praktizált Dánia egész területén, így a később orvosi tanulmányokat is folytató fia már fiatalon, belülről is megismerhette és tanulmányozhatta a sötét, nyomasztó intézetek mindennapjait. Ennek tudatában nem meglepő, hogy ilyen felkavaró módon tudta ábrázolni a külvilágtól elzárt, lélekölő börtön atmoszféráját.
Adler-Olsen könyveire az is jellemző, hogy mindig belesző némi aktualitást a történetbe, ezúttal pedig a dán történelem egyik szégyenfoltját is elővette. Egészen 1967-ig hatályban volt a sterilizációs törvény, amely elsődleges célként a gazdasági stabilitásra veszélyt jelentő devianciák felszámolására szolgált. Kezdetben csak a fogyatékosokat érintette, majd az ötvenes években kiterjesztették mindazokra, akiknek utódai túl nagy terhet jelentettek volna a társadalomnak (például árvaházakban felnőtt vagy magatartás zavaros lányok). Ezzel a törvénnyel nagyjából 11 ezer nőt tettek meddővé a beleegyezésük nélkül, viszont az állam csak a közelmúltban ismerte el a felelősségét, és intézkedett a kárpótlásról. A 64-es betegnapló története nemcsak a múlt sötét árnyait idézi meg, de a jelenbe is átvezeti az eseményeket. A legijesztőbb az benne, hogy egyáltalán nem tűnik hihetetlennek, hogy egy önjelölt Mengeleként viselkedő orvos napjainkban a bevándorlók erőszakos kasztrálását végzi.
Ne számítsunk semmi jóra, A 64-es betegnapló igencsak szíven üt, ha megnézzük. De mitől is jó egy skandináv krimi? Talán éppen attól, hogy nyomasztó, sokkoló, ámde felettébb izgalmas. A Q-ügyosztály negyedik esete rendkívül akciódús, fordulatos, feszültséggel teli, a baljós történelmi háttere és a nyugtalanító aktualitása igazán emlékezetessé teszi. A hab a tortán, hogy Mørck és Assad kettőse bravúrosan működik, az alapvetően lehangoló atmoszférát olyan könnyed humorral töltik meg, hogy nekik köszönhetően nem tör rá a világfájdalom a nézőkre. Nem csoda, hogy A 64-es betegnapló minden idők legjobb premierbevételét hozta Dániában, így nemcsak a széria legsikeresebb darabjának tekinthető. Habár volt már egy olyan bejelentés, hogy ez lesz az utolsó Q-ügyosztály film, valójában furcsa lenne éppen a csúcson abbahagyni. Hiszen alapanyag még van bőven, a Hajtóvadászat, a Határtalanul és a Szelfik című könyvek még adaptálásra várnak, Adler-Olsen pedig további három regény megírását is tervezi. Erre nem is lehet mást mondani, minthogy, csak így tovább.
A karácsonyi ünnepek táján a csapból is a kedves, szívmelengető filmek folytak. Akarva, akaratlanul is biztosan megnéztük az Igazából szerelmet, a Reszkessetek betörőket, vagy bármilyen szép, havas, romantikus vígjátékot, elbűvölő, szerelmi történetet. Nos, adventnek és a karácsonyi időszaknak január 6-án, vízkereszt napján búcsút is inthettünk, így az idei év első filmes összeállításával egyből keményebb vizekre evezünk. A legjobb háborús filmek listáját számtalan szempont alapján elkészíthettem volna, akár IMDb pontozás szerint, vagy történelmi időszakokra lebontva, esetleg teljesen szubjektív módon. Végül azt a módszert alkalmaztam, hogy megkérdeztem 10 embert, hogy mi a kedvence, mit tart a legjobbnak, a legemlékezetesebbnek. Erre a kérdésre általában több válasz is érkezett, így alakult ki a következő, 15+1 filmet tartalmazó lista.
A fegyvertelen katona (Hacksaw Ridge, 2016)
Érdekes módon a legtöbb szavazat arra a filmre érkezett, amit biztosan kihagytam volna a felsorolásból, ha csak az én kedvenceim alapján állt volna össze a lista. Elsősorban a naturalitása hagyott bennem igazán borzasztó emlékeket, amiket a mai napig szeretnék elfelejteni. Persze mi mást várhat az ember egy olyan filmtől, amit Mel Gibson rendezett, és elmondása szerint a harci jeleneteket gyermekkori rémálmai alapján rekonstruálta, amik azután gyötörték, hogy a második világháborús veterán édesapja mesélt neki a Csendes-óceáni szolgálata közben átélt borzalmakról. A fegyvertelen katona Desmond Doss, a hetednapi adventista háborús hős életét dolgozza fel, aki vallási meggyőződése miatt megtagadta a fegyveres szolgálatot. Szanitécként a második világháború egyik legvéresebb csatájában Okinawa szigetén 75 bajtársa életét mentette meg, miközben ő maga is súlyos sérüléseket szenvedett. Doss volt az első olyan katona, aki lelkiismereti okokból nem harcolt, de megkapta a Kongresszusi Becsület Érdemrendet, az Amerikai Egyesült Államok legmagasabb katonai kitüntetését.
A rettenthetetlen (Braveheart, 1995)
Szintén nem egy megkérdezett említette kedvencei között A rettenthetetlent, így rögtön egy olyan film is bekerült a válogatásba, amely nem valamely világháborúhoz kapcsolódik. A rettenthetetlent nemcsak a nézők, hanem a kritikusok is kedvelik, nem kevesebb, mint 5 Oscar-díjat nyert, többek között bezsebelte a legjobb filmnek, rendezésnek és operatőrnek járó aranyszobrocskát is. Mel Gibson nemcsak a főszereplő skót szabadságharcost, William Walace-t játszotta el, hanem ő volt a direktor is, és már ebben a művében is sok stílusjegyet felismerhetünk, amik a későbbi alkotásaiban is visszaköszönnek. Viszont afelett sem lehet szemet hunyni, hogy A rettenthetetlen felkerült minden idők leghiteltelenebb történelmi filmjeinek listájára is, mivel sok tárgyi tévedést tartalmaz (köztük például azt is, hogy a 13. században még senki nem hordott skót szoknyát.) Evégett Skóciában roppant népszerűtlen a film, hiszen a skót történelem hősi alakját tüntette fel hamis színben. (Erről egyébként skóciai utazásom során is hallottam egy s mást, bővebben itt olvasható.) Mel Gibson később bevallotta, hogy drámai szempontok miatt kerültek pontatlanságok a filmbe, a főszerephez pedig ő is egy évtizeddel idősebbnek érezte magát a kelleténél, viszont a Paramount Pictures ragaszkodott hozzá, hogy neki kell eljátszania William Walace-t, különben nem finanszírozzák a produkciót.
Minden idők legdrágább háborús filmjére is több szavazat érkezett. A Dunkirk igazán megosztó műalkotás lett, vagy nagyon lehet szeretni, vagy egyáltalán nem. Mindenesetre azt senki sem vitatja, hogy Christopher Nolan rendező kísérleti jellegű háborús filmet készített. A Dunkirk a Dinamó hadműveletet mutatja be három idősíkban: a szárazföldi katonák egy hetét, a civil hajósok egy napját és a pilóták egy óráját láthatjuk. Tulajdonképpen nincsen főszereplője a műnek. Habár a különböző színtereken visszatérő karakterek szempontjából élhetjük át az eseményeket, azonban ők is leginkább névtelenek maradnak, és keveset beszélnek. Nolan amikor csak lehetett, kerülte a CGI használatát, szinte kizárólag praktikus effekteket alkalmazott, amit lehetett, rekonstruált, például igazi csatahajókat vett kölcsön, igazi Spitfire repülőket küldött fel az égbe. Összességében egy igazán színvonalas, egyedi látásmódú, elképesztően látványos és kiemelkedő háborús film a Dunkirk, amelynek valóban ott a helye a műfaj klasszikusai között.
Ryan közlegény megmentése (Saving Private Ryan, 1998)
A fegyvertelen katonához hasonlóan, a Ryan közlegény megmentését is annyira naturálisnak találtam, hogy az életben egyszer elég is volt, bármennyire is a háború hiteles arcát mutatja meg. Steven Spielberg 5 Oscar-díjas filmjét (amibe beletartozik a legjobb rendezés, vágás, operatőr és hangeffektek díja), szintén nem egy megkérdezett jelölte meg kedvencének. A történet a normandiai partraszállás idején kezdődik 1944. június 6-án, amikor is az Omaha Beach kódnevet kapott hadművelet keretében a tengerparton a csónakokból védhető fedezékbe igyekvő szövetséges katonák pergőtűzbe kerülnek, és óriási vérveszteséget szenvednek. A pokol első bugyrán éppen csak túljutott Miller százados (Tom Hanks) megmaradt embereivel azt a küldetést kapja, hogy be kell hatolnia az ellenséges hátországba, felkutatni egy amerikai katonát, James Ryan közlegényt (Matt Damon). A film költségvetése kiugróan magas lett, csak az Omaha Beach jelenet került 11 millió dollárba, amihez nagyjából ezer statisztát szerződtettek, köztük az ír hadsereg katonáit, illetve 30 férfit, akinek valamely végtagját amputálták, hogy kevesebb effektet kelljen használni a felvételek során a sérülések rekonstruálásához.
A szakasz (Platoon, 1986)
Talán már egy kicsit kezd is unalmassá válni, hogy megint itt egy film, amit többen ajánlottak a listára, és szintén több Oscar-díjat nyert (szám szerint négyet), a legjobb filmnek, rendezésnek, vágásnak és hangnak járó aranyszobrot. Oliver Stone remekműve a vietnámi háborúba kalauzolja a nézőket. Egy önkéntes katona (Charlie Sheen) megérkezésével ismerhetjük meg az egyégben uralkodó viszonyokat, a két ellentétes vérmérsékletű őrmestert, szemtanúi lehetünk ártatlan emberek kivégzésének és természetesen harci jelenetekből sincs hiány. Érdekes módon A szakaszban nem is a főszereplő a legemlékezetesebb, hanem a két őrmestert játszó Tom Berenger és Willem Dafoe - akiket még Oscar-díjra is jelöltek alakításukért. Oliver Stone koncepciója az volt, hogy mindkét színésznek olyan karaktert adott, amelyekkel kimozdította őket a komfortzónájukból, mivel korábban Dafoe szinte csak antagonista szerepeket játszott, míg Berenger mindig a jófiú volt. A szakasz sok botrányt is kavart, Vietnámban a nép ábrázolása miatt tiltották be, míg Malajziában a szükségtelen káromkodások és erőszak okán.
A halál 50 órája (Battle of the Bulge, 1965)
Az ardenneki ütközetet feldolgozó, második világháborús film főbb szerepeiben többek között Henry Fondát, Telly Savalast és Charles Bronsont láthatjuk. A készítők három napba sűrítették a Németország, Belgium és Luxemburg területén csaknem egy hónapig tartó csatát. A film egyes helyszínei nem hasonlítanak a csata valódi helyszíneire, ami komoly kritikáknak adott alapot a mű történelmi hitelességével kapcsolatban. A halál 50 óráját Spanyolországban forgatták, így nem látszik a hideg időjárás és a hó, azaz azok a körülmények, amelyek között az igazi csata zajlott. A filmben használt tankok sem korhűek, mert akkoriban nem léteztek a szükséges számban működőképes, filmforgatásra alkalmas második világháborús harckocsik. Ráadásul a legtöbb második világháborús filmeposszal ellentétben A halál 50 órája szereplői kitalált alakok, noha egy részüket valóságos személyekről mintázták (például Hessler ezredes alakja Joachim Peiper Waffen-SS Standartenführert idézi meg, míg Kiley alezredes figurája Oscar Koch felderítő alezredesnek állít emléket). Eisenhower elnök nyugdíjba vonulása után sajtótájékoztatót tartott, hogy felsorolja a film nagyobb történelmi pontatlanságait. Mindazonáltal a Halál 50 órája helyesen ábrázolja a csata egyik fő jellemzőjét, hogy az Ardennekben állomásozó tapasztalatlan amerikai egységek nem voltak egyenrangú ellenfelei a támadó németeknek, és az amerikai front áttörése után óriási zavarodottság alakult a valóságban is. Emellett a film felhívja a figyelmet a nehéz német páncélosok fölényére, és legnagyobb gyengeségükre, az üzemanyaghiányra.
Híd a Kwai folyón (The Bridge on the River Kwai, 1957)
Pierre Boulle azonos című regényéből készült a hétszeres Oscar-díjas film (köztük a legjobb film, rendező, főszereplő, operatőr), amely Délkelet-Ázsiában játszódik a második világháború idején egy hadifogolytáborban, ahol brit rabokat megbíznak, hogy a japán hadsereg számára stratégiai fontosságú hidat építsenek a Kwai folyón, ami, ha elkészül, a szövetséges csapatok vereségét is okozhatja Indokínában. A Híd a Kwai folyón angol ellenes hangulatával nem nyerte el a szigetország szimpátiáját, mi több, a japánok is tiltakoztak ellene, hiszen a mű egyik alappillére az, hogy a japánok nem elég jó mérnökök ahhoz, hogy egy hidat felhúzzanak a folyóra. A híd felépítéséhez használt elefántoknak minden negyedik órában pihenőt rendeltek el és megengedték nekik, hogy a folyóban felfrissítsék magukat. Viszont a víz közelében majdnem tragédia is történt, David Lean rendezőt váratlanul elsodorta a folyó és a Joyce hadnagyot alakító Geoffrey Horne mentette ki. A forgatás atmoszférája sem volt kellemes, az alakításáért Oscar-díjat nyert Alec Guinness annyira nem jött ki a rendezővel, hogy már nem is várta meg, hogy a hidat lerombolják, előtte hazautazott Angliába. Mások számára viszont kifejezetten érdekesnek bizonyult a dolog, ugyanis szuvenír vadászok lepték el a forgatás helyszínét és környékét, hogy a híd maradványait kibányásszák a partról, vagy a vízből.
A híd túl messze van (A Bridge Too Far, 1977)
Richard Attenborough monumentális, második világháborús eposzához igazi sztárparádét szerződtetett, kisebb-nagyobb szerepekben feltűnik a filmben Sean Connery, Michael Caine, Gene Hackman, Anthony Hopkins, Robert Redford és Sir Laurence Olivier is. A híd túl messze van a történelem legnagyobb ejtőernyős hadműveletét, a Market Garden hadműveletet mutatja be. 1944 szeptemberében, amikor a németek már elvesztették Franciaország nagy részét, a szövetséges csapatok több ezer amerikai, lengyel és angol ejtőernyőst dobtak le Hollandiába, hogy kiépítsenek néhány bázist, illetve, hogy elfoglalják a legnagyobb stratégiai fontosságú Arnhem-hidat, amivel blokkolhatják egész Nyugat-Németországot. A két hét alatt összefabrikált hadművelet előkészítése és kivitelezése katasztrofális lett. Az ejtőernyősök rosszul kiválasztott zónába ledobása és a rádió-összeköttetés hiánya miatt reménytelen küzdelembe fulladó mészárlás alakult ki, amely bár pótolhatatlan veszteségeket okozott a német hadseregnek, több áldozatot követelt a szövetségesek részéről, mint a partraszállás Normandiában. A néző fülébe cseng Browning tábornok végtelenül cinikus mondata a film végén, aki önmagát felmentve a 17 000 áldozatot követelő bevetés előkészítetlensége alól, hűvös eleganciával csak annyit mond a meggyötört Sean Connery-nek: „Nos, én mindig azt mondtam, a híd túl messze van.” Attenborough egyébként mindent megtett a hitelesség érdekében: ez volt az első olyan háborús film, amelyet megelőzően a színészek kiképzőtáborban vettek részt, valamint a forgatás alatt is barakkokban voltak elszállásolva.
Apokalipszis most (Apocalypse Now, 1979)
Francis Ford Coppola kétszeres Oscar-díjas rendezése (legjobb operatőr és hangok) igazi háborús klasszikus. A vietnámi háború idején játszódó történet főszereplője Benjamin L. Willard, az Egyesült Államok Hadseregének századosa (Martin Sheen), akit azzal bíznak meg, hogy végezzen egy renegát Zöldsapkás (és vélhetően őrült) ezredessel, Walter E. Kurtz-cel (Marlon Brando). Habár az Apokalipszis most Joseph Conrad A sötétség mélyén című, 1902-ben kiadott kisregényén alapul, a fiktív történet ellenére rendkívül hiteles, a részt vevő harci alakulatok és harci járművek elnevezései valódiak, mind amerikai, mind vietnámi oldalról. A film hosszas és gondokkal teli forgatásával hívta fel magára a figyelmet: Brando nem várt módon, 40 kiló túlsúllyal jelent meg a felvételei kezdetekor, Sheen szívrohamot kapott, a szélsőséges időjárás tönkretette a drága díszletek egy részét, Coppola több alkalommal öngyilkossággal fenyegetőzött és 45 kilót fogyott a 16 hónapos forgatás során, a film bemutatóját pedig többször elhalasztották.
A szarvasvadász (The Deer Hunter, 1978)
Ismét egy ötszörös Oscar-díj nyertes háborús dráma kerül terítékre, amely a legjobb film, rendező (Michael Cimino), férfi mellékszereplő (Christopher Walken), vágás és hang kategóriákban győzedelmeskedett. Erich Maria Remarque a Három bajtárs című regénye alapján készült film három barát (Robert De Niro, Christopher Walken, John Savage) történetét meséli el, akik együtt mentek el harcolni Vietnámba, és mindhármukat máshogy érintett meg a háború borzalma és más módon próbálták azt feldolgozni. Michael Cimino alkotása világszerte heves tiltakozásokat váltott ki. Amikor versenyen kívül bemutatták az 1979-es nyugat-berlini filmfesztiválon, a premier elleni tiltakozásul a Szovjetunió kezdeményezésére a szocialista országok – Románia kivételével – visszavonták versenyfilmjeiket a programból, és delegációik elhagyták a fesztivált. Az 1979-es Oscar-gála sem múlt el botrány nélkül: a tekintélyes szakmai díj legfontosabb kategóriáiban A szarvasvadász mellett a Hazatérés című film diadalmaskodott, melynek a vietnámi háború utóhatásai volt a témája. A két főszereplő, Jane Fonda és Jon Voight Oscar-díjat kaptak alakításaikért. A díj átvételekor Fonda – aki a vietnámi háború elleni tiltakozás egyik leghíresebb képviselője volt, korábban Vietnámba is elutazott, hogy az amerikai katonák ellen buzdítson, ami miatt igen népszerűtlenné vált az amerikai nép széles rétegeiben – kritikusan beszélt a másik díjazottról, Cimino „rasszista” alkotásáról. További érdekesség A szarvasvadásszal kapcsolatban, hogy rendezői utasításra Christopher Walken arcon köpte Robert De Niro-t, aki nem volt felkészítve a dologra, és habár rendkívül hitelesre sikerült ez a felvétel, a színész ott akarta hagyni miatta a forgatást. A híres orosz rulett jelenet is teljesen autentikus volt abból a szempontból, hogy a valóságban is folyamatosan pofozták egymást és igen ingerült hangulatba kerültek ettől a színészek.
Acéllövedék (Full Metal Jacket, 1987)
Stanley Kubrick kiváló filmje a vietnámi háborúban játszódik és azt a folyamatot mutatja be, ahogy a katonák lassan elvesztik emberi mivoltukat és gyilkológépekké válnak. A cselekmény alapvetően két részre osztható. A film első szakasza egy kiképzőtáborban játszódik, ahol az újoncokból a kegyetlen Hartman őrmester nevel öldöklő vadembereket. A második szakasz pedig már Vietnámban játszódik, ahol az egység szembesül a háború borzalmaival az 1968-as vietkong Tet Offenzíva alatt. Az Acéllövedék a korábban már tárgyalt vietnámi filmek sorában a leginkább háborúellenes üzenetet fogalmazza meg: minden háború alapvetően antihumánus, a győztes sem nyer semmit. Hartman őrmester legendás szerepében R. Lee Ermey-t láthatjuk, aki a következőképp nyerte el a figura eljátszásának lehetőségét. Az anekdota szerint személyesen kereste fel Stanley Kubrickot, és megkérte, hogy adja neki ezt a szerepet. A rendező elutasította, miszerint a színész nem rendelkezik elég karizmával a kegyetlen kiképzőtiszt eljátszásához. Ekkor Ermey ráordított a direktorra, hogy álljon fel, amíg vele beszél – Kubrick pedig döbbenetében azonnal engedelmeskedett neki, majd mégis csak ráosztotta a szerepet. A rendező a későbbiekben sem bánta meg döntését, mivel Ermey annyira jól improvizált a forgatáson, hogy egy idő után már szöveget sem írt neki előre, és két-három felvételnél nem is kért többet tőle – amúgy Kubrickra jellemző, hogy akár 30-40 alkalommal is képes felvenni ugyanazt a jelenetet.
Bőrnyakúak (Jarhead, 2005)
Sam Mendes rendezése egy életrajzi dráma, amely Anthony Swafford amerikai tengerészgyalogos öböl-háborús memoárjának azonos című regénye alapján készült. A Bőrnyakúak egy igazán különös háborús film, amiben ne számítsunk hősökre, vakmerő és felejthetetlen tettekre, végső győzelmi jelenetekre. A film arról szól, hogy miután átesnek a szokásos kiképzésen és beavatási rítusokon, Swoff (Jake Gyllenhaal) közlegényt és társait Szaúd-Arábiába küldik bevetésre, hogy a Sivatagi pajzs elnevezésű hadművelettel biztosítsák a szaudi olajföldeket egy esetleges iraki invázióval szemben. A katonáknak azonban csalódniuk kell, ahelyett, hogy bevetésre küldenék őket, egész nap sátraikban kell elütniük az időt. Amikor aztán végre a harctérre érnek, kiderül, hogy a háború épp véget ért. A Bőrnyakúak a kaszárnyaélet képeivel próbálja meg az amerikai tengerészgyalogos portréját megrajzolni, az unalomtól a teljes becsavarodásig. A témát Mendes a műfaj korábbi nagy alkotásainak perspektívájából ábrázolja, a Bőrnyakúakat keresztül-kasul szövik az elődökre történő félreérthetetlen utalások (például a parancs érkezése előtt az Apokalipszis most híres helikoptertámadásos jelenetét nézik, az egyik katonának felesége küldi el videón a Szarvasvadászt, az Acéllövedék pedig számos jelenetnek szolgál alapjául).
Senikföldje (No Man’s Land, 2001)
A film egyetlen meleg nyári nap története. Egy bosnyák és egy szerb katona 1993-ban, a délszláv háború alatt az ellenséges frontvonalak közé, a "senkiföldjére" szorul. A katonák megpróbálnak kiutat találni a bizarr helyzetből, amiben az ENSZ egy kéksisakos őrmestere is segíteni próbál, annak ellenére, hogy parancsot kapott a be nem avatkozásra. Az eseményeket a sajtó képviselői is izgalommal figyelik, amitől az egész nemzetközi üggyé válik. A rendező, Danis Tanovic tévés tudósítóként végigkövette az embertelen és abszurd helyzeteket eredményező konfliktussorozatot, a Senkiföldjében pedig letisztázta a sok száz óra haditudósítás lényegét. Gyönyörű iróniával és könnyedséggel ábrázolja azt a népirtástól terhes időszakot, ahol testvér testvér ellen vívott élet-halál harcot. A műfaj legjobbjaihoz hasonlóan, a bosnyák film a világ bármelyik pontján szembenálló háborús felek tárgyilagos helyzetértékeléseként is megállja helyét. A Senkiföldje a legjobb idegennyelvű filmnek járó Oscar-díjat is megnyerte.
A hazafi (The Patriot, 2000)
A hazafi az amerikai függetlenségi háború korában játszódó fiktív történet, de a főszereplőket valós történelmi személyekről mintázták. Például Benjamin Martin (Mel Gibson) figuráját a dél-karolinai milíciát vezető Andrew Pickens története ihlette, akinek a valóságban is felgyújtották a házát és megölték a fiát, mielőtt megszervezte a helyi ellenállást. Habár ezt a filmet Roland Emmerich rendezte, Mel Gibson is kreatívan hozzájárult a történet alakításába. Például, azt kérte, hogy az általa játszott figurának ne a forgatókönyv szerint megírt, hat gyermeke legyen, hanem hét, mint neki is a valóságban. Amikor Mel Gibsont és az egyik filmbeli fiát alakító Heath Ledgert tanították az elöltöltős puska használatára, az oktatójuk a következő tanáccsal látta el őket: „kis cél, kis hiba” – ami arra utal, hogy ha egy embert céloznak meg és elvétik, akkor az embert is eltéveszthetik, amennyiben viszont egy gombot vesznek célba az ingen és elhibázzák, attól még nem feltétlenül vétik el magát az embert. Mel Gibsonnak annyira tetszett ez az útmutatás, hogy ragaszkodott hozzá, hogy a filmbe is belekerüljön. Illetve egy olyan anekdota is napvilágot látott, hogy egy kemény forgatási napon, amikor Dél-Karolinában közel 40 fok volt, és a színészek kókadoztak súlyos kosztümjeik alatt, Mel Gibson úgy rázta fel fáradt kollégáit, hogy egy ló hátára pattant, és előadta William Walace híres beszédét a szabadságról A rettenthetetlenből.
Pearl Harbor – Égi háború (Pearl Harbor, 2001)
1941. december 7. a második világháború fordulópontja, a történelem egyik legvéresebb csatája: a japán légierő megtámadta az Egyesült Államok csendes-óceáni flottáját. A bombázás számtalan áldozattal járt, hatalmas pusztítást vitt végbe: sokáig tartott, míg az amerikai hadsereg kiheverte a csapást, és felkészült a visszavágásra. Ez a film e támadás és csata története, de egyben három fiatalról is szól, akik, miközben a történelem a szörnyű, véres események közepébe sodorja őket, egy szerelmi háromszögbe bonyolódnak. Michael Bay rendező fontosnak tartotta leszögezni, hogy nem dokumentum jellegű mozit akart készíteni, csupán tisztelegni kívánt azok előtt az emberek előtt, akik átélték a második világháború szörnyűségeit, a film éppúgy emléket akar állítani a japánok dicsőségének, mint az amerikaiak hősiességének. A fiktív történetben valóságos figurákat is láthatunk: valóban James Doolittle (Alec Baldwin) parancsnok vezényelte le a tokiói hadműveletet, Doris Miller (Cuba Gooding Jr.) volt az első fekete, aki az amerikai haditengerészet legrangosabb kitüntetését, a Navy Cross-t megkapta, és a Ben Affleck által játszott pilótát Joe Foss-ról mintázták, aki több mint 32 ellenséges gépet szedett le a második világháború során.
„Foglalkoztatott a gondolat, hogy egyszer filmet készítsek Pearl Harborról. Akkor kaptam igazán megerősítést, amikor San Diegóban találkoztam egy csoport veteránnal. Belenéztem ezeknek a nyolcvan esztendős férfiaknak a szemébe, és láttam, hogy rengeteget tanulhatnánk tőlük. Amikor elmesélték, hogyan élték meg a támadást, lassan megértettem, miért mondják, hogy Pearl Harborral Amerika elveszítette az ártatlanságát. Minden férfi és nő, aki részt vett a háborúban, valóságos hős volt." - nyilatkozta a rendező. A főszereplők is alaposan felkészültek a forgatásra, Ben Affleck egy hetet töltött az Amerikai Egyesült Államok kommandós kiképzőtáborában, ahol újraolvasta a második világháborús szakirodalmat, és számtalan órát szánt rá, hogy alaposan kikérdezze a hadászati repülőpilóták oktatóit és a Pearl Harbor-i veteránokat, kollégája, Josh Hartnett társaságában. Kate Beckinsale pedig idős asszonyokkal találkozott, akik ápolónőként dolgoztak Pearl Harbor támadása idején, és a hawaii kórházban megengedték neki, hogy beadjon pár injekciót néhány önként vállalkozónak.
A forgatás rendkívül grandiózusra sikerült, magára a produkcióra és a marketingre nagyjából ugyanannyit költöttek, mint a felvételek helyszínén keletkezett károk helyreállítására. Abban a jelenetben, ahol Pearl Harbor bombázása során a főhősöket üldözni kezdi két Japán Zéró, az egyik repülő a valóságban is lezuhant, szerencsére egy törött ujjon kívül más sérülés nem érte a pilótát. A veteránok beszámolói alapján a japán támadás nagyjából hitelesen lett ábrázolva, leszámolva azt a részt, amikor a kórházat is bombázzák, mert ilyen nem történt a valóságban. A japán pilóták szigorú utasítást kaptak, hogy civileket nem vehetnek célpontba.
Hideghegy (Cold Mountain, 2003)
Charles Frazier azonos című regényének adaptációja Anthony Minghella csodálatos drámája, ami +1 háborús filmként foglal helyet a listán. Ugyanis eddig csak olyan történetek kerültek terítékre, amelyek főhősei katonák és a csatatéren harcolnak. Ugyan jelen film főhőse is katona az amerikai polgárháború idején, aki történészek szerint is igen valósághű csatajelenetben éli át a harcmezők borzalmait, ám alapvetően arról szól a Hideghegy, hogy a férfi dezertőrnek áll, hogy hazatérjen szerelméhez. A nagy ívű szerelmi történet betekintést nyújt abba, amiről eddig nem esett szó, hogy nemcsak a csatatéren tudnak megnyomorodni az emberek, az otthon maradtaknak, nőknek, gyermekeknek, időseknek is szenvedés a lét háborús időkben. A Hideghegy széles repertoárját mutatja be annak, hogy a háttérországnak is mennyi kínt kell kiállnia. A film, amely nem kevesebb, mint 5 évig készült, sok pozitív értékelést kapott a kritikusoktól és több fontos díjat nyert, például Renée Zellweger a legjobb női mellékszereplő kategóriában elsőként kapta meg az öt legrangosabb filmes elismerést (Oscar-díj, Golden Globe-díj, BAFTA, SAG és Critics Choice Award). Mellette a két főszereplőt, Nicole Kidmant és Jude Law-t is számtalan díjra jelölték. Kisebb mellékszerepekben pedig olyan, később Oscar-díjjal kitüntetett színészeket láthatunk, mint Natalie Portman, Philip Seymour Hoffman és Donald Sutherland. További érdekesség, hogy a Hideghegyet Romániában, Brassó környékén forgatták. A filmben fontos szerep jut a zenének is, Nicole Kidman saját maga zongorázik, Brendan Gleeson is maga hegedül, Jack White pedig nemcsak énekel, hanem dalszerzőként is hozzájárult a filmzenéhez.
Esetleg kimaradt a Te kedvenced? Várom kommentben!
Hollywood aranykorába repít vissza minket Walt Disney tündöklő, sokszínű és grandiózus produkciója – habár Mary Poppins legújabb története mégsem sikerült túlzottan eredetire.
P. L. Travers 1934-ben alkotta meg Mary Poppins történetét, a későbbiekben további hat könyve is megjelent a csudálatos dada kalandjairól. Ahogy a Banks úr megmentése című filmből is megtudhattuk, az írónő nagyon nehezen adta be a derekát Walt Disney-nek, hogy mozivászonra álmodja művét, és annak ellenére, hogy felügyelet alatt tartotta az előkészületeket, nem nyerte el a tetszését az 1964-ben bemutatott, világ sikerű alkotás. Ezek után soha többet nem adott engedélyt művei adaptálásához, és végrendeletében kifejezetten megtiltotta, hogy bármiféle filmváltozata lehessen könyveinek.
Az írónő végakaratát egészen 22 évig tiszteletben is tartották. Ám ekkor a Walt Disney álomgyár mégis jó ötletnek tartotta P. L. Travers második Mary Poppins regényét leporolni, és a 2018-as karácsonyi filmdömpingre a mozikba küldeni – igaz, hogy már az első történetnek sem volt kifejezetten ünnepi jellege, de valamiért ebben az időszakban szokták azt is elővenni. Habár a néhai írónő kérését figyelmen kívül hagyták, de a második könyvének a meghatározó részein nem változtattak, és az eredeti, bevált formulát használták fel, amellyel sikerre vitték Mary Poppins első kalandját is.
Így, több mint 50 év után folytatást készíteni egy örökzöld, klasszikus filmhez, elég nagy bátorságra vall és kifejezetten rizikós vállalkozás. A rendezést arra a Rob Marshallra bízták, aki a musicalfilmek királya Hollywoodban, ő követte el a 6 Oscar-díjas Chicagot, a Kilencet és a Vadregényt is – tehát kisujjból rázza ki, hogyan kell nagyszabású és stílusos zenés filmet forgatni. A Mary Poppins visszatérrel pedig nagyon biztosra akart menni a stúdió is, így annyi lett az alapkoncepció, hogy a kor elvárásainak megfelelő, igazán látványos köntösbe csomagolták ugyanazt a klasszikus tartalmat.
Ha végig gondoljuk, mai szemmel nézve elég negédes mesének hat az 1964-es Mary Poppins, de az 5 Oscar-díjas alkotáson generációk nevelkedtek fel, hiszen imádni valóan fülbemászó a zenéje, Julie Andrews bűbájos dada, és a történet is nagyon kedves minden korosztály számára. Ráadásul annak idején formabontónak számított a látványvilága, mivel ez volt az első olyan film, amelybe animációs betétet csempésztek. Manapság viszont az effektek csupán szükséges kelléknek számítanak Hollywoodban, ám a Mary Poppins visszatér esetében egyértelműen maximumra állították a nosztalgia-faktort, és az eredeti stílust szem előtt tartva születtek meg az 50 évvel ezelőtti technikát megidéző megoldások. Sőt, nemcsak a látványt, hanem a történetvezetést és a jelenetek felépítését is a régi recept alapján gyúrták össze, és minden hozzávalóból rádobtak még egy adagot, hogy kellően impozáns legyen a végeredmény.
A Mary Poppins visszatérben a korábban megismert Banks gyerekek már felnőttek, és abban a tudatban élnek, hogy egykori dadájuk csak egy kiváló mesemondó volt, de a varázslatos kalandok csak a képzeletük szüleményei voltak. A gazdasági világválság idején járunk, és komoly bonyodalom kezd kialakulni a megözvegyült, három gyermekes Michael háza táján. Ám a jelzálogkölcsön szorításában megfordul a szél, és megjelenik Mary Poppins - aki egy évet sem öregedett első felbukkanása óta. A dada a gyerekeket próbálja megregulázni, de természetesen olyan csudálatos dolgokat is elkövet, amelyek az apukát is ráébresztik arra, amit egykor az ő apja is megtanult: még a felnőttek életébe is belefér az önfeledt játék és nevetés.
Furcsa élmény a Mary Poppins visszatér, mert igaz, hogy minden új, amit látunk benne, de minden egyes eleme valami fél évszázaddal előbbi dologra akar minket emlékeztetni. Szó se róla, profin össze van rakva a produkció, különösebben bele sem lehet kötni a minőségébe, mivel szemkápráztatóan szépek a kosztümök, a díszlet, az animáció, a táncbetétek és a zene, csak valahol mégis érdektelen marad az összhatás. Tulajdonképpen ez a film semmi újat nem tartalmaz a korábbihoz képest, mi több, precízen, jelenetről jelenetre leutánozza azt. Már maga a történet is bármennyire jól kidolgozott, nagyon is kiszámítható, ugyanazokat a fordulatokat süti el. Itt is van egy munkáscsapat, akik Mary Poppins rajongói, csak ezúttal nem kéményseprők, hanem lámpagyújtók. A csudálatos dada most is azzal varázsolja el először a gyerekeket, hogy hihetetlen dolgokat ránt elő a táskájából. Szintén láthatunk egy hosszú animációs betétet, amelyben feltűnnek a pingvinek, és az élőszereplők ruhája is kísértetiesen emlékeztet az 1964-es öltözetekre. A tetőpont pedig nem sárkányeregetés lesz (mert azon már a film elején túlesünk), hanem lufik által esnek eksztázisba a szereplők.
A filmzene is egyértelműen azt a benyomást kelti, mintha már hallottuk volna – de valójában mégsem. A hangzásvilág felidézi a Spoonful of Sugart, a Chim Chim Cheree-t vagy a Supercalifragilisticexpialidocious-t, ám valahogy mégsem annyira magával ragadóak és fülbemászóak a dalok, mint az eredetiek. Az élményen pedig a magyar szinkron csak rontani tudott, egyrészt nehezen követhetők a dalszövegek, és nem is igazán sikerült szájra igazítani őket, teljesen mesterkéltnek hat a végeredmény. Másrészt a szinkronszínészek énektudása is hagy némi kívánnivalót maga után, például Mary Poppins magyar énekhangja egyszerűen bántja a füleket. Érdemes belehallgatni, hogy az eredetiben milyen kellemes hangszínen szólalt meg Emily Blunt:
Ha már Emily Blunt-nál tartunk, valójában ő viszi a hátán a filmet, tökéletes választás volt a szerepre. Olyan természetes bájjal ruházza fel Mary Poppins-t, amivel méltó utódja tud lenni Julie Andrews klasszikus figurájának. Ahogy az előbb is hallhattuk, nagyszerűen énekel – egy szóval ragyog tőle a vászon, ahányszor csak felbukkan. A lámpagyújtó figurát Lin-Manuel Miranda játssza, aki az Egyesült Államokban népszerű színházi színész, a Hamilton című, rapdalokra épülő musicallel vált közismertté. Ezúttal is lehetőséget kapott rappelni – igazából nem is lóg ki annyira a történetből, mint azt első hallásra gondolnánk. Az 1964-es filmből két színész, Dick van Dyke és Angela Lansbury is beugrik epizodistaként. Illetve kisebb szerepben felbukkan még két Oscar-díjas művész is, Meryl Streep és Colin Firth – akikről nagyjából annyit lehet elmondani, hogy méltóságukat épphogy meg tudták őrizni, habár nem sokon múlt. Ezúttal szerencsére Firth nem énekelt, de arról sem vagyok meggyőződve, hogy Meryl Streep-nek kellene erőltetnie ezt a vonalat. (Mamma mia kritika itt.)
Vajon mi értelme van ennek a filmnek? Mit akar üzenni a Mary Poppins visszatér? Remélhetően a fő üzenetet nem a nyitójelenetben rejtették el, ugyanis, bármennyire hihetetlen, ez tényleg megtörténik: a lámpagyújtó kerékpározik a szürke utcákon, arról énekelve, hogy milyen gyönyörű London – a háttérben pedig a füstölgő gyárkéményeket, a segélyért sorban álló embereket, utcagyerekeket és a lépcsőkön alvó hajléktalanokat látjuk.
Később persze valami tanulság kikerekedik arról, amit a „perspektívaváltás” szóval jellemezhetnénk legjobban – bármennyire nem gyerekbarát a kifejezés. A feje tetejére állt szoba és a léggömbös finálé is arra utal, hogy ha észrevesszük, a világ tele van apró csodákkal és szeretettel, amely révén napi gondjaink sem tűnnek már annyira elviselhetetlennek, ezek által kapunk erőt a folytatáshoz. P. L. Travers is hasonló, pedagógia célzatú tanmesének szánta Mary Poppins könyveit: a gyerekeket a felnőttek iránti empátiára és engedelmességre neveli, szüleiket pedig arra, hogy védjék és becsüljék meg családjukat, amelyből erőt meríthetnek a legnehezebb pillanatokban is.
Habár az üzenet nagy vonalakban átjött, azért biztos vagyok benne, hogy P. L. Travers forog a sírjában a Mary Poppins visszatér megfilmesítése miatt. Hiszen bármennyire is színvonalas szuperprodukció született, semmit nem tudott hozzátenni ahhoz, amit már az 1964-es klasszikus elmondott. A Mary Poppins visszatér a folytatás és remake furcsa egyvelege lett, egy igazán kellemes családi mozi, bájos szereplőkkel és nosztalgikus hangulattal – de meglepődnék, ha a következő karácsonykor bárki inkább ezt a filmet nézné még, mint az eredeti remekművet. Ennek ellenére Mary Poppins visszatér üde színfoltja a mai modern filmgyártásnak, Hollywood aranykorát alaposan megidézi. Legalább annyira nagyszabású és minőségi alkotás lett, mint az 1964-es elődje vagy az Óz, a csodák csodája, és olyan sokszínű képi világot vonultat fel, hogy simán lehetne Disney-összesnek nevezni. Csak sok újdonságot ne várjunk tőle.
Mary Poppins visszatér (Mary Poppins Returns)
amerikai musical, 130 perc, 2018
Főszereplők: Emily Blunt, Lin-Manuel Miranda, Ben Wishaw, Emily Mortimer, Colin Firth, Meryl Streep
Rendező: Rob Marshall
Ha érdekesnek találtad a cikket, a blog következő bejegyzéseit ajánlanám figyelmedbe!
Év végén mindig előszeretettel összegezzük, hogy mi minden történt az elmúlt 12 hónapban. Mivel a blogban legtöbbször filmes témakörű bejegyzések születnek, ezért 2018 utolsó írása is erről fog szólni. Ezúttal két top 10-es lista következik: az egyikben a számomra legemlékezetesebb, 2018-as filmek szerepelnek, a másik pedig egy teljesen szubjektív gyűjtés azon korábban készült filmekről, amelyeket idén láttam először – és sok szeretettel ajánlom őket az olvasóknak!
A legjobb 2018-as filmek
Ocean’s 8 – Az évszázad átverése
Kicsit belefáradtam az Ocean’s filmekbe, meg se tudnám mondani, hogy hányat láttam belőlük. Viszont valamiért mégis rászántam magam az Ocean’s 8-ra. Nem mondanám, hogy az évszázad átverését – vagy filmjét – láttam, viszont hétvégi kikapcsolódásnak tökéletes volt. Ráadásul nem sokkal előtte jártam a Metben, így igazán érdekes volt kicsit más szemszögből is megismerni a világhírű múzeumot.
Szólíts a neveden
A homoszexualitás témaköre a mai napig felkavaró tényező a filmművészetben, habár már közel sem annyira, mint 15-20 évvel ezelőtt. A Szólíts a neveden egy 17 éves srác és egy doktori disszertációján dolgozó fiatalember románcáról szól – és amennyire a Túl a barátságon átlépett bizonyos határokat, nos ezúttal sem volt visszafogott a rendező a szerelem ábrázolásában. Felkavaró, de gyönyörű film – aki nem hiszi, nézze csak meg.
Ha már a felkavaró filmeknél tartunk, akkor Lars von Trier filmje viszi a pálmát. Rendkívül különleges a mű, hiszen ritkán látni ilyen szintű erőszakot a vásznon – véleményem szerint a 18-as karika is kevés – ám mindennek ellenére, a főszereplőt egy pillanatig sem utáljuk. Számomra Matt Dillon az év egyik legjobb alakítását hozta – ha van gyomrunk hozzá, ne hagyjuk ki!
Mission: Impossible – Utóhatás
Idén két film volt, amit kétszer néztem meg moziban, ez volt az egyik. Sok mindent lehet hallani Tom Cruise-ról, mindenesetre velem sosem tudta megutáltatni magát. Ráadásul ezeknek a Mission: Impossible filmeknek van értelme is, mivel mindig úgy jöttem ki az aktuális rész után a moziból, hogy ez volt a legjobb. Drukkolok, hogy a jövőben is így legyen. Szerintem az ilyen élmények miatt érdemes filmszínházakba járni, azokat a képi és hanghatásokat, amik egy ilyen profin összerakott akciófilmben vannak, otthon nehezen lehet rekonstruálni.
Steven Spielberg filmjeit mindig megnézem. Nem mondom, hogy mindegyiket kedvelem is, de például a történelmi ihletésű műveivel ritkán lő mellé (érdekes módon talán csak a Lincoln nem tetszett, pedig a későbbiekben még bőven lesz szó Daniel Day-Lewis-ról.) A Pentagon titkait különösen érdekesnek találtam abból a szempontból, hogy erről az időszakról semmit nem hallottam korábban, ugye mindenki csak a Watergate-ről beszél, arról, ami előtte volt, ritkán esik szó. Számomra egy kifejezetten hiánypótló alkotás volt, amibe némi aktuálpolitikai áthallást is csempészett a rendező, Tom Hanks és Meryl Streep pedig továbbra is nagyszerű színészek, akiket mindig öröm nézni.
Általában nem találom szimpatikusnak, ha ennyire lezsírozott, hogy a díjkiosztókon ki fog nyerni. 2018-ban mindenki tudta, hogy Gary Oldman lesz mindenhol a befutó – és így is történt. De azért lehetett arról is hallani, hogy ilyen szintű maszkon keresztül, hogyan lehetséges igazán jó alakítás nyújtani, hiszen a színészek egyik fő fegyvere a mimika, amire jelen esetben elég korlátozott lehetőségei voltak Oldmannek. Tulajdonképpen teljesen felismerhetetlen volt, esetleg 1-2 szemvillanásából lehetett következtetni rá, hogy tényleg ő rejtőzik az álca mögött. Szerintem az egész filmben ez az igazán bravúros, hogy mindennek ellenére mennyire magával ragadó alakítást nyújtott. Meg persze arra is vevő szoktam lenni, ha kicsit pátoszos, történelmi művet látok – hát jelen esetben ebben sem volt hiány.
Semmi sem az volt, amire számítottam – és éppen ettől lett annyira nagyszerű a film. Szerintem sokan így vannak ezzel. Kicsit drámai, kicsit vicces, kicsit meghökkentő, kicsit könnyed – és két Oscar-díjas alakítás született. Nem is ragozom tovább.
Utánanéztem, december 28-án került a hazai mozikba, így ez kvázi még a 2017-es filmekhez sorolandó, ha szigorúan vesszük, de szerintem ezen a 3 napon ne akadjunk fenn – bevallom, én csak 2018-ban néztem meg. A zenéjét azóta is rendszeresen hallgatom, és az év során már többször újranéztem a filmet. Ez egy igazi show, ahogy a címe is ígéri, aki pedig kifejezetten fogékony a musicalekre, annak ez a film maga a megtestesül tökély, amire évek óta várni kellett.
Ez a másik film, amit idén kétszer is megnéztem moziban. Ennek oka abban keresendő, hogy véleményem szerint kritikán alulian rossz lett a magyar szinkronja – így megnéztem eredeti nyelven is. Például Lady Gaga játékán sokat dobott, amikor nem magyar hangon hallottam beszélni – de összességében engem színésznőként még így sem győzött meg. Viszont, amikor a filmben énekel, az valami csoda. De így sem értem mi ez a nagy felhajtás körülötte, prózában nem több, mint átlagos színésznő. Számomra inkább Bradley Cooper az igazi meglepetés: színészként és rendezőként egyaránt. Gyönyörű, érzelmes filmet tett le az asztalra, amiben igazán visszafogott és őszinte színészi játékot láthatunk.
Nálam 2018 abszolút befutója a Fantomszál. Amióta moziban láttam, többször is megnéztem otthon, mi több, ez lett az a film, amit legtöbbször megtekintettem idén. Mindig találok benne valami újat, valami rejtett apróságot. Szerintem egy remekmű. Ráadásul ez volt az a film, amiben annyira megkedveltem Daniel Day-Lewist, hogy elővettem a korábbi filmjeit, alaposan utána olvastam, mi mindent érdemes tudni róla – és ebből született meg blogom legelső, önálló bejegyzése, de erről még lesz szó a későbbiekben.
A legjobb hiánypótló filmek, amelyeket 2018-ban láttam először
Idegen földön (2013)
Amikor októberben elhajóztam a Szabadság-szobor mellett New Yorkban, akaratlanul is eszembe jutottak a bevándorlók, akik egy szebb élet reményében érkeztek Amerikába és ugyanezt látták meg először. Pontosan erről szól az Idegen földön, Marion Cotillard, Joaquin Phoenix és Jeremy Renner főszereplésével. Egy alulértékelt, magával ragadó dráma, nagyszerű színészi alakításokkal arról, hogy az újvilágban milyen nehézségekkel kellett szembenézniük a menekülteknek.
Goya kísértetei (2006)
Az idén elhunyt Milos Forman rendezte az egyik legnagyobb spanyol festő életéről szóló filmet. Valamiért eddig nem kerítettem sort rá, pedig olyan nagyszerű és közismert színészek játsszák a főszerepeket, mint Stellan Skarsgard, Javier Bardem és Natalie Portman. Mint Forman műveiről elmondható, nem csupán egyszerű életrajzi műről van szó, sokat megtudhatunk a spanyol inkvizíció vészterhes időszakáról is.
Elvis és Nixon (2016)
Mindig is érdekeltek az amerikai elnökök, illetve Elvis Presley is, de azt nem tudtam, hogy ebből a témából létezik közös nevező, amíg teljesen véletlenül bele nem futottam ebbe a filmbe. Habár Michael Shannon fizikailag nem a legideálisabb Elvis, színészként annál inkább nekivaló a szerep, Kevin Spacey-t pedig mintha a jóisten is Nixonnak teremtette volna. Nem is értem, miért nincs a köztudatban ez a film, pedig annyira szórakoztató, érdekes és informatív.
A bunyós (2000)
Alapvetően nem szeretem a bokszolókról szóló filmeket – mondja ezt az, aki egy egész bejegyzést szánt már bokszolós filmeknek. Véleményem szerint A bunyós nem is a bokszról szól, sokkal inkább egy észak-ír dráma a nehéz időkről, illetve egy szép szerelmi történet, kiváló alakításokkal. Abszolút alulértékelt film.
Ragyogj! (1996)
A film megtörtént életrajzi események alapján készült, David Helfgott zongoraművész történetét meséli el – és ezért kapott Oscar-díjat Geoffry Rush. Habár Rahmanyinov műveiről esik a legtöbb szó, számomra mégis az a jelenet maradt a legemlékezetesebb, ahogy Helfgott önkívületi állapotban játssza Liszt Ferenc II. Magyar rapszódiáját.
Café Society (2016)
Szeretem Woody Allen filmjeit, általában moziban is megnézem őket. A Café Society-vel viszont bajban voltam, mert mindkét főszereplőt irritálónak találom – már csak ránézésre is. Egészen két évig tartott, mire rávettem magam, hogy túllépjek mindezen. És azt kell mondjam, meg is érte, mivel egy nagyon kellemes és szórakoztató élményben volt részem, mi több, szerintem ez az utóbbi idők legjobb Woody Allen filmje.
Borg/McEnroe (2017)
Mondhatjuk, hogy nem rajongok a teniszért. Mi több, a sportfilmek sem tartoznak a kedvenceim közé, hirtelen ezek jutnak eszembe, amikre azt mondanám, hogy tetszenek: Micsoda csapat!, Eddie, a sas, Hajsza a győzelemért, Millió dolláros bébi, Verseny a lejtőn, Bagger Vance legendája – illetve a fentebb említett A bunyós. Lényeg, a lényeg, a Borg/McEnroe óriási meglepetés volt számomra, rendkívül jól felépített, feszült légkörű alkotás – és számomra, aki még a végeredménnyel sem volt előzetesen tisztában – kifejezetten izgalmas élmény volt.
Az igazsághoz hozzátartozik, hogy ezt a filmet nem idén láttam először – vagyis nem teljesen. Amikor még újdonságnak számított, nekifutottam és annyira unalmasnak találtam, hogy el is aludtam rajta. Amikor a Daniel Day-Lewis cikket írtam, és elmélyültem a témában, sajnos, nem sajnos, a New York bandái is terítékre került – és őszintén szólva ennek a filmnek álltam neki a legkevesebb lelkesedéssel. Aztán talán a legnagyobb meglepetés lett belőle, hogy úristen, mennyire jó ez a film – és vajon mit néztem én 15 évvel ezelőtt?
Az utolsó mohikán (1992)
Még gyerekkoromból élt bennem egy halvány emlék, hogy az erdőben gyilkolásszák egymást katonák és indiánok – aztán ekkor óvodáskori énem el is lett távolítva a tévé elől. Mindenféle naturalista jelenetre felkészülve vettem elő idén ezt a filmet. 25 év távlatából már egyáltalán nem tűnt vészesnek, viszont a zene, a táj és a történet annyira magával ragadó volt, hogy magam sem értettem, hogy kerültem el ezt a filmet mindezidáig. Azóta többször is megnéztem, és 2019-ben tervezek róla egy hosszabb cikket is készíteni.
Hasonlóan a New York bandáihoz, úgy tűnik Martin Scorsese filmjei nem adják könnyen magukat elsőre – másodszorra viszont annál inkább. Gyönyörű, szívszorító történet, páratlan díszletekkel, csodálatos zenével és egy jó adag társadalomkritikával fűszerezve. Igazából nem tudom eldönteni, hogy Az ártatlanság kora vagy a Fantomszál tetszett-e jobban idén, mindenesetre annyi biztos, hogy nálam a 2018-as év legnagyobb filmélményei Daniel Day-Lewis-hoz köthetők. Kár, hogy csak most fedeztem fel, amikor már nyugdíjba is vonult.
Végül, de nem utolsósorban, ajánlanám azt a cikkemet, amibe a legtöbb energiát fektettem idén, és talán a legkedvesebb számomra:
Legutóbb talán gyermekkoromban láttam fehér karácsonyt - ami sajnos nem mostanában volt. Idén, a december közepén történt havazásnak köszönhetően felcsillant végre a reménye, hogy ha szánkózni nem is megyünk, de az ablakon kinézve hófehér tájat láthatunk szenteste. Sajnos egy melegfront véget vetett ezeknek a fantáziáknak 2 nappal karácsony előtt. Mindenesetre az adventi időszakot így is bearanyozta a decemberi havazás. Jöjjön néhány budapesti fényképet a gyönyörű tájról, a nézegetés közben pedig Frank Sinatrát hallgatva akár álmodozhatunk arról, hogy majd jövőre fehér lesz a karácsony - ha idén már majdnem sikerült.
Karácsony előtt a vásárlási láz a tetőfokára hág. Ahány üzlet, annyiféle ajándéklehetőség közül válogathatunk szeretteink számára. Vagy, a polcok kínálatát látva, esetleg az is megfordulhat a fejünkben, hogy a legundokabb munkatársat, és a legirritálóbb rokont is meg tudjuk lepni valami szépséggel. Jöjjön egy válogatás az idei legfurcsább termékekből!
Bűbájos csokifigurák
Egy kis édesség minden ajándékcsomagban jól mutat - lehetőleg ördög, sunyi tekintetű Mikulás és nyuszis hóember nélkül.
Csúnya karácsonyi pulcsi
Oké, hogy divat minél csúnyább, ünnepi mintás kötött pulóvert húzni manapság - de azért legyen inkább vicces, mint szimplán ronda.
Majmos mécsestartó
Afrikai stílusú karácsonyhoz el tudnám képzelni, ahogy meggyújtunk egy illatos mécsest a majmocska kezén - az ünnepi vacsora tetőpontjaként.
Hittan füzet
Alsó tagozatos gyermekeinket, vagy mélyen vallásos ismerőseinket meglephetjük ezekkel a tematikus borítójú hittan füzetekkel, amelyek így az ünnepek előtt bukkantak fel a boltok polcain.
Lámán lovagló napszemüveges Mikulás
Idén a lámák és alpakkák visszatértek a divatba, és láthatóan karácsonyi stílusban is hódítanak. A Mikulás pedig napszemüveggel védekezik a káros UV-sugarak ellen.
Szőrös rénszarvas dísz
Ha túlzottan snassznak érezzük a hagyományos gömbdíszeket, választhatunk szőrös rénszarvasokat is, habár feltételezhetően öreg vagy fagyott példányok lehetnek, hogy ennyire szürke a bundájuk.
Meggyújtható gyermek formájú gyertyák
El lehetne képzelni annál meghittebb karácsonyt, ahogy egy tündéri gyermeket a feje tetején meggyújtunk és nézzük, ahogy szétolvad? Esetleg Jack, aki a házat építette, üdvözölné ezt a lehetőséget.
„Nincs fontosabb dolog annál, mint ahogyan másokkal viselkedünk. Nem az számít, hogy milyen munkát teszünk le az asztalra. Nagylelkűséggel, kedvességgel és türelemmel juthatunk a legmesszebbre életünk során” – Jake Gyllenhaal.
1980. december 19-én született Los Angeles-ben Jacob Benjamin Gyllenhaal. Tehetős és befolyásos család tagja, édesapja, Stephen Gyllenhaal filmrendező, édesanyja, Naomi Foner Oscar-díjra jelölt forgatókönyvíró. Nővére, Maggie Gyllenhaal színésznő, akinek férje szintén egy közismert színész, Peter Sarsgaard. Egyébként a mai napig Maggie és Jake az egyetlen testvérpáros, akiket a 21. században Oscar-díjra jelöltek. Jake keresztanyja pedig nem más, mint Jamie Lee Curtis, nagybátyja pedig az az Anders Gyllenhaal, aki a The Miami Herald vezérigazgatója.
A Gyllenhaal-családról érdemes tudni, hogy az egyenes ági, férfi leszármazottak születési joguknál fogva svéd nemeseknek számítanak, így Jake Gyllenhaal is megtalálható a svéd arisztokráciát tartalmazó almanachban. Jake egy interjú során elmesélte, hogy ősei már a 17. század óta befolyásos családnak számítottak Svédországban, és dédapja emigrált az Egyesült Államokba az 1900-as években. Azonban ő mégsem a svéd katolikus, nemes vonalat érzi magáénak, hanem a lengyel-lett származású édesanyja neveltetésének megfelelően leginkább zsidóként határozza meg magát. Azt is elmesélte, hogy a szülei számára nagyon fontos volt, hogy ne csak a gazdagságot látva nőjön fel. Így 13 évesen, amikor a zsidó hagyományok szerinti bar-micvóját (férfivé avatási örömnap) tartották, szülei egy hajléktalanszállóba vitték, ahol önkéntesként segédkezett, majd ezzel a közösséggel együtt ünnepelte meg vallása szerinti nagykorúságát.
Tulajdonképpen minden adott volt ahhoz, hogy Jake Hollywoodban kössön ki. Egészen kicsi korától szerepelt az édesapja által rendezett filmekben, az igazi áttörést és hírnevet viszont a 2001-es Donnie Darko hozta el számára – amelyben nővére is játszott, és egy testvérpárt alakítottak. Viszont karrierje még így is döcögött pár évig, egy nemrég adott interjúban viccesen visszaemlékezett, hogy milyen kasszasikerek castingján vérzett el. Egyik legkínosabb emléke Frodó meghallgatása A gyűrűk ura válogatóján: Peter Jackson rendező azzal búcsúzott tőle, hogy ő volt az eddigi legrosszabb, aki jelentkezett a szerepre. 2001-ben több hónapnyi meghallgatás után a Moulin Rouge főszerepéért maradt versenyben Ewan McGregorral és Heath Ledgerrel – végül előbbi kapta meg a szerepet, viszont Jake ezt az elúszott lehetőséget nevezi pályafutása legfájóbb pontjának. 2004-ben a Vágtában balesetet szenvedett Tobey Maguire helyére már le is szerződtették a Pókember 2 forgatására, viszont Maguire végül mégis felépült a felvételek kezdetére, így Jake-et elbocsátották. 2005-ben a Batman: Kezdődik forgatókönyvírója úgy nyilatkozott, hogy Bruce Wayne karakterét Jake Gyllenhaalként képzelte el – viszont végül Christian Bale játszhatta el Batmant. 2009-ben pedig az Avatar főszerepéről csúszott le azzal az indokkal (ami egyébként a szintén versenyben maradt Matt Damont is érintette), hogy akkor már túlságosan ismert színész volt, viszont James Cameron inkább egy ismeretlenebb színészt látna szívesen Jake Sully-ként.
De ne szaladjunk ennyire előre, térjünk vissza 2005-be, amikor is Jake eddigi karrierje talán legfontosabb állomásához érkezett. A Túl a barátságon Annie Proulx novellája alapján készült, ami 1997-ben rendkívül vegyes fogadtatásban részesült. Az amerikaiaknak van egy sztereotípiája a cowboy-okról, miszerint ők a magányos vadászok, a Vadnyugat hősei, példás családapák, a maszkulinitás hierarchiájának vezetői. Proulx pedig éppen ezzel a vízióval ment szembe, amikor két cowboy szerelmének történetét vetette papírra. Ráadásul 20 évvel ezelőtt egyáltalán nem volt „divat” a homoszexualitás mozgóképes ábrázolása, a filmstúdiók se rendezőt, se színészt nem szívesen adtak „meleg-témájú” filmekhez. 1993-ban is óriási felzúdulás övezte Jonathan Demme rendezte Philadelphia – Az érinthetetlen című művét, amelyben Tom Hanks egy AIDS-ben szenvedő ügyvéd megaláztatásait tárta a nézők elé. És bármennyire is döbbenetesre sikerült, ez a film mégsem tudta ledönteni a homoszexualitás drámai ábrázolásának tabuját Hollywoodban.
A tajvani Ang Lee volt az, aki merész rendezésével megtörte a jeget. Jake Gyllenhaal mellett egy szintén népszerű, fiatal színészt, Heath Ledgert szerződtetett le a másik főszerepre. Habár a forgatás során a két színész remekül összebarátkozott, és egy heves csókjelenet orrtöréssel végződött, a pletykáknak mégis elejét vette, hogy Ledger a valóságban is feleségül vette filmbéli partnerét, Michelle Williams-et - az egy évvel később született kislányuknak pedig Jake lett a keresztapja. A 2005-ös Oscar-gálán szinte csak kényes témákkal foglalkozó filmek versengtek: ott volt a Transamerica, ami egy transzszexuális nő történetét meséli el, aztán Truman Capote is megelevenedett egy életrajzi dráma formájában, a legjobb film díját pedig a rasszizmus ábrázolása kapcsán emlékezetes Ütközések kapta meg. A Túl a barátságon a legjobb rendezés kategóriájában győzött, de mindkét főszereplő bezsebelt egy-egy jelölést, nemcsak merész szerepvállalásuknak, hanem kiemelkedő tehetségüknek köszönhetően.
2008 januárjában az egész világot megdöbbentette, hogy Heath Ledger gyógyszer-túladagolás miatt életét vesztette. Habár a Batman – A sötét lovagban nyújtott alakításáért kapott egy posztumusz Oscar-díjat, sokan a Túl a barátságon-t tartják rövid pályafutása legjobb játékának. Például a háromszoros Oscar-díjas Daniel Day-Lewis egyik kedvenc filmjének nevezte a művet, és a Vérző olajért kapott SAG-díját (amerikai színészszakszervezet által adományozott kitüntetés) Heath Ledgernek ajánlotta. Ahogy köszönő beszédében elmondta Ledger utolsó filmbeli jelenete kapcsán: „sosem láttam még egy olyan megindító alakítást, ami ehhez fogható lenne.”
Tehát, a Túl a barátságon kapcsán a figyelem alapvetően Heath Ledgerre irányult, de Jake karrierjének is jelentős dobást adott a szerep és az Oscar-jelölés. Innentől válogathatott a jobbnál jobb ajánlatok között. Jake is a method acting híve (amiről bővebben itt lehet olvasni a blogban), például a Túl a barátságon-ra történő felkészülés során egy wyomingi farmra költözött, hogy megismerkedjen a juhászkodás fortélyaival és a vidéki élet rejtelmeivel. Tekintsünk át még néhány emlékezetes alakítását, és nézzük meg, hogy mit tett értük!
2005 – Bőrnyakúak
Az öböl-háborúban szolgáló, amerikai tengerészgyalogos szerep kedvéért több kiló izmot épített magára és beköltözött pár hétre egy katonai kiképzőtáborba akklimatizálódni.
2012 – Az utolsó műszak
A Los Angeles-i járőrökről szóló drámára úgy készült fel, hogy pár hétig egy ugyanolyan rendőrpáros mellé szegődött megfigyelőként, ami a filmben is látható, és éles bevetésekre kísérte el őket. A forgatáson a stábtagok közül a bátrabbaknak engedélyezték, hogy kipróbálhatják magukon a paprika spray vagy az elektromos sokkoló hatását – végül egységesen az utóbbi mellett döntöttek, és Jake is vállalta, hogy sokkolóval kiüssék. Az esetről később annyit nyilatkozott „rövid ideig tartott, de igen fájdalmas volt.”
Ebben a filmben is a rendvédelem kötelékébe állt, ám ezúttal egy nyomozót alakít. Jake aktívan részt vett karaktere kidolgozásában, ő javasolta a rendezőnek, hogy az általa játszott figurán tetoválások legyenek, pecsétgyűrűt hordjon és tikkeljen. Jake egyik kedvelt színészi eszköze a pislogással való játék: a detektív szerepének különös védjegyét adja az állandó tikkelés, ellenben a Donnie Darko-ban, vagy a mindjárt részletesebben bemutatott Éjjeli féregben rendkívül ijesztőnek hat, hogy szinte végig farkasszemet néz a kamerával és a többi szereplővel.
2014 – Éjjeli féreg
A véres sztorikra vadászó, gátlástalan paparazzi karakter miatt ijesztően soványra fogyott – ebben az időben az is megjelent róla a médiában, hogy esetleg valamilyen komoly betegséggel küzd. Kiderült, hogy Jake ötlete volt a radikális súlyvesztés, szerinte az általa megformált Louis Bloom egy éhes sakálhoz hasonlít, ezért úgy is akart kinézni. Az Éjjeli féreg összes jelenetében látható a figura, Jake pedig úgy memorizálta a szerepét, mint egy színdarabot – tehát azt is megtanulta, hogy a másik fél mit mond neki, ezáltal az egész forgatókönyvet kívülről tudta, és a mai napig idézni tud belőle, ha erre kérik egy talkshowban. Az egyik jelenetbe pedig annyira beleélte magát, hogy baleset lett a vége: improvizálta, hogy miután kiordította magát tükörképét nézve, még bele is üt egyet. Ennek az lett a vége, hogy úgy elvágta a kezét, hogy azonnal kórházba kellett vinni, és 46 öltéssel tudták csak összevarrni egy 4 órás műtét során. 6 óra múltán viszont visszatért a forgatásra, az ominózus jelenet pedig a filmben is látható – viszont az is, hogy gyakran a háta mögé, asztal alá vagy valahová elrejteni kényszerül a kezét, hogy ne látszódjon a sérülés. Habár díjak szempontjából abszolút alulértékelt az Éjjeli féreg, a kritikusok és a nézők szerint is pályafutása eddigi legjobb alakítását nyújtotta a szerepben.
2015 - Mélyütés
A Mélyütés című drámában egy fiktív ökölvívót alakít, aki éppen karrierje csúcsán áll, ám egy családi tragédia beárnyékolja életét, és ebből próbál újra talpra állni, ismét felküzdeni magát a legjobbak közé. Jake igen nagy erőket fektetett a felkészülésbe, éppen előtte forgatta le az Éjjeli féreg című filmet, amelynek kedvéért versenysúlya alá ment 15 kilóval. Így a bokszoló szerep miatt híznia kellett 6 kilót, majd szálkásítania testét, emiatt hónapokig a hét minden napján kétszer is edzett. A film eredeti címe („Southpaw”) egy szleng kifejezés, amit balkezű bokszolókra használnak. Gyllenhaal jobbkezes, viszont edzői instrukciók alapján a Mélyütés utolsó nagy bokszmeccsén balkézzel üt.
Az 1996-os Everest tragédiát feldolgozó filmhez történő felkészüléshez meglátogatta az általa alakított Scott Fischer családját, hogy minél hitelesebben tudja ábrázolni a néhai hegymászó karakterét. Nem mellesleg a filmforgatás végig hasonló hőmérsékleten zajlott, mint ami az Everesten uralkodik, a rendező, Baltasar Kormákur, pedig néhány stábtagot, köztük Jake-et is magával vitte hegyet mászni a Dolomitokba.
A 2013-as bostoni merénylet egyik sérültjét alakítja, akinek amputálták mindkét lábát. A szerep kedvéért Jake több mint 10 kilót fogyott, és a forgatás ideje alatt sötétbarna kontaktlencsét viselt. Az általa alakított Jeff Baumannal nemcsak, hogy megismerkedett, de barátságot kötött vele, így alaposan tanulmányozni tudta, hogyan él mozgáskorlátozottként, és egy rehabilitációs központba is elkísérte, ahol további sebesültekkel felvehette a kapcsolatot. Jake-et még az a megtiszteltetés is érte, hogy 2016-ban a Fenway Parkban, a maraton emlékére rendezett baseball meccsen övé volt az első dobás lehetősége Jeff Bauman mellett.
Végül, jöjjön még pár érdekesség!
A 2007-es Zodiákus című filmbe Jennifer Aniston ajánlotta be (Mark Ruffalo-val együtt), ugyanis David Fincher arról faggatta, hogy kik a kedvenc kollégái, akikkel korábban már dolgozott és a színésznő őket emelte ki. Az ifjú apa szerepének felkészüléséhez Jake egy játékbabát és egy régi típusú pelenkát kapott a direktortól. A köztudottan rendkívül alapos munkát végző rendező pedig digitálisan szőrösebbé varázsolta Jake kezét, ahogy mondta „a közeli felvételeken túlságosan finomnak és nőiesnek tűnt.”
Ahogy korábban említettük, Jake az utolsó pillanatban csúszott le Pókember szerepéről, viszont megállapodtak Tobey Maguire-rel, hogy fizikai hasonlóságukat kihasználva játszanak majd még együtt. Ez 2009-ben valósult meg a Testvérek című drámában, ahol ténylegesen egy testvérpárt alakítottak.
Jake eddig négy filmben alakított özvegyet (Holdfényév, Mélyütés, Darabokban, Éjszakai ragadozók), illetve a Donnie Darko-ban is meghal a barátnője.
Habár eddig csak prózai mozifilmekben láthattuk, a Broadway-en már többször szerepelt musicalekben, néhány előadás zenei anyagát hivatalosan is kiadták, amiken hallhatjuk énekelni.
Jake egy talkshow-ban elmesélte, hogy pár éve civilként ellátogatott a Fehér Házba, mert éppen Washingtonban járt, és azelőtt még sosem látta belülről az épületet. Az idegenvezetés során két biztonsági őr megkérte, hogy fáradjon velük. Jake döbbenetére egyenesen az Ovális Irodába vezették, ahol Obama elnök fogadta – akit a biztonsági szolgálat értesített a belépők névsorát áttekintve, hogy a színész az épületben tartózkodik. Jake elmondása szerint annyira zavarban volt, hogy csak arra emlékszik a találkozóból, hogy az elnök megköszönte eddigi munkáját, majd hozzátette, hogy szívesen látná egy vidámabb filmben is.
Kamaszkorában Jake több nyarat az óceánparton töltött életmentőként. Elmondása szerint sosem kellett senki miatt vízbe vetnie magát, de egyszer egy elég csúnya medúzacsípésnél kellett a fájdalmat enyhítenie: aminek, mint tudjuk, az egyik közismert módja a sérülés vizelettel való kezelése.
Jake kedvenc könyve Harper Lee-től a Ne bántsátok a feketerigót!, két németjuhászát is a regény karaktereiről, Atticus-ról és Boo-ról nevezte el.
A People Magazine Jake-et is beválasztotta az „50 legszexibb agglegény” listájára. Amennyire a pletykáknak lehet hinni, a színész jelenleg is szingli. Korábban több évig élt együtt Reese Witherspoon és Kirsten Dunst színésznőkkel is. Utóbbi hölgyet nővére mutatta be neki, miután együtt dolgoztak a Mona Lisa mosolya című filmben. A testvéri gondoskodás pedig kölcsönös, Jake a Bőrnyakúak forgatásán ismerte meg Peter Sarsgaard-ot, és közreműködésének köszönhetően egy éven belül sógorok lettek.
Miután nagy nehezen összejött egy Oscar-díj Leonardo DiCaprio-nak, arról kezdett el cikkezni a sajtó, hogy Jake Gyllenhaal lesz a következő, akinek pár éven belül biztosan összekampányolnak egy aranyszobrocskát. Mint DiCaprio esetében, nem biztos, hogy a legjobb alakításáért kapja meg, de mindenképpen érdemes rá az alapján, amit eddig letett az asztalra. Mi pedig csak a legjobbakat kívánjuk neki! És persze boldog születésnapot!
Ha tetszett a cikk, a következő Jake Gyllenhaal filmkritikák és kapcsolódó cikkek is érdekelhetnek!
„Undorító, gusztustalan, hányingerkeltő, hitvány, el sem kellett volna készülnie” – mondták a cannes-i filmfesztiválon a felháborodott nézők, a premiervetítés közben több, mint százan elhagyták a termet. Ám, az előadás végén mégis állótapssal jutalmazták Lars von Trier legújabb munkáját. Akkor most hogy is van ez?
A dán rendezőt sok jelzővel lehetne illetni, de azzal, hogy unalmas, semmiképpen sem. Bármit is csinál, az mindig formabontó és felkavaró, ő az a direktor, aki sosem fél megmutatni az emberi természet sötét oldalát. Egyébként sokan kirívóan ízléstelennek tartják. Hét évvel ezelőtt azzal kavart óriási botrányt egy cannes-i interjú során, hogy kijelentette: "Megértem Hitlert, mint embert. Csinált pár rossz dolgot, de mégis látom, ahogy ott ül a bunkerében. Szeretem Albert Speert is, a Harmadik Birodalom építészét és a munkáit. Oké, náci vagyok. Mi nácik szeretjük a nagyszabású dolgokat, és lehet, hogy a következő filmem az Endlösunról fog szólni. Szimpatizálok Hitlerrel, ám ez nem jelenti azt, hogy egyetértek a zsidók lemészárlásával. Az égvilágon semmi problémám nincs a zsidó közösséggel. De Izraellel tele van a tököm.” Ezek után, nem meglepő módon Lars von Triert kitiltották a filmfesztiválról, és még így hét esztendő múltán is csak versenyen kívül mutathatta be A ház, amit Jack épített című alkotását.
A rendező legújabb filmje egy pokoli vízió a gonoszról, ami igencsak provokatív és a nézhetetlenségig kegyetlen. Ugyanakkor vitathatatlan művészi teljesítmény is. Egy rendkívül nehéz darab, ami vélhetően sokakat megbotránkoztat, akiket viszont csak mértékkel, nekik egy igazán emlékezetes és különleges élményben lesz részük. A ház, amit Jack épített az alkotás kedvéért való alkotás mintapéldája, egy „autoerotikus egomasszázs” – ahogy egy kritikus fogalmazott. Tulajdonképpen a mű a teremtés és a művészet felsőbbrendűségéről zeng ódákat, és annyira saját magáról beszél benne Lars von Trier, hogy még önmagától is idéz korábbi filmjei képkockáit bevágva.
Azt már tudjuk, hogy valami igazán egyedi és botrányos dologról van szó, de mégis, ki az a Jack, aki a házat építette? Leegyszerűsítve az egész történet Dante Isteni színjátékának újraértelmezése. Még az irodalomórákról emlékezhetünk rá, hogy az élete közepén járó Dante zarándokútja során letér az útról, sötét erők törnek rá, ekkor szegődik mellé Vergilius, aki kivezeti onnan, végigkalauzolja a poklon, a purgatóriumon, végül elkíséri a paradicsom kapujához. Lars von Trier Jack-je leginkább csak a pokolban jár. Egy középkorú mérnök meséli el egy ismeretlennek (akit egyébként A bukás című filmben Hitlert alakító színész játszik) munkássága öt meghatározó eseményét: ő egy meg nem értett zseni, aki a tökéletes házat szeretné felépíteni, és eközben művészi hajlamait abban éli ki, hogy bizarr pózokban fotózza az általa meggyilkolt embereket, a képeket pedig „Mr. Sophistication” (magyarul Kifinomult Művész) aláírással a helyi sajtóban megjelenteti. Jack építészetének téglái ezek a holttestek, amiket egy fagyasztó raktárban tárol.
Nincs mit szépíteni, ebben a filmben két és fél órán át azt nézhetjük, ahogy Jack nőket és gyerekeket öl, elképesztően kegyetlen és igen változatos módszerekkel. Igazából Jack nem szeretne mást, csak alkotni, és bántja, hogy senki nem érti meg. A sorozatgyilkos élvezi, ahogy kínozza és feldolgozza áldozatait, szórakoztatja, ahogy saját hűtőkamrájában kompozícióba rendezi őket. Tulajdonképpen sokat gondolkoznunk sem kell, Vergilius és Jack beszélgetéséből kiderül, hogy ez az egész csak egy metafora, a pusztulásban rejlő szépséget ábrázolja az alkotás. Nehéz elképzelni ennél találóbb ars poeticát Lars von Trier részéről, hiszen az egész életműve is éppen erről szól, és biztosan ő is örömet lel abban, hogy meg tudja kínozni nézőit, amikor bemutatja nekik, hogy mennyire ronda is tud lenni az élet.
További hasonlóság, hogy Jack, akárcsak a rendező, kényszerbeteg. Jack nemcsak kényszeresen gyilkol, de kényszeresen takarít is. Ahogy a tetthelyeken suvickolja a padlót, törölgeti a falat, rendezgeti a hullákat, azzal számtalan szórakoztató percet szerez a nézőknek – bármilyen morbidan is hangzik ez egy rendkívül nyers módon naturalista film esetében. Lars von Trier olyan fekete humort épített ebbe a művébe, ami egészen párját ritkítja. Az, hogy a szadizmus ilyen szintű ábrázolása mellett végig szórakoztató figurának megmarad Jack, és a film végén pedig felcsendül a dallamos és könnyed Hit The Road Jack, egyszerűen zseniális.
Persze mindehhez kellett egy olyan kaliberű színész is, mint Matt Dillon. Az ő pályafutása kicsit olyan, mint Matthew McConaughey-é, aki hirtelen ráébredt, hogy nemcsak vígjátékokból áll a világ, komolyabb témakörben is kipróbálta magát – aminek a vége egy Oscar-díj lett. Dillon úgy nyilatkozott a filmről, hogy ez volt az egyik legkeményebb munka az életében, de megérte, mert nagyon elégedett az eredménnyel. Ez abszolút látszik is, mondhatni tökéletes alakítást tett le az asztalra. Hol mániákus, hol számító, hol sármos, hol hidegvérű, hol megnyerő, hol laza és hol iszonytató – minden verzióban brillírozik, pusztán a tekintetében is elcsíphetjük az eszelős gyilkost. Megborzongat minket, mégsem undorodunk tőle. Mi több, kíváncsivá tesz, hogy mit tartogat még számunkra. Már eleve nagy teljesítmény az is, hogy a két és fél órás időtartam alatt végig fenntartja az érdeklődést, de ez egészen zseniális, hogy egy percre sem válik unalmassá ez a gyomorforgatóan kegyetlen figura.
A ház, amit Jack épített kapcsán eszünkbe juthat Bret Easton Ellis Amerikai pszichója is. Aki olvasta a könyvet, biztosan nem felejtette el azóta sem a betegesebbé betegesebb formájú, brutális gyilkosságokat, amelyeket a legapróbb részletességgel mutatott be a szerző a főszereplő hányaveti tolmácsolásában. Bármennyire is undorító olvasmány volt, egyszerűen nem lehetett letenni – képtelenség volt elszakadni ekkora tabuktól, hogy bárki képes ilyen élvezettel nőket, férfiakat, gyerekeket és állatokat megkínozni, majd kivégezni. Meghökkentünk, elítéltük a főszereplőt, de a lelkünk mélyén valahol mégis megnyugvással töltött el minket, hogy csak egy fiktív történetet olvastunk. Valahogy így van ez Jack-kel is, aki a házat építette. Ez Lars von Trier Amerikai pszichója. (A könyv alapján készült, harmatgyenge filmet pedig inkább felejtsük el.)
Ha pedig ez sem lenne éppen elég provokáló, a rendező még pár polgárpukkasztó dolgot is belecsempészett alkotásába. Viselt dolgaira tekintettel, főhőse számára ikonként elevenedik meg Hitler, Sztálin és Mussolini. Egy hírhedt náci kivégzési módot is láthatunk, amikor Jack egy golyóval készül egyszerre több életet is kioltani. Aztán a II. világháború egyik német repülőgépe, a náci terrorbombázások egyik hírhedt eszköze, a Stuka zuhanóbombázó tökéletességéről és szépségéről mesél nekünk. Továbbá Jack a korábban már említett Albert Speertől idéz, aki Berlin újjáépítésének tervezése kapcsán kifejtette gondolatait az erős és gyenge építőanyagokról: előnyben részesítette a gyenge anyagokat, amiknek beépítésével az épületek idő előtti romlását és pusztulását akarta előidézni, mivel vonzották az építészeti romok. A rendező a „MeToo” mozgalomra is reflektál, mivel őt is több ízben nevezték már nőgyűlölőnek, aki állítólag kéjes gyönyörrel képes gyötörni a színésznőit mindaddig, amíg tökéletes nem lesz egy-egy jelenet. Lars von Trier válasza pedig annyi, hogy ebben a művében túlnyomó többségben női áldozatokat mutat, akik ráadásul idegesítők, hiszékenyek és buták. Emellett az emberek elhidegülése és közönye is megjelenik a filmben: Jack szabadon járkál ki-be különböző lakásokból hullákat cipelve, de senki nem buktatja le. Az egyik jelenetben egy bérház ablakából az éjszaka csöndjébe ordítva demonstrálja leendő áldozatának, akit szintén segélykiáltásra biztat, hogy kiabáljon torkaszakadtából segítségért, úgysem siet senki sem a megmentésére.
Szó, mi szó, A ház, amit Jack épített letaglózó moziélmény, egyszerre felkavaró és mélyen elgondolkodtató alkotás. Lars von Trier fekete humora, sodró lendülete, cinizmusa továbbra is páratlan, egyszerűen nem tűnik el nyomtalanul a néző fejéből. Nemcsak azért, mert mondjuk egy életre belénk vésődik a jelenet, ahogy egy kisfiú metszőollóval lenyisszantja a kiskacsa lábát (a rendező később mindenkit megnyugtatott, hogy a madárnak a valóságban nem esett bántódása). Ha az ember nyitottan és érdeklődően áll hozzá, akkor könnyedén megértheti, hogy a sorozatgyilkos megbánást nélkülöző tettei mögött valójában egy filmművész gyarlósága rejtőzik. A rendező úgy nyilatkozott, hogy ez lesz az utolsó filmje, és valóban: A ház, amit Jack épített eddigi életművének összegzése, csúcsterméke. Ezt akár nevezhetjük nagybetűs Művészetnek is – ha van hozzá gyomrunk.
A ház, amit Jack épített (The House That Jack Built, 2018)
dán-francia-német-svéd dráma, 155 perc, (18)
Rendező: Lars von Trier
Főszereplők: Matt Dillon, Bruno Ganz, Uma Thurman, Riley Keough
Ha az ünnepi időszakból külföldön is szeretnénk elcsípni némi hangulatszikrát, leginkább Bécs szokott lenni a célállomás, a közhiedelem szerint ott található az adventi vásárok alfája és omegája. Érdekes módon Prágáról senki sem beszél, pedig cseh barátaink is igazán megadják a módját a karácsonyi készülődésnek.
Kezdjük Béccsel. Régóta álmodoztam róla, hogy megnézem azt a meseszép ünnepi forgatagot Bécsben, amiről mindenki ódákat zeng. Végül csak összejött egy hosszúhétvége, ráadásul éppen a karácsony előtti utolsó hétvégén, advent csúcspontján. Habár korábban jártam már az osztrák fővárosban, az adventi vásáron kívül szerettem volna még várost nézni, illetve karácsonyra beszerezni ezt-azt. Bármennyire is tökéletesnek tűnt a csillagok együttállása terveim megvalósításához, valójában eddigi utazásaim legborzalmasabbja kerekedett ki belőle.
Ahogy a villámgyors, csúcsszuper buszunk bekanyarodott az Erdberg Station-re, úgy éreztem, egy világvégi barakkba érkeztem. Utána a metró okozta a következő sokkot: egy olyan ősrégi szerelvény gördült be az állomásra, aminek az ajtaját az utasnak kell kézzel kirángatnia – persze nem is sikerült, csak megmentőnk segítségével. Még ekkor is úgy gondoltam, hogy ez csak a külvárosi légkör hatása, a legrosszabbon túl vagyok. De nem így történt.
Valahogy sejtettem, hogy tömeg lesz, de erre még álmomban sem mertem gondolni. A karácsonyi vásáron a standokhoz nem fértünk oda, forralt borozni esélyünk sem volt. A városnézés is hasonló zsúfoltságban telt, a Schönbrunnban pechünkre a nagy túrára fizettünk be, amit a jelzett 50-60 perc helyett kb. 3 óra alatt tudtunk le, mivel annyira csigatempóban haladt az érdeklődők sokasága teremről teremre – ráadásul a kiállításból sem sokat láttunk, végtelen számú turistán kellett átverekedni magunkat, hogy a látványosságok közelébe férkőzzünk. A nagy bevásárlásra a Shopping City SÜD-öt néztük ki – azóta sem jártam ekkora plázában, de azt hiszem ekkora sorokat sem láttam a kasszáknál, próbafülkéknél, vagy csak szimplán az üzletek sorait végigjárva. A Glamour-napok az Árkádban kutyafüle ehhez képest. Ami pedig szintén nagyon zavart, hogy bárhová is mentem – metróztam, buszoztam, sarki boltba ugrottam le vagy csak szimplán az utcán sétáltam – ennyiszer életemben nem löktek meg. Simán belém tolták a bevásárlós kocsit, oldalba vágtak a bevásárló kosárral, vagy csak szimplán nekem jöttek, ha éppen útban voltam.
Egyébként a hab a tortán az volt, hogy a szuperértékelésű, belvárosi szállodánkban egy eltévedt vendég bejutott hozzánk a saját mágneskártyájával, a frászt hozva ránk az éjszaka közepén. Így a hátralévő két éjjelt úgy aludtuk végig, hogy az ajtó elé toltuk a méretes hűtőszekrényünket. Az egyetlen hely, ahol vigaszt leltünk a bécsi rémálomban, az az állatkert volt a pandákkal és koalákkal – alig volt ott rajtunk kívül látogató, de legalább jó hideg volt...
Szóval abban biztos voltam, hogy ha legközelebb elutazom valahová advent idején, az nem Bécs lesz. Ellenben, éppen abban az évben jártam először Prágában, és a cseh főváros annyira magával ragadott, hogy elhatároztam: ide még vissza kell térnem. Prága mindig gyönyörű, és feltételeztem, hogy ez adventkor sincs másképpen . És ha már lúd, legyen kövér is: szintén az aranyvasárnapot is érintő hétvégén indultam el karácsonyi élményeket gyűjteni.
A blogban korábban született már egy bejegyzés a száztornyú városról (itt elérhető), így fő attrakcióiról most nem bocsátkoznék részletekbe. Összegezve annyi bizton állítható, hogy fekvésének, a világörökség részének számító patinás óvárosának és az életteli, nyüzsgő, modern belvárosi központjának köszönhetően Prága az egyik legkedveltebb közép-európai úti cél, ahová naponta 11 ezer turista érkezik – adventkor pedig feltételezhetően az átlagnál nagyobb a forgalom.
Valójában még gyönyörűbb látvány fogadott, mint amit elképzeltem: az amúgy is igen kedvelt cseh fővárost az ünnepi fények, a díszkivilágítás és a karácsonyi vásár tette még különlegesebbé, álomszép arcát mutatta meg adventi öltözetében. Az arany város ekkortájt igazán méltó eme becenevére, ráadásul már november közepétől elkezdődik a karácsonyi készülődés. Ilyenkor a leghíresebb tornyok, a Vár, a Vencel tér, a Károly-híd és az Óratorony környéke mind-mind ünnepi fényárba borulnak, karácsonyfák, betlehemek emelik az ünnep meghittségét, és különböző vásárfiát kínáló árusok, forralt bort, puncsot, édességeket, húsos falatokat kínáló standok lepik el a leglátogatottabb attrakciók területét. Már maga a látvány is elbűvölő, de az igazi karácsonyi atmoszférához elengedhetetlennek az illatok, a zene és az alapnyüzsgés. A semmihez nem fogható légkör pedig nemcsak szerintem volt ámulatba ejtő: éppen ebben az évben nyerte el az Óvárosi tér „Európa legszebben díszített adventi tere” címet.
Prágában mindig sokan vannak, de meglepő módon nem tűnt zsúfoltabbnak aranyvasárnap sem, mint például ősszel. A városok királynőjének megvan az a különös varázsa, hogy habár lépten-nyomon hömpölygő turistákba lehet botlani, valahogy senki sem idegeskedik, lökdösődik, káromkodik, türelmetlenkedik, kiabál, hanem nyugodtan sétálgat a tömeggel együtt, mindenkit átjár a patinás épületekből áradó, semmihez sem hasonlítható atmoszféra. Ha pedig netán mégis a tűréshatárunk végére érkeznénk, mindig van a közelben 1-2 csendes, hangulatos utcácska.
Összességében most is az volt a benyomásom, hogy Prágában jó dolog turistának lenni, mivel a helyiek teljes mértékben a külföldi vendégek kiszolgálására rendezkedtek be, mindenhol beszélnek angolul, csak udvarias és segítőkész csehekkel találkoztunk, bárhová is mentünk. Az viszont már más kérdés, hogy az itt élők hogyan viselik el ezt az irdatlan turistaáradatot a hétköznapok során – mindenesetre a szolgáltatóiparnak nyilván kifizetődő mulatság.
Persze egy karácsonyi vásár nem is lenne az igazi az ünneplők sokasága a nélkül, a lenti képek pedig igazán magukért beszélnek, hogy miért lenne vétek kihagyni Prágát advent idején!
Ha tetszett a cikk, itt található még több információ és érdekesség Prágáról!
Nem, nem elírás történt, habár hasonló műfajban utaznak (azaz a trió nevét lefordítva „repülnek”), nem az Il Divo-ról lesz szó, hanem fiatal, olasz énekesekről, akik a Három Tenor örökségét gondozzák tovább, és egy napon legendás elődjeik nyomdokaiba szeretnének lépni. Nem mellesleg tegnap adták első koncertjüket Budapesten.
Gianluca Ginoble, Piero Barone és Ignazio Boschetto 2009-ben ismerkedtek meg a Rai1 „Ti lascio una canzone” nevű tehetségkutatójában, amelyben a 13-15 éves fiatalok operaslágereket énekeltek. Az első show-t Gianluca nyerte meg, viszont a producerek fantáziát láttak egy trió létrehozásában – nem titkoltan a Három Tenor (Plácido Domingo, José Carreras és Luciano Pavarotti) mintájára. A műsor tetőpontja az volt, amikor a három kamasz fiú az ’O Sole Mio című klasszikust adta elő, amivel egy csapásra Olaszország kedvenceivé váltak.
A világhírnév sem váratott sokáig magára, egy Amerikában élő, olasz zenei producer felfigyelt rájuk, így végül ők lettek az első olasz előadók, akik közvetlenül szerződtek egy amerikai lemezkiadó céggel. Első albumuk 2010-ben látott napvilágot Il Volo címmel, és a 6. helyig jutott az olasz albumlistán, később platina minősítést ért el. Illetve megjelenésének első hetében az album tizedik helyet ért el Amerikában a Billboard 200 listán, és vezette a Klasszikus Albumok listát 23 ezer eladott példánnyal. A fiúk sztárvendégként felléptek az American Idolban, az Ellen DeGeneres Show-ban és a Good Morning America-ban is. Továbbá két kategóriában is (Legjobb új előadó, Legjobb album duótól vagy együttestől) versenybe szállhattak a 12. Latin Grammy-díjátadón.
2012-ben jelent meg második lemezük „We Are Love” címmel, egy év múlva pedig egy karácsonyi albummal is jelentkeztek Buon Natale – The Christmas Album néven. A nemzetközi sikerek tartósnak bizonyultak, többek között koncerteztek Barbra Streisanddal, Anastaciával, Eros Ramazotti-val és Plácido Domingoval, illetve felléptek a 80. Rockefeller Center Karácsonyi Gyertyagyújtáson is. A második album címadó dalát, a We Are Love-ot pedig a 2012-es Nobel-békedíj Koncerten Oslóban, V. Harald norvég király jelenlétében énekelték el. 2014-ben elnyerték a Latin Billboard Zenei Díjátadón “Az év legjobb csapata” díjat is a latin pop albumok kategóriában.
Nem sokkal ezután bejelentették, hogy egy vadonatúj, saját dallal indulnak a 2015-ös Sanremói Dalfesztiválon, aminek a győztese Olaszországot képviselheti az Eurovíziós Dalfesztiválon. A Grande Amore elsöprő győzelmet aratott. A bécsi dalfesztiválon viszont csak harmadik helyezést értek el vele, de toronymagasan megnyerték a telefonos szavazatok listáját, és megkapták a verseny akkreditált újságírói által odaítélt Marcel Bezençon-díjat 'Sajtódíj' kategóriában. Habár a zsűrinél nem a Grande Amore lett a nyertes, igazi közönségsiker lett tengeren innen és túl, a trió a dalt még a New York-i Columbus Day Parade-on is előadta.
Tehát az Il Volo tagjai fiatal koruk ellenére (a legidősebb énekes is csak 25 éves) már roppant sikeres karrierrel büszkélkedhetnek. Az együttes mostani koncepciója szerint ötvözi a népszerű operák világát a könnyűzene elemeivel. Annyira nagyszerűen és olyan minőségben teszik mindezt, hogy a kritikusok is a crossover műfaj egyik legkiemelkedőbb képviselőjeként tartják számon a triót. Nem véletlenül, hiszen az ifjú énekesek bátran, ugyanakkor stílusosan, finom ízléssel alkotják meg a klasszikusokban gyökerező, ugyanakkor nagyon is mai zenei világukat. Youtube videóik több százmilliós megtekintést értek el, népszerűségük a popsztárokét közelíti, rajongóik megőrülnek értük.
2016-ban Plácido Domingo közreműködésével megjelent a Notte Magica - A Tribute to the Three Tenors című albumuk, amelyen a Három Tenor munkássága előtt tisztelegnek, az ő repertoárjukból szemezgettek az új generáció legsikeresebb énekeseiként. Az Il Volo a Notte Magica turnéval érkezett Budapestre is, a Győri Filharmonikus Zenekar kísérte őket, és az a Marcello Rota vezényelt, aki Andrea Bocelli állandó karmestere.
Aki ezen az estén ellátogatott a Papp László Sportarénába, egy roppant szimpatikus és nagyon olasz együttessel találkozhatott, akik többek a között a következő szerzeményeket is előadták.
Turandot: Nessun Dorma
Granada
Tosca: E lucevan le stelle
Carmen: Les Toreadors (intermezzo)
Maria (from "West Side Story")
My Way
Tonight (from "West Side Story")
‘O Sole Mio
La Traviata - Libiamo ne`lieti calici
Ave Maria, Mater Misericordiae
Adeste Fideles
Grande Amore
Il Mondo
Habár a huszonéves fiatalok zenei képzettsége nem közelítheti meg egy több évtizede hangját képző operaénekesét, azért mindenképpen jó úton haladnak. Aki évről évre nyomon követi az Il Volo pályafutását, megfigyelheti, hogyan fejlődik a hangjuk. Amit a budapesti koncerten hallani lehetett, határozottan kellemes és minőségi élmény volt. Ráadásul az olasz operatörténelem klasszikusait hozták el a nézőknek, ahogy fogalmaztak ez a „Forza Italia”, hiszen a világ bármely táján ugyanúgy ismerik ezeket a klasszikus dallamokat.
A koncert hangulata is tipikusan olasz volt. A trió tagjai felosztották egymás között, hogy Piero olaszul, Gianluca angolul és Ignazio magyarul (!) beszél. Természetesen utóbbi nyelvtudás pár szóban merült ki (mint a „jó estét”, „köszönöm”, „szeretlek”, „gulyás”, és „boldog karácsonyt”), és nem mondanám, hogy megértettem volna a zenekar felkonferálását („Győri Filharmonic”) a kiejtés alapján. De a gesztus nyilván szívmelengető volt minden jelenlévő magyar számára - akik egyébként a közönségnek jó esetben a felét tették ki, alapvetően külföldiek érdeklődtek az esemény iránt. Tehát kellemes olasz humorral fűszerezték a csodálatos zenék közti részeket, többször megnevettetve a közönséget. Egyértelmű volt, hogy nemcsak úgy eljöttek haknizni egyet, hanem a nézőknek akartak kedveskedni is, például kérték, hogy tapsoljuk meg az olasz és magyar népet is, hiszen nekünk vannak a legszebb színű zászlóink a világon. Esetleg még Mexikó is játszik.
Az előadás előtt rövid interjúkat vetítettek az együttes tagjaival, akik elmondták, hogy igazából nem tudják, mire számítsanak Budapesten, hiszen ez lesz az első alkalom. Az alapvetően ülő koncert végére olyan tombolás alakult ki a színpad előtt és a lelátókon, hogy a srácok biztosítottak róla mindenkit: jövőre újra eljönnek ide. Bízzunk benne, hogy így is lesz! És esetleg még több, komoly zenét kedvelő, hazánk fiához/lányához is eljut az információ, hogy ha valami igazán minőségi élményre vágynak, akkor bátran váltsanak jegyet egy Il Volo koncertre.
És habár Három Tenor biztosan nem lesz belőlük, (mivel egyikük bariton), azért mindenképpen érdemes már most megismerkednünk nevükkel, mivel minden tehetségük adott hozzá, hogy hasonló sikereket érjenek el, mint legendás elődjeik.
Van egy teljesen szubjektív listám olyan filmekről, amelyeket szeretek minden évben újranézni karácsony előtt. Vannak köztük könnyedebb és drámaibb, viccesebb és elgondolkodtatóbb, nevetős és sírós, ünnepi és kevésbé szezonális alkotások - de mindenképpen a szeretet témaköre a központi elem bennük, meghittséggel töltik meg az adventi estéket.
Holiday
Van, aki az Igazából szerelemre esküszik - számomra a Holiday a karácsonyi filmek alfája és omegája.
Szerelem a végzeten
Romantikus történet az ünnepi díszbe öltözött New Yorkban.
A nyomorultak
Victor Hugo klasszikus regényét musical formában ajánljuk, a csodálatos zene még inkább magasztosabbá teszi a gyönyörű történetet.
Bridget Jones naplója
Minden idők egyik legnépszerűbb romantikus vígjátéka egy londoni szingli csacskaságairól.
P.S. I Love You
A frissen megözvegyült Holly sorsát követhetjük nyomon, szívmelengető történet az újrakezdésről.
Kate & Leopold
A 19. századi Leopold herceg egy véletlen folytán napjaink New Yorkjába csöppen, ahol a sok furcsaság mellett a szerelem is rátalál.
Micsoda nő
Az utcalány és a milliomos üzletember románcát minden évben megtaláljuk a televíziós csatornák karácsonyi kínálatában is.
Napos oldal
Két mentális problémával küzdő ember együtt készül a karácsonyi táncversenyre, és nemcsak a próbák során lesznek egymás segítségére.
Kaliforniai álom
Nagy hollywoodi romantikus, zenés film nagy álmokról és nagy szerelmekről.
Szeretném, ha szeretnél
Könnyed kis romantikus film arról, amikor az esküvőszervező beleszeret a vőlegénybe.
Sztárom a párom
A hollywoodi sztár és egy könyvárus szerelmének története, a romantikus vágyálmok netovábbja.
A csábítás elmélete
Egy vígjáték arról, hogy habár sokszor rosszul választunk és szenvedünk miatta, a megoldás talán csak egy karnyújtásnyira volt mindvégig.
Ősz New Yorkban
Nemcsak az őszi, hanem a karácsonyi New York hangulatából is ízelítőt kapunk ebben a szomorkás drámában.
Titanic
Szenteste valamelyik tévécsatorna kínálatában biztosan megtaláljuk a Titanicot is, bármennyire semmi köze nincs az ünnepekhez.
Hideghegy
Az amerikai polgárháború idején játszódó nagy ívű szerelmi dráma talán kissé méltatlanul mellőzött alkotás, pedig minden adott benne, ami egy sírós-romantikus filmhez szükségeltetik.
Idén a lámák és alpakkák visszatértek a divatba, és láthatóan karácsonyi stílusban is hódítanak. A Mikulás pedig napszemüveggel védekezik a káros UV-sugarak ellen.
