Ha már megcsömörlöttünk a koronavírusról szóló híradásoktól, ha hetek óta nem olvastunk olyan elővigyázatossági praktikáról, amit ne alkalmaznánk, és ha a létező összes immunerősítő vitamint is beszedtük, még akkor is van számunkra valami új a nap alatt. Ugyanis Fejős Éva útjára indította 10 részes karantén-kisregénysorozatát, amely kicsit más megvilágításba helyezi a pandémia időszakát.

Könnyed történetek a koronavírus idejéről? Miért ne!? Aki ismeri Fejős Éva munkásságát, tudhatja, hogy a kisujjában van a minőségi szórakoztatás: az írónő érzelmes, magával ragadó, és végtelenül pozitív hangvételű könyveit egyszerűen lehetetlen letenni. És pontosan ilyen a Kanapétörténetek a karanténból első része is.

„Ha megbillen egy dominó, akkor körülötte minden dőlni és borulni fog.”

A sorozat bevezető epizódjában megismerhetjük Klaudiát, az urológus-sebészt, akinek életét alaposan felforgatja a járvány. Nem elég, hogy a 32 éves főhősnő titokban gyengéd érzelmeket táplál egyik munkatársa iránt, akivel lépten-nyomon összefut, mindössze két csapóajtónyira dolgozik a vörös zónától, ahol a vírus tombol. Emellett Klaudia családját is megismerhetjük: édesanyja rendkívül aggódik lánya egészségéért, nővére idegrendszerét pedig felemészti a karantén, ahol négy kisgyermekére kell vigyáznia, míg a férje home office-ol. Ráadásul Klaudia még egy olyan kalandba is keveredik, amely kapcsán eljut egy idősotthonba… Szóval van itt minden, amit mi magunk is, nap mint nap megtapasztalunk a járvány időszakában.

És persze nem is lenne igazi Fejős Éva könyv, ha nem jelenne meg egy távoli ország: Klaudia hátizsákos túraszervező barátja Puerto Ricóban ragad egy csoporttal. Valamiért úgy gondolom, hogy a későbbiekben ezt a szálat is bővebben megismerhetjük majd.

Tehát a sorozat első része a megszokott módon szórakoztató és igencsak ígéretesnek tűnik. Szerintem, aki elolvassa a Dominót, kizárt, hogy ne legyen kíváncsi a folytatásra, hiszen annyira szerethetők a karakterek, és olyan kedves, megmosolyogtató maga a történet – még így a koronavírus árnyékában is. Az Erawan Kiadó honlapján pedig hetente jönnek az újabb és újabb kanapétörténetek a karanténból, szóval nem is kell sokat várni a következő részre!

A teflon a huszadik század egyik csodája, mely forradalmasította az otthoni sütés-főzést és az élet számos területén jelen van. Ezt értsük úgy, hogy még a mi szervezetünkből sem ürül ki. A Sötét vizeken egy közel 20 éves, de mai napig tartó történetet dolgoz fel, amely egyúttal Amerika egyik legnagyobb környezetszennyezési botránya is.

Az elmúlt 22 évben több olyan film is született, amelynek alapja egy nagyvállalat ivóvíz-szennyezési botránya. A John Travolta főszereplésével készült Zavaros vizeken, és az Erin Brockovich – Zűrös természet is erre épült, és sajnos mindkét alkotás megtörtént eseményeken alapul. És ki tudja, hogy még hány ilyen esettel találkoznánk, ha rákeresnénk az interneten. Valószínűleg több feldolgozás is várható még ebben a témában, és nem a Sötét vizeken lesz az utolsó. 

Bár a 2020-as díjszezonban elsikkadt a nagy jelöltek között a Sötét vizeken, mégis több szempontból is figyelemre méltó filmről van szó. Egyrészt az óriásvállalatok környezeti felelőtlenségének tematikája relevánsabb, mint valaha, másrészt Todd Haynes intelligens és egyedi rendezése képes bőven az átlagos tárgyalótermi thrillerek fölé emelni az alkotást.

A történet alapja egy 2016-ban megjelent cikk: Nathaniel Rich, a The New York Times Magazine újságírója olyan tényfeltáró írást (The Lawyer Who Became DuPont’s Worst Nightmare) tett közzé, amely egy korábban főként vegyipari nagyvállalatokkal dolgozó környezetvédelmi ügyvéd, Robert Bilott reménytelennek tűnő, mind a mai napig tartó küzdelmét mutatja be a Nyugat-Virginiában működő DuPont nagyvállalattal szemben.

A filmből is megtudjuk, hogy Robert Bilott céges jogász, aki nagyvállalatokat véd nagy hatékonysággal. Egy nap felkeresi egy farmer, akit imádott nagyanyja küldött hozzá, hogy segítsen neki. Bilott hamarosan rájön, hogy a DuPont vegyi vállalat évek óta mérgezi egy kisváros ivóvizét, amitől több száz állat pusztult el és a helyi lakosokat is mérgezi. Az ügyvéd kilátástalannak tűnő küzdelembe kezd a kisemberek védelmében a hatalmas nagyvállalat ellen. A világ egyik legnagyobb vegyi gyára ellen vívott jogi harc tétje, hogy a számos rejtélyes megbetegedés és haláleset, valamint az évtizedeken át tartó ivóvíz-szennyezés ténye napvilágra kerüljön. Az ügyvéd az igazság kiderítése érdekében kockára tesz mindent, a karrierjét, a családja és a saját biztonságát is. Bilott évtizedes erőfeszítéseinek eredményeképpen a DuPont cég 2017-ben végül több mint 600 millió dolláros kártérítést fizetett a károsultaknak. Bilott pedig jelenleg is környezetvédelmi jogászként dolgozik.

Mindezek alapján azt hihetnénk, hogy a Sötét vizeken egy szimpla tárgyalótermi dráma, de annál sokkal többrétegűbb, különleges film. Azon túl, hogy bemutat egy társadalmi feszültséget, amiben a gazdag nagyhatalom mulasztásai miatt az azt kiszolgáló munkásosztály gyógyíthatatlan betegségeket kap el, közben részletesen végigveszi Robert Billot személyes kálváriáját is, melynek középpontjában a munka és a család összeegyeztethetetlen tényezői állnak.

Amennyiben a néző látott már akár egyetlen tárgyalótermi drámát vagy olvasott egy John Grisham regényt, akkor valószínűleg a történet menete nem fog nagy meglepetéseket okozni számára, az ügy sokkoló részletei viszont annál inkább. Azt viszonylag hamar megtudjuk, ki hol áll, és hogy a DuPont miért felelős, a részletek mégis lassan állnak össze – és nem azért, mert a rendező azt akarja, hogy tűkön üljünk, hanem éppen avégett, hogy lássuk, mibe mászott bele hősünk. Hogy micsoda őrületes munka egyrészt összerakni az elemeket, (konkrétan egy teherautónyi iratból indulunk ki), másrészt egy rengeteg pénzzel kitömött, irtózatosan jó kapcsolatokkal rendelkező gigacéget milyen nehéz a bíróság elé citálni. Persze itt is lépésről lépésre haladunk, mert először egyetlen ember kártérítési perével kezdünk, majd egyre nő az ügy, míg több ezren, sőt, több tízezren lesznek érintettek.

A Sötét vizeken annak ellenére is nagyon kemény film, hogy nem sokat látunk abból a pusztításból, amit ezek a vegyszerek okoznak, de végig érezzük ennek a súlyát. Bilott szélmalomharca megdöbbentő erővel hat, pedig a becsületesség nem mindig izgalmas a mozivásznon, ha nincs benne kraft. A főhőst alakító Mark Ruffalo viszont nem akar nagyot menni, nem akar másokat lejátszani és egyszemélyes show-t csinálni a filmből, hanem alázattal, pontosan és majdnem szürkén játszik - akárcsak a feleségét megformáló Anne Hathaway és a főnökét alakító Tim Robbins -, hogy megértsük, hogy itt nem a színészek a fontosak, hanem az, amiről szól a film.

Egyébként a történet filmjogaira is Mark Ruffalo csapott le, akinél alkalmasabb színészt egy ilyen főszerepre nehéz lenne találni. Mindegy, hogy éppen a bostoni pedofil papokat lebuktató Spotlight oknyomozó csapat egyik tagját alakítja, vagy a családjától elszakadó ügyvédet, az a szenvedély, amivel karakterei az ügyek mellé odaállnak és ha kell, egyedül is viszik tovább a zászlót, lehengerlő és teljesen hiteles. Ebben semmi meglepő nincsen, Ruffalo politikai aktivizmusa közismert, a természetvédelemtől a nagyvállalati és kormányzati zsarnokoskodásig sok ügy mellé odaállt már. Így amikor a Sötét vizekben az ügyvéd a józan ésszel szembe menve és mindent kockára téve mezítlábas Dávidként harcol tovább a túlméretes Góliáttal, az valójában nem csupán a karakter, hanem Ruffalo személyiségéből fakad.

A személyes dráma mögött pedig Haynes egy igencsak sötét, pesszimista képet fest Amerikáról, ami kívülről robosztus és erős, de belül üres és korhadt, mint a régi fák, amiket bármikor összeroppanthat egy vihar. Ezt szimbolizáljak a kihalt tájak, a lepusztult kisvárosi utcák, a nyomasztóan mindenki és minden fölé tornyosuló gyárépületek látképe.

A Sötét vizeken leginkább egy hetvenes évekbeli, lassú, ám de nagyon alapos filmre hasonlít. Nem igazán történik semmi, a főhőst nem fenyegetik Gene Hackman vezette öltönyös kidobóemberek, nincs csavar, csak egy aprólékos műgonddal összerakott ügy, amiben az ügyvéd kvázi egyedül tárja fel, hogy a DuPont mit hallgatott el és hogyan, miről tudta, hogy káros, mit tesztelt le, majd hallgatott el, és mennyire tehetetlen az ember, ha egyedül veszi fel a küzdelmet a világ negyedik legnagyobb vegyi gyárával. 

A környezetszennyezés és az ebből fakadó egészségügyi károk témája sosem volt még ennyire aktuális, és a film bír is egy igencsak felrázó, cselekvésre késztető erővel. Tulajdonképpen a Sötét vizeken egy jól megírt és kiválóan megrendezett, gondolatébresztő film, ami bár nem mentes a jogi drámákra jellemző esetleges hibáktól (mint a lassan beinduló sztori, száraz téma, döcögős tempó), de ezt kiválóan ellensúlyozza azzal, hogy egy égető fontosságú problémára irányítja rá a figyelmünket, bármiféle szájbarágás és didaktikusság nélkül. A film legvégén pedig egy feliratból értesülhetünk arról is, hogy gyakorlatilag mi magunk is érintettek vagyunk az ügyben: a történetben szereplő mesterséges formulák, a teflon, a különböző, soha le nem bomló műanyagok és más, a kényelmünket és jólétünket szolgáló anyagok mind-mind ott keringenek az ereinkben… Legalább már ezt is tudjuk.

Sötét vizeken (Dark Waters, 2019)

amerikai életrajzi dráma, 126 perc

Rendező: Todd Haynes

Főszereplők: Mark Ruffalo, Anne Hathaway

Amióta világ a világ, a férfiak háborúkat vívnak: hol a hatalomért, hol a dicsőségért, hol a becsületért, hol pedig a szerelemért. Erről szól Trója története, amelyet olyan epikusan álmodtak filmvászonra, hogy nemcsak 15 év távlatából, de még sokkal többől is emlékezni fogunk rá.

Wolfgang Petersen nagyszabású műve alapvetően Homérosz Iliásza alapján készült, de tartalmaz pár momentumot az Odüsszeiából, és szóba kerül egy rövid pillanat erejéig Dido és Aeneas legendája is. Akár azt is mondhatnánk, hogy a film főszereplője maga Trója, de a zárójelenetben Odüsszeusz sokkal szebben emlékezett meg azokról a hősökről, akikre még ma is emlékezünk:

Ha valaha elbeszélik történetemet, mondják el majd, hogy óriások közt éltem. Az ember úgy kél és dől, akár az őszi búza, de e néhány név soha nem merül feledésbe. Mondják el majd, hogy láthattam Hektórt, lovak szelídítőjét. S mondják el, hogy Akhilleusz korában éltem.

De ne szaladjunk ennyire előre. A film Akhilleuszt helyezi az események középpontjába, és vázlatosan követi az Iliászt: a lényeges sarokpontok, mint Heléna elrablása, a trójai Apollón-templom megszentségtelenítése, Patroklosz halála, Hektór és Akhilleusz párbaja, a trójai faló és Akhilleusz halála, mind helyet kapnak a műben. Ám ezek között elég szabadon kezelik a cselekményt, és kimaradnak belőle például az isteni beavatkozások, ami által egy történelmi film benyomását kelti az egész alkotás. Persze az történelmi tény, hogy Krisztus előtt 1200 környékén nagy csata zajlott Trójában a valóságban is. Wolfgang Petersen rendező akképp nyilatkozott erről, hogy a misztikus állatok és a görög istenek jelenléte szükségtelen a történet szempontjából, és sokkal érdekesebb olyan hús-vér embereket látni a vásznon, akik harcolnak körömszakadtáig, „sarok-átlövésig", bosszúból, szerelemből, becsületből vagy a dicsőségért.

Emellett a Trójában sok olyan eseményszál is van, amelyek Homérosz együttműködése nélkül születtek. Ilyen például, amikor Hektór megöli Menelaoszt, vagy Briszéisz (akinek alapból zavaros és összemosott a karaktere) leszúrja Agamemnónt, és az sem szerepel az eposzban, hogy Párisz, Heléna és Andromakhé elmenekülnek Trójából. Kissé nevetséges lett az is, ahogy Odüsszeusz kitalálja a trójai faló cselét, illetve anélkül sem lehet elmenni szó nélkül, amikor Párisz eltalálja Akhilleusz sarkát. Ha nem ismernénk középiskolás tanulmányainkból az eredeti történetet, akár úgyis értelmezhetnénk a látottakat, hogy a trójai herceg rendkívül rosszul célzott – ami a korábban bemutatott harci virtusa alapján abszolút hihetőnek tűnne. Mindennek ellenére gördülékenyen halad a cselekmény, és a filmnek rendkívül jó ritmusa van, amin a botorságok ellenére is lehetetlen unatkozni.

Persze kétség sem fér hozzá, hogy a Trója legnagyobb erénye a látványvilága, amely minden apró részletre kiterjed: a kor hangulatát és stílusát káprázatosan megragadják és tálalják számunkra a készítők. Ez a film annak az érának a terméke, amikor a Gladiátor és A Gyűrűk ura trilógia robbantott kasszát, és megvesztek a nézők a történelmi időkben játszódó szuperprodukciókért, a CGI-effektekért és a gigantikus csatajelenetekért. Habár a Trója nem bővítette új elemekkel ezt a háborús tárházat, és nem mutatott fel újabb technikai bravúrokat, azonban azt, amit korábban e műfajban már megismerhettünk, hibátlanul látjuk viszont. Ilyen például Hektór és Akhilleusz párbaja, ahol hosszú percekig csodálhatjuk a küzdelem minden szépségét, feszültségét és magasztosságát – és ha belegondolunk, ez egyben a film legemlékezetesebb jelenete is.

A Trója összességében egy nagyon látványosra sikeredett hollywoodi szuperprodukció, melyet elképesztő vizualitásba sikerült önteni, nagyszabású csaták és remek párharcok sorát felvonultatva. Wolfgang Petersen rendezésének képei azon kevesek közé tartoztak, amelyekre évek múltán is emlékezni lehet, akárcsak James Horner aláfestő zenéjére. Van valami olyan esszenciája ennek a műnek, amit nagyon kevesek tudtak csak megragadni a filmtörténelem során. Talán a mai emberhez közel álló mondanivaló, a stílusos tálalás vagy a film világa az, netán mindezek együtt. Az viszont tény és való, hogy az akkori idők legnagyobb költségvetésével készült el a Trója a maga 175 millió dollárjával, de világviszonylatban 497 millió dollárt hozott a konyhára – szóval igencsak felkeltette a nézők érdeklődését is.

És ez annak is köszönhető, hogy a görög mitológia alakjait igazi sztárok alakítják, a színészi gárdára semmilyen panasz sem lehet. Kezdjük például Brad Pitt-tel a sort! Amikor Akhilleusz a halhatatlanság és a rövid, de hírneves élet közül az utóbbit választotta, valószínűleg tudta valamilyen jóslatból, hogy 3200 év múlva Brad Pitt formálja meg - ugyanis egy mai sztárhoz méltó módon saját hírnevének fényezése volt a célja, amely valódi jutalomjáték egy hollywoodi csillag számára. Igaz, hogy Brad Pittnek korántsem ez a legkiforrottabb alakítása, de hitelesen játssza minden idők legnagyobb harcosát, képes mélységet vinni a forgatókönyv szerint kissé felszínesre szabott karakterbe, és helyenként egymaga cipeli a hátán az egész filmet. 

Brad Pitt mellé csatlakozik Eric Bana, aki Hektórt alakítja, ráadásul egészen kiválóan, végig súlya és méltósága van, amikor csak színre lép. Diane Kruger karrierje ezzel a filmmel indult be, habár Helénaként inkább csak szép volt, mivel nem sok lehetősége nyílt rá, hogy a bájai mellett a tehetségét is megvillantsa. A Páriszt megformáló Orlando Bloomból pedig sok tinilány kiábrándult a film után, de véleményem szerint nagyszerűen hozta a szerepét, mivel az asszonyrabló, felelőtlen herceg éppen ilyen karaktert kíván meg. Mellette ott van még a sok év után visszatérő, hétszeres Oscar-jelölt Peter O'Toole Priamosz királyként, akiből éteri módon sugárzik a tisztaság és a jóság a vásznon. És érdemes még megemlékezni az Odüsszeuszt játszó Sean Beanről is, aki kivételesen nem hal meg a filmben – és ezt igencsak kevesen mondhatják el magukról Trójában.

Habár sokan felróják azt Wolfgang Petersennek, hogy nem vonultat fel homéroszi mércével is mérhető, mély erkölcsi párhuzamokat, és helyenként műanyagszerű a szövegkönyv – de ennek ellenére zseniális az alkotás abban a tekintetben, hogy kortalanul mesél el egy klasszikus történetet. Még 3200 év távlatából sem feledtük el azokat a hősöket, akikről a legendák szólnak. És szerintem van annyira látványos és nagyszabású alkotás a Trója, hogy ez még Homérosznak is tetszene.

Végül, de nem utolsó sorban, jöjjön még 10 érdekesség a filmmel kapcsolatban:

• Brad Pitt és Eric Bana nem használtak dublőröket az epikus párbajhoz. Viszont megegyeztek abban, hogy fizetnek egymásnak, amennyiben valóban megütnék a másikat: 50 dollárt ért egy gyengébb ütés és 100 dollárt egy erősebb. A forgatás végén Brad Pitt 750 dollárt adott kollégájának, ellenben Eric Bana egy centtel sem tartozott neki.
• Brad Pitt 6 hónapi kemény edzéssel érte el a filmben is látható fizikumát.
• Viszont a forgatás során egy komoly sérülést is szerzett, stílszerűen elszakadt az Achilles-ínja.
• Mindezek ellenére Brad Pitt csupán egyetlen dologra panaszkodott: rendkívül megviselte, hogy a film készítése során tilos volt dohányoznia.
• Sean Beant teljesen elvarázsolta, hogy megismerhette a legendás Peter O’Toole-t: „Ez volt az első alkalom, hogy találkoztam vele. A trójai királyi palástot viselte, cigarettázott, és odaköszönt nekem: ’Sean, drága fiam, hogy vagy?’ Azt hiszem, pontosan ilyennek képzeltem el.”
• Orlando Bloom gyűlölte az általa eljátszott karaktert, több interjúban is gyávának és idiótának nevezte Páriszt.
• A forgatáson az összes harcosnak szőrtelenítenie kellett a mellkasát. Eric Bana volt kollégái közül a legbátrabb: nem akart naponta bajlódni a borotvával, így legyantáztatta az egészet.
• A mexikói felvételek során két biológust is alkalmaztak, akik a tengeri teknősök tojásait védték a parton.
• A mexikói forgatást többször megzavarták hurrikánok: az egyik éjszaka csapott le a stábra, és gyakorlatilag lakhatatlanná tett Brad Pitt házát, aki történetesen annyira kimerült volt az előző napi felvételek miatt, hogy végig aludta az egészet.
• A film nagyszerűen ábrázolja az ókori trójaiak kiválóságát a tengeri kereskedelemben, mivel abban a jelenetben, amikor a görögök partraszállásakor felbolydul az élet a falak mögött, lámák is szaladnak Trója utcáin. Úgy tűnik, a trójaiak a vikingeket is megszégyenítő módon egyenesen Dél-Amerikába jártak át. :)

Trója (Troy, 2004)

amerikai kalandfilm, 163 perc

Rendező: Wolfgang Petersen

Főszereplők: Brad Pitt, Eric Bana, Diane Kruger, Orlando Bloom

Amikor a turistáktól hemzsegő Budapesten járunk, szinte elképzelhetetlen olyan fotókat készíteni, amelyeken nem bukkan fel egy-két, netán még több embertársunk. Most viszont, hogy az utcák üresek, valahogy ez a sok szépség, ami fővárosunkban található, mégis szomorúnak látszik.

Utazni sok módon lehet. Számtalan közlekedési eszközt fel lehet sorolni, amely fizikailag elvisz minket célállomásunkra, ám legalább ugyanennyi lehetőségünk van arra is, hogy mentálisan utazzunk. Most éppen olyan időket élünk, amikor saját otthonunkban ülve tudunk képzelőerőnk, emlékeink, művészeti alkotások vagy a modern technika segítségével eljutni a Föld bármely pontjára, ahová csak szeretnénk. A következőkben 8 filmet gyűjtöttem össze, melyekkel nemcsak világ körüli, hanem egyúttal időutazásra is invitálom Kedves Olvasóimat. Utunk során öt kontinensen járunk, a sarkvidéket, és az óceánokat is érintjük olyan nagyszerű alkotások segítségével, melyek kiválóan megragadják az adott helyszín atmoszféráját.

1. állomás: Afrika

A 7 Oscar-díjjal kitüntetett Távol Afrikától (1985) egy igazi filmtörténeti klasszikus Sydney Pollack rendezésében, Meryl Streep és Robert Redford főszereplésével. A nagy ívű életrajzi drámában Karen Blixen dán írónő Kenyában töltött évei elevenednek meg. Nemcsak egy csodálatos nő megrendítő történetéről, vagy egy magával ragadó románcról van szó, hanem az álomszép operatőri munkának köszönhetően felejthetetlen képsorokat kapunk Afrika csodálatos tájairól – gyönyörű filmzene kíséretében. A két és fél óra hosszúságú játékidő alatt a karakterek és a táj annyira erőteljesen jelennek meg, hogy sokáig velünk maradnak még, Denys és Karen első közös repülőútja pedig az emlékezetünkből kitörölhetetlenné válik.

2. állomás: Ázsia

A világ legnyugodtabb országa zord és mégis fenséges vidéken terül el – ám jelenleg már csak a hívők szívében él. Tibet önállóságának utolsó éveit (a második világháború időszakát és a kínai felszabadítási hadsereg 1950-es invázióját) tárja elénk Jean-Jacques Annaud nagy sikerű filmje, a Hét év Tibetben (1997), amely a Brad Pitt által alakított osztrák hegymászó szemszögéből mutatja be a legendás tájat és annak misztikumát. A filmet jórészt Argentínában forgatták és az Andokban építették fel Lhásza városának díszleteit. Ám a bemutató után 2 évvel a rendező elismerte, hogy titokban, engedély nélkül Tibetben is készítettek felvételeket és ebből 20 percnyi anyag szerepel a két és fél órás filmben.

3. állomás: Ausztrália

Mi mást is választhatnék Ausztráliából, mint azt az ausztrál filmet, melynek készítői és szereplői is ausztrálok, mi több, a film címe is annyi nemes egyszerűséggel, hogy Ausztrália? Ez a 2008-as alkotás csaknem három óra hosszúságú kalandfilm és egyben úti kalauz, melyben a csetlő-botló főhősök (Nicole Kidman és Hugh Jackman) keresztül-kasul száguldoznak a kontinens legszebb tájain, párezer marhával átszelve a hegyeket, a sivatagokat – és teszik mindezt a második világháború küszöbén. A rendező, Baz Luhrmann stílusát sokak gyomra nem veszi be, mivel a „giccses” jelző még visszafogott kifejezése annak, amivel az összes művét lehetne jellemezni. Ennek ellenére ez a film szülőhazájában rendkívül népszerű és közkedvelt alkotás, mivel pontosan olyannak mutatja be Ausztráliát, amilyen a valóságban – és nem mellesleg egy nagyon szeretni való, megható történet, amely a kontinensország történelmének sötét foltjáról (az őslakosok erőszakos asszimilálásáról) is megemlékezik.

4. állomás: Észak-Amerika

A Vadon (2014) Cheryl Strayed történetét meséli el, aki még életében nem kirándult, de egy hirtelen ötlettől vezérelve afféle terápiaként vándorútra indult egymagában. Több mint 1500 kilométert gyalogolt az Egyesült Államok nyugati partvonalán, harcban állva külső és belső tényezőkkel egyaránt: átkelt a Mojave sivatagon, megmászta a Sierra Nevadát, végig gyalogolt Kalifornián és Oregonon, kibírta a havat és a forróságot.  A filmben szemet gyönyörködtetőek a Sziklás-hegység tájai, az amerikai vadon minden szépsége és zordsága megjelenik a vásznon. Reese Witherspoon kiváló alakításának köszönhetően ez a túra kifejezetten életszerű pillanatokat tartalmaz, és megmutatja, hogy az isten háta mögötti kietlen vidéken átkelni valóban nem egy leányálom.

5. állomás: Dél-Amerika

Gabriel Garcia Marquez világhírű regénye, a Szerelem a kolera idején napjainkban igen felkapott olvasmánnyá vált, pedig sokkal inkább szól a szerelemről és Kolumbiáról, mintsem egy fertőző, halálos betegségről. Igaz, hogy a történet a nagy kolerajárvány idején kezdődik, de nem kevesebb, mint ötven évet ölel fel, eközben alaposan bemutatva az európai szemmel különösen idegennek és nehezen felfoghatónak tűnő dél-amerikai világot. Habár a könyv filmvászonra történő adaptálása rendkívül megosztotta a kritikusokat és Garcia Marquez rajongóit egyaránt, hangulatfestésből mégsem lehet fogást találni rajta, és a helyszínek is magával ragadóak. A 2007-ben készült film nagy része a történelmi, fallal körbezárt kolumbiai városban, Cartagenában játszódik, egyes jelenetekben látható a Magdalena folyó és a Sierra Nevada de Santa Marta hegység is.

6. állomás: Európa

Az Éjfélkor Párizsban (2011) főhőse egy alkotói válságban lévő forgatókönyvíró, aki a menyasszonyával érkezik álmai városába, Párizsba és szorgalmazza, hogy költözzenek ide. Lenyűgözi a fények városa (esőben különösképpen), és az utcákat róva fantáziál a század eleji művészekről, akik annyi inspirációt gyűjthettek itt. Amikor egy romantikus film a szerelem városában játszódik, az rendkívül elcsépelt húzásnak tűnik – ám akkor mégsem, ha Woody Allen rendezi, hiszen neki aztán van érzéke a hangulatteremtéshez. A filmben nemhogy nem tűnik lerágott csontnak Párizs Eiffel-tornyostól, Notre Dame-ostól, Diadalívestől stb., hanem a mi kedvünket is meghozza, hogy el (vagy vissza) menjünk erre a gyönyörű helyre. Úti filmekben sem lehetne ilyen meseszépen bemutatni Párizst, ahogy Woody Allen tette. Amikor a főhős áradozik a városról, jóformán a szívünk szakad meg, hogy most nem lehetünk ott… 

7. állomás: Északi-sark

Büszke lehet magára, akire azt mondják, hogy a jég hátán is megél – de szerencsére kevesek tapasztalják meg, hogy szó szerint ez mit is jelent a valóságban. A Sarkvidék (2018) egy sallangmentes túlélőfilm, amelyben a főhős (Mads Mikkelsen) egy repülőgép szerencsétlenség következtében az Északi-sarkon találja magát teljesen egyedül. Persze jöhetne minden, ami a csövön kifér a sarkvidékek borzalmaival kapcsolatban, de ebben az izlandi filmben csak módjával jön. És éppen ettől hat rendkívül hitelesnek az egész, hiszen mindenféle hókuszpókusz nélkül sikerül elérnie, hogy másfél órára odaszögezzen minket a képernyő elé, pedig alig pár mondat hangzik el ez idő alatt. A Sarkvidék tökéletesen közvetíti az Északi-sark zord, szinte teljesen élettelen környezetét, ahol a csontig hatoló fagy mellett a magány és teljes kilátástalanság kényszeríti földre leghamarabb az embert a végeláthatatlan hó és jég ölelésében.

8. állomás: Indiai-óceán

Robinson Crusoe után talán mindannyiunk fejében él némi romantikus elképzelés arról, hogy milyen lehet egy hajótörés. Nos, a Minden odavan (2013) című filmben semmi ilyenről nincs szó, csupán egy lélekvesztő hányódik az Indiai-óceánon. A víz tetején lebegő, áruszállító konténer sarka lyukasztja át az egyedül utazó idős férfi (Robert Redford) vitorlását, aki 1700 tengeri mérföldre van Szumátrától, távol a hajózási útvonalaktól. A filmben ugyan felbukkan a hajótörött-téma teljes eszköztára: a vihar, a szeksztáns, az ivóvíz- és élelemhiány, az égető napsütés, a cápa, a várva várt hajó, a palackba zárt üzenet – csakhogy az alkotóknak sikerül ezeket a motívumokat teljesen lecsupaszítva, mindenféle hatásvadászat nélkül megragadni. Elhisszük, hogy pontosan ilyen lehet egy szűk csapdába szorulni a sivár, végtelen óceán kellős közepén. Ebben a filmben sem hangzik el 10 mondatnál több, de végig feszültséggel teli tud maradni, mivel nagyszerűen mutatja be az ember kiszolgáltatottságát a természet erejével szemben, és hitelesen ábrázolja a tenger zordságát, minden szépségével együtt.

Tetszett az összeállítás? Vagy más filmekkel utaznád körbe a világot? Várom észrevételeidet!

Kapcsolódó filmkritikáimat itt érheted el:

Távol Afrikától

Hét év Tibetben

Éjfélkor Párizsban

„Erőszak segítségével elérhetővé válhatnak bizonyos célok, de mindig valakinek a kárára, sérelmére. Bár ily módon megszüntethetünk olykor egy problémát, ám mégis teremtünk helyette egy újat. A gondok, a konfliktusok végtelen megoldásában leghatékonyabban az emberi értelem, megértés és a kölcsönös tisztelet segíthet.” (A 14. dalai láma)

A világ legnyugodtabb országa zord és mégis fenséges vidéken terül el – ám jelenleg már csak a hívők szívében él. Tibet önállóságának utolsó éveit (a második világháború időszakát és a kínai felszabadítási hadsereg 1950-es invázióját) tárja elénk Jean-Jacques Annaud nagy sikerű filmje, amely egy európai ember szemszögéből mutatja be a legendás tájat és annak misztikumát.

Az osztrák Heinrich Harrer és társai 1939-ben India északi részén próbálják meghódítani a világ egyik legmagasabb csúcsát, a Nanga Parbatot, amikor utoléri őket a világégés szele. A háború kitörésekor az angolok hadifogolytáborba viszik őket a Himalája lábánál lévő Dehradun városába. Többszöri próbálkozás után 1944-ben sikerül megszökniük a fogságból és majdnem 2 évi bujdosás és gyaloglás után átkelnek a Tibeti-fennsíkon és egyúttal a tibeti határon. Először visszafordítják őket Indiába, végül eljutnak Lhászába, a tiltott városba, Tibet szent fővárosába, ahol szívélyesen fogadják őket. A tizennégy éves dalai láma élénk érdeklődést mutat Harrer iránt. Mivel addig nemigen fordult meg ezen a földön idegen, felkérik az osztrák hegymászót, hogy legyen a dalai láma tanára: tanítsa angolra, földrajzra és a nyugati világ szokásaira. Az együtt töltött idő során Harrer szoros barátságba kerül a spirituális vezetővel, és az önző és arrogáns hegymászó élete is megváltozik a találkozástól…

Az izgalmas kalandfilm megtörtént eseményeket dolgoz fel, az osztrák hegymászó, Heinrich Harrer azonos című életrajzi könyve alapján készült. A Hét év Tibetben című film hiteles képet nyújt a férfi tibeti éveiről, azonban mégsem ismerjük meg teljes körűen Harrer mozgalmas életét. Például azt is érdemes tudni az osztrák hegymászóról, hogy 1933-ban belépett a náci pártba, de nem folytatott politikai tevékenységet, habár az SS-nek is tagja volt. Ezt az elhatározását később fiatalkori tévedésnek tartotta. A német hatalom propagandacélokra használta Harrer azon sikerét is, hogy 1938-ban részt vett abban a hegymászó csoportban, amelynek először sikerült meghódítania a Berni-Alpokban lévő Eiger hegy északi falát, az úgynevezett halálfalat. Egy évvel ezután következett a filmből is ismert himalájai expedíció. Harrer 1951-ben tért vissza Európába, és megírta kalandos útjának a történetét: a könyvet több mint félszáz nyelvre lefordították. Élete további részében még több expedícióban is részt vett, és több dokumentumfilmet is készített. 1983-ban ismét ellátogatott a megszállt Tibetbe, amelyről egy újabb könyvet is írt. Az 1959-ben Tibetből elmenekülni kényszerült dalai lámával Harrer 2006-ban bekövetkezett haláláig tartotta a kapcsolatot.

1989-ben korunk egyik legkiemelkedőbb vallási vezetője, Őszentsége, a dalai láma Nobel-békedíjat nyert tevékenységéért. Ekkortájt már egyre inkább szakított a titokzatossággal és az őt övező homállyal, kilépett a nagyvilág és a politika porondjára, közvetítővé és béke-nagykövetté vált. Innentől a filmművészet is egyre intenzívebben fordult az eddig elzárt keleti (pl. kínai vagy tibeti) kultúrák felé, így született meg Bernardo Bertolucci Az utolsó császár-ja, de ezt az áramlatot követi Martin Scorsese Kundun című filmje, amely nemcsak ugyanabban az évben látott napvilágot, mint a Hét év Tibetben, de szintén a dalai láma életéről mesél a nézőknek.

A kortárs kitekintésben érdemes azt is megemlíteni, hogy pontosan egy évvel a Hét év Tibetben előtt mutatták be Anthony Minghella 9 Oscar-díjat nyert filmjét, Az angol beteget. Ha végiggondoljuk, a két mű rendkívül hasonlít egymásra: Almásy László gróf szenvedélye a sivatag (akárcsak Harreré a hegymászás) és sorsfordító, történelmi események sodrába kerülnek a távoli tájakon – mindezt a néző rendkívül romantikus köntösbe csomagolva, igazi hollywoodi stílusban kapja meg. Az is közös a két férfiben, hogy mindketten viaskodnak származásukkal, náci kollaboráció vádjával is szembesülnek, és persze a karakterfejlődés is hasonló: száműzöttségükben és hontalanságukban kerülnek egy ismeretlen aura vonzásába, amely alapjaiban rengeti meg addigi világképüket. További érdekesség a tájidegen, ámde annál beszédesebb zene: míg Almássy László Sebestyén Mártát hallgat a sivatagban, addig a dalai láma zenedobozából Claude Debussy Holdfénye szól.

Az előző sort folytatva, ha a pletykáknak lehet hinni, a Hét év Tibetben főszerepére is komoly eséllyel pályázott Ralph Fiennes – akárcsak Richard Gere és Daniel Day-Lewis is. Végül Brad Pitt lett a befutó, aki abból a szempontból is tökéletes volt a szerepre, hogy 34 évesen játszotta el a hegymászót, és Harrer szintén ugyanennyi idős volt, amikor megismerkedett a dalai lámával. Egyébként Harrer a filmbeli önmagát látva a következővel viccelődött: „Brad Pitt borzalmas választás volt, én sokkal jobban néztem ki nála.”

Habár Richard Gere végül nem szerepelt a filmben, megtette azt a szívességet a producereknek, hogy továbbította a forgatókönyvet jó barátjának, a dalai lámának, aki nagyon elégedett volt a koncepcióval és áldását adta a mű elkészültére. Nem hinném, hogy bárkit is meglep, hogy Kínában már nem fogadták ilyen örömmel és lelkesedéssel a Hét év Tibetbent. A kommunista országban sosem mutatták be a filmet arra hivatkozva, hogy a kínai katonákat durvának és agresszívnek mutatja be és túlzottan elfogult a dalai lámával szemben. Emellett a film két főszereplőjét, Brad Pittet és David Thewlis-t örökre kitiltották az országból.

A Hét év Tibetbent jórészt Argentínában forgatták és az Andokban építették fel a filmbeli Lhászát. Viszont a bemutató után 2 évvel a rendező elismerte, hogy titokban, engedély nélkül Tibetben is készítettek felvételeket és ebből 20 percnyi anyag szerepel a két és fél órás filmben – de részleteket nem árult el. Az viszont biztos, hogy az alkotásban is látható, Argentínában legkevésbé sem őshonos jakokat külföldről hozatták be a forgatás helyszínére, és mindegyik állatnak szükséges volt kiállítani fényképes útlevelet, foglenyomatokkal.

A Hét év Tibetben meseszép hegyek közé bújtatott igazi pacifista alapmű. A háború értelmetlenségét, embertelenségét már számtalanszor láthattuk mozgóképekbe öltve, de kétségtelen egy ennyire békeszerető nép szenvedésein keresztül megélve még erőteljesebben hat az üzenet. Igaz, hogy ez a tipikus hollywoodi alkotás nem hatol túlzott mélységekbe, inkább akar csak szép film lenni, de teszi ezt remekül, a megragadóan bemutatott emberi kapcsolatokon keresztül, látványos helyszíni képekbe öntve, nem utolsó sorban pedig John Williams gyönyörű zenei aláfestésével megkoronázva. Megkapó alkotás, amit kár kihagyni és érdemes újranézni.

Hét év Tibetben (Seven Years in Tibet, 1997)

amerikai filmdráma, 139 perc

Rendező: Jean-Jacques Annaud

Főszereplők: Brad Pitt, David Thewlis

Lee Israel önéletrajzi ihletésű sikerkönyve kényes téma, hiszen egy okirathamisító munkásságába enged bepillantást. Ennek ellenére született belőle egy film, melynek főszerepét Hollywood egyik legismertebb komikájára bízták – aki ezúttal egyáltalán nem vicceskedett. A végtelenül egyszerű és nem túl jelentős történet ellenére a film nem kevesebb, mint három Oscar-jelölést is kapott, amiből kettő színészi kategória volt.
Mindenki másban tehetséges. Lee Israel nemcsak a nagy emberek életét, de a stílusukat is mindenki másnál jobban ismerte. Miután a kiadók nem értékelték életrajzírói munkásságát, az írónő megélhetési okokból hírességek nevében kezdett fiktív leveleket gyártani, hogy aztán jó pénzért eladja őket a gazdag műgyűjtőknek. Bármennyire is művészi, élethű és szórakoztató lett a végeredmény, okirathamisítás követett el vele Lee Israel – amelyért végül méltó büntetését is megkapta a bíróságtól. Viszont az írónő nem volt rest ezt az egész históriát papírra vetni, melyből mégiscsak meggazdagodott.

Lee Israel a Megbocsátasz valaha? címet adta önéletrajzi könyvének, mivel ezt az elköszönést használta, amikor egy fiktív levelet írt Dorothy Parker költőnő nevében, aki egy részeges este eképp szabadkozott. Ez egyike volt annak a körülbelül 400 hamisítványnak, amit Israel gyűjtőknek és könyvkereskedőknek adott el, mielőtt az FBI rajta kapta volna. 

Marielle Heller rendezőnő második filmje témájául választotta a Megbocsátasz valaha? adaptálását, amellyel több szempontból is nagy bátorságról tett tanúbizonyságot. Ugyanis egyrészt olyan emberről és történetről mesél alkotásában, aki/ami egyrészt se nem túl jelentős vagy közismert. Másrészt olyan figurát állít a középpontba, aki finoman fogalmazva is egy bűnöző, és meglehetősen ellenszenves karakter. Harmadrészt egy olyan színésznőre bízta a főszerepet, aki eddig drámai szerepekben még nem bizonyított. Nem utolsó sorban pedig egy olyan típusú keserédes drámát készített, amelyek általában nem szoktak bevételi rekordokat dönteni.

Bármennyire is kockázatos vállalkozásnak tűnt, a végeredmény egészen elképesztő lett. Ugyanis a Megbocsátasz valaha? egy nagyon erős atmoszférával rendelkező, minden szomorúsága ellenére egy furcsán optimista film lett, nem megszokott karakterekkel, és kiváló színészi játékkal.  A forgatókönyvet Nicole Holofcener és Jeff Whitty írták Lee Israel életrajz regényéből, valamint vallomásából, munkájuk minőségét pedig az is mutatja, hogy Oscar-jelölést kaptak érte. 

A Megbocsátasz valaha? mentes mindenféle hatásvadász trükktől. A történetben nincsenek hatalmas és váratlan csavarok, megdöbbentő végkifejlet vagy bármilyen erőltetett üzenet. Inkább csak betekintést kapunk egy ember életébe, amelynek jelentéktelensége ellenére ott rejtőzik minden egyes másodpercében a dráma, amit a főszereplő személyisége mozgat. Ez egy egyszerű történet egy átlagosnak ugyan nem nevezhető, de mégiscsak mindennapi emberről.

Ritka az olyan film, ami úgy dolgozza fel a csalással és emberek átverésével meggazdagodott bűnözők történetét, hogy nem teszi hősének tettét akarva-akaratlanul is menővé, stílusossá és mindenek előtt izgalmassá (mint például a Kapj el, ha tudsz vagy A Wall Street farkasa esetében). Persze ez abból is fakad, hogy egy közepesen botrányos személyről és egy közepesen érdekes bűntényről szól a film. Hiszen a főhősnő sosem fogott fegyvert, nem ölt embert és nem élt fényűző módon – bevételeiből csak a lakbérét fizette ki, és megvette a beteg macskája gyógyszereit.

Habár a Lee Israel szerepét elsődlegesen Julianne Moore-nak szánták, végül azért nem ő játszotta el a karaktert, mert kitömött hassal és műorral szeretett volna a kamerák elé állni, a rendezőnő pedig elzárkózott minden természetellenes megoldástól. Így került képbe a Szívek szállodája bohókás szakácsaként megismert Melissa McCarthy. Habár a Paul Feig által rendezett Koszorúslányokban nyújtott alakításáért Oscar-díjra is jelölték, az erre a kaptafára épült alpári és trampli figurákkal nem tudott már különösebben újat vagy meglepőt mutatni abban a tucatnyi vígjátékban, amiben azóta szerepelt. De minden komikus életében eljön az a pillanat, amikor bizonyítani a szeretné, hogy ugyanolyan tehetséges, mint a komolyabb hangvételű filmekben szereplő színésztársai.

Melissa McCarthy esetében ez a váltás a Megbocsátasz valaha? főszerepével érkezett el, Lee Israel karakterét pedig mintha ráöntötték volna. Habár alapvetően a szerep komoly és összetett, McCarthy tökéletesen ráérzett, mikor lehet finom kis humormorzsákkal oldani a feszültséget és szimpatikussá varázsolta ezt a legkevésbé sem szerethető figurát. Jóformán rá sem lehetett ismerni arra a gátlástalan és a jóízlés határait nem ismerő nőre, akit eddig a vígjátékokból megismertünk.

Ennek ellenére a film igazi lelke mégsem McCarthy volt, hanem Richard E. Grant. Annyira sziporkázott a meleg életművész szerepében, hogy abszolút ellopta a show-t. Ha a modorosság kifejezést szeretnénk illusztrálni, ránézésre Richard E. Grant tökéletes példa lehetne. Viszont, ha látjuk őt valahol nyilatkozni, kiderül, hogy ez a fickó a valóságban is ilyen. Egy skatulyából kihúzott angol úriember valahonnan a múlt századból. Amikor pedig eljátszik egy New York-i, laza, léhűtő figurát ebben a stílusban, az több, mint izgalmas – és meglepően élvezetes.

Habár Lee Israel memoárjában sokkal kisebb szerepet játszik Jack Hock, a film esszenciáját az írónő és közte kialakuló különös kapcsolat adja. Persze a legjobb sztorikat továbbra is az élet írja, de a forgatókönyvírók igazi érdeme, hogy ezt a kissé középszerű történetet élvezetessé tették ezzel a nem mindennapi barátsággal, ami megadta a dinamikát, megfűszerezte, és igazi életet lehelt bele. Amennyire szomorú a film, legalább annyira szeretnivaló és szívmelengető. A végére pedig már az sem kérdés, hogy megbocsátunk-e valaha Lee Israelnek.

Megbocsátasz valaha? (Can You Ever Forgive Me?, 2018)

amerikai életrajzi dráma, 107 perce

Rendező: Marielle Heller

Főszereplők: Melissa McCarthy, Richard E. Grant

Az új-zélandi független filmesként kezdő Taika Waititi a Thor: Ragnarök rendezése után végleg betört Hollywoodba, és a belé vetett bizalmat azzal hálálta meg, hogy egyből elővette az egyik legsúlyosabb történelmi traumát, hogy leöntse azt a rá jellemző játékos humorral. A sztorit felvázolva mindenki számára érthetővé válik, hogy miért gondolják sokan a direktor alapötletét túlzásnak és provokatívnak.

Taika Waititi legújabb filmjének főhőse a 10 éves Jojo, aki mindent tud a zsidókról: hogy szarvuk és kígyónyelvük van, továbbá képesek megtámadni az ember elméjét. Képzeletbeli barátja maga Adolf Hitler és a kisfiú alig várja, hogy a Hitlerjugend tagjaként egyszer majd ő is elfoghasson egyet az árják legnagyobb ellenségéből, majd a legfőbb vezér személyi testőrévé váljon. Azonban egy baleset keresztül húzza számításait, és miközben otthon lábadozik, rettenetes felfedezést tesz: az anyja egy hús-vér zsidó lányt rejteget a falak mögött. A saját családja veszélyeztetése miatt nem adhatja fel a titkos lakót, így kénytelen őt jobban megismerni, ami egyre keményebb próbák elé állítja a náci jelszavakra épülő világképét.

Merész vállalkozás a II. világháborút humorosan feldolgozni és örök érvényű kérdés, hogy szabad-e viccelni Hitlerrel és a német fasizmussal. Charlie Chaplin erre már 1940-ben igennel felelt A diktátorral, és számtalan filmes követte a példáját, A producereket rendező Mel Brookstól kezdve az Iron Sky-filmek alkotógárdájáig – vagy gondoljunk csak Az élet szép-re. A téma érzékenysége miatt sokan tartják ízléstelennek az ilyenféle poénokat, de a náci szatírák kiválóan alkalmasak arra, hogy megfosszák erejüktől a történelmi rémalakokat. A humornak pedig csak egyetlen szabálya van: mindig felfelé kell ütni. Ezt Waititi is nagyon jól tudja, és élvezettel neveti ki a nácizmust, de az elszenvedőihez végtelen empátiával viszonyul.

Persze mindezt alapos előkészületek előzték meg, mivel már tíz évvel ezelőtt megfogant Waititi fejében, hogy adaptálni kellene Christine Leunens Cellába ​zárva című regényét. Mire eljutott odáig, hogy a Fox Searchlight égisze alatt elkészítette a filmváltozatot, lényegében csak a könyv legalapvetőbb történeti elemeit tartotta meg, és teljes egészében a saját jellegzetes stílusára formálta az alapanyagot - kezdve azzal, hogy vígjátékot csinált az eredetileg meglehetősen sötét sztoriból. A hangnemváltás pedig bevált. Egyszerre képes kifigurázni bármit, ugyanakkor kellő drámaisággal kezeli az eseményeket, ahol szükséges – és tökéletes arányérzékkel vált a kínos és komoly pillanatok között.

A rendező több alkalommal is bizonyította már, hogy remekül ért a gyerekek nyelvén. Korábbi munkáinak főszereplői (úgymint a Boy vagy a Vademberek hajszája) is olyan kisfiúk voltak, akik önmagukat keresték, illetve a saját helyüket a világban. Jelen alkotás hőse nem különbözik tőlük, a változást pedig a zsidó lány megismerése hozhatja el életében. Kikövetkeztethető a konklúzió a valószerűtlen párosról, akik megkedvelik egymást, de a filmet nem lehet ilyen szimplán beskatulyázni.

Waititi ezzel a morbid, szatirikus ötletével teremt egy sajátos, a feje tetejére állított, alapvetően nagyon vicces világot, és végig következetesen meg is marad benne. Mindent úgy ábrázol, ahogyan azt egy kisgyerek látja. És számára a Hitlerjugend tábora alapvetően nem tér el egy zsákbanfutós-szaladgálós gyerekzsúrtól, az ország idealizált, rajongott vezetője nyilván egy nagyon kedves bácsi, aki mindent tud, ha egyszer annyira nagyra tartják, a gránátok dobálása pedig olyan lehetőség, mint biciklizés egy menő bringával. Waititi szakít azzal a hagyománnyal, hogy a tragikus eseményeket legalább egy kicsit tragikusan kellene ábrázolni, és tulajdonképpen épp ezzel világít rá a dolog hátborzongató mivoltára: arra, hogy mit fogad el természetesnek, izgalmasnak és jópofának egy a világról alkotott saját tudással még nem rendelkező gyerek. Azt, amiben felnő, és ha nácik között nő fel, akkor mesekönyv helyett marad a zsidógyalázó kifestő.

Ez a morbid gátlástalanság lesz az, ami új irányt, meghökkentő és magával ragadó hangvételt tud adni a filmnek: a sok vicceskedés után hirtelen tragikus irányt vesz a történet – és ez nagyon jót tesz neki, akárcsak az a visszafogottság és elegancia, ahogyan Waititi ezt a fordulatot ábrázolja. Mindez ad egy kis mélységet a filmnek, mivel előtte nagyrészt arról van szó, hogy a náci kisfiú szépen lassan rájön, hogy egyrészt a padláson lakó zsidó lány is érző ember, másrészt, hogy emiatt ő nem lehet a patás ördög, harmadrészt pedig, hogy a nácizmus talán mégsem olyan jó dolog.

A megvalósítás pedig kifogástalan. Az operatőri munkától kezdve a színészekig minden egyensúlyban van. Scarlett Johansson szokás szerint remekel, a veteránt és kiképzőtisztet alakító Oscar-díjas Sam Rockwell ezúttal is felejthetetlenné varázsolja a karaktert, a zsidó lány szerepében Thomasin McKenzie szépségével és kedves kisugárzásával beragyogja a vásznat, Roman Griffin Davis pedig tökéletesen hozza a belső vívódásokkal teli kisfiút. És nem utolsó sorban a félig maori, félig zsidó származású rendező alakítja Adolf Hitlert, és szabályosan lubickol a tíz éves gyermek fejéből kipattant diktátor karakterében. Arra a kérdésre, hogy miért vállalta el a szerepet, többféle választ adott Waititi: egyrészt nem talált senkit, aki eljátszotta volna, másrészt véleménye szerint, ha egy képzett színész alakította volna Hitlert, aki tényleg ért is a színészkedéshez, az más irányba terelte volna a filmet. És még azzal is poénkodott egy talk show-ban, hogy igazából teljesen irreleváns, hogy ő maga formálja meg Hitlert, hiszen túlságosan jóképű hozzá.

Taika Waititi filmjét nem kevesebb mint hat Oscar-díjra jelölték és a legjobb adaptált forgatókönyvért járó szobrocskát Waititi meg is kapta. A rendező újfent megmutatta, hogy a hibbantság képes együtt létezni a fajsúlyos tartalommal, noha talán nem mindenki számára befogadható ez a hangvétel. De érdemes meglátni, hogy a polgárpukkasztó történet mögött egy megható és giccsmentes szatíra rejtőzik, amely arról szól, hogy a szeretet legyőzi a gyűlöletet. Waititi azt próbálja ezáltal közvetíteni a világnak, hogy figyeljünk oda egymásra, és azzal, hogy mindezt egy gyermek szemszögén keresztül mutatja be, jelzi: a gyűlölet nem velünk született, hanem belénk nevelt viselkedésforma. 

Jojo Nyuszi (Jojo Rabbit, 2019)

német-amerikai háborús film, 108 perc

Rendező: Taika Waititi

Főszereplők: Roman Griffin Davis, Taika Waititi, Thomasin McKenzie, Scarlett Johansson, Sam Rockwell, Rebel Wilson

Amikor azt hinné az ember, hogy már mindent látott, amit csak lehet háborús filmből, akkor bejelentkezik Sam Mendes az 1917-tel.

A háborús filmek mindig is népszerűek voltak mind a közönség, mind pedig Hollywood részéről. Amióta létezik mozi, a filmrajongók számos olyan élménnyel gazdagodtak, melynek köszönhetően az egyik legkedveltebb témává vált a világháborúkban való kalandozás. Lehetetlen vállalkozás lenne felsorolni a műfaj legnagyobbjait (habár egyszer már megpróbálkoztam vele), de abban valószínűleg mindenki egyetért, hogy például A piszkos tizenkettő, A halál 50 órája, A híd túl messze van, A szakasz, vagy éppen a Ryan közlegény megmentése mind-mind olyan klasszikusok, melyekre évtizedek múltán is emlékezünk. A bőség zavara pedig azzal is jár, hogy napjainkban igen nehéz már újat mondani vagy mutatni. Viszont pontosan ez történt Christopher Nolan Dunkirk című, kísérleti jellegű filmje esetében, amelyből gyakorlatilag hiányoznak a CGI effektek, akárcsak az ellenség és a főszereplő is, ellenben annyira látványos és feszültséggel teli, hogy csak pislogni lehet rajta (kritika itt). Legfőképp ehhez az élményhez hasonlítható az Oscar-díjas Sam Mendes alkotása is.

Viszont érdemes inkább azzal kezdeni, hogy az 1917 már csak azért is kiemelkedő mű, mivel az első világháborúról jóval kevesebb film készült, mint a másodikról. Ennek oka talán abban keresendő, hogy a második világháború időben közelebb van hozzánk, kitűnően dokumentált, még ma is találhatunk túlélőket, és nem utolsó sorban az ideológiák véres összecsapása volt, amiről igazán van mit mesélni. Ezzel szemben az immár 100 éves nagyháború nehezebben megfogható már csak abból szempontból is, hogy szinte minden csatatere hasonló volt (sár, bombatölcsérek, rozsdás szögesdrót, szétroncsolt felszerelés és halottak), és nagyjából ugyanezt látta minden katona, függetlenül attól, hogy melyik fél oldalán harcolt. 

Sam Mendes filmje 1917 tavaszán játszódik, amikor az antant technikai és számbeli fölényét már jócskán érző német hadsereg a nyugati front egyik jelentős szakaszán egy titokban előre kiépített védőállásba vonult vissza. Az angol csapatok már tervezték az előrenyomulást - és pontosan ekkor bízták meg főhőseinket, Schofield és Blake őrvezetőt egy fontos üzenet kézbesítésére. Csupán egyetlen napjuk van, hogy célhoz érjenek, különben 1600 társuk, köztük egyikük testvére kelepcébe sétál és odaveszhet. A két bátor harcos hihetetlen elszántsággal indul neki a német frontnak, a senkiföldjén, az elhagyott, de korántsem ártalmatlan korábbi német állásokon, lerombolt falvakon és városokon vágnak át, dacolva ezer veszéllyel.

Egy szó mint száz, az 1917 hihetetlenül izgalmas. A forgatókönyvet már korábban elolvasó Steven Spielberg úgy fogalmazott, hogy a néző nem jut majd levegőhöz - és nem is túlzás ilyet állítani. Mindez leginkább annak köszönhető, hogy Sam Mendes és operatőre, az Oscar-díjas Roger Deakins úgy forgatta le a filmet, hogy a kamera mindvégig a katonákkal tartott, hol az ő nézőpontjukat követve, hol kissé előttük járva, hol őket mutatva – és ez egyrészt valóban rendkívül intenzív élményt nyújt, másrészt hihetetlenül jól néz ki. Az egész film egy egysnittes felvétel látszatát kelti, olyan, mintha egyetlen folyamatos jelenetet néznénk – ami persze nem igaz, hiszen bevallottan több mint 20 vágást csempésztek bele. Mindenesetre ez az operatőri bravúr kifejezetten alkalmas az ottlét illúziójának megteremtésére, a valószerűség növelésére. Nyilván óriási vállalás volt mindez: 9 hónap előkészítést és 2 forgatókönyvet igényelt a produkció (az egyik a párbeszédekkel cselekményre, a másik a helyszínek kinézetére, a főszereplők és a statiszták pontos helyére és mozgatására koncentrált).

Az eredmény pedig döbbenetes. Legkésőbb már a film második jelenetében lélegzetelállítóvá válik az élmény, amikor a két katonával együtt bukdácsolunk a senkiföldjén: tüzérségi találatoktól összecsavarodott szögesdrótok, koponyáig oszlott lótetemek, sárral vegyülő emberi maradványok, veszedelmes víznyelőkké alakult bombatölcsérek között, miközben attól rettegünk, hogy bármelyik pillanatban tüzet nyithatnak a főhősökre. Pontosan annyit látunk, amennyi a két katona látóterébe belefér: Roger Deakins kamerája, ha kell, oson, máskor kúszik, vagy bombatölcsérbe merül, mintha maga is egy frontkatona lenne – akárcsak a nézők.

A színházi múlttal is rendelkező Sam Mendes kifejezetten az a művész, aki az embert keresi a saját maga által felöltött maszk, vagy a rákényszerített szerep mögött. Néha a kertvárosi idill mögé tekint (Amerikai szépség, A szabadság útjai), máskor James Bondot ruházza fel érzelmekkel (Skyfall, Spectre), de a harctéri valóság sem áll tőle távol. A Bőrnyakúak című filmjében olyan tengerészgyalogosokat állított a középpontba, akiknek legnagyobb problémája, hogy unatkoznak az Öbölháború során. Az 1917 is az igazságkeresés szándékával készült, csak az ember helyett a miliőre koncentrál.

Sam Mendes a nyugati front lövészárkait úgy hozza testközelbe, hogy nem a háborús filmek történetorientált szerkezetét és didaktikus eszméit villantja fel. Az 1917 a rendező első világháborút futárként megjáró nagyapja emlékeit eleveníti meg - melynek ábrázolását a történészi szakértelem egészíti ki. Az alkotás számos, kisebb vagy nagyobb epizódján érezni, hogy családi történeteken vagy más katonák életinterjúin alapulhatnak: például a bajtársak anekdotái a patkányokról, a németek által leölt állatok tetemeivel való találkozás, az erdei közös ima, a roham előtt összeomló, vagy cinikusan kiábrándult tisztek, esetleg az olyan naturalista helyzetek, amikor a megbotló katona valami olyanba tenyerel bele, amibe nagyon nem akart volna. A kisemberek elbeszélt történelméből megörökölt sztorik pedig kétségkívül fokozzák az 1917 valószerűségét és hatásosságát.

Emellett az is kifejezetten szimpatikus döntés volt a rendező részéről, hogy viszonylag ismeretlen színészeket tett meg főszereplőnek – akik pontosan úgy néznek ki, ahogy elképzeljük az első világháború átlagos katonáit.  De biztos, ami biztos, azért Colin Firth, Benedict Cumberbatch és Mark Strong is kapott egy-egy jelenetet, habár hozzájuk nem kerülünk igazán közel, kis túlzással ők is csak epizodisták maradnak saját történetükben.

Sam Mendes gyönyörűen fényképezett, elképesztően feszült atmoszférájú műve egy olyan kifogástalan első világháborús tabló, amely szemléltető eszköz is lehetne a történelem órákon. Érdekes párhuzamba állítani a korábban már említett Dunkirkkel, ugyanis az a film is éppen ezen a koncepción alapszik, hogy minél valóságosabban és átélhetőbben rekonstruálja a háború borzalmait. És bármennyire meglepő, akár azt is mondhatnánk, hogy a 10 Oscar-díjra jelölt 1917 és az egyik komoly vetélytársa az idei díjszezonból, a szintén 10 Oscarra jelölt Quentin Tarantino film, a Volt egyszer egy… Hollywood (kritika itt) rendkívül hasonlítanak egymásra. Leegyszerűsítve, mindkét alkotásban a főszereplők az igencsak hitelesnek tűnő díszletek között, korhű jelmezekben "lődörögnek", és egyúttal átadnak egy rendkívül meghatározó, életszagú érzést a nézőknek az adott korszak miliőjéből. Nem a cselekményen van a hangsúly, hanem magán az atmoszférán. A különbség csupán annyi, hogy az egyikben a Manson banda borzolja a kedélyeket, míg a másikban a rothadó emberek és állatok látványa. Szó, mi szó, mindkettő elég kellemetlen téma, de vétek lenne kihagyni az efféle időutazásokat.

1917

angol-amerikai háborús filmdráma, 119 perc, 2019

Rendező: Sam Mendes

Főszereplők: George MacKay, Dean-Charles Chapman, Colin Firth, Mark Strong, Benedict Cumberbatch, Richard Madden

Ha tetszett a cikk, szíves figyelmedbe ajánlom az alábbiakat is!

A legjobb háborús filmek

Dunkirk

Volt egyszer egy… Hollywood

Judy Garlandot az Óz, a csodák csodája Dorothy-ja tette Hollywood fénylő csillagává, ám aligha találunk nála elrettentőbb példát arra, hogy mi történik egy fiatal tehetséggel, ha túl korán fedezik fel. A színésznőt a hollywoodi álomgyár egyik legismertebb áldozataként tartják számon, aki egész életét a színpadon és a rivaldafényben töltötte, ám magánéletében egy emberi roncs volt, akit csak a közönsége tartott életben.

A zenés életrajzi filmek virágkorukat élik. Igaz, hogy 2000 után pár évente fel-felbukkant egy-egy ilyen típusú alkotás, hiszen feldolgozták már többek között Ray Charles (Ray, 2004), Johnny Cash (A nyughatatlan, 2005), Bob Dylan (I’m Not There – Bob Dylan életei, 2007), Édith Piaf (Piaf, 2008), Liberace (Túl a csillogáson, 2013), Hank Williams (Láttam a fényt, 2015) életét is. Viszont a tavaly bemutatott Bohém rapszódia lavinát indított el. Azóta megelevenedett már a vásznon Elton John is, és most terítékre került Judy Garland szomorú története (amelyről bővebben itt lehet olvasni). Habár joggal lehetne elegünk a showbiznisz szereplőiről szóló életrajzi filmek emelkedés-bukás-újjászületés narratíváitól, a Judy mégis kilóg az egy kaptafára készülő alkotások közül egyedi történetívével és érzékeny hangvételével.

Az End of the Rainbow című musicalen alapul Rupert Goold mozija, amely Judy Garland utolsó hónapjairól mesél a nézőknek. 2001-ben már készült a színésznőről hasonló kontextusban egy tévéfilm, viszont ezúttal egy nagyszabású produkció keretében elevenedik meg a vásznon Hollywood egyik tragikus históriája.  A Judy különlegessége, hogy nem az ismeretlenségből a világhírig tartó, botlásokkal teli életutat mutatja be, hiszen Judy Garland mindig is híres volt és mindig is szenvedett. Mint a film is utal rá, kétéves korában szerepelt először színpadon mutatványos szülei „jóvoltából”, hogy aztán sikerre éhes anyja az MGM stúdióba szerződtesse. A harmincas években ő volt a stúdió legragyogóbb üdvöskéje és éppen ezért változatos kínzásoknak és megaláztatásoknak tették ki a rendkívüli hangú kamaszlányt, hogy a munkabírását és a külsejét egy gyereksztárhoz illőre alakítsák. 

A hollywoodi stúdiórendszer által tönkre tett tehetség utolsó éveiben anyagi problémákkal küzdött, ami miatt 1968 végén Londonba ment turnézni, harminc évvel első nagy sikere, az Óz, a csodák csodája után. A válása miatt is megviselt sztár koncertsorozata azonban nem ment zökkenőmentesen: Judy Garlandot egyszerre gyötörték régi emlékek, és nyomasztotta a tudat, hogy szívesebben lenne inkább otthon a gyerekeivel. Démonai Londonba is elkísérték: a gyógyszerfüggés, az alkoholizmus, a krónikus álmatlanság, a rutinos előadóként a színpadra lépéstől való rettegés és főleg az érzelmi bizonytalanság, melyek miatt minden előadása kétesélyes volt – vagy fantasztikus műsort hozott össze, vagy botrányt okozott. Eközben folyamatos harcban állt a menedzsmentjével, és zűrös románcba kezdett egy fiatal férfival, aki végül az ötödik férje lett. A Judy ezt a rövid, de meghatározó időszakot mutatja be Judy Garland életéből, amely kellően tartalmas ahhoz, hogy a színésznő egész sorsának mutasson tükröt.

A koncertsorozat mellett néhány rövid jelenet erejéig betekintést nyerünk Judy Garland gyermekkorának meghatározó pillanataiba is. A film alapján a kislányból Louis B. Mayer és csapata sikerrel nevelt olyan versenylovat, aki egyvalamit tudott: futni. Arra idomították gyógyszerekkel, manipulációval és lelki terrorral, hogy mennie kell előre, akármit is gondol, akárhogy is érzi magát. Ez a belevert profizmus pedig még felnőttként is legyőzte az összes testi-lelki nyavalyáját, amikor kilépett (vagy rosszabb esetben kilökték) a reflektorfénybe. A kisujjában volt a szakmája, játszva kezelte a munkát érintő kihívásokat, ám a magánéletében tehetetlen volt, hiszen senki nem tanította meg neki, hogy itt hogyan kellene boldogulnia.

A film elsősorban az emberi kapcsolatain keresztül festi meg Judy Garland portréját: ahogy az új és  régi férjével, nagylányával, kisgyerekeivel, menedzserével vagy egy hétköznapi meleg párral viselkedik (a színésznő különös módon a meleg közösség ikonja volt). Remek humorral fűszerezi ezt a kapcsolati hálót az öniróniával ellensúlyozott fájdalom, amely révén a színésznő számtalan arcát megismerjük.  Judy Garland erőfeszítéseit és szenvedését pedig még szomorúbbá teszik ezek a lopott boldog órákat tartogató kötelékek, amiket végül egy könnyfakasztó finálé koronáz meg. Aki nem ismeri Judy Garland életrajzát, számára sokkoló lehet az utolsó képkocka felirata, amely egyértelműsíti, hogy a tartalmas karrier pontosan mely szakaszát dolgozta fel ez a film.

Mindennek ellenére a film teljes mértékben működőképtelen lett volna, hanem találtak volna hozzá egy tökéletes főszereplőt. Minden túlzás nélkül állítható, hogy Renée Zellweger élete alakítását nyújtotta Judy Garlandként - gyakorlatilag erre a szerepre született, pontosabban erre a szerepre érett meg mostanra. Az 50 éves szőke, kék szemű színésznő nemcsak fizikailag, sötétbarna kontaktlencsével, rövid, sötét hajjal lényegült át Judy Garlanddá és tökéletesen átvett tőle minden apró gesztust, hanem rengeteg dolgot konvertált át önmagából is, ami ideálissá tette a szerepre. Az affektált beszédmód, a mimika az orrfelhúzogatással mindkét színésznő sajátja és döbbenetes volt látni ezt a Zellweger-Garland hibridet, hogy úgy isten igazából nem hasonlítanak egymásra, de valójában mégis. Zellweger a filmben a saját hangján énekelt, ráadásul a legtöbb jelenetben élőben, amivel még hitelesebbé vált az alakítása.

Valójában nem is volt titok, hogy az Oscar-díjas Renée Zellweger bármit meg tud csinálni a vásznon: hiszen volt már ő a pufók Bridget Jones, a Chicago feltörekvő dalos pacsirtája, Roxie Hart vagy éppen déli farmerlány az amerikai polgárháború idején (Hideghegy). Az utóbbi években viszont nem sokat lehetett hallani róla, és nagyon kijárt már neki valami, amiben újra emlékeztethette a közönséget arra, hogy mennyire tehetséges. A Judy éppen ilyen lehetőség volt számára, hiszen hálás feladat a lecsúszott színésznő hattyúdalát megénekelni - és Zellweger maximálisan élt is vele. Alakítása rendkívül megrendítő a reszketeg, szorongó, csontsovány és összeférhetetlen dívaként, és senkinek sem okozna túl nagy meglepetést, ha a színésznő megkapná érte második Oscar-díját.

Összességében a Judy nem csupán tragikus, de plasztikus és életszerű figurának mutatja be elképesztően tehetséges főszereplőjét, miközben a hollywoodi stúdiórendszerről is erős ecsetvonásokkal mond ítéletet. A film csodaszép emléket állít Judy Garlandnak, kellő érzékenységgel ragadja meg a színésznő természetét, humorát, megtört személyiségét és a showbiznisz által kizsigerelt énjét. Emellett nem tussolja el Garland hibás döntéseit sem, de ugyan ki tudna haragudni egy olyan nőre, akit kislány kora óta egy tárgyként kezeltek. A gyönyörűen kivitelezett, szívfacsaró filmet Renée Zellweger bravúros alakítása koronázza meg, aki megdöbbentő odaadással tiszteleg a szomorú sorsú ikon előtt. És ember legyen a talpán, aki a film csúcspontján elhangzó, Zellweger által előadott Somewhere Over the Rainbow-t nem könnyezi meg. Javaslom, tegyünk egy próbát, hogy sikerül-e.

Judy (2019)

angol életrajzi, zenés dráma, 118 perc

Rendező: Rupert Goold

Főszereplő: Renée Zellweger

Ha tetszett a cikk, szíves figyelmedbe ajánlom a Judy Garland életéről szóló írásomat is!

Judy Garland – A csodák földjéről az öngyilkosságig

"Hogy tündérmese lenne az életem, az maga is tündérmese." Grace Kelly

1929. november 12-én született Philadelphiában az ír származású Grace Patricia Kelly, a jómódú család harmadik gyermekeként. Édesapja, John B. Kelly gyáriparosként tett szert vagyonára, viszont háromszoros olimpiai bajnok evezősként az egész ország ismerte. Igazi sportember volt, akinek rendkívüli humora és élénk természete voltak azok a meghatározó tulajdonságai, amelyek miatt Grace Kelly így emlékezett vissza rá: „Ha az embernek lelkes apja van, az a legjobb kezdet az élethez.”

A család négy gyermeke közül Grace volt a legérzékenyebb és a legtörékenyebb, rendszeres asztmás rohamoktól szenvedett, és testvéreivel ellentétben minden versenyszellem hiányzott belőle. Szülei tőle várták a legkevesebbet, a családban „rút kiskacsának”, vagy egyszerűen csak „kis vakaréknak” nevezték. Édesanyja igencsak szigorú, már-már poroszos neveltetésben részesítette, és az általános iskolát egy zárdában végezte el a kislány. Később így nyilatkozott róla: „Nem hinném, hogy a mai fiatalok elviselnék azt a szigort, amit ott alkalmaztak.” A zárdában viszont korán kiderült az is, hogy Grace rendkívül tehetséges a zenében, a rajzban és a fogalmazásban.

A szófogadó és csendes gyermek pedig titkon arról álmodozott, hogy Walter Kelly nevű nagybátyjához hasonlóan ő is híres filmcsillag lesz. Leginkább a szüleit lepte meg azzal, hogy a középiskola elvégzése után közölte: színi tanulmányokat szeretne folytatni New Yorkban. Mivel otthonról támogatást nem kapott nagyszabású terveihez, egy egyedülálló nőknek fenntartott szállóba költözött. Persze nem valami lepukkant csehót kell elképzelni, hanem egy olyan otthont, ami rendelkezett elegáns kávézóval, uszodával és könyvtárral - és nem mellesleg olyan hírességek is laktak ott, mint Liza Minnelli, Lauren Bacall vagy a Dallas című sorozatból ismert Barbara Bel Geddes. Grace Kelly pedig már húszévesen a Broadway színpadán állt, és modellként tartotta el magát.

Életének ezen időszakában egyre bátrabb és felszabadultabb lett, és több reklámfilmben is szerepet kapott. „Őszintén szólva nagyon rossznak találtam magam" – emlékezett vissza később. Ennek ellenére, amikor 1950-ben Marlon Brando ügynöke, Edith Van Cleve meglátta őt egy előadásában, azonnal elvállalta a fiatal kezdő színésznő pártfogolását. Grace Kelly az ő hatására fordult az akkor még egészen új műfajnak számító televíziózás felé és több filmben is szerepelt. Aztán hamarosan megérkezett Hollywoodba, ahol pályája üstökösként ívelt felfelé: 1952-ben a négy Oscar-díjjal kitüntetett Délidőben című westernben játszott Gary Cooper partnereként, 1953-ban a Mogambo című filmért már Oscarra jelölték a legjobb mellékszereplő kategóriában, és alakításáért begyűjtötte első Golden Globe-díját.

A forgatás alatt hírbe hozták a színésznőt a sztárként ünnepelt Clark Gable-lel, de a pletykák ellenére pusztán barátság szövődött közöttük, melyről a férfi így nyilatkozott: „Ez a legszebb bók, amit valaha kaptam, hiszen az apja lehetnék.”

A siker nyomán hétéves szerződést kapott a Metro-Goldwyn-Mayer stúdiótól, ahol válogathatott az ajánlatokban. Alfred Hitchcock kedvenc színésznője lett, a borzongatás nagymestere benne találta meg a tökéletes szőke nőt, akit mindaddig hiába keresett, s olyan filmjeiben osztott rá főszerepet, mint a Gyilkosság telefonhívásra, a Hátsó ablak és a Fogjunk tolvajt!. Pályafutása csúcsára pedig 1954-ben érkezett A vidéki lány című filmdrámával, amelyben a Bing Crosby által alakított, alkoholista, a visszatérésért küzdő színész feleségét alakította. Jutalma a filmakadémia addigi történetének legszorosabb szavazásán elnyert Oscar-díj lett: Kelly alig hat szavazattal kapott többet, mint a Csillag születik című filmben remeklő Judy Garland. (akiről bővebben itt lehet olvasni a blogban)

Grace Kelly elegáns és visszafogott stílusa meghatározó tényezője lett az ötvenes évek amerikai divatjának, mivel megjelenése mindig egyszerű, letisztult mégis ízléses volt. A rövidlátó színésznő stílusos divatkellékké tette a szemüveg viseletét, emellett kedvenc kézitáskájának köszönhetőn hozzájárult a „Kelly bag“ megszületéséhez. A Divatakadémia pedig 1956-ban őt választotta a legigényesebben öltözködő színésznőnek. Az elképesztő sikerek és népszerűség ellenére mégis így jellemezte Grace Kelly azt a világot, ami híressé tette: „Gyűlölöm Hollywoodot. Rengeteg ismerősöm van, de csak nagyon kevés igaz barátom.”

Habár a Fogjunk tolvajt! több jelenetét Monacóban forgatták, Grace Kelly 1955-ig nem találkozott az éppen feleséget kereső Rainier herceggel és vajmi keveset tudott a piciny városállamról. A nyolcadik Cannes-i Filmfesztivál során viszont a színésznő és társasága ellátogatott a monacói hercegi palotába, ahol tündérmesékbe illő szerelem szökkent szárba. A részleteket pedig pontosan ismerjük.

1955. április 5-én került sor a herceg és Grace találkozójára. Viszont aznap egész Franciaországban áramszünet volt egy sztrájk miatt, és így a cannes-i Carlton Hotel is áram nélkül maradt. A színésznő haját így nem tudták beszárítani, sem a ruháját kivasalni – pedig fotósok hada várta, hogy megörökítsék a filmcsillag és herceg nagy találkozását. Grace Kelly annyira ideges volt, hogy le akarta mondani az egész eseményt – végül úgy oldották meg a helyzetet, hogy egy művirágkoszorúval elrejtették a zilált loknikat és egy teljesen új ruhát kapott, amit nem kellett vasalni. A színésznő persze továbbra is mérgelődött, mert nem találta megfelelőnek öltözetét egy hercegi látogatáshoz. Monaco-ba érkezvén az a hír fogadta, hogy Rainier herceg késni fog, de a várakozás ideje alatt körbevezetik a palotában. Két órával később Grace Kelly már éppen távozni készült, amikor betoppant a herceg. Ő pedig egy szempillantás alatt úgy elvarázsolta, hogy még egyszer megnézte vele a palotát: elődeiről mesélt a filmcsillagnak, arról beszélt, hogyan uralkodik a törpeállamban, és megmutatta az állat- és növénykertet, ahol tigrisével is büszkélkedett. Rainier herceg így emlékezett vissza a nagy találkozásra:

„Nehéz lett volna nem észrevennem, hogy Kelly kisasszony nagyon szép. De azt hiszem sokkal inkább más tulajdonságaival vett le a lábamról. Meghatott a fiatal sztár érettsége és frissessége, műveltsége és érzékenysége. Könnyelműségnek nyomát sem lehetett benne felfedezni.”

Rainier herceg és Grace Kelly a találkozás után hosszú ideig leveleztek egymással.  1955 karácsonyi időszakát a herceg már nem Monacóban, hanem a Kelly családnál töltötte. Akárcsak a mesékben, kéz a kézben szerelmesen sétálgattak a közeli erdőben és kirándultak a hegyekben. És amikor a herceg megkérte a színésznő kezét a szülők sem ellenkeztek.

Így viszont Grace Kelly hollywoodi karrierje váratlanul véget is ért: még leforgatta Molnár Ferenc A hattyú című darabjának filmváltozatát, utoljára pedig huszonhat évesen, a Felső tízezer című filmben Bing Crosby és Frank Sinatra partnereként állt a kamera elé. A forgatás befejeződése után felbontotta szerződését, és Monacóban kezdett új életet. Döntését sokan értetlenkedve fogadták, egy producer például azt kérdezte, ugyan miféle királyság az, amely még egy filmstúdiónál is kisebb területen fekszik.

Grace Kelly és Rainier herceg 1956. április 18-án tartott esküvője igazi médiaesemény volt: ez volt az első olyan szertartás, amit a tévé Európában és Amerikában is közvetített. A menyegzői ruha a legpazarabb és legdrágább volt, amit az MGM stúdió történetében terveztek, a csipkedíszt egy múzeumból kölcsönözték, az elkészítésén pedig kb. 35 varrónő dolgozott hat héten át. A hatszáz vendég részvételével zajlott szertartásról, amelyen a legendás zenepedagógus, Nadia Boulanger orgonált, az MGM stúdió világszerte nagy sikerrel vetített dokumentumfilmet készített. A monacóiak új hercegnéjüknek csak ezt a filmjét láthatták hivatalosan, mert a többit Rainier uralkodói rendelettel betiltotta a hercegségben.

Grace Kelly méltó társa lett férjének, pedig nem volt könnyű dolga: meg kellett tanulnia franciául, és el kellett sajátítania az udvari etikettet. Elbűvölő és elegáns volt, olyan divattervezők készítettek számára ruhákat, mint a francia Hubert de Givenchy, az olasz Emilio Pucci és az amerikai Oleg Cassini (aki egyébként 1954-ben még el is jegyezte őt, de az esküvő végül meghiúsult).

Habár a monacói nép nem fogadta nagy lelkesedéssel a hercegnét, de sokat javult a helyzet, mikor napvilágot látott a hír, hogy úton van a trónörökös. Grace Kelly pedig három gyermeknek is életet adott: ők Caroline (1957), Albert (1958; a jelenleg uralkodó II. Albert monacói herceg) és Stephanie (1965). Gondosan nevelte őket, a pletykalapok, ha akartak volna, sem tudtak volna rosszat írni a családról. Viszont Grace Kelly mindig is az udvari élet és a mindent behálózó etikett foglyának érezte magát, sokszor szenvedett depressziótól és szorongástól. A gyermeknevelés mellett a virágokkal és a festéssel vigasztalódott, mely utóbbiban annyira sikeres lett, hogy 1977-ben Párizsban kiállítása is nyílt.

Karitatív tevékenységekben is részt vett, például az 1956-os forradalom után sokat tett a magyar menekültekért – ezért az osztrák kormánytól magas kitüntetést kapott. További érdekesség, hogy Grace Kelly később Magyarországon is megfordult, egyike volt azon hírességeknek, akik 1972-ben itt ünnepelték Liz Taylor születésnapját, az akkor éppen Budapesten forgató Richard Burton meghívására.

Filmes karrierjét viszont teljesen feladta, csak 1964-ben ingott meg, amikor Hitchcock felajánlotta neki a Marnie címszerepét. Végül a közhangulat nyomására mégis nemet mondott, mert alattvalói nem szerették volna, ha hercegnéjük tolvajt játszik, és Sean Connery-vel flörtöl, még ha csak a filmvásznon is.

A tündérmese 1982. szeptember 13-án ért tragikus véget: Grace kisebbik lányával, az akkor tizenhét éves Stephanie-val nyaralójukból hazafelé elvesztette uralmát autójuk fölött, amely a korlátot áttörve a mélybe zuhant. A legenda szerint a baleset azon a helyen történt, ahol a Fogjunk tolvajt! című film piknikjelenete játszódott, de ezt a monacói hercegi család mindig is cáfolta. A balesetben Stephanie csak könnyebb sérüléseket szenvedett, anyja azonban másnap belehalt sérüléseibe. Az első hírek fékhibáról szóltak, utóbb azonban kiderült, hogy az ötvenkét éves hercegné vezetés közben kapott agyvérzést.

Rainier herceg soha nem házasodott újra, a monacói trónon 2005-ben bekövetkezett halála óta fia, Albert herceg ül. Grace Kelly legendája viszont tovább él, 1993-ban ő lett az első filmsztár, akinek képe a monacói és az amerikai posta összefogásában bélyegen is megjelent. Mivel az amerikai törvények tiltják külföldi államfők ábrázolását postabélyegen, a monacói változatot Grace hercegné, a tengerentúlit egyszerűen csak Grace Kelly felirattal adták ki. Csillaga díszíti a hollywoodi Hírességek sétányát, nevét egy kisbolygó is őrzi. Amerikában pedig a  mai napig  megmaradt a mondás: „A férfiak Marilyn Monroe-val töltenék legszívesebben az éjszakájukat, de feleségül Grace Kelly-t vennék.”

Nagy várakozások előzték meg a Vígszínház mostani évadának első bemutatóját. Szinte az összes jegy elfogyott már elővételben a világirodalom egyik leghíresebb regényének formabontó színpadi változatára. Hogy milyen is lett a végeredmény? Mindjárt kiderül!

A nagy Gatsby F. Scott Fitzgerald amerikai író 1925-ben megjelent regénye, amely az 1920-as évek Amerikájának felszínesen csillogó világába vezeti az olvasót. Röviden arról szól, hogy Jay Gatsby, a titokzatos múltú aranyifjú fényűző világot teremt maga körül, hogy visszaszerezze élete nagy szerelmét, Daisy-t. A történet kendőzetlenül mutatja be a hamis csillogás mögül feltáruló lelketlen, számító, eszmények nélküli világot.

Fitzgerald A nagy Gatsby-vel ért pályája csúcsára: ez az a regénye, amely önmagában is előkelő helyet biztosítana számára a világirodalom nagyjai között, ha nem írt volna semmi mást pályafutása során. Mesteri szimbólumok, elegáns szerkezet, kristálytiszta próza, és a görög tragédiák sorsszerűségével kibontakozó cselekmény teszik remekművé, és ma is letehetetlen olvasmánnyá A nagy Gatsby-t.

Ráadásul a titokzatos milliomos felemelkedésének, tündöklésének és bukásának története sosem volt még ennyire aktuális, mint most. A 20. század egyik kiemelkedő világirodalmi alkotása művészi tökéllyel jeleníti meg az amerikai álom olyan örök témáit, mint a pénz és a hatalom bűvölete, az ambíció, a lehetetlen megkísértése és az újrakezdés lehetősége, miközben érzékletes képet fest a húszas évek túlhabzó dzsesszkorszakáról is. Az egykori elveszett nemzedék pedig tovább él, új arcokkal és más időben, de mindig megtalálható a társadalomban.

Ennek ellenére F. Scott Fitzgerald mesteri, költői, érzelmes prózáját nagyon nehéz színpadra állítani vagy filmre vinni. Utóbbival eddig hatszor próbálkoztak meg: Francis Ford Coppola forgatókönyve alapján készült az egyik legismertebb, két Oscar-díjat nyert feldolgozása Robert Redford és Mia Farrow főszereplésével, a legutóbbi adaptáció pedig 2013-ban született igazi látványorgiát és sztárparádét (Leonardo DiCaprio, Carey Mulligan, Tobey Maguire) felvonultatva. (Bővebben itt.)

Most a Vígszínházban Ifj. Vidnyánszky Attila, Vecsei H. Miklós és Kovács Adrián álmodta színpadra A nagy Gatsby-t, amelyhez a színház vezetésétől minden rendelkezésre álló muníciót megszereztek, mivel a nagyszabású produkcióhoz ötven szereplőt, ifjú sztárokat és táncosokat, húsztagú zenekart, pazar jelmezeket és pompás díszleteket is rendelkezésükre bocsátottak.

Az alkotók koncepciója teljesen újszerű: egy formabontó műfaj létrehozásával értelmezték újjá F. Scott Fitzgerald klasszikus művét. Az előadás műfaji megjelölése nemes egyszerűséggel „zenés party” lett. Nem musicalről van szó, fülbemászó betétdalokkal, hanem az új felfogás szerint a prózai szöveg váratlanul kúszik át énekbe, hol csak rappelésbe, hol operai drámaiságba - jazz, swing, népi és más modern zenei elemek mixelésével. Tehát itt nincs konkrétan meghatározható zenei stílus vagy zárt dal, hanem egy-egy sor vagy dialógusrészlet is elhangozhat énekben.

És ha ez még nem lenne elég progresszív megoldás, a színészek a szünet alatt a nézőteret is birtokba veszik a party-hoz: lebegő cápák úsznak a széksorok felett, a nézők haja, ruházata és táskája pedig konfetti-árban úszik az előadás végére. Akkor viszont a művészek tréningruhára váltanak, és abban hajolnak meg a tapsrend alatt. Az előadást egy szóval nevezhetnénk akár eklektikusnak is. De a darab elején Jay Gatsby egy még frappánsabb mondattal köszön be a nézőknek, amely sokkal inkább megragadja a Vígszínház előadásának valós természetét: „Pödrött bajszú kurvaélet.”

Revün túl, drámán innen minden volt ebben az előadásban, csak F. Scott Fitzgerald nem. Ami miatt rendkívüli maga a regény, abból semmi nem jött át a színpadon. És itt nemcsak arról van szó, hogy Jay Gatsby „öreg harcos” helyett „Szia, Uram!” szófordulattal szólítja meg ismerőseit. Egyszerűen hiányzott a mű karakteres szimbolikája, a társadalmi vonatkozások háttérbe szorultak, az eredeti alkotás jellegzetes amerikai osztályviszonyai mellékessé váltak. Helyette nagy vonalakban felskiccelt, karakter nélküli közeg látható, amely pusztán illusztratív, nem köthető helyzethez, korhoz, speciális társadalmi elvárásokhoz, szokásokhoz. Már nem eléggé húszas éveket idéző amerikai, de nem is mai magyar. Egyszerűen semmilyen.

És akkor még a színészekről nem esett szó. A Fitzgerald által megalkotott karizmatikus, és lenyűgöző személyiséggel bíró Jay Gatsby csak nyomokban volt fellelhető Wunderlich József megformálásában. Ez a posztmodern Gatsby kissé esetlen, szorongó, és bizonytalan, nehéz volt meglátni benne a széles mosolyú, sikeres, elbűvölő milliomost. De Wunderlich József jó választás volt Gatsby szerepére abból a szempontból, hogy messze ő volt a legjobb énekes a csapatban. A többiek énektudása viszont nem mindig ütötte meg a mércét, és néha fülsértő volt – valószínűleg ennek az az oka, hogy prózai színészekről van szó, akiket nem zenés előadásokra képeztek ki.

Az viszont már nem az éneklésen múlott, hogy Waskovics Andrea Daisy-je erőtlennek tűnt, karakterében nem volt érezhető a feszültség, a vívódás, az őrlődés, hogy Gatsby-t vagy a férjét válassza-e. Ennek éppen ellentéte volt Ertl Zsombor Nick Carraway-e, ugyanis az a figura túlzottan tökösre sikerült: róla senki nem hinné el, hogy olyan típusú teszetosza fiatalember, aki megfeledkezik a saját születésnapjáról is.

Összességében tehát óriási csalódás volt a Vígszínház előadása. Éppen az hiányzik belőle, amiért szeretni lehet F. Scott Fitzgerald regényét: a lelket irtották ki belőle. Az énekhangok mellett pedig továbbra sem tudok szó nélkül elmenni, egyszerűen kiábrándítóak voltak – akárcsak maga a zene. Bármennyire nem tartják sokra a szakmában a musicalszínészeket, azért össze sem lehet hasonlítani, hogy az Operettszínház vagy a Madách Színház akármelyik előadásában mennyivel jobban énekel a másodszereposztás is, mint A nagy Gatsby teljes gárdája – persze tisztelet a kivételnek. Erre a gondolatra nyilván az lenne a reakció, hogy aki musicalt akar nézni, az az előbb említett intézmények valamelyikébe váltson jegyet. Aki pedig progresszív színházra vágyik, menjen a Vígszínházba. Vagy inkább ne.

Nem volt még egy olyan film 2019-ben, amely akkora közutálatnak örvendett volna, mint a Macskák. A magyar nyelvű kritikákat olvasva egyetlennel sem találkoztam, amely pozitív hangvételű lett volna. Viszont az enyém ilyen lesz.

Mielőtt a filmről beszélnénk, röviden tekintsük át, hogy mit is érdemes tudni a világhírű darabról. A Macskák című kétfelvonásos musical T. S. Eliot angol költő Macskák könyve című versciklusából született Andrew Lloyd Webber zeneszerzőnek köszönhetően. A musical a londoni West Enden mutatkozott be 1981-ben, ahol rekordot állított be, mivel 21 éven keresztül játszották, csaknem 9000 előadást megérve. Emellett a Broadway történetének leghosszabb ideig futó darabja is volt, míg Webber egy másik musicalje, Az Operaház Fantomja meg nem előzte.  Viszont a New York-i előadás így is 18 éven át volt műsoron és hét Tony-díjat kapott, köztük a legjobb musicalnek járót. Egyes kalkulációk szerint a Macskákat eddig több mint 50 millió ember látta világszerte, 26 országban mutatták be és 10 nyelvre fordították le (köztük magyarra is).

A Macskák történetét nem egyszerű elmondani. Arról van szó, hogy Macskabált tartanak az elhagyott színház ódon színpadán. Minden évben egyszer megrendezik ezt az eseményt, és ilyenkor összegyűlnek a környék különböző szeszélyű, magaviseletű, eltérő jellemű macskái. Az emberi tulajdonságokkal rendelkező négylábúak eltáncolják és eldalolják életüket, a mindennapi megpróbáltatásaikat mesélik el a szürke és unalmas hétköznapoktól kezdve a boldog, önfeledt, de ritka ünnepnapokon át. A bál végén az egyik macska új reményt nyer el, visszakapja régi életét, mindazt, ami az embereknek is fontos: a szeretetet, a megbecsülést, a társadalomban elfoglalt méltó helyet.

Már a Macskák trailerének megjelenésekor is felütötték fejüket a negatív kritikák, hogy valami igencsak visszataszító dolog van készülőben. A rossz reklám pedig ezúttal valóban rossznak bizonyult, mivel a hihetetlenül sikeres színpadi musical filmverziója tíz nap alatt mindössze szerény 16 millió dollár körüli bevételt hozott és az IMDb-n 2,8 csillagos értékelést kapott. Mintha divattá vált volna a Macskákat szapulni, úgy jöttek egymás után az egyre botrányosabb vélemények és elemzések.

Ezek viszont leginkább a hozzá nem értésről tanúskodtak. Nyilván egymás ízlését nem lehet befolyásolni, ha valakinek nem tetszett az, amit a moziban látott, akkor azon nincs mit ragozni. De úgy gondolom, hogy egy kritikusnak nem az a dolga, hogy leírja a saját benyomásait, hanem utána kell néznie a film hátterének is, és az sem árt, ha az adott műfajról átfogó tudással rendelkezik. Mert attól még lehet jó a film vagy lehetnek benne értékek, ha nem felelt meg az egyéni ízlésvilágunknak. A következőkben a Macskákkal kapcsolatban megjelent kritikákból szedtem össze néhány bicskanyitogató idézetet, amelyekhez érdemesnek találtam némi magyarázatot fűzni.

„Cirmos cica, halj! – harsogja az internet a Macskák kapcsán, de talán nem véletlenül. Tom Hooper alkotása kedélyeket borzoló musical-vízió, amit szinte lehetetlen józanul élvezni.” Filmtekercs

Nem véletlen, hogy nem készült eddig filmes verzió a Macskákból: Webber musicaljének egyik sajátossága az, hogy macskának beöltöztetett és kifestett embereket látunk a színpadon, akik zavarba ejtő módon kúsznak, ugrálnak, tisztálkodnak és esetenként merev tekintettel bámulják a közönséget – ahogy a bársonytalpúak is teszik ezt a valóságban. Bármennyire is bizarr élmény ezeket a lényeket először megpillantani a színházban, a dalok, a tánc és a látványvilág segít átlendülni a kezdeti furcsaságokon. Aki pedig ezt nem tudja élvezni, ne vállalkozzon arra, hogy megnézi ugyanezt moziban. Ugyanis a Macskák filmes verziója ragaszkodik a Webber-i hagyományokhoz, ugyanebben a koncepcióban mutatja be a Karminca-bál résztvevőit.

A rendező, Tom Hooper zsánerébe kifejezetten illik a Macskák, mivel eddig is klasszikus stílusú filmeket készített, amelyek különböző korok perifériára szorult személyeiről szólnak: például egy dadogó királyról (A király beszéde), egy transznemű nőről (A dán lány - kritika itt) vagy egy egész csapatnyi szerencsétlen sorsú emberről (A nyomorultak - kritika itt). Ráadásul utóbbiból a musical változatot filmesítette meg, főszerepekbe igazi sztárparádét varázsolt – a híres hollywoodi arcok mellé pedig a klasszikus színpadi verzióból is szerződtetett színészeket. A nyomorultak nagy szakmai és közönségsiker lett, így a bevált recept alapján próbálkozott meg Hooper a Macskák megfilmesítésével.

„A musical abból a szempontból kényes, hogy sokakat eleve elriaszt a műfaj, melyről legtöbbünknek a folyamatos éneklés jut az eszébe először. …  Hooper és csapata bármennyire erősen dolgoztak azon, hogy hatásos, látványos elemekkel teli showműsort alkossanak, a végeredmény nagyon bizarr, öncélú hakni lett, amiben Judi Dench, Ian McKellen és a többiek félig emberi, félig szőrös macskaarcú lényként dalolásznak.” 24.hu

Tény és való, hogy nem mindenki gyomra veszi be a musicaleket. Akit elriaszt a műfaj, nem muszáj erőltetnie. Manapság viszont nagyon trendi, hogy az internet népe szívesen belerúg olyan alkotásba, amiről ugyan nem sok fogalma van, de tetszik neki, hogy mások is pocskondiázzák. Valójában sokkal inkább lehet öncélúnak nevezni a Macskák színpadi verzióját, mint a filmet – mivel Webber darabjában jóformán egymás után jönnek a színpadra a különböző macskák, Hooper filmjében viszont kapunk egy új szereplőt, aki segít kontextusba helyezni a látottakat (vélhetően a gyengébbek kedvéért).

Az emberi jegyeket pedig azért nem tüntették el a karakterekről, mert éppen ezzel veszne el a musical lényege. Aki esetleg nem értette volna még meg, a Macskák valójában a sorok mögött, a felszín alatt egy meglehetősen összetett alkotás. A lényege pontosan az, hogy szereplői felismerhetően felismerhetetlenek: amennyire macskák, legalább annyira emberek is. Más szóval, bármennyire is macskának tűnnek, de mégis az emberi társadalomról, rólunk mesélnek.

 „Hooper 100%-osan ültette át a musicalt a vászonra, nem változtatott semmit, csak filmesre kalibrálta a vizualitást, rémálmokat okozva ezzel a vájtszeműeknek. A Macskák teátrális struktúrája színházi élményt közvetít, filmet nem látunk a képernyőn. A sztorit (már ha lehet erről beszélni ebben az esetben) a legcsekélyebb változtatások nélkül mesélik el.” Filmtekercs

Ez az állítás egyszerűen nem igaz. A valóság ugyanis az, hogy a színházi darabhoz képest a film narratívája megváltozott, érkezett egy új szereplő, aki új dalt is kapott – amellyel nemcsak kerekebb lett a történet, de aktuálisabb is.

A film úgy kezdődik, hogy kidobnak egy macskát az utcára. Victoria pedig hozzácsapódik a Karminca-bálra készülő társasághoz, akik szépen sorjában bemutatkoznak. Ugyan az új cica is bemehet a bálra, de mivel még nem teljes körű tagja a csapatnak, így csak szemlélőként vehet részt rajta. Miután kiválasztották azt a macskát, aki új életet nyer, utána Old Csendbelenn (aki ezúttal nőnemű) kihirdeti, hogy Victoriát befogadják maguk közé.

Tulajdonképpen az új karakter nagyszerűen beleépült a darabba és még összetettebbé varázsolta a történetet. Ha kicsit megvizsgáljuk Victoria szerepét, akár arra is gondolhatnánk, hogy az állatvédők nagy örömére végre szót adtak annak, hogy manapság milyen könnyen kihajítanak egy szerencsétlen háziállatot az utcára. Viszont leginkább arról van szó, amikor valaki, akinek nincsen hová mennie, belecsöppen egy teljesen idegen társadalomba és sok nehézséggel kell szembenéznie, míg befogadják. Talán nem is kell tovább ragozni, hogy mitől aktuális ez a gondolat.

„Jason, csak megsúgom: ti sem filmet csináltatok, csak egy végtelenül giccses, ízléstelen celluloid mocskot, aminél még bagzó macskákat is kellemesebb hallgatni az éjszaka közepén alvás helyett.” Puliwood

Sok mindent el lehet mondani a film kapcsán, de egyértelműen látszik rajta a munka és az odaadás – a kamera előtt és mögött egyaránt. Gondosan kivitelezettek a koreográfiák, a színészek pedig lubickolnak saját szerepükben. A londoni Royal Ballet vezető balett-táncosai (Francesca Hayward, Steven McRae) mellé igencsak változatos szereplőgárdát sikerült összeválogatni: olyan drámai színészek mellett, mint Judi Dench, Ian McKellen és Idris Elba, muzikális vígjátékszínészek, mint Rebel Wilson és James Corden, és popsztárok, mint Jennifer Hudson, Taylor Swift és Jason Derulo is feltűnnek a vásznon egy-egy macska képében. Ráadásul az egyes macskabőrbe bújtatott karakterek megjelenítése tökéletesen ráillik a színészek, énekesek valódi természetére, jellemére, tudására (például James Corden bugyuta nárcizmusa, Rebel Wilson dagiságát kompenzáló idétlenkedése, Jason Derulo macsó popsztár mivolta, Taylor Swift szexisége vagy Ian McKellen, mint a megöregedett színházi színész). 

A cicamáz alatt pedig senki sem lustálkodott, legjobb tudásukat adva énekeltek, táncoltak a szereplők – és láthatóan élvezték is, amit csináltak. A Macskák legismertebb dala, a Memory ezúttal is a csúcspont lett, Jennifer Hudson hátborzongatóan erőteljes és hatásos előadásmódjával sok néző szemébe könnyeket csalt. A bagzó macskák csak szeretnének így nyávogni…

„A szinkronos változatot volt szerencsénk megnézni, ami azt jelenti, hogy a filmben nagyjából 10 sort magyarul lehet meghallgatni, a többi ugyanis feliratozott ének. Ez egy 110 perces alkotásnál annyira kevés, hogy simán feliratozni kellett volna a teljes szöveget, főként azért, mert pl. az első magyarul hallható beszéd az egyik ének közben hangzik el, bőven a film kezdése után sok-sok perccel. Teljes káosz. A macska rúgja meg…” Player.hu

Tom Hooper és csapata semmit nem tehet arról, hogy a magyar szinkron ennyire botrányosra sikerült. Egy olyan musical esetében, ahol 95 százalékban csak énekelnek, teljesen felesleges szinkronizálni – anno A nyomorultak kapcsán meg tudták ezt ugrani, és nem is készült magyar szinkronos verzió. De született már olyan megoldás is, például a Mary Poppins visszatér (kritika itt) esetében, hogy a dalokat is leszinkronizálták – véleményem szerint igencsak borzalmasan. Összességében a Macskáknál ez a felemás megoldás részemről semmit nem vont le a film értékéből – a hanyatló magyar szinkronvilág igénytelenségét mutatta csak.

Továbbá fontosnak tartom itt megemlíteni azt is, hogy a közönség soraiban rengeteg olyan pici gyermek ült, aki még nem iskoláskorú. Nyilván a szüleik azért vitték el a Macskákra őket, mert látták, hogy szinkronizált a film – a valóságban pedig leginkább angolul énekeltek benne. Nem csoda, ha sokan csalódottan távoztak a moziból.

Összességében abban látom a problémát, hogy rossz célcsoportot, túlságos széleskörű közönséget céloztak meg ezzel a filmmel. Bármennyire világhírű és elképesztően sikeres musical a Macskák, igazából nem való mindenkinek. Mert a sok negatív véleményből is az látszik, hogy az átlagnéző egyszerűen nem értette meg, miről szólt a film. A ’80-as években készült eklektikus dalok, melyek a klasszikus popzenétől a dzsesszen át a rockig, sőt a magasztos himnuszig ívelnek, akusztikus, olykor elektronikus kísérettel, pedig élvezhetetlenek a napjaink „slágereire” szocializálódott nézők számára. Szerintem a Macskák leginkább a musical-rajongóknak készült alkotás, akik tisztelettel tudnak tekinteni Andrew Lloyd Webber életművére – és nem felejtik el:

Sokféle macska él, igaz,
De véleményem róluk az,
Hogyha jellemük titka húz,
Tolmács nélkül is boldogulsz.
Tudnod kell, a macska olyan,
Akár magad vagy jómagam
Vagy mint a többi emberek:
Ahány, annyiféle lehet.

(T. S. Eliot: Macskák könyve)

Macskák (Cats, 2019)

amerikai-angol musical, 120 perc

Rendező: Tom Hooper

Főszereplők: Francesca Hayward, Judi Dench, Rebel Wilson, James Corden, Ian McKellen, Taylor Swift, Idris Elba, Jennifer Hudson, Jason Derulo

Judy Garlandot Hollywood teremtette és Hollywood is ölte meg. Életének negyvenhét évéből negyvenötöt rivaldafényben töltött, drámai és musical szerepeivel, illetve énekesként is nemzetközi sztárrá vált – és a mai napig emlékeinkben él. Élete a mozivásznon és a rivaldafényben tűnt tökéletesnek, ám valójában boldogtalan volt, állandóan az igaz szerelmet kereste, de soha nem talált rá.

1922. június 10-én született Minnesotában Frances Ethel Gumm néven egy baptista, angol-ír-skót felmenőkkel bíró családban Francis Avent Gumm és Anne Marion Milne gyermekeként. A kislány rendkívüli tehetségére korán felfigyeltek. Kétévesen a színpadon állt szülei utazó műsorában, majd a nővéreivel alakított énekes-táncos trióban vetett rá szemet a hollywoodi óriás stúdió, a Metro-Goldwyn-Mayer, és szerződtette is 1935-ben - rendhagyó módon, próbafelvétel nélkül.

A tizenhárom éves lány gyereksztárnak már túlkoros volt, felnőtt szerepekhez viszont túl fiatal és éretlen, és Louis B. Mayer szerint nem is túl csinos – elsősorban énektudása és jellegzetes hangja miatt kellett a stúdiónak, aztán fokozatosan (elsősorban Mickey Rooney partnereként) építették fel Garland számára „a lány a szomszédból” imázst. A stúdió őrületes munkatempót diktált neki, egy év alatt kilenc forgatáson vett részt, emellett egyéb fellépéseket szerveztek neki, színészképzésre járatták, s mivel túlsúlyosnak vélték, ezért kemény diétára fogták. Garland szerint a felnőttek energiáit is felemésztő iram miatt az MGM vezetői serkentőket adtak neki, majd lefekvés előtt nyugtatókat. 

A tizenhét éves, 151 centiméter magas Garland már az amfetamin és barbiturátok rabja volt, amikor 1939-ben igazán befutott az L. Frank Baum gyerekkönyve alapján készült Óz, a csodák csodája című musical Dorothyjaként. Legismertebb szerepéhez csupa véletlen, a forgatáshoz egy szörnyű tapasztalat kötődik.  Noha a film producerei a kezdetektől Garlandot képzelték el a főszerepre, az MGM vezetője inkább Shirley Temple-t akarta átcsábítani a 20th Century Foxtól, s csak amikor kérését visszautasították, akkor egyezett bele Garland szerepeltetésébe (akit eredetileg szőke parókában képzeltek el, végül maradtak eredeti hajszínénél).

A film híres dala, az azóta klasszikussá nemesedett, „Garland-védjegy” Over the Rainbow is majdnem kimaradt a filmből, a producerek ki akarták vágni, csak a próbavetítések sikere, Garland átütő előadásmódja győzte meg őket. A dal Oscar-díjat nyert, Garland pedig egy juniorkülöndíjat, egyetlen Oscar-díját. Dorothy szerepe a földkerekség legnépszerűbb színésznőjévé varázsolta a Garlandot, aki viszont nem emlékszik vissza jó szívvel a felvételekre: állítása szerint az Óz forgatása közben többször is megpróbálták megerőszakolni a mesebirodalom aprócska lakóit játszó színészek.

Az Óz sikerét az MGM igyekezett még inkább kiaknázni: Garland 1939 és 1950 között évente átlagosan két filmben szerepelt. Ekkoriban nővé érett, egyre több és zavarosabb románcba kezdett, főleg nős férfiakkal, mintegy apahiányát is kompenzálva, mivel 13 esztendős korában vesztette el édesapját. Tizennyolc éves volt, amikor viszonyt kezdett a nála 12 évvel idősebb, nős David Rose dalszerzővel. A férfi válása után, 1941-ben házasságot kötöttek, majd nem sokkal később, az akkor még mindig csak 19 éves Garland a stúdió nyomására átesett első abortuszán (a második 1943-ban volt, miután összemelegedett Tyrone Powerrel). Első házasságáról és abortuszáról később úgy nyilatkozott: sajátos háború volt ez az MGM-mel, ő azt akarta bebizonyítani, hogy már felnőtt, a stúdió pedig azt, hogy még mindig gyerek, aki engedelmességgel tartozik.

Judy Garland élete során ötször ment férjhez, de ezek a kapcsolatok csak rontottak amúgy is labilis érzelmi állapotán. Ezen az sem változtatott, hogy időközben három gyermeke született, köztük Liza Minelli (akiből szintén Oscar-díjas színésznő lett, és a mai napig ők az egyetlen anya-lánya páros, akiket a filmvilág legrangosabb elismerésével kitüntettek). Az elsöprő sikerek ellenére Garlandnak nehéz volt boldognak és kiegyensúlyozottnak lennie, mint a sztároknak általában, mivel emberek hada leste állandóan. Arról nem is beszélve, hogy megfeszített munkatempót diktáltak neki, a stúdió teljesen kizsigerelte, és megvonta tőle a magánélet lehetőségét. Telefonjait, találkozóit, tulajdonképpen minden lépését figyelték.

A Találkozzunk St. Louis-ban című 1944-es musical forgatásán találkozott második férjével, Vincente Minnellivel. A filmben három örökzöld slágerré vált dalt is énekelt (The Trolley Song, The Boy Next Door, Have Yourself a Merry Little Christmas), és megújult külsővel mutatkozott be. Korábban az MGM-től kapott orr- és fogsapkákat már nem használta, így a valódi arcát és mosolyát láthatta a közönség, a frizuráját és szemöldökét pedig nőiesebbé varázsolták. Ezzel a szereppel Garland végleg maga mögött hagyta a kislányos imidzset.

1945-ben, pályafutása során először, drámai szerepben is kipróbálta magát: a szintén Minnelli rendezte Az órá-ban komoly kritikai sikert aratott Robert Walker partnereként, de a közönség az énekesnőt követelte, így az MGM visszaparancsolta a musicalekhez. Ő pedig megjárta a poklot.

A stúdió jelenlétét élete minden területén érzékelő Garland 1947 áprilisában, A kalóz forgatásán idegösszeomlást kapott, a szanatóriumban pedig öngyilkosságot kísérelt meg. Később, az orvosi felügyelet ellenére egyre komolyabb problémái lettek az alkohollal, miközben gyógyszerfüggősége is erősödött, és depresszióját házasságon kívüli kapcsolatokkal is igyekezett csillapítani. Állapota miatt az MGM számos produkcióból kiírta, végül 1950-ben, amikor újabb öngyilkosságot kísérelt meg, magára hagyta és szerződést bontott vele. 

Ezután négy évig nem forgatott, helyette a színpadon aratott sikereket. Habár rengeteget lépett fel lányával együtt, Liza azt látta, hogy anyja állandóan depressziós, öngyilkossági hajlamai és kísérletei vannak. Úgy nőtt fel mellette, hogy állandóan azt kellett lesnie, anyja mikor akarja legközelebb eldobni az életét. Még különböző terveket is kieszelt arra, hogyan tudja megmenteni őt az újabb öngyilkossági kísérletektől. Ezért gyógyszereit rendszeresen cukorkákra cserélte, és gyomorpumpát is beszerzett arra az esetre, ha anyja mégis túl sok gyógyszert tömne magába.

„Újjászülettem” – mondta Garland 1951-ben a London Palladium Vaudeville-előadása után, s a közönség számára is úgy tűnt, valóban sikerült talpra állnia. A zenés színpadi műfaj „felélesztéséért” Tony-díjjal tüntették ki és nemsokára egy olyan szereppel tért vissza a filmek világába, amelynél semmi sem rímelhetett volna jobban életére.

1954-ben mutatták be a Csillag születik remake-jét (a további verziókról már született itt egy cikk). Hiába alakítja a filmben James Mason a szebb napokat látott, alkoholista matinésztárt, a függőség és az (ön)elfogadás utáni elkeseredett sóvárgás Garlandé – és ezt az önéletrajzi párhuzamot csak erősíti, hogy a Warnernél készült, George Cukor rendezte film valódi producerei a színésznő és harmadik férje, Sidney Luft voltak, ráadásul a forgatás idején ismét jelentkeztek Garland függőségével kapcsolatos problémái, a munka sokszor miatta állt le.

Ugyanakkor alakításán látszik, hogy mindent beleadott és élete filmjének szánta a Csillag születik-et. A szerepért Golden Globe-díjat nyert, és Oscarra jelölték. A sajtó biztosra vette győzelmét: mivel a gálán nem tudott részt venni, mert előző nap szülte meg harmadik gyerekét, a kórházi szobájába kitelepült egy tévéstáb, hogy élő adásban sugározzák köszönőbeszédét. A díjat végül Grace Kelly kapta meg – mintha Hollywood büntetni akarta volna Garlandot a botrányai és önpusztító életmódja miatt, és főleg azért, mert a színésznő nem rejtette véka alá, hogy az MGM ellopta a gyerekkorát és megnyomorította az életét.  „A történelem legnagyobb lopása, a Brink's kirablása óta” – írta táviratban a színésznőnek a komikuslegenda Groucho Marx az Oscar-gála után.

A Csillag születik után Garland már csak öt filmben szerepelt, ebből kettőben is csak a hangja hallható. Az 1961-es Ítélet Nürnbergben mellékszerepéért ugyan ismét Oscarra jelölték, de a díjat ezúttal sem nyerte el, utolsó filmjét 1963-ban mutatták be. A filmezés helyett egyre többször tűnt fel a televízióban (ennek csúcsa volt a 26 részes Judy Garland Show, amit négy Emmyre jelöltek), 1955 és 1967 között öt stúdiólemezt és ugyanennyi koncertalbumot vett fel, 1961-ben nagy sikerű előadást tartott a Carnegie Hallban, 1962-es koncertlemezét öt Grammy-díjjal tüntették ki.

Mégis, élete utolsó éveiben már dolgozni sem volt képes, elveszítette a közönség szeretetét, egyre súlyosbodó mentális és fizikai problémái (1959-ben hepatitisszel diagnosztizálták, öt évet jósoltak neki) mellett anyagi biztonsága is megingott. Amikor 1966-ban megvált két ügynökétől, derült ki, hogy Freddie Fields és David Begelman hanyagul bántak a rájuk bízott javakkal, és félmillió dolláros adósságot halmoztak fel a színésznőnek. Negyedik férjével, a színész Mark Herronnal sem volt szerencséje: 1969-es válóperük során Garland azt állította, a férfi megverte, amit Herron nem is tagadott, hozzátéve, önvédelemből tette, mert a kezelhetetlen Garland rátámadt. A válás után alig egy hónappal, 1969 márciusában Garland ötödször is férjhez ment. Három hónappal később, június 22-én, 12 nappal a 47. születésnapja után túladagolta a három és fél évtizeden át szedett nyugtatókat. Halála napján Kansas-en tornádó söpört végig.

Garland már életében legendává vált. Kétéves korától haláláig megállás nélkül dolgozott: 43 filmet forgatott, tucatnyi lemezt készített, mintegy félszáz tévéműsorban szerepelt, több mint ezer koncertje mellett számtalan jótékonysági rendezvényen lépett fel. Kétszer jelölték Oscar-díjra, s 39 évesen a nők közül elsőként, máig legfiatalabb kitüntetettként Golden Globe-életműdíjat kapott, elnyerte a legjobb zenés színházi produkciónak járó Tony-díjat, 1962-es koncertlemezét öt Grammy-díjjal tüntették ki (1997-ben életművét posztumusz ismerték el újabb Grammy-díjjal).1999-ben pedig az Amerikai Filmintézet beválasztotta az utóbbi 100 év 100 legnagyobb filmszínésznője közé.

Ha tetszett a cikk, figyelmedbe ajánlom a következő összefoglalót is:

Csillag születik – 4 felvonásban

Woody Allen 48. filmjével kapcsolatban az a legfurcsább, hogy nem tavaly mutatták be. Ugyanis eltelt úgy egy év, hogy a 84 éves kultrendező nem jelentkezett új alkotással – ami az elmúlt négy évtizedben nem volt jellemző rá. De az Egy esős nap New Yorkban kapcsán nemcsak erről érdemes beszélni.

Woody Allen mindig is megosztó személyiség volt, a végletekig lehet kedvelni és utálni. Viszont az elvitathatatlan, hogy egyedi szemléletével, fanyar humorával és New York-imádatával korunk egyik ikonikus rendezőjévé vált. Aztán megérkezett a #MeToo-mozgalom és Allen is csatlakozott azon remek kvalitásokkal bíró művészek táborába, akiknek az egész életműve megkérdőjeleződik az őt ért szexuális visszaélésekkel kapcsolatos vádak miatt.

Woody Allen ügye azért is erősen vitatható, mert egy 1992-ben lezárt ügyet emlegettek fel neki, amelyet a bíróság a rendező és Mia Farrow válási procedúrájának keretében vizsgált ki és el is utasított a bizonyítékok hiányában. Mia Farrow és fia, Ronan (aki a Harvey Weinstein botrányt is kirobbantotta) azzal vádolta meg Allent, hogy megerőszakolta a 7 éves Dylan Farrow-t, a fogadott lányát. A molesztálási ügyben lezajlott vizsgálat eredményeként nem bizonyították, hogy a zaklatás valóban megtörtént volna, és nem emeltek vádat a rendező ellen sem. Ráadásul a kislány másik bátyja, Moses Farrow is édesapja védelmére kelt és azt állította, hogy a családban valójában Mia Farrow volt a bántalmazó és a manipulátor, ő tanította be gyerekeinek, hogy mit kell mondaniuk a bíróságon.

Bármi is legyen az igazság, a botrány igencsak megtépázta Woody Allen karrierjét. Olyannyira, hogy az Amazon a saját szerződését is megszegve nem volt hajlandó bemutatni a rendező új filmjét, az Egy esős nap New Yorkbant 2018-ban. Allen beperelte a stúdiót és végül idén megkapta a film játszási jogait. Az Egyesült Államokban a mai napig nem mutatták be a művet, viszont Franciaországban a Deauville-i Filmfesztivál nyitódarabja lett. A premieren a következőket nyilatkozta a rendező:

„Több száz színésznővel dolgoztam együtt, és egyikük sem panaszkodott rám. Soha, egyetlen panasz sem érkezett ellenem. Minden pozícióban dolgoztam együtt nőkkel, a legmagasabb szinteken is alkalmaztam nőket, éveken keresztül, és mindig ugyanannyit fizettünk nekik, mint a férfiaknak. Én pontosan azt tettem, amit a #MeToo-mozgalom mindenki számára célként jelöl meg.”

Ennek ellenére az elmúlt évben többen felszólaltak Woody Allen ellen, többek között az Egy esős nap New Yorkban főszereplői, Timothée Chalamet és Selena Gomez is, akik azt nyilatkozták, megbánták, hogy elvállalták a filmet, és felajánlották a gázsijukat a szexuális zaklatások ellen küzdő, a #MeToo folytatásaként létrejött TimesUp alapítványa számára.

A botrányos előmenetelű Egy esős nap New Yorkban a hazai mozikba is eljutott. A történet egy fiatal párról szól, akik New Yorkba utaznak, mivel a lány, Ashleigh (Elle Fanning) lehetőséget kapott, hogy egy nagymenő filmrendezővel interjút készítsen. A fiú, Gatsby (Timothée Chalamet) amúgy is visszavágyott már New York-ba, így örül a hirtelen jött kiruccanásnak, el is kezdi tervezgetni, hogy milyen éttermekbe fognak menni és milyen romantikus lesz kettesben. Igen ám, de az események cseppet sem úgy alakulnak, ahogyan azt ők eltervezték és a bonyodalmak, ahogyan azt el is várjuk egy Woody Allen-filmtől, csőstül jönnek. A lányt magával ragadja a sztárvilág, a fiú pedig mindeközben búsan mereng azon, hogy kit szeret jobban: Ashleigh-t vagy New Yorkot.

Az Egy esős nap New Yorkban a botrányokkal kontrasztban bájos film lett és kellemes élményt nyújt a nézőknek. Nem veszi magát halálosan komolyan, és éppen ezzel a könnyedséggel tudja az emberi viszonyok összetettségét olyan hatékonyan, szórakoztatóan és szarkasztikusan bemutatni – ahogy azt Woody Allentől megszokhattuk. Sokan kritizálják a rendezőt önismétlése miatt, viszont valójában zseniális, ahogy a kissé kifigurázott klisékkel, a töménytelen, sajátos hangulatáradattal és világszemlélettel képes a nézőkre zúdítani a kapcsolatok széles spektrumát.

Szóval ismét terítékre kerül a férfi és a nő viszonyának örökös ellentéte – és Woody Allen tálalásában ezek sosem válnak unalmassá. A rendező filmjeiben tulajdonképpen mindenki szenved – aki nem, az gyanús is, hogy valamit eltitkol. A középpontban szinte kivétel nélkül mindig ugyanazok a fő konfliktusok, az egyes karakterek és bizarr helyzetkomikumok minden esetben képesek frissességet vinni a történetekbe. Habár gyakran nagyon különös és néhol fura szituációkba csöppennek a szereplők, valahogy mégis életszagúnak tűnik az egész, olyannyira, hogy kifejezetten könnyű azonosulni velük és belevonódni az események sodrába. Az Egy esős nap New Yorkban-ban mind a dialógusok, mind pedig maga az alaphelyzet és a kísérőül szolgáló zene is hamisítatlanul Woody Allen-i stílusjegyekkel bír. A beállítások is ragyogóan vannak kivitelezve, süt róluk a profizmus és a legjobban sikerült filmjeit idézi mind hangulatban, mind pedig megvalósításában.

És persze ott van New York, mert a Woody Allen filmekben mindig felbukkan, még ha nem is ott játszódik a film. Viszont a mostani alkotásnak abszolút a főszereplője a Nagy Alma, annyira hangsúlyos a jelenléte. A város Allen filmjeiben talán még soha nem is volt ennyire komor, de mégis élettel, lehetőségekkel teli - és minden képkockából süt a rendező szülővárosa iránti feltétel nélküli tisztelete és szeretete.

Az Egy esős nap New Yorkban pedig egyértelműen világossá teszi számunkra, hogy mennyire mást jelent ott gazdagnak lenni, mint bárhol máshol. A főhős, Gatsby ugyanis egy kamaszos külsejű egyetemista, aki úgy néz ki és úgy beszél, mint a gazdag New York-i zsúrfiúk 1951-ben. Miatta olyan, mintha kosztümös filmet néznék, pedig a történet határozottan napjainkban játszódik.

A kissé különc és teszetosza, de művelt és néhol kifejezetten sznob fiú ugyanis hangversenyekre jár, John Singer Sargent-festményekről értekezik, a híres filmrendezőtől pedig azt kérdezné, milyen hatással volt a műveire Ortega y Gasset filozófiája. Woody Allennek tehát sikerült megtalálnia azt a színészt, aki képes visszaadni az általa játszott jószívű, kedves, de mégis szerencsétlen figurákat, ő pedig nem más, mint Timothée Chalamet. Minden egyes rezdülésében, a testtartásában visszaadja a régi Woody Allen játszotta karaktereket és nagyon jól áll neki ez a világ borús oldalát látó, pesszimista, lezser, kultúrsznob figura, akinek a legjobb randi ötlete az, hogy esőben sétáljon barátnőjével a városban. 

Ashleigh (Elle Fanning) karaktere ezzel szemben bevállalós és szégyellős egyszerre, aki amilyen szép és okos, olyannyira megbízhatatlan. Ráadásul a fiatal hölgy a fél hollywoodi filmipar szemét felnyitja romlatlan őszinteségével és fiatalos frissességével: így a középkorú rendező (Liev Schreiber), a filmsztár (Diego Luna) és forgatókönyvíró (Jude Law) egyaránt ágyba akarja csalni. Egyébként Ashleigh történetszála nem is eredeti ötlet, a Woody Allen által is nagyra tartott Federico Fellini A fehér sejk című filmjét idézi meg. Abban is a nagyvárosba érkező fiatal naiváról van szó, aki az általa imádott filmsztárral eltölt egy napot, és a végén rájön, nincs szüksége a szórakoztatóipar álságos világára.

Rendkívül érdekes, hogy az Egy esős nap New Yorkban-t övező botrány dacára éppen azt mutatja be a mű, hogy a filmipar fejesei hogyan használják ki a fiatal, feltörekvő tehetségeket. Bár azt érdemes hozzátenni, hogy ezek az úgymond nagyemberek nem állnak sikereik csúcsán, sokkal inkább megkeseredett, kiégett, neurotikus figurák, akikből a gerinc és az erkölcs eltűnt.

És ha már az erkölcsnél tartunk, az Egy esős nap New Yorkban-ban központi helyet foglal el. Ugyanis a szórakoztató és kellemes, New York-i dzsesszel átitatott hangulat leple alatt kapunk némi társadalomkritikát az amerikai elit fényűző életéből. Kínos párbeszédeket a látszat alatt lapuló, szőnyeg alá söpört titkokból, szarkasztikus utalásokat arra nézve, hogy mégis mi ellen lázadhat egy huszonéves, lézengő fiatal, akit szülei eltartanak, dolgoznia nem kell, jövőre vonatkozó céljai pedig még csak nagyvonalakban sem körvonalazódnak.

És hogy ne csak dicséretet kapjon a film, muszáj megemlítenem, hogy a magyar szinkron kritikán aluli. Nyilván ez nem az eredeti alkotás hibája, de azért sokat tud rontani az élményen. Mikor meghallottam Timothée Chalamet magyar hangját, azt hittem, hogy csak valami rossz vicc – de sajnos kiderült, hogy nem. A hazai mozikban pedig kizárólag szinkronosan adják a filmet, amelyet a forgalmazó a következőkkel magyaráz: „Mivel az eddigi Woody Allen filmek esetén a szinkronos változatok voltak sikeresebbek, ezért döntött most a cég a szinkronos mellett. A DVD-n, majd elérhető lesz az eredeti hangsáv is, felirattal.” Nagyon szomorú…

De egy szó, mint száz az Egy esős nap New Yorkban a kellemetlen magyar hangok ellenére is egy ízig-vérig klasszikus Woody Allen móka, amely a rendező legjobb korszakát idézi. Egy újabb New Yorkhoz írt szerelmeslevél, amely ismét megmutatja, hogy ez a város valóban nem alszik. Az amerikaiak pedig sajnálhatják, hogy kimaradnak ebből az élményből.

Egy esős nap New Yorkban (A Rainy Day in New York)

amerikai romantikus vígjáték, 92 perc, 2019

Főszereplők: Timothée Chalamet, Elle Fanning, Liev Schreiber, Jude Law, Diego Luna, Selena Gomez

Rendező: Woody Allen