Írország történelme sosem volt egyszerű. Nehéz meghatározni, hogy pontosan mikor is kezdődött az a soha véget nem érő háborúskodás az angolokkal, amely a huszadik század második felében több ezer áldozatot követelt. Jim Sheridan filmje erről az időszakról mesél, és a modernkori igazságszolgáltatás egyik legszégyenletesebb esetét mutatja be.

Az északír konfliktus 1968 októberében kapott lángra, amikor is a rendőrség Londonderryben brutális módszerekkel nyomott el egy polgárjogi felvonulást. Innentől három évtizeden keresztül tartó, függetlenségért folyó küzdelem vette kezdetét, amelyet a helyiek csak „The Troubles”, azaz „a Bajok” néven emlegetnek. Az ellenségeskedés gyökere Észak-Írország vallási és politikai megosztottságából ered, és jellegzetes példája annak, hogy a nyugati társadalmakban is mennyire el tud fajulni egy etnikai konfliktus, főként, ha rosszul kezelik. A Bajok idején a britpárti protestánsok a korona fennhatósága alatt kívántak továbbra is élni, míg a katolikus republikánusok egy független és egységes Írország létrehozását kísérelték meg. Az ellentéteket tovább élezte, hogy a két felet a brit hadsereg hivatott szétválasztani: a gyűlölet áthatotta a protestáns és katolikus közösségeket is, mindkét táborban volt társadalmi támogatottsága a bosszúnak és erőszaknak.

Felkavar a szél, 2006

A közel három évtizedig tartó polgárháborús időknek nem kevesebb, mint 3500 ember esett áldozatul, és több mint a felük civil volt. Az 1998-ban megkötött nagypénteki megállapodás pedig korántsem jelentette azt, hogy a köztársaságpártiak és a brit lojalista erők közötti harc véglegesen lezárult volna. A Queen's University Belfast történésze, Paul Bew a következőkkel jellemzi a viszonyokat: „Ez olyan, mint egy megállapodás férj és feleség között, akik továbbra sem tudják egymást elviselni, de mégis találniuk kell egy módot arra, hogy együtt éljenek.” Legutóbb a brexittel ismét napirendre került az északír kérdés, mivel veszélybe került az egyezmény, amit természetesen senki sem szeretne felrúgni. Az pedig a jövő zenéje, hogy hová vezetnek a tárgyalások, Észak-Írország továbbra is egy puskaporos hordó a brit korona égisze alatt.

A síró játék, 1992

Az pedig nem meglepő, hogy ez az időszak megihlette a filmvilágot is, hiszen nagyszerű táptalajt ad lélektani drámákhoz és az alapvető emberi jogokat is alaposan ki lehet vesézni a konfliktus által. Éppen ezért aligha véletlen, hogy az Észak–Írországban játszódó filmek többsége csak áttételesen érinti a Bajokat, és inkább azok közegét, a mindmáig rendkívül konzervatív kulturális–vallási értékrend mindennapi hatását vizsgálja fikciós karakterek történetein keresztül.

A bunyós, 1997

Az ebbe a kategóriába sorolható alkotások leginkább azt mutatják be, hogy IRA katonák hogyan próbálnak az erőszak csapdájából menekülni, beilleszkedni a társadalomba és korábbi tetteik mennyire meghatározzák a jövőjük alakulását. A legemlékezetesebb művek közé tartozik Neil Jordan 1992-ben készült filmje, A síró játék; az Alan J. Pakula rendezte, 1997-es Az ördög maga Brad Pitt és Harrison Ford főszereplésével; vagy az ír szabadságharc idején játszódó, 2006-os Felkavar a szél. Illetve az Apám nevét is jegyző Jim Sheridan jelentkezett még 1997-ben A bunyóssal, amely egy rendkívül alulértékelt és kevéssé felkapott dráma – pedig valójában egy könnyen befogadható, intelligens és érzékeny szerelmes film Daniel Day-Lewis és Emily Watson főszereplésével, ami arról szól, hogyan próbálja felvenni az élet fonalát a börtönből hazatérő egykori szabadságharcos férfi.

Michael Collins, 1996

A fikciós történetek mellett egy sor olyan film is született, amelyek megtörtént eseményeket dolgoznak fel – jellemzően dokumentarista pontossággal. Kiemelkedő jelentőségű Neil Jordan 1996-os műve, a Michael Collins, amely történelmi megvilágításba helyezi a Bajokat, és bemutatja a századeleji függetlenségi mozgalom egyik legjelesebb képviselőjét, akit Liam Neeson alakít. A Véres vasárnap az 1972. január 30-i eseményekről szól, amikor 13 fegyvertelen tüntetőt gyilkoltak meg a brit katonák Londonderry-ben. Az Őt is anya szülte (1996) és az Éhség (2008) című filmek 1981-be kalauzolják a nézőket, amikor az elviselhetetlen börtönviszonyok miatt az IRA 21 tagja éhségsztrájkba kezdett. És szintén a kiváló történelmi filmek táborát gyarapítja Jim Sheridan 1993-as filmje, az Apám nevében, amely az 1974-es guilfordi merényletről szól.

Éhség, 2008

1974-ben kettős bombamerényletet követtek el a London melletti Guilford városában, melynek következtében öt ember meghalt, és negyvenketten megsebesültek. A rendőrség az Ír Köztársasági Hadsereget gyanúsította a terrorakció elkövetésével, és hamarosan letartóztatták Gerry Conlont, a léha fiatalembert, akit az apja, Giuseppe Belfastból küldött Londonba, amikor meggyűlt az ifjú baja a zsarukkal és az IRA-val. Habár ártatlan, mégis rákényszerítik, hogy beismerje a kegyetlen terrorista robbantást, és életfogytiglani börtönre ítélik. Egyúttal édesapját is lecsukják, aki pár éven belül meghal a rácsok mögött. Egy szenvedélyesen elkötelezett ügyvédnő billenti ki Gerry-t a mélypontról, kinek segítségével bizonyítani akarja ártatlanságát, hogy tisztára mossa az édesapja nevét, és feltárja az igazságot a jelenkori történelem egyik legszégyenletesebb igazságszolgáltatási esete mögött.

Az Apám nevében Gerry Conlon önéletrajzi könyvéből készült, amely a „Proved Innocent” címet viseli. A férfi 15 évvel letartóztatása után ártatlanul szabadult a börtönből. Amiről a film már nem mesél, hogy a későbbiekben sem volt egy tündérmese Conlon élete. Szabadulása után nehezen illeszkedett vissza a társadalomba, évekig komoly drog- és alkoholproblémái voltak és mentális betegségektől szenvedett. Habár végül felgyógyult ezekből, 2014-ben, 60 évesen tüdőrákban elhunyt.

Visszakanyarodva a filmre, Jim Sheridan komoly kritikát kapott amiatt, hogy kicsit elferdítette a valóságot.  A leglényegesebb eltérések közé tartozik, hogy nem Gareth Pierce képviselte a vádlottakat, de dolgozott az ügyön; Gerry és Giuseppe soha nem kerültek közös cellába, Joe McAndrew karaktere teljes egészében fiktív és Dixon nyomozó is kitalált figura, akit valójában az ügyön dolgozó, több rendőrtisztből gyúrtak össze. Eredetileg Gabriel Byrne vásárolta meg a könyv megfilmesítésének jogait és szerepelni is akart benne, ám végül a forgatókönyv pontatlanságai miatt teljesen elhatárolódott a produkciótól.

Habár Mel Gibson és Liam Neesen neve is feljött Gerry Conlon megformálása kapcsán, végül Daniel Day-Lewis futott be, aki pályafutása során összesen háromszor játszott már Jim Sheridan filmben főszerepet (A bal lábam, Apám nevében, A bunyós). Day-Lewis-t Oscar-díjra is jelölték alakításáért, és a method acting technikáiról közismert színész ezúttal is alaposan belemerült a karakterbe. Day-Lewis jelentősen lefogyott a szerep kedvéért, észak-ír akcentust használt a forgatás teljes ideje alatt, és sok időt töltött börtöncellába zárva. A legendássá vált kihallgatásos jelenet előtt három napig nem aludt, nem evett, és nem ivott, a stábtagokat pedig megkérte, hogy váratlanul öntsenek rá vizet vagy alázzák meg bármilyen durvaságot mondva neki. A harmadik napon kilenc órán át, megállás nélkül kihallgatták. Három különböző csoport intézett hozzá kérdéseket, amelyekből kettő igazi rendőrökből állt. A forgatás pedig csak ezután kezdődött. (Day-Lewis őrült alakításairól már született egy bejegyzés, ami itt olvasható.)

Az Apám nevében szereplőivel kapcsolatos további érdekesség, hogy a Giuseppe Conlont játszó Pete Postlethwaite a valóságban mindössze 11 évvel idősebb Daniel Day-Lewis-nál, holott a filmben az édesapját alakítja. Amikor pedig Gerry Conlont kérdezték arról, hogy melyik színészt látná a legszívesebben a főszerepben saját magát eljátszani, Johnny Deppet választotta – viszont ő még lehetőségként sem merült fel, mert a producerek mindenképpen ír gyökerekkel rendelkező színésznek szánták Conlon karakterét. Ám éppen ezért nagyon szerették volna Bono-nak adni Paul Hill szerepét, ám az énekes végül a U2 turnéja miatt nem tudta vállalni.

Az Apám nevében elnyerte Berlinben az Arany Medvét és 7 Oscar-díjra jelölték (a legjobb film, rendezés, forgatókönyv, vágás, és 3 színészi kategória), ám végül ezekből egyet sem kapott meg. De persze a mű értékéből mindez semmit nem von le, mivel egy tipikusan olyan alkotásról van szó, amit legalább egyszer mindenkinek látnia kell. Az Apám nevében egy rendkívül megrázó dráma, amely olyan ártatlan emberek hányatott sorsáról szól, akik csupán rosszkor voltak rossz helyen, rossz nemzetiségből. A film egyszerre politikai thriller, tényfeltáró leleplezés, tárgyalótermi dráma és lélektani utazás, amely sokféle eszközzel közvetíti a maga egységes közlendőjét, az igazságtalanság áldozatainak védelmét és az őket a tömeghisztéria érdekében feláldozók elítélését. És habár a magyar cím is értelmet nyer a film történetének ismeretében, ám eredendően magasztosabb tartalommal rendelkezik, hiszen az „In the Name of the Father” angolul annak a sornak a kezdete, hogy: „Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében.”

Apám nevében (In the Name of the Father, 1993)

angol-ír életrajzi dráma, 128 perc

Rendező: Jim Sheridan

Főszereplők: Daniel Day-Lewis, Emma Thompson

Ha tetszett a cikk, szíves figyelmedbe ajánlom a következőt is:

Zseni vagy őrült? – A Daniel Day-Lewis életmű

Baz Luhrmann nagyszabású filmjével egy ausztrál utazásra invitálja a nézőket, melyben minden van, amit csak el tudunk képzelni a kenguruk földjéről – és még több is: egy hangulatos western kaland, vadnyugatot idéző romantikával, egy kis Pearl Harbort idéző háborúzással, miközben a Somewhere Over the Rainbow dallama csendül fel több ízben a kietlen vidéken.

A történet az 1930-as évek végére kalauzolja a nézőt, amikor Sarah Ashley (Nicole Kidman) férje Ausztráliában próbálja eladni az utolsó birtokukat, egy marhalegelőt. Mivel lassan halad az ügy, az asszony utána utazik a távoli földrészre, hogy kézbe vegye a dolgok intézését. Darwin városában azonban a férje helyett a nyers modorú, durva marhatenyésztő (Hugh Jackman) várja, akit mindenki csak Drovernek (hajcsárnak) nevez. A kegyetlen ügyintéző, Neil Fletcher ráadásul összejátszik a marhabáró Carney-vel azért, hogy megszerezzék Sarah földjét. Az asszony a birtok megmentése érdekében kénytelen összefogni Droverrel, ugyanis ezerötszáz marhát kell átterelniük Észak-Ausztrália kemény vidékén... A második világháború szele pedig egyre közelít az ausztrál partok felé.

Sok mindent el lehet mondani Baz Luhrmannról – mint például, hogy megalomán, vonzódik a giccshez, a harsány színekhez, semmi természetes sincs a műveiben, minden eltúlzott és gejl, és még sorolhatnánk. Ám annyi biztos, hogy mindössze három filmmel a háta mögött (Kötelező táncok, Rómeó és Júlia, Moulin Rouge) jellegzetes és egyedi rendezői stílust alakított ki. Ezt persze nem mindenki gyomra képes befogadni, de határozottan ez a stílus Luhrmann védjegye lett. Így okafogyott azt kifogásolni filmjein, hogy túl giccsesek, mert az éppen olyan lenne, mintha arra panaszkodnánk, hogy a rockkoncert túl hangos, vagy a szauna túl meleg.

Ennek megfelelően az Ausztráliában folyamatosan fényképalbumba illő az égbolt és a táj, minden félmeztelen test csillog az olajtól, csodálatos paripák szökellnek a végtelen tájon és Hugh Jackman lassított felvételen mosakszik. Ez persze nem is meglepő attól az embertől, aki korábban mézeskalács Eiffel-torony előtt Elton John és Madonna slágereket énekeltetett hőseivel és Hawaii-inget adott Rómeóra. Luhrmann pedig megígérte, hogy nagybetűs eposzt rendez az Elfújta a szél és a Távol Afrikától stílusában – így nincs is mit kifogásolni a látottakon.

Tehát Luhrmann negyedik mozija egy nagyon hosszú és nagyszabású mese szerelemről, szeretetről, szabadságról, háborúról, üzletről, rivalizálásról, marhákról, Óz, a nagy varázslóról, hagyományokról és kiváltképpen Ausztráliáról. A film közben többször lehet az a benyomásunk, hogy itt fog véget érni a történet, ám annyira magával ragadó a hangulata, hogy a végén nem is bánjuk, hogy tovább gördült a cselekmény.

Az Ausztrália két nagyobb egységre tagolódik: az első részben érkezik meg Lady Ashley a birtokra és átterelik a marhacsordát a sivatagon, a film második felében utoléri a világháború Darwint és hőseinknek egy bennszülött kisfiút kell kimenekíteniük a bombázás közepette. A történet meglehetősen komplex, ám elejétől a végéig alaposan kidolgozott minden: a karakterek, a dráma, az izgalom, a gyönyörű tájak, a háború, a cselszövések, a remekül ülő poénok, a csodaszép szerelmi jelenetek, éppen ott, és éppen akkor jönnek, ahol szükség van rájuk.

Ráadásul az Ausztrália nemcsak a finnyás úrhölgy és a borostás tehénpásztor románcáról szól, hanem az ausztrál történelem egyik gyalázatos jelenségéről, az ellopott nemzedékekről, azaz a félvér gyerekek államilag koordinált kiszakításáról családjaikból és erőszakos asszimilációjukról. Ennek megfelelően az igazi főszereplő tulajdonképpen a félvér kisfiú, Nullah (Brandon Walters), akit a hűvös angol hölgy örökbe fogad – és a legmeghatóbb jelenetek is hozzájuk kötődnek, például amikor Nicole Kidman énekli neki a Somewhere Over the Rainbow-t. Ha a giccs mögé nézünk, az Ausztrália egy kedves és szívmelengető alkotás, ami rendkívül népszerű és közkedvelt szülőhazájában. Minden, amit látunk benne, 100 százalékig ausztrál és pontosan olyannak mutatja be a kontinensországot, amilyen a valóságban: tele sivataggal, marhákkal és bennszülöttekkel.

Ausztrália (Australia, 2008)

ausztrál-amerikai kalandfilm, 165 perc

Rendező: Baz Luhrmann

Főszereplők: Nicole Kidman, Hugh Jackman

Végül, de nem utolsó sorban, jöjjön 10 további érdekesség az Ausztráliáról!

- Nicole Kidman anélkül elfogadta a szerepet, hogy elolvasta volna a forgatókönyvet, annyira fellelkesedett, hogy a Moulin Rouge után megint Baz Luhrmann-nel dolgozhat.

- Ám valószínűleg több közös munkájuk nem lesz, mivel mindkét együttműködésük során történt valamilyen sorsfordító magánéleti esemény – és megegyeztek, hogy inkább nem kockáztatnak a későbbiekben. A Moulin Rouge első forgatási napján meghalt a rendező édesapja, az Ausztrália felvételei közben pedig teherbe esett Nicole Kidman, aki már letett arról, hogy természetes úton anyává váljon.

- És közel sem ő volt az egyetlen. Az Ausztrália munkálatait rendkívüli áldás kísérte, mivel a stáb tizenöt tagjának lett gyermeke ebben az időszakban.

- Nicole Kidman összességében úgy emlékszik vissza az Ausztrália forgatására, mint a pályafutása legkedvesebb élményére.

- Azonban saját alakítására egyáltalán nem büszke. Elmondta, hogy egyszerűen képtelen érzelmileg csatlakozni Lady Ashley-hez. Ellenben nagy megtiszteltetésnek érzi, hogy szerepelt a filmben és imádja a többi színész kollégája játékát benne.

- Nicole Kidman egyébként úgy készült fel a szerepre, hogy a családjával az ausztrál vidéket járta, több farmhoz is ellátogatott, ahol nemcsak lovagolt, hanem besegített az állatok ellátásába is.

- És talán az ausztrál vidéki élet tapasztalatai segítették hozzá, hogy megmentette Hugh Jackman életét. Ugyanis a forgatás szünetében észrevette, hogy a színész lábán éppen felfelé mászik egy mérgező skorpió. Nicole Kidman teljes lelki nyugalommal megkérte kollégáját, hogy ne mozduljon meg, majd profi mozdulatokkal a kalapjába terelte a lényt és a közeli erdőben szabadon engedte. Később a következőkkel kommentálta az esetet: „Nem tudnék megölni egy állatot, a föld minden teremtményének megvan a maga célja a világban. Ez a skorpió pedig egyszerűen csak a nem megfelelő helyre mászott fel.”

- A forgatáson több mint 1500 vadlovat használtak. Drover lovát például négy különböző állat testesítette meg.

- A filmben csak ausztrál színészek szerepelnek és igyekeztek leszerződtetni a legnagyobb sztárokat. Heath Ledger is kapott volna egy kisebb szerepet, ám A sötét lovag miatt mégis visszamondta.

- Russell Crowe-val pedig már a film előkészületi fázisában hagyta ott a produkciót, mivel csökkenteni akarták a gázsiját.

Az első világháború sokkal kevésbé dokumentált a másodiknál, kevesebb könyv és film foglalkozik vele. Habár éppen tavaly robbant nagyot a mozikban Sam Mendes 1917 című alkotása, és lenyűgözött mindenkit a hihetetlen látványvilágával – alapvetően mégis alig beszélünk arról, hogy mi is történt, amikor véget értek a boldog békeidők. Szerencsére E.C. Kelly nem feledkezett meg azokról a hősökről, akik életüket adták egy jobb világért 100 évvel ezelőtt.

A világ, ahogy addig ismerték, megszűnt létezni, amikor kitört a Nagy Háború. Persze 20-30 év múlva még nagyobb gyalázat következett be, még aljasabb módon, de mintha akkor ért volna véget az ártatlanság kora, amikor testvér a testvér ellen, szomszéd a szomszéd ellen fogott fegyvert 1914-ben. Amikor a lövészárkok legsárosabb mélységeiben senki sem tudta megmondani, hogy milyen eszméért adja életét, vagy milyen ellenség ellen lép a mérges gázokkal teli csatatérre. Habár már az első világháború centenáriumán is túl vagyunk, valamiért mégis kevés szó esik az első világégésről, pedig lenne mit mesélni róla. Éppen ezért hiánypótló mű E.C. Kelly regénye, amely az első világháború legkülönbözőbb arcait mutatja be.

A történet napjainkban kezdődik, amikor is Angelus egy halálos kimenetelű autóbalesetet szenved, és lelke a közeli Hősök és Ártatlanok Temetőjébe vándorol. Ott találkozik öt különböző nemzetiségű katona szellemével, akik az első világháború idején haltak meg, de a temetőben rekedtek az idők végezetéig – és mindannyian elmesélik, hogyan vesztették életüket.

Ezek a történetek pedig a Nagy Háború kellős közepébe visznek minket, és egész Európát körbejárjuk általuk. Elsőként az olasz pilóta, Giovanni mondja el, hogyan zuhant le repülőgépével a tizenegyedik isonzói csatában. Utána a francia gyalogos, Honoré következik, aki Ypres-nél lelte halálát az ellenséges gáztámadás következtében. A féllábú, brit hadi szakács, Clarence egy ír szabadságharcossal kötött barátságot a húsvéti felkelés idején, ahol az események sűrűjébe került. A német politikus, Siegfried a háborút lezáró Compiégne-i fegyverszünet aláírásánál volt jelen Matthias Erzberger titkáraként, később pedig mindkettőjüket meggyilkolták szélsőséges nacionalisták. Végül egy orosz bolsevik férfi, Ruslan történetét halljuk, aki az egyik Romanov nagyhercegnő, Tatyjana őreként részt vett a cári uralkodócsalád kivégzésében, ám a nagyhercegnő iránt érzett viszonzatlan szerelme miatt társai őt is halálra ítélték.

E.C. Kelly közel egy év alatt írta meg a könyvet. Az alapötletet a Sopronbánfalvi Hősi Temető adta, ahol az első és a második világháború alatt elesett, magyar katonák, valamint különböző nemzetiségű hadifoglyok is nyugszanak. Az ő emlékükre íródott a Hősök és Ártatlanok Temetője, amely alapvetően a háborús visszaemlékezésekből áll, így nem kell megijedni attól, hogy szellemek szerepelnek benne, nem teng túl a regényben a spiritualitás. Valójában az sokkal rettenetesebb holmi kísértethistóriáknál, ami még életükben történt a könyv szereplőivel. Akárcsak Angelus, ugyanúgy az olvasó is nagy valószínűséggel megrendül és elmereng a katonák történeteit hallva. Kik voltak ők? Hősök vagy gyilkosok? Vétkesek vagy ártatlanok?

Bármi is legyen a válaszunk a kérdésekre, a szerző csavaros fordulattal feloldozást ad a szereplőnek – és egyúttal nekünk, olvasóknak is, hogy ne nehezedjen ránk ólomsúllyal a háború borzalma és az élet hiábavalósága. Ez a lebilincselő könyv lendületesen és olvasmányosan kalauzol el minket a Nagy Háború legsötétebb helyeire, amit senkinek sem lett volna szabad látnia és átélnie. Viszont, ha már megtörtént, sosem szabad megfeledkeznünk hőseinkről, akik életüket adták hazánkért – és egy jobb világért.

„...És ahogyan egymásra borultak... patakzó vérük egybefolyt, úgy csordogált el az utolsó cseppig megállíthatatlanul. Életükben ádáz ellenfelek, halálukban egyformák, megbékéltek. A lelkükkel a gyűlölet is elszállt." – Jókai Mór

Aki a színész mesterségre adja a fejét, minden bizonnyal exhibicionista. Hogyan is ne lenne az, hiszen abból él, hogy sokan lássák a művészetét, melynek eszköze nem más, mint a saját teste. És persze vannak azok is, akiknek megadatott, hogy nemzetközi karriert fussanak be, akiknek arcát mindenki ismeri. Még akkor is, ha éppen megpróbálják elrejteni.

Hallottunk már nagy átváltozásokról azon megszállott színészek részéről, akik saját komfortzónájukból kilépve, akár az egészségük kockáztatásával is beletemetkeznek egy szerepbe, hogy minél hitelesebb alakítást nyújtsanak. A method acting legbuzgóbb híveiről már egy teljes bejegyzést írtam, így ebbe most nem is szeretnék jobban belemenni – akit érdekel, itt elolvashatja. Ezúttal olyan esetekről lesz szó, amikor már egy befutott, közismert színész olyan kisebb szerepben bukkan fel, hogy csak utólag, a stáblistát látva gondolkodunk el rajta, hogy vajon kit is játszhatott a filmben – mert nem láttuk. Vagy mégis?

Edward Norton – Mennyei királyság (2005)

Tulajdonképpen éppen ezekben az években volt karrierje és népszerűsége csúcspontján Edward Norton, akit olyan kiváló filmekből ismerhettünk meg addigra, mint a Legbelső félelem, az Amerikai história X, a Harcosok klubja vagy A vörös sárkány. És Ridley Scott is felfedezte magának, viszont a Mennyei királyságbeli szerepét semmi esetre sem fizikai adottságaival nyerte el – ugyanis jóformán semmit nem látunk belőle. A leprás király szerepében végig álarcban és testét elfedő ruhában tűnik fel. Amikor pedig mégis lekerül a maszk az arcáról, azt a pillanatot inkább nem is akartuk volna látni.

Daniel Craig – Star Wars: Az ébredő Erő

Ha másról nem, hát arról mindenki ismeri Daniel Craig arcát, hogy jelenleg ő az ügyeletes 007-es. Habár mellette szerepelt más szuperprodukciókban is, mint A tetovált lány, az Álmok otthona vagy legutóbb a Tőrbe ejtve, de tulajdonképpen James Bond karakterét eddig még semmivel sem sikerült lemosnia magáról. Viszont nagy port kavart, amikor utólag bevallotta, hogy a Star Wars-ba is beugrott egy nyúlfarknyi szerep kedvéért. Nem csoda, hogy ránézésre senki sem ismerte fel.

Tom Cruise – Trópusi vihar

A Trópusi viharban voltak furcsaságok, szó se róla. Igazából Robert Downey Jr. sem volt teljesen felismerhető, ám róla mindenki tudta, hogy ő az, hiszen főszereplőként ott virított a neve a plakátokon. Viszont arra már nem vennék mérget, hogy bárki felismeri Tom Cruise-t, aki esetleg nincs tisztában vele előzetesen, hogy kit is játszik. Az egyik utolsó nagy hollywoodi sztár, aki milliókat érő mosolyának és kisportolt testének köszönhetően évtizedek óta robbantja a kasszákat, ebben a filmben mindent csinált, csak éppen azt nem, ami híressé tette.

Tom Hardy – A sötét lovag: Felemelkedés

A mai napig nem akarom elhinni, hogy Tom Hardy-t láttam a Christopher Nolan-féle Batman trilógia záró epizódjában. Főleg nem abban a kopasz, hústoronyszerű figura szerepében. Mert semmi nem emlékeztet arra a tehetséges, modellarcú színészre, még az a jellegzetes, senkivel sem összekeverhető hangszíne is torz a maszk miatt. De ha már ilyen sokan állítják, hogy az az ember bizony Tom Hardy, akkor én sem vitatkozom tovább, mindenesetre furcsállom a dolgot…

Kihagytam volna valakit? Feltétlenül írd meg, ha szerinted igen! :)

Ken Follett nem kisebb vállalkozásba fogott, minthogy a véres és gyönyörű huszadik század történetét vesse papírra 5 család életét végigkövetve 1900-tól napjainkig. A végeredmény pedig nem kevesebb, mint 3000 oldal 3 vaskos kötet formájában.

Ken Follett művei világszerte több mint 150 millió példányban keltek el, és amikor már mindenki azt hitte, hogy pályafutása csúcsára ért A katedrálissal, akkor indította útjára az Évszázad-trilógiát. A 20. század európai és észak-amerikai történetét öt (egy amerikai, egy angol, egy walesi, egy német és egy orosz) család több generációjának életét bemutatva, három vaskos kötetben dolgozta fel a walesi származású író. A három epizód a következő, magával ragadó címeket kapta: A Titánok bukása, A megfagyott világ és Az örökkévalóság küszöbén.

A huszadik század kétségtelenül a gyökeres változások kora. Ha valaki az 1900-as esztendők elején egy időspirálba kerülne, és egy csoda folytán a század végén térne magához, teljes joggal kérdezhetné: hol az istenben vagyok? Ám leginkább azoknak nem volt könnyű megérteni és átélni ezeket a változásokat, akik a részesei voltak.

A trilógia betekintést enged a századforduló, a „boldog békeidők” utolsó időszakába, amikor a vészjósló fellegek már gyülekeztek. Follett Németországra, Angliára, az Egyesült Államokra, és Oroszországra/Szovjetunióra koncentrál hiszen ezek viszonyai határozták meg az elkövetkező sok évtized eseményeit. Láthatjuk, hogy a történelmi folyamatok alapvető szerepet töltenek be a magánember életében, és bizony gyakran kíméletlenül belenyúlnak jövőjük alakulásába. A könyv stílusa pedig elragadó, az olvasó mintha a könyv lapjaiból egyenesen belépne az események sűrűjébe, és szinte magáénak érezheti a famíliák felmerülő problémáit.

Bár a trilógia családjai és történetük kitalált, de ennek ellenére is olvasmányos, szórakoztató formában ad átfogó képet Follett a huszadik század történelméről a saját nézőpontja alapján. Ismert tény ugye, hogy a történészek a dokumentumok segítségével igyekeznek minél teljesebben rekonstruálni a valóságot. A szépirodalmat művelő szerző feladata pedig némileg más: azt írja, ami szerinte megtörténhetett. Ezzel magyarázható, hogy az író valós történelmi személyiségek mellett fiktíveket is belesző a történetbe, sőt, mi több, azok kapcsolatba is kerülnek egymással.

Follett pedig nagyon ért hozzá, hogy emberközelivé varázsoljon minden eseményt, és nem kerüli ki a szerelmes jeleneteket, de ezek egyike sem érzelgős vagy szürreális. Minden, ami a szereplőkkel történik, akárkivel megtörténhetett. Bár valamilyen formában mindegyik karakter jelentős figurává válik (főként azért, hogy első sorban legyenek minden történelmi eseménynél), mindenki csak egy kisember. Egytől egyig olyanok, akik egy nagyobb társadalmi/politikai csoportot képviselnek – mi olvasók pedig átfogó képet kapunk életükről. Vannak itt arisztokratáktól politikusokon és zenészeken át bányászokig mindenféle emberek, akik elsősorban azért küzdenek, hogy boldog életük legyen.

Az Évszázas-trilógia felépítése éppen olyan, mint a többi Ken Follett regényé: folyton ugrálunk a szereplők között. Ám mivel folyamatosan történik valami, bármennyire is vaskosak a kötetek, szinte egy levegővétel alatt végig lehet rohanni rajtuk, annyira sodró a lendületük.

A Titánok bukása a huszadik század első éveitől a nagy háború végéig, a Párizs környéki békekötésekig tart. A kötet címéhez méltóan azt a 20 felkavaró évet dolgozza fel, amely nagy nemzetek bukását és felemelkedését hozta el – és alapjában véve megrengette az egész világot.

A folytatás, A megfagyott világ a két háború közötti időszakról és a második világégésről mesél. A korábban megismert öt család egymásba fonódott életét követhetjük nyomon a Harmadik Birodalom felemelkedésével kezdődő, majd a spanyol polgárháborúval és a második világháború nagyszabású drámáival folytatódó, az amerikai és az orosz atombombák felrobbantásáig tartó években - vagyis az 1930-as évek elejétől 1946-ig.

A záró rész, Az örökkévalóság küszöbén a hidegháború korszakában játszódik, az 1960-as és az 1980-as évek közötti időszak hatalmas szociális, politikai és gazdasági változásait mutatja be: a polgárjogi mozgalmakat az USA-ban, a Kennedy család intézkedéseit, a politikai gyilkosságokat, a vietnami háború elleni tiltakozásokat, a berlini fal felhúzását és lebontását, az atomcsend-egyezményt, a gorbacsovi peresztrojkát és természetesen a rock and roll és a beat nemzedékét.

Magyar olvasóként pedig különösen érdekes Az örökkévalóság küszöbén azon fejezete, amely hazánkról szól. Follett korábban egy újságírói kérdésre azt mondta, a sajtóból ismerte Németh Miklós alakját, amiből kirajzolódott számára egy pozitív személyiség, melyet szükségszerűnek érzett beleemelni a trilógiába. A regény vége felé ugyanis a szerző kitér arra a történelmi jelentőségű időszakra, amikor Németh Miklós akkori miniszterelnök és Mihail Gorbacsov szovjet pártfőtitkár Moszkvában tárgyal, és a magyar vezető megnyugtató válaszokat kap felvetéseire: a Szovjetunió nem avatkozik be katonailag Magyarországon, ha a kommunisták veszítenek a tervezett szabad választásokon, illetve Moszkva nem lép közbe, ha a magyar-osztrák határon nem tartóztatják fel a keletnémet menekülteket.

Tehát a huszadik század szőröstül-bőröstül, minden szépségével és rútságával együtt megtalálható a nagyívű trilógiában. Elolvashatjuk, hogyan buktak el az előző évszázadok titánjai, beleborzonghatunk ahogyan ezután megfagyott a világ, és afféle magasztosság önthet el minket, ahogy elindulunk az örökkévalóság küszöbén a század második felében. Nagy embereket láthatunk tündökölni és elbukni, szívbe markoló drámákat és feloldozásukat élhetjük meg. És még az évszázad legsötétebb napjait is körül lengi egy afféle rejtélyes atmoszféra, hogy mindez nincsen hiába, mindennek megvan a maga jelentősége a történelem sodrában – melynek mi magunk is a részesei vagyunk.

Clint Eastwood nevét meghallva sokkal inkább egy marcona figura képe ugrik be, fegyverrel a kezében a Vadnyugaton, mintsem egy szerelmes férfié, aki a vidéki farmon a ház asszonyával jazz zenére táncol a konyhában. Pedig ez is megtörtént 1995-ben.

Az nem újdonság, hogy az egykori westernhősből kiváló rendezővé érett Clint Eastwood. Már nem úgy tartjuk őt számon, mint például Robert Redfordot, Mel Gibsont vagy Kevin Costnert: nem tartozik azon hollywoodi színészek közé, akiket a szakma jobban elismert, amint a kamera másik oldalára álltak. Clint Eastwood privilégiuma lett, hogy rendező. Mindazonáltal továbbra is megmaradt annak a marcona figurának, akinek megismertük a hatvanas években: szikár és sallangmentes stílusban mesél hétköznapi amerikai hősökről és mindig az igazságot keresi filmjeiben. Éppen ezért mindenkit meglepett, amikor egy olyan alkotással jelentkezett, amire aztán senki nem számított tőle: egy romantikus drámára. A legdöbbenetesebb pedig nem az, hogy mennyire csodásan rendezte meg a filmjét, hanem hogy mindenki Piszkos Harry-je mennyire hiteles volt a hősszerelmes szerepben.

A Szív hídjai ott kezdődik, hogy Carolyn és Michael édesanyjuk halála után hazaérkeznek Madison Countyba. Döbbenten értesülnek anyjuk végakaratából arról, hogy nem az édesapjuk mellé kívánja temettetni magát, hanem úgy rendelkezett, hogy hamvait vessék a híd alatti folyó vizébe. A hagyatékot rendezgetve különös, szívszorító történetre derül fény. Évekkel korábban, 1965-ben, Francesca férje és gyerekei egy távoli vásárra utaztak. Ezalatt egy idegen férfi vetődött a farmra, és útbaigazítást kért a nőtől: a közeli Rosamunde-hidat kellett lefotóznia a National Geographic magazin részére. Beszélgetésbe elegyedtek, és a romantikus, más életről ábrándozó asszonyban mély vonzalom ébredt a fotós iránt. A rövidke négy nap alatt, amit együtt töltöttek, Francesca élete legnagyobb szenvedélyét élte át, amelynek történetét naplójában írta meg.

A történet különösebben nem hangzik eredetinek, azonban olyan tökéletesen megírták a két főszereplő karakterét, és olyan zseniális képekkel mutatják be az eseményeket, hogy nagyon könnyű belefeledkezni a filmbe, gyorsan elrepül a több mint kétórás játékidő.  A szív hídjai titka nem csak a kiválóan vezetett cselekményben rejlik, hanem leginkább abban, hogy minden apró részletében életszerű. Olyan jól dramatizáltak a jelenetek, hogy a gyönyörűen világított és komponált képek kellőképpen elandalítanak. Mi nézők is ott vagyunk a farmon, minket is fojtogat a hőség és szívesen elfogadnánk a filmben felkínált jegesteát. Ehhez pedig még hozzájön a két főszereplő hiteles játéka.

Nyilvánvalóan Clint Eastwood is felmérte, hogy Meryl Streep klasszisokkal jobb színész nála, azonban mégis méltó partnere tudott maradni neki. Az pedig, hogy felismerte, hogy ebből az okból Francesca karakterére kell helyezi a hangsúlyt, nemcsak rendkívüli szerénységéről, hanem kiváló rendezői érzékéről is tanúskodik, hiszen Meryl Streep színészi eszköztára zseniálisan sokoldalú, tökéletes jellemábrázolást mutat be. Egy anekdota is napvilágot látott a forgatásról, amely csak alátámasztja az előbbieket. A film egyik jelenetében a két főszereplő veszekedik, a férfi szemébe könny szökik, ekkor pedig feláll, hátat fordít a kamerának és nem látjuk tovább az arcát. Meryl Streep később rákérdezett, hogy miért tette ezt, hiszen kiváló lehetőség lenne színészi tehetsége megvillantására, ha visszafordulna. Eastwood válasza annyi volt, hogy szerinte jobban működik így a jelenet, ha nem látjuk premier plánban sírni. A színésznő saját bevallása alapján ekkor döbbent rá, hogy mennyire alázatos és nagyszerű direktorral van dolga. Illetve az is egyértelmű lett, hogy Clint Eastwood mennyivel jobb rendező, mint színész…

Ám bármennyire is úgy tűnik, hogy Clint Eastwood számára lett kitalálva az egész film ötlete, igazából csak a véletlennek köszönheti, hogy összejött neki ez a produkció. Robert James Waller 11 nap alatt írt bestsellerére, amit eredendően csak a családjának és barátainak szánt, szinte a kiadás után lecsapott Hollywood és a legnagyobb rendezőket megkörnyékezték a forgatókönyvvel. Steven Spielberg először igent mondott rá, végül visszaadta, hogy a Schindler listájával tudjon foglalkozni, de felajánlotta szakértői segítségét a későbbiekhez. Ezután a forgatókönyv Sydney Pollackhoz vándorolt, aki alaposan megfontolta a lehetőséget és kedvenc színészét, egyben jó barátját, Robert Redfordot is felkereste, hogy érdekelné-e a főszerep. Az egyeztetések odáig fajultak, hogy a producerek végül Redfordnak ajánlották fel a direktori széket a főszereppel együtt. Viszont közös nevezőre nem jutottak, így keresték meg aztán Clint Eastwoodot - és a folytatást már mi is ismerjük.

Zárójelben érdemes megjegyezni, hogy igazi csemege lehetett volna a Robert Redford – Meryl Streep kiadású verzió is. A két színész 1985-ben játszott együtt Sydney Pollack nagy klasszikusában, a Távol Afrikától-ban. Streep karaktere abban a filmben is egy farmon élő asszonyt alakított, aki elégedetlen volt házasságával és egy szabadszellemű férfiba szeretett bele, akit történetesen Redford formált meg. Tehát a két színésznek nem lett volna teljesen ismeretlen sem a szituáció, sem a karakter – legfeljebb a kontinens.

Nem mellesleg Meryl Streep-re sem akadtak rá könnyen, eredendően fiatalabb színésznőt kerestek a szerephez, de nem találtak megfelelő jelöltet a castingok során. Végül Clint Eastwood édesanyja, Ruth Wood vetette fel fiának, hogy mi lenne, ha megkeresné Meryl Streep-et. Ő pedig meghálálta a lehetőséget és a szerep kedvéért még 10 kilót hízott is, hogy hitelesebben alakíthassa a középkorú, vidéki háziasszonyt. Egyetlen fenntartása a tükör előtti meztelen jelenettel kapcsolatban volt, és a szerződésébe is belefoglalták, hogy dublőr fogja helyettesíteni.

A 35 napig tartó forgatással kapcsolatban további érdekesség, hogy a filmben is látható farmházat a produkció kedvéért újították fel és bútorozták be, mivel előtte 30 évig teljesen üresen állt. 2003-ban viszont az egész leégett, akárcsak egy évvel korábban a Cedar-híd, ahol a film ikonikus jelenetei játszódtak. Ennek ellenére még most is sokan kíváncsiak a filmbeli tájakra. 1995 előtt az Iowa államban található Winterset John Wayne szülővárosaként volt közismert, és miatta jártak oda rajongók messziföldről. Azonban A szív hídjai berobbantotta a turizmust és a mai napig rengetegen utaznak el a városba elsősorban a hidak és a forgatási helyszínek miatt – de John Wayne szülőházának is megnőtt a látogatottsága.

A szív hídjai minden szempontból felejthetetlen alkotás. Valamit megmozgat az emberben ott belül, a zsigereinkig hatol. Nem tudom, hogyan csinálja ezt Clint Eastwood, de ugyanígy érzek a legtöbb filmjével kapcsolatban is. A szív hídjaiban pedig igazi, mély érzelmeknek lehetünk tanúi, és még véletlenül sem érzelgős a történet, csupán két teljesen hétköznapi emberről szól, akik kapnak néhány nap csodát a sorstól, amely életük végéig elkíséri őket. Ahogy a filmben Robert mondja: „A régi álmok jó álmok voltak. Nem váltak valóra, de örülök, hogy voltak.” Szerintem mindenki érzett már így. Ez a film pedig pontosan erről mesél nekünk, a maga egyszerű szépségében.

A szív hídjai (The Bridges of Madison County, 1995)

amerikai dráma, 135 perc

Rendező: Clint Eastwood

Főszereplők: Meryl Streep, Clint Eastwood

Ha szívesen olvasnál még Clint Eastwood filmjeiről a blogban, a következőket ajánlom figyelmedbe!

Elcserélt életek

A csempész

Amerikai mesterlövész

Sully - Csoda a Hudson folyón

Illetve itt olvashatsz a cikkben is említett filmekről:

Távol Afrikától

Schindler listája

Már ránézésre sem tűnik könnyű olvasmánynak Az Aranypinty monumentális méretével és 800 oldalas hosszúságával. Ám ha kinyitjuk, igen gyorsan elmerülünk a tökéletesen megírt sorok között, és nemcsak, hogy nem bírjuk letenni, hanem végül még rövidnek is érezzük. És persze elfelejteni sem tudjuk Donna Tartt 11 éven keresztül íródott remekművét, mellyel 2014-ben Pulitzer-díjat is nyert.

„A művészet azért van, hogy ne pusztuljunk bele az igazságba.”

Idézi a regényében Nietzsche fenti gondolatát Donna Tartt. A monumentális történet pedig nem más, mint e tézis illusztrációja: egy fiú története, aki egy elveszettnek hitt remekműbe kapaszkodva vészel át olyan borzalmakat, melyek felnőttként is felfoghatatlanok. Az Aranypinty egy régen várt klasszikus történet veszteségről, megszállottságról, túlélésről és önmagunk megtalálásáról.

A regény főszereplője egy szerető anya és egy távol lévő apa fia, a tizenhárom éves Theo Decker. A fiú csodálatos módon túlél egy katasztrófát, mely azonban szétrombolja az életét. Magára marad New Yorkban, irányvesztetten és teljesen egyedül, míg végül egy gazdag barát családja befogadja. Ám a Park Avenue jómódú és távolságtartó világában sehogy sem talál otthonra. Sóvárog az anyja után, és görcsösen ragaszkodik ahhoz a tárgyhoz, amely a leginkább rá emlékezteti: egy kis méretű, varázslatos festményhez, amely végül az alvilág felé sodorja.

„Lehet, hogy egy képet egy hétig nézel, és soha többé nem jut eszedbe. Az is lehet, hogy egy képet egy másodpercig nézel, és emlékszel rá egy életen át.”

Theo számára Az Aranypinty, a tragikus sorsú Carel Fabritius igéző műve lesz a horgony, ami életben tartja, amikor kicsúszik a lába alól a talaj és égetően hiányzik édesanyja. Donna Tartt regénye egyrészt egy fiatal fiú útkereséséről és megpróbáltatásairól, hullámvölgyeiről és felemelkedéséről szól. Másrészt csodaszépen mesél a szeretetről és annak megfoghatatlanságáról, illékonyságáról. Arról beszél, hogy a szeretet és ragaszkodás néha egy tárgyban ölt testet, olykor a lelki támasznak nyújtott segítségben, máskor egy hanyagul odavetett pénzkötegben, netán az alkohol- és drogmámoros percekben, amikor összemosódnak a határok, és nem érződik tisztán, hogy kit és mennyire is szeretünk.

„A festmény miatt kevésbé halandónak, kevésbé hétköznapinak éreztem magam. Támaszt és védelmet jelentett; fenntartott és tartalmassá tett. Ez volt a katedrális talpköve. És amikor hirtelen eltűnt alólam, lesújtott a felismerés, hogy felnőtt életem során valójában mindvégig ez a hatalmas, rejtett, vad öröm éltetett: a tudat, hogy egész életem egy olyan titok fölött egyensúlyoz, amely bármelyik pillanatban szétrobbanthatja.”

Meglehetősen különleges megoldás az írónő részéről, hogy főhősét mások halálán keresztül irányítja. Theo életében ugyanis a legmeghatározóbb pillanatok egy-egy haláleset révén következnek be. Mi több, Tartt olvasatában a legfontosabb dolgok az emberrel már gyermekkorában megtörténnek és ezek végig kísérnek felnőttként is. A festmény mellett New York is afféle állandóságot jelent Theo sorsában, és a könyv gyönyörűen mutatja be azt, hogyan csapódnak le ugyanazok a dolgok élete különböző szakaszaiban. Theo számára New York egy meseváros volt, mikor ott élt édesanyjával boldogságban. Miután elvesztette őt és elköltözött, ábrándosan visszavágyott a nagyvárosba. Végül, amikor visszatért, rádöbbent, hogy már semmi sem ugyanaz, mint volt, azok a szép napok örökre elmúltak és New York valami mást jelent, mint korábban. Persze a lelke mélyén azt is jól tudta, hogy leginkább nem a város változott meg, hanem ő maga.

„Nagyon elszomorító, és olyasmi, amit csak most kezdek megérteni, hogy nem választhatjuk meg a szívünket. Nem kényszeríthetjük rá magunkat, hogy azt akarjuk, ami jó nekünk vagy ami jó másoknak. Nem választhatjuk meg, hogy milyen emberek legyünk.”

Az Aranypinty nem működne a kiváló karakterek nélkül. Theo-ról esett pár szó eddig is, de érdemes külön kiemelni, hogy mennyire nagyszerű jellemrajzot kapunk róla. Mert Theo egy hús-vér szereplő, helyenként már inkább antihősként látjuk, mintsem annak a szegény árva fiúnak, aki Las Vegas-i menekülésekor csak a kiskutyáját viszi magával, azt az egyetlen élőlényt, akivel kölcsönösen szükségük van egymásra. A könyv pedig arról is kiváló képet ad, hogy sorsunkat mennyire meghatározhatják más emberek is. Az Aranypinty talán legkülönösebb szereplője Boris, aki nem tud és nem is akar kitörni bűnöző édesapja örökségéből – és mégis a legjobb szándék vezérli, amikor Theo-t elindítja az alvilág útján. Ezzel szemben szívmelengető főhősünk New York-i életének két meghatározó alakja, Hobie és Pippa. Az idős férfi apja helyett apjaként szereti a fiút és terelgeti a jóemberré válás útján. Pippa pedig az első szerelmet képviseli Theo életében, annak minden szépségével és fájdalmával együtt.

„Mert ha ennek a festménynek a nyomában szerencsétlenség és feledés járt az idők folyamán… nyomában járt a szeretet is. Amennyiben halhatatlan (márpedig az), nekem is van egy apró, fényes, változhatatlan részem abban a halhatatlanságban. Létezik; és létezni fog ezután is. És én hozzáadom a magam szeretetét azoknak a történetéhez, akik az idők folyamán szerették a szép tárgyakat, és felkutatták őket, és kimentették a tűzből, és előkerítették, ha elvesztek, és igyekeztek megóvni és megmenteni, mialatt a szó szoros értelmében kézről kézre adták őket, és fölzengett a hangjuk a pusztító időből, és elért a tárgyakat szeretők következő meg azután következő nemzedékéhez.”

Donna Tartt műve annak komolysága ellenére meglepően szórakoztató regény, arról nem is beszélve, hogy mennyire szép. Az írónő csodásan tud írni, minden során érződik a végletekig csiszoltság, minden leírása egy-egy lírai remekmű, mely olvastán könnyen beleszeretünk sosem látott festményekbe, bútorokba, ezerszínű sálakba, antik ékszerekbe. Donna Tartt-nál egyetlen szereplő, egyetlen helyszín, egyetlen kósza használati tárgy sem marad karakter nélkül – valahol félelmetes is ez az aprólékosság, ám egyúttal tiszteletre méltó, mert azt jelzi: mindennek jelentősége van. Még egy apró festménynek is.

Mondhatnánk, hogy az eltűnt gyerekek utáni nyomozás igencsak sablonos, mégis olyan lebilincselő drámát hozott össze Clint Eastwood egy megtörtént eset perirataiból, amit biztosan nem tudunk kiverni a fejünkből, ha egyszer megnézzük.

Tulajdonképpen Clint Eastwood már a harmincas éveiben beírta magát a filmtörténelembe a Sergio Leone által az 1960-as években rendezett spagetti westernekkel. A keményfiú szerepeivel egyhamar világhírűvé vált színész egészen a század végéig aktívan dolgozott a kamerák előtt, és színészként volt része sikerben és bukásban egyaránt. Ám karrierjének viszonylag korai szakaszában, már 1971-ben kipróbálta magát a másik oldalon is, és ezen munkái mindig is nagyobb kritikai elismerést kaptak, már a megjelenésükkor. Clint Eastwood rendezőként a későn érő típusba tartozik: 1992-ben vehette át első Oscar-díját, mégpedig a Nincs bocsánatért, azóta pedig csak egyre jobb lett. Ezután jött a szívszaggató romantikus dráma, A szív hídjai, aztán a közel tökéletes Titokzatos folyó, majd újabb Oscar-díjakat zsebelt be a mesteri Millió dolláros bébiért, 2006-ban pedig az elnyűhetetlen mozilegenda egy epikus méretű háborús filmpárossal jelentkezett, A dicsőség zászlajával és a Levelek Ivo Dzsimáról-lal.

Habár ez az időszak nevezhető rendezői tevékenysége fénykorának, a későbbiekben már nem sikerült akkorát robbantania – például a J. Edgarral, az Amerikai mesterlövésszel, a Sully-val, A csempésszel, vagy Richard Jewell balladájával sem. De kétségtelen, hogy Hollywood még talpon levő nagy öregjei közül Clint Eastwood az, aki talán leginkább képes tartalmat adni a klasszikus formanyelvű, makacsul történetközpontú, ugyanakkor morális kérdéseket boncolgató, tipikusan amerikainak nevezhető mozifilmeknek. Rendezői karrierjében pedig kiemelkedő esztendőnek nevezhető a 2008-as, mivel abban az évben két filmdrámát is készített, melyek sikeresek és kiválóak lettek, sőt a Gran Torino a teljes életművének is az egyik legjobbja.

Clint Eastwood direktori pályafutásában az utóbbi időkben kiemelt szerepet kapnak a non-fikciós narratívák, ráadásul jelen esetben egy nagyon jól dokumentált kriminalisztikai ügyről van szó. A valós alapokon nyugvó Elcserélt életek forgatókönyve annyira megtetszett neki, hogy már az elolvasás napján eldöntötte, hogy el fogja készíteni a filmet. A forgatókönyv zömében a Los Angeles-i városháza archívumából előbányászott, több 1000 oldalnyi perirat és bírósági tárgyalások jegyzőkönyvei alapján született, és számos esetben szó szerint elhangzott mondatok kerültek a vászonra.

Az eset azzal kezdődik, hogy 1928 márciusának egyik szombat reggelén, Los Angelesben Christine Collins elbúcsúzik a kilencéves kisfiától, akit egyedül nevel, azután munkába megy. Este, amikor hazaér, a legszörnyűbb rémálma válik valóra: a kis Walternek nyoma veszett. Öt hónappal később a rendőrség bejelenti, hogy a kisfiú előkerült, és a nyomozást lezárták. Holott csak rábeszélték az asszonyt, hogy vigyen haza egy kisfiút, akiről pedig tudta, hogy nem az ő fia. Az anyának el kell fogadnia a rendszert, mert már így is őrültnek tekintik. Amikor pedig Christine megpróbálja elérni a hatóságoknál, hogy folytassák a nyomozást, valóságos rágalomhadjárat indul ellene. Egyedül Briegleb tiszteletes személyében talál segítségre, és szép lassan az ügy részletei is napvilágot látnak – a megoldás pedig minden képzeletet felülmúl…

Az Elcserélt életek súlyos tartalmakkal nehezedik a nézők lelkivilágára. A film témája alapvetően az anyai karakterdrámára fókuszál, szervesen összekapcsolva a baljós eseményeket a korrupt helyi rendőrörs viselt dolgaival és magával a nyomozással, melynek során elfogják a wineville-i sorozatgyilkost, aki teljesen kiszolgáltatott gyermekeket ölt rendszeresen. Kisebb eltérések persze előfordulnak a tényszerű valósághoz képest, ám ezek száma elenyésző, és leginkább olyan változtatásokról van szó, melyekre csupán dramaturgiai szempontból volt szükség.

Ebből kifolyóan az Elcserélt életek nem csak megtörtént eseményeken alapuló dráma, hanem a legutolsó kis részletig valósághű korkép is. A századelő Amerikájának társadalmi hangulata, a korabeli rendszer elnyomó jellege (amely legfőképpen a nőkkel szemben manifesztálódott), a Los Angeles-i városvezetés és a rendőrség túlkapásai mind-mind testet öltenek a filmben. Clint Eastwood pedig a maga szokásos módján, szerény, fikarcnyit sem hivalkodó stílusában vitte filmre a szomorú, de rendkívül jelentős történelmi időszakot – úgy, hogy az a zsigereinkig hatoljon. Felismerte, hogy a történet van annyira jó, hogy ne kelljen felcicomázni, mivel szimplán magáért beszél. A helyszín, a ruhák, a beszédformák, a zene vizuális és auditív oldalról egyaránt gyönyörködtetnek, illetve egyfajta támfalaivá válnak az alapból kiváló forgatókönyvnek és színészi gárdának.

A fakó, kopott színek a fekete-fehér filmek atmoszféráját hivatottak felidézni bennünk, miközben mindig akad valami a jelenetekben, ami kiugrik a képből (például egy rikító sárga taxi, vagy egy vérvörös ajakrúzs). A nagyrészt jazz stílusú zene, illetve a zongorára és vonósokra, valamint szimfonikus zenekarra komponált számok Eastwood keze munkáját dicsérik, kitűnően követik a cselekmény folyását, drámai szerkezetét. Ahogy az anya helyzete egyre kilátástalanabbá válik, úgy lesz komorabb a dallamvilág is, megjelennek a mélyebb hangszerek, majd a fináléra kiteljesedik a kompozíció. Az Elcserélt életek már-már egy rettentő profin megrendezett színdarabra hasonlít, semmi sem véletlen benne, ám mégsem érezzük egyetlen pillanatát sem túlzásnak vagy erőltetettnek.

Christine Collinst Angelina Jolie kelti életre. Részben azért esett rá a választás, mert Eastwood szerint az arca kiválóan illik a korabeli miliőbe – ellentétben Hilary Swankkel és Reese Witherspoonnal, akik szintén esélyesek volt a főszerepre. Nem mellesleg Jolie számára abszolút testhez álló a gyermekéért harcoló anya, a bátor nő szerepe. Ha bárki kételkedett volna benne, hogy csak véletlenségből vagy csupán fizikai adottságai miatt keveredett Hollywoodba, nos, neki jókora meglepetés lesz a film, mivel a színésznő tényleg kiválóan játszik és nem túlzás az Oscar jelölés sem.

Jolie annyira meghatározó a vásznon, hogy a többi szereplő alig jut szóhoz mellette. John Malkovich csupán a kötelezőt hozza, igazából nem látszott rajta azt az átélés, amit kolléganője tanúsított. De szó se róla, Malkovich még így is profi és egy igazi kaméleon – bárkit el tud játszani úgy, hogy a nézőt kirázza tőle a hideg. Persze minden idők egyik leghírhedtebb gyerekgyilkosának, Gordon Northcott-nak az ábrázolása is rendkívül hátborzongatóra sikerült Jason Butler Harner jóvoltából, aki igazi mélységet volt képes belecsempészni a szerepbe.

Az Elcserélt életek abból a szempontból is kiváló alkotás, mert tökéletesen mutatja be a húszas évek amerikai társadalmának kétszínűségét, gyomorforgató álszenteskedését, és rendkívül nyomasztó hangulatát: az amerikai álom és a valóság teljes összeférhetetlensége megdöbbentően kiütközött benne. Ritkán látni ennyire egyben lévő filmet, melyben tényleg minden apró elem a helyén van. Mértani pontossággal jönnek a jelenetek, mindig húsba markoló hatást váltva ki. A remek korrajzának, profi színészeinek és nem utolsósorban a kiváló rendezésnek köszönhetően egy nagyszerű, megrázó filmélmény. Clint Eastwood keze pedig 70 felett is éppen olyan biztos, amikor színészeit, vagy a jeleneteket kell igazgatnia, mint a hatvanas évek fegyverpárbajainál a Vadnyugaton.

Elcserélt életek (Changeling, 2008)

amerikai filmdráma, 140 perc

Rendező: Clint Eastwood

Főszereplők: Angelina Jolie, John Malkovich

Ha szívesen olvasnál még Clint Eastwood filmjeiről a blogban, a következőket ajánlom figyelmedbe!

A csempész

Amerikai mesterlövész

Sully - Csoda a Hudson folyón

A Pearl Harbor – Az égi háborút 2001 nyarán mutatták be, és alkotói még csak nem is sejthették, hogy a néhány hónappal későbbi terrortámadás Amerika ellen mennyire elevenné és aktuálissá teszi majd történelmi romantikus filmjüket. Mindkétszer a felkészületlenség állt a háttérben, az amerikai társadalom mindkét eset után sokkot kapott, és mindkét esemény rávilágított arra, hogy mennyire rózsaszín álom az Egyesült Államokat sebezhetetlennek gondolni.

A történelemkönyvekből is tudhatjuk, hogy a második világháborút 1941 végéig csak távolról szemlélte az USA. A csendes-óceáni flotta Pearl Harbor kikötőjében vesztegelt és Amerika nem akart háborúzni, a közvélemény pedig helyeselte ezt a hozzáállást. Az Egyesült Államok szövetségesi segítsége kimerült abban, hogy hadianyagot szállított Angliába, utóbbi pedig hiába kérte a fegyveres részvételt, azt kizárólag önkéntes alapon kapta. Ám 1941. december 7. a második világháború fordulópontjaként vonult be a történelembe, a világégés egyik legvéresebb csatájaként: a japán légierő megtámadta Amerika csendes-óceáni flottáját, váratlanul csapott le Hawaii monumentális kikötőjére. Négy csatahajó süllyedt el, egy felborult, további három súlyosan megsérült, ugyanerre a sorsra jutott 3 cirkáló és 3 romboló. 188 repülőgép megsemmisült, 2403-an meghaltak, 1178-an megsebesültek. Az amerikai nemzetet sokkolta a tragédia, Roosevelt elnök pedig bejelentette, hogy az USA belép a második világháborúba.

Sokáig tartott, míg az amerikai hadsereg kiheverte a csapást, és felkészült a visszavágásra. Michael Bay nagyszabású filmje e támadás és a visszavágás története, amely a meglepetésszerű csapásról, rögtönzött hősökről és az amerikai hadigépezet beindulásáról szól. Ám egyben három fiatal története is, akik, miközben a történelem a szörnyű, véres események közepébe sodorja őket, a saját életüket élnék - ami szintén nem könnyű. Rafe és Danny a legjobb barátok: gyerekkoruk óta együtt szeretnének pilóták lenni. Mindketten katonák, mindketten kiválóan repülnek – és mindketten ugyanazt a nőt szeretik, amikor a japán gépek elindultak Pearl Harbor felé. Másképpen úgyis mondhatnánk, hogy a három órába szorított filmben arról kapunk híradást, hogy 1941. december 7-én a japán császári tengerészet rajtaütésszerűén nemcsak az USA-t támadja meg, de egy szerelmi háromszöget is a Pearl Harbor amerikai tengeri bázison. Tulajdonképpen a mű középpontjában egy 40 perces számítógépen generált csatajelenet áll, amelyet körülölel a románc.

Feltevődik az az égető kérdés is, hogy valójában ki a célközönsége ennek a filmnek? Hiszen annyira kivesézi az eseményeket, hogy feltételezhetően olyanoknak szól, akik soha nem hallottak még Pearl Harborról, vagy a második világháborúról. Akik pedig annak idején ellógtak a történelemóráról, azzal a tudással gyarapodnak a film láttán, hogy a japánok pusztán egy kamikaze akciót hajtottak végre az Egyesült Államok ellen – és meg sem említődik a Japán Császárság ázsiai dominanciára irányuló törekvése. A japánok bemutatása annyira egysíkú, hogy hadseregük legnagyobb sikerében is csak statisztaszerep jut nekik. Igaz, hogy a nagy csatajelenetet megelőzően a japán vezérkar megvitatja a támadás részleteit, de a párbeszédek sematikusak, karakterábrázolásról szó sincs. Egyedül Jamamoto tengernagynak van egy emlékezetes sora az alvó oroszlán felébresztéséről, de az is csak az amerikaiak dicsőítését szolgálja. A Pearl Harbor japánjai közvetlenül a teljes csendes-óceáni amerikai flotta elsüllyesztése után nem isznak például egy pohár szakét, vagy gratulálnak egymásnak egy-két meghajlással, hanem totális melankóliába esnek, és érzik, hogy sorsuk megpecsételődött.

Ám az a 40 perc, ami köré a 183 perces filmet forgatták, páratlan a maga nemében. Itt látszódott, hogy mihez ért igazából Michael Bay és Jerry Bruckheimer: az akciókkal teli popcorn mozikhoz, mint amilyen például A szikla vagy az Armageddon. Robbanás robbanás hátán, golyózápor, elképesztő látvány, óriási csatajelenetek. A japán csapás részletessége, speciális effektek arzenálját felvonultató pazar kivitelezése plasztikusan mutatja be a nézőknek, hogy milyen is lehetett a pokol azon a decemberi reggelen. Hangulatában és hanghatásaiban erősen emlékeztet a Ryan közlegény partraszállására, sőt, a víz alá le-lemerülő, majd onnan felbukkanó kamera a lövések zajának élesedésével-tompulásával egy az egyben a Spielberg-filmből kölcsönzött ötlet, de a sok helyszín és a CGI-s ábrázolás tökéletes alkalmazása maradandó élményt okoz. Michael Bay-nek ebben a jelenetben sikerült az, ami a film egészében nem: végre látunk őszinte emberi reakciókat. Ügyesen váltakoznak a japán pilóták és a földön tehetetlenül szerencsétlenkedő amerikaiak szemszögéből felvett snittek, bónuszként pedig megnézhetjük a kórházban a nővérkéket is, akik végre a munkájukkal hívják fel magukra a figyelmet.

A rendező és forgatókönyvírója, Randall Wallace (A rettenthetetlen, Katonák voltunk) jó nyomon jártak, amikor rájöttek arra, hogy pusztán a támadás és következményei bemutatása kevés lenne egy egészestés filmhez. Így kitaláltak egy szerelmi történetet, amelynek szálai közé bevarrták december 7-ét. Ám meglepő, hogy az a Randall Wallace, aki A rettenthetetlenben a legnagyobb történelmi csúsztatásokat is hitelesen meg tudta írni, itt mennyire nem volt formában.  Ugyanaz a séma, ami bravúrosan működött a Titanicnál, ezúttal nem vált be. Míg Cameron jéghegyes mozijánál a szerelmi vonal a bezártság és a társadalmi különbségek miatt izgalmas és elfogadható, addig itt egy erőltetett és banális románcot láthatunk, amelyen érződik, hogy kényszerből és időhúzásból íródott. A Pearl Harbor szerelmi szálai egyáltalán nem meggyőzőek, az udvarlás giccses, a naplementés óceánmelléki képek reklámfilmbe illőek. A film alakjai papírfigurák, természetes mondat alig hangzik el tőlük, többnyire érzelgős vagy pátoszos mondatok buggyannak ki szájukból, a párbeszédekben nyomát sem találni a természetességnek.

Rafe karakterét Joe Foss pilótáról mintázták, aki több mint 32 ellenséges gépet szedett le a második világháború során. Ben Affleck alaposan rákészült a szerepre: egy hetet töltött az Amerikai Egyesült Államok kommandós kiképzőtáborában, ahol újraolvasta a második világháborús szakirodalmat, és számtalan órát szánt rá, hogy alaposan kikérdezze a hadászati repülőpilóták oktatóit és a Pearl Harbor-i veteránokat. Mindennek ellenére a pilóta szerepében láthatóan szenvedett, egyetlen spontánnak tűnő mozdulata sem volt és a természetellenes szöveget olyan borzalmas arcjátékkal próbálta ellensúlyozni, amiért jobb helyeken pályamódosítást javasolnak.

Kollégái sem remekeltek. Danny szerepére eredetileg Matt Damont szerették volna szerződtetni (a Damon-Affleck páros a Good Will Hunting óta garancia a sikerre), ám ez nem jött össze. Így elővarázsoltak egy ismeretlen színészt, Josh Hartnettet, aki láttán nem lehet szabadulni a gondolattól, hogy nem a tudása miatt van itt, hanem azért, mert karaktere emlékeztet valamennyire Damonra. Evelyn szerepét eredendően Gwyneth Paltrow-nak szánták, de ő is lemondta, mert kevesellte a gázsit. Így került a képbe az angol Kate Beckinsale, akinek játékán szintén nem mutatkozott meg, hogy milyen komolyan vette a szerepét. A színésznő ugyanis idős asszonyokkal találkozott, akik ápolónőként dolgoztak Pearl Harbor támadása idején, és a hawaii kórházban megengedték neki, hogy beadjon pár injekciót néhány önként vállalkozónak.

A valós embereket életre keltő mellékszereplők is csak egy fokkal hitelesebbek. Jon Voight például meggyőzően alakítja a dilemmák között őrlődő Roosevelt elnököt, de azért neki is írtak egy könnyfakasztó jelenetet, miszerint a „lehetetlen” szóra az elnök feláll a tolószékből, bebizonyítva ezzel a vezérkarnak és a nézőknek, hogy az USA nem ismeri ezt a kifejezést. A tokiói hadműveletet levezénylő James Doolittle parancsnokot Alec Baldwin kelti életre a vásznon, akit eddig sem a káprázatos színészi eszköztára miatt kedveltünk. A Pearl Harborban pedig annyira skatulyából előhúzott, egysíkú szerepet kapott, hogy már-már önmaga paródiáját alakítja. Doris Miller szerepében Cuba Gooding Jr.-t láthatjuk, aki talán a leghihetetlenebb figura a filmben. Az afro-amerikai szakács, aki azért lépett be a seregbe, hogy emberként kezeljék, ehelyett benyomták a hajókonyhába tányérokat mosogatni. Mégis ő az, aki a sok ezer katona között felrohan egy fedélzeti fegyverhez és tüzet nyit a japánokra. Mosolyoghatnánk a dolgon, de a sztori valós: Doris Miller az első színes bőrű katona volt, aki bátorságáért kitüntetést kapott a haditengerészetnél. A legjobb történeteket mégis az élet írja.

„Foglalkoztatott a gondolat, hogy egyszer filmet készítsek Pearl Harborról. Akkor kaptam igazán megerősítést, amikor San Diegóban találkoztam egy csoport veteránnal. Belenéztem ezeknek a nyolcvan esztendős férfiaknak a szemébe, és láttam, hogy rengeteget tanulhatnánk tőlük. Amikor elmesélték, hogyan élték meg a támadást, lassan megértettem, miért mondják, hogy Pearl Harborral Amerika elveszítette az ártatlanságát. Minden férfi és nő, aki részt vett a háborúban, valóságos hős volt." - nyilatkozta a rendező, Michael Bay.

A 150 millió dollárból forgatott gigaprodukció tarolt a tengerentúlon. Ám ami sikeressé tette, egyben legnagyobb gyenge pontja is: az amerikai hősiességről nem tud visszafogottan megemlékezni. Jóformán belefullad saját pátoszába, ami felülír mindent, legyen szó Hans Zimmer zenéjéről, a dialógusokról vagy az operatőri munkáról. Mindent alárendeltek az USA hősies, rettenthetetlen hozzáállásának, és ettől a szemlélettől egy idő után olyan érzésünk támad, mintha egy kedves Disney-filmet néznénk, nem pedig háborús eposzt. Szó se róla, a Pearl Harbor nagy film, legalábbis a szó monumentális értelmében: 182 perces alkotás, ami a szerelemtől, a barátságon keresztül, a hazafiasságig minden érzelmet feldolgoz, gigászi költségvetéssel készült, lehengerlő reklámkampánnyal futott be a mozikba, tele van látványos képekkel, remek hangeffektekkel, ezernyi statisztával, hősies képekkel. Hollywoodot pedig leginkább a pénz működteti, és mivel a mozi hatalmas bevételt produkált, el kell fogadnunk, hogy a Pearl Harbor a 2000-es évek egyik legsikeresebb amerikai filmjeként vonult be a filmtörténelembe.

Végül, de nem utolsó sorban, jöjjön pár további érdekesség a Pearl Harborról!

- A film gyártására és reklámozására költött összeg majdnem eléri a Pearl Harbor-i károk mértékét.

- A Pearl Harbor bekerült a Guiness rekordok könyvébe, mint a legtöbb robbanóanyagot felhasználó film.

- A filmben négy olyan jelenet van a támadás alatt, amely teljes egészében számítógéppel készült, egyetlen helyszín vagy kellék sem valódi benne.

- Abban a jelenetben, ahol Pearl Harbor bombázása során a főhősöket üldözni kezdi két Japán Zéró, az egyik repülő a valóságban is lezuhant, szerencsére egy törött ujjon kívül más sérülés nem érte a pilótát.

- A veteránok beszámolói alapján a japán támadás nagyjából hitelesen lett ábrázolva, leszámolva azt a részt, amikor a kórházat is bombázzák, mert ilyen nem történt a valóságban. A japán pilóták szigorú utasítást kaptak, hogy civileket nem vehetnek célpontba.

- Ironikus módon az egyik legjobb amerikai pilótát megformáló Ben Affleck a valóságban retteg a repüléstől.

Pearl Harbor – Az égi háború (Pearl Harbor, 2001)

amerikai háborús film, 183 perc

Rendező: Michael Bay

Főszereplők: Ben Affleck, Josh Hartnett, Kate Beckinsale, Alec Baldwin

Meg lehet írni egy regényt 30 nap alatt? A válasz egyértelmű igen, Szénási Krisztina pedig megmutatja, hogyan lehet egy könyv erejéig 15 rokont úgy összehívni egy születésnapi partira, hogy mindenkinek meglegyen a saját története…

Minden Fejős Éva novemberi kihívásával kezdődött, aki a Facebook csoportja tagjaival együtt 30 nap alatt írt egy regényt – közben megbeszélték a tapasztalatokat, tippeket adtak és buzdították egymást. Az elkészült írásokból pedig hármat kiválasztott az írónő, amiket ki is adott. Így jelent meg Szénási Krisztina Születésnap című regénye (illetve Székely Nagy György A Jóembere és Fodor Zsana Elhúztam, Anyátok-ja is, melyekről korábban itt és itt esett szó.)

A mentáltrénerként és coach-ként dolgozó Szénási Krisztina első könyve rendkívül különlegesre sikerült, ugyanis 15 karakter monológjából áll. A szereplőkben annyi a közös, hogy már nagyon jól ismerik egymást, hiszen mindannyian a Nagypapa 85. születésnapi ünnepségén gyűlnek össze. Tehát egy családi köszöntésről van szó, ahol bemutatkozik a teljes rokonság, a kiskamaszoktól egészen a nyugdíjas korosztályig mindenki tiszteletét teszi a jeles eseményen.

És persze ez éppen úgy történik, ahogy a valóságban is. Ha teljesen őszinték akarunk lenni, általában még a kutyának sincs kedve elmenni a családi pofavizitekre, de muszáj. Már jól ismerjük a forgatókönyvet: az egyik túlbuzgó rokon megszervezi a partit és látványosan sürög-forog, aztán ott van a házsártos nagynéni, akinek semmi sem tetszik, eljön az álomszép unokatesó, akinek irigylésre méltó élete van, de mégis szomorú, illetve ne feledkezzünk meg arról a bohém házaspárról sem, akiket úgy isten igazából senki sem ért meg, és persze a tinik is csak a telefonjukat nyomkodják, ha éppen nem vetnek gyilkos pillantást valakire – és ez még csak a jelenlévő rokonság fele Szénási Krisztina könyvében... Viszont ilyen alkalmakon egy idő után az is előfordulhat, hogy úgy érezzük: megérte eljönni. Hiszen egy család vagyunk, összetartunk, akarva-akaratlanul segítjük egymást. Akár egy beszélgetés is képes mindent megváltoztatni. Egy kedves megjegyzés, egy jól betalált bók, egy ártatlan történet vagy egy váratlan ölelés is lélekemelő lehet az adott pillanatban – még ha nem is tudunk róla.

Szénási Krisztina viszont nagyon jól ismeri a lélek titkait, és azt is, hogy a szavaknak és gesztusoknak milyen ereje van. Habár csak pár óra telik el a regény cselekménye szempontjából, kívül-belül megismerjük mind a 15 szereplőt, akik számára sorsfordító a születésnapi parti. Valami mindenkiben megváltozik, és már sosem lesz ugyanaz, mint előtte. De ne gondoljunk itt nagy drámára vagy komoly feszültségre, arról szó sincsen. Csupán egy családi összejövetel zajlik le, ahol beszélgetnek egymással a rokonok és az ünnepelt is mond pár kedves szót. A Születésnap nem a pergő eseményeivel és váratlan fordulataival, hanem a mélységével nyűgözi le az olvasót.

„Majd ő maga elmegy, és megveszi a virágokat, mondta Mrs. Dalloway.”

A könyvet olvasva többször eszembe jutott Virginia Woolf egyik legismertebb alkotása, mivel a Születésnap olyan, mint egy kifordított Mrs. Dalloway. Ugyanis az a regény is egy parti köré szerveződik, csak ott egyetlen szereplő, Clarissa egy napjának történetét ismerjük meg, miközben a középkorú asszony múltjának eseményei, illetve a többi szereplőhöz fűződő érzései is megjelennek. Akárcsak a Mrs. Dalloway-ben, úgy a Születésnapban is az az alapvetés, hogy minden ember be van zárva saját tudatába, és a szereplők keresik azokat a lehetőségeket, amelyek segítségével kiléphetnek belőle. Az ünnepség mindkét regényben szimbolikus, hiszen a karaktereknek itt van esélyük kitörni saját árnyékukból azzal, hogy kommunikálnak másokkal. Virginia Woolf nem adott feloldozást Mrs. Dalloway-nek, mivel az ő értelmezésében ezeken az estélyeken a résztvevők sokszor sokkal magányosabbak, mintha egyedül lennének. Szénási Krisztina viszont pozitívabban gondolkodott és minden szereplőjének megadta a változás lehetőségét – ahogy egy vérbeli coach tenné.

Mondogatták annak idején, hogy ez a 2017-es év legromantikusabb filmje, az év leggyönyörűbb drámája és egyúttal az év meglepetése is. És mindenkinek igaza volt. Luca Guadagnino érzékeny műve a felnőtté válásról, az utolsó nyárról, az első szerelemről mesél nekünk.

2017 határozottan erős és emlékezetes évnek bizonyul Hollywood történetében, hiszen legalább két olyan alkotás is született, amelyek meghatározó darabbá váltak a filmtörténelemben. Vannak ugye az olyan típusú alkotások, mint például Paul Thomas Anderson Fantomszála, amelyek gondolati mélységükkel, szinte tudományos megközelítésükkel nyűgöznek le és szippantanak be. És vannak olyanok is, amelyek zsigeri szinten alakítanak át valamit az emberben, az ösztönös mélyére téve különös kirándulást, valahol az álmok és az ébrenlét határán. A Szólíts a neveden éppen ilyen. Nincsen érdemi története, inkább egymásra fűzött jelenetek összességéből áll, amelyek két fiatal szerelmének az ívét adják. És teszi mindezt úgy, hogy a legtöbbeknek ismerős, átélhető érzést közvetít a vásznon át.

Valószínűleg mindenki fel tudja idézni az első szerelem emlékét, ugye? A felemelő érzést, ahogy pillangók repkednek a hasunkban, már csak a gondolatától is a másiknak. Vagy éppen a szakítás keserűségéét is, hogy úgy érezzük, hogy kitépték a lelkünk egy darabját. És persze mindenki ismeri a tikkasztó meleg nyár érzését is, a legyek és a szúnyogok zümmögését, az érett barack illatát, a tó hűsítő, jeges vizét, az ebben való örömteli fürdőzést. Luca Guadagnino filmje ezeket az élményeket, érzéseket sűríti bele egyetlen csodálatos költeménybe, amelyben még akkor is el tudunk merülni, ha nem voltunk 17 éves szerelmes fiúk Olaszországban, az 1980-as években.

André Aciman 2007-es regényéből készült a forgatókönyv, amely egy észak-olaszországi nyár emlékét eleveníti fel. Elio (Timothée Chalamet), a 17 éves amerikai srác számára maga a paradicsom a vakáció: a szüleivel együtt minden évben ugyanabban az ódon villában és kertben tölti az idejét, ugyanazok a régi barátok veszik körül, buliznak, strandolnak, zenét hallgatnak, beszélgetnek, és persze szerelemesek. Elio apja művészettörténész, aki minden évben befogadja néhány hétre egy tanítványát. Így érkezik hozzájuk a doktori disszertációján dolgozó Oliver (Armie Hammer), aki megzavarja a boldog harmóniát. Egyszerűen nem illik ide: túl laza, túl szép, és nem tudni, mit akar. Ez a nyár más, mint a korábbiak. Boldog és furcsa, szerelemmel és bánattal teli. Mire véget ér, már semmi nem lesz ugyanolyan, mint addig volt.

És igen, jól olvastuk, ez a film két férfi szerelméről szól. A Szólíts a neveden pedig csodaszépen mesél róla, és még ennek ellenére sem tekinthetjük melegfilmnek. Már csak azért sem propaganda jellegű alkotás, mert mindkét főszereplőjének vannak kalandjai lányokkal. Illetve az erotika sincs túltolva benne: pontosan annyit látunk, amennyit látnunk kell. Ezért persze sokan képmutatással vádolják az alkotókat, holott a film az érzésekről szól, nem a vágyakról, és azokról sem giccsesen. Meglepőnek tűnhet, de a Szólíts a neveden legnagyobb erőssége az időtlenség, nem pedig az a bátorság, hogy a homoszexualitást állítja középpontba. Ugyanis a filmben jóformán teljesen mellékes az, hogy a két szereplője férfi, az érzelmi világ és az atmoszféra a hangsúlyos.

A Szólíts a neveden az első nagy szerelem felkavaró, zavarba ejtő, felemelő érzését közvetíti elemi erővel és magával ragadó érzékiséggel. A film nagyon finoman követi le a folyamatot, ahogyan Elio és Oliver óvatosan tapogatózik egymás felé, és szépen használja hídnak a művészetet: hol egy vízből kimentett szobron keresztül érintik meg egymást, hol a zene segítségével évődnek, hol pedig egy egészen evidens párhuzamot szolgáltató történetet beszélnek meg két ijedt szerelmesről. Mindez ebben a sok évszázadnyi művészettel vastagon átitatott közegben cseppet sem hat modorosan. A film pontosan úgy mutatja be a szerelmet, mint az ókori görög szobrok és rajzok.

A kép és a hang pedig buja lüktetésben és lírai ringásban forr össze a figurák érzéseivel. Az olasz táj magától értetődően gyönyörűséges, mintha azért lenne, hogy ennek a szerelemnek biztosítsa a tökéletes romantikus hátteret. A zenét izgatott zongoradarabok dominálják Bachtól a kortárs John Adamsig. Szinte az orrunkban érezzük a kert illatait, és átjárja minden porcikánkat a nyári napok kéjes lustasága, Luca Guadagnino minden érzékszervünkre hat. Minden rezdülésében tökéletesen megragadja nemcsak az első szerelem izgalmát és boldogságát, hanem a határtalan, szívkitépő, soha be nem gyógyuló fájdalmát is.

A Szólíts a neveden annyira tele van emlékezetes képekkel, és olyan életérzéssel, amelytől az ember kvázi lebeg 132 percen keresztül a nyolcvanas években. Abban a korban, amikor még nem volt gáz cikin táncolni, amikor még nem a retrórádiókból szólt a Words, amikor a kisváros béna diszkójában szuperül lehetett csajozni bárkinek, akinek volt mersze, amikor felszabadultan lehetett táncolni az utcán az autórádiókból szóló zenére idegenekkel. Ehhez jön még az olasz táj, a barack, a rövidnadrágos biciklizés, a tengerpart, a természetben fürdőzés, az ódon, patinás belső terek, ahol békében elfér egymás mellett a zongora és a képcsöves tévében futó korabeli videóklipek. És ebben az atmoszférában élik át a főszereplők azt az eleinte égető, később melankolikus érzelmi hullámvasutat, amit mi is jól ismerünk már, és mindezt olyan elementáris erővel adja át a rendező és két színésze, amitől lelkünk legmélyéig megrendülünk és felkavar minket.

Elio szerepében lebilincselő alakítást nyújt elképesztő érzékenységével a szinte ismeretlenségből felbukkanó Timothée Chalamet, akit játékáért Oscar-díjra is jelöltek. A jelenleg 25 éves színész a film igazi felfedezettje, akinek a karrierjét indította be a Szólíts a neveden. A fiatal tehetség nemcsak, hogy rendkívül intelligensen és elragadóan játszik, de olyan kisugárzással és őszinte bájjal rendelkezik, ami keveseknek adatik meg. A kamera pedig egyszerűen imádja. Armie Hammer méltó társ ehhez, akinek szintén pályafutása eddigi csúcspontja Oliver megformálása, és sokkal több árnyalatot mutat meg magából, mint korábban bármikor. A 196 cm magas, pofátlanul jóképű színész ezelőtt olyan rendezőkkel dolgozott együtt kisebb-nagyobb szerepekben, mint Gore Verbinski (A magányos lovas), David Fincher (Social Network - A közösségi háló), Guy Ritchie (Az U.N.C.L.E. embere), Tom Ford (Éjszakai ragadozók) vagy Clint Eastwood (akinek filmjében, a J. Edgarban például szintén egy meleg karaktert formált meg annak idején).

A Szólíts a neveden egyértelmű példája annak is, hogy milyen az, amikor a megfelelő színész és rendező összetalálkozik. Timothée Chalamet arcának és testének minden rezdülése igazi, és nehezen tudjuk levenni a szemünket arról a szívdöglesztő Armie Hammerről is, aki bájosan esetlenül ropja a táncparketten. Egyszerűen minden pillanatuk spontán és valódi. Szóval ilyen érzés nézni ezt a filmet, és ha bárki azt állítja, hogy a 3D-s filmek azért fantasztikusak, mert az ember úgy érzi, ott van a vásznon, együtt a szereplőkkel, az még valószínűleg nem látta Luca Guadagnino alkotását. 

Pont ezen érzések miatt a Szólíts a neveden egy rettentő mód őszinte és tiszta film. Szerelemről ennyire gyönyörűen csak a legnagyobbak tudnak mesélni, így az sem véletlen, hogy ezt az alkotást nem kevesebb, mint 4 Oscar-díjra jelölték. A Szólíts a neveden pedig nemcsak ezért remek film, de egy fontos üzenetet is közvetít: a szerelem normális, minden más részlet csak mellékes. Ha történetesen egy nő és egy férfi románcát követte volna végig a mű, a beteljesületlen kapcsolat látványa ugyanúgy hatott volna mindenkire, hiszen mindig fájdalmas azt látni, ha két egymáshoz illő ember önhibáján kívül nem lehet együtt. Mindezt a maga egyszerűségében annyira szépen mutatja be Luca Guadagnino, hogy abba beleszakad a szívünk. És kétségtelen, hogy a film után minden néző egy kicsit olasz akar majd lenni, és persze nagyon szerelmes.

Szólíts a neveden (Call Me by Your Name, 2017)

olasz-amerikai dráma, 132 perc

Rendező: Luca Guadagnino

Főszereplők: Timothée Chalamet, Armie Hammer

Meg lehet írni egy regényt 30 nap alatt? A válasz egyértelmű igen, Fodor Zsana pedig megmutatja, hogyan lehet szórakoztató stílusban valós, komoly és sokakat érintő problémákat papírra vetni egy hónap leforgása alatt…

Minden Fejős Éva novemberi kihívásával kezdődött, aki a Facebook csoportja tagjaival együtt 30 nap alatt írt egy regényt – közben megbeszélték a tapasztalatokat, tippeket adtak és buzdították egymást. Az elkészült írásokból pedig hármat kiválasztott az írónő, amiket ki is adott. Így jelent meg Fodor Zsana Elhúztam, Anyátok című regénye (és Székely Nagy György A Jóembere is, melyről korábban itt esett szó.)

Amikor elolvastam a könyv címét, egyből beleszerettem. Elhúztam, Anyátok – ízlelgettem gondolatban e két szót. Mert velem is előfordult már, hogy úgy betelt a pohár, hogy otthagytam csapot-papot, és rendkívül felszabadító érzés volt. Másrészt a cím azt is sugallta, hogy egy laza és szórakoztató stílusú történetet fogok olvasni arról, ahogy egy anyuka besokall az addigi életétől és elhúz valahova. Igazából erről is szólt, meg nem is.

Pontosabban a regény éppen úgy indult, ahogy gondoltam. A negyvenhez közeledő főhősnő, Clarissa úgy érzi, valami nincsen rendben vele, de maga sem érti, hogy miért. Ebből az állapotból legjobb barátnője rángatja ki azzal, hogy elviszi egy fergeteges beachbuliba. A túl jól sikerült parti után valóban beindulnak az események Clarissa életében. Először azt hittem, hogy az egész történet erre fog kifutni, afféle Másnaposok-féle stílusban, lassan csepegtetve kiderül, hogy mi történt azon az ominózus éjszakán, ami Clarissának is kissé homályos – majd végül minden kitisztul, a főhős élete is helyes mederbe terelődik és itt is a happy end.

Ehhez képest teljesen máshová futott ki a sztori. Nemcsak azért, mert a könyv bizonyos ponton átcsapott A szürke 50 árnyalatába, olyan fétis buli kerekedett benne. Az Elhúztam, Anyátok valóban szórakoztató olvasmány abban a tekintetben, hogy mennyit bénáznak benne a szereplők, viszont a történet leginkább annak lehetne a mintapéldája, hogy hogyan értjük félre egymást. A rohanó mindennapokban, amikor ezerfelé kalandoznak gondolataink, bizony előfordul, hogy elfelejtjük a másik szemszögéből is megvizsgálni az eseményeket, mi több, inkább még beszélni sem akarunk róla. Csak a szőnyeg alá söpörjük a dolgot, mert rövid időn belül úgyis mindenki kiduzzogja magát. Fodor Zsana nagyszerű érzékkel ábrázolja, hogy miért is káros ez a hozzáállás és hová vezet, ha kiveszik belőlünk az empátia. Mert akkor tényleg nincs más megoldás, mint elhúzni. A gyakori válások száma is éppen ezt támasztja alá, mivel megdöbbentően sokan lépnek ki abból a kapcsolatból, amiről egyszer úgy gondolták, hogy az életük végéig fog tartani. Mi vezetett idáig? Félreismertük egymást? Vagy mi változtunk meg? Egyáltalán, mikor beszéltünk egymással legutóbb a legbelsőbb érzéseinkről? Fodor Zsana könyve ezeket a kérdéseket feszegeti.

Az Elhúztam, Anyátok-ban olvashatunk a párkapcsolatok dinamikájáról, önismeretről, a kapuzárási pánikról, és arról is, hogy hogyan vehető észre, ha egy alexitímiás emberrel kerülünk kapcsolatba. A szerző az utószóban elmondja, hogy milyen kutatómunkát végzett a pszichológiai állapotok ábrázolásának hitelességéért, és milyen forrásokból merítkezett. Bármennyire is meglepett, hogy a felvezető ellenére ilyen komoly dolgokról mesél a könyv, mégis azt mondanám, hogy összességében egy könnyed olvasmány, nagyszerű stílusban tálalva, ami biztosan sok gondolatot indít majd el bennünk.

„Időnként történik valami, ami még jobban összeköt, közelebb visz egymáshoz bennünket. A családokat az esküvők, gyermekek születése és halálesetek hozzák össze; katasztrófák, háborúk és sportversenyek egyesítik a nemzeteket, amikor mindenféle ember egy ütemre lép. Néha pedig olyasmi is megesik, ami az egész emberiséget összerántja, mindannyiunk sorsát egybekapcsolja, mintha löketet kapna a gravitációs erő, és összeszűkülne a világ, egy pillanat alatt közelebb kerül minden, és minden ember emlékszik rá, hol volt, amikor meghallotta, mi történt.”

(A cikkben olvasható idézetek Sigríður Hagalín Björnsdóttir: A sziget című regényéből származnak, illetve a szerző saját Izlandon készített fényképei láthatók, a könyvborító kivételével.)

„Ne szomorkodj, ha egyedül vagy. Néha mindennél jobb egyedül lenni.”

Mintha egy emberöltővel ezelőtt történt volna, amikor egy fárasztó munkanap után betértem csak úgy kikapcsolódásként a sarki könyvesboltba, és elkezdtem nézelődni. Nem zavartak a mellettem sétálgató, olvasgató emberek. Nem aggódtam amiatt, hogy ki milyen közel áll hozzám, és azt sem figyeltem, hogy egyáltalán visel-e maszkot vagy kesztyűt, aki a közelembe jön. Teljes lelki nyugalommal vettem kezembe az érdekesnek tűnő műveket, hiszen szeretem a saját ujjaimmal is érzékelni, hogy milyen a tapintásuk. És persze mindig bele is lapozok a könyvekbe, mert az sem mindegy, hogy a szemeimnek mennyire kellemes a tördelés és a sortávolság. Amikor pedig megérzem azt a semmivel sem összetéveszthető illatot, ami a frissen nyomtatott írásokból árad, akkor bizony könnyen kísértésbe tudok esni, hogy megmentsek egy példányt a könyvesboltból. Vagy többet.

„Olykor egyetlen emberré zsugorodik össze a világ. Egyetlen magányos emberré a kihalt fjordban.”

Szóval éppen ez történt velem azon a bizonyos napon pár hónappal ezelőtt. Akkor még más volt a világ. Olyan, amilyen talán már sosem lesz. Viszont éppen ezen a napon akadt kezembe egy viszonylag vékony könyv, borítóján egy skandináv hatású téli csendélettel. Habár nagyon kedvelem a skandináv krimiket, valahogy sejtettem, hogy ez most más lesz, mivel egy teljesen más szekcióban bukkantam rá, illetve a borítóból sem áradt semmi baljós előjel. Csak a rideg valóság volt rajta rózsaszínes köntösbe bújtatva: hó, elhagyatott ház, tenger és sziklák. És akkor elolvastam, hogy miről is szól Sigríður Hagalín Björnsdóttir 2016-ban írott könyve. Izlandról.

„Nem tudjuk, mi történt. Irányvesztett gyerekek vagyunk, akik bekötött szemmel tapogatózunk egy számunkra érthetetlen játékban. Rengeteg a találgatás, ugyanannyi, mint ahányan vagyunk, mindenki felállította a maga elméletét, az egyik elviselhetetlenebb, mint a másik, és senki sem kíváncsi a többiekére.”

A sziget nem más, mint egy disztópia, aminek az a kiindulópontja, hogy Izland elveszti a kapcsolatot a külvilággal. Akár az elmúlt évek egyik legérdekesebb regényének is nevezhetnénk, mivel izgalmas, valószerű és borzongató történetet mesél el egy elképzelt jövőről – ami sosem volt aktuálisabb, mint ma. Izland ugyanis a világ egyik legszervezettebb országa, és egyik napról a másikra káosz lesz úrrá benne, mivel egy láthatatlan ellenséggel került szembe. Senki sem tudja megmagyarázni, hogy mi történt, de elromlott minden távközlési és koordinációs rendszer, ami a szigeten kívül fut és az egykori vikingek leszármazottai teljesen magukra maradtak a sarkkör közelében, az Atlanti-óceán kellős közepén.

„Semmitől nem kell tartanunk, csak a saját félelmünktől.”

Két évvel ezelőtt volt szerencsém személyesen is megtapasztalni, hogy milyen is Izland a valóságban. Úgy éreztem, mintha egy másik bolygón járnék. Sosem tűnt még annyira félelmetesnek és erőteljesnek a természet ereje, mint ezen az isten háta mögötti szigeten. Nem egyszer jutott eszembe, hogy ha véletlenül egymagam maradnék szemben a természettel ezen a helyen, hát nem sok jót jósolnék a jövőre nézve, annyira élhetetlennek tűnik a végtelennek tűnő lávamezőkkel, kopár sziklákkal, jégmezőkkel és gleccserekkel szabdalt környezet, ahol bármikor kitörhet egy vulkán és a tengerparton egy óvatlan pillanatban simán beránthatnak az óceán közepébe a semmiből eltörő vad hullámok.

„Csaknem ezerkétszáz éve élünk itt, és mindig boldogultunk. Néha nehéz volt, néha hideg volt, de túléltük. És még mindig itt vagyunk, szép, ősi nyelvünkkel, sagáinkkal és verseinkkel, zöld tanyáinkkal, a tenger teli van hallal, a folyók energiával. A mi férfiaink a legerősebbek, a mi asszonyaink a legszebbek, ők szülik a világ legbátrabb gyermekeit. A földön mi élünk a legtovább, akár férfiakról, akár nőkről van szó. Összefogunk, elvégezzük, amit kell, megtesszük, amit meg kell tennünk. Hajrá, Izland!”

Szóval minden tiszteletem a vikingeké, akik élhetővé tudták tenni ezt az élhetetlen szigetet. És valóban, egy ilyen múlttal rendelkező népnek van legkevésbé félnivalója a jövőtől, hiszen akár szó szerint véve, a jég hátán is képesek megélni. Sigríður Hagalín Björnsdóttir könyve viszont rendesen megdöbbentette Izlandot és élénk vitát váltott ki az állam és a társadalom alapjainak fenntarthatóságáról. Mivel a regény pontosan azt mutatja be, hogy a jól felépített és stabil rendszer, ami a világ egyik legszervezettebb országává tette Izlandot, hogyan kezd el repedezni a nem várt események hatására. A sziget tulajdonképpen a thriller, a politikai fikció és a disztópia kiváló kombinációja, ami egyúttal pontos kórképet mutat a modern világról is.

„Le kell vonnunk a történelem tanulságait, hogy ne ismételjük meg a korábbi hibákat.”

Amikor 2016-ban megszületett a regény, valószínűleg maga a szerző sem gondolta volna, hogy pár éven belül ilyen aktualitása lesz, mint most. Ha megnézzük az online könyvesboltok eladási listáit, reneszánszát éli Albert Camus A pestise, Gabriel García Márquez Szerelem a kolera idején-je vagy Margaret Atwood disztópiái – viszont A szigetnél pontosabb és megdöbbentőbb leírást egyikben sem találunk. Lépésről lépésre, aprólékosan bemutatva követhetjük nyomon benne, hogy hogyan hullik darabjaira a katasztrófa előtti élet, és mindennek milyen hatásai lesznek az egyes emberekre, a társadalomra, a politikai vezetőkre – és azokra is, akik nem az ország szülöttei. Ha megnézzük a napjainkban zajló eseményeket, ijesztő párhuzamokat vonhatunk a valóság és eme izlandi fikció között…

„Figyeljetek ránk. Itt vagyunk. Élünk. Ezernyi különböző szállal kapcsolódunk egymáshoz: szavakkal, hangokkal, érintésekkel, szövegekkel, vérrel, dalokkal, kötelekkel, utakkal, drótnélküli üzenetekkel. Néha csak azáltal, hogy ugyanazt a fényes napot látjuk vándorolni az égen, ugyanazt a számot hallgatjuk a rádióban, ugyanazt a szöveget motyogjuk szórakozottan, a vacsora utáni mosogatás közben.”

Az élet, ahogy megismertük, már nem lesz ugyanaz. Ezt a lelkünk mélyén mi is tudjuk, és Sigríður Hagalín Björnsdóttir is tudta, amikor A szigetet megírta. A legrosszabb pedig a kilátástalanság, hogy nem tudjuk, pontosan mivel állunk szemben és meddig fog tartani ez a rendkívüli helyzet. Viszont ez az izlandi könyv sem jósol világvégét, mindenki számára van remény, aki betartja a játékszabályokat. És persze továbbra is ott vagyunk egymásnak. Egyszerűen csak minden más lesz, mint volt – ebbe mi is nyugodtan beletörődhetünk…

Sigríður Hagalín Björnsdóttir: A sziget

ISBN: 9789632785820

Kiadó: Cser, Budapest, 2019

Ha szívesen olvasnál még Izlandról, szíves figyelmedbe ajánlom úti-beszámolómat!

A kék ötven árnyalata - Tavaszi barangolás Izlandon

Meg lehet írni egy regényt 30 nap alatt? A válasz egyértelmű igen, Székely Nagy György pedig bemutatja, hogyan lehet jósággal, szépséggel, érzelmekkel és egy jókora adag nosztalgiával megtölteni egy országokon és évtizedeken átívelő történetet ennyi idő alatt…

Minden Fejős Éva novemberi kihívásával kezdődött, aki a Facebook csoportja tagjaival együtt 30 nap alatt írt egy regényt – közben megbeszélték a tapasztalatokat, tippeket adtak és buzdították egymást. Az elkészült írásokból pedig hármat kiválasztott az írónő, amiket ki is adott. Így jelent meg Székely Nagy György A Jóember című regénye.

„Az élet meg a 7-es busz mindig továbbmegy. Ezt minden pesti tudja.”

A könyv egy időutazásra invitálja az olvasót. Főhősünket, Megyeri Norbertet a nyolcvanas évek Magyarországán ismerjük meg. Van, aki még emlékszik rá, van, akinek már csak a szülei mesélték el, hogy milyen volt a Kádár-korszakban élni. És vannak, akik csak Székely Nagy György könyvét olvassák el, amely minden szépségével és aljasságával együtt mutatja be a legvidámabb barakkbeli létet. Még ha nem is életünk ebben az időszakban, akkor is nosztalgiával töltik el az olvasót ezek a fejezetek, annyira magával ragadóan és érzékenyen mutatja be a szerző Megyeri Norbert szemén keresztül a kommunizmus különböző arcait. Volt egyszer egy Magyar Népköztársaság – jutott eszembe Tarantino után szabadon…

„Ne nézz hátra Malacka, mi nem arra megyünk!”

Tulajdonképpen az egész könyvben a magyarországi részek voltak a legérzékletesebben ábrázolva, ezután mintha egy roadmovie kezdene pörögni lelki szemeink előtt. Megyeri Norbertet a sors és a jóembersége több országba vezérli élete során: Németország és az Egyesült Államok után Afganisztánt és Irakot is megjárja. És a legkülönösebb, hogy a legvérzivatarosabb és legdrámaibb idők ellenére is mindenhol megtalálja a jóságot és valamit, amit szeretni tud. Szokták mondani, hogy minden, amit másoknak adsz, egyszer visszaszáll rád. A Jóember is nagyon jól tudja ezt. És mi is tudjuk róla. Nem nehéz megkedvelni Megyeri Norbertet, viszont annál nehezebb olyan jószándékkal és emberséggel viseltetni az élet iránt, ahogyan ő teszi.

„Kapcsolatok, szívességek, én adok, te adsz.”

A történet másik nagy tanulsága, hogy bárhol és bármikor is járjon az ember, ugyanúgy működnek a dolgok. A főhős mindig belefut abba, hogy nem tud egymaga boldogulni és szükség van valakire, aki segítséget nyújt – és leginkább nem a két szép szemünkért teszi. Megyeri Norbert ugyanezt látja a kommunista Budapesten, a hamburgi kuplerájban, a chicago-i szívsebészeten és az afgán meg iraki fronton is. Változhatnak az idők, de sok minden állandó. Ezekre a dolgokra pedig senkit nem tanítanak meg az iskolában, élettapasztalat kell hozzá, hogy megértsük, hogyan működik a világ. Főhősünk pedig minden körülmény között megmarad ugyanannak a Jóembernek, akinek a történet legelején megismertük. Más szóval úgyis mondhatnánk, hogy példaértékű, hogy így is le lehet élni egy életet.

„…Budapest, amit csak szeretni lehet, még a legnagyobb gyűlöletben is. Volt tündöklő, volt romos, de a lényeg mindig az, mi is lesz igazán.”

Bárhová is sodorja az élet Megyeri Norbertet, sosem felejti el származását. Pedig senkinek nem tűnt volna fel, ha skótnak vallja magát élete egy bizonyos pontjától. De nem. Megyeri Norbert minden körülmények között magyar és a világ minden zugában, ahová eljut, találkozik magyarokkal. Ez pedig tényleg nem csalás és nem ámítás. Bárhol is jártam a nagyvilágban, tengeren innen és túl, valahogy mindenhol ütötte meg már a fülemet magyar szó. És bármennyi csodát is láttam ezeken a helyeken, azért hazatérve mindig megállapítottam, hogy Budapest is gyönyörű. A szerző is valahogy így lehet vele. Mert A Jóember egyúttal egy óda is Budapesthez, ami által mi is egy kicsit szebbnek látjuk kis hazánkat és jobbnak a nagyvilágot.

Sok minden miatt mondhatjuk azt, hogy nehéz napokat élünk és talán még sosem volt ennyire nehéz eddigi életünk során. Ennek egy jelentéktelen(nek tűnő) aspektusa az, hogy nem lehet utazni – pedig aki igazán szeret és akit kis túlzással ez éltet, számára különösen idegőrlő, hogy még tervezni sem tud. Viszont eddigi emlékeinket, álmainkat senki nem veheti el tőlünk, és most van időnk alaposan átgondolni azt is, hogy hol állt meg velünk az élet.

Március óta, amikor betört a koronavírus járvány az életünkbe, azóta szeretnék írni egy cikket, ami úgy kezdődne, hogy „Álmomban Prágában jártam.” Mert így is történt. Ez volt a legelső álombeli utazásom azóta, hogy nem lehet utazni. Nyilván ebben a helyzetben ez a legkisebb probléma, és persze nem is lenne tanácsos útra kelni, már ha egyáltalán lehetne. Viszont szörnyen hiányzik. A blog „Utazás” rovatában megtekinthetők fényképes úti-beszámolóim arról, hogy az elmúlt évtizedben mennyi helyre jutottam el, és 2020-ra is lettek volna terveim. Viszont amíg ezek az úticélok jegelve vannak, szeretnék arról a négy korábbi utazási emlékemről megosztani pár gondolatot, amelyek mostanában álmaimban is visszaköszöntek. És tényleg, ha összegezni szeretném eddigi élményeimet, valóban ezek azok a helyek, amelyek a leginspirálóbban hatottak rám, amiket azóta sem tudtam teljesen elengedni, ahová szó nélkül visszamennék – és kicsit érzelgősen akár úgyis mondhatnám, hogy egyszerűen csak a szívembe zártam őket.

Prága

Álmomban Prágában jártam. Már alkonyodott, amikor a kellemesen csípős időben a Károly-hídon sétáltam át. Nem voltak sokan. Furcsálltam is, mert amikor legelőször jártam ott, attól féltem, hogy a hömpölygő tömeg elsodor a barátaimtól. Második és harmadik alkalommal meglepődtem, hogy ezek szerint nem mindig olyan őrjítő a turistaáradat, az elviselhetőség határán belül is tud mozogni. Negyedszerre pedig úgy láttam, hogy kifejezetten kevesen vannak. Persze a Prágában először járó útitársam egyáltalán nem így gondolta. De azon a kora nyári, forró napon, amikor szinte minden útba eső kisboltnál megálltunk vizet venni, amikor pár óra alatt paprikavörösre égtem le és a balerina cipőmtől egy nap alatt szinte megsántultam a macskaköveket járva, akkor tényleg nem lézengett annyi turista a hídon, mint amit korábban tapasztaltam.

Viszont amikor álmomban jártam Prágában, akkor alig voltak. Életemben először, úgy isten igazából szerettem ott lenni. Teljes lelki nyugalommal sétáltam át rajta, nem frusztrált a tömeg, nem mások diktálták a tempót és nem gondoltam a zsebtolvajokra sem. Megcsodáltam az összes szobrot, az elém táruló panorámát a várral és Prága ezer tornyával együtt. A hajamba kapott a szél, hallgattam az alattam zúgó Moldvát, és megpróbáltam megszámolni a folyóban úszkáló, végtelen számú hattyút is. Végre úgy sétáltam át a Károly-hídon, hogy átjárt annak szelleme, és talán sosem láttam még annyira csodálatosnak a várost, mint onnan a híd közepéről. Arról a helyről, ami már a középkorban is ott állt és évszázadok óta emberek milliói koptatták köveit.

Prága nekem szerelem volt első látásra. Mondhatnám azt, hogy azért, mert nyugati, kulturált, tiszta és gyönyörű a történelmi belvárosa, amit könnyű léptekkel bejárhatunk – a knédli, a sör és a Becherovka pedig csak a ráadás. Viszont, ha teljesen őszinte akarok lenni, nem tudom megmagyarázni, hogy miért. A szerelemre is ezt szokták mondani, hogy akkor igazi, ha nem tudsz válaszolni arra, hogy mit szeretsz a másikban. Valahogy én is így érzek Prága iránt. Azóta mindig visszahúz a szívem, pontosabban az első alkalom után már háromszor visszahúzott, de az ötödik út gondolta is megfogant bennem. Akárhányszor megyek Prágába, mindig végig járom az óvárost, majd átsétálok a Károly-hídon afféle kötelező programelemként. De sosem fogott meg úgy igazán. Egészen eddig az álmomig. Utána pedig úgy ébredtem fel azon a márciusi reggelen, amikor a kilátástalan harcot vettük fel a koronavírussal szemben, hogy nincsen semmi gond, fogok én még ebben az életben a Károly-hídon sétálni.

Írország

Álmomban Írországban jártam. Újra a Moher-sziklákról csodáltam az Atlanti-óceán vad hullámait. Vannak az ember életében olyan pillanatok, melyekre örökre emlékezni fog és ez az álom is ezt hozta vissza. Sose felejtem el, ahogyan felkaptattunk a turistaúton, átbújtunk a kerítésen és egy jól kitaposott ösvény mentén a szikla peremére jutottunk. Előttem az óceán végtelen kékje terült el, alattam kétszáz méterrel pedig rengett és üvöltött a tenger, és szilaj hullámokat vetett rémítő ereje – ahogyan Petőfi is mondaná. Nem számított, hogy tériszonyom van, ezen a helyen nem éreztem. Még a szikla szélére is kimerészkedtem és lefeküdtem a puha, hihetetlenül zöld fűbe. Utólag ezek a fényképek rendkívül viccesen néztek ki, de igazából nagyon szeretem őket, mert jól emlékszem, hogy milyen érzések kavarogtak akkor bennem.

Nem tudom, mennyi ideig ültünk ott. Késő délután, kora este volt már, a napnak kevés ereje maradt, de arra éppen elég volt, hogy az ír tavasz végén ücsörögjünk a földön a süvítő szélben, anélkül, hogy fáztunk volna. Egy felhő sem borította az eget. Hallgattam a tenger morajlását, a sirályok énekét, néztem a tajtékos tenger játékát a parttal, és megborzongtam attól az óriási barlangtól, melyet évezredek alatt vághattak a sziklába az óceán szilaj hullámai. Sosem nyűgözött le annyira a termeszét ereje, mint abban a pillanatban. Semmi másra nem tudtam gondolni, azon kívül, hogy milyen káprázatos ez a hely, teljesen kiürült az elmém. Ilyet sem előtte, sem utána nem láttam, pedig Észak-Írországban vártak még ránk csodák.

Ha az utazásaimról faggatnak, hogy mi tetszett eddig a legjobban, nagy nehezen Írországot szoktam kibökni. Mert azon a szigeten van valami a levegőben, ami sehol máshol nincsen. Emlékszem rá, hogy milyen boldog voltam ott és mennyi gyönyörűséget láttam egy helyen. Azóta is szeretnénk visszamenni, mivel az ország déli része kimaradt, és már megterveztem az utazást is, melynek csúcspontja ismét a Moher-sziklák lennének. Azon a helyen ott hagytam a szívem egy darabját, és kíváncsi lennék, milyen érzés lenne visszatérni. Nyilván nem hatna már az újdonság erejével, és nem nézném sóvárgó szemmel az Atlanti-óceán végtelenjét, hogy a túlparton Amerika van, ahol még sosem jártam, de amióta az eszemet tudom, vágyom rá. Mert azóta már eljutottam oda is.

New York

Álmomban New Yorkban jártam. Az ötödik sugárútról érkeztem a Central Park délkeleti sarkához. Felpillantottam a Plaza Hotelre, és gondolatban megemlékeztem Robert Redfordról és Barbra Streisandról, ahogy ezen az ikonikus helyen búcsút vettek egymástól az Ilyenek voltunk végén. Majd átmentem a zebrán, és elindultam a park felé. Még mindig ott volt az a bódésor, ahol pár dollárért milliónyiféle festett New York-i képből lehet válogatni. Annak idején én is választottam néhányat, de képkeretet azóta sem vettem hozzájuk – lehet, hogy itt lenne az ideje... Innen pedig már csak pár lépés, hogy a Central Park elnyeljen minket és kilépjünk a város lüktető morajlásából.

Arról a majdnem 2 hétről, amit Amerikában töltöttem, órákig tudnék beszélni. Még így 2 év távlatából is élénken él bennem az a város, amely sosem alszik és amelyhez fogható nincs ezen a világon. Sokan kérdezték, hogy mi tetszett a legjobban, és minden alkalommal azt a választ adtam, hogy inkább azt mondanám el, hogy mi nem, mert az sokkal rövidebb. És talán meglepőbb is, mivel éppen az a Central Park volt számomra a legnagyobb csalódás, ahol álmomban is jártam most. A valóságban elvesztem benne, nehéz volt A pontból B-be eljutni. Véleményem szerint a magyar turistautakon is könnyebb tájékozódni, mint a Central Park útvesztőjében. Isten tudja hány kört róttunk le körbe-körbe, mint egy labirintusban a nyomorult állatkertet keresve – amiről aztán kiderült, hogy felújítás miatt zárva tart. És arra is emlékszem, ahogy a szakadó esőben a Természettudományi Múzeumból a The Met-be tartottunk a parkot átszelve és csak a jóisten segítségének tudtuk be, hogy nem tévedtünk el a kihalt fasorok között, ahol süvített a szél és jéghideg esőcseppek vágtak néha az arcunkba.

Viszont azt sejtem, hogy miért éppen ez a helyszín jött elő álmomban. Ugyanis az 5. sugárút és az 59. utca találkozása számomra egy varázslatos hely, ami gyakran eszembe jut – nemcsak az Ilyenek voltunk miatt. Amikor ott sétáltam hús-vér valómban, az a különös érzés fogott el, hogy már jártam itt. Minden ismerős volt: a szökőkút, a hotel, az arany lovasszobor, a várakozó konflisok, a bódésor és még azt is tudtam, hogy hol lehet bemenni a parkba – ami nem is annyira egyértelmű, mint amilyennek látatlanban gondolnánk. Sosem történt velem ilyen azóta sem, és nem tudok rá magyarázatot adni. De még ennek ellenére sem fogott meg különösképpen a Central Park. Azért azt elismerem, hogy voltak benne ikonikus helyek és szoktam emlegetni azt is, hogy mennyire szerettem azt a New York-i pillanatot, mikor John Lennon emlékhelyéhez érkeztünk, és egy gitáros srác pont az Imagine-t kezdte énekelni.  Ha visszamennék New Yorkba – amihez már elkezdtem összegyűjteni a korábban kimaradt vagy újra megnézendő látnivalók listáját – adnék még egy esélyt a Central Parknak is. Akkor talán már az állatkert is nyitva lesz.

Nizza

Álmomban Nizzában jártam. Semmi különöset nem csináltam, csupán az Angol sétányon sétálgattam. Azon a hét km hosszú pálmafákkal tűzdelt csodán, amelynek egyik oldalán az azúrkék tenger hullámai csapdossák a kavicsos partot, a túloldalon pedig Nizza legszebb épületei fürdenek a szinte állandó napfényben. Amikor elfáradtam, a kék padok egyikére leültem, az arcomat a fénybe fordítottam, a hihetetlenül kék színű tengert csodáltam, hallgattam a hullámzást, és talán csak a pár percenként fel- és leszálló repülők hitették el velem, hogy ez a hely valóban létezik, nemcsak egy álom. Persze amikor reggel felébredtem, kiderült, hogy mégiscsak álom volt, viszont tavaly novemberben nagyon is valóságosnak tűnt.

A Francia Riviéra óta nem jártam külföldön. A koronavírus időszakának legsötétebb napjain az is eszembe jutott, hogy ha soha többé nem lépem át az országhatárt, akkor is hálás lehetek a sorsnak, mert csodás helyekre jutottam el, és ennek a megkoronázása az a pár nap, amit végül Nizzában és környékén töltöttem. Nem is lehet szavakkal leírni, hogy mennyire gyönyörű volt. Még a fényképek sem adják vissza. Ahonnan a következő fényképet készítettem, azon a helyen elidőztünk egy darabig. A háttérben egy harmonikás francia sanzont játszott, én pedig nem tudtam levenni a szemem a panorámáról, boldogságomban talán még 1-2 könnycsepp is legördült az arcomon, és ugyanazt éreztem, mint Írországban a Moher-szikláknál: egyszerre mindent és semmit.

Abszolút meg tudom érteni, hogy miért tölti és töltötte ott a telet annyi angol, amerikai és orosz nemes – és miből merítettek ihletet az odaérkező művészek. Azóta én is felvettem a bakancslistámra egy olyan tételt, hogy pár hónapra kiköltözöm Nizzába és írok ott egy könyvet. Még ha sosem valósul meg, akkor is szép álomnak tűnik. Addig is, ha szeretném felidézni, hogy milyen volt a Francia Riviérán, elő tudom venni a titkos fegyverem: ezen az ominózus utolsó utazáson vettem egy parfümöt, a Fragonard gyárban tett látogatásunkkor beleszerettem az Étoile nevű illatba. Valójában már a neve is megtetszett, mivel ez a kedvenc francia szavam (ami egyébként csillagot jelent). Miután hazaértem, jóformán csak ünnepnapokon kaptam elő, jeles alkalmakra tartogattam és egy időre feledésbe is merült. Aztán, az egyik hűvös, téli reggelen, amikor nyűgösen és világfájdalommal ébredtem, valahogy a kezembe akadt az aranyló üvegcse. Ahogy magamra fújtam belőle, egy pillanat alatt visszajött minden szép emlék, amit Nizzában átéltem. Még a szemem is becsuktam pár pillanatra és láttam az Angol sétányt. Ekkor el is döntöttem: ha kifogy a parfüm, vissza kell mennem az utánpótlásért, ha már így rátaláltam Nizza illatára.

Ha szeretnéd elolvasni az úti-beszámolóimat is a fenti helyekről, itt megtalálod őket:

A száztornyú Prága

Prágai nyár

Advent Prágában

A zöld ötven árnyalata – kalandozások Írországban

New York-i élménykalauz

Côte d'Azur novemberben – 1. rész

Côte d'Azur novemberben – 2. rész