Nem kevesebb, mint hat évet kellett várni a 25. Bond-film, a 007 Nincs idő meghalni premierjére, ráadásul abból kettőt úgy, hogy a film gyakorlatilag készen volt, ám a Covid miatt nem lehetett bemutatni, közvetlenül az újranyitás után pedig nem érte volna meg azonnal előrukkolni vele. De Őfelsége titkosügynöke csak begördült a mozivásznakra Aston Martinjával, hogy egy utolsó felejthetetlen kalandra vigye el a nézőket.

Már maga a főszereplő megtalálása sem volt egyszerű. Ugyanis Daniel Craig annak idején csupán négy rész – a Casino Royale (2006), A Quantum csendje (2008), a Skyfall (2012) és a Spectre (2015) – forgatására írta alá szerződését. A negyedik film bemutatója után kategorikusan kizárta a folytatás lehetőségét, és a Time Out magazinnak adott interjúja legendássá vált:

Hogy még egy Bond-filmet forgassanak velem? Na ne! Inkább összetöröm ezt a poharat, és az üvegszilánkkal felvágom az ereimet. Két éven át éjjel-nappal a filmen dolgoztam, 47 évesen fél évig kellett gyúrnom, hogy megfelelő fizikai állapotba hozzam magam, ezt még egyszer biztosan nem csinálom végig. Kész, befejeztem. Minden, a Bond-figurával kapcsolatos gondolatomat, ötletemet, elképzelésemet beletöltöttem a Spectre-be, a Bond-tartály kiürült. Halvány fogalmam sincs, mivel rukkolhatnánk ki a következő részben. Kimennénk az űrbe? Ezt a poént már elsütötték a Holdkeltében.

Persze végül egy 25 millió dolláros ajánlat hozzájárult a kategorikusnak tűnő döntése megváltoztatásához és rábírta, hogy még egyszer utoljára magára öltse a 007-es szmokingját. Hogy ez a búcsú kinek hogyan tetszik, egyéni ízlés kérdése, viszont a készítők mindent megtettek azért, hogy minél érzelmesebb legyen és semmin sem spóroltak: sem a kütyükön, sem a kikacsintásokon, sem a tisztelgéseken, sem a fordulatokon, sem a játékidőn.

James Bondtól úgy váltunk el a 2015-ös Spectre - A Fantom visszatérben, hogy rács mögé juttatta régi ellenfelét, Ernst Stavro Blofeldet (Christoph Waltz), és rátalált a szerelemre egy másik ellenfele, Mr. White lánya, Madeleine Swann (Léa Seydoux) oldalán. Így a Nincs idő meghalni azzal kezdődik, hogy mindezt felborítja, majd egy új ellenfelet mutat be. Ő a titokzatos Lucifer Safin (Rami Malek), aki egy különleges, „személyre szabható” fegyver birtokába jut, és akinek személyes elszámolnivalója van, némi meglepetésre ezúttal nem Bonddal, de nyilván belekeveredik az ügybe az időközben visszavonult 007-es is. Kissé megnehezíti hősünk dolgát, hogy az MI6 is a feje tetejére állt, a helyére lépett, egy fiatal, fekete női 007-es (Lashana Lynch), aki kezdetben csak a riválist látja benne, és M (Ralph Fiennes) sincs meggyőződve arról, hogy újra csatasorba kellene állítania Bondot.

A Daniel Craig nevéhez fűződő öt Bond-filmnek megvan az a sajátossága a korábbi húsz résszel ellentétben, hogy miközben az előzőek önmagukban is megállták a helyüket, egyik sem következett a másikból, addig a Casino Royale, A Quantum csendje, a Skyfall, a Spectre és most a Nincs idő meghalni nagyon is összefügg és egy egészet alkot. Az utolsó felvonás elvarr minden szálat, ami korábban nyitva maradt, és a maga 163 percével minden idők leghosszabb Bond-filmje lett, melynek a főcíme is csupán a 25. perc környékén kúszik be. 

Viszont a szemfüles nézőknek feltűnhet, hogy nemcsak az előző négy rész fináléja lett a Nincs idő meghalni, hanem megidézi a legsikeresebb régi 007-es filmeket. Teszi ezt például azzal, hogy a visszavonult titkosügynök életében akkor kezdődnek a bonyodalmak, amikor épp Jamaicán tölti jól megérdemelt pihenését, pontosan ott, ahol az 1962-es Dr. No-ban először láthattuk bevetésen – akkor még a tavaly elhunyt Sir Sean Connery alakításában. De a nagy elődökre nyíltan utal már maga a cím is, ugyanis az Őfelsége titkosszolgálatában betétdala éppen arról szól, hogy „miénk a világ összes ideje”. És persze azt se felejtsük el, hogy a legutóbbi 007-filmekben az ellenfelek mind a Spectre nevű, eredetileg Ian Fleming Tűzgolyó című regényéhez kitalált nemzetközi terroristaszervezet tagjai voltak, Bond pedig részről részre megölt valakit közülük. Végül eljutott ősellenségéhez, Ernst Stavro Blofeldhez, akit a régebbi Bond-filmekben Donald Pleasance és Telly Savalas is eljátszott már. A legutóbbi felvonásban pedig a kétszeres Oscar-díjas Christoph Waltz alakította őt.

A Nincs idő meghalni tehát egyszerre próbál meg tradicionális Bond-mozi lenni annak minden kütyükkel, őrült gonoszokkal tarkított szélsőségével együtt és kedvezni a Craig-éra földhöz ragadt stílusához. Viszont érezhető a rendezőváltás, Fukunaga Bond-világa minden korábbinál futurisztikusabb és a feje tetejére állít mindent, ami korábban evidens volt. Például a politikai korrektségre különösen érzékeny mai korszellem elvárásai egy percig sem erőltetett formában jelennek meg, és a "Bond-lányokként" is hivatkozott kötelező jó nők (Léa Seydoux, Ana de Armas) is olyan funkciót töltenek be, hogy eszünkbe sem jutna üres biodíszletként tekinteni rájuk. Ami pedig Bond karakterét illeti, nos, már ő sem az a tipikus csapodár, szoknyavadász alkat, de előzetesen nem is lőnék le semmilyen poént, bőven lesz alkalom őt számára is meglepő, új oldaláról megismerni.

A Nincs idő meghalni nem is egy olyan bátor húzást tartalmaz, ami eltér az eddig látottaktól és biztosan megosztja majd a nézőket. És miközben ez a sorozat történetében egyedülálló kísérlet önmagában is megkülönbözteti a mostanit a többi Bond-filmtől, abból szempontból is kifejezetten különös és emlékezetes darab, hogy szó esik benne vírusokról, karanténról, oltásokról, holott Fukunaga már 2019-ben leforgatta. Ez a kissé bizarr és hátborzongató vonás még inkább hozzájárul a film egyedi atmoszférájához és abszolút felejthetetlenné varázsolja.

A Nincs idő meghalni további egyedisége, hogy nemcsak egy gonosz karakter szerepel benne, hanem egyszerre kettő is, akik ráadásul egymásnak is az ellenfelei. Ám úgy tűnik, hogy ez már kicsit sok volt a forgatókönyvíróknak, ugyanis egyiküknek sem sikerült kifejezetten jó szerepet írni. A Christoph Waltz alakította Blofeld csupán egyetlen jelenetet kapott, ami meglehetősen kevésnek bizonyult, még akkor is, ha kifejezetten élvezetes volt nézni az osztrák színész zseniális játék.

Bond másik ellenlábasa, Lucifer Safin sem töltött túl sok időt a vásznon. Ahhoz képest, hogy minden idők egyik legijesztőbb Bond gonoszának belépőjét tudhatja magáénak, legalább egy órára el is tűnt a vászonról és amikor visszatért, akkor sem tudtunk meg túl sok dolgot róla. Igazából az indíttatásai sem derültek ki, de még az sem, hogy mitől torzult el az arca – az pedig további kérdéseket vet fel, hogy a filmben láthatjuk egy visszaemlékező, majd egy 15 évvel későbbi jelenetben is, és egy percet sem öregedett, pontosan ugyanannyi idősnek tűnik, mint az a felnőtt szereplő, akinek gyerekkori emlékei között feltűnt már akkor is nagykorúként. Persze ez nem a Bohém rapszódia-beli játékáért Oscar-díjat nyert Rami Maleken múlt. Ugyanis, amint végre felbukkant a vásznon, egy szempillantás alatt meghűlt a levegő és nem lehetett nem rá koncentrálni. Az egyiptomi származású színészről még biztosan hallani fogunk, és óriási vétek lenne, ha nem próbálkozna negatív karakterek eljátszásával, annyira hátborzongatónak hatott minden mozdulata. Kár, hogy ezúttal nem kapott érdemibb szerepet.

A Nincs idő meghalni minden kétséget kizáróan Daniel Craig filmje. Érezhető, hogy az általa megformált James Bondnak akartak egy csodás hattyúdalt írni, amiben a színész nemcsak a tőle megszokottat tudja hozni, hanem valami mélyebbet és emlékezetesebbet. Craig pedig abszolút meghálálta a lehetőséget, és nem túlzás azt mondani, hogy az eddigi legjobb alakítását nyújtotta 007-esként – valami olyat, amire mindenki emlékezni fog, aki megnézi a filmet.

Pedig milyen hosszú út vezetett idáig. Amikor annak idején nyilvánosságra hozták, hogy ő lesz a következő James Bond, már látatlanban megkezdődött a sárdoblálás: baltaarcúnak, prolinak és faragatlannak nevezték a szerepre, és alkatilag is teljesen alkalmatlannak találták, mivel sem túl elegánsnak, sem kifinomultnak nem tűnt első blikkre. Viszont éppen Daniel Craig jóvoltából vált hús-vér figura egy idejétmúlt karakterből. A készítők kifejezetten rá szabták át Bond alakját, a valóban kissé darabos színész nyers erejére építették fel a figurát, csiszolatlanságát pedig erénnyé formálták át, így egyfajta kívülállót csináltak belőle a titkosszolgálaton belül. Roger Moore kedélyessége, Timothy Dalton távolságtartása és Pierce Brosnan élcelődése a múlté volt, Craig nyers férfiassága jellemezte az új Bondot, aki csak nagyon keveset beszél, de sokat üt, és akit többet látunk félmeztelenül, mint bármelyik Bond-lányt.

Daniel Craig tizenöt évig alakította a 007-est. Lássuk be, felette is eljárt az idő, ráadásul már forgatásról forgatásra egyre nehezebben bírta a kiképzést. Legutóbb mindkét térdét és a vállát is meg kellett operálni és majdnem elveszítette az egyik hüvelykujját. Viszont 25 millió dollár ide vagy oda, így is tisztelendő, hogy bevállalta, hogy játszik még egy nagyot. A Nincs idő meghalni méltó búcsúja lett egy korszaknak és mintapéldája annak, hogyan kell útjára engedni egy karaktert. Bárki is veszi át a helyét, biztosan nem lesz könnyű dolga.

Így hát lezárult egy újabb éra a 007-es történetében, egy másik pedig hamarosan megnyílik az új színésszel, akivel vélhetően más irányba mennek majd el a készítők, talán a Moore-Brosnan vonalon tovább. Hogy ezt a tizenöt évet és öt filmet miként őrzi meg az utókor, azt majd az idő úgyis eldönti, ám addig is nyugodtan igyunk egy vodka-martinit Őfelsége elnyűhetetlen titkosügynökére! Természetesen rázva, nem keverve.

007 Nincs idő meghalni (No Time to Die, 2021)

amerikai-angol akciófilm, 163 perc

Rendező: Cary Joji Fukunaga

Főszereplők: Daniel Craig, Léa Seydoux, Rami Malek, Ana de Armas, Christoph Waltz, Ralph Fiennes

Egy teljes év kihagyás után jegyet váltottam az Operettszínházba, méghozzá a frissen bemutatott Nine – Kilenc című musicalre, amit a pandémia miatt fél év csúszással tudtak színre vinni. Már akkor izgatott a dolog, amikor meghallottam, hogy ezt a darabot állítják színpadra, mivel a belőle készült mozifilmet nagyon kedvelem és tudtam, hogy tele van olyan nagy slágerekkel, amik kiválóan csengenének a Nagymező utcai teátrum ódon falai között. Minden adott volt egy remekbe szabott előadáshoz, amit ilyen előzmények és a színház színvonalas gárdáját ismerve elrontani sem lehet. Vagy mégis?

Milyen is egy igazi Broadway musical? Ha egyetlen szóval lehetne illetni, az minden kétséget kizáróan a show lenne. A látvány, a szórakoztatás, a tánc, a díszlet, a kosztümök, a slágerek és a hangok... Ha mindez stimmel, teljesen mindegy, miről is szól a történet, szeretni fogják. Külcsínnel bármi eladható - akkor is, ha belül üres, vagy akkor is, ha túl bonyolult. A Broadway-en megnézni egy musicalt éppen olyan élmény, mint beülni egy baseball meccsre, ahol a szünetben nyakba akasztós tálcákról kínálják a nassolni valót. Csak hátradőlünk, mint a moziban és átadjuk magunkat a mesteri parasztvakításnak. Vajmi kevés köze van ahhoz a színházkultúrához, amit európaiként megszoktunk. A levegőből árad a pénz szaga és a színpadképből egyből leszűrhető, ha valaki nem vérprofi, akkor nincsen helye a csapatban. Legfeljebb csak akkor, ha pár hétre leszerződött hollywoodi sztárokról van szó, de hát nekik bármi megbocsátható, hiszen ők vonzzák be a tömegeket. Ám ettől függetlenül is, a Broadway-en nem szabad hibázni, a show-nak tökéletesnek kell lennie. Ez az aranyszabály.

Persze ettől még bőven lehet sikeres hazánkban is egy Broadway musical, láttunk is rá bőven példát. Viszont az már egyáltalán nem biztos, hogy mindenre fogékony az itteni közönség, még akkor sem, ha a Broadway-en több mint 700 előadást megélt és 12 Tony-díjat bezsebelt a darab. Ha máshonnan közelítjük meg a dolgokat, elmondhatjuk, hogy az Operettszínház legsikeresebb musicaljei közé tartozott a Rómeó és Júlia, Mozart!, Elisabeth, Rudolf vagy az Elfújta a szél. A törzsközönség imádta ezeket a kosztümös, életrajzi vagy irodalmi ihletésű darabokat, amelyek legalább annyira neveltek és elgondolkodtattak, mint amennyire szórakoztattak. Amióta lekerültek a repertoárról az említett közönségkedvencek, a színház vezetősége görcsösen keres egy olyan sikergyanús szerzeményt, ami a nagy elődökhöz méltó hisztériát generál - ám minden túlzás nélkül kijelenthető, hogy a Nine – Kilenc a legnagyobb balfogás minden eddigi próbálkozás közül.

Már csak akkor is, ha azt vesszük, hogy nem az egykori történelmi idők ruhái és hangulata villan fel a színpadon, hanem egy futurisztikus jellegű divatbemutató – ami nem mellesleg borzasztóan idegenül hat a csodaszép, ódon színház falai között. Már maga a díszlet is posztmodern és Ikeásan letisztult: egy nagy lépcsősorból áll, amin láthatóan botladoztak a magassarkú cipőben tipegő primadonnák. A látvány pedig végig konstans marad, és a forgószínpad mozdulatlanul áll az egész előadás alatt. Talán nem is láttam még olyan előadást az Operettszínházban, amiben ne használták volna ki ezt az egyáltalán nem hétköznapi lehetőséget, amivel még inkább fokozni lehet a látottak nagyságát és monumentalitását. Azt pedig csak kiegészítésként tenném hozzá, hogy a Broadway-en a Chicago-ban is hasonló színpadkép fogadott, de ott a lépcsősornak annyi funkciója volt, hogy a zenekart mögé ültették be, mivel nem volt zenekari árok. A Nine – Kilencben viszont csak a jelenetükre várakozó táncosok és színészek sziluettje jelent meg, aminek abszolút nem kellett volna látszódnia. A mélypont pedig egy értelműen az volt, amikor végignéztem, ahogy a takarásban felhúznak egy szárnyas Cupidót a magasba és láttam alulról, ahogy percekig lógott fentről, arra várva, hogy végre leeresszék a megfelelő pillanatban. Aztán miután megjelent végre a színen és betöltötte meglehetősen giccses funkcióját, annak is szemtanúja voltam, ahogy újra elröptették, majd a díszletek árnyékában a földre szállt. Egyébként a meglepően harsány jelmezek egytől egyig egyediek, mind a három szereposztás művészei különböző jelmezekben lépnek színpadra, ami azt hivatott bemutatni, hogy mindegyik színész más és más egyéniség, és ez a ruhákon is tükröződik.

Szokták mondani, ha nem is stimmel minden egy darabban, van, hogy egy vagy több színész elviszi a hátán az előadást és ezáltal lesz emlékezetes. Sajnos a Nine – Kilenc ebből a szempontból is kellemetlen élmény. A szereposztást nézve az lehetett a koncepció, hogy a színház minden nagy sztárját felvonultassák benne, tekintet nélkül arra, hogy az operett vagy a musical tagozatot erősíti-e. Ráadásul a darabban a musicalekhez mérten több prózai rész van az átlagnál. Szóval, ez a Broadway-en úgy működik, hogy csak azokat az énekeseket castingolják be, akik ugyanúgy mozognak, mint a hivatásos táncosok, emellett még kiválóan énekelnek is, és vannak annyira jók prózában, hogy összeereszthetők egy pár hétre leszerződött filmcsillaggal is. Hazánkban viszont mások az elvárások, a Nine – Kilenctől függetlenül is felfedezhetők az olyan alapigazságok, minthogy a legnépszerűbb és legjobb hangú musicalénekesek nem feltétlenül tudnak táncolni és egész középszerűek prózában. Velük ellentétben az operettcsillagok jól mozognak és énekelnek, ám még inkább elveszik a kimondott szavak mélysége előadásukban. Mi több, teljesen más hangképzést és technikát igényel a musical és az operett. (Mindezen túl még vannak a prózai színészek is, akik énekelni nem igazán tudnak, de mégis megpróbálkoznak vele - ám ez már végképp zárójeles megjegyzés.)

Gondoljunk csak bele, mekkora káosz lett egy félig operettes, félig musicales felállásból egy Broadway darab esetében, ahol a külcsín vinné el a show-t. Sok esetben tűnt erőtlennek a szubrettek hangja, és a prózai, drámai pillanataikban kellemetlen volt nézni őket, annyira hiteltelenül és gyengén beszéltek. Emellett kaptunk musicalsztárokat, akik esetlenül táncoltak, sőt, helyenként annyira zavaróan, hogy kínos volt nézni. Azt pedig inkább ne is firtassuk, hogy volt olyan koreográfus, aki áldását adta, hogy egy ilyen mozgásérzékkel megáldott színész premier plánban bemutassa a kissé hiányos tánctudását. Nem mellesleg a musicalénekesek prózai jelenetei csak fél fokkal voltak jobbak az operettes kollegináknál.

Ha már a színészek beszélőkéjénél tartunk, nem lehet elmenni amellett sem, hogy a musicalt teletűzdelték olasz szavakkal és mondatokkal, ami sok esetben értelmezhetetlen a nyelvet nem beszélő nézők számára. Rendkívül olcsó és ötlettelen megoldás, hogy csupán ebből jött át, hogy Olaszországban járunk és abból a semmihez sem fogható talján életérzésből és atmoszférából semmit sem kaptunk. Már csak azért sem, mert hallhatóan a színészek is küzdöttek az idegennyelvű szavakkal. Bevallom, én sem tudok olaszul, ellenben ismerek pár kifejezést, sőt még a darab helyszínét adó Velencében is jártam. Amikor pedig sokadik alkalommal elhangzott a színpadon ízes magyarsággal, hogy "kanálgrande", legszívesebben a vöröses színű falat kapartam volna. Ellenben, amikor egy párbeszéd hátterében, az elhangzó mondatok megértését nehezítve, az egyik szereplő csak úgy a semmiből, indokolatlanul elkezdte énekelni a Casa Sulitaria című Roberto Murolo slágert, egy pillanatra mégis Olaszországban éreztem magam. Kár, hogy csupán pár percig tartott.

És akkor még a történetről nem is esett szó. Egyetlen mondatban úgy foglalhatnánk össze, hogy adott Federico Fellini 8 és ½ című filmje, amit zenékkel felturbózott változatban színpadra vittek. De persze lehet erről kicsit bővebben is beszélni. Talán érdemes onnan megközelíteni a dolgot, hogy az olasz nagymester műveit lehetetlenség beskatulyázni, a besorolhatatlan műfajú, újszerű, szélsőséges és személyes fogalmazásmódja igazi csemege az ínyencségekért rajongó nézők számára, a különböző művészeti ágakban alkotóknak pedig inspiráció. Il Maestro egyik legkülönlegesebb alkotása kétség kívül az 1963-ban bemutatott 8 és ½, amely a filmtörténet első rendezői önvallomása. Nagy hatást gyakorolt az egyetemes filmművészetre, majd az évek során a világ legkülönbözőbb pontjain, a legkülönbözőbb stílusú alkotók készítették el a maguk változatát, például François Truffaut az Amerikai éjszakát (1973), Bob Fosse a Mindhalálig zenét (1979), vagy Woody Allen a Csillagporos emlékeket (1980). Egy ilyen alapmű, mint a 8 és ½, nem kerülhette el, hogy a Broadway-en is bemutassák. Fellini egyáltalán nem ellenezte, sőt megkönnyítette az átdolgozáshoz szükséges jogok eladását, ám kikötötte, hogy a plakátokon nem szerepelhet sem az ő neve, sem a film címe. Hat hónapos vidéki turné után került sor végül a New York-i premierre a 46. utca egyik színházában 1982. május 9-én. Tehát csaknem negyven év után kötött ki az Operettszínház Nagyszínpadán - mondhatnánk, kicsit megkésve.

Fellini zsenialitásához kétség sem fér, ugyanakkor ahhoz sem, hogy olyan kifinomult és karakteres filmeket készített, amik határozottan nem kommerszek és csak egy bizonyos réteget szólítanak meg. Minden tiszteletem az Operettszínház törzsközönségéé, de nem feltételezem, hogy a Rómeó és Júlián vagy a Mozart!-on szocializálódott, pofonegyszerű cselekményvezetést megszokott közönséget különösen megszólítaná egy alkotói válságban szenvedő rendező története, akinek emlékei, képzelődései és aktuális életeseményei olyan szinten összemosódnak, hogy a művészfilmeken edzett nézőt is összezavarják, hogy éppen mit lát.

Viszont, hogy mondjak valami jót is, a darab nem egy fülbemászó slágert tartalmaz. Külön kiemelném a Szulák Andrea előadásában elhangzott Folies-Bergère-t, ami a musical legjobb pillanatát okozta - habár talán az első sorban ülő férfiak máshogy nyilatkoznának erről, akiket viccesen vegzált egy kicsit a művésznő. Auksz Éva is életet lehelt a Cinema Italiano című dalba, melyet a mozifilmben Kate Hudson tolmácsolásában láthattunk - és ehhez még hozzátenném azt is, hogy véleményem szerint a film legfelejthetőbb jelenete volt, így igazi meglepetést okozott, hogy mégis van potenciál ebben a dalban, ha a megfelelő előadóhoz kerül. Egyébként a musical zenéje sokféle műfajból merít, így az Operettszínház Musical Együttese számára is rendkívüli lehetőségeket biztosít a tarantella, a flamenco, a vogue, a revü, a klasszikus és kortárs táncok által inspirált koreográfiák színpadi bemutatása révén. Külön érdekesség és egyedi vonás, hogy az Operettszínházbeli előadásban hangzik el először magyarul a kifejezetten a Nine – Kilenc filmváltozatához komponált három sláger, az előbb is említett Cinema Italiano, a Take it All és a Guarda la Luna. Ráadásul a musical történetének negyven éve alatt ez a három dal csak és kizárólag most csendül fel elsőként színpadon, eddig csupán a mozgóképes verzióban volt hallható / látható.

Az összbenyomást tekintve talán az is probléma, hogy a Nine film túl magasra tette a lécet. Homonnay Zsolt, határozottan nem Daniel Day-Lewis, vagy Polyák Lilla sem Nicole Kidman, még akkor sem, ha mérföldekkel jobban énekelnek náluk. Ugyanis a kisugárzás, a jelenlét, az átélés és a hitelesség egytől egyig hiányzott a színpadról, amik viszont a mozifilmet és vele együtt magát a darabot annak idején emlékezetessé tették. Emellett még az Operettszínház musicalje sajnos kusza is, a kosztümök harsányak, a díszletek minimalisták. Arról nem is beszélve, hogy az egész történet koncepciója hibás és tévesen magyarázza meg a darab címét. Ugyanis az előadás alatt többször is hangsúly kerül arra, hogy a fiatal Guido Continit 9 éves korában érték olyan hatások, amelyek az egész életét és rendezői munkásságát meghatározták – így evidensnek tűnik a címadás. Viszont nem erről van szó. Nem is a Guido körül legyeskedő hölgyek számáról. Hanem Fellini analógiájáról, akinél a 8 és ½ az eddigi munkáinak az összegét jelenti – az eredeti Nine musical pedig még egy fél részt hozzátett a zene révén az alkotók koncepciója szerint, így nincs is semmi misztérium a kilences számjegyben. Tehát már az alapoknál megbicsaklott az Operettszínház verziója. A közönség pedig érezte, hogy valami nagyon nem stimmel, nem is rémlik, hogy valaha láttam volna az Operettszínházban az előadás szünetében hazamenni nézőket, ezúttal viszont még az első sorban is maradtak üres székek  a második felvonásra. Kár érte, mert nagyon szerettem volna szeretni – és minden adott volt hozzá, hogy jó legyen. Talán legközelebb sikerül eladhatóbb musicalt és jobb rendezőt választani...

A musical filmmel kapcsolatos kritkámat a linkre kattintva lehet elolvasni!

A képek forrás az Operettszínház Facebook oldala

Vannak olyan történelmi filmek, melyeket a nézők remekműnek tartanak, még akkor is, ha a kritikusok ízekre tudják szedni a hiteltelenségük miatt. A Gladiátor pedig méltán kiérdemelte minden idők egyik legpontatlanabb kosztümös filmjének díját, ami az ókori valót csak nyomokban tartalmazza. Persze ettől még lehet szeretni…

Az egykor diadalmas hadvezér, aki rabszolga, majd gladiátor lett, ám így is bosszút állt szerettei halála miatt. Ki ne ismerné Maximus történetét, aki az egész Római Birodalommal szembe szállt, hogy visszaadja annak dicsőségét Marcus Aurelius kívánságának megfelelően és harcoljon saját igazságáért? Már húsz év is eltelt azóta, hogy berobbant a mozikba Ridley Scott ópusza és nem kevesebb, mint öt Oscar-díjat bezsebelt tizenkét jelöléséből, köztük a legjobb filmnek és a legjobb férfi főszereplőnek jár aranyszobrocskát. A közönség és a kritikusok is egyaránt rajongtak a filmért, amely egy régen elfeledett zsánert tett fel újra a filmtörténet térképére.

Hogy mire is gondolok pontosan? Az epikus ókori történetek már a némafilmek idején is rendkívül népszerűnek számítottak, hollywoodi aranykoruk pedig az 1950-es évek kezdetétől köszöntött be. Akkortájt a stúdiók éppen úgy ontották magukból a gigantikus költségvetésű szandálos filmeket, mint ahogy mostanában a szuperhősmozik érkeznek futószalagon a vásznakra. Ekkor született meg a Quo Vadis, Ben Hur, Julius Caesar, Spartacus, Az aranygyapjú legendája, és ennek a megalomániás korszaknak a kicsúcsosodását (egyben kolosszális bukását) hozta el az 1963-as Kleopátra. Az Elizabeth Taylor és Richard Burton főszereplésével készült film gigászi költségvetését jól jelzi, hogy nemcsak saját korának legdrágább alkotása volt, de még most is az előkelő 26. helyen szerepel minden idők legdrágább filmjeinek listáján – úgy, hogy az első hatvanba nem fért be semmi más 1995-nél korábbról. Hiába produkálta a Kleopátra az év legnagyobb bevételét a mozikban, akkora veszteséget termelt, hogy csaknem csődbe vitte a 20th Century Foxot. Ezzel véget is vetett az ókori történelmi környezetben játszódó filmek aranykorának. Habár a műfajnak később ugyan volt egy-két fellángolása, de nem kapott erőre, az 1990-es évek második felére már nem is nagyon lehetett a moziban látni ilyen filmeket, az ókori mitológia inkább a tévéképernyőre redukálódott, olyan nem túl minőségi sorozatokkal, mint a Herkules vagy a Xéna.

Az ezredfordulón pontosan ebbe a pangásba robbant be a Gladiátor, amely ugyan nem volt olcsó mulatság (100 millió dollár), de 460 millió dolláros bevételével bőven nyereségesnek bizonyult. A nagy stúdiók ezután ismét bátrabban kezdtek költeni az ókori filmeposzokra, így jött a Trója, a Nagy Sándor, a Titánok harca, a Herkules, a 300, a Pompeii, az Exodus vagy a nem túl jól sikerült Ben Hur-remake. Még a tévé minőségi forradalma is meglegyintette a műfajt. Igaz, az HBO sikeres sorozatát, a Rómát épp azért állították le két évad után 2007-ben, mert túl sokba került, ennek ellenére komoly szerepe volt abban, hogy előkészítse a terepet az olyan blockbuster-szériáknak, mint a Trónok harca vagy a Spartacus.

De túlzottan előre is szaladtunk, térjünk vissza a Gladiátorra – pontosabban arra, hogyan született meg a film. Ugyan Ridley Scott rendezett már több történelmi filmet is, mégsem a forgatókönyv, hanem egy 19. századi festmény győzte meg, hogy vállalja el a Gladiátor elkészítését. A producerek megmutatták neki Jean-Léon Gérôme 1872-es, Pollice Verso (azaz lefelé fordított hüvelykujj) című képét, amelyen egy gladiátor feszít földön fekvő áldozata fölött, míg a nézőtérről lefelé fordított hüvelykek erdeje mered rá. Az Alien és a Szárnyas fejvadász rendezőjére állítólag akkora hatással volt a festmény drámai ereje, hogy igent mondott a projektre.

Tehát az angol direktort igencsak magával ragadták a témában rejlő lehetőségek, ám a forgatókönyvvel és a bárgyú dialógusokkal az első pillanattól fogva nagyon elégedetlen volt. Ennek köszönhetően úgy vágtak bele a forgatásba, hogy mindössze 21 oldal volt meg a szkriptből, a nagyjátékfilmeknél átlagos 100–120 helyett, így menet közben kellett improvizálniuk. Russell Crowe később egy interjúban elmesélte, hogy napról napra találták ki, mit forgassanak, volt olyan is, hogy szabadnapot adtak a teljes stábnak, mert nem tudták, mi következzen másnap. Ilyenkor összegyűltek a színész lakásában, és a különféle forgatókönyvírók javaslatai között lázasan szemezgetve tákolták össze az éppen sorra kerülő párbeszédeket. Russell Crowe nevetgélve idézte fel, hogy ez „a lehető legostobább módja volt a filmkészítésnek”, és gyakran megesett, hogy egy esti ital mellett maguk is hüledeztek rajta, hogy sikerült elkerülniük a katasztrófát. Ridley Scott egyszer úgy fogalmazott, hogy a filmen ugyan ez nem látszik, de olyan volt a forgatás, mint egymás után megmászni tizenhat hegycsúcsot.

Nemcsak a dialógusok alakultak menet közben, azt is a forgatás felénél járva találták ki, hogy Maximus meghaljon a végén. Eredetileg ugyanis túlélte volna a Commodus császárral való viadalt, de Ridley Scotték rájöttek, hogy a főhős egyetlen célja, hogy megbosszulja a családja kivégzését, majd megtérjen hozzájuk, így nem lenne sok értelme életben hagyni. Russell Crowe azzal is viccelődött, hogy miután leszámolt a császárral, esetleg nyithatna egy pizzériát a Colosseum mellett. Ez biztos megkönnyítette volna a folytatást, de szerencsére végül a dicső halál mellett döntöttek.

A Gladiátor elkészítésekor Ridley Scott alapvetően három filmből merített ihletet. Az A Római Birodalom bukása című 1964-es alkotás szolgáltatta a római politikai intrikákat, hiszen itt is Marcus Aurelius császár utódlása a központi téma. Egyértelműen a Spartacus-ból jött az egész gladiátorvonal. A Ben Hurból pedig a rabszolgasorba taszított főhős megdicsőülése a római arénában szolgáltatta az inspirációt. Habár a készítők ezt sosem ismerték el, van még egy fontos film, amelyből merítkeztek, sőt, egy ponton szinte filmkockáról filmkockára meg is jelenik. Leni Riefenstahl grandiózus náci propagandamunkája, Az akarat diadala egy légi felvétellel kezdődik, amely a birodalmi gyűlésre megérkező Hitlert mutatja, Ridley Scott Rómát mutatja a levegőből, és azt, ahogy Commodus elvonul a tömeg előtt harci szekerén, majd ugyanolyan sas jelvény jelenik meg, mint a náci gyűlésen, aztán mindkét vezetőnek kislányok adnak virágot. Ehhez persze azt is hozzá kell tennünk, hogy a náci szimbolika rengeteget kölcsönzött a római birodalom szertartásaiból.

Akárcsak az említett inspiráló filmek, úgy a Gladiátor is valódi audiovizuális élménynek nevezhető. A harcjelenetek, a díszletek, az öltözékek és az épületek monumentálisak, és sokszor mi magunk is a helyszíneken érezhetjük magunkat a kameraállásoknak köszönhetően. A látvány frappánsan megidézi a kort, annak kolosszális atmoszféráját, és igényesen tálalja az erőszakot, egyszerre lehengerlő, ámde még gyomorral bírható módon. Ridley Scott aprólékossága mellett a film legnagyobb erénye a zseniális zenéje, Hans Zimmer amúgy sem elhanyagolható életművének legjobb darabja, és aminek motívumait később újrahasznosította (pl. a Karib-tenger kalózaiban). A Gladiátor még mai szemmel nézve is eléri azt, amit húsz évvel ezelőtt: az érzelmekre pont úgy hat, és még most is tátott szájjal nézzük a nyitó, tízperces csatajelenetet, vagy az arénabeli grandiózus jeleneteket.

Az impozáns látvány azonban mit sem érne kiemelkedő színészi alakítások nélkül. Russell Crowe karrierjének csúcsidőszakát élte ekkoriban, kapkodtak utána a stúdiók, és egymást követő három évben is jelölték a legjobb férfi főszereplőnek járó Oscarra (A bennfentes, Gladiátor, Egy csodálatos elme). Ridley Scott és Russell Crowe ettől kezdve rendszeres alkotótársak lettek, eddig öt filmet forgattak közösen. További érdekesség, hogy az ausztrál színész évtizedekig nem használt kaszkadőrt az akciójelenetek forgatásához, így számos sérülést szenvedett a forgatásokon: a Gladiátor például egy törött lábfejcsontba, egy zúzódott csípőbe, egy sérült Achilles-ínba, több arcsérülésbe és egy évekre érzéketlenné váló mutatóujjba került neki.

Habár csak Russell Crowe kapott Oscar-díjat a filmbeli alakításáért, sokan legalább ugyanolyan emlékezetesnek tartják Joaquin Phoenix játékát. Az 1990-es évek közepétől egyre többen figyeltek fel a színész érzékeny alakításaira, de a nagy áttörést egyértelműen a Gladiátor hozta meg a számára, ahol olyan elánnal formálta meg Marcus Aurelius fiát, a szeretetéhségből ármánykodó Commodust, hogy szinte elhomályosította Russell Crowe-t is. Ridley Scott szemét dicséri, hogy Joaquin Phoenix volt az első választása a szerepre. A huszonöt éves színész állítólag nagyon ideges volt a forgatás során, de maximális elköteleződése és sajátos munkamódszere már akkor is megmutatkozott. A közös nagyjelenetük előtt arra kérte Russell Crowe-t, hogy verje meg, mert így tudna hangulatba kerülni. Állítólag Russell Crowe a Marcus Aureliust alakító Sir Richard Harrishez fordult tanácsért, aki az életben is elég bölcsnek bizonyult, hiszen azt javasolta, hogy a verés helyett inkább itassák le a fiatal kollégát. Az anekdota szerint számos órával és jó pár korsó Guinness-szel később Joaquin Phoenix is megnyugodott, így tudták folytatni a munkát.

Tulajdonképpen a látvány, a kiváló színészek és a nem túl bonyolult történet sok mindenről eltereli a figyelmet. Ha végiggondoljuk, a Gladiátor meglehetősen egyoldalú üzenetként közvetíti, hogy vannak a jók, a becsületesek, a köztársaság oldalán állók, és a gonosz egyeduralkodó, aki romlást és pusztulást hoz a gazdag földre, őt le kell győzni, bosszút kell állni az igazságért. Mindezt modoros, politikailag elfogult párbeszédekkel rágja a nézők szájába, és egyszerű szóhasználatú, emelkedett, szentimentális gondolatmeneteket hallgathatunk a szabadságról, bizalomról, a szeretetről, hűségről és egyéb idealizált erényekről. Összességében a Gladiátor illogikus összképet mutat egy olyan világ ábrázolásával, ahol minden fekete és fehér, ahol egy rabszolgakereskedő is a szíve mélyén jó ember, ahol a film alatt lemészárolnak ezreket, és a végén mégis elhangzik az a kérdés, hogy „Megéri Róma egy jó ember életét?”, mintha addig nem haltak volna meg tömegesen.

És most jutottunk el arra pontra, hogy arról is szót ejtsünk, mennyire hiteltelen történelmileg a Gladiátor. Ami például egyértelműen szemet szúrhat, hogy nyilván van abban némi költői túlzás, hogy a császár kiáll a Colosseum küzdőterére, hogy gladiátorokkal harcoljon. A vicc viszont az, hogy ez a momentum éppen hiteles, Commodus a valóságban is előszeretettel küzdött – előzetesen megsebesített, sok esetben amputált – fegyvertelen hadifoglyokkal az arénában, akiknek császárként megkegyelmezett, miután legyőzte őket. Mi több, a film kifejezetten visszafogottan ábrázolja Commodus szokásait, ugyanis szeretett egzotikus állatokkal is megküzdeni és feljegyezték, hogy egyszer egyetlen nap leforgása alatt száz oroszlánt vert agyon, máskor pedig zsiráfokat fejezett le, vagy elefántokat ölt meg. Ráadásul minden egyes fellépése után egymillió szeszterciuszt fizettetett ki saját magának Róma kincstárából, elvégre senki nem várhatta el, hogy egy császár ingyen szórakoztassa a közönségét. A film pedig abban is pontatlan, hogy Commodus nem a küzdőtéren lelte halálát, hanem gladiátor-edzőpartnere, Narcissus egy viadal után leitatta, majd a fürdőben puszta kézzel megfojtotta. Valljuk be, ez nem lett volna annyira epikus a mozivásznon.

Commodus jelleme sem adja vissza a valóságot, ugyanis grandiózusan elmebeteg, önimádó gonosztevő volt, aki Rómát átnevezte Colonia Commadianára (Commodus városa), és a hónapoknak is a sajátja alapján adott nevet. Herkules reinkarnációjának tartotta magát, és nyilvánosan mindig úgy mutatkozott, ahogy a történetírók Herkulest lefestették, vagyis gyakorlatilag pucéron, egy szál, oroszlánbundából fabrikált köpenyben, kard helyett egy bunkósbottal. A sima császári helyett a félisteni posztnak kijáró tiszteletet követelt magának. Néró harminc méteres bronzszobrának levágatta a fejét, és a saját mását rakatta a helyére. Az viszont mentségére legyen mondva, hogy legalább nem ő ölte meg a saját apját, ahogy a Gladiátorban látható.

Marcus Aureliust egyes források szerint a pestis, mások alapján a himlő vitte el i.sz. 180-ban Vindobonában, vagyis a mai Bécsben, amikor már három éve közösen igazgatta a birodalmat a fiával, akinek képmásával érméket is veretett és szó sem volt afféle hezitálásról, hogy ne őt szeretné utódjaként. Az pedig, hogy a végakarata szerint helyre akarná állítani a köztársaságot, elképzelhetetlen és nevetséges. Emellett a filmbéli germán törzseket sem győzte le egy döntő csatában Marcus Aurelius, az úgynevezett markomann háborúkat már Commodus zárta el békekötéssel.

Természetesen Maximus Decimus Meridius kitalált figura, de több valóban élt karakterből gyúrták össze. Először is ott volt a szír származású Claudius Pompeianus, aki Marcus Aurelius lányát, a filmben is szereplő Lucillát vette feleségül, hadvezér volt, nem politizált, ám a Commodus elleni összeesküvésekben sem vett részt. További minta volt Cincinnatus, az egyszeri földműves, aki diktátor lett, amikor Rómát veszély fenyegette, majd annak elmúltával visszaadta tisztségét, illetve Marcus Nonius Macrinus, Marcus Aurelius egy valóban élt hű tábornoka.

Bármilyen szépen is mutatnak a vásznon, a filmben a jelmezek sem stimmeltek (a sisakok különösen nem), a rómaiak nem használtak kengyelt, katapultot pedig még viccből sem vontattak az erdő mélyére, amiből soha nem lőttek ki lángoló lövedéket. Egy újabb sokat emlegetett hiba, hogy még ma is sokan úgy tudják, hogy a lefelé tartott hüvelykujj jelzi azt, hogy nincs kegyelem, pedig pont fordítva van. A császár felfelé tartott ujja volt a jele annak, hogy a legyőzött ellenfél nem érdemel kegyelmet, és a felfelé mutató ujj a kardot jelképezi, a lefelé mutató ujj pedig a kard hüvelyét, vagyis a kegyelmet. Erre Ridley Scottot is emlékeztették a szakértői, ő viszont úgy döntött, hogy nem zavarja össze a közönséget, és a már elfogadott rossz verziót használta.

Mindent összevetve kijelenthetjük, hogy a Gladiátor történeti szempontból nem kifejezetten autentikus és még sokkal tovább lehetne sorolni a pontatlanságokat, ám ennek ellenére is azon ritka történelmi témát feldolgozó fiktív filmalkotások közé tartozik, amelyek esetében a hitelesség hiánya nem vesz el sokat az élvezeti értékből, nem megy a hangulat és a történetmesélés rovására. Bizonyos változtatások, mint Commodus karakterének megszelídítése, valószínűleg még jót is tettek a filmnek. Ridley Scott egyszer azt nyilatkozta, hogy a Gladiátorral a halandóság metaforáját szerette volna megtalálni. Annyi bizonyos, hogy filmrendezőként nagy lépést tett saját halhatatlanságának biztosítása felé.

Gladiátor (Gladiator, 2000)

amerikai-angol történelmi dráma, 149 perc

Rendező: Ridley Scott

Főszereplő: Russell Crowe, Joaquin Phoenix

Nem kell túl mélyre ásnunk magunkat a filmes portálokon ahhoz, hogy megtudjuk, Hugh Jackman új filmje óriásit bukott és a kritikusok ízekre szedték. Már csak ezért is kíváncsi voltam rá, hogy tényleg ennyire borzalmasan sikerült-e.

Az eredendően Reminiscence (azaz visszaemlékezés) címet viselő alkotás nem lett az a kifejezett blockbuster, ugyanis az észak-amerikai jegypénztárakban a 65 millió dollárból készült, 3265 moziban vetített alkotásra nyitó hétvégéjén összesen mindössze 2 millió dollárért váltottak jegyet – és legalább az eredeti költség dupláját, azaz 130 millió dollárt kellene hoznia a konyhára ahhoz, hogy nyereségesnek lehessen nevezni. Beszédes tény az is, hogy számos film még a pandémia tetőzésének idején is jobban nyitott ennél. Nem tudni, hogy hozzájárult-e a katasztrofális eredményhez, hogy a Warner Bros. a mozik mellett streamelős platformján, az HBO Maxon is bemutatta a filmet. Viszont az ítészek annyira lehúzták, hogy jelenleg 168 véleménycikk összesítése alapján 38 százalékon áll a Rotten Tomatoes oldalon. Nincs mit szépíteni, az Új múlt minden idők egyik legnagyobb bukása lett a bevételeket tekintve.

Szóval mi is ez a film, ami ekkora csődöt jelent a forgalmazójának? A történet a nem is olyan távoli jövő Miamijában játszódik, ahol hatalmas falakat húztak fel, hogy megvédjék magukat az egyre emelkedő vízszinttől, a lakosok pedig a hatalmas hőség miatt nappal alszanak, és csak éjszaka járnak ki. A jövő semmi jót nem ígér, viszont éppen ebből él meg a háborús veterán Nick (Hugh Jackman), aki segít felidézni a hozzá fordulók emlékeit: az agy sötét titkait kutatja, és aki fizet neki, azt hozzásegíti, hogy a múltbeli szép időket újra átélje. Egy napon váratlanul beállít hozzá Mae (Rebecca Ferguson), aki arra kéri, segítsen kideríteni, hova tehette a kulcsát. Nick szinte azonnal beleszeret, ám néhány romantikus hét után a nő hirtelen eltűnik az életéből. Nick lázason kutatja, és teljesen véletlenül egy másik ügyfél erőszakos emlékei között látja viszont szerelmét – ami teljesen más megvilágításba helyezi a történteket.

Tehát az Új múlt egy nagyon is reálisnak tűnő közeljövőt tár a nézők elő, amely napjaink környezetszennyező nemtörődömségéből fakad és a globális felmelegedés egyik lehetséges kimenetelét mutatja be. Az utópia szerint a tengerparti nagyvárosokat elönti a víz, így rendkívül felértékelődnek a szárazföldi ingatlanok. Az elviselhetetlen hőség miatt az emberiség az éjszakai életmódra tér át, mivel nappal csak pihenésre képes a szervezetük. A mi életünkben feltételezhetően még nem fogjuk ilyen szinten érezni a klímaváltozás hatásait, azonban a film egy meglehetősen reális és egyben ijesztő jövőképet vázol fel.

Az előbbieken túl viszont nem sok eredeti ötletet tartalmaz az Új múlt. Számos helyről merít, viszont ezeket az elemeket olyan hatásosan fésüli össze, hogy sikeresen épít belőlük valami egyedit. Mivel a Westworld sorozat alkotóinak a munkájáról van szó, nem meglepő, hogy ez a film is rá emlékeztet leginkább, hiszen meghökkentő csavarokból, furcsa ötletekből alkot egy szemkápráztató világot. A látvány és történet egy-két elemét tekintve is visszaköszön a Szárnyas fejvadász, a főhősünk ez esetben is magánnyomozósdit játszik a világvége hangulat kellős közepén. Az pedig, hogy Nick az emberi elmében kutat nemcsak álmok, hanem emlékek után is, egy az egyben felidézi Christopher Nolan kultikus művét, az Eredetet. A párhuzam pedig nem is olyan meglepő annak tudatában, hogy az Új múlt rendezőjének a sógora Nolan.

Pontosabban rendezőnőjének, ugyanis Lisa Joy ezzel az alkotással debütál direktorként – de egyben a forgatókönyv is az ő keze munkája. Tulajdonképpen a film minden képkockájáról lerí, hogy nő készítette és álmodta a vászonra, annyira érzékeny alkotás és olyan jól rátapint, hogy mivel lehet igazán megfogni az érző szívű nézőket. Ha pedig tudjuk, hogy mi inspirálta Joy-t a film elkészítésére, még inkább zseniálisnak érezhetjük a történetet. A nagyapja halálát követően Joy-nak kellett elrendeznie a hagyatéki ügyeket, ezért visszatért gyerekkora színhelyére, egy kis angliai városkába. A nagypapa háza egy női nevet viselt, ami jól látható helyen volt kifüggesztve, de a férfi sosem árulta el az eredetét, annyit mondott mindig, hogy csupán egy szép név. Az iratok rendezgetése közben azonban Joy talált egy fotót egy gyönyörű nőről, és a fénykép hátoldalára a ház neve volt írva. A titokzatos nő és a régi, meghatározó emlékek megőrzése pedig az alkotót a fent ismertetett sztori megírására ösztönözte.

Az Új múlt követi a klasszikus film noirok nyomvonalát, hiszen ugyanúgy megvan benne a titokzatos femme fatale, aki mindent felforgat, és aztán meglepő dolgok derülnek ki róla – de Joy képes volt ezt a jól működő receptet igazi szívvel és lélekkel fűszerezni, így kifejezetten nagy hatást gyakorol a nézőkre a dráma. A rendezőnő remekel a sötét atmoszféra megteremtésében, az emlék-újrajátszás pszichológiai következményeinek taglalásában és az Új múlt búvalbélelt, esőverte, múltba forduló világában egyértelműen van valami megkapó szépség. Már a film által bemutatott környezet is azonnal berántja a nézőket a nyomasztó hangulatának köszönhetően, és erre csak rátesz pár lapáttal a kellemesen feszült cselekmény, ami Hugh Jackman és Rebecca Ferguson mindent elsöprő szerelme köré épül. Nagyszerű döntés volt, hogy ezt használta motornak Joy, hiszen egy valóban szívszorító eseményekkel teli kapcsolat bontakozik ki a közönség szemei láttára.

A mozik műsorán ritkán látott zsáner a film noir, a sci-fi noir pedig annál ritkább, és ebben nincs semmi meglepő, mivel a műfaj többször megkoronázott királyának tartott Szárnyas fejvadász is hatalmas bukás volt, mikor négy évtizeddel ezelőtt bemutatták, és hiába kapott nagyívű folytatást, az is hidegen hagyta a nézőket. Érdekes vállalkozás, hogy ennek ellenére Joy ezt a műfajt választotta, ám mindent ki is hozott belőle, amit lehetett, a film noirt alaposan megéli, szépen meglovagolja a közhelyeit. Emiatt ugyan kicsit biztonsági játéknak hat, de mégis üdítő filmélményt kínál, hála főszereplők odaadó játékának. Ám azért meg kell jegyezni, hogy néha még ők is nehezen birkóznak meg a gyakorta szerencsesütiket vagy Coelho-bölcsességeket idéző szövegeikkel.

A főszerepben Hugh Jackmannek hálátlan feladat jutott, mert úgy kell végigkalauzolnia a közönséget a csavaros nyomozástörténeten, hogy karaktere közben végig piszkosul rosszul érzi magát. Első látásra kicsit hiteltelennek tűnhet ebben a szerepben, hiszen túl jó fizikummal rendelkezik ahhoz, hogy megtört hősszerelmest játsszon, de mégis van egy olyan nyers erő az alakításában, ami képes feltölteni, és folyamatosan előre gördíteni a történet fonalát. Habár nem marad túl sok játéktér a színésznek, de Jackman szenvedés közben is rokonszenves marad. Nem ez élete alakítása, de mégsem okoz csalódást.

Rebecca Ferguson jelenésszerű, rejtélyes alakja viszont biztosan mélyebb nyomot hagy bennünk. Ahhoz, hogy az Új múlt hitelesen újrateremtse a klasszikus film noir femme fatale-ját, kell egy olyan színésznő, aki a negyvenes években is megtalálta volna a helyét a műfajban, és Ferguson kétségtelenül ilyen alkat. Már többször bizonyította, hogy mágiával tölti be vásznat és biztosan nem most hallunk róla utoljára, bármekkorát is bukott a filmmel.

Az Új múlt legnagyobb erénye, hogy melankolikus hangulata azonnal megragadja a nézőt, szinte tapintható az atmoszférája és bekúszik a bőr alá. Valójában nem annyira fordulatainak izgalma és csavarossága miatt válik emlékezetessé az alkotás, hanem megindító és szívbe markoló befejezése révén – ami egyértelműen zsebkendőért kiált. Nem azért, mert érzelgős, hanem azért, mert érzelmes. Talán azért is bukhatott akkorát az Új múlt, mert sokkal inkább romantikus dráma, mintsem sci-fi – még ha mindkét zsáner is ötvöződik benne. Megidézi az összes olyan alkotást a Kínai negyedtől a Szédülésig, amelyben a férfi főhős olyan nőbe szeret bele, aki titkokat őriz, és akit valaki egészen másnak gondol.  Emellett pedig felsorakozik minden olyan műhöz is (mint a Viharsziget vagy a Memento), amelyben az emlékek és az emlékezet szívfájdítóan manipulatív módon jelenik meg, és amelyben a hősök mesét írnak saját maguk számára. Ugyanis az Új múlt sem más, mint egy könnyfakasztóan szép mese, a globális felmelegédesen túl, az emlékek gyönyörű sűrűjén át, a sohasem beteljesülő álmok fájdalmáig. És az pedig igazi rejtély, hogy mit nem lehet szeretni rajta.

Új múlt (Reminiscence, 2021)

amerikai romantikus sci-fi, 115 perc

Rendező: Lisa Joy

Főszereplők: Hugh Jackman, Rebecca Ferguson

Habár minden túlzás nélkül a világ legsikeresebb musicaljéről van szó, csaknem húsz évet kellett várni, hogy a titokzatos fantom története a mozivásznon is megelevendjen.

„A Fantom megírása traumatikus élmény volt számomra. Komponálás közben úgy éreztem, belepusztultok.  Hát feltettem magamnak a kérdést: Megéri? Mi lesz a közönséggel, ha már a szerző is ilyen következtetésre jut és személyes érintettsége kétségtelen? A válasz mégis egyértelműen a szívem legmélyéből jött: meg kell tennem pontosan így, másként nem lehet. A darab vér, verejték és könnyek között született, ha szabad a huszadik század legnagyobb brit férfiját, Churchillt idéznem. Kiváló munkatársaimnak hála, minden este elértem, hogy a közönség legalább egy pillanatig együtt sírjon a Fantommal. Tehát még egyszer, ezúttal minden szerénység nélkül, Churchill felfogása szerint: Győzelem. Győztünk.” - Andrew Lloyd Webber

Viszont nem a világhírű zeneszerző fejéből pattant ki a történet, hiszen Az operaház fantomja című musical maga is feldolgozás. Gyökerei a párizsi operaház torz arcú és lelkű fantomjának évszázados legendájáig nyúlnak vissza, melyet elsőként Gaston Leroux vetett papírra 1911-ben. A horror elemekkel tarkított regény később számtalan irodalmi és filmátirat alapja lett. A Webber-féle, 1986-ban debütált színpadi feldolgozás a leghíresebb Fantom adaptáció mind közül, és azóta is hihetetlen sikerrel fut a világ színházaiban. Minden idők legtöbbet játszott musicalje lett, miután beelőzte a szintén Webber által komponált Macskákat.

Mivel egyetlen valamire való musical sem kerülheti el, hogy a mozivászonra kerüljön, így Az operaház fantomja filmváltozatának ötlete már az 1980-as évek végén megszületett.  Mi több, már annyira előrehaladott állapotban volt a projekt akkoriban, hogy csupán egy hajszál választotta el a megvalósulástól. Végül maga Webber fújta le a produkciót, mivel megromlott a házassága, majd el is vált attól a Sarah Brightmantól, akinek a női főszerepet szánta a filmben, és eleve a darab megírásakor is az ő hangjához illeszkedően komponálta meg Christine Daaé dalait. A totális kontrollhoz ragaszkodó szerzőt ezután csak sok évvel később kezdte újra foglalkoztatni a Fantom megfilmesítésének gondolata. Érdeklődésének feltámadását legfőképp talán az táplálta, hogy az ezredforduló környékén a zenés filmek kezdtek újra divatba jönni. Azonban szemben az olyan alkotásokkal, mint a Moulin Rouge és az Oscar-gálán is taroló Chicago, az általa megálmodott Az operaház fantomja film nem akarta modernizálni a műfajt, hanem annak régimódi hagyományait követte.

A 2004-ben bemutatott film a cselekmény, a dalok, sőt még a jelmezek és díszletek tekintetében is hű maradt a színdarabhoz, néhány filmes megoldással – mint vágások, kamerabeállítások – pedig még fokozta is Webber mesterművének örökségét. Nyilván a történet sem változott.  A szerény kóristalány, Christine Daaé (Emmy Rossum) őrangyala segítségével a párizsi operaház csillaga lesz. Mestere valójában persze nem túlvilági lény, ahogy azt hiszi, hanem az épület alatti csatornában élő eltorzult arcú férfi, aki régóta figyeli őt a színfalak mögül. A fantom (Gerard Butler) azt akarja, hogy társa legyen a művészetben és az életben egyaránt. A lány különös vonzódást érez iránta, ám feltűnik a színen régi szerelme, Raoul (Patrick Wilson), aki elhódítja a szívét. Az így felépített szerelmi háromszög csúcsán tehát Christine vergődik a két világ és két ígéret között, hiszen a vikomt őszinte és biztonságos szerelme mellett tagadhatatlanul lenyűgözi a fantom nyugtalanító ereje is. A maszkos férfi viszont úgy érzi, hogy elárulták, szenvedélye pedig a téboly szélére sodorja.

Míg a korai Fantom adaptációk előszeretettel építkeztek a regény horrorisztikus alapjaira, addig Webber műve egy jóval kiforrottabb stílusban romantizálta a történetet, és az eszményien gyönyörű, lírai dalok által a szereplők érzelmeit hozta előtérbe, a szerelmet és a magányosságot téve meg a legfőbb mozgatórugóknak. Webber Fantomjában a főhősnő felnőtté válása köré épül a cselekmény, ugyanis Christine-nek fel kell dolgoznia hőn szeretett édesapja halálát, akit a titokzatos mesterében lát tovább élni, és választania kell a sötét, érzéki fantom, illetve a romlatlan fiatal vikomt között. Mindez szöveges formában is elhangzik, de a filmben saját szemünkkel is láthatjuk: az egyik jelenetben Raoul a fantomot üldözve egy tükörszobában saját magával néz szembe. A két férfi tehát átvitt értelemben egy embernek a két oldala. Az operaház fantomja gyönyörű tanmese arról, hogyan válik egy kislány nővé.

A csodálatos zene pedig a történet lelke, átfogja a cselekményt, mivel láthatatlan főszereplőként mindig jelen van. Webber feldolgozásában a zene nem csupán a szereplők érzelmeit fejezi ki, hanem személyiségüket és kapcsolatukat is meghatározza. Christine ahányszor meghallja a fantom hangját, a hatása alá kerül. A köztük lévő vibrálás olyan erős, hogy duettjeikben rövid időre megfeledkeznek a külvilágról: csak ők maradnak, és a zenéjük. A fantom szólóiból az is kiderül, hogy messze nem az a szörnyszerű alak, amire arca kárhoztatja, inkább egy magányos, lelkileg sérült ember. A dalaiban ott van az életének minden szenvedése és fájdalma, az igazságtalan sorsa miatti dühe, Christine iránti szenvedélye és megszállott rajongása a zene és a művészet oltárán. Az a vágya, hogy birtokolja Christine-t, nem gonoszságból, hanem inkább az elhagyástól való félelméből fakad. A fantom ettől a sebezhető, szeretetre éhes oldalától válik minden borzalmas tette ellenére a történet romantikus hősévé, akitől nem félünk, hanem együttérzünk vele.

Az operaház fantomja film kétségtelenül teátrális, vagy erősebb kifejezéssel élve akár mesterkéltnek is nevezhetnénk, viszont fontos leszögezni, hogy Webber által kötöttek az előadás részletei. A film, mint közeg, viszont tagadhatatlanul segítette a történetet és a megvalósítást. A szükséges minimális változtatások, betoldások a cselekményben, és bizonyos filmes technikai megoldások gördülékenyebbé, könnyebben befogadhatóvá tették a színpadon talán kicsit darabos cselekményt. A látványvilág egy szóval jellemezve pazar, egyszerűen gyönyörű, ahogy a fekete-fehér nyitányból életre kel az egész film, a Maszkabál jelenet pedig egy darabka műalkotás a műalkotásban. Emellett pedig csak a hab a tortán, hogy a színészek maguk éneklik a szerepüket.

A musical zenéjében hatalmas szenvedély működik, azonban nem teljes pompájában jelenik meg a filmben, valahol, félúton színpad és vászon között elveszett. Az érzelmi hiány leginkább a 16 éves Emmy Rossum alakításán érhető tetten, aki ugyan csinos és szép hangja van, de annyira hiteltelenül alakítja Christine egyébként is nehezen elkapható figuráját, hogy helyenként a történet hatását is csorbítja. A női főszereppel első körben egyébként Anne Hathaway-t célozták meg, ám őt a Neveletlen hercegnő 2-höz kötötte a szerződése.

Gerald Butler első jelentős alakítása, amely a nemzetközi elismertséget is meghozta neki, a fantom volt. Ennél jobb ajánlólevelet nem is szerezhetett volna későbbi karrierjéhez, habár az már más tészta, hogy ezután ritkán találták meg ilyen erős és mély szerepek. Fantomként viszont lehengerlően alakít, és minden megjelenésével magára vonzza a tekintetet. Azonban ennél a karakternél sem ő volt az első választás, a rendező ugyanis Hugh Jackmant szemelte ki fantomnak, aki végül a Van Helsing miatt visszamondta – és azóta többször nyilatkozta, hogy meg is bánta. Ironikus módon viszont éppen Van Helsing ősellenségének, Draculának a megformálásával hívta fel magára a készítők figyelmét Gerard Butler. Zenei előképzettség gyanánt csupán annyit tudott felmutatni, hogy egy skót rockbandában énekelt korábban, viszont az alkotókat ezzel is meggyőzte. A filmben tulajdonképpen ugyanazzal az érzelmi átéléssel énekel, amilyen maga a fantom: egyszerre durva és romantikus, erős és félénk, karcos és gyengéd.

A szerelmi háromszög erőtlenebb sarkában a Patrick Wilson alakította Raoul áll, aki nem nevezhető komplex figurának, mindössze a herceg a fehér lovon – a filmben szó szerinti értelemben is. A színész a karaktere korlátaihoz képest igyekezett, de végeredményben nem sikerült elhitetnie, hogy méltóvá válik arra, hogy Christine őt válassza. Szerintem nincsen olyan néző, aki ne Gerard Butler fantomjának drukkolt volna ebben a felállásban.

Akárhogy is, a film méltó szellemi örököse Gaston Leroux legendás művének. A Webber-féle Az operaház fantomja a zenével kifejezett szenvedély története. Igaz, hogy szerzője majdnem belerokkant a megalkotásába, azonban minden izzadságcseppet megért. Ahogy felhangzik a címszereplő gótikus témája, és újra életre kell az operaház, abba minden egyes alkalommal bele lehet borzongani, annyira szenzációs. Lehetséges, hogy színpadon ez erőteljesebben hat, de éppen annyit sikerült belőle megőrizni a filmvásznon is, hogy ne lehessen neki ellenállni. Tulajdonképpen pontosan olyan, mintha a musical alapján készült Walt Disney mese lenne, amiben még a fantom is szép.

Az operaház fantomja (The Phantom of the Opera, 2004)

amerikai-angol musical, 135 perc

Rendező: Joel Schumacher

Főszereplők: Gerard Butler, Emmy Rossum, Patrick Wilson

Vannak olyan filmek, amelyek egyszerűen túl nagyszabásúak ahhoz, hogy ne vegyünk róluk tudomást – még akkor is, ha nem kedveljük őket. Mel Gibson felejthetetlen rendezése minden kétséget kizáróan ebben a kategóriába tartozik, sikerei nagyban befolyásolták a műfaj későbbi produkcióit, annak ellenére is, hogy minden idők leghiteltelenebb történelmi filmjének kiáltották ki.

Kezdjük azzal, hogy A rettenthetetlen nem pusztán történelmi film, hanem inkább egy epikus hőskölteménynek nevezhető, amely olyan nagy elődök nyomába akart eredni, mint a Ben-Hur vagy a Quo Vadis. A film minden motívumában tükröződnek ezek a grandiózus célok, amelyek aztán sem a látványban, sem a mondanivalóban nem maradnak el Hollywood aranykorának meghatározó darabjaitól.

A hagyományokat követve a rendező, Mel Gibson nem törekedett arra, hogy valamilyen aktuális helyzettel állítsa párhuzamba A rettenthetetlent. Rendkívüli sikerének titka, hogy olyan örökérvényű és univerzális igazságokat villantott fel az első skót függetlenségi háborún keresztül, amelyekkel bárki bármikor találhat kapcsolódási pontot. Példának okáért az Egyesült Államok lakossága nagy részének feltehetően nem sokat mond William Wallace neve, viszont az már vitán felül áll, hogy minden magát amerikainak valló néző számára ugyanazt jelenti a szabadság, mint a film felkelőinek. Ami pedig biztosan megpendíti az érzelmi húrokat az amerikaiakban, az nem más, mint a szabadság. Tehát, ha A rettenthetetlent pár szóban akarjuk foglalni, azt mondhatjuk, hogy a hősiesség, a hazafiság, de legfőképpen a nagybetűs  Szabadság filmje.

De pontosan miről is szól a történet? William Wallace, a parasztból lett nemes életét ismerhetjük meg, akinek már az apját is az angolok ölték meg. A 13−14. századi Skócia vadregényes tájain járunk, amelyek ebben az időben Edward angol király – akit egyébként fakó lováról is ismerhetnek a magyar nézők – hűbérbirtokához tartoztak. A derék skótok pedig kezdték megelégelni az angol nemesség féktelen dorbézolását. William Wallace eredendően semmi mást nem akart, mindössze a földjét túrni és boldogan élni a feleségével. Ám amikor szerelmének a torkát elvágták az alávaló angol katonák, akkor főhősünk a földművesből a legbrutálisabb harcossá vált. A személyes bosszú ezután villámsebességgel szabadságharccá nőtte ki magát, amely ugyan vezérével együtt elbukott, de ami nekünk Dózsa György, az a skótoknak William Wallace: a függetlenségi mozgalmak ikonikus figurájaként írta be magát a történelembe.

A szabadságért vívott verejtékkel és vérrel teli küzdelmet Mel Gibson bő három órában vitte vászonra úgy, hogy közben a néző figyelme nem lankad egyetlen pillanatra sem. Ez nemcsak Randall Wallace kiválóan megírt forgatókönyvének köszönhető, hanem az elementáris erővel ható érzelmi skálának, a monumentális díszleteknek, a meseszép skót (pontosabb ír) tájaknak és persze a zsigeri erővel készült harcjeleneteknek.

Nem túlzás azt állítani, hogy A rettenthetetlen korszakalkotó film, mivel a rendező teljesen újragondolta a műfajt, különösképpen az erőszak ábrázolását. Az „egy suhintás jobbra, egy suhintás balra" udvariaskodó stílus helyett elővett egy naturalista, mondhatni csúcsrealisztikus szemléletet, amelyet későbbi munkáiban (A Passió, Apocalypto, A fegyvertelen katona) szinte tökélyre fejlesztett. A kezdeti idilli képsorok után hirtelen váltással a csata sűrűjébe kerülünk, és a középkori harcmódok minden brutalitását közvetlenül az arcunkba kapjuk. 

Tehát A rettenthetetlen képi világa olyan messze áll a hollywoodi álomgyár eszményített csataábrázolásaitól, mint Makó Jeruzsálemtől. Mel Gibson igyekezett szakértői segítségével azt láttatni, milyen az, amikor százak préselődnek össze egy kis területen, hogy egymást öldököljék, és a kor fegyverei milyen sérüléseket voltak képesek okozni. Filmjének köszönhetően a történelem úgy elevenedik meg előttünk, ahogy addig sosem, mivel ez az első olyan kosztümös alkotás, ami szinte dokumentarista jelleggel ábrázolja a harcokat. A rendező bevallása szerint az első vágásnál közel négy órás lett a film és sokkal brutálisabb jeleneteket tartalmazott. Ám ezzel a legmagasabb korhatár besorolásba került volna, ami azt szokta jelenteni, hogy jó eséllyel kevesebb pénzt hoz a konyhára, hiszen a potenciális közönség egy részét kapásból kizárják, így Mel Gibson megszelídítette a végső változatot. Érdemes elgondolkodni rajta, hogy vajon milyen is lehetett az eredeti?

Mindez szép és jó lenne, kétségtelenül egy szenzációs történelmi film benyomását kelti a mű – ám kicsit távol áll a valóságtól. A rettenthetetlent ért kritikák jóformán csak arról szólnak, hogy mennyire lazán értelmezték a készítők a történelmi tényeket. Egyesek odáig mentek, hogy minden idők leghiteltelenebb történelmi filmjének titulálták A rettenthetetlent. Nyilván lehetetlenség tökéletesen rekonstruálni egy adott kort, viszont jelen esetben nemcsak erről van szó. Egyik skót utazásom alkalmával a kiltet viselő, helyi idegenvezetőnk egy órán át mesélt arról felpaprikázott hangulatban, hogy a nemzetét hány ponton sérti Mel Gibson műve, és úgy tűnt, mondta volna még tovább is, ha nem értünk volna vissza Strilingből Glasgow-ba. Így nem bocsátkoznék az összes pontatlanság felsorolásába, de néhány szembetűnő példát azért hoznék.

• Ha már Stirlingnél tartunk, kezdjük azzal, hogy jótékonyan hatott az írói képzelőerő a skót és angol csapatok első összecsapására, amely minden kétséget kizáróan a filmtörténet egyik legjobban koreografált és levezényelt harcjelenete, a csatát megelőző buzdító beszéd egyenesen kultikussá vált – viszont a filmbeli helyszín semmiben sem emlékeztet a dombokkal körülölelt Stirlingre, ahol a valóságban a folyón átkelő hadakat tartóztatta fel Wallace serege. A filmben sokkal lehetetlenebb helyzetbe kerültek a skótok, akiknek így a győzelmük is heroikusabbnak tűnt a vásznon.
• Sok skót felháborodott Robert the Bruce filmbéli ábrázolásán, sértőnek érezték a leendő király hezitáló viselkedését és árulását (ami csak fikció), mivel ő ugyanolyan nemzeti hősük, mint William Wallace. Ráadásul némi képzavar is kialakult a címadás miatt, ugyanis a skót történelem Robert the Bruce-t illette a „Rettenthetetlen” jelzővel.

• Talán mondani sem kell, hogy Wallace romantikus afférjának a francia Izabella hercegnővel sincs valós alapja, a filmben csupán egy szerelmi szállal több a kelleténél.
• Ugyan a filmbeli skótok szoknyát hordtak, de a kiltviselés csak az 1600-as években terjedt el a körükben, a film pedig 300 évvel korábban játszódik. Illetve ebben az időben a híres skót zászló mintázatú arcfestést sem használták még.

• William Wallace fizikai megjelenítése is hagy némi kívánnivalót maga után. A legendák szerint közel két méteres magassága révén tekintélyt parancsoló külseje volt, kiemelkedett harcosai közül és a korhű ábrázolások alapján meglehetősen markáns arcvonásai voltak. Ehhez képest a 177 cm magas, borotvált arcú Mel Gibson kissé hiteltelennek hat.
• A filmben jóformán minden skót délceg, férfias és rettenthetetlen, tombol bennük a tesztoszteron, míg az angol katonák finoman szólva is undorítóak, torzak, gyengék, és persze egyéniség nélküliek. Azzal, hogy egysíkú az ábrázolásuk, még óvatosan fogalmaztunk.

Mel Gibson soha nem tagadta, hogy filmje számos pontatlanságot tartalmaz, de azzal indokolta, hogy dramaturgiai okokból változtattak a történelmi tényeken, azaz általuk jobb, gördülékenyebb lett a sztori. A rendező még annyit tett hozzá magyarázatképpen, hogy ő csupán egy jó mozit akart csinálni, nem állt szándékában egyetlen nemzetet sem megsérteni. A forgatókönyvíró Randall Wallace pedig úgy esett neki a munkának, hogy korábban még sosem hallott William Wallace történetéről – az eredményt pedig mindenki láthatja. Randall Wallace egyébiránt nem áll rokonságban a főhőssel, de bevallása szerint annyira megragadta a skót nemzeti hős szellemisége és az egész történet romantikus volta, hogy úgy érezte, az ő vére csörgedezik az ereiben.

Minden hibája ellenére Mel Gibson alkotása menthetetlenül és megkerülhetetlenül része lett Hollywood gigászi alkotásainak. Az időről időre kifáradó történelmi filmbe új színt vitt, más dimenzióba helyezve az ekkorra megkopottá vált műfajt. Nemcsak a későbbi, szintén epikusnak szánt történelmi filmek (Gladiátor, Trója, Mennyei királyság, Nagy Sándor, a hódító stb.) köszönhetnek sokat A rettenthetetlen sikerének, de kis túlzással új mérföldkövet rakott le az új évezred filmtörténetébe. És arról se feledkezzünk, hogy ez az alkotás még csupán a második rendezése volt Mel Gibsonnak. Teljesen megérdemelten zsebelte be érte a legjobb direktornak és legjobb filmnek járó Oscar-díjat (emellett még az operatőri, a hangvágási és a sminkest munkát is jutalmazta az Akadémia.) Bármit is gondolunk Mel Gibson magánéletéről, az biztos, hogy művészi érdemei vitathatatlanok és A rettenthetetlennel bizonyította először, hogy ott a helye minden idők legnagyobb rendezőinek sorában.

Végül, de nem utolsó sorban, jöjjön néhány további érdekesség A rettenthetetlenről!

• Miután az angol filmipar képviselői a téma kényessége miatt (és a skót nacionalizmus erősödésétől tartva) megtagadták a forgatási engedélyt Nagy-Britanniában, így szinte a teljes filmet Írországban vették fel. Ennek okán A rettenthetetlenben látható kékre festett képű, szoknyás skót harcosok serege valójában 1400 ír statisztából állt, akiknek a többsége az ír hadsereg hivatásos katonája volt.
• William Wallace legendássá vált csata előtti beszédét a statiszták és színészek közül senki nem ismerte a forgatásig, mert Mel Gibson azt akarta, hogy a hatás valóságos legyen, a szereplők valóban libabőrösek legyenek tőle. A felvétel alapján ez sikerült is neki, mi több a filmben is látszik, hogy amikor Mel Gibson elkiáltotta magát, a lova is rögtön meg akart indulni, annyira hatásos volt a buzdítás.

• A rettenthetetlen bemutatója után homo- és anglofóbiával vádolták meg Mel Gibsont. Ugyanis a film a trónörökös Edward herceget feltűnően torz módon ábrázolja, ráadásul a király fia szeretőjét ki is hajítja egy ablakon. A rendezőt rengeteg vád érte a herceg bemutatása miatt, hiába védekezett a történelmi tényekkel vagy azzal, hogy az újságírók elferdítették a nyilatkozatait. Bár a történészek vitatkoznak azon, hogy II. Edward, aki később öt gyermeket is nemzett, valóban homoszexuális volt-e, a rendező határozott állásfoglalása a kérdésben meglehetősen nagy visszhangot váltott ki.
• Habár a film véres jeleneteit Mel Gibson utólag alaposan megvágta (állítólag a kivégzési jelenet majdnem olyan véres volt, mint A Passióban Jézus megkorbácsolása), a csatajelenetekben eleső, ledöfött lovak miatt a bemutató után az állatvédők feljelentették a rendezőt. Ő viszont megmutatta nekik a werkfilmeket, amely tartalmazza, hogy a lándzsás sorfalba rohamozó lovak valójában nem is igazi állatok voltak, hanem a trükkmesterek által megépített, élethű, sínen futó animatronic paripák.

• Mel Gibson a forgatás előtt felkereste az igazi Wallace-klánt Skóciában, és miután eltöltött náluk egy kis időt, statisztaszerepet adott nekik a filmben.
• Mel Gibson híres perfekcionizmusáról is. Számos alkalommal leállította a csatajelenetek forgatását, hogy már a helyszínen visszanézhesse a frissen rögzített jeleneteket, és mindig új felvételt kért, ha bárhol kivillant a jelmez alól egy karóra vagy sportcipő.

• James Horner pályafutása egyik legjobb művét komponálta meg A rettenthetetlen filmzenéjével, a skót dallamvilág keverése a klasszikus hollywoodi stílussal telitalálatnak bizonyult. Pár évvel később helyenként egy az egyben A rettenthetetlen dallamait használta alapul a Titanic zenéjéhez, amiért Oscar-díjat is nyert.
• Eredendően nem Mel Gibson játszotta volna a főszerepet, mivel túlkorosnak tartotta magát egy huszonéves skót felkelőként. Jason Patric, illetve Brad Pitt neve is felmerült, végül a stúdiónak sikerült meggyőznie a rendezőt, hogy vállalja el a szerepet.
• Nyakigláb Edward megformálására elsőként Sean Connery-t kérték fel, aki nem tudta elvállalni a király szerepét az Egy igaz ügy forgatása miatt.

A rettenthetetlen (Braveheart)

amerikai történelmi dráma, 178 perc, 1995

Rendező: Mel Gibson

Főszereplő: Mel Gibson, Sophie Marceau

Télen, nyáron, ha havazik, ha esik, ha szemerkél, ha szakad, használjuk – és még tán a nagy kánikulában is, mikor nem szeretnénk, hogy a tűzforró napsugarak a bőrünket égessék. Mindenkinek van, a legkülönbözőbb formákban és színekben: lehet nyeles, összecsukható, önkilövő vagy manuálisan nyitható, lehet fekete, lila, piros vagy sárga, kockás vagy pöttyös, szivárványszínű vagy szivecsekés mintájú, átlátszó műanyag vagy sűrű szövésű poliészter. Egyes darabokat könnyedén kifordít a szél, mások inkább kettétörnek makacsságukban, mintsem, hogy átéljék ezt a gyalázatot. Szeretjük, vagy sem, de egy háztartásban élünk vele, és legborongósabb mindennapjainkon hű társunkként elkísér minket utunkon, védelmet nyújtva a természet legfolyékonyabb halmazállapotú csapásaitól.

Ám az ernyőknek egy másik funkciója is létezik: előszeretettel felbukkan zenés filmekben, hiszen csodálatosan kerek formája kiváló kiegészítőként szolgál a táncos jelenetek látványvilágához. Az alábbi összeállítás nosztalgia utazásra invitálja az olvasókat, ahol egymásnak adja az ernyőt tíz közismert musical Hollywood aranykorától napjainkig.

1948 – Húsvéti Parádé

Összeállításunk legrégebbi darabjában a korszak legismertebb csillagáról, a tragikus sorsú Judy Garlandról emlékezünk meg, aki a táncoslábú Fred Astaire társaságában mutatta meg, hogy mitől döglik a légy. Az időtlen klasszikusban látható koreográfiák még mai szemmel nézve is fenomenálisak – ezt csinálja utánuk bárki!

1952 – Ének az esőben

Ki más is juthatna eszünkbe az esernyő és tánc szavak hallatán, mint Gene Kelly, ahogy vidáman ugrándozik az utcán lámpaoszlopok és tócsák között? Szinte elképesztő, hogy lassan már 70 éves lesz ez a bizonyos jelenet, de még mindig a filmtörténelem egyik legismertebb jeleneteként szerepel a köztudatban.

1964 – Mary Poppins

Természetesen a világ leghíresebb dadájáról sem feledkeztünk meg, aki mágikus esernyőjét nemcsak az esős londoni időjárás miatt használja. Sem a kicsik, sem a nagyok nem felejtették még el Julie Andrews-t, ahogy a magasból alászállva, esernyőjét szorongatva megérkezik a Banks család életébe, hogy szebbé és jobbá varázsolja az életüket.

1964 – My Fair Lady

A mai napig sokak kedvence a nyolcszoros Oscar-díjas George Cukor film, melyben a bájos Audrey Hepburn által megformált virágáruslány próbálja elsajátítani csetló-botló módon a műveltség alapelemeit, az úri viselkedés szabályait és Higgins professzorral a fonetika legmélyebb bugyraiba is belemerülnek, míg igazi dáma nem válik Elizából.

1964 – Cherbourgi esernyők

Cathernie Deneuve a főszereplője annak az Arany Pálma-díjas francia zenés filmnek, melyről az akkori kritikák úgy nyilatkoztak, hogy „sós-könnyes arcú mosolygós sírás, felejtés, boldog-boldogtalan szerelmi nosztalgia, a szívszorító bánatok mozi-közhelyei találtak otthonra Jacques Demy mozivásznán. A francia film legendás és nemzedékeket andalító, szeretetreméltó szép giccse.”

1969 – Hello Dolly

A háromszoros Oscar-díjas film Gene Kelly rendezése, aminek maradandó értéke a szórakoztató története mellett a főszereplők (Barbra Streisand, Walter Matthau) nagyszerű alakítása, és az epizodistaként megjelenő, a címadó örökzöld világslágert előadó Louis Armstrong.

1972 – Kabaré

A nyolcszoros Oscar-díjas film nemcsak Judy Garland lányának, Liza Minnellinek hozta meg a világsikert, hanem Bob Fosse rendezése maradandó vált, „mint kulturális, történelmi vagy esztétikai értéke miatt örök időkre megőrzésre érdemes alkotás” – az amerikai Kongresszusi Könyvtár Filmmegőrzési Bizottsága indoklása szerint.

2001 – Moulin Rouge

Egy nagy ugrással jutottunk el Baz Luhrmann színes-szagos művéig, melyről sok mindent el lehet mondani, de azt, hogy visszafogott lenne, semmiképpen sem. A film zenéje nem saját szerzeményekből, hanem az elmúlt évtizedek sikerlistás slágereiből áll össze – ugyanezen az elven pedig kénytelenek voltak egy esernyős jelenetet is írni Nicole Kidmannek és Ewan McGregornak, hiszen, mint eddig is láttuk, a legnagyobb musicalekben már csak így csinálják.

2016 – Kaliforniai álom

A hatszoros Oscar-díjas film nem más, mint egy óda a jazzhez és Hollywood aranykorának musicaljeihez. Ennek megfelelően a korábban említett szinte mindegyik alkotás megidéződik a Kaliforniai álomban – ám külön esernyős jelenetet egyik főszereplő sem kapott. Ellenben úton-útfélen, szinte minden sarkon belebotlanak főhőseink.

2018 – Mary Poppins visszatér

Akárcsak 1964-es elődje, úgy a varázsdada legújabb kalandjaiból sem maradhatott ki a híres-neves esernyő. Habár a film sem a kritikusok, sem a nézők szempontjából nem aratott osztatlan sikert, a látványra semmiképpen sem lehet panasz – amely kísértetiesen emlékeztet az eredeti Walt Disney műre.

Hogy mit hoz a jövő, és lesznek-e még eredeti esernyős jeleneteket tartalmazó zenés filmek, azt senki sem tudja. Mindenesetre nyugodtan jusson eszünkbe a fent megidézett filmek valamelyikének vidám, táncolós jelenete, ha a legközelebbi borongós napon kezünkbe kell ragadnunk azt a megátalkodott esernyőt.

Már A Főnök ajánlata utolsó oldalain lehetett tudni, hogyan folytatódik a történet, és kik lesznek a főszereplők. Szó, mi szó, nagy várakozásokkal futottam neki a második könyvnek, annyira meggyőzött az előzmény. Viszont nem egészen azt kaptam, amit vártam.

A Főnök ajánlatáról korábban már írtam pár sort, és nem győztem hangsúlyozni, hogy mennyit nevettem rajta, milyen vidámsággal töltött el az olvasása, mennyire imádtam a karaktereket, meg az egész könyvet, úgy, ahogy van. Persze bármennyire is vágytam a folytatásra, bennem volt azért egyfajta félsz, hogy hátha nem lesz annyira jó a következő könyv. Sajnos láttunk már ilyen csodát, nem is egyszer. Nos, a Szerelem az étlapon határozottan nem olyan lett, mint az első rész. Szigetvári Hanna és Marton Olivér románcának története sokkal fanyarabb és keserédesebb.

Miről is van szó pontosan? Főhőseink barátaik esküvőjén látják újra egymást és akkor hanyatt-homlok menekülnek. Az olvasó számára kiderül, hogy egykor házasok voltak és nem igazán végződött jól a kérészéletű frigy. Természetesen a sors hamarosan ismét egymás mellé sodorja őket, felszínre hozva minden korábbi sértettséget és kellemetlen emléket. A kénytelen-kelletlen találkozások azonban sok egyéb, rég elfeledettnek hitt érzést is felidéznek, amit sem Hanna, sem Olivér nem szívesen ismer be sem magának, sem egymásnak. Ám a Balaton-partra visszatérve, ahol egykor minden elkezdődött, mégis kezd szép lassan megtörni a jég.

A helyenként igencsak szívderítő és vicces szerelmi történet azonban csak a felszín. Véleményem szerint a Szerelem az étlapon legnagyobb erénye a mellékszálakban rejlik. Kiderült, hogy Farkas Andrea nemcsak a helyzetkomikumokhoz, hanem a hangulatteremtéshez is kiválóan ért. Kezdjük ott, hogy a könyv lapjaiból tökéletesen átjött az a nosztalgia-érzet, amit az okoz, amikor visszatérünk gyermekkorunk helyszínére. Nekem is facsart egyet a szívemen, amikor Hanna hazautazott szülőfalujába, ahol, habár az idő alaposan megrágott ezt-azt, de mégis ugyanaz a szeretetteljes légkör fogadta, mintha évek alatt semmi sem változott volna. Másrészt tökéletesen átérezhető volt Olivér fájdalma, aki nem tudta szeretett édesapja halálát feldolgozni. Nagyon megfogott az a visszaemlékezés, amikor Olivér apja már nagyon beteg volt és a férfi telefoncsörgésre lett figyelmes: tudta, hogy csakis a kórházból kereshetik. Én is emlékszem ilyen hívásra, amiről tudja az ember, hogyha felveszi, onnantól megváltozik az élete. Harmadrészt pedig nagyon meghatott Hanna Alzheimer-kóros édesanyjának története. Pontosabban a legutolsó találkozásuk, amikor Hanna bevitt neki egy zenét, azért, hogyha rossz napjain meghallja, biztosan eszébe jut róla a lánya. Amikor meghallgattam azt a bizonyos dalt, nekem is potyogni kezdtek a könnyeim. Nem számítottam rá, hogy ezen a könyvön sírni fogok.

Az előbbiektől függetlenül mégis azt mondanám, hogy ez alapvetően egy vidám és szórakoztató könyv. Hanna habókos nagymamája egyszerűen imádnivaló karakter, aki minden megjelenésével mosolyt csal az olvasó arcára. Emellett maga Hanna is elképesztően vicces szituációkba keveredik, amikor megpróbál Olivér elől menekülni. És még ott vannak az előző könyvből megismert és megkedvelt karakterek, akik ezúttal is garantálják a mókás pillanatokat: Alfréda, a macska és Vasvári Iván, mindenki kedvenc plasztikai sebésze.

A Szerelem az étlapon egyértelműen szívmelengető olvasmány, ami helyenként igencsak felkavarja az olvasó lelkivilágát, de mégis elhiteti, hogy minden nehézség ellenére szép az élet. Nem bántam, hogy nem lett egyszerű utánérzete A főnök ajánlatának, hanem új hangot és új érzelmi skálát ütött meg vele a szerző. Ezek után pedig még inkább kíváncsi leszek a folytatásra.

„Felhívtam nagyapámat, aki többek között azt is elmondta, hogy nemrég látta az egyik filmemet. Mikor rákérdeztem, hogy melyiket, ő csak odakiabált a nagyanyámnak: „Betty, melyik is volt az a film, amelyik nagyon nem tetszett?”. Sokszor eszembe jut ez a klasszikus párbeszéd, nemes egyszerűséggel visszaránt a való életbe.”

És nyilván erre szüksége is van annak a színésznek, akit a világon elsőként két különböző évben is kikiáltott a People magazin a földkerekség legszexibb férfijának. Persze Brad Pitt mindig is többre vágyott, minthogy címlapsztár legyen, és habár az elmúlt évtizedekben sok témát szolgáltatott a bulvársajtónak, azért szép lassan beérett színészként, és éppen idén kapta meg azt, amire mindenki vágyik Hollywoodban. Lássuk, hogyan jutott el idáig!

William Bradley Pitt az Oklahoma állambeli Shawnee-ben született, 1963. december 18-án. Hétköznapi családból származik, édesapja William Alvin Pitt, egy szállítócég tulajdonosaként kereste kenyerét, édesanyja, Jane Etta pedig középiskolai tanácsadóként dolgozott. Brad Pitt fiatalabb testvéreivel, Douggal és Julie Neallel együtt a Missouriban lévő Springfieldben nőtt fel, és konzervatív baptista szellemben nevelkedett.

A szereplés iránti fogékonysága már gyermekként megmutatkozott, mivel a Kickapoo középiskola diákjaként Brad Pitt rendszeresen részt vett iskolai vitakörökben és musicalekben. Emellett kiváló sportoló volt és rendkívüli fizikai adottságai már akkoriban is kiütköztek, mivel az iskolai naptárba is készült róla egy fotósorozat. 1982-től a Missouri Egyetemen kezdett újságírást és marketinget tanulni, ám 3 év után, két héttel a diploma megszerzése előtt otthagyta tanulmányait, és Los Angelesbe utazott, hogy színészi leckéket vegyen. Amikor megkérdezték, miért döntött így, a következőket felelte: 

„A diploma megszerzésének közeledtével különös érzés lett úrrá rajtam. Láttam, ahogyan a barátaim sorra munkahelyekhez jutnak. Nem álltam még készen arra, hogy családot alapítsak. Szerettem a filmeket. Számomra különféle világokba vezető kapuk voltak és nem Missouri volt az a hely, ahol a filmek készültek. Egyszer csak belém hasított a felismerés: ha a filmek nem jönnek el hozzám, nekem kell utánuk mennem.”

Ám az Angyalok Városában nem jött egyből a siker. Mielőtt felfedezte Hollywood, többek közt sztriptíz-táncosok limuzinos fuvarozásával, hűtők szállításával kereste kenyerét, illetve óriás csirkének öltözve reklámozta az El Pollo Loco étteremláncot. Eközben persze meghallgatásról meghallgatásra járt, míg tíz hónap után megkapta legelső szerepét egy horrorfilmben, és néhány szappanoperában is feltűnt. Sokan emlékezhetnek rá, hogy például a Dallasban is ő alakította Lucy barátját. Ekkoriban Jill Schoelen színésznővel élt, akivel el is jegyezték egymást – ám 1989-ben éppen Budapesten szakítottak.

„Sírva felhívott Los Angelesben, hogy mennyire egyedül van és teljesen kiborult. Ekkor pontosan 800 dollár volt a bankszámlámon, amiből 600-at elköltöttem a repülőjegyre Magyarországra, hogy láthassam őt. Egyenesen a forgatásra mentem, majd elvittem vacsorázni. Ott mondta el, hogy beleszeretett a film rendezőjébe. Sokkot kaptam és csak annyit mondtam neki, hogy el kell mennem – és otthagytam. Az éjszakát Budapesten töltöttem egy padon üldögélve, egész éjjel bagóztam és egy helyi fazonnal beszélgettem, aki egyébként egy szót nem értett angolul. Ez meghatározó pillanat volt az életemben, amelyre sikeres emberként is gyakran visszagondolok. Nem felejtem el, mennyire meggyötörten tértem vissza Amerikába. Éppen ezért nem izgat túlságosan, hogy mennyire vagyok ismert, az ilyen emlékek tartanak két lábbal a földön.”

Ezután nem sokkal egy krimiben (Túl fiatal a halálhoz?) kapott szerepet az akkor 16 éves Juliette Lewis mellett. A színésznő, és a nála 9 évvel idősebb Brad Pitt szerelemre lobbantak, három évig éltek együtt.  És ekkoriban érkezett karrierje is egy fordulóponthoz: 1991-ben eljátszotta a Ridley Scott rendezésében készült Thelma & Louise című filmben a sármos, stoppos fiút, és alakításával ezúttal nem maradt észrevétlen. A komolyabb rendezők is felfigyeltek rá, így került Robert Redford irányítása alá a Folyó szeli ketté című filmben 1992-ben. Habár a veterán színész nem rajongott túlzottan az alakításáért, sőt maga Brad Pitt is erős kritikával illette saját teljesítményét, ennek ellenére jó kapcsolatban maradtak egymással és 10 évvel később még egy filmet (Kémjátszma) forgattak együtt – Budapesten. A bulvársajtó előszeretettel emlegeti a párhuzamot kettejük pályafutásával kapcsolatban, mivel mindkettőjüket hasonló szerepkörre kárhoztatja fizikai megjelenésük (ráadásul sokan el tudnák képzelni őket egy filmben apa-fiú felállásban, annyira hasonlítanak egymásra), viszont mindketten igyekeznek kitörni ebből a skatulyából (Robert Redford a rendezéssel, Brad Pitt pedig a producerkedéssel – de erről majd később).

A Folyó szeli kettére visszatérve, a következőket mesélte a színész egy későbbi interjúban:

„Nagy kihívás volt. Robert Redford, Paul Newman és Clint Eastwood filmjein nőttem fel, imádtam a westerneket. A Folyó szeli ketté története pedig csodálatos volt és abszolút átéreztem, mert rólam is szólt. Robert Redford egy igazán minőségi mozit álmodott a vászonra. Viszont nem voltam elég képzett hozzá. Jobban is megcsinálhattam volna. Talán túl nagy nyomást helyezett rám, hogy egy valós személyt alakítottam – akinek a családja időnként felbukkant a forgatáson – és az is stresszelt, hogy Redfordnak sem akartam csalódást okozni. De hozzátenném, hogy mostanában nem láttam a filmet és régebben nagyon kritikus voltam magammal szemben. Most már inkább öntudatos vagyok.”

1993-ban ismét együtt játszott Juliette Lewisszal a Kalifornia című filmben, ahol egy őrült gyilkos párost alkottak, de a film vegyes visszhangot váltott ki, és végül a pár szétvált. Habár Brad Pitt egyre komplexebb szerepeket kezdett játszani, ám a szőke herceg skatulyát nem tudta lerázni magáról. Ebben az időben született az Interjú a vámpírral és a Szenvedélyek viharában, aztán amikor a 12 majom című alkotásban újra egy őrültet játszott, egyértelművé vált, hogy több van benne egy címlapsztárnál. Alakításáért megkapta a legjobb epizódszerelőnek járó Golden Globe díjat, Oscar-díjra jelölték és B-kategóriás színészből az A-kategóriába került át.

„Még a kilencvenes évek elején történt, hogy egy bulvárújságnak adtam interjút. Két nappal később egy barátomnál jártam, akinél a macskaalomban megláttam a lapot. Akkor megtanultam, mennyit érnek a rólam szóló hírek."

Ezután figyelt fel rá David Fincher rendező is, és szerepet ajánlott neki a Hetedik című thrillerben 1995-ben. Ekkoriban találkozott az akkor még relatíve ismeretlen Gwyneth Paltrow-val, akivel két és fél évig járt együtt és eljegyezték egymást. Eközben igazi hollywoodi álomprodukciókban szerepelt: Harrison Ford oldalán tűnt fel Az ördög magában, Anthony Hopkinsszal játszott immár másodszorra a Ha eljön Joe Blackben, és még Kínából is kitiltották a Hét év Tibetben című film miatt. 1998-ban pedig menedzsere a magánéletéről is gondoskodni kívánt: egy vakrandit szervezett neki Jennifer Aniston ügynöke közbenjárásával. Az este annyira jól sikerült, hogy a Jóbarátok című szappanoperából ismert színésznővel hamarosan házasságot is kötött.

„Elképesztő, hogy mit ki nem hoz az emberből a kapuzárási pánik. Soha nem voltam annyira motivált, mint 40 éves korom környékén.” 

Karrierjében újabb ugrás következett, amikor David Finchertől megkapta a Harcosok klubja című kultuszfilmben Edward Norton alteregójának szerepét, majd a Blöffben Guy Ritchie kínálta meg egy cigány bokszoló figurával. Ezzel a két karakterrel teljesen leszámolt a szépfiú imidzzsel, és a mai napig a legemlékezetesebb alakításaiként tartják számon őket. 2001-ben már a csapból is Brad Pitt folyt, három filmmel is jelentkezett: Julia Roberts mellett játszotta a főszerepet A mexikói című akció-vígjátékban, szintén ebben az évben jött ki a korábban már említett, részben Budapesten forgatott Kémjátszma Robert Redforddal, illetve az Ocean’s Eleven – Tripla vagy semmiben bukkant fel, ami nemcsak egy sikerszéria első kövét jelentette, hanem George Clooney-t is megismerte, akivel legendás barátságot kötött. Ennek az időszaknak az eredménye még Brad Pitt legnagyobb bevételi sikere a Trója, és a Mr. és Mrs. Smith, amely egy újabb mérföldkövet jelentett az életében.

Ugyanis 2005-ben e film forgatásán ismerte meg Angelina Jolie-t, akibe beleszeretett. A bulvársajtó hónapokig rágódott rajtuk és Jennifer Anistonon. A válást követően viszont lecsillapodtak a kedélyek, szép családdá alakult a média által Brangelina névre keresztelt sztárpár: Brad Pitt örökbe fogadta Angelina Jolie korábban örökbe fogadott gyermekét, majd három saját gyermekük is született, és a pár további két gyermeket is örökbe fogadott.

„Ugyanúgy reggelizünk, mint bárki más, nálunk is káosz van, és mindenfelé szétfröcsög a palacsintatészta, és este is áll a bál, amikor eljön a fürdés ideje. Apa vagyok és nagy felelősségem van. Mindenki rendben van? Elég időt töltök velük? Ezek a kérdések foglalkoztatnak, mióta családom van.”

A családalapítás mellett más tevékenységekbe is belevágott: egyrészt egyre több humanitárius munkát is vállalni kezdett Jolie hatására, illetve megalapította Plan B Entertainment néven saját filmprodukciós cégét is. Egyik első produkciójaként a 2007-es A tégla című, négy Oscart nyert filmet is elkészítette. Azóta többek között a Ha/ver (2010), az Ízek, imák, szerelmek (2010), Az élet fája (2011) és a Pénzcsináló (2011) című filmek producere volt. Legnagyobb sikerét 2012-ben a 12 év rabszolgaság című filmjével érte el, amikor is elnyerte az első Oscar- és BAFTA-díját producerként.

Persze a filmezést sem hanyagolta el, és ahogyan érettebbé vált, megtalálták a komolyabb szerepek is. 2006-ban Alejandro Iñárritu hat nyelven megszólaló, három kontinensen játszódó filmjében, a Bábelben tűnt fel. 2007-ben a Jesse James meggyilkolása, a tettes a gyáva Robert Fordban játszotta a címszerepet, amelyet később a kedvenc saját filmjének nevezett, annyira elegánsnak találta. Második Oscar-jelölését 2008-ban, az F. Scott Fitzgerald novellán alapuló Benjamin Button különös élete címszerepéért kapta. 2009-ben pedig Quentin Tarantino-val dolgozott a Becstelen brignatykban. Brad Pitt is azon színészek táborát gyarapítja, aki rajong a legendás rendezőért, és a következőket mondta a közös munkát illetően:

„A forgatás maga a mennyország és Tarantino az Isten. Viszont eretnekek nincsenek köztünk.”

2011-ben következett a Terrence Mallick rendezte Az élet fája, majd a Michael Lewis könyvéből készült Pénzcsináló, amelyért harmadszorra is Oscar-díjra jelölték színész kategóriában. 2013-ban a saját produkciós cége égisze alatt készítette el a Magyarországon is forgatott Z világháború című filmet. Egy évvel később pedig már nem a zombikkal harcolt a mozikban, hanem egy második világháborús tankban ülve a németek ellen a Haragban.

Annak ellenére, hogy Brad Pitt és Angelina Jolie egy olyan bejelentést tett, hogy addig nem kelnek egybe, míg nem legalizálják a melegházasságot az Egyesült Államokban, 2014 augusztusában mégis hivatalosan is összekötötték az életüket. Ám ezután hamarosan arról kezdtek pletykálni a lapok, hogy megromlott a sztárpár viszonya, amelyet csak megerősített a 2015-ben bemutatott A tengernél című film. Az alkotást Angelina Jolie írta és rendezte, a főszerepben pedig férjével együtt alakítottak egy szenvedő házaspárt, akik egy kapcsolati válságból szerettek volna kilábalni. Végül egy év múlva robbant a bomba, hogy alig két év házasság után szétváltak az útjaik, ráadásul a színésznő azt állította, hogy Brad Pitt erőszakos, és nem bánik jól gyermekeikkel. A bíróság terápiára és közmunkára ítélte a színészt, de hogy igazak voltak-e a vádak az sosem tisztázódott teljesen – a válási procedúra pedig még napjainkban is tart. 

„Helló, Nagy-Britannia, hallom, éppen most lettetek szinglik. Üdv a klubban! Ami a válás rendezését illeti, a legjobbakat kívánom nektek” – Brad Pitt köszönőbeszéde a 2020-as BAFTA-gálán.

Már javában az újságok címlapjain szerepelt a válási botrány, amikor bemutatták a mozikban a Szövetségesek című drámát, amelyben Marion Cotillard oldalán játszott Brad Pitt. A bulvársajtó természetesen hírbe hozta őket és odáig fajult az ügy, hogy a francia színésznőnek egy nyilatkozatot kellett kiadni, miszerint semmi köze sem volt kollégája válásához. Ezután Brad Pitt karrierje is parkolópályára került egészen 2019-ig, amikor is két új filmmel jelentkezett. Főszerepet játszott az Ad Astra című sci-fiben, de ami még ennél is fontosabb, hogy ismét Quentin Tarantino-val dolgozott a Volt egyszer egy… Hollywoodban. Brad Pitt számára a kiöregedett kaszkadőr karaktere jelentette a nagy visszatérést és eddigi pályafutása csúcspontját, ugyanis minden létező díjat bezsebelt alakításáért, és átvehette a hőn áhított Oscar-díjat is. Az pedig, hogy innen hová vezet az 56 éves színész útja, már a jövő zenéje.

„Elég régóta vagyok Hollywoodban ahhoz, hogy tudjam, mennyire kiszámíthatatlan szerencsejáték zajlik itt. De el kell ismernem, hogy eszméletlen jó érzés, amikor az én kártyáim jönnek elő.”

Ha szívesen olvasnál bővebben Brad Pitt filmjeiről, az alábbiakról találsz kritikát a blogban!

Hét év Tibetben

Trója

Becstelen brigantyk

Z világháború

A tengernél

Szövetségesek

Volt egyszer egy… Hollywood

Az utóbbi időszak legnagyobb port kavart sorozataként vonult be a köztudatba a Szex és New York alkotójának legújabb szériája, amely egy amerikai lány franciaországi kalandozásait mutatja be. Egyesek imádják, és tűkön ülve várják a folytatást, míg mások egyszerűen ki nem állhatják, és vérig sértődnek rajta. Vajon hol az igazság? Mit érdemes tudni erről a bizonyos Emily-ről, aki Párizsban jár? Lássuk hát!

Darren Star a négy manhattani barátnő történetével valódi kultuszt teremtett, amelyet a rajongói még 20 év távlatából sem felejtettek el. A Szex és New Yorkot egyértelműen a szerethető karakterek, a csípős párbeszédek, a dizájner ruhák, a komoly témákat viccesen és izgalmasan tálaló történet és persze maga New York semmihez sem hasonlítható atmoszférája varázsolta feledhetetlenné és tette működőképessé. A producer és forgatókönyvíró pedig egyértelműen ehhez a bevált recepthez nyúlt, amikor megálmodta az Emily Párizsbant.

A történet szerint a tökéletes chicagói életét maga mögött hagyva Emily (Lily Collins) egy marketinges munka kedvéért Párizsba költözik. A minden ablakból látszódó Eiffel-torony helyett azonban egy sereg undok francia várja, akik a legkevésbé sem támogatják a csapatba történő integrációját. Ám szerencsére a francia konyha és a bor kifogástalan, a szomszédban lakik egy sármos fickó (Lucas Bravo), és a cserfes Emily könnyedén barátokra is lel, így egyáltalán nem olyan borzasztó a lét Párizsban.

Mindez akár még jó alapanyag is lehetne a valamennyi amerikai (és nem amerikai) fejében a világ legromantikusabb városaként élő Párizsról lerántani a leplet, és valami olyan karaktert adni neki, amit New York is megkapott 20 évvel ezelőtt. Viszont mégsem ez történt, hanem óriási botrány lett belőle. Ugyanis az Emily Párizsban vérig sértette a franciákat azzal, ahogyan ez a romantikus széria ábrázolja őket. A kritika szerint a sorozat olyan képet alakít ki a franciákról, hogy lusták, későn járnak dolgozni, egyfolytában dohányoznak, szexisták, hűtlenek, bunkók, barátságtalanok és nem hajlandóak másként, csak franciául megszólalni.

Habár a sorozat valóban nem fest túl szimpatikus képet a franciákról, az valamiért elkerülte a kritikusok figyelmét, hogy maga a címe is az, hogy Emily Párizsban – és nem egy francia szemével, hanem az amerikai főhősnő szűrőjén keresztül ábrázolja azt a kultúrsokkot, amit a Franciaországban tapasztaltak jelentenek számára. Azt pedig csak zárójelben jegyezném meg, hogy az eddigi francia utazásaim alkalmával én is kísértetiesen hasonló dolgokat láttam, mint Emily, kezdve onnan, hogy a franciák valóban nem szívesen beszélnek más nyelven, irritálóan sokat, szinte mindenhol dohányoznak, a férfiak könnyedén flörtölnek és a hallottak alapján tényleg rettenetes a bürokrácia náluk.

Az pedig tény és való, hogy a francia és az amerikai munkamorál nagyban különbözik – a sorozatban például el is hangzik az egyik francia kollégától, hogy ők – ellentétben az amerikaiakkal – nem azért élnek, hogy dolgozzanak, hanem éppen fordítva. Meg persze az is igaz, hogy Amerikában nincs annyi dohányzó ember, mint Párizsban, és a teljesen nyitott vizeldék is főleg a francia fővárosra jellemzőek, az Egyesült Államokban egyáltalán nincsenek.  Mindemellett nehéz lenne oly módon forgatni egy sorozatot a kultúrsokk témájában, hogy az elhallgatja ezeket a különbségeket. Ráadásul az már egyáltalán nem zavarta a francia nézőket, amikor az Emily Párizsban francia karakterei lekövérezték az amerikaiakat, a főhősnőt pedig arrogánsnak nevezték, amiért nem tanult meg két nap alatt franciául, miután megtudta, hogy Párizsba kell mennie dolgozni.

„A sztereotípiák okkal léteznek; van bennük némi igazság. Szerettem volna szórakozni kicsit azzal, hogy kiemelem ezeket a kulturális különbségeket. A csodálatos dolog az utazásban az, amikor ezeket megismerheted. Úgy akartam ábrázolni ezt a karaktert, mint aki egy gazdagító pillanatokat tartogató világba lép bele. És mivel ez egy vígjáték, humorosan szerettük volna tálalni. De mindkét oldalba ugyanúgy beleállunk”– mondta Darren Star az éles kritikákra reagálva.

Az Emily Párizsban nem arról szól, hogy elítélje a francia kultúrát, hanem éppen az lenne a lényege, hogy az amerikai lány van annyira nyitott és toleráns, hogy megpróbálja megérteni a számára ismeretlen országot és az ott élők szokásait – ráadásul a végére el is fogadja őket, és megszereti a párizsi életét. Ha van valami hibája a szériának, akkor az nem az előítéletesség, hanem az erőltetett fiatalosság, a túltolt közösségi média. A sorozat igyekszik rendkívül modernnek hatni, így Emily meredeken felívelő Instagram-fiókjának is szentel némi figyelmet: szelfik, egyszavas kommentek, triviális hashtagek bukkannak fel időről időre a képernyőn, melyek inkább idegesítőek, mintsem szórakoztatóak.

Emellett viszont meg kell hagyni, hogy az Emily Párizsban a szemnek nagyon is szép. Egyrészt  Párizs gyönyörű benne – ezt nem is kell tovább ragozni, a felvéltelek magukért beszélni. Nem azt a sablonos, képeslapokról ismert arcát látjuk a francia fővárosnak, hanem mintha egy ékszerdoboz belsejében járnánk, úgy fedezhetjük fel a kevésbé populáris, ámde csodálatosan hangulatos utcácskáit. Másrészt a főhősnő mindig bámulatos ruhakölteményekben pompázik, amiket általában a teljes látványvilághoz is hozzáigazítanak, így időnként igazi színrobbanásban lehet részünk. De a mellékszereplők is rendre stílusos ruhákban jelennek meg. Szóval aki fogékony az ilyesmire, igazán el van kényeztetve, hiszen Carrie Bradshaw és Audrey Hepburn ruhatárára hajazó darabok bukkannak fel benne folyamatosan. Harmadrészt azt is muszáj megemlíteni, amivel a franciáknak szintén nem volt problémájuk, hogy jóformán az összes francia karakter meglehetősen jóképű – így a hölgynézők számára a casting abszolút kifogástalan.

Azt sem lehet szó nélkül hagyni az Emily Párizsbannal kapcsolatban, hogy még a koronavírus  előtti időkben készült, amikor senki nem sejtette, hogy 2020-ban a feje tetejére áll a világ. Viszont éppen ebben a nehéz időszakban jött ki, amikor már folyamatosan ömlenek ránk a rossz hírek, amikor úgy érezzük, kezd kicsúszni a talaj a lábunk alól, amikor minden olyan bizonytalan, komor és borús, amikor sokkal nagyobb igényünk van arra, hogy ki tudjuk zárni a külvilágot, ki tudjuk kapcsolni az agyunkat. Nos éppen ilyenkor van szükségünk olyan könnyed és vidám sorozatra, mint az Emily Párizsban.

Vagy akár úgy is fogalmazhatnánk, hogy ezekben az időkben a felszínes szórakozás percei felértékelődnek – hiszen azért ettől a szériától senki ne várjon semmi komolyat, nem is az a célja. Talán nem is szólt volna akkorát ez a sorozat, ha nem a pandémia alatt jelenik meg. A hetedik epizódban viszont elhangzik egy tanulságos párbeszéd az amerikai és francia filmek összehasonlításáról, ami az igazi kulcs az Emily Párizsban jelenség megértéséhez. Fanyalgóknak és rajongóknak egyaránt érdemes egy kicsit elgondolkodni rajta.

– Az amerikai romantikus filmek nem őszinték. Mi a francia befejezést szeretjük.
– Az mi?
– A tragédia. Életszerűbb. A férfi meghal vagy lebénul. A nő leszbikus lesz. A boldog befejezés túl amerikai. 
– De reményt ad, és a hős nyer a végén. Nem akarjátok, hogy nyerjen?
– Nem. A hős szenvedjen a szerelemért, a nő legyen pucér.
– Nem az élet elől elszökni jártok a moziba?
– Az a baj, hogy így gondolkodtok. Az élet elől nem lehet elszökni. Soha.

Emily Párizsban (Emily in Paris, 2020)

amerikai vígjátéksorozat

Rendező: Andrew Fleming

Főszereplők: Lily Collins, Lucas Bravo

Amikor mindenki áradozik egy könyvről, ráadásul az ismeretlenségből előbukkant 24 éves szerző első művéről van szó, akkor kicsit gyanús lehet, hogy valószínűleg csak túlzás a dolog, és szimpla marketingfogás állhat a háttérben. Aztán alaposan leesett az állam, mikor végül rászántam magam, hogy elolvassam A Főnök ajánlatát.

Amikor olyan nehéz időket élünk, melyről legrosszabb álmunkban sem hittük, hogy megvalósulhat, és amikor napról napra egyre borzasztóbb adatokat kapunk, hogy hányan halnak meg vagy kerülnek lélegeztetőgépre és karanténba, igazi kincs az a pillanat, amikor nevetni tudunk. Számomra ezt jelentette A Főnök ajánlata. Hangosan felnevettem olvasás közben, és nem is egyszer.

Hogy pontosan miről is van szó? Adott egy ügyetlen asszisztens lány, Darai Kornélia, akit a végletekig kiborít a tapló és öntelt plasztikai sebész főnöke, Vasvári Iván. Ám egy meggondolatlan kijelentés után úgy alakul a csillagok állása, hogy Ivánnak könyörögnie kell Liának, hogy egy délután erejéig játssza el a barátnőjét a családja előtt. Innentől pedig egy olyan lavina indul el, ami teljesen elsöpör mindent, amit a józan ész diktálna – legalábbis Lia és Iván szerint. Közös munka, színlelt vacsorák és egy makarskai, közel sem álomszerű nyaralás egymás mellé kényszeríti hőseinket, akik legalább annyira utálják, amennyire végül megkedvelik egymást.

A fenti ismertető alapján akár sablonos, gyűlöletből szerelem sztoriról is lehetne szó. Az az igazság, hogy valamilyen szempontból valóban nem meglepő, hová fut ki az események láncolata, azonban az a fiatalos hang, melyet Farkas Andrea megüt a könyvében, egyértelműen újszerű és különleges. A filmszerűen pörgő történet alakulását a két főszereplő váltott szemszögéből ismerjük meg, ami az elképesztően vicces helyzetkomikumokon felül is külön pikantériát ad az olvasási élménynek. Hogyan látja egy férfi, és hogyan látja egy nő ugyanazt a szituációt? Hogyan értsük félre egymást? Kizárt, hogy ugyanarra gondoljunk, vagy mégis? A könyv rendkívül lendületes stílusban tálalja mindezt, ráadásul olyan nagyszerű humorérzékkel, hogy olvasói száj biztosan nem marad legörbülve közben.

Szóval adott egy kivételes hangvétel, ám mindez kevés lenne olyan szerethető karakterek nélkül, mint amilyen két főhősünk. Lia annyira szerencsétlen és esetlen, hogy bárki könnyedén magára ismerhet benne. Bridget Jones óta tudjuk, hogy mennyire jól működnek az ilyen szereplők. A legnagyobb truváj azonban kétségtelenül Iván. Nem túlzás azt mondani, hogy Farkas Andrea legendát teremtett vele. Egyszerre imádjuk és utáljuk, tudjuk, hogy a valóságban nem akarnánk egy levegőt szívni vele, de aztán lehet, hogy mégis. Úgy szeretjük, ahogy van – Mark Darcy után szabadon.

Úgy gondolom, napjainkban pontosan ilyen történetekre van szükség. Habár nem hozza le a csillagokat az égről, mégis vidámsággal tölt el bennünket, aminél nincsen fontosabb mostanában. A jó hír pedig, hogy ezzel a könyvvel nem ér véget a Lia-Iván univerzum, további kötetek megjelenése várható, melyekben kedvenc főhőseink is visszatérnek, még ha a későbbiekben nem is övék lesz a főszerep. Alig várom, hogy ismét egy jót nevessek rajtuk!

„Egy álom már csak Manderley, nem bánthat már a múlt. A bűn, a vágy, s a szenvedés tovatűnt, s a mélybe hullt. Mégis éreztem, folyton ott láttam Rebeccának szellemét, s tudtam megnyugszom, hogyha értem majd, ami volt, az miért történt.”

Daphne Du Maurier nagy sikerű gótikus regénye 1938-ban jelent meg, és mindössze két évvel később maga Alfred Hitchcock dolgozta fel első hollywoodi munkájaként, a szintén fantasztikus Sir Laurence Olivier főszereplésével, amiért kapásból el is nyerte a legjobb filmnek járó Oscar-díjat. Ha nem is ismerjük magát a sztorit, már csak ennyi körítésből is sejthetjük, hogy A Manderley-ház asszonya nem csupán szimpla romantikus dráma, hanem egy sötét és borongós mese, amely krimi és felnövéstörténet is egyszerre.

„Ez a ház a falaival oltalmazóan fogott körül minket. Szerettük egymást ezek között a falak között. Mindez tegnap volt. Ma pedig továbbmegyünk, mások vagyunk, mint tegnap voltunk, talán csak egy árnyalattal különbözünk tegnapi önmagunktól, de mégis mások vagyunk. Soha többé nem lehetünk azok, akik tegnap voltunk.”

A Mandeyley-ház asszonya a nemrégiben megözvegyült Maxim de Winter (Armie Hammer) életét követi nyomon, aki Monte Carlóban megismerkedik a nála jóval fiatalabb, naiv társalkodónővel (Lily James). A Riviérán töltött idő alatt a két fiatal egymásba szeret, így de Winter, kiragadva őt a régi világából, Mrs. de Winterként viszi magával a lányt Angliába, messze földön híres birtokára, Manderley-be. Új otthonában azonban a lányt szerelmes évődések helyett a jéghideg házvezetőnő, Mrs. Danvers (Kristin Scott Thomas) és a régi feleség mindenek felett lebegő szelleme fogadja. A kísértetjárta ház pedig csak úgy hemzseg a sötét titkoktól és a gonoszságtól.

„Milyen szerencse, hogy az első szerelem lázát nem lehet többször megkapni. Mert láz és teher az első szerelem, akármit mondanak is a költők.”

Az ifjú feleség, akinek bravúros módon sosem tudjuk meg a nevét, vidám csitriből előttünk válik megfélemlített feleséggé, majd a férje mellett kiálló, erős asszonnyá. A történet az ő szemszögén keresztül, saját tolmácsolásában sejlik fel előttünk: ahogy az új Mrs. de Winter egyre több részletet ismer meg a ház tragédiájából, úgy kerül egyre több puzzle-darabka a helyére a néző kirakósába. Bár az eredeti regény egyértelmű főszereplője az új feleség, Hitchcocknál például a karizmatikus Laurence Olivier által alakított férj, és a cselekményben is jóval nagyobb szerepet játszó Mrs. Danvers kapja a legnagyobb játékteret.

„Azt hiszem, van egy elmélet arról, hogy az embert a szenvedés jobbá és erősebbé teszi és hogy mindenkinek kell a szenvedés tűzkeresztsége, hogy igazi ember válhasson belőle.”

Akár a könyvre, akár a Hitchcock-filmre gondolunk, A Manderley-ház asszonya kapcsán mindenekelőtt az erős atmoszféra a meghatározó, ami egy gótikus romantikus-lélektani thriller működéséhez elengedhetetlen, hogy a néző egész teste libabőrbe boruljon már csak a ház látványától is. Az mostani változatban viszont sajnos nem kell ettől tartani, hogy bárkit hatalmába kerítenek majd ilyen hátborzongató érzések. A rendezés meglehetősen steril és fantáziátlan ahhoz, hogy berántsa a nézőket a birtokot körülölelő sötét árnyak közé. Hiába a korhűnek szánt díszlet, Manderley nem különleges és nem is misztikus, Rebecca jelenléte pedig a felesleges álomjelenetek ellenére sem érzékelhető. Ahogy Hitchcock is rájött, az eredeti történet erőssége a hangulatában, nem pedig a cselekményében rejlik, ám a mostani filmnek ezt nem sikerült megugrania.

„És amint ott ültem, elgondolkozva, államat a tenyerembe támasztva és az egyik kutya selymes fülét simogatva, egyszerre arra gondoltam, hogy nem én vagyok az első asszony, aki ebben a karosszékben ül, valaki már volt itt előttem, valaki itt hagyta egyéniségének bélyegét a párnákon, a szék karfáján, ahol a kezét nyugtatta. Valaki más töltött már kávét ebből az ezüstkannából, és ivott ebből a csészéből, majd lehajolt a kutyákhoz, éppen úgy, ahogyan most én.”

Igaz, hogy A Manderley-ház asszonya legújabb feldolgozásába a kezdeti romantikus idillt követően szép lassan kúsznak be a lélektani dráma elemei, ám ezek is csupa hagyományos eszközökkel teremtődnek meg. A harmincas évek Angliájának luxusban fuldokló, patinás eleganciája áll szemben a szőnyeg alá söpört sötét titkokkal, a tenger vészjósló morajával, a merev, házon belüli hagyományokkal. Manderley nem csak egy ház, hanem egy lelkiállapot is, ami generációkon át béklyózza meg  örökösei életét. A hangulat ugyan átjön a vásznon, a feszültség annál kevésbé. Az az alaktalan rettegés, a rejtély és a baljós előérzetek tapintható fenyegetése hiányzik belőle, melyet Hitchcock egy angol villásreggeli mellé is oda tudott tenni az asztalra. Ha belegondolunk, filmjeiben csak igen ritkán látunk vért, szinte kizárólag a pszichénkre, a képzeletünkre hat remekműveivel, és A Manderley-ház asszonya pontosan olyan történet, ami éppen ezt követeli meg. 

„Előttünk a manderley-i országút. Fejünk fölött a koromfekete égbolt, amely a látóhatár szélén már nem volt fekete. Bíborvörös volt, mintha vérrel öntözték volna meg. És pernyét csapott az arcunkba a sós tengeri szél…”

Az ódon ház baljóslatú belseje eleve adja magát atmoszférateremtésre, viszont a rendező sok helyen a színészeire hagyatkozik, hogy átadják a cselekmény által megkövetelt lelki folyamatokat. Azonban sajnos ők sem voltak megfelelően instruálva, mivel a főhősnőt játszó Lily James meglehetősen vérszegény alakítást nyújt, és Armie Hammer is meglepően jellegtelen Mr. de Winterként tündököl a csodás díszletek között. Egyedül talán csak Kristin Scott Thomas mutatott valami emlékezeteset, de a pengére szorított szájával, az őrület jegyeit a felszín alól folyamatosan éppen csak felvillantó tekintetével, a helyzet követelte mesterkélt mosolyával sem tudta megmenteni a filmet a kárhozattól.

„Valaki voltam. Felnőtt. Azt a kislányt, aki félénken és zavartan áll a szalon ajtajában, és zsebkendőt tépeget, mialatt belülről hangos zsivaj hallatszik ki, ezt a zavart, félszeg kis iskolás lányt elfújta a szél.”

Mindezek ellenére mégsem mondanám, hogy A Manderley-ház asszonya 2020-as feldolgozása hiábavaló lett volna. El kell ismerni, hogy a képi világa teljesen rendben van, és a Monte Carlóban játszódó jelenetek kifejezetten jól sikerültek. Emellett még az is a film javára válik, hogy a rendező hű maradt a könyvhöz, és Hitchcockkal ellentétben nem próbálkozott meg egy alternatív befejezéssel: nem mentett fel tettei súlya alól senkit sem, amikor végül mindenről lehullt a lepel. Egyébként meg, ha nincsenek túl nagy előzetes elvárásaink A Manderley-ház asszonyával kapcsolatban, netán az eredeti alapanyagot sem ismerjük, a végén még egész jól szórakozhatunk rajta.

„Nem fogunk Manderleyről beszélni. Nem mondom el az álmomat. Mert Manderley nem a miénk. Manderley nincs többé.”

A Manderley-ház asszonya (Rebecca, 2020)

angol romantikus dráma, 121 perc

Rendező: Ben Wheatley

Főszereplők: Lily James, Armie Hammer, Kristin Scott Thomas

Hollywood aranykora már sosem tér vissza, de az utóbbi években egyre több amerikai filmben bukkan fel ez az időszak, és olykor készül még egy-egy nagy ívű, klasszikus stílusú szerelmi dráma is, amely megidézi azokat a régi, szép időket. Így született meg a Casablanca tovább gondolt, újratöltött változata napjaink két ragyogó filmcsillagával a főszerepben.

Bizonyos földrajzi helyek nemcsak egy pontot jelentenek a világ térképén, hanem nevük hallatán jellegzetes hangulat és életérzés idéződik meg bennünk, amely szinte beleégett az ottani tájképbe is. Pontosan ilyen város Casablanca, amely a szerelem, a háború és a fájdalmas döntések szinonimájává vált Humphrey Bogartnak, Ingrid Bergmannak, a Marseillaise-nek és a ködbe vesző utcai lámpáknak köszönhetően. Ezt a hangulatot próbálja megidézni Szövetségesek című filmjével Robert Zemeckis (Vissza a jövőbe trilógia, Forrest Gump, Számkivetett, Kényszerleszállás, Kötéltánc).

A Szövetségesek Max Vatan brit hírszerzőtiszt története, akit 1942-ben Észak-Afrikában összehoz a sors a francia ellenálló Marianne Beausejourral egy veszélyes küldetés során, az ellenséges vonalak mögött. Később Londonban összeházasodnak, ám kapcsolatukra baljós árnyékként vetül a háború emberfeletti nyomása – főként, mikor felmerül annak gyanúja, hogy Marianne német kém és Maxra hárul a feladat, hogy kiderítse az igazságot. Az alapanyag tehát abszolút adott egy kiváló, cselszövéssel és feszültséggel teli, látványos, klasszikus stílusú háborús filmhez és egyben emberi drámához.

Zemeckis egyik fő erőssége pedig a különböző korszakok hiteles megidézése, amiben ezúttal sem kell csalódnunk: a látványtervezés és a díszlet korhűsége a Szövetségesekben is elsőrangú, látszólag minden apró részlet a helyén van. A casablancai epizód szinte hibátlan. A látvány varázslatos, és nemcsak a nagy klasszikus elődöt idézi színesben, hanem az összes negyvenes évekbeli amerikai filmet, Hollywood aranykorát. A kosztümök a világ legszebb, leghódítóbb emberpárját varázsolják Marion Cotillard-ból és Brad Pittből. Előbbi tökéletes megjelenésében mintha egyesülne Ava Gardner, Katherine Hepburn és Ingrid Bergman bája, utóbbi pedig Cary Grant és Gregory Peck eleganciáját hordozza. A londoni részben pedig Zemeckis lenyűgöző részletességgel meséli el azt, hogy milyen volt a többé-kevésbé normális élet a második világháború alatt. Ahol reggelente üvegcserepeken kellett sétálni, a pezsgő kivételével mindent jegyre lehetett kapni, és esténként szinte tűzijátéki szórakoztatással ért fel a légitámadás - amikor éppen London egy másik kerületét bombázták. 

Tehát a csomagolásra semmiképpen sem lehet panasz, viszont a tartalom már kevésbé elegáns. Manapság szinte virágkorukat élik a kémsztorik, ám ritkán működnek jól, mégpedig azért, mert a műfaj maga egy hatalmas kliséhalmaz. Árulások és próbatételek követik egymást, semmi sem az, aminek látszik, különösen a szerelemben, és minden fordulat könnyen kiszámítható. A közelmúltban mégis született két kiemelkedő alkotás a témában, a The Night Manager – Éjszakai szolgálat, illetve a Kémek hídja, és mindkettő azért lett nagyszerű, mert munkaként és nem romantikus kalandként ábrázolták a titkos ügynökök életét, magukat a kémeket pedig majdnem szürke átlagemberekként. Zemeckis immár 18. filmjéből éppen ez hiányzik, mert nincsen benne semmi átlagos vagy visszafogott: Brad Pitt és Marion Cotillard pompás ruháit konkrétan a Casablancából vették, a helyszínek csodásak, a díszletek ragyognak, rengeteg korhű fegyver és jármű vonul fel, ami önmagában is egy vagyon lehetett. 

Ráadásul a Szövetségesekben egyetlen eredeti momentum sincsen, mindennel kapcsolatban beugrik, hogy ehhez hasonlót már láttunk valahol máshol. Ha túllépünk azon, hogy egy modern Casablanca történetről van szó, utána egyből eszünkbe juthat Tarantino klasszikusa a film első felét illetően. Brad Pitt, aki a Becstelen brigantykban egy amerikait játszott, akinek olaszul kell beszélnie, hogy megtévessze a nácikat, ezúttal egy angolt játszik, akinek franciául kell beszélnie, hogy megtévessze a nácikat. August Diehl, aki egy veszélyes, de játékos kedvű nácit játszott a Becstelen brigantykban, itt egy veszélyes, de játékos kedvű nácit játszik. Még a nagy merénylet helyszíne is ugyanúgy néz ki, mint a mozi előcsarnoka Tarantino filmjében. 

Emellett a pilóta főhős, a sivatagban szövődő románc és a cselszövések akarva-akaratlanul is megidézik Az angol beteget. Ezután jön még az angliai rész, és onnantól a film az egymásra vadászó bérgyilkos pár, a Mr. és Mrs. Smith történetére emlékeztet kísértetiesen. (Azt pedig már csak zárójelben jegyezném meg, hogy még a forgatási helyszín is csak hasonlít valami másra, Marokkó partjaitól 93 mérföldre, Las Palmas-ban forgatták a casablancai részt, aminek klímája és környezete megegyezik egymással.)

Maga Brad Pitt is eszünkbe juttat egy pár másik filmet, melyben korábban játszott és relevánsan kapcsolódik a Szövetségesekhez. Például kapásból beugrik, hogy nyilván szeret háborús filmekben szerepelni, mert a korábban említett Becstelen brigantykban és a Haragban is megjárta a második világháborút, a Szenvedélyek viharában-ban pedig szintén hatalmas hévvel irtotta a németeket. Továbbá muszáj megemlíteni a Budapesten forgatott Kémjátszmát is, melyben Robert Redfordtól tanulta meg a titkos ügynökké válás fortélyait – és a Szövetségesekre már James Bondot is megszégyenítő képességekre tett szert, ahogy ejtőernyőjével aláereszkedett a film első képkockájában. Meg persze legalább annyira elegáns, céltudatos és hatékony, mint a 007-es és egy gyönyörű francia nő lesz a társa. Az meg már csak hab a tortán, hogy az egy évvel korábban, 2015-ben kijött 007 Spectre – A fantom visszatér című James Bond moziban nemcsak Marokkóban járt a világ legismertebb titkosügynöke, de egy francia nőt vitt magával a sivatagba.

Tehát a legnagyobb probléma a Szövetségesekkel az, hogy mindvégig megmarad egy másik film utánzatának, és egyetlen pillanatra sem képes önálló életre kelni. Tulajdonképpen azt sem lehet eldönteni, hogy pontosan mi is a műfaja. Kémtörténet? Romantikus dráma? Háborús film? Thriller? Ez mind, de mindegyikből csak egy kicsit.

És azt sem a Szövetségesekből tudjuk meg, hogy Brad Pitt jó színész, mert alapvetően egész idő alatt sótlan és visszafogott marad. Voltaképpen az általa megformált karakter kibontásához eleve nem kapott elegendő játékteret, és be kell vallanunk azt is, hogy Brad Pitt nem elég jó drámai színész ahhoz, hogy magából hozzátegyen valamit, saját képére formálja, ízt adjon szerepének. Habár Brad Pittet fizimiskája a szépfiú és hősszerelmes figurákra kárhoztatja, de nem véletlen az sem, hogy az Oscar-díját egy Tarantino filmbeli laza alakítással nyerte el, és szívesen emlékszünk vissza arra is, hogy mennyire jól állt neki a Harcosok klubja agresszív és brutális főhőse vagy az, amikor a Blöffben egy cigány bokszolót játszott el.

Brad Pitt alakításán pedig az sem segít, hogy a partnere, Marion Cotillard sokkal ügyesebben old meg mindent és csillog a vásznon – ami részben annak is köszönhető, hogy jobban megírták a szerepét. A főhősnő figurájáról sokkal kevesebbet tudunk meg a film során és végig fenntartja érdeklődésünket, hogy akkor ő  most kém vagy sem, és ha igen, miért teszi? Cotillard ezt a bizonytalanságot remekül használja fel, nem tudni, mi rejlik kissé vicsorgó mosolya mögött, és ő bizony igazi drámai színész, aki ki tud bontakozni egy ilyen szerep kínálta lehetőségekben.

A Szövetségesek főszereplői kapcsán pedig nem lehet szó nélkül elmenni amellett sem, hogy micsoda médiabotrányba keveredtek. Ugyanis még a mozikba sem került a film, amikor napvilágot látott a hír, hogy Hollywood álompárja, Brad Pitt és Angelina Jolie elválik. A bulvársajtónak persze muszáj volt valami magyarázatot találnia a világ legtökéletesebb emberpárjának katasztrófájára, így gyorsan szállították a legegyszerűbbnek tűnőt: Angelina Jolie nyilván azért hagyta ott Brad Pittet, mert ő megcsalta a legutóbbi filmpartnerével, Marion Cotillard-ral. A helyzet odáig fajult, hogy a színésznő végül kénytelen volt kiadni egy nyilatkozatot, mely szerint Brad Pitt és közte nem történt semmi, és különben is második gyerekét várja Guillaume Canet színész-rendezőtől, akivel 2007 óta együtt él. Vélhetően sem Marion Cotillard, sem Brad Pitt nem őriz kellemes emlékeket a Szövetségesekkel kapcsolatban, és sokkal szívesebben vették volna, ha arról írnak a pletykalapok, hogy az amúgy franciául folyékonyan beszélő színésznek milyen fortélyokat tanított a színésznő a forgatáson, hogy legyőzze akcentusát – mert egyébként ez is megtörtént.

Tehát a Szövetségesekről mondhatunk jót és rosszat egyaránt, de az biztos, hogy roppantul ambivalens, fordulatos és kiszámíthatatlan, ami összességében nem megy sem a hitelessége és sem a katartikussága rovására. Mi több, ahhoz képest, hogy egy nagy költségvetésű hollywoodi moziról van szó, a befejezése egészen meglepő és bátor. Zemeckis pedig kifejezetten ragaszkodott ahhoz is, hogy a Szövetségesek megmaradjon a romantikus-lélektani síkon, és semmiképp ne csússzon át politikai-történelmi vonalra. Így született meg tehát egy igazi szerelmeslevél Hollywood aranykorához, amely habár sosem lesz olyan klasszikus, mint a nagy elődjei, mégis szépen csillog.

Szövetségesek (Allied, 2016)

amerikai dráma, 124 perc

Rendező: Robert Zemeckis

Főszereplők: Brad Pitt, Marion Cotillard

Színház a koronavírus idején: menni vagy nem menni? Ez itt a kérdés. A következő beszámoló pedig talán segítséget nyújt a válaszadásban.

Végérvényesen bekopogtatott az ősz hozzánk. Nem volt túlzottan udvarias, nemes egyszerűséggel ránk törte az ajtót. Egyik nap még a pulcsit is nehéz volt viselni a tűző napsütésben, ám a következő reggelen már ballonkabátban is csípősnek ígérkezett a levegő, és a süvítő szél szanaszét hordta az égből aláhulló esőcseppeket. Így a balerina topán a szekrénybe került, a helyét pedig átvette a vízhatlan félcipő. Amikor az ember először felveszi az őszi szezonban a melegebb lábbelit, onnantól már nincs visszaút. Különös módon ilyenkor a hőérzet is megváltozik. Jöhetnek ugyan enyhébb napok, és felpislákolhat még az indiánnyár egy-egy utolsó sugara, ám nincs az az isten, amiért visszaakasztanánk a szögre a kiskabátot, és újra elővennénk a könnyedebb cipellőt. Mert a szívünk mélyén már elbúcsúztattuk a nyarat, tudjuk, hogy csupán illúzió, amikor a hőmérő higanyszála 20 fok fölé kúszik októberben. Valójában minden nappal közelebb kerülünk a sötét és hűvös téli estékhez.

Amikor az időjárás egyre zordabbá válik, rövidülnek a nappalok, és kevésbé melengetik lelkünket a napsugarak, hajlamosak vagyunk egy kicsit az életkedvünket is elveszíteni. Éppen ezért, elképzelni sem tudnék annál kellemesebb és üdítőbb őszi esti kikapcsolódást, minthogy színházba menjek. Ilyenkor az ember fia-lánya pár órára kiszakad a borongós hétköznapokból, és könnyedén feltöltheti sivárnak vélt lelkületét egy nagy adag érzéssel, derűvel, drámával és katarzissal a látottak függvényében.

Nálam már afféle tradícióvá vált, hogy minden évadban megnézem egyszer az Operettszínház repertoárján az Elfújta a szél című musicalt. Így a 2013-as premier óta jó pár előadáshoz és szereposztáshoz volt már szerencsém, viszont ennyi idő alatt sem tudtam megunni. Mindig találok benne valamit, ami megérint. Jól emlékszem rá, hogy az első alkalommal a történet mennyire más aspektusa fogott meg, mint most, legutóbb vagy azelőtt. Hét év alatt magam is változtam, talán a világot is kicsit másképp látom, viszont éppen ettől csodálatos és örökérvényű Margaret Mitchell nagy ívű története. Sosem tudnám megunni ezt az előadást. Már az első jelenet a székhez szegez, együtt sírok és nevetek a szereplőkkel a darab végéig. Mindig összerezzenek és cseng a fülem, amikor a puskák eldörrennek a színpadon, és zajlik az amerikai polgárháború minden kegyetlenségével és fájdalmával együtt. Mindig végigizgulom Scarlett O’Hara és Rhett Butler románcát, mintha nem tudnám, mi lesz a vége. És mindig kiráz a hideg, és libabőrös leszek, amikor végighallgatom, milyen monumentális zenét és dalokat írt hozzá Gérard Presgurvic, a nagysikerű Rómeó és Júlia musical francia zeneszerzője.

A 2020. évi előadás mindenképpen emlékezetesnek ígérkezett. Egyrészt azért, mert február óta, azaz csaknem nyolc hónapja nem jártam színházban, és alaposan ki voltam éhezve a kulturális élményekre. Másrészt sosem léptem még át egyetlen teátrum kapuját sem FFP2 maszkban. De most ennek is eljött az ideje. Mivel az Operettszínház a járványügyi helyzetnek megfelelően több intézkedést hozott a fertőzés kockázatának minimalizálása érdekében, így már a beléptetés is meglepetéseket okozott. Aki már járt ebben a Nagymező utcai ékszerdobozban, tudhatja, milyen fenséges érzés, amikor a jókedvű néző belép a míves kovácsoltvas kapukon és azon a tükrökkel és aranyló motívumokkal szegélyezett csodaszép folyosón áthalad a nézőtér irányába. Ám ezúttal ez az élmény elmaradt, mert attól függően, hogy hová szól a jegyünk, léphetünk be az Operettszínház két bejáratának valamelyikén. Nekem a Mozsár utcai oldalsó kapu jutott, majd egyből jött a kötelező lázmérés is. A belépési procedúra után felkerestem a kordonnal és fóliával körülölelt ruhatárat. A színház vörös padlószőnyegére ragasztott sárga matricák pedig arra figyelmeztettek, hogyan tartsuk nézőtársainktól az előírt távolságot, míg leadjuk a kabátunkat.

Leszámítva azt, hogy mindenki maszkot viselt, a nézőtérre belépve már a megszokott látvány fogadott. Kicsit gyanakodva méregettem a környékemen helyet foglaló idegeneket, akik másfél méternél közelebb ültek hozzám, és akikkel három órát kénytelen leszek együtt tölteni. Aztán hét óra magasságában, amikor már mindenki megtalálta a bársonyszékét, de még nem kapcsolták le a világítást, az a furcsa benyomásom támadt, hogy milyen csend van. A nézőtéri duruzsolás sokkal halkabb volt, mint bármikor máskor. Ennek okára is rájöttem, amint körbenéztem. Ugyanis az Operettszínházban az utóbbi 15 évben csak olyan előadásokon vettem részt, melyek megközelítőleg vagy teljesen teltházasak voltak. Ezen az októberi estén viszont a székek harmada üresen maradt. Rendkívül szomorú látványt nyújtott, ám még így is több néző jött el, mint amennyit gondoltam az egy nappal korábbi jegyeladások tükrében. A kedélyek borzolása végett a hangos bemondó némi hatásszünet után tájékoztatta a nézőket arról, hogy a ma esti előadás megtartásra kerül. És megköszönték, hogy ebben a nehéz időszakban megtiszteltük az Operettszínházat jelenlétünkkel. Majd elsötétültek a fények.

„Istenem, mindjárt sírva fakadok, olyan régen voltam színházban” – sóhajtott fel félhangosan a mögöttem ülő idős hölgy. Ettől a pillanattól fogva már nem egy potenciális vírushordozó idegenként tekintettem rá, hanem színházimádó sorstársamként. Mivel magam sem tudtam volna szebben elmondani, milyen érzések kavarogtak bennem, mikor ennyi idő után végre felgördült a függöny és felcsendültek azok az ismerős dallamok.

A darab egy monológgal kezdődik, amely lefesti mennyire csodálatos és idilli volt az amerikai polgárháború előtti időkben a déli élet, ám azt a régi szép világot már elfújta a szél. Igaz, hogy többedjére hallottam már ezeket a sorokat, ám sosem éreztem ennyire aktuálisnak, mint ezen a napon, amikor életemben először FFP2-es maszkban léptem be a járványhelyzet miatti korlátozásoktól megváltozott színházba… Valamit 2020-ban is elfújt a szél, méghozzá nem is akármilyen erővel.

Viszont az előadás lendülete még mindig annyira magával ragadó volt, hogy teljesen megfeledkeztem arról, hogy maszkot viselek. Egyedül az hiányzott, hogy nem éreztem a színháznak azt a bizonyos illatát, ami ezelőtt mindig megcsapta az orromat a nézőtéren ülve. Persze azért enélkül is beszippantott a darab atmoszférája és olyan érdeklődésekkel követtem az események láncolatát, mintha nem tudtam volna, mi következik. És mint kiderült, valóban nem tudtam, mivel mielőtt a gyászoló Scarlett megérkezett volna Atlantába, ismét megszólalt a hangos bemondó, miszerint technikai hiba lépett fel és pár percre megszakítják az előadást, majd lement a függöny és felkapcsolták a lámpákat. Nem kicsit volt aggasztó a helyzet. Majd arra gondoltam, mennyire várom, hogy ismét halljam, ahogyan Scarlett elmondja nagy monológjában az első felvonás zárásában, hogy Istenre esküszik, hogy őt senki és semmi nem győzheti le. Ugyanígy az előadásnak is folytatódnia kell, ha már a vírushelyzet ellenére eddig eljutottunk. Szerencsére pontosan így is történt 10 perc múlva. Ráadásul éppen a darab legerősebb, háborús jelenetei jöttek sorban egymás után, amelyek ezúttal is annyira megrázónak bizonyultak és olyan elementáris energiával hatottak, hogy igazából meg sem törte az előadás ívét a technikai malőr. Ezt pedig nemcsak én gondoltam így, mert másfél órával ezután a közönség állótapssal köszönte meg a művészeknek az eltelt három órát. Katartikus élmény volt.

A tapsrend után a nézők szakaszosan hagyhatták el a színházat, és mivel az első sorban ültem, meg kellett várnom mindenki mást. Viszont ez idő alatt még mindig azon gondolkodtam, hogy mennyire csodálatos és különleges este volt ez számomra. Nemcsak azért, mert járványhelyzet van és speciálisak a körülmények. Nemcsak azért, mert annyira hiányzott már a színház. Nemcsak azért, mert frenetikus volt az előadás. Hanem az olyan pillanatok miatt, mint amikor a Rhett Butlert játszó Szabó P. Szilveszter az utolsó jelenetben egy bőrönddel a kezében megtorpant, mielőtt végleg elhagyta volna Scarlettet. Lemondóan megrázta a fejét, és nemcsak a szomorú tekintete árulkodott érzéseiről, hanem az egyik szeme sarkában egy könnycsepp is megcsillant - majd elment. Az ilyen pillanatokért éri meg színházba járni. Mert annyira igazi volt. Sokáig emlékezni fogok arra a tekintetre. És arra is, hogy milyen szép ajándékkal leptem meg magam születésnapom előestéjén. Stílusosabban el sem tudtam volna búcsúztatni megboldogult fiataléveim egyikét. És remélem, amikor jövőre eljövök ismét megnézni a darabot, akkor már a szögre akaszthatom az FFP2-es maszkomat, és a vírusokat is jó messzire elfújja a szél.

Ha szívesen olvasnál tovább is, az Elfújta a szél musicalről szóló korábbi kritikámat itt megtalálod!

„A művészetemet nem megérteni, hanem egyszerűen csak szeretni kell” – vallotta Claude Monet. Ám a 19. század végén mindez még kevés volt ahhoz, hogy a hivatalos művészeti Szalonban is elismerjék az impresszionisták remekműveit. E.C. Kelly könyve ebbe a varázslatos időszakba repíti vissza olvasóit, megidézve a korszak legnagyobb festőit és a századfordulós Párizs semmihez sem hasonlítható légkörét.

A franciák Belle Époque-nak (szép korszaknak) nevezik a századforduló szellemileg rendkívül pezsgő időszakát. Ekkortól mondhatjuk azt, hogy a művészet a polgári szabadidő-kultúra részévé vált – alkotók, támogatók és a közönség egyaránt egymásra találtak, és már nem társadalmi rangtól függött a kulturális szórakozás bármely formája. A nagyvárosok bulvárjain, kávézókban, kabarékban, műtermekben, galériákban, koncerttermekben és szalonokban zajlott le az a kulturális forradalom, melynek számtalan remekművet köszönhetünk. Azonban a Belle Époque mégsem tekinthető a határtalan életörömök és az általános társadalmi gondatlanság időszakának, a legnagyobb művészek körében ugyanis sokan nélkülöztek, az impresszionisták pedig kifejezetten számkivetettek voltak.

E.C. Kelly műve a visszautasított, francia, impresszionista festők közé kalauzolja olvasóit és testközelből mutat be olyan művészeket, mint Pierre-Auguste Renoir, Claude Monet, Édouard Manet, Edgar Degas, vagy Camille Pissarro. A könyv főszereplője Gustave Caillebotte, aki talán kevésbé ismert az imént említett művészekhez képest, és abban is különbözött tőlük, hogy vagyonos ember volt, ám minden lehetséges eszközzel segítette a környezetében élőket, és minden erejével kiállt az impresszionizmus ügye mellett halála napjáig. A szerző kifejezetten Gustave Caillebotte emlékének ajánlja a regényt, akinek érdemei valóban vitathatatlanok, hiszen rengeteget áldozott a művészet oltárán.

A Visszautasítottak Tárlatának története azzal kezdődik, hogy a kissé különc Caillebotte éppen modellt keres készülő festményéhez. A véletlen hozza össze a szegény származású Céleste-tel, aki számára újdonság a párizsi szalonok és műtermek világa. A fiatal lány szemén keresztül nyerhetünk bepillantást a művészek lenyűgöző életébe, és szemtanúi lehetünk halhatatlan festmények születésének. A könyv letehetetlen az izgalmas karaktereknek és az elragadó cselekménynek köszönhetően, ráadásul az olvasót szinte azonnal beszippantja az a káprázatos atmoszféra, amely révén az első fejezettől kezdve visszarepülhetünk a századforduló Franciaországába.

A szerző alapos kutatást végzett a korszakról, és a regény oldalait olvasva Párizs utcáit járhatjuk a legendás festők társaságában. A Montmartre macskakövein sétálhatunk, a Palais Garnier operapalota lélegzetelállító balettelőadásain vehetünk részt, a Moulin de la Galette fergeteges táncmulatságaira juthatunk el, és megismerhetjük többek között a Guerbois kávéházat, a Fournaise vendéglőt, és a Fernando Cirkuszt. A regény egyik részében pedig még a festői Nizzába is elutazhatunk, méghozzá abba az időszakba, amikor még konflisok koptatták az Angol Sétány köveit.

A Visszautasítottak Tárlata magával ragadó, megható, helyenként szívfájdító, ám mindenképpen varázslatos olvasmány. Amellett, hogy kiváló a történetvezetése és szerethetők a szereplői, rendkívül informatív is, és igazi csemege az impresszionista festők rajongóinak. Tulajdonképpen teljes képet kapunk arról, hogy milyen lehetett ebben az időszakban élni, minden szépségével és nehézségével együtt. A könyv kicsit olyan, mintha folytatódott volna Woody Allen Éjfélkor Párizsban című filmje, amelyben Marion Cotillard karaktere éppen ebbe a korszakba vágyott annyira. Persze Párizs minden időkben káprázatos és inspiráló tud lenni, ám kétségtelen, hogy semmihez sem hasonlíthatók azok a bűvös évek, melyeket Belle Époque-nak hívnak.

(A bejegyzésben Gustave Caillebotte festményei láthatók.)